2014. április 2., szerda

Utolsó bejegyzés


Sziasztok! Eljött ez is, az utolsó bejegyzés. Rengeteg érzelem és gondolat kavarog most bennem, megpróbálom a lehető legjobban megfogalmazni, hogy mit is érzek most. Őszintén szólva nem így terveztem, egy videót akartam csinálni utolsó ajándékként, de a technika ördöge megtréfált, annyira zajos és szinte alig hallatszik a hangom, úgyhogy maradok inkább a hagyományos formánál :)
Írhatnék most a látogatottságról, a feliratkozók és a pipák számáról, mindenféle számadatról, de úgy döntöttem, inkább arról írok, hogy jutottunk el idáig, a 76. fejezetig.
2012. január 30-án nyílt meg ez a blog, ekkor kattintottam rá arra az ominózus "Blog létrehozása" gombra. Az ötlet azonban nem egyik percről a másikra pattant ki a fejemből, már hónapokkal előtte ott motoszkált a gondolataim mélyén. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy nem ez volt az első történetem, volt két korábbi blogom is. Évekkel ezelőtt engem is elkapott a Twilight-Robsten láz, amiből két történet is született, de egyiket sem éreztem a magaménak, nem is voltak igazán ötleteim, úgyhogy mindkettőt töröltem. 
Aztán jött a 2010-es világbajnokság, ahol végérvényesen beleszerettem a fociba, a spanyol válogatottba, Spanyolországba és a kultúrájába. Sok oka van annak, hogy miért éppen Iker Casillas lett a kedvencem, de tény, hogy egy hónap leforgása alatt mondhatni, megváltozott az életem. Máig emlékszem, mikor a megnyert döntő után mosolyogva néztem meg újra és újra az interjút, ahol elcsattant az a bizonyos csók. 
Mindig is élénk volt a fantáziám, szerettem álmodozni és egy-egy unalmas pillanatomban azon kaptam magam, hogy gondolkozom, vajon mit csinálhatott Iker és Sara a világbajnokság után, hogy találkoztak először... Ezek a "történetek" rövidek voltak, csak a fejemben léteztek és nem volt közöttük összefüggés. 
Eközben nem tűntem el teljesen a Blogger világából, rengeteg történetet olvastam, egyre inkább focis témában. A legtöbb főszereplője Cristiano Ronaldo, Fernando Torres vagy Sergio Ramos volt. Én azonban egyre inkább szerettem volna Ikerről olvasni, de hiába kerestem, nem találtam olyat, ami ne lett volna félbehagyva valahol. Lassan körvonalazódni kezdett bennem az ötlet, hogy akkor miért ne írhatnék én egyet róla? Eleinte elvetettem, tele voltam kétségekkel. Lesz olyan, akinek tetszeni fog? Fogják olvasni? Van értelme? És egyáltalán, írok én elég jól ehhez? De a gondolat nem hagyott nyugodni, egyre többet agyaltam rajta, míg végül úgy döntöttem, miért ne? Megpróbálhatom.
Emlékszem, mennyire remegett a kezem, mikor végül megnyomtam a gombot és megszületett ez a blog. Az első nap a tervezgetésről szólt. Mi legyen a címe, hogy nézzen ki az oldal, milyen színek domináljanak?
Eleinte füzetbe írtam, aztán egyre inkább rászoktam a laptopra és a füzetet csak akkor vettem elő, ha nem voltam gépközelben és rám tört az ihlet.
Eltelt pár hét, és a látogatottsági adatok nőni kezdtek, én pedig egyre inkább beleszerettem ebbe a világba. Máig emlékszem, mennyire örültem, mikor megkaptam az első kommentet vagy mikor megláttam, hogy van egy feliratkozóm. Egy-egy kedves sor, egy pipa rengeteget tudott dobni a kedvemen egy rossz napon.
Volt, mikor órákon keresztül csak írtam, képtelen voltam abbahagyni, és olyan is, mikor nagyon meg kellett szenvednem egy-egy fejezettel. Voltak hullámvölgyek és hegyek, de azt mindig is tudtam, a legelejétől kezdve, hogy be fogom fejezni, ennyivel tartozom Nektek.
Volt néhány fordulópont a történet során, mint például mikor megtudtam, hogy más országokból is vannak emberek, akik olvassák a történetemet. Most is, ahogy ezeket a sorokat írom, ott van a mosoly az arcomon, ez máig hihetetlen számomra. Szerintem nem én vagyok az egyetlen, aki ha egy olyan nyelvű blogot talál, amit nem ért, akkor nem olvassa, hiszen a különböző internetes fordítóprogramok minőségét mindenki ismeri és vannak olyan szófordulatok, kifejezések, amiket nem lehet lefordítani. Az a tudat, hogy vannak, akik ennek ellenére is olvassák a történetet, hatalmas lökést adott. Aztán ott volt az is, mikor robbant a hír, hogy a Google Reader meg fog szűnni és mindenkinek át kell regisztrálni a Bloglovinra. Mint utóbb kiderült, ez nem így volt, de őszintén szólva akkor kicsit féltem. Pont akkor jött ez, mikor nem voltam megelégedve a fejezetekkel és nem voltam biztos benne, hogy nem fogok veszíteni emiatt olvasókat. Szerencsére az idő rácáfolt a félelmemre, hiszen nem csak elértétek az addigi számot, de ma már többen vagytok Bloglovinon, mint Blogspoton, amiért nagyon hálás vagyok és nagyon köszönöm. Az ilyen apró momentumok rengeteg erőt adtak. Nem akarom elfelejteni azt sem, mikor úgy döntöttem, ideje megújítani a külsőt és valami komolyabbal előállni. Az valahogy megerősített, hogy ez már egy önálló történet, aminek van eleje és lesz vége.
És persze ott voltak a kommentek, a pipák, a díjak, amelyek folyamatos visszaigazolást nyújtottak, segítettek, hogy elhiggyem: van értelme ennek az egésznek. Nem sok dologban voltam biztos az elején, de azt tudtam, hogy nem én leszek az az író, aki kommenthatárt szab. Olvasóként sosem szerettem ezt, hiszen soha nem azért írtam véleményt valakinek a történetéről, mert muszáj volt, hanem mert önszántamból el akartam mondani neki, hogy tetszik, amit csinál. Éppen ezért voltam és vagyok hálás minden véleményért, amit kaptam, mindegyik a maga módján fontos számomra.
Annyi mindent szeretnék mondani, egyszerre vagyok boldog és szomorú. Boldog, mert végig tudtam csinálni azt, amit elterveztem, bizonyítottam magamnak, hogy képes vagyok arra is, amiről korábban nem is álmodtam, ezáltal jobban megismertem saját magamat. Boldog, mert millió emléket és tapasztalatot nyertem ez alatt a bő két év alatt és biztos vagyok benne, hogy bármikor gondolok is majd vissza ezekre a hónapokra, mindig jó érzéssel fogom tenni. Ugyanakkor fáj most elengednem és azt mondani, hogy vége. Sok minden történt velem ez alatt az idő alatt, az életem része lett ez a történet és éppen ezért szeretném még folytatni, de tudni kell, mikor kell megállni és abbahagyni.
Megígérem, hogy nem zárom be, nem törlöm a blogot. El fogom olvasni az egészet, ki fogom javítani az összes nyelvtani és tartalmi hibát.
Ha van bármilyen kérdésetek, kérésetek a történettel vagy velem kapcsolatban, írjátok meg, szívesen válaszolok bármire.
Nem maradt más hátra, mint hogy köszönöm. Köszönöm annak, aki feliratkozott, annak, aki nem, annak, aki írt kommentet, annak, aki nem, annak, aki pipált és annak is, aki nem. Mindenkinek. Nekem az számít, hogy itt voltatok, részesei voltatok ennek az egésznek, hiszen nélkületek nem valósult volna meg. Köszönöm!
Millió puszi,
Csanna


2014. március 31., hétfő

76. fejezet

Sziasztok! Jujj, de nehéz ezt most elkezdeni. Nyolcvan fejezetet akartam, mert az olyan szép kerek szám meg ilyenek... De most gondoltam végig, hogy nem fogok tudni még annyit írni hozzá, sőt! Az a helyzet, hogy bármennyire fáj is, ez lesz az utolsó fejezet. Sok minden közrejátszott ebben a döntésemben, részben az, hogy tudom, hol akarom befejezni a történetet és addig már nagyon kevés van hátra, egy hosszú fejezetben megírható, részben, hogy másfél hónap múlva emeltezek angolból és szeretnék annyi időt fordítani a felkészülésre, amennyit lehetséges, aztán itt van még a vezetés, ami rengeteg órát vesz el egy hétből, illetve friss párkapcsolatban állóként szeretnék most kicsit másra koncentrálni... :)
Említettem már ezelőtt is néha, hogy nem sok van már hátra, de őszintén, én is most jöttem rá, hogy ez lesz az utolsó, mikor elkezdtem azon agyalni, hogy miről kéne írni ebben a fejezetben. Rengeteg érzelem van most bennem, nagyon szeretem ezt a történetet, de nem akarok még búcsúzni, az egy külön bejegyzés lesz. 
Annyit mondok még egyszer, utoljára, hogy jó olvasást! :)
Csanna



