44. fejezet

Sziasztok! Először is, sajnálom, hogy ennyit kellett várnotok. Másodszor is, köszönöm. A nagy hajtásban és stresszben vannak apró örömök, ilyen volt például a múlt hét csütörtök és péntek, amikor a látogatottsági adatokból látszott, hogy várjátok a frisst, hiszen sokan voltatok. Köszönöm, hogy már 21 rendszeres olvasóm van, és pont most nőtt meg ez a szám, mikor kiszámíthatatlan az új rész időpontja. Köszönöm, hogy érdeklődtök az új rész után a chatben. Köszönöm a pipákat és a kommenteket. Talán nem is tudjátok, de ezek az apró kis visszajelzések hihetetlen sokat számítanak. Hálás vagyok értük, komolyan.

Erről a részről most nem mondanék sokat, nem lett a legjobb, de ennyi telt tőlem két topográfiai feladat között.

Sietek a frissel, bármit is jelent ez most :)

Csanna

Már rögtön másnap elárasztotta a médiát a hír, miszerint Sara "elárulta" a Real Madridot. Én nehezebben viseltem az egészet, mint ő, ha tehettem volna, ki sem engedtem volna a házból. Ő nyugodtabb volt, nem igazán foglalkozott semmivel, de néha, mikor akaratlanul is belebotlott egy-egy cikkbe, neki is megrándult az arca. Legszívesebben bepereltem volna az összes lapot. Hogy lehet, hogy képtelenek megérteni a helyzetet? Sara nem az okozója, hanem a szenvedő alanya a szituációnak.

- Iker, semmi bajom nem lesz. Túlreagálod - próbált nyugtatni.

- Sara, nem érted. Még soha nem találkoztál fanatikus rajongókkal, akik bármire képesek. Tizenkét éve vagyok az első csapatnál, tudom, mivel jár egy ilyen pletyka. Nem mész ma egyedül dolgozni - néztem rá komolyan.

- Miért, mit csinálhatnak? Kirángatnak a kocsiból? - mosolyodott el, de mikor ugyanolyan rezzenéstelen arccal néztem rá, felsóhajtott. - Iker, ez még csak az első nap. Legjobb esetben is kell egy hét, mire lecseng. Neked holnap már edzésed van, nem furikázhatsz át az egész városon minden nap, csakhogy ne legyek egyedül. Te is tudod, hogy ez lehetetlen.

- Csak féltelek - tártam szét a karom.

- Tudom és köszönöm. Tényleg jól esik. De semmi bajom nem lesz, te is tudnád, ha hajlandó lennél használni a reális eszed - kopogtatta meg a fejemet játékosan.

Elkaptam a kezét és a két tenyerem közé fogtam.

- Kérlek, Sara. Úgyis tudod, hogy nem hagylak békén, amíg bele nem egyezel - mosolyogtam rá féloldalasan.

Sóhajtva felemelte a slusszkulcsot, mire elengedtem a kezét, ő pedig a tenyerembe ejtette. Győzedelmesen elvigyorodtam, ő pedig nevetve megforgatta a szemeit.

- Elviszel, kiraksz a bejáratnál. Nem jössz be velem, nem beszélsz Joséval - szögezte le.

Elhúztam a számat. Túlságosan is jól ismer már. Szerettem volna elbeszélgetni egy kicsit a főnökével, tisztázni vele, hogy pontosan mekkora terhet is rakott Sarára és hogy többé nem tesz ilyet.

- Rendben - feleltem némi tétovázás után.

- Pont elég lesz neked tisztázni a dolgokat a fiúkkal holnap, nem hiányzok még én is a nyakadra.

- Nem vagy teher - húztam magamhoz. - A srácok meg tudják, hogy mi az igazság.

- Én ebben nem vagyok olyan biztos - motyogta, mire összeráncoltam a szemöldököm. - Ők csak azt tudják, hogy öltözői titkokat mondtam el. Amiket csak tőled tudhatok - nézett rám sokat mondóan.

- Nem, tudniuk kell, hogy ez nem miattunk van - ráztam a fejem, de az agyam hátsó felében motoszkálni kezdett egy gondolat.

Igaza volt Sarának. Hiszen ők csak annyit láttak, ami az újságokban benne van. Jogosan gondolhatják azt, hogy csak elmondta, amit tőlem tudott. Nagyon reméltem, hogy használják az eszüket és végiggondolják, mielőtt cselekednének. A pletykák ellenére nem volt baj az öltözőben, de ez most mindent megkeverhet.

- Menjünk - ráztam meg a fejem, remélve, hogy a baljós gondolatot is kiűzhetem egy időre.

Csendben lépkedtem a Bernabéu folyosóján az öltöző felé. Nem tudtam, hogy fognak reagálni a többiek, ha meglátnak, de abban biztos voltam, hogy meg fogom védeni Sarát. 

Nyitva volt az ajtó, így a hangjukat már hamarabb meghallottam.

- ... de ez mióta jelenti azt, hogy egyből híresztelni kell az egészet? - hallatszott ki Fábio hangja.

- Riporter vér - mondta savanyúan Cris, majd hirtelen mindenki elhallgatott, mert észrevettek.

Összeszorított szájjal bólintottam köszönés képen. Sarának igaza volt, minket hibáztattak.

Kínos, feszült csendben kezdtem el öltözni, elhatároztam, hogy nem én fogom kezdeni. Érzékeltem, ahogy néma pillantásokat váltanak felettem, de próbáltam nem foglalkozni velük. Rekordgyorsasággal készültem el, felkaptam a kulacsomat és a pálya felé vettem az irányt, mikor Sese utánam szólt.

- Nem gondolod, hogy azért mondanod kéne valamit? - kérdezte kissé gúnyosan.

Nem gondoltam volna, hogy pont ő lesz az, a legjobb barátom, aki elkezdi. Bár lehet, hogy pont ezért szólalt meg először ő.

- Mit akartok, mit mondjak? - tártam szét a karom. - Nem fogok bocsánatot kérni, semmiről nem tehetünk.

- Mondjuk add át Sarának, hogy kicsit fogja vissza magát. Igazán megtanulhatná, hogy kell szétválasztani a magánéletet és a munkát - fonta össze a kezét Cris.

Szikrázó szemekkel fordultam felé.

- Nem érdekel, ha engem szidtok. De róla szálljatok le, semmiről sem tehet - fordultam körbe nyomatékosan. - Odaadták neki a papírt, hogy mondja be a híreket, az egyik rólunk szólt. De nem az ő ötlete volt, nem tőle származott egyik infó sem. Most őszintén, hallottatok valami újat? Nem. Már előtte megírta a Marca meg az AS. Ha nem a barátnőm lenne, elsiklottak volna az egész felett. De így mindenki azt hiszi, hogy tőlem tudta meg a dolgokat és továbbadta. 

- Ebben van valami - motyogta Sese halkan.

- Tényleg azt hittétek, hogy elárulná a csapat titkait? - fogtam a fejem.
- Nem t'om. Csak minden összejátszott és ez volt a legésszerűbb.
- Elhinni, amit a média állít?
- Ja - bólintott Sergio, mire elröhögtem magam. - Bocs. Át kellett volna gondolnunk.
Szépen lassan mindenki belátta, hogy nem minket kell okolni, kivéve Cristianot. A többiek már elindultak edzésre, de ő még mindig ott állt a fal mellett, a semmibe meredve. Mikor kettesben maradtunk, végre rám nézett.
- Sarita... - kezdte halkan. - Szerinte is önző vagyok?
- Most mondtam el, hogy nem ő akarta.
- Tudom - legyintett. - Nem arra gondoltam. Mit mondott neked? Beszéltetek róla?
Mélyen a szemébe néztem és egy egészen más kérdés fogalmazódott meg bennem.
- Miért érdekel ennyire? - kérdeztem élesen.
Kihallott valamit a hangomból, mert mentegetőzni kezdett.
- Ne aggódj, én már nem vagyok belé szerelmes. Örülök, hogy megtalált téged. De ettől függetlenül még mindig sokat számít a véleménye.
- Nem tudom, erről nem beszéltünk - sóhajtottam végül.
- Jó, mindegy, hagyjuk - húzta el a száját és kilépett a folyosóra.
- Cris! - szóltam utána, mire megfordult. - Emlékszel, mit mondtam tegnap?
- Aha - vonta meg a vállát.
- Akkor légy szíves ahhoz tartsd magad! - mondtam kissé nyersen, bevetve minden csapatkapitányi tekintélyemet.
Nem sokszor csináltam ilyet, de a legkevésbé egy duzzogó Gépre volt most szükségünk. Az arcán látszott, hogy elszégyellte magát és az edzés alatt keményen dolgozott.
Tudtam, hogy felesleges aggódnom a Sara iránti érzelmei miatt, mégis alig vártam, hogy hazaérjek. Majdnem nekiütköztem a lépcsőn, akkora hévvel rohantam. Nem hagytam rá időt, hogy megszólaljon, ajkam az övéhez nyomtam, szorosan átfogtam a derekát és a falhoz szorítottam. Hevesen csókoltam, birtoklóan és kissé kétségbeesetten. Ő is megérezte, mert eltolt magától és kérdőn nézett rám.
- Az enyém vagy! - suttogtam szenvedélyesen és újból ostrom alá vontam telt ajkait.
Nyelvem az övét kutatta, kezeim bejárták teste minden porcikáját, meggyűrve rajta a ruhát. Én sem értettem teljesen a kitörésemet, ezért nem csodálkoztam, mikor finoman elhúzta a fejét.
- Minden rendben? - fúrta tekintetét az enyémbe.
- Ne haragudj - döntöttem homlokom az övének, miközben próbáltam kontrollálni őrült szívverésem és hullámzó mellkasom.
- Mi történt? - kérdezte lágyan. - Összevesztetek?
- Nem, megértették. Csak Cris... - elhallgattam és elfordítottam a fejem.
- Igen?
- Nem tudom. Még mindig nem vagyok biztos benne, hogy Cristianot már nem érdekled... mint nő.
Mikor szavaimat összekapcsolta előbbi tetteimmel, ellágyult.
- Jaj, Iker! - ölelte át a nyakam. - Ő már nem szerelmes belém.
- De nem is úgy néz rád, mint egy egyszerű barátra.
- A férfi-nő barátság örök rejtély, nem?
- Nem tetszik ez nekem - morogtam.
- Nyugi - körözött ujjaival a tarkómon. - Én már a tied vagyok - utalt korábbi mondatomra mosolyogva. - Cris miatt ne aggódj! A kapcsolatunk mély nyomott hagyott mindkettőnkben, de nem kezdenénk újra. Nem tudom elmondani, pontosan mi van köztünk, bármennyire is szeretném. Csak bízz bennem!
- Sajnálom - fúrtam fejem a nyakába.
- Nem is olyan rossz érzés, mikor féltékeny vagy, sőt! - nevetett, mire elfintorodtam.
- Örülök, hogy élvezed.
Hajamba túrva húzott magához, ezúttal sokkal lágyabban csókoltam, mint pár perccel ezelőtt. Szorosan átfogtam a derekát és megemeltem, hogy ne kelljen lábujjhegyre állnia. Nyelvével körberajzolta szám vonalát, mire finoman beszívtam alsó ajkát. Ujjaim alatt éreztem arca minden négyzetcentiméterét, orromban bőre utánozhatatlan illatát.
- Szeretlek - suttogta, mikor elváltunk egymástól egy pillanatra.
- Tudom.
- Erre nem ezt szokták válaszolni - kuncogott.
- Én is szeretlek - suttogtam végül. - Így már megfelel?
- Tökéletesen - mosolygott rám édesen.
Ellöktem magam a faltól, összekulcsoltam kezeinket és lehúztam a konyhába. A rádió halkan szólt a háttérben, miközben közösen próbáltunk összehozni valami vacsoraféleséget. A főzési tudományom ugrásszerű fejlődést mutatott, mióta Sarával élek, de még így is inkább a lába alatt voltam ilyenkor, mint a segítségére.
- Iker, menj már innen! - tolt ki a konyhából nevetve. - Majd én megcsinálom. Sokkal gyorsabban kész leszek, ha nem akarsz segíteni - célozgatott finoman, mire megadtam magam.
Nyitotta a száját, hogy mondjon valamit, de végül nem jött ki hang a torkán. Kissé félrehajtott fejjel fülelt, arcán egészen különös kifejezés ült, amit nem tudtam azonnal megfejteni.
- Mi az? - kérdeztem.
- Szeretem ezt a dalt - suttogta, legnagyobb meglepetésemre szeme párás volt a könnyektől.
Kellett pár pillanat, míg felismertem az Aerosmith dalát.
- Miről szól? - kérdeztem, mert tényleg érdekelt, hogy mi vált ki belőle ilyen erős érzelmeket.
Sara megvárta, míg Steven Tyler elkezdi a dalszöveget és fordítani kezdett. Egy ideig a konyhapultot bámulta maga előtt, de váratlanul rám pillantott, és attól kezdve tekintetünk összekapcsolódott, végig a dal alatt. Olyan volt ez, mint egy szerelmi vallomás, a megszokottól kissé eltérő formában ugyan.
Egy pillanat alatt szeltem át a köztünk lévő távolságot, a karjaimba zártam és puszikkal leptem be arca minden részét. Elsuttogta az utolsó sort, mire még közelebb hajoltam hozzá, éreztem arcomon éreztem meleg leheletét.
- Tényleg szép szám - súgtam, letöröltem a kicsorduló könnyeit és megcsókoltam,
Ezúttal közel sem voltam olyan szenvedélyes. Minden érintésemmel próbáltam viszonozni a vallomását. Mert mindketten tudtuk, hogy nem csupán lefordította a dalszöveget. Éreztem, láttam a tekintetében, hogy ezt nekem szánta. Tudtam, hogy valamikor sort akart keríteni erre, de így, hogy a véletlenen műve volt, talán még tökéletesebbé vált.
Ajka puhán érintette az enyémet, nyelveink lágy táncot jártak, miközben keze a mellkasomról elindult felfelé, végül ujjait a hajamba fűzte, ezernyi érzőideget keltve életre.
- Köszönöm! - suttogtam végül, mire lágyan elmosolyodott.
- Most már tudod, hogy felesleges Cris miatt aggódnod.
- Csak ezért csináltad? - kérdeztem nevetve, mire megrázta a fejét.
- Tényleg így gondolom - nyomott egy puszit a számra, aztán ellépett tőlem. - Azt hiszem, túlfőtt a tészta.
Követtem a konyhába és szórakozottan figyeltem, ahogy a vacsorát próbálja megmenteni.
- Próbálom nem magamat okolni érte, de... - vigyorogtam.
- Ne szállj el a csókolási tudományodtól - fordult hátra.
- Panaszkodsz? - öleltem át a derekát és a nyakát kezdtem kényeztetni.
- Éppen ellenkezőleg. Na menj, mert így tényleg nem lesz értékelhető kaja - tolt el magától.
Magyar dalszöveg

×××

Három héttel később, négy El Clásicoval a hátunk mögött elgondolkozva forgattam a telefont a kezemben. A Ligában egy gólos döntetlent játszottunk, mindkét találat büntetőből született. A Kupát hosszú, kemény és felfokozott idegállapotú csatában elhódítottuk, de a magabiztosság és az öröm csupán a Bajnokok Ligája első fordulójáig tartott, amikor hazai pályán kaptunk ki 0-2-re. Bár a Camp Nouban újra 1-1-es eredményt értünk el, ez nem segített rajtunk. A Liga első helye nagy valószínűséggel elúszott, a BL-ből kiestünk, a Kupa az egyetlen felmutatható eredmény, amely valamelyest enyhítette a csalódást. Mindkét csapatot megviselte a folyamatos harc. A négy mérkőzés alatt a két csapat 25 sárga és 4 piros lapot szedett össze, de ennél talán sokkal fontosabb, hogy a meccsek után mindig rohannom kellett szétválasztani a feleket. Az egy szűk évvel ezelőtt még egységes spanyol válogatott emléke kezdett elhalványulni, soha nem látott ellentétek alakultak ki. Féltem, hogy mennyi munkába és időbe fog telni ezt helyrehozni a válogatott meccsek előtt. 

