Sziasztok! Jujj, de nehéz ezt most elkezdeni. Nyolcvan fejezetet akartam, mert az olyan szép kerek szám meg ilyenek... De most gondoltam végig, hogy nem fogok tudni még annyit írni hozzá, sőt! Az a helyzet, hogy bármennyire fáj is, ez lesz az utolsó fejezet. Sok minden közrejátszott ebben a döntésemben, részben az, hogy tudom, hol akarom befejezni a történetet és addig már nagyon kevés van hátra, egy hosszú fejezetben megírható, részben, hogy másfél hónap múlva emeltezek angolból és szeretnék annyi időt fordítani a felkészülésre, amennyit lehetséges, aztán itt van még a vezetés, ami rengeteg órát vesz el egy hétből, illetve friss párkapcsolatban állóként szeretnék most kicsit másra koncentrálni... :)
Említettem már ezelőtt is néha, hogy nem sok van már hátra, de őszintén, én is most jöttem rá, hogy ez lesz az utolsó, mikor elkezdtem azon agyalni, hogy miről kéne írni ebben a fejezetben. Rengeteg érzelem van most bennem, nagyon szeretem ezt a történetet, de nem akarok még búcsúzni, az egy külön bejegyzés lesz.
Annyit mondok még egyszer, utoljára, hogy jó olvasást! :)
Csanna
2014 február
Hallottam, ahogy nyílik a bejárati ajtó, úgyhogy lesiettem a földszintre, a szám pedig akaratlanul hatalmas mosolyra húzódott, mikor megláttam Sarát a rengeteg bevásárlótáskával.
- Úgy látom, vannak dolgok, amik nem változnak - dőltem neki az ajtófélfának nevetve.
- Ne kötekedj - üdvözölt egy gyors csókkal. - Megyek, kipakolok gyorsan.
- Akkor csupán pár óráról van szó - kaptam a karja után vigyorogva és visszahúztam magamhoz.
Ezúttal elmélyítettem a csókot, finoman kivettem a kezéből a szatyrokat és a földre ejtettem őket, így már akadálytalanul ölelhetett át. Kezeimmel a testén kalandoztam, befurakodtam a pólója alá és végigsimítottam meztelen hátán, mire megborzongott.
- Hmmm - húztam végig orromat nyaka vonalán, belélegezve illatát. - Ezzel kibírom, míg visszatérsz a gardróbból.
- Bolond vagy - nyomott egy puszit az arcomra.
Vigyorogva figyeltem, ahogy felkapja a táskákat és felsiet velük az emeletre, aztán a mosoly az arcomra fagyott, mikor észrevettem a feliratot az egyiken. La Perla. Olasz fehérnemű. Sóhajtva döntöttem fejem a falnak, próbáltam kizárni az akaratlanul is a képzeletembe özönlő képeket. Még nem.
Figyelemelterelésként nekiláttam a Valentin napi vacsora összeütéséhez, de gondolataim újra és újra visszakanyarodtak Sarához. Tudtam, hogy ez most nem rólam szól és az idő nagy részében tudtam ezt kezelni. A nap nagy részében Martín minden energiánkat lekötötte, de mindig akadt pár szabad óra, amikor kettesben maradtunk, ilyenkor egyre többször törtek elő belőlünk a hónapokkal ezelőtt mélyre ásott érzelmek és egyre nehezebben tudtuk megállni, hogy ne lépjük át azt a határt, ami után már nincs megállás.
- Min agyalsz ennyire, odaég a vacsora? - ölelt át egy pillanatra hátulról, aztán gyorsan arrébb tolt és megkavarta a már sistergő húst a tűzhelyen.
- Elkalandoztam - mosolyogtam rá.
- Azt látom - nevette el magát, aztán szó nélkül kiterelt a konyhából, hogy ő fejezhesse be a főzést.
Pár pillanatig figyeltem, ahogy halkan dúdolva készíti a vacsoránkat, aztán Martín kiságyához léptem, arcomra lágy mosoly kúszott, ahogy figyeltem nyugodt arcát. Mintha csak megérezte volna a jelenlétem, ébredezni kezdett és lassan kinyitotta a szemét. Kíváncsian nézett rám, én pedig a karjaimba vettem, visszamentem a konyhába és a cumisüvegét a kezembe véve etetni kezdtem. Imádtam ilyenkor nézni, olyan elmélyülten koncentrált a feladatra, hogy az összes tejet megigya.
Pár perccel később elégedetten tettem le a kiürült üveget és egy puszit leheltem Martín arcára. Sarára néztem, aki időközben felhagyott a terítéssel, inkább minket figyelt és boldogan visszamosolyogtam rá.
- Olyan jó titeket nézni - lépett közelebb.