2014 február
Hallottam, ahogy nyílik a bejárati ajtó, úgyhogy lesiettem a földszintre, a szám pedig akaratlanul hatalmas mosolyra húzódott, mikor megláttam Sarát a rengeteg bevásárlótáskával.
- Úgy látom, vannak dolgok, amik nem változnak - dőltem neki az ajtófélfának nevetve.
- Ne kötekedj - üdvözölt egy gyors csókkal. - Megyek, kipakolok gyorsan.
- Akkor csupán pár óráról van szó - kaptam a karja után vigyorogva és visszahúztam magamhoz.
Ezúttal elmélyítettem a csókot, finoman kivettem a kezéből a szatyrokat és a földre ejtettem őket, így már akadálytalanul ölelhetett át. Kezeimmel a testén kalandoztam, befurakodtam a pólója alá és végigsimítottam meztelen hátán, mire megborzongott.
- Hmmm - húztam végig orromat nyaka vonalán, belélegezve illatát. - Ezzel kibírom, míg visszatérsz a gardróbból.
- Bolond vagy - nyomott egy puszit az arcomra.
Vigyorogva figyeltem, ahogy felkapja a táskákat és felsiet velük az emeletre, aztán a mosoly az arcomra fagyott, mikor észrevettem a feliratot az egyiken. La Perla. Olasz fehérnemű. Sóhajtva döntöttem fejem a falnak, próbáltam kizárni az akaratlanul is a képzeletembe özönlő képeket. Még nem.
Figyelemelterelésként nekiláttam a Valentin napi vacsora összeütéséhez, de gondolataim újra és újra visszakanyarodtak Sarához. Tudtam, hogy ez most nem rólam szól és az idő nagy részében tudtam ezt kezelni. A nap nagy részében Martín minden energiánkat lekötötte, de mindig akadt pár szabad óra, amikor kettesben maradtunk, ilyenkor egyre többször törtek elő belőlünk a hónapokkal ezelőtt mélyre ásott érzelmek és egyre nehezebben tudtuk megállni, hogy ne lépjük át azt a határt, ami után már nincs megállás. 
- Min agyalsz ennyire, odaég a vacsora? - ölelt át egy pillanatra hátulról, aztán gyorsan arrébb tolt és megkavarta a már sistergő húst a tűzhelyen.
- Elkalandoztam - mosolyogtam rá. 
- Azt látom - nevette el magát, aztán szó nélkül kiterelt a konyhából, hogy ő fejezhesse be a főzést.
Pár pillanatig figyeltem, ahogy halkan dúdolva készíti a vacsoránkat, aztán Martín kiságyához léptem, arcomra lágy mosoly kúszott, ahogy figyeltem nyugodt arcát. Mintha csak megérezte volna a jelenlétem, ébredezni kezdett és lassan kinyitotta a szemét. Kíváncsian nézett rám, én pedig a karjaimba vettem, visszamentem a konyhába és a cumisüvegét a kezembe véve etetni kezdtem. Imádtam ilyenkor nézni, olyan elmélyülten koncentrált a feladatra, hogy az összes tejet megigya. 
Pár perccel később elégedetten tettem le a kiürült üveget és egy puszit leheltem Martín arcára. Sarára néztem, aki időközben felhagyott a terítéssel, inkább minket figyelt és boldogan visszamosolyogtam rá. 
- Olyan jó titeket nézni - lépett közelebb.
Lehajolt, egy csókot nyomott a fiunk fejére, aztán összeillesztette az ajkainkat, szája lágyan olvadt az enyémbe. Egy halk sóhaj szakadt ki belőlem, mikor túl hamar elhúzódott, mire elnevette magát.
- Te kis telhetetlen - vette át Martínt, aki lassan álomba merült a karjaiban.
Egy óra múlva a fürdőszoba felé vettem az irányt, Sara pedig végigdőlt az ágyon és lustán lapozgatott egy magazint. Gyorsan ledobáltam a ruháimat és élveztem, ahogy a forró víz lassan ellazítja a testem minden porcikáját és kiűzi a felesleges gondolatokat a fejemből.
Halkan csuktam be az ajtót magam mögött, arra számítottam, hogy Sara már alszik, a mozdulat közepén azonban megdermedtem. Ébren volt, sőt nem úgy tűnt, hogy aludni készül. Képtelen voltam visszafojtani sóhajomat, mikor láttam, hogy a valószínűleg újonnan vásárolt fehérneműjét viseli, ami úgy simult a testére, mintha a második bőre lett volna, egyszerre volt visszafogott és kihívó.
- Sara... - mormoltam rekedten, de nem tudtam, hogy folytassam a mondatot.
Mintha csak olvasott volna a gondolataimban, felállt és megállt szorosan előttem, lábujjhegyre állva átölelte a nyakam és megcsókolt. Kezeim maguktól indultak felfedező útra a testén, bejárták az ismerős felületeket, miközben testemben minden akaratom ellenére szétáradt a vágy.
- Nem - szakadtam el tőle zihálva. - Még nem lehet.
- Ma telt le a hat hét - szorította ujját a számra, hogy elhallgattassa kétségeimet.
- De...
- Sshh - susogta, aztán újra megcsókolt, tele meggyőzéssel, nem mintha nem akartam volna én is ugyanazt, mint ő. - Nem akarok tovább várni.
Nem volt szükségem többre, kezeim újra birokba vették testét, miközben lassan araszoltunk az ágy felé. Úgy kaptam ajkai után, mint a fuldokló, akinek ez az utolsó esélye a túlélésre. Hónapok óta nem csókolhattam így, érzelmeink elképesztő hevességgel törtek a felszínre. 
- Azonnal szólj, ha fáj valami - suttogtam, mielőtt teljesen elvesztettem volna az eszem.
- Nyugi - húzott magával az ágyra mosolyogva, mire finoman fölé másztam és lassan csókokkal borítottam be a testét.
Mámorító illata az orromba kúszott, ahogy az ismerős területeken kalandoztam, szívem őrült ütemben dobogott a mellkasomban, a levegő szinte szikrázott közöttünk. A kapcsolatunk a legelejétől kezdve többről szólt, mint az egyszerű testiség, soha nem ez határozta meg a viszonyunkat. Azt azonban nem tagadhattuk, hogy minden lehetséges alkalommal élveztük egymás társaságát, a több hónapos szünet utáni első együttlétünk pedig felejthetetlen élményt nyújtott. A várakozástól szenvedélyesen, mégis lágyan és érzelmekkel telve szerettük egymást, a sötétség körbeölelt minket, a tökéletes csendet csak halk sóhajaink törték meg.
Sokáig képtelen voltam elaludni, az arcomon szűnni nem akaró mosoly virított, miközben Sara csendesen szuszogott az oldalamhoz simulva. Fejemben gondolatok ezrei pörögtek, egy bizonyos ötlet pedig nem hagyott nyugodni.
- Miért nem alszol még? - mormolta Sara álmosan a vállamba, miután a kelleténél kissé hangosabb fészkelődésemmel sikerült felébresztenem.
- Gondolkozok.
- Hajnali kettőkor? - nyomott el egy ásítást. - Mi ilyen fontos?
- Ilyenkor jönnek a legjobb ötletek - kuncogtam halkan, mire Sara felkapcsolta az éjjeli szekrényen álló lámpát, a hirtelen fénytől még kissé hunyorogva visszafeküdt mellém, fejét a mellkasomra támasztva érdeklődve figyelt.
- Miről van szó?
- Majd holnap megbeszéljük, most aludj - simítottam kissé kócos haját a füle mögé.
- Most már nem fog menni, túl kíváncsi vagyok - rázta a fejét nevetve.
- Az jutott eszembe, hogy meg kéne tartani az elmaradt esküvőt - mondtam köntörfalazás nélkül, mire szája egy szabályos O-t formált, döbbenten nézett rám.
- Ezt most komolyan mondod?
- Nem szoktam viccelni az ilyesmivel - mosolyodtam el. - A világbajnokság után tökéletes lenne. Most sokkal több időnk lesz megszervezni, és különben is, miért várnánk? Szeretnélek már a feleségemként bemutatni - csúsztam lentebb, hogy ajkam összeforrhasson az övével. - Mit szólsz hozzá?
- Már alig várom - mondta, szemeiben újra megjelent az az ismerős csillogás, ami a legutóbbi szervezés során is ott volt.
Mosolyogva csókolt meg még egyszer, aztán visszafeküdt mellém. Lassan simogatni kezdtem meztelen hátát, ismeretlen mintákat rajzoltam puha bőrére, míg végül légzése egyenletessé vált és álomba merült.
×××
2014 július
Kényelmesen elhelyezkedtem a napágyon, élveztem, ahogy a napsugarak kellemesen melegítik a bőrömet. Fél füllel hallgattam a srácok hülyéskedését és fel-felharsanó nevetését, végül sikerült kizárni őket a fejemből és csak az óceán hangját hallgatni, ami teljesen ellazított.
- San Iker, szerintem vágd magad Buddha pózba, akkor jobban fog menni a meditáció - kiáltotta Sergio, mire kinyitottam a szemem és vigyorogva jeleztem a közismert nyelven, hogy valami nincs rendben az agyával.
Ha valaki nem ismert volna bennünket, úgy tűnhetett volna, hogy egy baráti csapat leruccant egy napra a partra jól érezni magát, semmi feszültség nem érződött a társaságunkon, mindenki önfeledten élvezte a szabadnapot. A legutolsót, mivel egy hét múlva pályára kell lépnünk a világbajnokság döntőjében, ráadásul Brazília ellen, úgyhogy intenzív felkészülés várt ránk.
Kétségtelenül az idei volt az egyik legizgalmasabb világbajnokság. Minden csapat fantasztikus formában játszott, senki nem foglalkozott azzal, hogy egy egész bajnoki szezon van a háta mögött, csupán a lehető legtovább szerette volna segíteni csapatát.
A válogatottunk eddig tökéletes mérleggel állt, az összes meccsünket megnyertük, de nem is volt más opció, hiszen nagyon kemény ellenfelekkel kerültünk szembe, nem volt helye hibának. A torna kezdete előtt gyakorta megjelenő kritikák és a bukásunkat váró cikkek egyre inkább eltűntek, átadva helyüket a dicsérő szavaknak. A Mester tökéletesen vegyítette a "veteránokat" a fiatalokkal, a tapasztalat és a tehetség együtt pedig meghozta a gyümölcsét és sikerült egy olyan csapatot összekovácsolni, amelyik méltán várta a döntőt.
Tekintetem találkozott a Sergioéval, aztán ő vigyorogva visszafordult a többiekhez, mozdulataiból gyorsan kitaláltam, hogy épp a spanyol bajnokság megnyerésének pillanatát magyarázza. Mosoly kúszott az arcomra, ahogy visszaidéztem a napot.
Tudtuk, hogy a győzelem önmagában még nem elég. A két rivális csapat elszenvedett egy-egy vereséget a korábbi fordulók során, de az utolsó fordulóban döntetlent kellett játszaniuk ahhoz, hogy mi nyerjük a trófeát. A saját, megnyert meccsünk után senki nem ment haza, átmentünk Valdebebasba és együtt néztük végig a Barcelona és az Atletico meccsét. Soha életemben nem fogom elfelejteni azt az eufóriát, ami akkor robbant ki belőlünk, mikor Villa belőtte a második gólját, kiegyenlítve a meccset, csupán pár perccel a lefújás előtt. Nehezen tehát, de elhódítottuk az idény második trófeáját is, hiszen a Király Kupa döntőjében már sikerült felülkerekednünk a Barcelonán.
Gondolataim innen a BL döntő estéjére kalandoztak, ahol a Bayernnel kellett szembenéznünk. Azzal a csapattal, akiket mindenki esélyesebbnek tartott, mindenki az ő győzelmüket várta. A csata azonban sokkal kiegyenlítettebb volt a vártnál, a végére pedig bennünk maradt több hit és kitartás, ezáltal 12 év elteltével újra a magasba emelhettük az Európa legjobb klubjának járó serleget, ezzel pedig triplázni tudtunk a szezonban.
Ezek után nem meglepő, hogy a madridiak hatalmas lelkesedéssel vágtak neki a világbajnokságnak, csapattársainkra pedig gyorsan átragadt a hangulatunk és magabiztosan nyertük a meccseinket. Azonban mindannyian tudtuk, hogy a legnehezebb még hátra van. Brazília, a házigazda, a ki nem mondott esélyes, akiktől csúnyán kikaptunk a Konföderációs Kupán. Őket kell legyőzni ahhoz, hogy megvédjük a címünket.