Végül döntöttem és megnyomtam a hívás gombot. 

- Igen? - szólt bele Xavi.

- Xavi... Találkoznunk kell. 

- Ez most nem feltétlenül jó ötlet - hallottam a hangján, hogy nincs teljesen elragadtatva.

- Miért? - kérdeztem kertelés nélkül.

- Nem veled van bajom. De ez a pár hét elég durva volt és...

- Hát nem érted? - szakítottam félbe. - Pont e miatt kell beszélnünk. Felelősek vagyunk a csapatért, nem mehetünk el válogatott meccsre ilyen állapotban, annak borzasztó vége lenne. Tennünk kell valamit és mi vagyunk a kapitányok. Xavi, a barátom vagy, nem érdekel, hogy a Barcelonában játszol. Beszélj a srácokkal, én is megteszem. Aztán találkozzunk. Ez nem mehet így tovább, nem harcolhatunk egymás ellen.

- Tudom. Nem is nekem van bajom, ugyanez a véleményem. Inkább a többiek lázonganak. De megpróbálok beszélni a fejükkel, aztán visszahívlak.

- Köszönöm! - mondtam őszintén.

Ahogy letettük, már hívtam is Carlest. Először azt hittem, nem veszi fel, de aztán az ütemes csörgésnek vége lett, túl hamar. Kinyomta. 

Ha Carles, az a srác, akit szinte azóta ismerek, mint Xavit, akivel barátok vagyunk, kinyomja a hívásomat, talán nagyobb a baj, mint gondoltam. Sóhajtva döntöttem fejem az ágytámlának.

- Minden rendben? - hallottam meg Sarát, aki végzett a fürdéssel és csatlakozott hozzám az ágyban.

- Fogjuk rá - fintorogtam.

Nem akartam most ezzel foglalkozni, csak szorosan magamhoz öleltem és ajkam a homlokára szorítottam. Mosolyogva néztem lassan ellazuló testét, majd engem is elnyomott az álom, kiűzve a baljós gondolatokat a fejemből.

Harmadik díj :)

Nagyon szépen köszönöm a díjat Dorcsa-nak :)

a) Köszönd meg a díjat annak, akitől kaptad (ez alap)!

b) Tedd ki a díj képét az oldaladra, bármilyen formában, majd másold át a kérdéseket a díj adójának oldaláról!

c) Válaszolj az eredeti kérdésekre! (szám szerint öt darab)

d) Küldd tovább maximum öt blogírónak!

Kérdések:

1. Volt valami (valaki), ami nagy szerepet játszott a történeted megalkotásában?

Az után a bizonyos világbajnoki csók után "beleszerettem" - nem tudom, mi a jó kifejezés rá - Iker és Sara kapcsolatába. Eleinte csak minél több dolgot akartam megtudni róluk, de egy idő után egy történet kezdett kirajzolódni a fejemben, úgyhogy belekezdtem.

2. Melyik szereplővel tudsz azonosulni leginkább?

Úgy érzem, Iker és Sara is hasonlít rám bizonyos szempontokból. Sara azért, mert ő is önálló, aki szeret egyedül döntéseket hozni, de szüksége van a szeretetre. Iker pedig azért, mert én is nyugodt vagyok általában, és a barátaim mindig számíthatnak rám.

3. Számodra mit jelent az írás?

Kiadhatom magamból az érzelmeimet, gondolataimat úgy, hogy ezzel örömet okozok másoknak (remélhetőleg :)). Ilyenkor elvonulok az én saját, kicsit és titkos világomba és tényleg önmagam vagyok.

4. Mi volt az első történet, amit írtál?

Nem tudom pontosan, mikor volt, 10-12 éves lehettem, a lovas korszakom közepén. Mindössze egy vagy két fejezetet írtam egy lányról (Sarah-nak hívták...) és a lováról, de fogalmam sincs, hol lehet az a füzet. Pedig szívesen elolvasnám :)

5. Mit szoktál csinálni, ha nincs ihleted.

Arra nagyon hamar rájöttem, hogy ha úgy ülök le írni, hogy semmi ihletem nincs, de úgy érzem, muszáj, akkor annak nem lesz jó vége. Általában zenét hallgatok, elolvasom a többi írásomat, az előző fejezeteket, képeket vagy videókat nézek Ikerékről, vagy éppen egy Real meccset. 

Akiknek továbbadom:

Tia

Tina

Nomi

43. fejezet

Sziasztok! Először is, szeretnék bocsánatot kérni, hogy ilyen sokat késtem. Ahogy azt az előző fejezethez is írtam egy kommentben, nem akarok mindig a sulival jönni, de ez az igazság. Egy hónap múlva érettségizek angolból és földrajzból. Ebből következik a második dolog. Nem ígérek semmi rendszerességet a következő két hónapra, mivel június végén lesz a szóbelim. Ha lesz időm, energiám és már nem fér több topográfiai név a fejembe, lesz friss, de nagyon szépen kérlek Titeket, hogy értsétek meg, most nem ez a blog a legfontosabb. Abban a pillanatban, amikor június végén kilépek a teremből a szóbelim után, minden visszatér a normális kerékvágásba. Most csak egy kis türelmet és megértést kérek.
Köszönöm!

Nem sokszor játszunk délben, de a soron következő Bajnokok Ligája meccs miatt Mourinho elintézte, hogy minél hamarabb játszunk, így többet tudunk pihenni. Részben hálásak voltunk az edzőnknek, amiért mindent próbált megtenni értünk, másrészt azonban kicsit húztuk a szánkat. Nem szerettünk délben játszani a fényviszonyok miatt.

Némán figyeltem, ahogy a pénzérme forog a levegőben, majd leesik. Fej. Calatayud, a Hércules kapitánya szétnézett, majd arra a térfélre mutatott, ami háttal volt a tűző napnak. Én is ezt választottam volna, hiszen így könnyebb támadni és a kapusnak sokkal nehezebb dolga van a szemébe sütő nap miatt.

Feleslegesen aggódtam, a Lyon előtti főpróba tökéletesre sikerült. Két gólt lőttünk, egyet sem kaptunk, uraltuk a játékteret, az ellenfélnek alig voltak lehetőségei.

- Jól van srácok, ez kell ide a BL-ben is és akkor sima lesz - gratulálta Karanka.

Bármennyire is könnyű volt számunkra a mérkőzés, a szokásos fáradtság erőtt vett rajtam, amint kiléptem a zuhany alól. Hazaérve alig vártam, hogy bedőljek az ágyba és aludjak. Sara mosolyogva lépett elém és átölelt.

- Ügyes voltál - kulcsolta kezét az enyém köré. - Fáradt vagy?

- Hmm... - sóhajtottam, miközben beszívtam nőies illatát.

- Gyere! - nevetett és maga után húzott a nappaliba.

Finoman lelökött a kanapéra, aztán végigdöntött rajta és rám feküdt. Kezeimet automatikusan kulcsoltam derekára, amit felgyűrődő pólója meztelenül hagyott. Bőre forró volt.

- Szeretem az illatod meccs után - motyogta a nyakamba, miközben mély levegőt vett.

- Csak ilyenkor? - nyitottam ki a szemem és féloldalasan rámosolyogtam.

- Ilyenkor különösen - simított végig arccsontomon. - Na, aludj egy kicsit - nyomott egy puszit a torkomra.

Lecsúszott rólam és befészkelte magát a kanapé belső felére, kezeink és lábaink összekeveredtek, miközben lassan lecsukódott a szemem.

Úgy éreztem, csak pár perc telt el, mikor hirtelen valami nedveset éreztem az arcomnak nyomódni. Hunyorogva fordítottam oldalra a fejem, így a látókörömben feltűnt Doce, egészen közelről. Újra megnyalt, mire halkan felnyögve próbáltam eltolni magamtól. Egyre gyorsabb ütemben csóválta a farkát, szinte láttam rajta, mit akar csinálni.

- Meg ne próbáld! - mondtam halkan, de már késő volt.

A következő pillanatban felugrott rám, nyelve támadást indított arcom ellen, aztán megtalálta mellettem Sarát és neki sem kegyelmezett. Sara ijedten rezzent meg, de mikor rájött, ki ébresztette fel, elnevette magát.

- Mi van, rosszaság? - fogta Doce fejét két keze közé. - Unatkozol?

Egy hónap alatt rengeteget nőtt, most élte a "kamaszkorát", mindent szétszedett, amit véletlenül nem pakoltunk el.

- Na, tűnés lefele - kaptam fel nevetve és visszaraktam a földre. - Mindjárt elviszlek sétálni.

- Hagyd csak, majd én elmegyek vele - ásított Sara. - Rád fér a pihenés.

Átmászott rajtam, miközben egy futó csókot nyomott az ajkaimra. Miközben hallottam, ahogy Docehez duruzsol öltözés közben, lustán elővettem a telefonomat beléptem a Facebook oldalamra és kiírtam az első dolgot ami az eszembe jutott: "Az első akit, meglátok ébredés után, te vagy. Nem írok nevet, de tudod, hogy te vagy az." és belinkeltem egy számot. Nem tudom, honnan jött az ötlet, hiszen soha nem utaltam eddig Sarára az oldalon.

Nem gondoltam volna, hogy megtudja, hiszen ő nem használja a közösségi oldalakat.

Mikor fél óra múlva hazaért, még mindig félálomban voltam. Befészkelte magát mellém, mire jólesően morogva fontam át karommal derekát. 

- Szóval én vagyok az első, akit meglátsz ébredés után? - susogta és oldalra fordította a fejét, hogy legalább arcom egy kis részét láthassa.

- Honnan...?

- Nagore felhívott, hogy milyen romantikus barátom van - adta meg a választ. - Köszönöm - simította kezét az arcomra és megcsókolt.

Azoknak, akik látták, ez csak egy aranyos bejegyzés volt, Sara azonban tudta, mit jelent igazából, olvasott a szavak mögött. Ő az enyém, mindig mellettem van és számíthatok rá. A csók eleinte lágy volt, de egyre inkább kezdte átjárni a vágy. Elszakadtam ajkaitól, eltűrtem haját az útból és nyakát kezdem el kényeztetni. Halk, jóleső sóhajai biztosítottak afelől, hogy élvezi, amit csinálok. Kezem bevezettem pólója alá, ujjaim hegyével éppen csak hozzáérve a bőréhez kezdtem el simogatni. Volt egy rész a hasfala jobb részén, ami különösen érzékeny volt: akárhányszor hozzáértem, izmai megfeszültek, libabőrös lett és megborzongott. Most is gyorsan megtaláltam ezt a pontot, mire ajkába harapott, hogy elfojtsa nyögését. Lassan továbbhaladtam, végigsimítottam melltartóba bugyolált domborulatain, végül lehúztam fejéről a pólót. Finoman végigsimítottam oldalán, csípőjétől egészen a válláig, mire egész testét beborította a libabőr. Kezeimet a melleire vezettem, megéreztem, milyen őrülten ver a szíve és önelégülten elmosolyodtam. Gyorsan eltávolítottam róla a zavaró anyagot, hogy szabadon kényeztethessem. Csípője akarva-akaratlanul is mozogni kezdett, mivel testünk szorosan összesimult, hamar meglett az eredménye. Arcom a hajába temettem, mélyen beszívtam összetéveszthetetlen illatát, hogy féken tartsam mély, rekedt sóhajaimat. Bár karommal szorosan átfogtam csípőjét, így nem tudott megfordulni, mégis sikerült leügyeskednie rólam a boxeremet és lassan simogatni kezdett. Gyorsan megszabadítottam magam a pólómtól, majd egy mozdulattal gomboltam ki a nadrágját és húztam le róla a bugyijával együtt. Kezem elszakítottam telt idomaitól, végigsimítottam lapos hasát, csupán egy pillanatig időztem vágyai középpontján, majd összeillesztettem remegő testünket. Hátranyúlt, a hajamba markolt, miközben combjait szorosan összezárta. Felnyögtem az élvezettől, majd egyre fokozódó iramban mozgatni kezdtem csípőmet.
Halk sóhajai és az én rekedt morgásaim betöltötték a levegőt. Mikor a fejét oldalra fordította, tekintetünk összekapcsolódott, ragyogó szeme égette az enyémet. Ajkaival pont elérte állam vonalát, gyengéden végigcsókolta kissé borostás bőrömet, jóleső sóhajokat csalva ki belőlem. Minden egyes lökésnél újabb forrósághullám öntött el, az alhasamban lévő csomó egyre nagyobb lett, Sara arcára nézve pedig tudtam, hogy ő is közel jár már.
Teste megremegett, éreztem, ahogy elgyengül, így még szorosabban öleltem, csípőjét leszorítottam, én is átléptem a gyönyör kapuját. Pár pillanatig csendben ziháltunk mindketten, majd kihúzódtam belőle és hagytam, hogy rám másszon. Lassan cirógattam az arcát, figyeltem minden egyes rezdülését. Hirtelen elpirult, mire mosolyogva húztam fel a szemöldököm.
- Min gondolkozol, hogy ilyen szép színed lett?
Szavaim hallatán ha lehetséges, még pirosabb lett.
- Csak azon, hogy... Ki tudja, hanyadik alkalom volt már ez? És még mindig nem volt két ugyanolyan, képtelen vagyok azt mondani, hogy oké, ennyi elég volt.
- Ajánlom is, hogy ne - szélesedett ki a mosolyom.
- Annyira... soha nem volt még ilyen, senki mással. Minden pillanatát, minden mozdulatodat élvezem. Nem, képtelen vagyok elmondani - sóhajtott.
- Nem is kell - fordultam az oldalamra, még mindig a karjaimban tartva. - Tudom, mire gondolsz.
Vannak olyan érzelmek, pillanatok vagy tettek, amelyeket képtelenek vagyunk kifejezni szavakkal. Ebben a pillanatban értettem meg, hogy nem is kell próbálkozni. Elég volt csak belenéznem Sara szemeibe, ahonnan mindent ki tudtam olvasni. Ha két ember igazán szereti egymást, akkor nincs szükség szavakra, amik talán elrontanák a pillanat varázsát. Most először adtam igazat annak a közhelynek, hogy néha a csend többet mond minden szónál.