Lehajolt, egy csókot nyomott a fiunk fejére, aztán összeillesztette az ajkainkat, szája lágyan olvadt az enyémbe. Egy halk sóhaj szakadt ki belőlem, mikor túl hamar elhúzódott, mire elnevette magát.
- Te kis telhetetlen - vette át Martínt, aki lassan álomba merült a karjaiban.
Egy óra múlva a fürdőszoba felé vettem az irányt, Sara pedig végigdőlt az ágyon és lustán lapozgatott egy magazint. Gyorsan ledobáltam a ruháimat és élveztem, ahogy a forró víz lassan ellazítja a testem minden porcikáját és kiűzi a felesleges gondolatokat a fejemből.
Halkan csuktam be az ajtót magam mögött, arra számítottam, hogy Sara már alszik, a mozdulat közepén azonban megdermedtem. Ébren volt, sőt nem úgy tűnt, hogy aludni készül. Képtelen voltam visszafojtani sóhajomat, mikor láttam, hogy a valószínűleg újonnan vásárolt fehérneműjét viseli, ami úgy simult a testére, mintha a második bőre lett volna, egyszerre volt visszafogott és kihívó.
- Sara... - mormoltam rekedten, de nem tudtam, hogy folytassam a mondatot.
Mintha csak olvasott volna a gondolataimban, felállt és megállt szorosan előttem, lábujjhegyre állva átölelte a nyakam és megcsókolt. Kezeim maguktól indultak felfedező útra a testén, bejárták az ismerős felületeket, miközben testemben minden akaratom ellenére szétáradt a vágy.
- Nem - szakadtam el tőle zihálva. - Még nem lehet.
- Ma telt le a hat hét - szorította ujját a számra, hogy elhallgattassa kétségeimet.
- De...
- Sshh - susogta, aztán újra megcsókolt, tele meggyőzéssel, nem mintha nem akartam volna én is ugyanazt, mint ő. - Nem akarok tovább várni.
Nem volt szükségem többre, kezeim újra birokba vették testét, miközben lassan araszoltunk az ágy felé. Úgy kaptam ajkai után, mint a fuldokló, akinek ez az utolsó esélye a túlélésre. Hónapok óta nem csókolhattam így, érzelmeink elképesztő hevességgel törtek a felszínre.
- Azonnal szólj, ha fáj valami - suttogtam, mielőtt teljesen elvesztettem volna az eszem.
- Nyugi - húzott magával az ágyra mosolyogva, mire finoman fölé másztam és lassan csókokkal borítottam be a testét.
Mámorító illata az orromba kúszott, ahogy az ismerős területeken kalandoztam, szívem őrült ütemben dobogott a mellkasomban, a levegő szinte szikrázott közöttünk. A kapcsolatunk a legelejétől kezdve többről szólt, mint az egyszerű testiség, soha nem ez határozta meg a viszonyunkat. Azt azonban nem tagadhattuk, hogy minden lehetséges alkalommal élveztük egymás társaságát, a több hónapos szünet utáni első együttlétünk pedig felejthetetlen élményt nyújtott. A várakozástól szenvedélyesen, mégis lágyan és érzelmekkel telve szerettük egymást, a sötétség körbeölelt minket, a tökéletes csendet csak halk sóhajaink törték meg.
Sokáig képtelen voltam elaludni, az arcomon szűnni nem akaró mosoly virított, miközben Sara csendesen szuszogott az oldalamhoz simulva. Fejemben gondolatok ezrei pörögtek, egy bizonyos ötlet pedig nem hagyott nyugodni.
- Miért nem alszol még? - mormolta Sara álmosan a vállamba, miután a kelleténél kissé hangosabb fészkelődésemmel sikerült felébresztenem.
- Gondolkozok.
- Hajnali kettőkor? - nyomott el egy ásítást. - Mi ilyen fontos?
- Ilyenkor jönnek a legjobb ötletek - kuncogtam halkan, mire Sara felkapcsolta az éjjeli szekrényen álló lámpát, a hirtelen fénytől még kissé hunyorogva visszafeküdt mellém, fejét a mellkasomra támasztva érdeklődve figyelt.
- Miről van szó?
- Majd holnap megbeszéljük, most aludj - simítottam kissé kócos haját a füle mögé.
- Most már nem fog menni, túl kíváncsi vagyok - rázta a fejét nevetve.
- Az jutott eszembe, hogy meg kéne tartani az elmaradt esküvőt - mondtam köntörfalazás nélkül, mire szája egy szabályos O-t formált, döbbenten nézett rám.
- Ezt most komolyan mondod?
- Nem szoktam viccelni az ilyesmivel - mosolyodtam el. - A világbajnokság után tökéletes lenne. Most sokkal több időnk lesz megszervezni, és különben is, miért várnánk? Szeretnélek már a feleségemként bemutatni - csúsztam lentebb, hogy ajkam összeforrhasson az övével. - Mit szólsz hozzá?