A hangulat elképesztő volt. A melegítés során már tömve voltak a lelátók, az összes jegy elkelt, a stadion egyik fele a spanyol, a másik a brazil nemzeti színekben pompázott. Az évtized meccsének titulált összecsapás következett.
Az öltözőt del Bosque utolsó szava után lelkes taps és kiabálás töltötte be, mindenki szemében ugyanaz a tűz csillogott, ugyanaz volt a célunk. Lábamat az asztalra támasztottam, felemeltem a labdát, a közelben lévők kezüket a játékszerre tették, a többiek pedig megfogták a középen állók vállát, így egy összekapaszkodó kört alkottunk. Végignéztem a társaimon, a barátaimon, a szavak pedig önkéntelenül törtek elő belőlem.
- Figyeljetek! Ez az a meccs, amire mindenki várt. Látom rajtatok, a szemetekben, a mozdulataitokban, hogy bármit megtennétek a címért és legszívesebben már kint lennétek a pályán. Én is ezt érzem. Gondoljatok most egy kicsit arra a pillanatra, mikor eldöntöttétek, hogy focisták lesztek, bármi áron. Ez volt a végső álmotok, döntőt játszani a világbajnokságon, nem? Ez a vágy hajtott végig titeket, ez segített, hogy legyőzzétek a sérüléseket, ez lüktet az ereitekben folyamatosan. És most itt vagyunk, egy lépésre ettől az álomtól. Tudom, hogy ennek a csapatnak most sikerülhet, mert bennünk van az, amire egy győztesnek szüksége van. Szenvedély, tapasztalat, tehetség, bizonyítási vágy, fegyelem, csapategység. Tudom, hogy sokaknak közülünk ez az utolsó világbajnoksága, ezután át fogjuk adni a helyünket másoknak, a fiataloknak, ez az utolsó lehetőségünk, hogy valami maradandót alkossunk. Vannak, akiknek ez az első és még rengeteg van hátra, de már most szeretnék bizonyítani, hogy helyük van a csapatban a következő években is. De most nem az számít, hogy kinek hány trófea és válogatott mérkőzés van a háta mögött, hanem a következő kilencven perc és hogy ott jól szerepeljünk. Úgyhogy itt a lehetőség, hogy együtt, így utoljára még valami olyasmit tegyünk, amit sokáig nem fognak elfelejteni és ami miatt még évek múlva is emlékezni fognak erre a döntőre. Csak annyit kérek tőletek, hogy ott kint gondoljatok arra, mikor először léptetek pályára. Éljétek át újra mindazt, ami idáig hozott benneteket, szívből játszatok, élvezzétek, és akkor bármi is történjék a meccs alatt, már emelt fővel hagyhatjuk el a pályát - mondtam, miközben tekintetem lassan végigvándorolt az ismerős arcokon.
Szavaim után pár pillanatig csend honolt az öltözőben, mindenki elmerült a gondolataiban. Az elmúlt nyolc évben, mióta csapatkapitány vagyok a válogatottban, sosem csináltam még ilyet, nem éreztem szükségességét. Most azonban, a társaim szemébe nézve láttam megcsillanni a tiszteletet, ami zavarba hozott. Nem számítottam rá, hogy azok a srácok, akikkel kamasz korom óta együtt játszok, mint például Xavi vagy Iniesta, majd egyszer így néznek rám.
Aztán hirtelen mindenki füttyögni és éljenezni kezdett, a hangulat a pár perccel ezelőttinél is elszántabb lett. Újra összekapaszkodtunk, majd a szokásosnál hangosabb csapatkiáltás után a pálya felé vettük az irányt.
- Hát... - lépett mellém Sese, és úgy tett, mintha egy nem létező könnycseppet törölne le az arcáról. - Ez szép volt. Olyan csapatkapitányos - lökött oldalba vigyorogva, aztán elfoglalta a helyét mögöttem. - Ja, ez majdnem kimaradt - kaptam meg a szokásos szerencsepuszit, aztán a bíró jelzésére kiléptünk a játékoskijáró árnyékából a stadionba.
Soha nem felejtem el, mikor a Konföderációs Kupa döntőjén a brazilok zene nélkül énekelték a himnuszukat. A Mester szerint akkor, abban a pillanatban vertek meg bennünket és talán igaza is volt. Most se volt ez másképp, a több tízezer hazai szurkoló tökéletes összhangban énekelt. Azonban amint felcsendült a mi himnuszunk, a mi szurkolóink kapaszkodtak össze és legalább olyan hangosan "la-la-láztak", mint az előbb az ellenfeleink. Éreztem, hogy a mosoly szétárad az arcomon, hálásan pillantottam végig a tömött lelátókon, ez a pillanat többet jelentett számomra, mint azt bárki is gondolta volna.
Az első másodperctől kezdve éreztem, hogy megteszik, amire az öltözőben kértem őket. Minden arcon a boldogság és a koncentráció keveréke tükröződött, miközben úgy játszottunk, ahogy már nagyon régen nem. Ez volt a valódi örömfoci, mindenki pontosan tudta, mi a feladata, a pálya minden szegletén tökéletesen teljesítettünk.
Az első félidő utolsó percében Nando szerezte meg a vezetést, örömömben a levegőbe bokszoltam és vigyorogva néztem a Kölyök gólörömét, aki tökéletesen megérdemelte ezt a gólt, hiszen hosszú hónapok kemény munkájával érte el, hogy újra felölthesse a címeres mezt.
Ami tavaly hiányzott belőlünk és megvolt a brazilokban, az most gazdát cserélt. A játékunk tele volt hittel és szenvedéllyel, ami a második félidőben további két gólt eredményezett, először Costa lövése után zörrent a háló, majd Sergio mutatta be az egyik legtökéletesebb szabadrúgást, amit valaha láttam. Ekkor már nem bírtam tovább, muszáj volt nekem is együtt ünnepelnek a többiekkel, Sese pedig mintha csak megérezte volna a kívánságomat, találata után felém kezdett rohanni, a nyakamba ugrott, a többiek pedig szépen lassan megérkeztek és végül nem voltunk más, mint egy nagy, egymás hegyén-hátán fekvő piros kupac.
Ez a mi éjszakánk volt, mentálisan és fizikailag egyaránt sikerült felülkerekednünk az ellenfelünkön. A meccs utolsó perceiben a szurkolótáborunk már állva énekelt, mindenki várta a végső, hármas sípszót, hogy ünnepelni kezdhessünk. Végül a bíró a szájához emelte a sípot, belefújt, mi pedig egy hatalmas kört formálva ugrálni kezdtünk.
Négy évvel ezelőtt nem gondoltam volna, hogy még egyszer átélhetem ezt a fantasztikus érzést. A könnyek, akárcsak akkor, most is ellepték a szemem, miközben folyamatosan mosolyogtam. Tudtam, hogy ez az én búcsúm, ez volt az utolsó meccsem a válogatottban és azt hiszem, sikerült úgy elköszönnöm, ahogy szerettem volna.
- Iker - hallottam meg a hátam mögül a legfontosabb hangot, mire elengedtem Marcelot és megpördülve szembe találtam magam Sarával, aki Martínt tartotta a karjaiban.
Gyönyörű arcát a boldogság könnyei áztatták, miközben egy szoros ölelésbe vontam mindkettőjüket. Nem törődtem a körülöttünk tolongó riporterekkel és a fényképezőgépeikkel, lehajoltam és egy hosszú, forró csókot nyomtam ajkaira.
- Annyira büszke vagyok rád - mormolta, miközben szabad kezével a nyakamba kapaszkodott, hogy még közelebb kerülhessen hozzám.
- Köszönöm. Mindent - néztem mélyen a szemébe, aztán elengedtem, hogy csatlakozhassak társaimhoz a díjátadón.
Átéltem már egyszer ezt az érzést, de mégis valami új, valami más volt, ezt a győzelmet nem lehetett összehasonlítani a legutóbbi világbajnoki címmel. Mindkettő a maga módján volt felejthetetlen, mindkettőt ugyanúgy megőriztem az emlékeimben.
Diadalittas kiáltás tört elő belőlem, mikor a magasba emeltem a serleget, majd megcsókoltam a mezemen lévő címert, ami felett már két csillag pompázott, legújabb győzelmünket szimbolizálva. Nevetve néztem végig a többieken, mindannyiunk arca az örömtől fénylett, miközben lassanként tudatosult bennem, hogy immáron végérvényesen a részévé váltunk Spanyolország történelmének.
×××
Minden tökéletes volt. A Nap melegen sütött, a virágok édes illata szállt a szélben, a vendégek lassan elfoglalták a helyüket. Izgatottan álltam a lépcső tetején, tekintetemmel folyamatosan a tömeget pásztáztam, pedig nagyon jól tudtam, hogy nem fogom meglátni hamarabb a kelleténél. Elkaptam az öcsém pillantását, tekintetéből egyértelműen kiolvasható volt, hogy tök feleslegesen izgulok, minden rendben lesz. Tudtam, hogy igaza van és próbáltam kontrollálni szapora szívverésemet, de ki ne izgulna a saját esküvője előtt?
Tekintetem az első sorban már most meghatottan ülő szüleimre vándorolt, anya ölében pedig Martín feküdt, láthatóan úgy tervezte, hogy átalussza a szülei esküvőjét. Mosolyogva figyeltem egy ideig, újra és újra elcsodálkoztam azon, hogy mekkorát nőtt. Fél éves volt, de úgy tűnt, mintha mindig is az életünk része lett volna.
Hirtelen mindenki elcsendesedett, én pedig feleszméltem a gondolataimból, kihúztam magam és türelmetlenül fordultam hátra. Szó szerint elállt a lélegzetem, éreztem, ahogy a könnyek ellepik a szemem és gyorsabban kellett pislognom, hogy tisztán lássam a felém tartó csodát. Mindig is tudtam, hogy gyönyörű, de ahogy lassan lépkedett a sorok között édesapja oldalán, sokkal inkább tűnt földre szállt angyalnak, mint földi halandónak. Tekintetünk összekapcsolódott és innentől kezdve képtelen voltam bármi másra figyelni. Ruhája lágyan simult tökéletes alakjára, annyira illett hozzá, annyira ő volt. El kellett ismernem, hogy a lányoknak igaza volt, amiért nem láthattam korábban, így ez a pillanat örökre beleégett az emlékezetembe. 
Végtelennek tűnő másodpercek múlva mellém értek, Luís a kezembe helyezte lánya kezét, mikor ujjaink találkoztak, újra felizzott az ismerős szikra kettőnk között. Ebben a pillanatban minden benne volt, amibe annak idején beleszerettem. Egy hosszú pillanatig elmerültünk egymás tekintetében, aztán a pap felé fordultunk és kezdetét vette a szertartás. 
A magabiztos, de a visszatartott könnyektől kissé remegő hangú igenek után mosolyogva fordultam felé, felhúztuk a gyűrűket, majd arcát óvatosan két kezem közé fogtam és lehajoltam hozzá, hogy megcsókolhassam. Ajkam finoman játszani kezdett az övével, de tudtam, hogy nem nyújthatom el túlságosan a pillanatot, bármennyire is szerettem volna. Mikor elszakadtam tőle, egy halk sóhaj tört fel mindkettőnkből, majd a vendégek felé fordultunk, immár mint férj és feleség. 
Sorra fogadtuk a gratulációkat, az ajándékokat, szinte elvesztünk a barátaink öleléseiben. Végigsétáltunk a sorok között, miközben virágszirmok és rizsszemek záporoztak ránk, Sara csokra a húga kezében kötött ki, a művészi óvatossággal eltávolított harisnyakötője pedig Sergionál landolt, őrült tapsvihart kapva a csapattársaktól. 
- Mondtam már, hogy gyönyörű vagy? - mormoltam a fülébe, mikor egy pillanatra kettesben maradtunk.
Elpirult, válasz helyett ajkát az enyémre szorította, csókjában ott volt a válasz minden kimondatlan kérdésemre és érzelmemre.
- Szeretlek - suttogta lágyan, miközben tenyerét az arcomra simította, ujjaival lágyan körözött tarkómon.
- Én is szeretlek. Nem is sejted, mennyire - pusziltam végig nyaka vonalát, mire kuncogva felrántotta a vállát.
A szemem sarkából láttam, hogy anya közeledik felénk, úgyhogy kissé illedelmesebb helyet kerestem kezeimnek és mosolyogva figyeltem, ahogy Martínnal a karjaiban elénk lép.
- Felébredt és nagyon keresett valakiket - mondta, miközben Sara átvette a fiunkat, én pedig újra átöleltem a derekát, így szinte összeolvasztottam hármunkat.
Felváltva csodáltam hol Sarát, hol a fiunkat. Egyszerűen tudtam, hogy ebben a pillanatban nem létezik nálam boldogabb ember a világon. Minden kívánságom, minden vágyam, ami valaha is végigfutott a gondolataim között, teljesült. Örökre az emlékezetembe véstem a mai nap, sőt, az elmúlt négy és fél év minden pillanatát, miközben tudtam, hogy rengeteg minden vár még ránk, együtt. Puszit nyomtam Martín arcára, aztán megcsókoltam Sarát, miközben csak arra tudtam gondolni, hogy ilyen az, mikor az álmok valóra válnak.

2014. március 16., vasárnap

75. fejezet

Sziasztok! Itt vagyok, nem tűntem el teljesen. Kicsit sokáig tartott megírni ezt a részt, aminek sok oka van. Részben a tanulás, részben az, hogy sokszor hiába voltam tele ötletekkel, képtelen voltam azokat szavakba, mondatokba foglalni. Sokat gondolkoztam azon, hogy mi ennek az oka és végül rájöttem. Általában úgy fogok neki egy új résznek, hogy sokáig csak ötleteket gyűjtök a fejemben. Ezek jöhetnek bárhonnan: egy zene, egy kép, egy érzés, egy hangulat, egy mondat... És ezenkívül esténként, mielőtt elalszom, sokszor ez a történet van a fejemben és lejátszom a gondolataimban, hogy hogyan kéne folytatni. Általában ez rengeteget segít. Most azonban minden éjszakám másról szólt, más járt a fejemben. Nem akarom hosszan fejtegetni, a lényeg az, hogy nyár óta van egy srác, akivel nem tudunk dűlőre jutni és képtelen vagyok kiverni a fejemből esténként konkréten július óta minden álmomban benne volt.
Az írás nem csak arra jó, hogy szárnyat adjunk a kreativitásunknak, hanem arra is, hogy kiírjuk magunkból az érzelmeinket. Minden fájdalmat, örömöt, csalódást és reményt. És én pontosan ezt tettem. Az elmúlt hetekben folyamatosan írtam - magamnak. Leírtam, hogy mi minden történt velünk nyár óta, aztán visszaolvastam, írtam rövid novellákat, tele érzelmekkel. És most jó. Nem tudom, hogy fog alakulni kettőnk "története" - mert a barátaim már egy végtelen történetnek tekintenek minket -, de miután kiírtam magamból minden vele kapcsolatos érzelmemet, már tudtam erre a történetre koncentrálni.
Igen, önző voltam bizonyos értelemben, de muszáj volt kicsit hanyagolnom ezt, hogy úgy tudjam folytatni, ahogy szeretném. Azért írtam le, hogy tudjátok, nem ok nélkül nem volt friss három hétig, hanem egyfajta "öngyógyítást" végeztem. Remélem megértitek és tetszeni fog a fejezet, még ha egy kicsit későn is érkezett :) Jó olvasást!
Puszi,
Csanna