×××

Március végéhez közeledve egyre több teher nehezedett ránk. Sikerrel vettük az akadályt a Bajnokok Ligájában és a Spanyol Kupában is, aminek az lett az eredménye, hogy két és fél héten belül négy El Clásicoban lesz részünk. A feszültséget már most érezni lehetett a levegőben, mindannyiunkban fájó nyomként ott égett az 5-0-ás eredmény.
Éles sípszó hasított a levegőbe.
- Cristiano, szedd össze magad! - ordított át a stadionon Mou. - Passzold már le azt az istenverte labdát! Lehetsz akármilyen jó játékos, néha kételkedem az agyi szinteden. Öt ember között akarod átcselezni magad, miközben Pipita három méteres körzetében senki nincs - jött egyre közelebb, de a hangerőn nem vett lentebb. - Ha már itt tartunk, ki fogja Gonzalot? Sergio! Miért vagy te is Cristiano oldalán?
Az edzőmeccsünk nem éppen úgy alakult, ahogy azt Mourinho szerette volna. És ez így ment már napok óta. Cris mélyponton volt, nem úgy ment neki, ahogy azt elvárta volna magától, ráadásul a média nagyon rászállt az önző játéka miatt. Mou is egyre idegesebb lett, ami miatt néha olyan arcát mutatta, amivel nagyon nem értettem egyet. Elkaptam néhány szót a Ruival lefojtatott beszélgetéséből, a Barcelona elleni játékról volt szó. Soha nem voltam híve az erőszaknak a pályán, az edzőm szájából azt hallani hogy "Nem érdekel, kit rúgnak le, csak nyerjünk!" különösen fájó volt.
Az öltözőben sem olyan volt már a hangulat, mint pár hete. Néha valaki elsütött egy-egy poént, de a nevetés gyorsan elhalt és nem követte újabb.
- Tényleg önző vagyok? - motyogta Cris, de a csendben meghallottuk.
Mindenki felé fordult, mire kérdőn nézett végig rajtunk, majd tekintete megállapodott rajtam, láthatóan tőlem, a csapatkapitánytól várta a választ.
- Nem, nem hiszem. Inkább úgy mondanám, hogy nagyon nyerni akarsz, mindig te akarsz a legjobb lenni. Szereted, ha figyelnek rád, ha rólad beszélnek, de ez érthető, hiszen ismerjük a gyerekkorodat. Minden meccsen gólt akarsz lőni, ami normális, hiszen ez a dolgod, de néha már túlzásba viszed. Ezért vagy most ilyen - a szemem sarkából láttam, hogy a többiek is bólintanak. - Cris, ez nem egy kényszer. Lehet, hogy te lövöd a Liga legtöbb gólját, lehet hogy Leo. Tényleg olyan nagyon számít ez? Szerinted öt év múlva emlékezni fognak rá? Adj egy gólpasszt, ha látod, hogy biztos gól lesz belőle, ne akarj csinálni még egy cselt, csak hogy látványos legyen az esetleges gól. Játssz azért mert élvezed, mert ott van benned a tűz és ne azért, hogy miattad rezdüljön meg a háló!. Játssz a csapatért, érted?
Nem sokszor szorult rá egyikünk sem, hogy buzdítani kelljen, ráadásul nem szerettem, ha a figyelem középpontjában vagyok. Annak a fajta kapitánynak tartottam magam, aki inkább a nyugodt jelenlétével segít a csapatnak. Most mégis láttam a fiúk szemében felcsillanó tiszteletet és elismerést, ami részben meglepett, részben pedig jólesett.
Látszott Cristianon, hogy elgondolkodott, úgyhogy békén hagytuk és folytattuk az öltözést. Mikor felálltam, hogy távozzak, ő is csatlakozott hozzám. Egy ideig némán sétáltunk a parkoló felé, nem szóltam semmit, tudtam, hogy úgyis elmondja, amit akar.
- Tudod Iker, mikor idejöttem, nem csíptelek igazán. Nem értettem, hogy miért te vagy a cséká, mivel csendes vagy meg minden. Pepe azt mondta, itt az a szokás, hogy az hordja a kapitányi szalagot, aki a legrégebb ideje van a csapatnál. Lehet, hogy ez is benne van, de te nem csak ezért vagy kapitány. Szerinted Sese vagy Marcelo tudott volna ilyet mondani nekem, amitől rájövök, hogy barom voltam? Azért vagy a kapitányunk, mert rád hallgatunk. Köszönöm - nézett a szemembe, aztán elmosolyodott. - Nem mindenben értünk egyet, sokszor veszekszünk, más a vérmérsékletünk, de örülök, hogy van egy ilyen barátom.
Féloldalas mosolyra húztam a számat. Valahol mélyen már éreztem, hogy érik ez a beszélgetés, mivel tényleg voltak kisebb-nagyobb vitáink. De soha nem vártam tőle ezeket a szavakat. Egyszerűen kezet nyújtottam neki, ő pedig vigyorogva megrázta.
- Holnap találkozunk - csapott a vállamra, aztán beszállt a kocsijába.

- Milyen napod volt? - kérdezte Sara, miközben öltözött.
- Hosszú. Mourinho végigordította az edzést, Cris depressziós lett, aztán beszéltem a fejével. Tele vannak az újságok vele meg az öltöző állítólagos vitáival. Nem mondom, hogy minden rendben van, de közel sem olyan vészes a helyzet, mint ahogy azt állítják. Ráadásul most te is elmész és mire hazaérsz, már nem foglak ezzel terhelni - mosolyogtam rá.
Csak széttárta a karjait, mire megöleltem. Nyugtatóan simogatni kezdte a hátamat, míg végül feloldódott bennem az egész napos feszültség.
- Kicsit összecsaptak feletted a hullámok, nem? - simította kezét az arcomra.
- Talán - értettem egyet vele, miközben a tenyerébe csókoltam.
Egy gyors pillantást vetett a karórájára, aztán úgy ahogy volt, kabátban és csizmában a nappaliba húzott.
- Még van tíz percem.
- El fogsz késni - tiltakoztam.
- Iker, szükséged van rám, a munka most a legutolsó - mondta lágyan, mire sóhajtottam és beszélni kezdtem.
- Túl sok ez most nekem. Félek. Négy meccs a Barca ellen kevesebb, mint három hét alatt? Ismerem a srácokat, szét kellett választani őket legutóbb is, nincs szükségünk több verekedésre, így is elég nehéz lesz, hogy újra minden rendben legyen a két csapat között. Aztán itt van José. Sok edzővel dolgoztam már, mindenkinek más a személyisége. Fantasztikus menedzser, nagyon jó pszichológus, tényleg érti a dolgát. Hálásak vagyunk neki, hogy leveszi a terhet a vállunkról, hogy magára vállalja a sajtót, csak hogy nekünk ne kelljen ezzel foglalkozni. Mindig azt mondja, hogy inkább őt bántsák, neki már nem számít. De mostanában...   - ráztam meg a fejem. - Nem tetszenek a módszerei. Ez már nem az a Real Madrid, amiben én felnőttem. Nincs több fehér balett, del Bosque. Nézd meg az újságokat, a TV-t! Mindben mi vagyunk, és nem a meccseink miatt. Kiforgatják a szavainkat, pletykákat kreálnak. Mindezt még el is tudnám viselni, de az, amit elvár tőlünk... Én nem ez vagyok, Sara. Én képtelen vagyok ellenségként nézni az ellenfeleimre, de ő ezt várja tőlünk - magyaráztam.
Pár pillanatig mindketten csendben ültünk, valószínűleg nem számított rá, hogy kissé kiakadok. Eddig nem mondtam neki semmit az öltözői hangulatról, de rájöttem, hogy sokkal könnyebben érzem magam most, hogy kiadtam magamból mindent.
- Figyelj, a Barcelona miatt ne aggódj. Ismeritek egymást a fiúkkal, meg fogjátok tudni beszélni, bármi fog is történni, ebben biztos vagyok. Neked, Xavinak és Carlesnek elég nagy szava van az öltözőben, higgadtak vagytok, hallgatni fognak rátok a többiek. Mourinho - húzta el a száját. - Ha jobban belegondolok, akkor most rám is haragszol, mivel a Marca előszeretettel ír a témáról.
- Nem, te normális cikkeket írsz - tiltakoztam hevesen.
- Tudom, hogy értetted. Hidd el, ő is ugyanolyan feszült, mint te vagy. Várj egy kicsit, hátha ez csak az év végi hajrá miatt jött ki belőle. Ha nem, majd beszélj vele erről. Elvégre te vagy a kapitány, jogod van véleményt formálni. A médiával meg ne foglalkozz, nemsokára úgyis kevesebbet leszünk az újságokban, ha hazajön Javier költözhetünk - nyomott egy lágy puszit az ajkaimra.
- Most olyan egyszerűnek tűnik az egész. Tényleg ennyire felfújom a dolgokat? - túrtam a hajamba.
- Nem, csak aggódsz a csapatért. Nem is várok mást tőled.
- Köszönöm - simítottam végig az arcán. - Menj, ne késs még többet és fogd rám az egészet - húztam magamhoz egy gyors csókra.

Egy órával később már a vacsora maradékát szedtem le az asztalról, mikor SMS-t jelzett a telefonom. Lustán nyúltam érte, de mikor végigfutottam a pár sort, összeráncolt szemöldökkel meredtem a kijelzőre.
"Kapcsold be a TV-t és hallgasd végig a sportot. Otthon mindent elmagyarázok. Nagyon sajnálom."
Nem értettem túl sokat belőle, de automatikusan benyomtam a TV-t és a Telecinco csatornára vittem. Már lement a híradó, a sporthírek következtek. Egyből láttam, hogy valami nincs rendben. Másnak talán fel sem tűnt volna, de az arcára kiülő, alig észrevehető bosszúság és feszültség egyből feltűnt. Kezdtem én is ideges lenni, karomat összefonva a mellkasom előtt hallgattam végig a különböző híreket, de egyikre sem illet rá a kétségbeesett SMS.
- Nem állnak túl fényesen a dolgok a Real Madrid háza táján. A csapat a második helyen áll a Barcelona mögött a bajnokságban, de José Mourinho vezetőedzőnek nem csak a rá váró El Clasicókkal, hanem a saját csapatával is meg kell küzdenie. A 96 millió euróért megvásárolt Cristiano Ronaldo úgy tűnik, nem teljesen váltotta be a hozzá fűzött reményeket, a sztárfocista továbbra is önző énjét mutatja, góloktól fosztva meg csapatát. Emellett egy új probléma ütötte fel a fejét: a csapat kapitánya, Iker Casillas és helyettese, Sergio Ramos nem ért egyet Mourinho olykor erőszakos módszereivel, aminek köszönhetően az öltöző már nem egységes többé....
Döbbenten léptem hátra, míg lábam a kanapénak ütközött. Ekkor lerogytam rá, Sara hangja összefolyt a fejemben, már nem akartam hallani, mit mond. Ebből botrány lesz, óriási botrány.
Arra eszméltem, hogy nyílik a bejárati ajtó, majd meghallottam csizmája kopogását a kövön. Nem néztem fel, mikor megállt előttem, de érzékeltem, hogy leguggol elém. Hirtelen megéreztem kezeit az enyémen, amint finoman lefejtik azokat az arcomról.
- Iker - suttogta. - Annyira sajnálom. Ne haragudj rám, kérlek! Elém rakták azt a hülye papírt, hogy olvassam fel. Én nem akartam. Nem fogom kiadni a csapat dolgaid, bízhatsz bennem. Nem az én ötletem volt, csak egy szerencsétlen véletlen, hogy pont enyém a sport...
Megráztam a fejem, mire szóáradata abbamaradt.
- Sara, eszembe se jutott téged hibáztatni. Tudom, hogy mennek a dolgok - amint ezeket a szavakat kimondtam, arcán megkönnyebbülés ömlött végig.
Tényleg azt hitte, hogy mérges leszek rá? Hát nem érti, hogy milyen lavinát indítottak el a minél nagyobb nézettséget akaró vezetők?
- Sara, felfogtad, hogy ez mivel jár? Legszívesebben felpofoznám, aki kitalálta, hogy te olvasd fel. Hogy lehet egy felnőtt ember ennyire felelőtlen? Nem gondolta végig, hogy minek tesz ki téged ezzel? Te sem érted? - fogtam kezeim közé az arcát. - Mindenki azt fogja hinni, hogy elárulod a csapat titkait, hogy továbbadod, amit tőlem hallasz. Minden rajongó az ellenségének fog tekinteni, ezzel lesz tele minden. Nem akarlak kitenni ennek. Csak azért, mert a barátnőm vagy, mindenki támadni fog. Annyira el akartam kerülni ezt az egészet - mondtam kétségbeesetten.
- Nyugodj meg! - kérlelt. - Nem lesz semmi baj. Nekem az számít, hogy te tudod az igazságot. A többi nem érdekel.
Elkeseredett sóhajt hallattam. Ő sem értette, mi indult el abban a percben, mikor bemondta a hírt. A következő hetek nem lesznek könnyűek.