- Már alig várom - mondta, szemeiben újra megjelent az az ismerős csillogás, ami a legutóbbi szervezés során is ott volt.
Mosolyogva csókolt meg még egyszer, aztán visszafeküdt mellém. Lassan simogatni kezdtem meztelen hátát, ismeretlen mintákat rajzoltam puha bőrére, míg végül légzése egyenletessé vált és álomba merült.
Mámorító illata az orromba kúszott, ahogy az ismerős területeken kalandoztam, szívem őrült ütemben dobogott a mellkasomban, a levegő szinte szikrázott közöttünk. A kapcsolatunk a legelejétől kezdve többről szólt, mint az egyszerű testiség, soha nem ez határozta meg a viszonyunkat. Azt azonban nem tagadhattuk, hogy minden lehetséges alkalommal élveztük egymás társaságát, a több hónapos szünet utáni első együttlétünk pedig felejthetetlen élményt nyújtott. A várakozástól szenvedélyesen, mégis lágyan és érzelmekkel telve szerettük egymást, a sötétség körbeölelt minket, a tökéletes csendet csak halk sóhajaink törték meg.
Sokáig képtelen voltam elaludni, az arcomon szűnni nem akaró mosoly virított, miközben Sara csendesen szuszogott az oldalamhoz simulva. Fejemben gondolatok ezrei pörögtek, egy bizonyos ötlet pedig nem hagyott nyugodni.
- Miért nem alszol még? - mormolta Sara álmosan a vállamba, miután a kelleténél kissé hangosabb fészkelődésemmel sikerült felébresztenem.
- Gondolkozok.
- Hajnali kettőkor? - nyomott el egy ásítást. - Mi ilyen fontos?
- Ilyenkor jönnek a legjobb ötletek - kuncogtam halkan, mire Sara felkapcsolta az éjjeli szekrényen álló lámpát, a hirtelen fénytől még kissé hunyorogva visszafeküdt mellém, fejét a mellkasomra támasztva érdeklődve figyelt.
- Miről van szó?
- Majd holnap megbeszéljük, most aludj - simítottam kissé kócos haját a füle mögé.
- Most már nem fog menni, túl kíváncsi vagyok - rázta a fejét nevetve.
- Az jutott eszembe, hogy meg kéne tartani az elmaradt esküvőt - mondtam köntörfalazás nélkül, mire szája egy szabályos O-t formált, döbbenten nézett rám.
- Ezt most komolyan mondod?
- Nem szoktam viccelni az ilyesmivel - mosolyodtam el. - A világbajnokság után tökéletes lenne. Most sokkal több időnk lesz megszervezni, és különben is, miért várnánk? Szeretnélek már a feleségemként bemutatni - csúsztam lentebb, hogy ajkam összeforrhasson az övével. - Mit szólsz hozzá?
- Már alig várom - mondta, szemeiben újra megjelent az az ismerős csillogás, ami a legutóbbi szervezés során is ott volt.
Mosolyogva csókolt meg még egyszer, aztán visszafeküdt mellém. Lassan simogatni kezdtem meztelen hátát, ismeretlen mintákat rajzoltam puha bőrére, míg végül légzése egyenletessé vált és álomba merült.
×××
2014 július
Kényelmesen elhelyezkedtem a napágyon, élveztem, ahogy a napsugarak kellemesen melegítik a bőrömet. Fél füllel hallgattam a srácok hülyéskedését és fel-felharsanó nevetését, végül sikerült kizárni őket a fejemből és csak az óceán hangját hallgatni, ami teljesen ellazított.
- San Iker, szerintem vágd magad Buddha pózba, akkor jobban fog menni a meditáció - kiáltotta Sergio, mire kinyitottam a szemem és vigyorogva jeleztem a közismert nyelven, hogy valami nincs rendben az agyával.
Ha valaki nem ismert volna bennünket, úgy tűnhetett volna, hogy egy baráti csapat leruccant egy napra a partra jól érezni magát, semmi feszültség nem érződött a társaságunkon, mindenki önfeledten élvezte a szabadnapot. A legutolsót, mivel egy hét múlva pályára kell lépnünk a világbajnokság döntőjében, ráadásul Brazília ellen, úgyhogy intenzív felkészülés várt ránk.
Kétségtelenül az idei volt az egyik legizgalmasabb világbajnokság. Minden csapat fantasztikus formában játszott, senki nem foglalkozott azzal, hogy egy egész bajnoki szezon van a háta mögött, csupán a lehető legtovább szerette volna segíteni csapatát.