2014 január
Az első éjszaka nem sokat tudtunk aludni, és nem csak azért, mert Martín két-három óránként felsírt. Mindketten túl izgatottak voltunk ahhoz, hogy mélyebb álomba merüljünk, folyamatosan hallgattuk a fiunk egyenletes lélegzését és minden apróbb változásra felugrottunk.
Igaza volt azoknak, akik azt mondták, hogy a könyvek egy jó alapot biztosítanak, de mindent magunknak kell megtanulni. Az éjszaka végére már kitapasztaltuk, hogy a sírások között is van különbség és hogy a maga módján pontosan közölni tudja, mit szeretne.
- Mennem kell - álltam fel az ágyamul szolgáló kanapéról, miután az egyik nővér bejött ellenőrizni, hogy minden rendben volt-e az éjszaka során. - Haza kell még mennem edzés előtt. Amint tudok, jövök vissza. Hozzak valamit? - kérdeztem, mire Sara felsorolt néhány dolgot, amire szüksége van. - Vigyázz magadra - hajoltam hozzá egy lágy csókra.
Odaléptem a kiságyhoz és vigyázva, nehogy felébresszem, végigsimítottam Martín arcán. A végtelenségig el tudtam volna nézni, de az idő sürgetett, nem akartam elkésni. Hazasiettem, összeszedtem a cuccokat amit Sara kért, bedobtam az edzőtáskámat a hátsó ülésre és Valdebebas felé vettem az irányt.
Az öltözőbe belépve a fiúk fütyültek és tapsoltak, mire széles mosoly áradt szét az arcomon.
- Gratulálok! - ölelt meg először Sese, aztán sorban a többiek is.
- Iker, remélem, tud már büntetőt védeni, holnap rajta akarok gyakorolni - nevetett Cris, mire megforgattam a szemeimet.
Ez volt az egyetlen beszólás amit kaptam, valószínűleg tudta mindenki, hogy milyen fontos nap volt a tegnapi és hogy mennyire vártam már, ezért tiszteletben tartották az érzéseimet.
A Real Madrid összes dolgozója gratulált, rengeteg apró ajándékot küldtek, úgyhogy edzés után rendesen megpakolva indultam el a kocsi felé. Alig vártam már, hogy újra a kórházban legyek és láthassam őket.
A hátsó bejáraton surrantam be, hogy elkerüljem az infókra éhes paparazzik hadát. Kettesével szedtem a lépcsőfokokat az emeletre, aztán az ajtó előtt megálltam, mert bármennyire is szerettem volna, nem törhettem csak úgy be. Óvatosan lenyomtam a kilincset és bedugtam a fejem. Sara arca azonnal felvidult, ahogy meglátott, félrerakta a könyvet, amit addig olvasott és azon volt, hogy felkeljen, de én gyorsan odaugrottam és finoman visszanyomtam az ágyra.
- Maradj itt - kértem mosolyogva, aztán közelebb hajolva hozzá hosszú csókot nyomtam az ajkaira.
Egyik kezével a hajamba túrt, a másikat a nyakam köré fonta és ahogy hátradőlt, szinte lerántott maga mellé az ágyra.
- Csak óvatosan - mormoltam nevetve, miközben kezeimmel megtámaszkodtam feje két oldalán.
Ártatlan mosollyal nézett rám, képtelen voltam ellenállni neki és újra megcsókoltam. Teljes mértékben azonosulni tudtam az érzelmeivel, hiszen bennem is ugyanaz játszódott le. Az elmúlt hónapok türelmetlensége, a ki nem mondott aggodalmak, a tegnap feszültsége most mind felszabadult belőlünk.
Végül elszakadtam tőle és Martín ágyához léptem. Mellkasa egyenletes emelkedése és süllyedése arról tanúskodott, hogy mélyen alszik. Ajkam önkéntelelenül is mosolyra húzódott, ahogy arcát tanulmányoztam.
Sara odalépett mellém, mire hátulról átöleltem, vállára támasztottam a fejem és hosszú percekig csendesen figyeltük a fiunkat.
- Ezt sose fogom tudni megszokni - sóhajtotta.
- Nem is kell - fúrtam arcom a nyakába. - Úgy látom, nem unatkoztál - néztem végig a rengeteg ajándékon, amiket a délelőtt folyamán kapott.
- Nem sokat voltam egyedül, az biztos.
- Az kitől van? - mutattam egy csomagra, ami tele volt a Real Madrid címerével ellátott ajándékokkal.
- Florentino Pereztől, személyesen - mondta mosolyogva és szembefordult velem, hogy lássa a reakciómat.
- Mármint attól a Florentino Pereztől? - kérdeztem döbbenten.
- Miért, ismersz másikat? - nevette el magát. - Egy órája ment el körülbelül.
- Szóval amíg én edzettem, ő meglátogatott téged - motyogtam döbbenten. - Pedig találkoztam is vele, de egy szóval sem említette ezt. Nem jellemző, hogy az elnök meglátogatja a játékosok gyerekeit.
- Hát, Martín különleges.
- Az biztos - mosolyodtam el lágyan.
×××
Két nappal később megkaptuk az engedélyt, hogy elhagyjuk a kórházat. Rengeteg fejtörést okozott kitalálni, hogy mennyire engedjük közel magunkhoz a médiát. Fiunk születésének híre villámgyorsan söpört végig nem csak Spanyolországon, de az egész világon. Mindenki várta a híreket, mindenki látni szeretett volna egy fényképet róla.
Abban biztosak voltunk, hogy minél nagyobb elutasítással kezeljük a média képviselőit, annál erőszakosabban fognak próbálkozni, hogy készítsenek egy fotót róla. A privát szféránk megőrzése miatt nyilvánvaló volt, hogy valamilyen szinten együtt kell működni velük. A hogyanról azonban sokáig fogalmunk sem volt. Mikor felvetettem a fiúknak a kérdést az öltözőben, természetesen rengeteg idióta választ kaptam és csak alig néhány használhatót.
- Ha ti lennétek a királyi pár, csak integetnétek egy-két percet aztán beszállnátok a kocsiba és tűnés. Tudod, mint Angliában - vigyorgott Sese. - De bármennyire is szent vagy, a királyi címtől messze állsz, Iker.
- Hé, ez nem is rossz ötlet - mondtam pár másodperc hallgatás után. - Nandoék is így csinálták, nem? - néztem körbe.
- Egy lángész vagyok, már megint én mentelek meg titeket - veregette meg a saját vállát Sergio, miközben mindenki tudta, hogy ő eredetileg viccnek szánta az ötletet.
Mikor Sarának elmondtam, ő is átlátta, hogy ez lehet a megoldás. Biztos távolból csinálnak néhány fotót, aztán hagynak minket nyugodtan elmenni.
- Nos? - fordult felém Sara, mikor visszaértem hozzá, kezemben a rengeteg papírral. - Kameraképes vagyok így?
- Gyönyörű vagy - leheltem egy puszit a homlokára. - Mindenki szeretne így kinézni négy nappal a szülés után.
- Azért ne túlozzunk - kuncogott, majd a karjaiba vette Martínt.
Óvatosan megigazítottam a pólyát, hogy minél jobban eltakarja az arcát, majd egy csókot nyomtam Sara és az ő arcára is.
- Kész vagy?
- Közel sem, de ennél már nem lesz jobb - fintorgott.
- Előre szólok, hogy rengetegen vannak - figyelmeztettem, aztán kiléptünk a folyosóra.
Minden orvostól és nővértől elköszöntünk, mindig hálásak leszünk nekik az elmúlt napokért. Végül leértünk az előtérbe, a kórház fotocellás ajtaja kinyílt és kiléptünk a parkolóba, mire a fényképezőgépek azonnal villogni kezdtek. Bár legszívesebben hátat fordítottam volna nekik, mégis mosolyogva intettem egyet. A biztonság kedvéért átöleltem Sara derekát, egyszerre nyújtva támogatást neki és magamnak is. Egy-két percig álldogáltunk a kamerák kereszttüzében, aztán úgy döntöttem, aki le akart fotózni minket, az már bőven megtehette, úgyhogy finoman a kocsink felé kezdtem húzni Sarát, aki nem tiltakozott.
Kinyitottam a hátsó ajtót, Sara pedig biztonságosan elhelyezte Martínt a babaszállítóban, majd ő is beszállt. Beültem a kormány mögé, tekintetem a visszapillantón keresztül találkozott a Saráéval, szemei a boldogságtól vidáman csillogtak.
- Menjünk haza - mondtam, ő pedig mosolyogva bólintott.
×××
Eltelt az első hét, mi pedig egyre jobban elsajátítottuk az új feladatainkat. Bár az alvással töltött órák száma jelentősen csökkent, ez zavart a legkevésbé. Martín érkezése egy új szakaszt jelentett az életünkben. Most mindennek ő volt a közepe, reggelente ő volt az első, esténként az utolsó gondolatunk. A babákról szóló könyvek most egy kupacban hevertek a sarokban, csak néha lapoztuk fel őket, sokkal jobban élveztük, mikor magunktól jöttünk rá egy-egy dologra. Egyre jobban meg tudtuk különböztetni a sírásai közötti apró különbségeket, lassan kialakult a napirendje és mindent megtettünk, hogy a lehető legjobb szülők lehessünk. Senki nem mondta, hogy könnyű feladat lesz, nem is vártuk. Sokszor megingott az önbizalmunk, de ilyenkor ott voltunk egymásnak és lelket öntöttünk a másikba.
Martín a mellkasomon feküdt, egyenletes szuszogásából tudtam, hogy alszik. Rengeteg más dolog mellett ez volt az egyik dolog, amit különösen imádtam. Ahogy puha bőre az enyémhez ért, finom babaillata az orromba kúszott. Ilyenkor mindig eszembe jutott a pillanat, mikor a kórházban a kezembe adták és először magamhoz szoríthattam. 
Nyílt a fürdőszoba ajtaja és Sara lépett ki, testét és haját is törülközőbe csavarta. Mikor meglátott minket, ajkára lágy mosoly kúszott, szemeiben a szeretet és a szerelem keveréke csillogott. 
- Bármeddig el tudnálak nézni titeket - suttogta, aztán felkapta az ágyon heverő ruháit és becsukta maga mögött a gardrób ajtaját, hogy felöltözzön.
Arcom akaratlanul is grimaszba rándult, utáltam, mikor ezt csinálta. Pontosan tudtam, miért nem öltözik át előttem és már előre tudtam, mivel fog érvelni, ha felhozom előtte a témát. Egyelőre azonban úgy tettem, mintha nem zavarna a dolog, meg akartam várni a kínálkozó alkalmat, hogy eloszlassam buta gondolatait.
Szinte ugyanabban a pillanatban, ahogy Sara feltűnt az ajtóban, Martín megmozdult és sírni kezdett. Tekintetem az órára siklott és mosolyogva hagytam, hogy Sara kivegye a karjaim közül a fiunkat. Vacsoraidő.
A tegnapi meccs után ma pihenőt kaptunk, én pedig teljes mértékben kiélveztem a szabadnapot, miközben a lehető legtöbbet próbáltam segíteni Sarának.
- Hogy bírod ezt egyedül? - kérdeztem sokadjára, feltámadó bűntudattal.
A napok nagy részét Valdebebasban töltöttem, ha idegenben játszottunk pedig sokszor egy egész napra magára kellett hagynom. Szerencsére Ancelotti nem követte Mournho példáját abban, hogy már a meccs előtti napon berendelt minket, de így is nehezen vettem rá magam, hogy egy-egy meccsnap erejéig egyedül hagyjam Sarát. Tudtam, hogy a rokonok és barátok ugrásra készen várják a hívást, hogy segítsenek, de ez elsősorban mégis a mi feladatunk volt, nekem pedig minden egyes alkalommal lelkiismeret furdalásom volt, amiért nem tudok annyit segíteni, mint kéne.
- Tudom, mi jár a fejedben, de ezt már számtalanszor megbeszéltük. Iker, nem is tudod, mennyit segítesz. Kérlek, ne agyalj azon, hogy nem vagy eleget velünk, nem láttam senkit, aki ennyire odaadóan foglalkozna a fiával. Tökéletesen vagy, apának, kapusnak és nekem is - ölelte át a nyakam és ajkát az enyémre szorította.
Felsóhajtottam, karjaimat a csípője köré fonva szorosan húztam magamhoz. Nyelve játszani kezdett az enyémmel, miközben kezei a hátamon barangoltak. Csókjaival kiűzte a kétségeket a fejéből és könnyedén elérte, hogy csak rá koncentráljak. 
Végül elszakadtam tőle, homlokom az övének támasztottam, két kezem közé fogtam arcát, képtelen voltam betelni vele.
- Olyan gyönyörű vagy - leheltem puszit a feje tetejére, mire elpirult és arcát a vállamba fúrta.
Korábban azt gondoltam ez már nem lehetséges, de az anyaság még szebbé tette. Vonásaiban egyre jobban kirajzolódott a nyugalom és a kiegyensúlyozottság, ugyanakkor megmaradt a cserfes kamasz imádott bája és kacérsága. Még így, négy közös év és rengeteg emlékkel a hátam mögött is hihetetlennek tűnt, hogy ez a lány az enyém. Felmosolygott rám, még egyszer megcsókolt, aztán sóhajtva elhúzódott és felkapta az egyre hangosabban csörgő telefonját.
Kezeimet a tarkómra kulcsolva próbáltam kissé megnyugtatni szapora pulzusomat, miközben tekintetemmel követtem Sarát, aki fel-alá járkált a szobában, egyik kezében a fiunkat, a másikban a telefont tartotta. Újra és újra rácsodálkoztam, hogy mennyire biztonsággal fogja. Én még napokkal a születése után is koncentráltam, hogy nehogy véletlenül elejtsem, Sara persze minden egyes alkalommal jót derült rajtam.
- Iker, te vagy a világ legjobb kapusa, nincs az az univerzum, ahol elejtenéd Martínt - nevetett ilyenkor
- Te meg szörnyen elfogult vagy - vágtam vissza minden alkalommal.
Lesiettem a konyhába, megmelegítettem a vacsorát a sütőben, pár perc múlva pedig Sara is csatlakozott hozzám.
- Elaludt - mondta, aztán hálásan átvette a tányért és elhelyezkedett mellettem a kanapén.
Miután elpakoltam a vacsora maradványait, letelepedtünk a TV elé, de igazán egyikünk se figyelt rá. Átöleltem Sarát, ő pedig fejét a mellkasomra fektette és csendben élveztük azt a néhány percet, amit egymással tölthettünk.
- Hogy tudod ilyen hamar elaltatni? - kérdeztem.
- Van tapasztalatom az olyan pasikkal, akiknek a hobbijuk az evés meg az alvás - kacsintott rám, mire elkaptam a derekát és magam alá fordítottam.
- Szóval így gondolod? - csókoltam végig álla vonalát.
- Nincs igazam? - kuncogott, de nevetése sóhajtásba fulladt, mikor ajkaimmal elértem a kulcscsontját.
- Kihagytál egy-két dolgot a hobbik közül, nem gondolod? - mormoltam, miközben a füle mögötti területet borítottam el puszikkal.
- Például?
Egy nagy sóhajjal legördültem róla, próbáltam lecsendesíteni szapora szívverésemet és ziháló lélegzetvételeimet.
- Majd megmutatom - mondtam végül.
Könyökére támaszkodva felém hajolt, végigsimított az arcomon, majd lágyan megcsókolt. Szája édes játékra hívta az enyémet, ajkamon éreztem mosolyát. Selymes tincsei közé fúrtam ujjaimat, hogy még közelebb tudjam húzni magamhoz, ő pedig addig ügyeskedett, míg egyik lábát átvetve rajtam lovaglóülésben a csípőmre ült, mindezt a csók megszakítása nélkül.
Végül elszakadtunk egymástól, nekidőlt felhúzott térdeimnek, gondolataiba merülve ismeretlen mintákat rajzolt a mellkasomra, én pedig mosolyogva figyeltem. Érintése nyomán libabőr rajzolódott ki testemen, mire ajkába harapott és arcára huncut kifejezés kúszott.
- Lehet fel kéne venned valamit, ha fázol - tanácsolta ártatlanságot színlelve. - Kicsit túlöltözöttnek érzem magam melletted - tette hozzá arra utalva, hogy rajtam csak egy válogatott melegítőnadrág volt, míg ő rendesen fel volt öltözve.
- Ezen segíthetünk - fúrtam kezem pólója alá, de mindketten tudtuk, hogy még nincs itt az ideje.
Azt hittem, el fog mosolyodni a megjegyzésemen, de ehelyett elkomorult és oldalra fordította fejét, hogy haja eltakarja előlem az arcát.
- Sara? - ültem fel, finoman, mégis ellenállhatatlanul magam felé fordítottam a fejét. - Mielőtt bármit is mondasz, hadd mutassak valamit - kértem, aztán felálltam és őt is magammal húzva benyitottam a fürdőszobába.
Megálltam az egész alakos tükör előtt, magam elé húztam Sarát, tekintetünk összekapcsolódott.
- Tudom, mi jár most a fejedben, de bebizonyítom, hogy teljesen felesleges ezen aggódnod - nyomtam puszit a nyakára, aztán a pólója aljához nyúltam és lassan áthúztam a fején.
Végigsimítottam teste vonalain, aztán szorosan átöleltem hátulról és rámosolyogtam.
- Tudod, mit látok? Egy gyönyörű nőt, akinek a feje tele van buta gondolatokkal az alakjáról. Sara, nézz végig magadon! Sok nő szeretne így kinézni, szülés után egy héttel meg pláne. A pocakodnak már nyoma sincs, az a pár plusz kiló, ami minden terhességgel együtt jár, pedig nem látszik. Hidd el, elmondanám, ha így lenne. Ez pedig - húztam végig ujjam óvatosan a műtéti hegen - szinte alig látszik és akárhányszor ránézek, mindig az a pillanat jut eszembe, mikor Martín először felsírt. Úgyhogy légy szíves, verd ki a fejedből az összes gondolatot, miszerint nincs jó alakod, mert a fél világ azt kívánja, hogy így nézzen ki. A másik fele meg férfi - tettem hozzá, mire felkuncogott. - Négy éve együtt vagyunk, bízz bennem! Elmondanám, ha bármi is zavarna. Nem foglak tudni megállítani, ha el akarsz kezdeni edzeni, nem is akarlak, mert tudom, hogy ha valamit a fejedbe veszel, az nem megy ki onnan könnyen. Ha neked ez kell, hogy jól érezd magad, legyen, de ne vidd túlzásba - mosolyogtam. - És tedd meg azt a szívességet, hogy nem fosztasz meg attól az élménytől, hogy előttem öltözöl át - mormoltam a nyakába.
Nevetve fordult meg a karjaimban és szorosan hozzám bújt, arcát a mellkasomba temette.
- Szeretlek - susogta és egy puszit nyomott a vállamra.
- Én is szeretlek - emeltem fel fejét, hogy megcsókoljam.
Mielőtt túlságosan is elmerülhettünk volna ajkaink játékában, Martín felsírt az emeleten. Mosolyogva váltunk el egymástól, tudtuk, hogy lejárt a kettesben töltött idő, most újra a fiunké lesz minden figyelmünk.
- Öltözz fel, majd én lehozom - nyomtam egy utolsó puszit a szájára, aztán felsiettem az emeletre, kiemeltem Martínt a kiságyból.
Időközben elcsendesedett, valószínű csak azt hiányolta, hogy valaki mellette legyen, mikor felébred. A karjaimban pillanatok alatt megnyugodott, Sara ölében pedig újra elaludt. Némán figyeltem őket, puszta látványuk is teljesen feltöltött. Sara megigazította a pólyát, aztán felnézett rám, tekintetében ugyanaz az érzelem csillogott, mint az enyémben. A boldogsághoz nem kellenek nagy dolgok, a leghétköznapibb pillanatokban is ott van, csak meg kell keresni.