42. fejezet

Ne haragudjatok, késtem egy kicsit, de elkapott az ihlet. Láttam egy videót, amit talál ti is láttatok már, és beindult a fantáziám. E videónak és a balettos múltamnak köszönhetően tele volt a fejem ötletekkel, és hiába nyitottam meg ezt az oldalt, egyszerűen képtelen voltam ide írni bármit is, úgyhogy írtam egy prológust és egy 1. fejezetet a Dance, love... and breathe-hez. Még nem tudom, mi lesz vele, egyelőre csak magamnak írom, aztán majd meglátom :) Szóval ez az oka a késésemnek, és talán annak is, hogy ez most nem lett annyira jó, mint szerettem volna. Remélem azért tetszik.

Csanna

Mikor Unai kilenc hónappal ezelőtt felhívott és közölte, hogy gyereke lesz és én leszek a keresztapa, először el sem akartam hinni. Pedig tényleg igaz volt. A nálam hét évvel fiatalabb öcsém elment Párizsba tanulni, ahol megismert egy francia lányt, Justine-t és most itt ültek a nappaliban, a karjaimban pedig a két hetes keresztfiam aludt. Unai valószínűleg látta rajtam, hogy még mindig nem ocsúdtam fel teljesen a döbbenetből, mivel felnevetett.

- Ugyan már, Iker! Ne vágj ilyen meglepett fejet, volt kilenc hónapod, hogy megbarátkozz a gondolattal.

- Tudom, de akkor is váratlanul ért. Még most múltál húsz...

- Ne a koromat nézd! Elég felelősségteljesek vagyunk mindketten, tudjuk, mivel jár egy gyerek - mondta és közben átölelte Justine-t.

Hittem neki, hiszen elég volt csak ránézni az arcára, miközben a fiát figyelte a karjaimban.

Hallottam, hogy Sara kocsija megállt a ház előtt, pár perccel később pedig csatlakozott hozzánk. Arcán millió érzelem futott át, mikor meglátott engem és a kis Davidot. Pillantása ellágyult, ugyanakkor megtelt szomorúsággal.

- Sara - pattant fel az öcsém és megölelte, majd bemutatta neki a barátnőjét. - Nem tudom, Iker mondta-e, de szeretnénk, ha ti lennétek a keresztszülők.

- Komolyan? - mosolyodott el és felcsillantak a szemei. - Köszönjük. És gratulálok, gyönyörű kisfiú.

Mellém lépett, mire egy puszi kíséretében átadtam neki a babát. Gyengéden elmosolyodott, nekem pedig elakadt a lélegzetem. Tetszett a kép, túlságosan is, ahogy Davidot tartotta a karjaiban. Annyira természetesen, ösztönösen fogta, az arcára kiülő érzelmek pedig bennem is megindítottak valamit. Sara kérdőn pillantott rám, nyilván ő is hallotta, ahogy élesen beszívtam a levegőt. Tudtam, hogy látta a szememben a csillogást és azt is tudtam, hogy tisztában van azzal, mi okozza. Csupán egy másodpercre találkozott a tekintetünk, utána gyorsan elfordultam, de abban a rövid, mégis végtelennek tűnő pillanatban gyönyörű szeme szinte égette az enyémet, szavak nélkül is tudtuk, mire gondol a másik.

Visszafordultam testvéremhez, aki vagy nem vette észre néma párbeszédünket, vagy csak udvariasan nem vett tudomást róla.

- Mi lesz most? Még van egy évetek az egyetemen - kérdeztem.

- Levelezőn végezzük el - mondta Justine, aki akcentussal ugyan, de jól beszélte a nyelvet. - Unai dolgozni fog, én pedig otthon maradok Daviddal.

Ahogy ránéztem az öcsém elszánt arcára tudtam, hogy meg fogják tudni csinálni. Ő volt az én gyenge pontom - Sara mellett -, érte bármire képes lettem volna, pedig tudtam, hogy bizonyos értelemben érettebb nálam, ő az ész a családban.

- Anyáék mit szóltak?

- Nagyon boldog, büszkék az első unokájukra, bár azt mondták, tőled várták volna - vigyorodott el, mire Sara egy pillanatra megfeszült mellettem. - De szomorúak is, mivel nem fogják annyit látni az első évben, mint szeretnék. Többet fogunk hazajárni, de megértem őket - mondta.

Egy bő órával később a kicsi felsírt, mire Justine felpattant és átvette Sarától.

- Éhes - mondta.

- Megyünk, nem zavarunk titeket. vasárnapig itthon vagyunk, ha addig nem is tudtok jönni, anya családi ebédet tervez aznapra, gyertek!

- Köszönjük - mondta Sara helyettem is.

Miután kikísértem őket, Sara karjait a nyakam köré fonta és szorosan átölelt.

- Miért csinálod ezt velem? - motyogta a mellkasomba.

- Hogy érted? - kérdeztem vissza, pedig pontosan tudtam, mire gondol.

Elhúzódott, de csak annyira, hogy a szemembe nézhessen.

- Tudod, miről beszélek. Kérlek, Iker, ne nézz így rám minden egyes alkalommal, ha gyerekkel látsz! Hidd el, én is ugyanazt éreztem, mikor megláttalak Daviddal, de...

- Sara, mégis mit vársz tőlem? - kérdeztem, élesebben a kelleténél.

Láttam a szemében, hogy megbántódott, sóhajtva a hajamba túrtam és átfogtam a derekát.

- Bocs, nem így akartam. Kérlek, értsd meg az én oldalamat is. Tényleg úgy gondolom, hogy türelmesebb vagyok az átlagnál és tudod, hogy várok rád. De mikor így látlak... Az érzéseimnek nem tudok parancsolni, ezt ne várd tőlem - ráztam a fejem. - Ne kérd, hogy ne nézzek rád úgy, mert nem tudok másképp, tetszik, amit látok. Át tudod ezt érezni egy kicsit? - húztam közelebb magamhoz.

- Ha nagyon akarom - mosolygott rám az ajkába harapva, mire elnevettem magam.

×××

Sara tincsei függönyként omlottak az arcomra, ujjai érintése nyomán életre kelt a millió érző ideg a bőröm alatt. Szemeiben huncut fény csillogott, miközben mosolyogva hajolt közelebb hozzám. Mikor ajka az enyémhez ért, elöntött a hőhullám. Csókja minden mást az érzékelés határain túlra száműzött, hogy a teljes valóságot ő tölthesse ki: hosszú, selymes haja, puha bőre, édes illata és a viszontlátás öröme. Finoman beleharaptam alsó ajkába, mire kezeit arcom két oldalára simította és még szorosabban hozzám simult.
- Mikor jöttél? - kérdeztem, miközben szánk alig pár miliméterre volt egymástól.
- Tíz perce - szorította ajkait a nyakamra, mire mosolyogva fordultam az oldalamra, őt is magammal húzva.
- Hány óra?
- Fél négy - motyogta a mellkasomba. - Vége a sziesztádnak - bazsalygott, mire elnevettem magam.
Mivel Sara az Atletico Madrid összes meccsét közvetítette, ezért természetesen most is utazott a csapattal Zaragozába. Megszoktam már, hogy a hétvégéket a legtöbbször külön töltjük a meccsek miatt, de a hiányát folyamatosan éreztem, ha nem volt mellettem.
- Eljössz velem valahova? - nézett rám könyörögve hosszú szempillái alól, bevetve azt a pillantást, aminek tudta, hogy képtelen vagyok ellenállni.
- Most? - húztam fel a szemöldököm, még kissé álmosan.
- Igen. Kérlek - húzta végig ujját arccsontomon.
Nagyot sóhajtva keltem ki az ágyból, mire Sara győzelemittasan felnevetett.

- Hol vagyunk? - kérdeztem, mikor megálltunk egy ismeretlen ház előtt.
- Nem csak neked vannak meglepetéseid - hajolt közelebb hozzám és egy puszit nyomott az arcomra, mielőtt kiszállt volna.
Becsengetett, mire egy középkorú férfi nyitott ajtót.
- Jó napot! - mosolyodott el Sara és két puszival köszöntötte az idegent. - Ő itt Iker - nyújtottam ki felém a kezét, mire összekulcsoltam ujjainkat. - Iker, ő Fernando.
Kezet fogtunk, aztán kíváncsian követtem őket a ház mögött lévő garázsba. Mikor Fernando kinyitotta az ajtót, halk hangok ütötték meg a fülem, majd egy aranyszínű golden retriver farkcsóválva sietett elénk. Aztán megláttam mögötte a kiskutyákat. Sarára pillantottam, aki alsó ajkát beharapva, könyörögve nézett rám, majd leguggolt és a karjaiba vett egy kis szőrpamacsot.
- Ő Doce - hozta oda hozzám. - Kisfiú, és nagyon szeretne velünk élni.
Nevetve ráztam meg a fejem, miközben megsimogattam a kutyát.
- Ő mondta neked? - kérdeztem.
- Igen - bólogatott bőszen. - Nézz csak rá! Kérlek szépen, Iker! - tette le a kölyökkutyát, hogy átölelhesse a nyakam.
Lábujjhegyre állt, így arcunk egy magasságba került.
- Olyan jó lenne - győzködött. - Nem lennék egyedül, ha elmész meccsre, őrizné a házat, ő lenne az új családtagunk.
- Házőrző? - vontam fel kétkedve a szemöldököm. - Tényleg nagyon félelmetesen néznek ki - pillantottam le a kicsikre, akik egymás hegyén-hátán próbáltak eljutni az anyjukig. - Ha szétrágja a cuccomat... - emeltem fel az ujjamat fenyegetően, de nem tudtam befejezni.
Sara boldogan nevetve ölelt magához, ajkát egy pillanatra az enyémre szorította, aztán újra letérdelt.
- Hallod ezt, Doce? Megyünk haza - simogatta a kutyát, miközben az a kezét nyalogatta.
- Most? Már el is visszük? - néztem a tulajdonosra.
- Igen, hét hetesek, el lehet őket választani. Megkapták a kötelező oltásokat, már átszoktak a száraztápra. Sarával már mindent lerendeztünk, csak a maga véleménye hiányzott.
Fél órával később újdonsült családtagunkkal a hátsó ülésen indítottam be a kocsit. Eleinte elképzelni sem tudtam, honnan pattant ki ez az ötlet Sara fejéből, de én is hamar a szívembe zártam a még kissé esetlen Docet.
- Hihetetlen vagy, tudod? - néztem a visszapillantó tükrön keresztül Sara szemébe. - Eszembe nem jutott volna egy kutya.
- Gyerekkorom óta szeretnék egyet - sugárzott az arca. - Most úgyis elköltözünk... - vont vállat.
- Jól fogja magát érezni a kertben. Csak a medencébe ne essen bele.
- Milyen medence? - kérdezte Sara tágra nyílt szemekkel.
- Azt hiszem, odáig nem jutottunk el a szülinapodon... Az ágy is kérdéses volt - vigyorodtam el visszaemlékezve az estére.
Sara elpirult, arcán halvány mosoly játszott, miközben a folyamatosan nyüszítő kutyát próbálta megnyugtatni.
- Ugye nem baj, amiért ilyen váratlanul álltam elő vele? - kérdezte.
- Nem. Csak azért nem mondtam azonnal, hogy megvesszük, mert imádom, mikor könyörögve nézel rám - nevettem.
- De bolond vagy! - rázta meg a fejét.

Kétségkívül ez volt életem egyik legszórakoztatóbb délutánja. Doce először leült a bejárati ajtónál és láthatóan eltökélte, hogy nem mozdul. Percek múlva már mindketten a földön hasaltunk vele szemben és kedves szavakkal próbáltuk benntebb csalogatni. A következő pillanatban futva - vagy méginkább ugrálva - rohant el mellettünk és az újonnan vásárolt játékára vetette magát. Nevetve csókoltam meg Sarát, aztán feltápászkodtam.
- Neveld meg a kutyádat - böktem Doce felé mosolyogva, aki megunta a játékot és inkább az ágyát kezdte el cibálni.
- Hozol néhány újságpapírt? - pillantott rám Sara, miközben próbálta féken tartani a kutyust.
- Újságpapírt? Szét fogja tépni...
- Iker, hét hetes kölyök, valahogy szobatisztaságra kell nevelni, nem akarok a végtelenségig takarítani utána - magyarázta.
- És hol fog aludni?
- A földszinten. Az első pár nap én is itt alszok vele, hogy ne sírjon az anyja után. Ha már teljesen megszokta, majd visszamegyek hozzád.
- Nagyon felkészültél - mosolyodtam el.
- Inkább csak következetes vagyok - tárta szét a karját.
Vacsora után kihúztam a kanapét és elkezdtem megágyazni, mikor hirtelen Sara átölelt hátulról.
- Megcsinálom én magamnak - tolt félre finoman.
- Ki mondta, hogy csak te alszol itt? - simítottam félre a haját és egy puszit leheltem a füle mögötti területre. - Nincs kedvem egyedül feküdni a franciaágyban, miközben te itt lent alszol. Különben is, ez túlságosan olyan érzetet keltene, hogy összevesztünk és száműzted magad a kanapéra - nevettem el magam halkan.
- Annyira szeretlek! - temette arcát a mellkasomba.
- Én is téged - csókoltam meg a feje búbját.
Az idilli pillanatnak Doce vetett véget, akinek felkeltette a figyelmét a földön heverő pléd és rángatni kezdte.
- Hosszú napjaink lesznek - sóhajtottam, de szám szélén mosoly bujkált.
Bár a következő napokban sokszor kellett szembenéznem egy-egy szétrágott cipővel, pólóval vagy párnával, napokig takaríthattuk az északai "események" nyomait, de soha, egy pillanatra sem bántam meg, hogy megvettük Docet. Feldobta a hétköznapjainkat, Sara is és én is sokkal nyugodtabbak voltunk, többet nevettünk. Tényleg ő lett a harmadik családtagunk, vagy ahogy én neveztem magamban, az első gyerekünk.