A válogatottunk eddig tökéletes mérleggel állt, az összes meccsünket megnyertük, de nem is volt más opció, hiszen nagyon kemény ellenfelekkel kerültünk szembe, nem volt helye hibának. A torna kezdete előtt gyakorta megjelenő kritikák és a bukásunkat váró cikkek egyre inkább eltűntek, átadva helyüket a dicsérő szavaknak. A Mester tökéletesen vegyítette a "veteránokat" a fiatalokkal, a tapasztalat és a tehetség együtt pedig meghozta a gyümölcsét és sikerült egy olyan csapatot összekovácsolni, amelyik méltán várta a döntőt.
Tekintetem találkozott a Sergioéval, aztán ő vigyorogva visszafordult a többiekhez, mozdulataiból gyorsan kitaláltam, hogy épp a spanyol bajnokság megnyerésének pillanatát magyarázza. Mosoly kúszott az arcomra, ahogy visszaidéztem a napot.
Tudtuk, hogy a győzelem önmagában még nem elég. A két rivális csapat elszenvedett egy-egy vereséget a korábbi fordulók során, de az utolsó fordulóban döntetlent kellett játszaniuk ahhoz, hogy mi nyerjük a trófeát. A saját, megnyert meccsünk után senki nem ment haza, átmentünk Valdebebasba és együtt néztük végig a Barcelona és az Atletico meccsét. Soha életemben nem fogom elfelejteni azt az eufóriát, ami akkor robbant ki belőlünk, mikor Villa belőtte a második gólját, kiegyenlítve a meccset, csupán pár perccel a lefújás előtt. Nehezen tehát, de elhódítottuk az idény második trófeáját is, hiszen a Király Kupa döntőjében már sikerült felülkerekednünk a Barcelonán.
Gondolataim innen a BL döntő estéjére kalandoztak, ahol a Bayernnel kellett szembenéznünk. Azzal a csapattal, akiket mindenki esélyesebbnek tartott, mindenki az ő győzelmüket várta. A csata azonban sokkal kiegyenlítettebb volt a vártnál, a végére pedig bennünk maradt több hit és kitartás, ezáltal 12 év elteltével újra a magasba emelhettük az Európa legjobb klubjának járó serleget, ezzel pedig triplázni tudtunk a szezonban.
Ezek után nem meglepő, hogy a madridiak hatalmas lelkesedéssel vágtak neki a világbajnokságnak, csapattársainkra pedig gyorsan átragadt a hangulatunk és magabiztosan nyertük a meccseinket. Azonban mindannyian tudtuk, hogy a legnehezebb még hátra van. Brazília, a házigazda, a ki nem mondott esélyes, akiktől csúnyán kikaptunk a Konföderációs Kupán. Őket kell legyőzni ahhoz, hogy megvédjük a címünket.
A hangulat elképesztő volt. A melegítés során már tömve voltak a lelátók, az összes jegy elkelt, a stadion egyik fele a spanyol, a másik a brazil nemzeti színekben pompázott. Az évtized meccsének titulált összecsapás következett.
Az öltözőt del Bosque utolsó szava után lelkes taps és kiabálás töltötte be, mindenki szemében ugyanaz a tűz csillogott, ugyanaz volt a célunk. Lábamat az asztalra támasztottam, felemeltem a labdát, a közelben lévők kezüket a játékszerre tették, a többiek pedig megfogták a középen állók vállát, így egy összekapaszkodó kört alkottunk. Végignéztem a társaimon, a barátaimon, a szavak pedig önkéntelenül törtek elő belőlem.
- Figyeljetek! Ez az a meccs, amire mindenki várt. Látom rajtatok, a szemetekben, a mozdulataitokban, hogy bármit megtennétek a címért és legszívesebben már kint lennétek a pályán. Én is ezt érzem. Gondoljatok most egy kicsit arra a pillanatra, mikor eldöntöttétek, hogy focisták lesztek, bármi áron. Ez volt a végső álmotok, döntőt játszani a világbajnokságon, nem? Ez a vágy hajtott végig titeket, ez segített, hogy legyőzzétek a sérüléseket, ez lüktet az ereitekben folyamatosan. És most itt vagyunk, egy lépésre ettől az álomtól. Tudom, hogy ennek a csapatnak most sikerülhet, mert bennünk van az, amire egy győztesnek szüksége van. Szenvedély, tapasztalat, tehetség, bizonyítási vágy, fegyelem, csapategység. Tudom, hogy sokaknak közülünk ez az utolsó világbajnoksága, ezután át fogjuk adni a helyünket másoknak, a fiataloknak, ez az utolsó lehetőségünk, hogy valami maradandót alkossunk. Vannak, akiknek ez az első és még rengeteg van hátra, de már most szeretnék bizonyítani, hogy helyük van a csapatban a következő években is. De most nem az számít, hogy kinek hány trófea és válogatott mérkőzés van a háta mögött, hanem a következő kilencven perc és hogy ott jól szerepeljünk. Úgyhogy itt a lehetőség, hogy együtt, így utoljára még valami olyasmit tegyünk, amit sokáig nem fognak elfelejteni és ami miatt még évek múlva is emlékezni fognak erre a döntőre. Csak annyit kérek tőletek, hogy ott kint gondoljatok arra, mikor először léptetek pályára. Éljétek át újra mindazt, ami idáig hozott benneteket, szívből játszatok, élvezzétek, és akkor bármi is történjék a meccs alatt, már emelt fővel hagyhatjuk el a pályát - mondtam, miközben tekintetem lassan végigvándorolt az ismerős arcokon.