2014. február 23., vasárnap

74. fejezet

Sziasztok! 
Szerintem már a képből rájöttetek, hogy miről fog szólni ez a fejezet, mondtam a múltkor, hogy nem szeretném sokáig húzni :) Nagyon sokat gondolkodtam, hogyan kéne megírni, hiszen ez az egész nagyon személyes dolog, ugyanakkor mióta megtudtam, hogy gyerekük lesz erre a fejezetre vártam. Megpróbáltam megkeresni az arany középutat, nem tudom, mennyire sikerült, ezt majd ti eldöntitek. Mindenesetre én imádtam írni, nem is nagyon akartam abbahagyni, de muszáj a KRESZ-re is tanulnom, mert a műszaki rész bárhogy is szeretném, nem megy be a fejembe magától :) 
Remélem tetszeni fog és szorítsatok nekem kedden ;)
Puszi,
Csanna



2014 január

Eljött és eltelt a karácsony, majd a szilveszter is, mi pedig minden nap egyre jobban vártunk már a fiunk érkezését. Lezajlott az utolsó vizsgálat is, az orvos újra megnyugtatott minket, hogy minden rendben van és Sara már "mindenórás", azaz bármikor megszülethet a baba. A nevét még mindig nem döntöttük el, öt alternatíva maradt, majd ezek közül választjuk ki a legjobban hozzáillőt.
Valami romantikus film ment a TV-ben, de mi inkább aludtunk, mint néztük.
- Tudod, mi jutott eszembe? - kérdezte Sara álmosan.
- Hmm? - motyogtam.
- Szerinted mit fog szólni a két kutya, ha hazajövünk egy apró emberrel, aki nem tud velünk játszani, ráadásul a mi figyelmünket is elvonja róluk?
Halkan felnevettem, miközben tekintetem a kutyákra siklott. Tökéletes ellentétek voltak. Doce, a jólnevelt, fegyelmezett, aki leste minden kérésünket és Uno, az izgága, rakoncátlan, aki mindig azt kereste, mit kéne szétszedni és mindig teljes sebességgel közlekedett.
- Docevel nem lesz baj, Uno pedig... őt egy ideig még lefoglalja a karácsonyi dekoráció és a karácsonyfa megsemmisítése és mire vége az ünnepeknek, már meg is szokta a babát - öleltem magamhoz szorosabban.
- Remélem igazad lesz - fúrta arcát a nyakamba, hogy elfojtson egy ásítást.
- Gyere, aludjunk - mondtam nevetve, ő pedig tiltakozás nélkül indult a hálószobánk felé.
Pocakja miatt már csak úgy tudtunk aludni, ha hátát a mellkasomnak vetette, de ez a póz is tökéletesen megfelelt, hiszen kezem a hasára simítva biztonságban tudtam mindkettejüket.
- Jó éjt - mormoltam a hajába, de választ már nem kaptam, mert Sara valószínűleg abban a pillanatban elaludt, ahogy feje a párnához ért.