41. fejezet

Sziasztok! Most nem írnék sokat, inkább csak kérnék. A múltkori fejezethez megkaptam életem első "Nem tetszett" pipáját. Nem esett jól, de már számítottam rá, hogy be fog következni. Arra kérem azt a valakit, aki azt pipálta, hogy írja le, mi nem tetszett neki, az e-mail címem ott van oldalt, de kommentben is jöhet. Köszönöm :)
Csanna

Mikor hazaértem, a konyhából hangos nevetést hallottam kiszűrődni. Sara nem mondta, hogy bárki jönne hozzánk, úgyhogy kíváncsian léptem be. Mindketten felém kapták a fejüket, Sara mosolyogva elém lépett és gyorsan megcsókolt, miközben a másik lány kíváncsian figyelt.

- Iker, ő Nayer Regalado, Nayer, ő Iker - mutatott be minket egymásnak.

- Szia! - köszöntem neki két puszival. - Nayer... Az énekes? - kérdeztem a biztonság kedvéért, mire bólintott.

- Egy évig Amerikában voltam, most jöttem haza, gondoltam beköszönök. És mire jövök haza? - lökte oldalba nevetve Sarát. - Eljegyeztek. Hogy is volt az a "Focistával nem járok" elméleted?

- A kivétel erősíti a szabályt - mosolyodott el, majd karjait a nyakam köré fonva puszit nyomott az arcomra.

Mosolyogva magukra hagytam őket, de még a szobából is hallani lehetett a nevetésüket. Aztán egyszer csak csönd lett, Sara pedig benyitott. Lehuppant mellém az ágyra, fejét a vállamra hajtotta, én pedig puszit nyomtam a homlokára. Nem volt szükség szavakra.

- Emlékszel, mikor az évfordulón el akartalak vinni valahova? - kérdeztem végül.

- Ühüm - motyogta. - Miért?

- Holnap elviszlek. Szülinapi ajándék - öleltem át a vállát és magamra húztam.

- Komolyan? - csillant fel a szeme, mire bólintottam. - De nem kérek semmi mást.

- Egy vacsorát? - húztam fel a szemöldököm és megcsókoltam.

Próbáltam az összes meggyőzőtehetségem beleadni a csókba, csak hosszú percek után szakadtunk el egymástól.

- Egy vacsora még belefér - zihálta kissé kifulladva, mire elégedett mosollyal nyugtáztam sikeremet.

Másnap reggel apró puszikkal ébresztettem, ő pedig még csukott szemekkel, halvány mosollyal az arcán a hajamba túrt és rám gördült.

- Aludjunk még - húzta végig ajkait mellkasomon.

- Nem lehet - súgtam a fülébe és elsimítottam a haját, ami eltakarta előlem arcát. - Fél nyolc van, kilenctől edzünk.

Morogva kászálódott le rólam.

- Mourinho igazán figyelembe vehetné, hogy a normális emberek szeretnek sokáig aludni.

- A normális emberek nyolcra járnak dolgozni - suttogtam, miközben szám már az övét súrolta. - Boldog szülinapot! - illesztettem össze az ajkainkat.

Elfulladva sóhajtott, miközben hagyta, hogy felé gördüljek, nyelve rátalált az enyémre. Szenvedélyes csók volt, ami "korán" reggel még szinte áramütésként ért.

- Na menj! - helyezte kezeit a mellkasomra és finoman eltolt magától. - A nemnormális barátnőd most visszaalszik.

- Bolond - nyomtam egy puszit a hajába.

- Egy évben egyszer van szülinapom - nyitotta ki résnyire szemeit. - Kiélvezem. Este találkozunk.

- Érted megyek - szálltam ki az ágyból.

Csendben felöltöztem, látva, hogy tényleg úgy tervezi, még alszik.

- El ne késs! - hajoltam felé egy búcsúcsókra, amit nevetve adott meg.

- Ha így folytatod, neked kell rohannod.

Mosolyogva hagytam magára, majd az örökös paparazzókra ügyet sem vetve álltam ki a garázsból és elindultam.

A parkolóban a legtöbb csapattársam kocsija már ott volt, mikor megálltam Mesut vadonatúj Ferrarija mellett.

- Iker, nem túl eminens, hogy utoljára érkezel. Neked nem példát kéne mutatnod? - kérdezte Sese röhögve.

- Kizárt dolog, hogy megelőzzem Crist, mindig ő az első - tártam szét a karom. - Még van fél órám, úgyhogy nyugi van - intettem le. - Mi van Larával?

- Minden oké - mosolygott. - De mondok jobbat. Cris el akarja jegyezni Irinát - vihogott.

- Ez komoly? - néztem a portugálra, aki zavartan a hajába túrt.

- Ja, gondolkoztam rajta. Együtt vagyunk már mióta, bírom, ő is bír, Junior is jól el van vele - magyarázta, mire elnevettem magam.

Cristiano sajátos nyelvén ez azt jelenti, hogy el tudja képzelni maga mellett.

- Ugye tudod, hogy Európában a házasság egyenlő a monogámiával? Ettől függetlenül lehet mellette másik barátnőd, de akkor ismerkedj meg a válási papírokkal- szólt közbe Pepe, mire Cris szikrázó szemekkel megfordult és hozzá vágta a mezét.

- Le lehet szállni rólam - fordult körbe nyomatékosan, de nem tudott ránk hatni.

Túl jól és túl régóta ismertük már, mindennapos volt az öltözőben, hogy a barátnőivel ugratjuk. Bár magának sem vallotta volna be, de tuti, hogy hiányzott volna neki, ha nem tettünk volna rá minimálist megjegyzést sem.

Edzés után bent maradtunk meccset elemezni, a Sevilla elleni Kupa-elődöntőt mindannyian komolyan vettük. Már sötétedett, mikor beültem a kocsiba, de az órára nézve tudtam, hogy Sara még csak most olvassa a híreket, nem fog várni rám.

Fél óra múlva bekanyarodtam a Telecinco épületének hátsó bejárata elé. Belépve a létesítménybe Sara szobája felé vettem az irányt. Mosolyogva vettem szemügyre a helyiséget. Az asztalt és környékét belepték a post-itek, mindenféle Fontos! és Ne felejtsd el! feliratokkal ellátva. A laptop halkan zúgott, körülötte papírok hevertek, amin Sara kézírásával vázlatokat olvastam. Lapzárta előtti kapkodás. Az előző heti képhez képest csak annyi volt a különbség, hogy most ajándékok is hevertek szanaszét.

Váratlanul kinyílt az ajtó, mire megpördültem és szembe találtam magam Sarával.

- Szia - ölelt át mosolyogva és arcát a nyakamba fúrta. - Régóta vársz?

- Most jöttem - nyomtam puszit a homlokára.

- Öt perc, összeszedem a cuccom és mehetünk. Hova megyünk először? Vacsi vagy meglepetés?

- Vacsora. Az ajándék kicsit messzebb van, és... nem hiszem, hogy utána a kajával akarsz foglalkozni - mosolyogtam.

×××

- Hova megyünk? - vonta fel kérdőn a szemöldökét, mikor vacsora után beszálltunk a kocsiba.
- Tudod, hogy úgyse szeded ki belőlem? - vetettem rá egy gyors pillantást, majd újra az útra tereltem figyelmem.
- Azért próbálkozok - nevette el magát. - Cris erre lakik - ráncolta össze a szemöldökét, mikor felismerte az utat.
- Nem hozzá jövünk - adtam választ a kimondatlan kérdésére, mire hátradőlt, ezzel jelezve, hogy feladta.
Pár perccel később lefékeztünk Madrid jó hírű negyedében, a La Fincaban. Mikor kiszálltam, Sara értetlenül követte a példámat.
- Mit csinálunk itt? - nézett fel a házra. - Cris ott lakik - mutatott át az úton pár kerítéssel arrébb lévő "palotára". Sese pár utcával meg lentebb. Kié ez a ház?
Mosolyogva kivettem zsebemből egy kulcscsomót és kinyitottam a kaput. Sara szemöldöke felszaladt, de belépett mögöttem.
- Honnan van hozzá kulcsod?
- A tulaj kölcsönadta.
- Miért? - ujjamat a szájára raktam, hogy ne kérdezzen többet és megfogva a kezét a bejárati ajtóhoz vezettem. - Iker, mit csinálunk itt? - kérdezte újra.
- Figyelj - fordítottam szembe magammal és átöleltem a derekát. - Van egy tervem. Boadilla del Monte szép környék, de mióta összeköltöztünk, lépni se lehet a lesifotósok nélkül. Szeretnék egy kis magánéletet, úgyhogy körülnéztem és végül megtaláltam ezt. A tulajdonosa évek óta másik városban él, jó állapotban van, paparazzóktól védett helyen. Nézz körül! - löktem egyet rajta finoman, de ő nem mozdult, lefagyva meredt rám.
- Azt hiszem, át kell gondolnom, kettőnk közül ki a nemnormális - suttogta végül, a következő pillanatban pedig hevesen megcsókolt, mire nevetve öleltem át újra.
Percekkel később ellépett tőlem, kíváncsian kezdte felfedezni a házat. Nagyobb volt, mint a mostani. A földszint nagy része egy hatalmas tér volt, a nappalit, az ebédlőt és a konyhát csupán boltívek választották el egymástól. A nappaliból nyílt egy hálószoba, hozzá zuhanyzóval.
- Gyönyörű - fordult körbe Sara, majd lassan felsétált az emeletre.
A folyosóról két szoba nyílt, a végén pedig egy fürdőszoba volt. Sara benyitott az első hálóba, arcán láttam, hogy azonnal beleszeretett.
- Iker, nem is tudom, mit mondjak - sóhajtott végül. - Ez a tökéletes ház.
- Akkor...? Megvehetjük? - húztam magamhoz.
- Igen - mosolyodott el. - És szeretlek - ölelte át a nyakam. - Soha nem gondoltam volna, hogy ide hozol.
- Még nem vettük meg, úgyhogy még nem kaptál semmit tőlem a szülinapodra, szóval... - kotorásztam egy kicsit a táskámban. - Boldog szülinapot! - húztam elő két jegyet. - Alejandro Sanz koncert.
- Iker - csóválta a fejét mosolyogva. - Elkényeztetsz - állt lábujjhegyre. - Köszönöm - suttogta, mielőtt megcsókolt volna.
Lassan elmélyült a csók, ujjaim a haját szántották, miközben az ő kezei lassan elérték az ingem alját és meztelen bőrömet simogatták.
- Most már értem, mire mondtad, hogy mással fogok foglalkozni - suttogta elfúló hangon, mikor a falhoz nyomtam.
- Szeretlek! Akarlak! Most! - ziháltam, mire újra megéreztem ajkait az enyémen...

Az ajtótól az ágyig vezető úton ruhadarabok hevertek a padlón, egyértelművé téve, hogy mi történt az elmúlt órában. Sara fejét a mellkasomon pihentette, majd hirtelen halkan elnevette magát.
- Még nem is a miénk a ház és máris felavattuk az ágyat. Kicsit bűntudatom van, remélem a tulaj már nem akar itt aludni - túrt a hajamba, miközben szemeiben huncut fény játszott.
- Már csak a hívásomat várja és már intézi is a papírokat - nyugtattam meg, de mikor végiggondoltam a helyzet abszurditását, én elnevettem magam.
- Azon gondolkoztam, hogy lehet ez kicsit nagy kettőnknek. Most is három szobánk van, de nincs kihasználva, ráadásul ezek jóval nagyobbak - nézett rám elkomolyodva.
Az ajkamba haraptam, úgy akartam válaszolni, hogy ne érezze kényszernek, de tudja, hogy mit tervezek.
- Az földszinti maradhat vendégszoba, ebbe beköltözünk mi, a másik meg... Nem marad örökké üres. Remélem - tettem hozzá az utolsó szót alig hallhatóan.
Mikor rájött, hogy értettem, megmerevedett és legördült rólam.
- Iker, én nem... Még... Most... - túrt a hajába zavartan hebegve. - Még nem vagyok kész rá - hadarta.
- Nyugi - fordultam az oldalamra, hogy láthassam az arcát. - Nem sürgetlek. Ha egy hét múlva, akkor egy hét múlva. Ha fél év, akkor fél év. Ha öt, akkor öt. Csak azt akartam, hogy tudd, én hogy tervezem a jövőt - simítottam hátra arcába hulló haját. - Tudok várni.
- Köszönöm - sóhajtott megkönnyebbülten.
- Ha bármikor akarsz róla beszélni, itt vagyok, oké? - húztam újra magamhoz, mire készségesen simult az ölelésembe.
Felnézett rám, tenyerét az arcomra simította, ajkai finoman becézgetni kezdték az enyémet. Annyi szerelemmel és odaadással csókolt, már-már rajongva, az egész testem libabőrös lett.
- Nem tudom, mikor fogok készen állni rá, de tudni fogsz róla. Ha valamit akarok, akkor azért mindent megteszek - mosolyodott el.
Az ajkamba haraptam, mikor leesett, miről beszél.
- Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem várom - kacsintottam rá.
Elpirulva fúrta fejét a nyakamba, mire puszit nyomtam a hajába és lassan simogatni kezdtem a hátát. Éreztem, ahogy légzése egyre egyenletesebbé válik, innen tudtam, hogy elaludt. Sokáig feküdtem még ébren, a plafont bámulva. Pár hét múlva elkezdhetjük a költözést, ha minden rendben megy. Alig vártam már, hogy újra legyen magánéletem, amit nem kísér minden egyes pillanatban fotósok hada, újra kiléphetek majd úgy a házból, hogy az nem kerül egyből az újságok címplajára.
Lenéztem Sarára, aki szorosan az oldalamhoz préselődve aludt. Sokáig figyeltem békés arcát, amely most teljesen kisimult. Tudtam, hogy szóba fog még kerülni köztünk a gyerek-téma, még nem végeztünk vele. Én már szerettem volna, ha kibővül a családunk, de ez most nem rólam szólt elsősorban. Sara tudni fogja, mikor áll ő is készen, mikor válik neki fontosabbá az anyaság. Addig türlemesen várnom kell, nem erőltethetek semmit, mert csak rosszabb lesz. Egyszerűen el kell fogadnom, hogy neki még a munka a fontosabb, de ez szép lassan meg fog változni. Addig még belefér egy esküvő is.