Szavaim után pár pillanatig csend honolt az öltözőben, mindenki elmerült a gondolataiban. Az elmúlt nyolc évben, mióta csapatkapitány vagyok a válogatottban, sosem csináltam még ilyet, nem éreztem szükségességét. Most azonban, a társaim szemébe nézve láttam megcsillanni a tiszteletet, ami zavarba hozott. Nem számítottam rá, hogy azok a srácok, akikkel kamasz korom óta együtt játszok, mint például Xavi vagy Iniesta, majd egyszer így néznek rám.
Aztán hirtelen mindenki füttyögni és éljenezni kezdett, a hangulat a pár perccel ezelőttinél is elszántabb lett. Újra összekapaszkodtunk, majd a szokásosnál hangosabb csapatkiáltás után a pálya felé vettük az irányt.
- Hát... - lépett mellém Sese, és úgy tett, mintha egy nem létező könnycseppet törölne le az arcáról. - Ez szép volt. Olyan csapatkapitányos - lökött oldalba vigyorogva, aztán elfoglalta a helyét mögöttem. - Ja, ez majdnem kimaradt - kaptam meg a szokásos szerencsepuszit, aztán a bíró jelzésére kiléptünk a játékoskijáró árnyékából a stadionba.
Soha nem felejtem el, mikor a Konföderációs Kupa döntőjén a brazilok zene nélkül énekelték a himnuszukat. A Mester szerint akkor, abban a pillanatban vertek meg bennünket és talán igaza is volt. Most se volt ez másképp, a több tízezer hazai szurkoló tökéletes összhangban énekelt. Azonban amint felcsendült a mi himnuszunk, a mi szurkolóink kapaszkodtak össze és legalább olyan hangosan "la-la-láztak", mint az előbb az ellenfeleink. Éreztem, hogy a mosoly szétárad az arcomon, hálásan pillantottam végig a tömött lelátókon, ez a pillanat többet jelentett számomra, mint azt bárki is gondolta volna.
Az első másodperctől kezdve éreztem, hogy megteszik, amire az öltözőben kértem őket. Minden arcon a boldogság és a koncentráció keveréke tükröződött, miközben úgy játszottunk, ahogy már nagyon régen nem. Ez volt a valódi örömfoci, mindenki pontosan tudta, mi a feladata, a pálya minden szegletén tökéletesen teljesítettünk.
Az első félidő utolsó percében Nando szerezte meg a vezetést, örömömben a levegőbe bokszoltam és vigyorogva néztem a Kölyök gólörömét, aki tökéletesen megérdemelte ezt a gólt, hiszen hosszú hónapok kemény munkájával érte el, hogy újra felölthesse a címeres mezt.
Ami tavaly hiányzott belőlünk és megvolt a brazilokban, az most gazdát cserélt. A játékunk tele volt hittel és szenvedéllyel, ami a második félidőben további két gólt eredményezett, először Costa lövése után zörrent a háló, majd Sergio mutatta be az egyik legtökéletesebb szabadrúgást, amit valaha láttam. Ekkor már nem bírtam tovább, muszáj volt nekem is együtt ünnepelnek a többiekkel, Sese pedig mintha csak megérezte volna a kívánságomat, találata után felém kezdett rohanni, a nyakamba ugrott, a többiek pedig szépen lassan megérkeztek és végül nem voltunk más, mint egy nagy, egymás hegyén-hátán fekvő piros kupac.
Ez a mi éjszakánk volt, mentálisan és fizikailag egyaránt sikerült felülkerekednünk az ellenfelünkön. A meccs utolsó perceiben a szurkolótáborunk már állva énekelt, mindenki várta a végső, hármas sípszót, hogy ünnepelni kezdhessünk. Végül a bíró a szájához emelte a sípot, belefújt, mi pedig egy hatalmas kört formálva ugrálni kezdtünk.
Négy évvel ezelőtt nem gondoltam volna, hogy még egyszer átélhetem ezt a fantasztikus érzést. A könnyek, akárcsak akkor, most is ellepték a szemem, miközben folyamatosan mosolyogtam. Tudtam, hogy ez az én búcsúm, ez volt az utolsó meccsem a válogatottban és azt hiszem, sikerült úgy elköszönnöm, ahogy szerettem volna.