- Iker! - hallottam valahonnan messziről Sara hangját. - Iker!
- Hmm? - morogtam álmosan.
- Kelj fel! - mondta, hangja alapján teljesen éber volt.
- Miért? - nyitottam ki résnyire a szemeimet, döbbenten konstatáltam, hogy még sötét van kint. - Baj van? - kérdeztem, hirtelen minden álom kiment a szememből.
- Azt hiszem, itt az idő - suttogta kezét a hasára simítva.
Mikor szavai eljutottak az agyamig, kipattantam az ágyból, az első kezembe akadó ruhadarabokat magamra kaptam, aztán aggódva néztem Sarára.
- Jól vagy? Ne hívjak orvost? Ülj le, míg kiállok a kocsival, egy perc és itt vagyok érted.
- Minden oké, csak... csak siessünk - mondta halkan, hangja tele volt sürgetéssel, én pedig kiviharzottam az ajtón, lerohantam a földszintre és szinte kitéptem a garázs ajtaját a helyéről. Kínzó lassúsággal telt el az a pár másodperc, míg az automata kapu felemelkedett, türelmetlenül doboltam a kormányon, aztán amilyen gyorsan csak tudtam, kiálltam a hídra.
Visszasiettem a házba, felsegítettem Sarára a kabátot, majd felkaptam a sarokban heverő táskát az összekészített cuccokkal és alig tíz perccel azután, hogy Sara felkeltett már úton voltunk.
Aggódó pillantásokat vetettem Sarára, miközben a megengedettnél jóval nagyobb sebességgel hajtottam végig az utakon, szerencsére a korai órán még alig volt forgalom. A kórház ajtajához eső legközelebbi parkolóban álltam meg, hogy a lehető legkevesebbet kelljen sétálnia. Szerencsére gyorsan felvették Sarát, egy nővér felkísért minket az előkészítő szobába, pár perccel később pedig befutott az orvos.
- Császármetszést beszéltünk meg, ugye?
Napokig fűztem Sarát, hogy ezt a módot válassza, míg végül beadta a derekát. Szerettem volna a lehető legtöbb fájdalomtól megkímélni és elkerülni a lehetséges komplikációkat. 
- Mikor vacsorázott? - kérdezte a doktor.
- Olyan fél 7 körül - pillantott rám megerősítést várva, mire bólintottam.
- Akkor még várnunk kell egy kicsit a műtéttel, addig is elvégezzük a szükséges vizsgálatokat, nem kell nagy dologra gondolni, vérvétel, EKG, meg ilyesmi - mosolygott nyugtatóan. - Tud járni vagy hozzak egy tolószéket.
- Nem, nem, menni fog - mondta Sara azonnal, én pedig akaratlanul is elmosolyodtam. 
A következő órák azzal teltek, hogy egyik vizsgálóból a másikba mentünk, közben pedig figyeltük, hogy a fájások milyen gyakran követik egymást. Bár a császármetszéshez ez nem volt fontos, de szerettük volna elkerülni, hogy túl sokáig várjunk és esetleg magától induljon be a szülés.
Végül visszaértünk a szobába, ahol kaptunk pár percet kettesben.
- Bent leszel? - kérdezte a kezemet szorongatva.
- Nehogy azt hidd, hogy egy másodpercre is elengedlek - suttogtam mosolyogva, majd közelebb hajolva hozzá lágyan megcsókoltam.
Mikor hallottam, hogy nyílik mögöttem az ajtó, elhúzódtam és megnyugtatóan mosolyogtam rá, miközben belül engem is majd' szétvetett az idegesség.
- Egy időre el kell rabolnom Sarát, hogy előkészítsük a műtéthez és ha bent szeretne lenni, Önnek is be kell öltöznie - mondta az orvos, úgyhogy kénytelen voltam kihúzni kezemet a Saráéból és követni az ápolónőt. Egy kicsi, csempézett falú helyiségbe vezetett, ahol valami fertőtlenítővel kellett megmosnom a karom, valamint kaptam steril ruhákat, amiket fel kellett lennem, hogy bemehessek a műtőbe. 
Mikor végre visszaengedtek, Sara már megkapta az érzéstelenítőt, úgyhogy deréktól lefelé semmit nem érzett. A fejéhez léptem és újra összekulcsoltam ujjainkat, nyugtatóan köröztem a kézfején. Tekintetem a falon lévő órára esett és megdöbbentem: már majdnem két óra volt. Hihetetlen, hogy már több, mint hat órája itt vagyunk. Az események teljesen összefolytak, az idő egy behatárolhatatlan tényezővé vált számomra. 
Egyre többen lettünk a szobában, végül megérkezett Sara orvosa és elkezdődött. Nem láthattunk semmit a nagy elválasztó vászon miatt, de pár szóból nagyjából tudtuk, hogy hol tartanak. Elmerültünk egymás tekintetében, folyamatosan simogattam kézfejét, arcát, haját, miközben halk szavakat mormoltam a fülébe. 
Érezhető volt, hogy az orvosok egyre izgatottabbá váltak, úgyhogy tudtam, mindjárt elérkezik a perc, amire annyira vártunk már. Tekintetem összetalálkozott egy nővérével, aki már ott állt szorosan a doktor mögött, hogy elvehesse a babát és rám mosolygott.
- És itt is van - hallottam meg az orvos hangját, a következő pillanatban pedig felsírt a fiunk.
Úgy éreztem, megfulladok az érzelmeim tengerében. Éreztem, ahogy könnyek csorognak végig az arcomon, hallottam, ahogy a gyerekorvos egyből vizsgálni kezdi, láttam, ahogy a Sara arcán végigfutó érzelmek összhangban vannak az enyémmel, aztán hirtelen már csak azt fogtam fel, hogy egy nővér odaint magához, én pedig életemben először láthattam a fiamat. 
Tökéletes. Ez a szó visszhangzott a fejemben, miközben csak úgy faltam apró teste minden porcikáját. Már nem sírt, hatalmas szemei kíváncsian meredtek a világra, miközben rengetegen sürögtek körülötte, elvágták a köldökzsinórt, megmérték, megvizsgálták, kicsit megtisztították, aztán bebugyolálták egy puha pólyába és a következő pillanatban már a kezemben volt. 
Leírhatatlan érzés volt. Számtalanszor elképzeltem már, hogy milyen lesz a karjaimban tartani, milyen lesz, ahogy tekintetünk először találkozik, ahogy bőre az enyémhez ér, de a valóság mindent felülírt. Sara felé fordultam, aki annak ellenére, hogy az orvos külön megkérte, ne mozgassa a fejét, kíváncsian pillantott felénk. 
- Odavihetem? - kérdeztem az egyik ápolótól, aki beleegyezően bólintott.
Sara fejéhez léptem és leguggolva hozzá úgy tartottam a gyerekünket, hogy nagyobb mozgás nélkül ő is megérinthesse. Szemeit elfutották a könnyek, gyönyörű arca ragyogott a boldogságtól, ahogy megpillantotta. 
- Martín - suttogta, mire elmosolyodtam.
Ez a név volt a kedvencem a kezdetek óta és mikor megláttam, nekem is egyből ez ugrott be. 
- Annyira tökéletes - simított végig az arcán.
A műtét még legalább fél órán át tartott, addig Martín az én karjaimban aludt. Végül Sarát kitolták és egy megfigyelő szobában helyezték el. 
- Most már megfoghatom? - kérdezte, hangja tele volt várakozással.
- Természetesen - mondta az orvos mosolyogva.
Elmondta, hogy mire figyeljek Saránál, aztán magunkra hagyott minket és végre először együtt lehettünk hárman, igazi családként. Martínt finoman Sara mellkasára fektettem, aki ösztönös mozdulattal tartotta, arcán a szeretet és az ámulat csodás keveréke tükröződött. Odahúztam egy széket az ágy mellé és elbűvölve figyeltem őket.
Család. Mindig is erről álmodtam. Négy évvel ezelőtt megtaláltam a számomra tökéletes társat Sara személyében, akiért bármit megtettem volna, most pedig megkaptam tőle a létező legjobb ajándékot. Ahogy rájuk pillantottam, úgy éreztem, egyszerűen már nem fér belém több szeretet. 
Sara mosolyogva pillantott rám, szemei olvadt smaragdként csillogtak. Hozzá hajoltam és egy hosszú puszit nyomtam az arcára.
- Szeretlek - suttogta.
- Én is szeretlek, Kicsim! - mondtam lágyan.
- Soha nem álmodtam arról, hogy ez ilyen fantasztikus érzés lehet. 
Nem kellett megszólalnunk, hogy tudjuk, mit érez a másik. Az olyan közhelyes kifejezések, mint a "földöntúli boldogság" és a "büszke családfő" most mind értelmet nyert számomra. 
- Hogy vagy? Iszol valamit? Kérjek neked fájdalomcsillapítót? Szólj, ha szeretnél valamit - mondtam halkan, észben tartva az orvos kérését.
- Ne aggódj miattam - simított végig az arcomon. - Egy kicsit fáj, de...
- Szólok egy nővérnek, hogy adjon be valamit - ugrottam fel, nem engedve, hogy befejezze.
- Iker, nem kell - suttogta tiltakozva, hogy ne ébressze fel Martínt.
- Az orvos mondta, hogy nem lesz kellemes a következő néhány óra, én viszont szeretném, ha minél jobban ki tudnád élvezni, az első órákat a fiaddal - próbáltam meggyőzni és kiléptem a folyosóra, hogy intsek egy épp arra járó nővérnek. - Kérhetnék egy fájdalomcsillapítót?
- Természetesen - mondta, aztán pár perc múlva visszatért és Sara ellenkezését figyelmen kívül hagyva az infúziós tasakba injekciózta a gyógyszert. - Szóljon, ha kell az újabb adag - kacsintott rám, mire Sara látványosan elhúzta a száját.
- Kettő az egy ellen, ez így nem ér!
- Csak a legjobbat szeretném neked - ültem le újra mellé és puszit leheltem ajkaira.
A következő pillanatban Martín megmozdult és sírni kezdett, mire egy pillanatra mindketten megmerevedtünk, aztán Sara elmosolyodott.
- Ha abból indulunk ki, hogy úgy néz ki, mint az apukája, akkor biztosan éhes - nézett rám.
- Szerintem inkább rád hasonlít - nevettem el magam. - Legalábbis ha van egy kis szerencséje, akkor így van.
Megforgatta a szemeit, aztán segítségkérően rám pillantott.
- Segítesz felülni? - kérte.
Amennyire tudtam, ülő helyzetbe emeltem az ágyat, aztán karom Sara háta mögé csúsztatva segítettem neki elhelyezkedni. Az ajkába harapott, fájdalmas grimaszából kitaláltam, hogy nem ez élete legkellemesebb élménye és reménykedtem, hogy a fájdalomcsillapító minél hamarabb hatni fog. 
- Itt hagyhatlak egy kicsit? Néhányan nagyon várják már a jó hírt - vettem elő a telefonom, mire bólintott.
Csak félig csuktam be magam mögött az ajtót, aztán sorra felhívtam a szüleinket, a nagyszüleinket, Unait, Irenet, a barátainkat, majd végül a klubbot is, hogy elkérezkedjek a mai edzésről. Visszalépve a szobába éreztem, hogy a könnyek újra ellepik a szemem. Sara teljes természetességgel és ösztönösséggel szoptatta Martínt, miközben halkan duruzsolt hozzá. Olyan meghitt pillanatuk volt ez kettejüknek, hogy akaratlanul is visszaléptem, hogy magukra hagyjam őket, de ekkor felpillantott és elmosolyodott.
- Tökéletes anya vagy - mondtam halkan, mire arcán halvány pír terült el.
- Ez azért még erős túlzás - rázta meg a fejét.
- Hidd el, így van. Egyébként mindenki gratulál, mindenki sír és mindenki megígérte, hogy ahogy tud, jön - adtam át az üzeneteket, mire elnevette magát.
- A srácok tudják már? - kérdezte, kitalálva a gondolataimat.
- Még nem, de nem leszek ott edzésen, úgyhogy hamar le fog esni nekik. Szerintem készüljünk fel néhány abszurd ajándékra - figyelmeztettem előre, ismerve a fiúkat.
- Valahogy érzem, hogy nem fogjuk megúszni - helyeselt, aztán lepillantott Martínra, aki időközben újra elaludt. - Átveszed egy kicsit? Ki kell mennem a mosdóba.
- Biztos? - kérdeztem.
- Igen Iker, biztos, hogy ki kell mennem - forgatta meg a szemeit játékosan.
- Nem, úgy értettem, biztos, hogy fel tudsz kelni?
- Muszáj lesz - mondta, mire átvettem tőle a fiunkat és aggódva figyeltem, ahogy megpróbál leszállni.
- Várj! - kértem, és óvatosan a kiságyba fektettem Martínt, majd odaléptem Sarához, hogy tartsam a hátát.
- Köszönöm - sóhajtott megkönnyebbülten, így már könnyebben fel tudott állni. 
Szerencsére a fürdőszoba nem volt messze, látszott rajta, hogy minden lépés fájdalmat okoz neki. Hallottam, ahogy megnyitja bent a csapot, gondoltam, hogy a lehetőségekhez képest kicsit felfrissíti magát, úgyhogy felhívtam az öcsémet és megkértem, hogy ugorjon be egy ismerősömhöz és hozza el a számomra készített dolgokat.
Mikor Martín megint sírdogálni kezdett, egy másodperc alatt felkaptam és próbáltam csitítani, szerencsére hamarosan elcsendesedett és némán nézett rám. Mosolyogva figyeltem, ahogy hatalmas szemeivel fürkészi a még ismeretlen világot, de nem találhatta elég érdekesnek, mert gyorsan visszaaludt. Időközben Sara kijött, már sokkal könnyebben járt, mint pár perccel ezelőtt.
- Olyan jó titeket nézni - mondta mosolyogva, mire átadtam neki a fiunkat és mindkettejüket átöleltem.
- Mondtam már, hogy köszönöm? - mormoltam a fülébe.
- Mit? - pillantott fel rám.
- Őt - néztem Martínra, mire Sara mosolyogva emelte fel a fejét, hogy megcsókoljon.
- Én köszönöm, hogy türelmes voltál - susogta.
Mielőtt válaszolhattam volna, kopogtak, aztán a következő pillanatban nyílt az ajtó és belépett Irene és a barátja, Adrian, egy nagy csokor rózsával.
- Istenem, de édes - suttogta elragadtatva, aztán szorosan megölelt minket és a karjaiba vette az alvó gyerekünket. - Olyan hihetetlen, hogy szülők lettetek - nézett ránk nevetve, mire magamhoz húztam Sarát és a fiunk születése óta először végre rendesen is megölelhettem, vigyázva persze, hogy ne szorítsam túl erősen.
- Még nekünk is - mondtam.
Sara átvette a virágokat és belerakta a szobában található vázák egyikébe. Az ápolónőknek valószínűleg volt már tapasztaltuk ebben, úgyhogy előre elhelyeztek néhányat a polcokon.
- Hasonlít rád - fürkészte Adrian Sara, majd a kicsi arcát, aztán rám vándorolt a pillantása. - És rád is - tette hozzá mosolyogva.
- Gyönyörű kissrác - lépett a barátja mellé Irene. - Unait is láttuk, szerintem pár perc és itt van ő is - tette hozzá.
Igaza volt, rövidesen belépett a bátyám, kezében egy táskával, amiben a kért holmik voltak. Mielőtt átadta volna, kotorászott benne egy kicsit és előhúzott egy macit, amin... egy Barcelona mez volt. Sarából kitört a nevetés az arckifejezésem láttán, aztán fájdalmasan a hasához kapott.
- Jól vagy? - ugrottam hozzá.
- Igen, csak elfelejtettem, hogy a nevetés fájdalmas lehet egy ideig. De ez az arc mindent megért - vigyorgott.
- Úgy gondoltam, adok választási lehetőséget a gyereknek, mert ha rajtad múlik, akkor nem lesz neki - röhögött Unai, miközben elhelyezte a plüssjátékot a szekrényen. - De mivel szeretnék még életben maradni, ezért vettem hozzá egy ilyet is - húzott ki a táskából egy Real Madrid mezt, mire nevetve vettem ki a kezéből az ajándékot és ráhúztam a macira, eltüntetve alatta a vörös-kék mezt.
- Bolond vagy - öleltem meg, a többiek pedig kiválóan szórakoztak a testvéri bosszantáson.
Nem maradtak sokáig, hagyták Sarát pihenni, de megígérték, hogy holnap is benéznek pár percre. Boldogan kísértem ki őket, aztán visszamentem a szobába, Sara időközben visszabújt az ágyba. Akárhányszor tekintete Unai ajándékára esett, elmosolyodott.
- Ha Unai ilyet hoz, el se tudom képzelni, Sesétől és a többiektől mit fogunk kapni - mondta.
- Lehet jobb is - nevettem. - Ha már az ajándékoknál tartunk... - kaptam fel a táskát, amit Unai hagyott itt és kivettem belőle az én ajándékomat.
A karkötő egyszerű volt, négy medállal, rajtuk a Sara, Martín és az én nevemmel, valamint egy szívvel.
 - Iker - lágyul el Sara, mikor meglátta. - Ez csodaszép! Köszönöm - húzta le a fejem magához, hogy megcsókoljon, aztán felemelte a csuklóját, hogy rátehessem.
Mosolyogva kezdett el játszadozni a medálokkal, miközben kiemeltem a többi ajándékot: egy, a spanyol válogatott és egy, a Real Madrid színeiben pompázó apró mez, rajta a fiunk nevével, néhány pici cipő és egy focilabda.
Sara nevetve vette kezébe az egyik mezt és hitetlenkedve rázta a fejét.
- Hogy tudtad ennyi idő alatt elintézni?
- Néha jó, ha az embernek vannak kapcsolatai és egy testvére, aki elhozza neki a cuccokat - adtam választ.
- Valahogy úgy érzem, nem a kézilabda lesz a kedvenc sportja - nézett végig az ajándékokon, tény ami tény, hogy mindegyik focis volt.
- Ha szeretné, akkor az lesz. De azért próbálkozok - kacsintottam rá.
Újra kivettem a kiságyból és Sara karjaiba adtam, majd elmentem, hogy rendeljek valami vacsorát magamnak. Mikor visszaértem, mindketten aludtak, úgyhogy csendesen elhelyezkedtem a sarokban lévő kanapén és némán figyeltem őket. Hosszú napunk volt és én is fáradt voltam, de képtelen voltam elaludni. Túl sok érzelem volt még bennem és egyelőre nem fogtam fel teljesen, hogy ez a valóság. Elképzelni sem tudtam, mivel érdemeltem ki, hogy ilyen tökéletes családom lehet, abban azonban biztos voltam, hogy nincs olyan dolog, amit meg ne tennék értük. Halkan felálltam, visszaültem az ágyhoz, hogy minél közelebb tudhassam magamhoz őket, kezem a Saráéra simítottam és tudtam, hogy a prioritásaim végleg megváltoztak. 