40. fejezet + közérdekű közlemény

Türelmetlenül járkáltam a nappaliban, vártam, hogy Sara végre leöltözzön. Feltűnően lassan vette le a kabátját, mint aki egyáltalán nem akarja ezt a beszélgetést. Magam elé meredve újra és újra átéltem az este történéseit. Nem tudtam, mit kéne gondolnom, mivel semmit nem tudtam az egészről. Amit abban a pár órában leszűrtem, az viszont egyáltalán nem tetszett. Valami volt - vagy van - köztük, valami, amit csak ők ketten értenek. Ez nem tetszett, de nem tudtam definiálni azt az érzést, ami belülről mardosott.
Sara végül nekidőlt a nappali ajtajának és a pillantásomat kereste.
- Nem tudom, mi járhat most a fejedben - fürkészett. - Jobb, ha nem is tudom. Egy valamit ígérj meg nekem: Ne akadj ki! - nézett mélyen a szemembe.
Nem nyugtatott meg. Ha valakinek azt mondják, hogyne akadjon ki, a következő másodpercekben úgyis megteszi.
- Nem akartam elmondani neked, nem akartam, hogy tudj róla. Mert ez a múlt, a múltam egy fontos, de már lezárt része. Cris azonban volt olyan drága, hogy elszólta magát, de azt hiszem, már a mondata előtt is észrevetted, hogy nagyon jóban vagyunk. Három évig Londonban dolgoztam, 2009-ben jöttem vissza, a Konföderációs Kupa miatt. Életem egyik legjobb része volt. Imádtam az ottani hangulatot, a precízséget, a divatot, mindent. Nem akartam visszajönni. Nagyjából ugyanazt csináltam ott, mint most, közvetítettem, interjúvoltam, utaztam. A Manchester meccseire kellett mindig elmennem, Cris pedig akkor ott játszott. Eleinte nem foglalkozott velem se ő, se a csapat többi tagja. Egy idő után hozzászoktak, hogy mindig ott vagyok a mérkőzéseken és befogadtak. Fiatal voltam, élveztem, hogy rám irányul a figyelem, legyezte a hiúságomat, hogy maga Cristiano Ronaldo, a világ egyik legjobb focistája is megfordul utánam. Sokáig csak flört volt az egész, szórakoztunk, egyikünk sem gondolta komolyan. Az egyik meccsük után tartott egy bulit, és meghívott...
Mikor ehhez a részhez ért, ökölbe szorítottam a kezem, nem akartam, hogy igaz legyen, ami ezután következik. Mert tudtam, hogy mi fog jönni. Észrevette a mozdulatomat és hadarni kezdett.
- Figyelj Iker, ezt el kell fogadnod. Igen, lefeküdtünk azon az este és utána összejöttünk. Számomra Cris volt az álompasi. Az az egész olyan volt, mint egy álom: nekem ajánlotta a góljait, bármit megvett nekem, meg amúgy is, vele járhattam. Nem volt hosszú kapcsolat. Mindketten fiatalok voltunk, én sokat utaztam, ő meg már akkor sem volt egy hűséges típus... - tárta szét a karjait. - Mikor azt mondta, hogy vége, egy világ tört össze bennem. Utána már nem akartam focistával járni, mindegyikőjüket nagyképűnek tartottam, akik csak kihasználják a lányokat. Pár évvel ezelőtt Cris felhívott és megbeszéltük a dolgot. Nem haragszok rá, nagyon jó barátok lettünk - mosolyodott el félénken.
Én azonban nem viszonoztam mosolyát, le voltam sokkolva. Már a történet felénél tudtam, hogy mire kell számítanom, de kimondva még rosszabb lett. Sara és Cristiano...
- Nem gondolod, hogy erről tudnom kellett volna? - kérdeztem végül fojtott hangon.
Mérges voltam. Úgy éreztem, ezt azért jogom van tudni, de ők direkt elhallgatták, titkolóztak. Ezek után megfordult a fejemben, hogy vajon mit nem tudok még róla? Kétségbeesetten próbáltam kiűzni fejemből a gondolatot, tudtam, hogy ez csak paranoia, csak azért gondolok erre, mert így tudtam meg, hogy jártak. Maximálisan bíztam Sarában, de ez sok volt hirtelen.
- De igen, tudom. Csak...
- Nem érted, Sara? Nap mint nap találkoztam vele és soha, egyetlen szóval sem említette, hogy ti együtt voltatok.
- Mert akkor másképp viselkedtél volna vele. De nem kell, mert ez már a múlt - magyarázta.
- Miért pont ő? - túrtam a hajamba. - Ne értsd félre, de ha már el kell fogadnom, hogy valamelyik csapattársammal voltál, legalább ne vele! Lehet a világ legjobb focistája, de ismerem a csajozási szokásait. Már az is meglepő, hogy Irinával ilyen sokáig együtt van. Lehet, hogy te már lezártad ezt az ügyet. De gondoltál arra, hogy mi van akkor, ha ő úgy dönt, vissza akar kapni?
- Iker, ne! - lépett közelebb. - Nem lesz ilyen - szögezte le. - Ne kombináld túl a dolgokat. Elhiszem, hogy ez most hirtelen jött, elhiszem, hogy nem könnyű elfogadni. Sajnálom, hogy így kellett megtudnod - fonta a karjait a nyakam köré.
Egy ideig nem reagáltam, még mindig próbáltam felfogni Sara történetét. A testem azonban önként cselekedett, automatikusan átöleltem a derekát. Beláttam, hogy igaza van. Hiába akadok ki, ez ellen már nem tudok mit tenni. Együtt volt az egyik csapattársammal, de ez nem szabad, hogy bármit is megváltoztasson.
Elfojtottam egy sóhajt és lehajtottam a fejem, arcom a nyakába temettem. Egyik kezével a hátamat simogatta, érintései nyomán szikrák pattogtak közöttünk.
- Nagyon haragszol? - suttogta.
- Nem - ráztam meg a fejem. - Már nem. De legközelebb mondd el, oké? - nyomtam egy puszit a homlokára, mire megkönnyebbülve bólintott.
- Nem lesz legközelebb, lassan már az összes volt pasimat megismered - nevette el magát. - Akiket még nem ismersz, azokról már én se tudok semmit.
- Ez megnyugtató - suttogtam az ajkai közé, majd megcsókoltam.
Tudtam, hogy tényleg nem lesz több ilyen. Tanult a hibából, látta rajtam, hogy rosszul esett és nem fogja többször megtenni.

×××

Másnap direkt korábban mentem edzésre, tudtam, hogy nem Sara az egyetlen, aki bocsánatot kér tőlem. Nyomtam egy puszit a még alvó szépségem homlokára, aztán rövid készülődés után csendben elhagytam a házat. 

Nem tévedtem, a parkolóban várt, mikor meglátott, kiszállt a legújabb kocsijából és felém indult. Egy ideig csendben sétáltunk egymás mellett, aztán éreztem, hogy a szeme sarkából felém sandít.

- Izé... Ne haragudj a múltkori este miatt. Vagy ha mégis, akkor ne Sarára, hanem rám, az én hibám volt. Kicsit elvetettem a sulykot, de nem kell semmi rosszra gondolnod, nem az volt, aminek látszott...

- Már Sara elmondta - vágtam közbe.

- Mármint az egészet?

Bólintottam, mire ijedten nézett rám.

- És...?

- Cris - sóhajtottam. - Nem esett jól, mérges voltam, amiért nem tudtam meg hamarabb. De Sara tisztázta, hogy eszébe sincs még egyszer összejönni veled, úgyhogy csak te próbálkozhatsz nála, akkor viszont tényleg mérges leszek - nevetettem el magam.

Látszott rajta, hogy megkönnyebbült, mivel oldalba könyökölt.

- Nyugi, békén hagyom Saritát, legalábbis ilyen szempontból.
- Tudom, ennél még neked is több eszed van.
- Hééé - méltatlankodott. - Akkor nincs harag? - kérdezte.
- Nem, megbeszéltük - mosolyogtam rá.
A következő pillanatban észrevette Pepét, úgyhogy utána rohant és a nyakába ugrott. Nevetve ráztam a fejem, ilyenkor úgy éreztem, én vagyok az apa, ők meg a gyerekek. A telefonom megrezzent a zsebemben, Sara hívott.
- Iker, képzeld, mi történt? - hallottam meg a hangját.
- Na, mondd! - szólaltam meg olyan "lepj meg!" hangsúllyal.
- Mire felkeltem, valaki telerakta vagy száz rózsával a szobánkat...
- Na neee - hitetlenkedtem.
- Várj, van még itt valami... - a következő pillanatban elállt a lélegzete. - Iker, te nem vagy normális! Mi ez az egész?
- Szóval rájöttél, hogy ki volt az az ismeretlen? - kérdeztem nevetve.
- Iker, nem is tudom, mit mondjak. Még soha, senki nem lepett meg ennyire - suttogta.
- Ez volt a cél.
- Köszönöm - hangja tele volt hálával. - De Dél-Afrika? Most? Mégis miért?
- Szükségünk van rá, hogy kicsit kettesben legyünk - adtam egyszerű választ.
Tényleg úgy gondoltam, hogy muszáj kizökkennünk egy kicsit a mindennapokból. Túl sokat veszekedtünk túl rövid idő alatt. Bár most újra rendben van minden, de mégis úgy döntöttem, hogy elmegyünk ketten Dél-Afrikába. Csak ketten leszünk, senkitől nem zavartatva, hogy újra minden olyan legyen köztünk, mint régen volt.
- Hihetetlen vagy. Most a legszívesebben megölelnélek - mondta.
- Még van fél óra edzésig, ha összekapod magad és megszeged az összes sebességhatárt, akkor ideérsz - ajánlottam fel, mire felkacagott.
- Inkább nem kockáztatok. Majd este bepótolom.
- Így viszont lehet, hogy én megyek haza gyorsan.
- Csak nem beindítottam a fantáziádat? - kérdezte ártatlanul, de túlságosan jól ismertem már.
- Hagyjuk, mielőtt tényleg kocsiba ülök - kértem. - A főnöktől már elkértelek a hétvégére. Este találkozunk - búcsúztam.
- A legrosszabbra készülj - figyelmeztetett somolyogva, mire elmosolyodtam.
- Már alig várom - nevettem, miközben kinyomtam a telefont.

Edzésen Cris lőtt nekem kapura, néha büntetőket, néha szabadrúgást. Marcelo időközben megunta a saját feladatát és úgy döntött, engem szórakoztat egy kicsit. Gép éppen akkor tette le a labdát, majd hátralépet párat és megállt terpeszben, ahogy minden szabadrúgás előtt teszi. Mögötte pár méterrel a csapat bolondja ugyanezt tette, csak kissé elnagyolt mozdulatokkal, kifigurázva barátját. Nem bírtam megállni röhögés nélkül, ezért a labda úgy süvített el mellettem, hogy meg se mozdultam. Cris kérdőn nézett rám, aztán látva, hogy nem bírom abbahagyni a nevetést, megfordult. Marcelo még mindig ugyanabban a pózban állt, ahogy "elrúgta" a labdát, elég hamar lebukott. A két őrült kergetni kezdte egymást, de nem tartott sokáig a hülyeségünk.
- Cristiano, Marcelo, befejezni! Iker, ha még egyszer meglátom, hogy meg se mozdulsz a labdáért, harminc körrel fejezed be az edzést! - üvöltött át Mourinho a pályán, akinek természetesen feltűnt, hogy nem végezzük a dolgunkat.
Mielőtt visszafordult volna a többiekhez, láttam, hogy azért egy halvány mosoly fut át az arcán. Nem volt miért panaszkodnia. Mióta kikaptunk a Barcelonától, az összes meccsünket megnyertük. A következő mérkőzésünk hét közben lesz, de addig még van idő, így kivételesen elnézte nekünk a jókedvünket.
Miután végeztünk, kifulladva vonultunk be az öltözőbe. Lehuppantam Sese mellé, aki félhangosan énekelt, miközben öltözött. A refrénnél csatlakozott hozzá Pepe is, kisebb koreográfiát alkotva a dalhoz. A különbség annyi volt kettejük között, hogy Sergio tényleg tud énekelni, Pepe viszont csak keresgélte a hangokat.
- Pepinho, belezavarsz a koncertembe - lökte oldalba Sese barátját.
- Jobb, ha megyek - dobtam bele cuccaimat a táskámba.
- Nem tetszik? - kérdezte Sese.
- Bocs, de ma még nem láttam Sarát - mosolyogtam, mire elfintorodott.
- Tudod, mit gondolok - legyintett lemondóan.
Lehet, hogy igaza van és túl romantikus vagyok. De amíg Sara szereti ezt az oldalamat, addig eszembe sincs változni.
Hazaérve sötétség és csend fogadott. Halkan felmentem a lépcsőn és benyitottam a szobánkba. Sara aludt, csak a válogatott mezem volt rajta, haja szétterült a párnán, arcán alig látható mosoly játszott. Csendben figyeltem egy ideig, elbűvölt a tökéletessége. Végül hátat fordítottam neki, hogy had aludjon nyugodtan, de ekkor megmozdult. Nyújtózott egyet, oldalra fordította a fejét és kinyitotta szemeit. Mikor eljutott a tudatáig, hogy éppen ki akarok menni, elmosolyodott.
- Remélem jó okod van rá, hogy nem akartál felébreszteni - nyújtotta ki felém a kezét.
Késlekedés nélkül szeltem át az ajtó és az ágy közötti pár métert, megragadtam a derekát és finoman bentebb toltam, majd felé másztam.
- Ugye tudod, hogy én ebben még játszani akartam? - markoltam meg a felgyűrődött ruhadarabot a csípőjén.
- És nem fogsz?
- Nem hiszem, hogy jó állapotban lesz a ma éjszaka után - csúsztattam kezem a mez alá. - Nincs rajtad melltartó - suttogtam rekedten.
- Tényleg? - nézett rám olyan ártatlanul, hogy az már a szemtelenség határát súrolta. - Lehet, hogy nem csak az nincs - túrt a hajamba, miközben ajkai az arcomat érintették.
Mikor leesett, mire gondolt, elkerekedett szemekkel meredtem rá. felhúzta szemöldökét, várva, mit teszek. A következő pillanatban már távolítottam is el róla a felesleges anyagot. A nagy igyekezetben tényleg sikerült elszakítani a mezt, de abban a pillanatban ez érdekelt a legkevésbé, sokkal inkább Sarára koncentráltam, aki tényleg nem viselt semmit alatta. Halk sóhaj hagyta el a számat tökéletes teste láttán, mire magához húzott és megcsókolt...