- Iker - hallottam meg a hátam mögül a legfontosabb hangot, mire elengedtem Marcelot és megpördülve szembe találtam magam Sarával, aki Martínt tartotta a karjaiban.
Gyönyörű arcát a boldogság könnyei áztatták, miközben egy szoros ölelésbe vontam mindkettőjüket. Nem törődtem a körülöttünk tolongó riporterekkel és a fényképezőgépeikkel, lehajoltam és egy hosszú, forró csókot nyomtam ajkaira.
- Annyira büszke vagyok rád - mormolta, miközben szabad kezével a nyakamba kapaszkodott, hogy még közelebb kerülhessen hozzám.
- Köszönöm. Mindent - néztem mélyen a szemébe, aztán elengedtem, hogy csatlakozhassak társaimhoz a díjátadón.
Átéltem már egyszer ezt az érzést, de mégis valami új, valami más volt, ezt a győzelmet nem lehetett összehasonlítani a legutóbbi világbajnoki címmel. Mindkettő a maga módján volt felejthetetlen, mindkettőt ugyanúgy megőriztem az emlékeimben.
Diadalittas kiáltás tört elő belőlem, mikor a magasba emeltem a serleget, majd megcsókoltam a mezemen lévő címert, ami felett már két csillag pompázott, legújabb győzelmünket szimbolizálva. Nevetve néztem végig a többieken, mindannyiunk arca az örömtől fénylett, miközben lassanként tudatosult bennem, hogy immáron végérvényesen a részévé váltunk Spanyolország történelmének.
- San Iker, szerintem vágd magad Buddha pózba, akkor jobban fog menni a meditáció - kiáltotta Sergio, mire kinyitottam a szemem és vigyorogva jeleztem a közismert nyelven, hogy valami nincs rendben az agyával.
Ha valaki nem ismert volna bennünket, úgy tűnhetett volna, hogy egy baráti csapat leruccant egy napra a partra jól érezni magát, semmi feszültség nem érződött a társaságunkon, mindenki önfeledten élvezte a szabadnapot. A legutolsót, mivel egy hét múlva pályára kell lépnünk a világbajnokság döntőjében, ráadásul Brazília ellen, úgyhogy intenzív felkészülés várt ránk.
Kétségtelenül az idei volt az egyik legizgalmasabb világbajnokság. Minden csapat fantasztikus formában játszott, senki nem foglalkozott azzal, hogy egy egész bajnoki szezon van a háta mögött, csupán a lehető legtovább szerette volna segíteni csapatát.
A válogatottunk eddig tökéletes mérleggel állt, az összes meccsünket megnyertük, de nem is volt más opció, hiszen nagyon kemény ellenfelekkel kerültünk szembe, nem volt helye hibának. A torna kezdete előtt gyakorta megjelenő kritikák és a bukásunkat váró cikkek egyre inkább eltűntek, átadva helyüket a dicsérő szavaknak. A Mester tökéletesen vegyítette a "veteránokat" a fiatalokkal, a tapasztalat és a tehetség együtt pedig meghozta a gyümölcsét és sikerült egy olyan csapatot összekovácsolni, amelyik méltán várta a döntőt.
Tekintetem találkozott a Sergioéval, aztán ő vigyorogva visszafordult a többiekhez, mozdulataiból gyorsan kitaláltam, hogy épp a spanyol bajnokság megnyerésének pillanatát magyarázza. Mosoly kúszott az arcomra, ahogy visszaidéztem a napot.
Tudtuk, hogy a győzelem önmagában még nem elég. A két rivális csapat elszenvedett egy-egy vereséget a korábbi fordulók során, de az utolsó fordulóban döntetlent kellett játszaniuk ahhoz, hogy mi nyerjük a trófeát. A saját, megnyert meccsünk után senki nem ment haza, átmentünk Valdebebasba és együtt néztük végig a Barcelona és az Atletico meccsét. Soha életemben nem fogom elfelejteni azt az eufóriát, ami akkor robbant ki belőlünk, mikor Villa belőtte a második gólját, kiegyenlítve a meccset, csupán pár perccel a lefújás előtt. Nehezen tehát, de elhódítottuk az idény második trófeáját is, hiszen a Király Kupa döntőjében már sikerült felülkerekednünk a Barcelonán.
Gondolataim innen a BL döntő estéjére kalandoztak, ahol a Bayernnel kellett szembenéznünk. Azzal a csapattal, akiket mindenki esélyesebbnek tartott, mindenki az ő győzelmüket várta. A csata azonban sokkal kiegyenlítettebb volt a vártnál, a végére pedig bennünk maradt több hit és kitartás, ezáltal 12 év elteltével újra a magasba emelhettük az Európa legjobb klubjának járó serleget, ezzel pedig triplázni tudtunk a szezonban.