2014. február 16., vasárnap

73. fejezet

Sziasztok! Már nekem is elegem van saját magamból, hogy mindig ezzel jövök, de tényleg nincs időm. Most lesz a KRESZ vizsgám, úgyhogy minden hétköznap délutánom foglalt, ráadásul a műszaki részt nem nekem találták ki, muszáj vagyok leülni és megtanulni, szóval most tényleg csak hétvégén van időm írni. Mindenesetre nagyon igyekeztem, hogy még ma fel tudjam rakni, nem vagyok elégedett vele, de képtelen voltam most ennél jobbat írni. Nem igazán akarom már húzni a dolgokat (ha elolvassátok, rájöttök, miről van szó :)), úgyhogy a következő részben lesznek érzelmek rendesen, úgy tervezem. Ezen kívül azon is gondolkoztam, meddig akarom még írni, abban biztos vagyok, hogy legkésőbb augusztus 31-ig befejezem, mert ha már most időhiányban szenvedek, el se tudom képzelni, mi lesz a végzős évemben. Bármilyen furcsán is hangzik, az utolsó fejezet váza már megvan a fejemben, akár most is le tudnám írni, de inkább várok még vele, mert vannak még terveim és eszembe sincs túl hamar befejezni :)
Jó olvasást,
Csanna


2013 szeptember
Biztos voltam benne, hogy kint hatalmas a hangzavar, hiszen a Galatasaray otthonában nem is várhattam mást. De a fejemben csend volt, csak a szapora szívverésemet hallottam. Gondolataim visszarepültek egészen januárig, újra végigéltem a sérülésem óta eltelt hónapokat. Már akkor tudtam, hogy nehéz lesz az út, tele veszélyes kanyarokkal és akadályokkal. De soha nem gondoltam volna, hogy ennyit kell küzdenem. Most, alig pár perccel a rendes visszatérésem előtt már mosolyogva tudtam visszagondolni a hátam mögött lévő hosszú hónapokra. Most már láttam azt is, amit akkor még nem. Soha nem voltam egyedül. A családom, a barátaim, a csapattársaim, a szurkolók végig támogattak, nem engedték, hogy egy percre is feladjam. És persze ott volt Sara, aki nélkül tudom, hogy nem sikerült volna. Éppen ezért ma értük fogok játszani. Értük és a fiamért, akinek láthatatlan jelenléte olyan erőt adott nekem, aminek létezéséről eddig fogalmam sem volt.
Már csak pár perc volt hátra és számunkra is megkezdődik a Bajnokok Ligája idei kiírása. Ancelotti tartotta a szavát, úgyhogy hamarosan tétmeccsen is pályára léphetek a sérülésem óta. A nyári lehetőségekért és az Al Sadd elleni barátságos meccsért is hálás voltam neki, hogy játszhattam, de mindannyian tudtuk az öltözőben, hogy igazából végig erre vártam. 
Sergio megveregette a vállamat hátulról, mire felé fordultam, a szokásos meccs előtti szerencsepuszin kívül egy gyors, de annál szorosabb ölelést is kaptam tőle.
- Sok sikert, Kapitány - mondta halkan, mire elmosolyodtam. 
Végigpillantottam a csapaton, mindenki mosolygósan nézett rám, tekintetükben láttam, hogy ők is boldogok, hogy újra játszhatok, ami nagyon sokat jelentett. 
A következő pillanatban a bíró jelt adott, én pedig megfogtam a mellettem álló kissrác kezét és kiléptem a stadionba. Az érzelmek elhatalmasodtak rajtam, de próbáltam úrrá lenni felettük és kizárni mindent, csak a meccsre koncentrálni. Megkaptam a bizalmat, amire vágytam, most bizonyítanom kell, hogy még mindig jó formában vagyok. Semmi más nem számít.
A bíró belefújt a sípjába, a játék elkezdődött, ezzel együtt több tízezer török szurkoló kezdett énekelni. Az adrenalin ismerős áramlása a testemben mosolygásra késztetett, most, hogy elkezdődött, olyan volt, mintha nem hagytam volna ki egy napot sem. Ajkamba haraptam, hogy elfojtsam a mosolyom és kiléptem a kapuból, hogy lehúzzak egy messziről érkező lövést. Láttam, hogy Sergio is érkezik, hogy tisztázzon, valószínűleg nem hallotta meg a kiáltásom, miszerint ott vagyok. A levegőben ütköztünk, könyöke a bordáimat találta el. Szorosan fogtam a labdát, nem törődtem az oldalamba hasító fájdalommal.
Pár perccel később egy jól eltalált távoli lövést kellett kitolnom, leérkezésnél tompítás nélkül estem a fájó bal oldalamra. Tudtam, hogy ez így nem lesz jó. Eleinte még reménykedtem, hogy a fájdalom enyhül és idővel elmúlik, de rá kellett jönnöm, hogy ez több egy szerencsétlen ütközésnél. Összeszorított fogakkal néztem fel az eredményjelzőre. Még csak tíz perc telt el a meccsből, tudtam, hogy nem fogok kibírni még nyolcvanat. Intettem az orvosi stábnak, hogy valami gond van és a hozzám hátrakerülő labdát kirúgtam.
Juan nem is kérdezte, hogy mi a baj, az ütközésből és a fájdalmas arckifejezésemből minden kiderült számára.
- Figyelj, bekötjük, de mást nem nagyon lehet vele tenni - magyarázta, miközben betekerték az oldalamat.
- Iker, ez én voltam? - jött oda Sergio, mire bólintottam, Pepe pedig bemutatta a szerencsétlen mozdulatot. - Basszus. Nem láttam - mondta, arcán végigfutott a döbbenet.
Visszahúztam a kesztyűimet, egyelőre úgy döntöttem, folytatom. Pár perc múlva azonban lemondóan ráztam meg a fejem. Ez így nem lesz jó, le kell mennem. Intettem Ancelotti felé, hogy csere lesz, aztán elindultam a pálya széle felé.
- Iker! - kiáltott utánam Pepe, mire átnyújtottam neki a csapatkapitányi karszalagot, ő pedig futólag megölelt. - Minden rendben lesz - mondta, de mindketten tudtuk, hogy ezzel a kijelentéssel még várni kell.
Gyorsan megöleltem Diegot, aztán lerobogtam az öltözőbe, nyomomban az orvosi csapattal. Kétségbeesetten rogytam le a padra. Miért? Ennyi jutott nekem? 10 perc? Tudtam, hogy nem vagyok képes végigcsinálni az elmúlt hónapokat még egyszer.
Juan nem engedte, hogy túlságosan magam alá kerüljek, gyorsan vizsgálni kezdett.
- Figyelj, röntgen nélkül nem tudok biztosat mondani, de nem tűnik komolynak. Valószínű, hogy csak egy kis zúzódás, pár nap pihenő és a régi leszel. Peches ütközés volt, ez minden - mondta hosszú percek némasága után.
Egy pillanatra megkönnyebbültem, de aztán eszembe jutott, hogy januárban ugyanezt hallottam. Csak egy zúzódás, pár nap pihenő... És utána ki kellett hagynom majd' nyolc hónapot. Próbáltam kitörölni a fejemből a baljós gondolatokat, azzal biztattam magam, hogy akkor sokkal nagyobb volt a fájdalom és nem akart elmúlni, most azonban szép lassan enyhülni kezdett.
A félidőben Sergio első útja hozzám vezetett.
- Iker, ugye minden oké? Sajnálom, nem láttalak - mondta, miközben aggódva fürkészett.
- Juan azt mondta, csak egy zúzódás.
- Remélem igaza van - sóhajtott.
- Sese, ne emészd magad, véletlen volt. Már nem akarlak kinyírni - vigyorogtam rá, mire ő is elmosolyodott.
- Pedig féltem egy kicsit - vágta le magát a padra, hogy meghallgassa Ancelottit.
Eszembe se jutott hibáztatni, ez bármikor, bárkivel megtörténhet egy meccs alatt. Természetesen szomorú és csalódott voltam, hogy nem úgy sikerült a visszatérés, ahogy szerettem volna, de az enyhülő fájdalom miatt éreztem, hogy nem lesz semmi komoly baj.