×××

A repülő finom zökkenéssel landolt a kifutón, úgyhogy Sara felemelte fejét a vállamról, kinyújtóztatta elgémberedett végtagjait. Rámosolyogtam és egy futó csókot nyomtam az ajkaira, aztán felálltam és kiléptem a közlekedő folyosóra. 

Hunyorogva szálltunk ki a gépből, a verőfényes napsütés szokatlanul hatott a madridi január után. Fogtunk egy taxit, ami elvitt minket a hotelig. Sara közben kitűnően szórakozott rajtam és a nemlétező angoltudásomon, hiszen a sofőr természetesen felismert és kérdezett néhány dolgot, amit nem értettem. Végül megszánt és fordított nekem, de a szemén láttam, hogy magában nevet.

Miután kifizettem a fuvart és felkaptam a cuccainkat, Sara nem bírta tovább és kitört belőle a kacagás.

- Ne mond, hogy eddig nem tudtad! Nyáron komolyan nem tűnt fel, hogy csak spanyolul beszéltem mindenkivel Amerikában? - öleltem át a vállát.

- Nem, tényleg nem tudtam. Vigyázz, ki fogom használni, hogy ebben jobb vagyok nálad - nevetett rám.

- Nagyon szemtelen vagy mostanában - borzoltam össze a haját, majd beléptünk a hotel ajtaján, úgyhogy abbahagytuk a hülyéskedést és próbáltunk felnőttek módjára viselkedni.

Mikor beléptünk a szobába, egy pillanatra mindkettőnknek elállt a lélegzete.

-Húú - foglalta össze tömören a látványt.

A legfelső emeleten voltunk, az erkélyről elénk tárult az esti Johannesburg látképe. Megállt az ablak előtt, én pedig hátulról átöleltem és együtt gyönyörködtünk a panorámában.

- Még csak egy fél órája vagyunk itt, de már most imádom. Köszönöm! - fordult meg a karjaimban.

- Igazán nincs mit - fektettem állam a vállára, miközben közelebb húztam magamhoz. - Mit csináljunk holnap?

- Úgy hallottam, van itt egy stadion, ahol a világbajnoki döntőt rendezték... Volt ott valami csók is, bár a részleteket már elfelejtettem - mosolygott. - Elmehetnénk például oda.

- Olyan bolond tudsz lenni néha - csókoltam meg.

Már ekkor tudtam, hogy az elmúlt napok fekete felhője, ami folyamatosan ott lebegett a fejünk felett, már rég messze jár. Teljesen biztos voltam benne, hogy ezután minden rendben lesz, a Sara szemében játszó érzések végleg meggyőztek. 

Másnap béreltünk egy kocsit, mivel a stadion kicsit messze volt, nem akartunk taxizni. Mikor kiszálltunk a létesítmény előtt, elárasztottak az emlékek. Pár pillanatig mozdulatlanul szemléltem a döntő helyszínét, magamban újraéltem életem egyik legszebb napját.

Belépve a pályára kissé meglepődtem, sokkal nagyobb nézőtérre emlékeztem. Felnéztem a játékoskijáró feletti részre, ahol felemeltem a kupát.

- Azt hiszem, tudom, mi jár most a fejedben - kulcsolta Sara karjait a nyakam köré.

Mosolyogva néztem le rá, majd a pálya közepét vettük célba. A kezdőkörben álltam, Sara pedig körülöttem lézengett, mikor hirtelen a karjánál fogva magamhoz rántottam.

- Mit csinálsz? - suttogta.

- Eszedbe juttatom a csókot - válaszoltam, mintha ez magától értetődő lenne.

Lehajtotta a fejét, de ez sem akadályozott meg abban, hogy puszit nyomjak először az arcára, majd a szájára.

- Visszaértek az emlékeid? - kérdeztem.

- Tökéletesen - ölelte át a nyakam, miközben elpirult.

A stadionban természetesen mások is voltak rajunk kívül, akik kíváncsian fürkészték párosunkat. Tudtam, hogy Sara ezért van zavarban, de túl jól szórakoztam ahhoz, hogy abbahagyjam.

Ajkam a nyakára szorítottam, ő pedig félig kétségbeesetten, félig nevetve próbálta lefejteni magáról kezeimet.

- Iker, már mindenki minket néz! - suttogta a fülembe.

- Hadd nézzenek - nyomtam egy utolsó csókot a homlokára, aztán elengedtem.

- Ezt még visszakapod - próbált fenyegetni, de nem tudtam komolyan venni.

- Szeretlek - szakítottam félbe, mire arcvonásai ellágyultak.

- Én is szeretlek - kulcsolta össze ujjainkat. 

Nagyon kellett mindkettőnknek ez a szabad hétvége, nem csak azért, hogy helyreálljanak a dolgok kettőnk között. Mindketten teljesen beletemetkeztünk a munkába, jó volt újra felszabadultan szórakozni, senkitől nem zavartatva kicsit újra szerelmes kamasznak lenni.

Sziasztok!
Remélem, tetszik az új rész :) Az a helyzet, hogy jövőhéten nem tudok frisset hozni, nem leszünk itthon. 

A másik dolog, amit mondani akarok, hogy gondolkoztam néhány dolgon. A szemfülesebbek észrevehették, hogy kissé megkevertem az időrendet, hiszen a johannesburgi látogatás igazából 2011 nyarán történt... Nagyon egyszerű okom van rá: egy év telt el a történetben és a valóságban is és ez már a 40. fejezet. Nem kell nagy matekosnak lenni hozzá, hogy kiszámoljuk mennyit kéne még írnom, hogy utolérjem a valóságot. Szóval úgy döntöttem, hogy szabadjára engedem a fantáziámat, összekeverem az időrendet és kissé nagyobb léptekkel fogok haladni. Még nem tudom, mennyire lesz drasztikus, ez még csak a fejemben van meg. Majd ha hazaértünk, összeírom, hogy mit akarok mindenképp beleírni. Nem tudom, mit szóltok hozzá, de higgyétek el, jobb lesz így. Mostanában elég nehezen jön össze néhány fejezet. Rájöttem, hogy mi az oka: tudom, hogy miről kellene írnom, és azt is tudom, hogy miről szeretnék írni, de a kettő nem minden esetben egyezik meg. Remélem, ez majd változtat rajta és megint minden oké lesz.

Ennyit akartam, két hét múlva jövök az új résszel :)

Csanna

u.i.: akit érdekel, a tumblr oldalam: http://footballandetc.tumblr.com/  (vigyázat, csak foci rajongóknak!)

39. fejezet

Ez a 126. verzió, rengetegszer töröltem ki, írtam újra, csak hogy újra kitöröljem. A fejemben volt egy terv, ami leírva nagyon nem tetszett, ezért kellett ennyi idő, hogy újrafogalmazzam. Még mindig nem tökéletes, de már nem akartam újra nekikezdeni :) 

Szörnyű éjszakám volt, szinte alig aludtam valamit. Átkoztam magam a hülyeségemért, amiért elengedtem, amiért nem mentem utána. Szinte csak forgolódtam, ami meg is látszott rajtam reggel. Az arcom nyúzott volt, a szemem alatt karikák éktelenkedtek.

- Te jó ég Iker, ugye nem...? - fogadott Sese, mikor meglátott.

- Nem, vagyis nem tudom.

Erre mindenki kérdőn nézett rám, mire elmagyaráztam, mit csináltam.

- Igazad volt - mondta Ricky. - Jobb ez így, ha nem mondod ki, nem hiszem, hogy kibírta volna a kapcsolatotok.

- Nélküle meg én nem bírom ki - dőltem hátra és fejem a falnak döntve lehunytam a szemem. 

- Akkor ezért hívott tegnap éjszaka... - motyogta Cris félhangosan.

- Sara hívott? Mióta van meg neki a számod? - néztem fel kíváncsian.

- Iker, attól még, hogy nem tudsz róla, Sarát én régebb óra ismerem, mint te.  Imádom idegesíteni - eresztett meg egy futó mosolyt. - Mindegy, ma vettem észre, hogy hívott, tegnap... mást tanulmányoztam - vigyorodott el, mire megráztam a fejem.

- Erre nem vagyok kíváncsi. De miért hívott?

- Gondolom, hogy jöhet-e hozzám aludni - vont vállat.

- Mondj még ilyeneket, már így is bűntudatom van.

Fogalmam sem volt, hogy mi van Sarával, hol töltötte az éjszakát, mit csinál most és ez kikészített. Idegességemet a többieken vezettem le, akik szerencsémre tolerálták a dühkitöréseimet és az ingadozó minőségű munkámat. Mourinho kevésbé volt ennyire elnéző, őt nem érdekelte, hogy mi történt a magánéletemben, maximális teljesítményt várt el tőlem.

Hazaérve kihunyt bennem az a minimális remény is, hogy vár rám és ez az egész semmivé lesz. Az órára nézve benyomtam a TV-t, de csalódnom kellett. Ezúttal nem ő mondta a híreket. Ez lett volna az utolsó szál, amibe kapaszkodhatok, de ezek szerint nem ment be dolgozni. Hol van? Miért nem ment be? Hol töltötte az éjszakát? Ezernyi kérdés kavargott a fejemben, de nem kaptam választ.