Ezek után nem meglepő, hogy a madridiak hatalmas lelkesedéssel vágtak neki a világbajnokságnak, csapattársainkra pedig gyorsan átragadt a hangulatunk és magabiztosan nyertük a meccseinket. Azonban mindannyian tudtuk, hogy a legnehezebb még hátra van. Brazília, a házigazda, a ki nem mondott esélyes, akiktől csúnyán kikaptunk a Konföderációs Kupán. Őket kell legyőzni ahhoz, hogy megvédjük a címünket.
A hangulat elképesztő volt. A melegítés során már tömve voltak a lelátók, az összes jegy elkelt, a stadion egyik fele a spanyol, a másik a brazil nemzeti színekben pompázott. Az évtized meccsének titulált összecsapás következett.
Az öltözőt del Bosque utolsó szava után lelkes taps és kiabálás töltötte be, mindenki szemében ugyanaz a tűz csillogott, ugyanaz volt a célunk. Lábamat az asztalra támasztottam, felemeltem a labdát, a közelben lévők kezüket a játékszerre tették, a többiek pedig megfogták a középen állók vállát, így egy összekapaszkodó kört alkottunk. Végignéztem a társaimon, a barátaimon, a szavak pedig önkéntelenül törtek elő belőlem.
- Figyeljetek! Ez az a meccs, amire mindenki várt. Látom rajtatok, a szemetekben, a mozdulataitokban, hogy bármit megtennétek a címért és legszívesebben már kint lennétek a pályán. Én is ezt érzem. Gondoljatok most egy kicsit arra a pillanatra, mikor eldöntöttétek, hogy focisták lesztek, bármi áron. Ez volt a végső álmotok, döntőt játszani a világbajnokságon, nem? Ez a vágy hajtott végig titeket, ez segített, hogy legyőzzétek a sérüléseket, ez lüktet az ereitekben folyamatosan. És most itt vagyunk, egy lépésre ettől az álomtól. Tudom, hogy ennek a csapatnak most sikerülhet, mert bennünk van az, amire egy győztesnek szüksége van. Szenvedély, tapasztalat, tehetség, bizonyítási vágy, fegyelem, csapategység. Tudom, hogy sokaknak közülünk ez az utolsó világbajnoksága, ezután át fogjuk adni a helyünket másoknak, a fiataloknak, ez az utolsó lehetőségünk, hogy valami maradandót alkossunk. Vannak, akiknek ez az első és még rengeteg van hátra, de már most szeretnék bizonyítani, hogy helyük van a csapatban a következő években is. De most nem az számít, hogy kinek hány trófea és válogatott mérkőzés van a háta mögött, hanem a következő kilencven perc és hogy ott jól szerepeljünk. Úgyhogy itt a lehetőség, hogy együtt, így utoljára még valami olyasmit tegyünk, amit sokáig nem fognak elfelejteni és ami miatt még évek múlva is emlékezni fognak erre a döntőre. Csak annyit kérek tőletek, hogy ott kint gondoljatok arra, mikor először léptetek pályára. Éljétek át újra mindazt, ami idáig hozott benneteket, szívből játszatok, élvezzétek, és akkor bármi is történjék a meccs alatt, már emelt fővel hagyhatjuk el a pályát - mondtam, miközben tekintetem lassan végigvándorolt az ismerős arcokon.
Szavaim után pár pillanatig csend honolt az öltözőben, mindenki elmerült a gondolataiban. Az elmúlt nyolc évben, mióta csapatkapitány vagyok a válogatottban, sosem csináltam még ilyet, nem éreztem szükségességét. Most azonban, a társaim szemébe nézve láttam megcsillanni a tiszteletet, ami zavarba hozott. Nem számítottam rá, hogy azok a srácok, akikkel kamasz korom óta együtt játszok, mint például Xavi vagy Iniesta, majd egyszer így néznek rám.
Aztán hirtelen mindenki füttyögni és éljenezni kezdett, a hangulat a pár perccel ezelőttinél is elszántabb lett. Újra összekapaszkodtunk, majd a szokásosnál hangosabb csapatkiáltás után a pálya felé vettük az irányt.
- Hát... - lépett mellém Sese, és úgy tett, mintha egy nem létező könnycseppet törölne le az arcáról. - Ez szép volt. Olyan csapatkapitányos - lökött oldalba vigyorogva, aztán elfoglalta a helyét mögöttem. - Ja, ez majdnem kimaradt - kaptam meg a szokásos szerencsepuszit, aztán a bíró jelzésére kiléptünk a játékoskijáró árnyékából a stadionba.