Hajnalban értünk haza, fáradtan, de elégedetten. Fölényesen tudtunk nyerni, a mutatott játék pedig sok jót ígért a szezon további részére. A házba belépve tudtam, hogy Sara még ébren van és alig várja, hogy végre a saját szemével is meggyőződhessen arról, hogy jól vagyok. Hiába hívtam fel közvetlenül a meccs után, tudtam, hogy aggódik. Alig dobtam le a táskámat a cipők mellé, mikor megjelent a nappali ajtajában.
- Na végre! - tört ki belőle, aztán gyorsan átszelte a köztünk lévő pár métert és átölelte a nyakamat. - Hogy vagy?
- Jobban, már nem fáj annyira - mosolyogtam rá megnyugtatóan. - Holnap elmegyek röntgenre, de szerintem igaza lesz Juannak, csak egy kis zúzódás.
Finoman felhúzta a pólómat, szemügyre véve a lila foltot a bordám alatt, aztán tenyerét lágyan rásimította és halvány mosollyal nézett rám.
- Túl sokat aggódom mostanában érted.
- Sajnálom - szorítottam ajkam a homlokára. - Nem direkt csinálom - mondtam halkan nevetve, aztán megfogtam a kezét és a nappaliba húztam.
Elmosolyodtam a szemem elé táruló látványon. A kanapén párnák és plédek hevertek össze-vissza, a TV halkan szólt a háttérben, az asztalon pedig rengeteg kismama könyv feküdt, mindenféle cetlikkel és post-itokkal megjelölve a fontosabb részeknél.
- Újabb kötelező olvasmány? - emeltem fel mosolyogva a számomra még új könyvet.
- Nem lehet eléggé felkészülni, ráadásul tele vannak ellentmondásokkal - túrt a hajába fáradtan, mire magamhoz öleltem.
- Sara, mondtam már, nem kell aggódnod. Ezt nem lehet könyvekből megtanulni. Persze, segít, de nem szabad mindig ezekre hagyatkozni.
- Tudom, csak...
- Hidd el, mindenki azt mondja, hogy bízz a megérzéseidben. Márpedig azok általában jók - csókoltam meg, hogy megnyugtassam. - Ne aggódj emiatt, minden jön majd magától.
- Mindig tudod, hogy nyugtass meg - sóhajtott fel, majd egy újabb csók után ellépett tőlem, hogy rendet rakjon, mielőtt felmennénk aludni.
- Tudod mit? - kaptam el hátulról a derekát. - Aludjunk most itt, majd holnap segítek elpakolni - mondtam, majd egy gyors, de finom mozdulattal ledöntöttem a kanapéra.
Nevetve fordult az oldalára, csillogó szemekkel figyelte, ahogy én is elhelyezkedek mellette. Kisimítottam néhány kósza tincset az arcából, aztán egy hosszú pillanatra összeillesztettem az ajkainkat.
- Úgy tűnik, jobban vagy - mondta halkan.
- Ez a te hatásod - nyomtam egy puszit a hajába, aztán mosolyogva figyeltem, ahogy még fészkelődik egy kicsit, majd a tökéletes pozíciót megtalálva fejét az oldalamba fúrta, majd egyenletes szuszogását hallgatva lassan én is álomba merültem.
×××
2013 november
Az ősz úgy repült el, hogy alig vettem észre. A Bajnokok Ligája elindulásával megkaptam a lehetőséget, amivel a legjobb tudásom szerint próbáltam élni. Voltak jó és kevésbé jó meccseim, de a lényeg az volt, hogy a csapat és Ancelotti bízott bennem. A Király Kupa decemberben indult, azt is én fogom kapni, így tovább tudom gyarapítani a meccsek számát. Természetesen ennél is többet szeretnék, minden alkalommal jó lenne a pályára lépni, de ez a megoldás a lehető legjobb Diegonak és nekem is, úgyhogy egyikünk sem panaszkodik soha, egyszerűen csak keményen dolgozunk és a mérkőzések során mindent próbálunk kihozni magunkból.
Ajkam finoman a még alvó Sara homlokára szorítottam, majd óvatosan, nehogy felébresszem, készülődni kezdtem, végül csendesen behúztam magam mögött a szobaajtót. Nem tudtam megállni, hogy ne nézzek be az emelet másik szobájába, ahol egyre több és több babadolog tűnt fel. Nemrég kipakoltunk minden felesleges holmit, aztán szép lassan kezdtünk bevásárolni. Egyelőre még minden rendszer nélkül, egymás hegyén hátán feküdt a rengeteg játék, ruha és takaró, de a látvány már így is mosolygásra késztetett.
A konyhában összeütöttem egy gyors reggelit, amivel meglephetem Sarát, aztán felkaptam a kulcsom és elindultam. Mosolyogva néztem a kulcscsomóm új, apró darabjára, ami a Pont de l'Archevêché egyik lakatját nyitja. Az elmúlt hétvégét Párizsban töltöttük, ott ünnepeltük az évfordulónkat és nem hagyhattuk ki a híres korlátot, amin a szerelmesek több ezer lakatot helyeztek el. Tökéletes hétvége volt, tele romantikával, mindketten tudtuk, hogy valószínűleg ezek voltak az utolsó napok, amiket igazán kettesben tölthettünk és kizárva a külvilágot mi is átlagos szerelmespár lehettünk. 
Jókedvűen léptem be az edzőközpontba, aztán megláttam Sergiot és a mosolyom még szélesebbé vált. Természetesen hozzám is eljutott a nagy hír, úgyhogy utána siettem és még azelőtt megállítottam, hogy belépett volna az öltözőbe.
- Mi a helyzet, apuci? - kérdeztem vigyorogva, mire megtorpant és nevetve fordult felém. 
- Szóval hallottad - túrt a hajába.
- Nehéz lett volna figyelmen kívül hagyni, annyi helyen közzétetted. Nem is tudtam, hogy ilyen terveid vannak.
Válaszolni sajnos már nem tudott, mert beléptünk az öltözőbe, ahol a többiek egészen másképp fogadták. Mindenkit meglepett a hír, Sergio imádta ugyan a gyerekeket, de soha nem mondta, hogy a közeljövőben ő is szeretne. Tudtuk, hogy jól megvannak Pilarral, de erre senki nem számított.
Fabio vigyorogva kezébe nyomott egy kinyomtatott oldalt a pelenkázásról, Cris azzal hülyéskedett, hogy Sese híres, ezer wattos mosolya vajon meddig fog ragyogni az ébren töltött éjszakák után, Pepe eljátszotta a sértődöttet, miszerint Sergio "utánozza", hiszen ő is csak nemrég tudta meg, hogy újra apa lesz. 
- Egy dolgot mondj meg nekem - kérte Marcelo. - Mit fejeltél le, mikor megtudtad a hírt? - bökött a Sese homlokán virító sebre, mire kitört a röhögés az öltözőben.
Körülbelül tíz percet kellett kibírnia, míg kiszórakoztuk magunkat, aztán abbahagytuk a hülyéskedést és gratuláltunk neki. Bármennyire is hihetetlennek tűnt elsőre, látszott rajta, hogy már most nagyon büszke a leendő gyerekére, ráadásul nagyon sokan voltunk most az öltözőben, akik át tudtuk érezni az örömét.
- Most komolyan, terveztétek? - kérdeztem tőle a melegítő körök alatt.
- Hát, beszéltünk róla. Azt nem mondtuk, hogy most azonnal, úgyhogy meglepetés volt, mikor kiderült, de azt tudtuk, hogy szeretnénk valamikor, szóval... Így sikerült. Most már megértem ezt a hülye vigyort a fejeden, szerintem én is így nézek ki - mondta, mire oldalba löktem és nevetve folytattuk az edzést.
×××
2013 december 
A ház előtt két ismeretlen kocsi állt, úgyhogy kíváncsian nyitottam ki az ajtót. Az emeletről beszélgetést és hangos kacagást hallottam leszűrődni, mire felsiettem a lépcsőn és megálltam a fiunk szobája előtt, ahonnan a hangokat hallottam. Kíváncsian nyitottam ki az ajtót, aztán az elém táruló látvány hatására döbbentem álltam meg a küszöbön. Sara, az unokatestvére, Marine és egy másik barátnője, Laura már az utolsó simításokat végezték a szobán, melynek falait most különböző rajzok díszítették. A csillagok, hajók, házak és léghajók színes keveréke fantasztikusan nézett ki együtt, egészen egyedi hangulatot varázsoltak a szobának.
- Iker - mosolygott rám Sara, mikor észrevett. - Hogy tetszik?
- Csodálatos - néztem körbe újra és újra. - Köszönöm - pillantottam a lányokra, akik mosolyogva húzták meg az utolsó vonalakat.
- Nem akarsz te is dolgozni egy kicsit? - nyújtott felém Sara egy ecsetet, aztán az egyik léghajóra mutatott, amire egy 1-es szám volt rajzolva. - Ezt meghagytuk neked - kacsintott rám.
Nevetve vettem át az ecsetet és a festéket, aztán nekiláttam, hogy én is hozzátegyek egy kicsit a fiam szobájához. A lányok hamarosan elmentek, fél órával később pedig mi is befejeztük Sarával és elégedetten néztünk körbe. Gyönyörű lett és ami a legjobb volt, hogy kevesebb, mint egy hónap múlva már lakója is lesz. 
- Arra gondoltam - kezdte Sara -, hogy ide még festhetnénk egy nagy Atletico címert - mutatott a kiságy feletti falra, mire grimaszolva fejeztem ki véleményem a dologról. - De lehet Barcelona is, ha azt szeretnéd - pislogott ártatlanságot színlelve.
- Nem vicces - morogtam, ő azonban felkuncogott és hozzám lépve ajkait lágyan az arcomra szorította. 
Pár pillanatig még játszottam a durcást, de aztán átfontam a derekát és mosolyogva néztem le rá. Valószínűleg csak erre várt, mert a következő pillanatban végighúzta festékes ujját az arcomon, kék csíkot rajzolva a bőrömre. 
- Hé - nevettem fel, miközben Sara gyorsan kibontakozott a karjaimból és menekülőre fogta. - Ezt visszakapod - kaptam fel a palettát és utána siettem.
Gyorsan utolértem, elkaptam a csípőjénél fogva és nem törődve tiltakozásával, én is összefestékeztem az arcát. Folyamatosan nevetve kentük egymásra a kimaradt festéket, nem törődve azzal, hogy mi lesz a hajunkkal vagy a ruhánkkal. Végül szorosan átöleltem hátulról, belepusziltam a nyakába, ő pedig kuncogva döntötte fejét a vállamra.
- Szerintem jobb, ha most egyből elmegyünk zuhanyozni - néztem végig magunkon, Sara pedig egyetértően bólintott.
- Úristen - túrt a hajába, mikor meglátta magát a tükörben.
- Te kezdted - böktem oldalba.
Rengeteg időbe telt, míg lemostuk magunkról és egymásról a festéket, Sara haja pedig igazi kihívást jelentett. Egy jó óra múlva szálltunk ki a zuhanyzóból, mosolyogva figyeltem, ahogy Sara maga köré tekeri a törülközőt. 
- Igazi mintaszülők leszünk - vigyorgott rám, mire magamhoz húztam és megpusziltam a homlokát, aztán összeráncoltam a szemöldököm.
- Jól vagy? - kérdeztem.
- Persze, miért?
- Mert körülbelül 38 fokos lázad van - mondtam, miközben kezem a homlokára szorítottam, hogy biztos legyek benne.
Tűzforró volt, a szeme is lázasan csillogott, úgyhogy minden tiltakozása ellenére, miszerint ő jól van, az ágyba dugtam és a kezébe nyomtam egy lázmérőt, hamarosan kiderült, hogy igazam van. Makacsul próbált felkelni, de ezúttal nem engedtem.
- Sara, légy szíves, maradj az ágyban. Majd én elpakolok, megcsinálom a vacsorát. Meg kell gyógyulnod, pár hét múlva szülni fogsz, addigra erősnek kell lenned.
Ez elegendő érvnek bizonyult, mivel hagyta, hogy betakarjam és bevette az orvos által előírt, kismamáknak is szedhető gyógyszert. Miután megbizonyosodtam róla, hogy tényleg nem fog felkelni, magára hagytam, gyorsan rendet raktam a gyerekszobában, majd lementem a konyhába, hogy összeüssek valami vacsorát. Már majdnem kész voltam, mikor lépteket hallottam magam mögül, mire szemrehányóan megfordultam.
- Mit csinálsz? - kérdeztem.
- Csak ezért jöttem - emelte fel a kezében lévő könyvet.
- Pihenned kéne - sóhajtottam.
- Ez nekem pihenés. Különben sem tudok mit csinálni, nem bámulhatom a falat, míg te idelent vagy - tiltakozott.
- Akkor menjünk fel - vettem ki a sütőből a tortillát, mire Sara szemei felcsillantak.
- Ettől meggyógyulok - vett ki két tányért a szekrényből, mire megcsóváltam a fejem. 
- Legalább ilyenkor engedd meg, hogy kiszolgáljalak - toltam arrébb a kezét, mikor fel akarta vágni a tésztát. 
Megforgatta a szemeit, de nem ellenkezett, úgyhogy halvány, győzedelmes mosollyal megfogtam a két tányért és felvittem a szobánkba. Sara láthatóan beletörődött a dologba, mert mosolyogva felült és egy hálás csókot kaptam tőle köszönetképpen. 
Vacsora közben tekintetem a rengeteg ultrahangképre vándorolt, a legelső és a legutóbbi közti óriási különbségen képtelen voltam nem mosolyogni. Szinte hihetetlen, hogy ebből az apró, alig látható pöttyből mára egy egészséges baba lett, aki hamarosan megszületik. Szemem a sarokban lévő táskára siklott, amibe már összepakoltuk a kórházban szükséges cuccokat, hogy ne az utolsó pillanatban kelljen kapkodni. Sara kitalálhatta, mi jár a fejemben, mert kezét a hasára simítva dőlt az oldalamnak.
- Olyan ez az egész, mint egy álom. De ha így van, nem akarok felébredni - susogta, mire rámosolyogtam és összeillesztettem ajkainkat.
- Aludj egy kicsit, minél hamarabb meggyógyulsz, annál hamarabb kapod vissza a konyhát - suttogtam két csók között, bevetve minden meggyőzési képességemet. - Ezt pedig majd én olvasom, míg te alszol - vettem ki a kezéből a könyvet.
- Hé, ez nem a te dolgod - kapott utána nevetve, én azonban magasra feltartottam a könyvet, hogy ne érhesse el. - Gonosz vagy - morogta, aztán nekem háttal lefeküdt és magára rántotta a takarót.
Visszafojtott nevetéssel öleltem át, arcom a nyakába temettem és játékosan összeborzoltam a haját.
- Szeretlek, te bolond nőszemély - mormoltam a fülébe, mire mosolyogva fordította felém az arcát.
- Én is szeretlek, te kis zsarnok - húzta le a fejem magához, hogy újra megcsókolhasson.
Lágyan beleharaptam alsó ajkába, mire egész testével felém fordult és még közelebb húzott magához. Kuncogva szakadt el tőlem, elhelyezkedett mellettem, fejét a mellkasomra fektette, én pedig fél karral átöleltem és figyeltem, ahogy lassan álomba merül, majd kinyitottam a könyvet és elmerültem a kisbabák világában.