×××

Három nap telt el. Semmit nem hallottam róla. Hívtam, de nem vette fel, utána pedig ki volt kapcsolva. Legszívesebben felpofoztam volna magam. Tudtam, hogy nagyon megbántottam. Miért engedtem el? Miért nem álltam oda az ajtó elé, miért nem húztam vissza? Valahol mélyen tudtam, hogy helyesen cselekedtem, de túlságosan aggódtam ahhoz, hogy ezt belássam.
Egész nap szakadt az eső, olyan szinten, hogy képtelenség volt edzést tartani. Az időjárás hűen tükrözte a lelkiállapotomat, némán figyeltem, ahogy Mourinho a Levante elleni meccs taktikáiról magyarázott. Most kivételesen örültem, hogy a rossz idő miatt hamarabb hazaengedtek minket, folyamatosan magamon éreztem a csapattársaim aggódó pillantását, ami egy idő után kezdett frusztrálni.
Tiszta víz lettem, mire beértem a házba, pedig csak a kaputól kellett elsétálnom az ajtóig. Ledobtam magamról a kabátot, aztán mikor megfordultam, megkövültem. Ott állt, kezében egy törülközővel, amivel valószínűleg a haját próbálta megszárítani és ugyanolyan döbbenten nézett rám, mint én őrá. Nem tudom, ki döbbent meg jobban: én, hogy itthon van, vagy ő, hogy máris hazaértem. A következő másodpercben kiesett a kezéből a törülköző és a nyakamba vetette magát. Hevesen kulcsoltam karjaimat dereka köré, ki akartam használni minden pillanatot, amit összefonódva tölthettünk.
Fogalmam sem volt, mikor jött haza, mi a döntése, ez az ölelés csupán egy érzelemkitörés vagy tényleg van még remény. Úgyhogy még közelebb húztam magamhoz, lehajtottam a fejem, hogy arcom a nyakába temessem. Így álltunk, megdermedve a végtelenségben, a bizonytalanságban, mégis tökéletes volt.
Valami nedveset éreztem végigfolyni a bőrömön, ekkor jöttem rá, hogy sír. Halk, nyugtató szavakat suttogtam a fülébe, finoman ringattam és a haját simogattam. Végül a csendet csak a szaggatott lélegzetvételei törték meg, hagytam, hadd adja ki magából a könnyeit.
Talán soha nem volt még ennél bensőségesebb pillanatunk. A bizonytalanságban lebegve, egy hatalmas veszekedés után, a jövőt még nem ismerve öleltük egymást, csak a jelen számított. Szavak nélkül is tudtam, hogy most szüksége van rám, ő pedig érezte rajtam, hogy nehéz napok vannak mögöttem.
Végül kezeit finoman a mellkasomra helyezve eltolt magától és rám nézett. Tekintete könnyes volt, teli ezernyi érzelemmel, amiket képtelen voltam megfejteni.
- Ne haragudj! - suttogta. - Nem akartam kiborulni - törölte le könnyeit.
Két kezem közé fogtam arcát és fürkészve próbáltam megfejteni a szemében tükröződő érzelmeket. Hüvelykujjammal végigsimítottam járomcsontján, aztán hátráltam egy lépést és kérdőn felvontam a szemöldököm. Sara tudta, mire várok, úgyhogy sóhajtva beletúrt vizes hajába. Úgy tűnt, nehezen tudja elkezdeni, ami megijesztett.
- Nem így terveztem - mosolyodott el végül. - Azt hittem, később jössz és lesz időm elkészülni. Hogyhogy itthon vagy? - kérdezte kíváncsian.
- Bokáig áll a víz a pályán, ez még a vízelvezető rendszernek is sok egyszerre. Mourinho a létező összes ábrát felrajzolta, amit holnap alkalmazhatunk, úgyhogy elengedett minket. Szóval...? - tértem vissza ahhoz, ami tényleg érdekelt.
- Oké, figyelj, nem fogok hazudni, elmondom az egészet. Nagyon fájt, amit mondtál, miszerint csak a pénz miatt vagyok veled. Azt hiszem, főleg e miatt rohantam el. Úgy éreztem, hogy félreismertük egymást és mikor azt mondtad, hogy esetleg be kéne fejeznünk, megijedtem. Gyáva voltam, elfutottam a probléma elől, pedig mindkettőnknek egyszerűbb lett volna, ha maradok és megbeszéljük. Úgy döntöttem, hazamegyek, szükségem volt egy kis időre. Anya finoman szólva meglepődött, mikor éjfél körül beállítottam. Azonnal látta rajtam, hogy valami nincs bennem, szóval átbeszélgettük az éjszakát. Mindent elmondtam neki. Hogy az elmúlt héten folyamatosan veszekedtünk, hogy későn érsz haza, meg az utolsó vitát is. Ő pedig segített, hogy tisztán lássam a dolgokat. Azt mondta: "Iker helyében én is ezt tettem volna. Miért akarsz még ennél is nagyobb szerelmi vallomást tőle? Képes lenne lemondani rólad, csak hogy találj valakit, akivel tényleg boldog lehetsz. Te meg elrohansz..." Átgondoltam és beláttam, hogy igaza van. Ha nem bizonyítottad már be milliószor, hogy szeretsz, akkor azt aznap este megtetted, de én természetesen túl hülye voltam ahhoz, hogy észrevegyem. Ne haragudj rám, most már látom, hogy milyen idiótán viselkedtem. A múlt hét elején anyáék aláírták a válási papírokat, úgyhogy hivatalosan is szétment a családom. Nem mondtam el, mert túlságosan fájdalmas volt, de így csak gyűlt bennem a feszültség. Úgy éreztem, nincs egy biztos pont sem az életemben. Zavart, hogy nem tudok hízni, jött ez a válás, év végi hajtás a munkahelyen, minden összejött és rajtad vezettem le. Utólag már látom, hogy te minden egyes nap jöttél, segítettél megnyugodni, ha kikészültem, szó nélkül tűrted a kitöréseimet. Akkor viszont nem vettem észre. Csak annyit láttam, hogy te is soká érsz haza, kevesebbet beszélünk, többet veszekszünk és csak egy dolog jutott eszembe lehetséges megoldásként. Mindig is féltékeny típus voltam, de próbálom magam visszafogni, mert tudom, hogy téged zavar. Elkezdtem kételkedni. Tényleg edzésen vagy? Tényleg a barátaiddal találkozol? Nem tudok mást mondani, csak hogy sajnálom. Tudom, hogy feleslegesen csinálom a cirkuszt ilyenkor, úgyhogy kérlek, üss le legközelebb - mosolyodott el.
- Legközelebb? - kérdeztem egyre szélesedő mosollyal.
- Igen. Az elmúlt három napban rájöttem, hogy mi az, ami tényleg fontos az életemben, hogy mik a prioritásaim. Mindig is olyan lány voltam, akinek a családja a legfontosabb. Ez most is így van, csupán a családom kibővült egy fővel. Veled - nézett mélyen a szemembe.
Kitártam a karom, ő pedig gondolkodás nélkül ölelt át, arcát a mellkasomba temette.
- Imádlak! - suttogtam egyszerűen, mire felkuncogott és puszit nyomott a nyakamra. - Kell egy biztos pont? Itt vagyok én. A többit megoldjuk.
Összeérintettem az orrunkat, majd lassan megcsókoltam. Egyszerre sóhajtottunk fel, az elmúlt napok hiánya mindkettőnkben nyomott hagyott. Egyik keze a hajamba vándorolt, így húzott még közelebb magához, miközben a másikkal a hátamat simogatta.
Nem volt hosszú csók, de tele volt érzelemmel. Végül Sara elhúzódott és egy utolsó, lágy puszi után a nappaliba húzott. Összeráncolt szemöldökkel néztem körül. A földön egy hatalmas doboz feküdt, ami dugig volt gyertyával, az asztal meg volt terítve, a konyhából pedig isteni illatokat éreztem.
- Mondtam, hogy másképp terveztem - magyarázta Sara értetlen tekintetemet látva.
Mikor megértettem, mit akart, megragadtam a karját, magamhoz húztam és belecsókoltam a nyakába, mire nevetve felrántotta a vállait.
- Tudod mit? Most mindketten lezuhanyzunk, mert te is vizes vagy még, meg én is, aztán segítek megcsinálni - mutattam körbe.
- Közös fürdés? Akkor nem lesz vacsora - túrt a hajamba.
- Két fürdőszoba van - hajoltam a füléhez. - Először vacsorázunk, utána jön a desszert - mosolyogtam rá, mire kissé csalódottan felsóhajtott.

Sokáig áztattam magam a meleg víz alatt, miközben folyamatosan mosolyogtam. Jól esett, hogy Sara bocsánatot kért, és minden rendeződött. Az utolsó mondata, miszerint már engem is a családja részének tekint, folyamatosan a fülemben csengett.
Fél óra múlva úgy gondoltam, eléggé átmelegedtem már ahhoz, hogy ne legyek beteg, úgyhogy magam köré tekertem egy törülközőt. Kilépve a fürdőből felszaladt a szemöldököm, ugyanis valami arab zene szólt a konyhában. Mikor megláttam Sarát, elállt a lélegzetem. Egy bő pólót viselt, ami szabása miatt szabadon hagyta a hasát, hozzá pedig egy szűk nadrágot vett fel, ami szintén nem sok dolgot bízott a képzeletemre. Ajkamba harapva dőltem neki az ajtónak, miközben figyeltem. Háttal állt nekem, így nem tudta, hogy ott vagyok, zavartalanul táncolt tovább. Tekintetemet csak úgy vonzotta csípője lágy mozgása, soha nem mondta, hogy tud hastáncolni. Halkan mögé léptem és átöleltem a derekát, mire ugrott egyet. Ahogy tenyerem meztelen bőrére simult, szikrák ezrei kezdtek pattogni kettőnk között.
- Van még valami, amit nem tudok rólad? - húztam végig orromat nyaka vonalán.
Mosolyogva fordult meg a karjaimban, kacér mosolyát látva pontosan tudtam, hogy nem úszom meg ennyivel. Igazam lett, ajkát az enyémre szorította, miközben csípője újra megmozdult, gondosan ügyelt arra, hogy folyamatosan az ágyékomat súrolja. Arcom a hajába temettem, hogy elfojtsam halk nyögésem, aztán összeszedtem a megmaradt önuralmam és elszakadtam tőle.
- Boszorkány - túrtam a hajamba nevetve. - Élvezed, mi?
Sara boldogan kacagott, miközben visszaért a konyhába, hogy elkészítse a vacsorát. A fejemet rázva kezdtem el kirakni a gyertyákat, ő viszont nem hagyta.
- Majd én megcsinálom. Ez az én meglepetésem lett volna, ne dolgozz helyettem - lökött finoman a kanapé felé.
- Most nézzem, ahogy te dolgozol, én meg ne csináljak semmit? - tártam szét a kezem.
- Pontosan - villantott rám egy széles mosolyt.
- Várj! - kaptam utána, mikor vissza akart menni. - Én is sajnálom. Nem kellett volna azt mondanom...
Kezét a számra tapasztotta, hogy elhallgattasson és lágyan rám mosolygott.
- Semmi baj - suttogta.

Tökéletes este volt. A vacsora után, a gyertyák pislákoló fénye mellett beszélgettünk. Sara a kanapén ült, én pedig végigdőltem rajta és fejem az ölébe hajtottam. Ujjaival a hajamat birizgálta, miközben mindenről beszélgettünk, ami eszünkbe jutott. Néha vidáman, néha komolyan. Kimondatlanul is ott lebegett a levegőben, hogy ezentúl más lesz. Egyikünk sem akarta még egyszer végigcsinálni az elmúlt napokat, véglegesen tudatosult mindkettőnkben, hogy szükségünk van a másikra.
Talán több ilyen estére lenne szükségünk, mikor senkitől sem zavartatva, csak ketten lehetünk. Tekintetünk találkozott, gyönyörű szemében ugyanazt láttam, amit én is éreztem. Felültem, hogy összeilleszthessem ajkainkat, a következő pillanatban lábait a derekam köré fonta, így felálltam és felsétáltam vele a szobánkba...

×××

Az első közös karácsonyunk szó szerint a szeretet ünnepe volt. Sergio megállapította, hogy "romantikusabbak és nyálasabbak vagyunk, mint valaha", vagyis minden a lehető legnagyobb rendben volt. Szenteste, ajándékok, majd a karácsony két napja a két szülőnél. 

Szilveszter után két nappal a srácokkal szerveztünk egy közös bulit, közvetlenül az év első edzése előtt. Sara még javában készülődött, mikor én már kabátban álltam az ajtóban.

- Jössz? - léptem vissza.

- Öt perc! - szólt ki a fürdőből.

- Az előbb is annyi volt - nevettem el magam.

Végül megérte a várakozás, fantasztikusan nézett ki.

- Remélem tudod, hogy a srácok fele szingli, neked viszont vőlegényed van - nyomtam egy puszit a szájára, mikor elindultunk.

Válaszul egy szenvedélyes csókot kaptam, ami tökéletesen megfelelt.

- Irina ott lesz? - kérdezte a kocsiban.

- Biztos, most éppen itthon van.

- Szuper - fintorgott, ami meglepett.

Eddig úgy tűnt, a legtöbb barátnővel, feleséggel jóban van, néhányukkal kifejezetten szoros volt a kapcsolata.

- Nem kedveljük egymást annyira - motyogta, de nem mondott róla többet.

Mikor leparkoltam Cris háza előtt - hol máshol lenne a buli? -, már a legtöbb csapattársam ott volt.

- San Iker, neked elnézem, ha késel - vágott hátba Gép, mikor kinyitotta az ajtót, aztán mosolyogva nézett mögém.

- Sarita, te még most is pimaszul csinos vagy - köszöntötte Sarát két puszival.

Meglepve konstatáltam, hogy tényleg jól ismerik már egymást, rólam szinte meg is feledkezve merültek beszélgetésbe. Kiszúrtam Sesét és megindultam felé.

- Iker, na végre! Hol hagytad Szívszerelmed? 

- Sarát - mosolyogtam rá. - Crisszel beszélget - böktem az ajtó felé.

- Honnan ismerik egymást?

- Fogalmam sincs - vontam vállat. - Irina itt van?

A következő pillanatban az orosz szépség megállt előttem és üdvözlésül megpuszilt. Ennyi volt az összes kommunikáció köztünk, mivel én nem tudtam angolul, ő pedig még nagyon kezdő volt a spanyolban. Legnagyobb meglepetésemre cseppet sem kedves pillantást vetett Sara és a barátja felé. 

Fogalmam sem volt, mi lehet a feszültség oka a két lány között, de egész este nem voltak egy társaságban, feltűnően kerülték egymást.

- Hol van Junior? - kérdezte Sara, miközben a rendelt kajákat ettük.

- Anya elvitte. Nem neki való ez - intett Laráék felé, akik már percek óta össze voltak tapadva. - Jössz táncolni, Sarita? - nyújtotta kezét Sara felé, aki nevetve bólintott, majd egy puszit nyomva az arcomra felállt és követte Cristianot.

Magamon éreztem Nagore pillantását, úgyhogy kérdőn felé fordultam

- Mikor lesz az esküvő? - kérdezte.

- Még nem beszéltünk róla. Annyit tudok, hogy Sara nyári esküvőt szeretne. 

Tovább beszélgettem a fiúkkal, mikor egyszer csak Sese megbökött.

- Én a helyedben kezdenék féltékeny lenni - intett finoman Saráék felé.

Összevont szemöldökkel figyeltem őket egy darabig. Sara karjait Cris nyakai köré fonta, Gép kezei pedig Sara csípőjén pihentek. Szorosan összesimulva táncoltak, néha Cristiano lehajolt, súgott valamit Sara fülébe, mire ő felnevetett. Nem tudtam, mit gondoljak. Crisnek ott van Irina, Sara meg engem szeret, mégis többnek tűnt ez az egész, mint egy egyszerű tánc. Valahogy bensőségesebb volt, valószínűleg csak ők ketten tudták, mi is van igazából köztük, de egyre több csapattársam nézett rájuk összeráncolt homlokkal, aztán a következő pillanatban rám néztek. Úgy gondoltam, ideje közbelépni. Felálltam és a lehető legtermészetesebben odasétáltam hozzájuk. 

- Lekérhetem? - nyújtottam a kezem, mire Cris elengedte Sarát.

Ahogy kezeim a dereka köré kulcsoltam, lábujjhegyre állt és lágyan megcsókolt. Viszonoztam, de mindketten éreztük, hogy ez most nem az a szokásos csók. Túlságosan is bizonyítani akartuk mindketten, hogy nem történt semmi. Sara tekintete az enyémet kereste, én azonban először Irinára néztem, aki az egyik sarokban magarázott valamit Cristianonak, láthatóan elég idegesen. Sara követte a pillantásom, aztán egy mély sóhaj kíséretében fejét a mellkasomnak döntötte.

- Megyünk? - kérdezte.

- Igen - feleltem, hiszen tudni akartam, mi ez az egész.

- Sarita, már mész is? - kiáltott felénk Cris, mire bólintottunk. - Ne már, ne foglalkozzatok Irinával. Csak nosztalgiáztunk kicsit a... régi szép emlékeken ugye, kislány? - vigyorgott Sarára.

Először az idiótán mosolygó csatárra néztem, aztán a mellettem álló lányra, aki láthatóan egy kanál vízben meg tudta volt fojtani Crist. Valami motoszkált az agyam hátsó részén, de nem akartam tudomást venni róla. 

Sara némán, mindössze a pillantásával üzent valamit Ronaldonak, akinek lefagyott arcáról a mosoly, gyorsan kezet fogott velem és eltűnt.

A kocsiban mindketten szótlanok voltunk, de teli volt a levegő feszültséggel. 

Mikor már azt hittem, hogy minden rendben lesz, kiderült, hogy mégsem. És ekkor még fogalmam sem volt arról, hogy mégis mivel kell majd szembesülnöm.

Sara ruhája