Soha nem felejtem el, mikor a Konföderációs Kupa döntőjén a brazilok zene nélkül énekelték a himnuszukat. A Mester szerint akkor, abban a pillanatban vertek meg bennünket és talán igaza is volt. Most se volt ez másképp, a több tízezer hazai szurkoló tökéletes összhangban énekelt. Azonban amint felcsendült a mi himnuszunk, a mi szurkolóink kapaszkodtak össze és legalább olyan hangosan "la-la-láztak", mint az előbb az ellenfeleink. Éreztem, hogy a mosoly szétárad az arcomon, hálásan pillantottam végig a tömött lelátókon, ez a pillanat többet jelentett számomra, mint azt bárki is gondolta volna.
Az első másodperctől kezdve éreztem, hogy megteszik, amire az öltözőben kértem őket. Minden arcon a boldogság és a koncentráció keveréke tükröződött, miközben úgy játszottunk, ahogy már nagyon régen nem. Ez volt a valódi örömfoci, mindenki pontosan tudta, mi a feladata, a pálya minden szegletén tökéletesen teljesítettünk.
Az első félidő utolsó percében Nando szerezte meg a vezetést, örömömben a levegőbe bokszoltam és vigyorogva néztem a Kölyök gólörömét, aki tökéletesen megérdemelte ezt a gólt, hiszen hosszú hónapok kemény munkájával érte el, hogy újra felölthesse a címeres mezt.
Ami tavaly hiányzott belőlünk és megvolt a brazilokban, az most gazdát cserélt. A játékunk tele volt hittel és szenvedéllyel, ami a második félidőben további két gólt eredményezett, először Costa lövése után zörrent a háló, majd Sergio mutatta be az egyik legtökéletesebb szabadrúgást, amit valaha láttam. Ekkor már nem bírtam tovább, muszáj volt nekem is együtt ünnepelnek a többiekkel, Sese pedig mintha csak megérezte volna a kívánságomat, találata után felém kezdett rohanni, a nyakamba ugrott, a többiek pedig szépen lassan megérkeztek és végül nem voltunk más, mint egy nagy, egymás hegyén-hátán fekvő piros kupac.
Ez a mi éjszakánk volt, mentálisan és fizikailag egyaránt sikerült felülkerekednünk az ellenfelünkön. A meccs utolsó perceiben a szurkolótáborunk már állva énekelt, mindenki várta a végső, hármas sípszót, hogy ünnepelni kezdhessünk. Végül a bíró a szájához emelte a sípot, belefújt, mi pedig egy hatalmas kört formálva ugrálni kezdtünk.
Négy évvel ezelőtt nem gondoltam volna, hogy még egyszer átélhetem ezt a fantasztikus érzést. A könnyek, akárcsak akkor, most is ellepték a szemem, miközben folyamatosan mosolyogtam. Tudtam, hogy ez az én búcsúm, ez volt az utolsó meccsem a válogatottban és azt hiszem, sikerült úgy elköszönnöm, ahogy szerettem volna.
- Iker - hallottam meg a hátam mögül a legfontosabb hangot, mire elengedtem Marcelot és megpördülve szembe találtam magam Sarával, aki Martínt tartotta a karjaiban.
Gyönyörű arcát a boldogság könnyei áztatták, miközben egy szoros ölelésbe vontam mindkettőjüket. Nem törődtem a körülöttünk tolongó riporterekkel és a fényképezőgépeikkel, lehajoltam és egy hosszú, forró csókot nyomtam ajkaira.
- Annyira büszke vagyok rád - mormolta, miközben szabad kezével a nyakamba kapaszkodott, hogy még közelebb kerülhessen hozzám.
- Köszönöm. Mindent - néztem mélyen a szemébe, aztán elengedtem, hogy csatlakozhassak társaimhoz a díjátadón.
Átéltem már egyszer ezt az érzést, de mégis valami új, valami más volt, ezt a győzelmet nem lehetett összehasonlítani a legutóbbi világbajnoki címmel. Mindkettő a maga módján volt felejthetetlen, mindkettőt ugyanúgy megőriztem az emlékeimben.
Diadalittas kiáltás tört elő belőlem, mikor a magasba emeltem a serleget, majd megcsókoltam a mezemen lévő címert, ami felett már két csillag pompázott, legújabb győzelmünket szimbolizálva. Nevetve néztem végig a többieken, mindannyiunk arca az örömtől fénylett, miközben lassanként tudatosult bennem, hogy immáron végérvényesen a részévé váltunk Spanyolország történelmének.
×××
Minden tökéletes volt. A Nap melegen sütött, a virágok édes illata szállt a szélben, a vendégek lassan elfoglalták a helyüket. Izgatottan álltam a lépcső tetején, tekintetemmel folyamatosan a tömeget pásztáztam, pedig nagyon jól tudtam, hogy nem fogom meglátni hamarabb a kelleténél. Elkaptam az öcsém pillantását, tekintetéből egyértelműen kiolvasható volt, hogy tök feleslegesen izgulok, minden rendben lesz. Tudtam, hogy igaza van és próbáltam kontrollálni szapora szívverésemet, de ki ne izgulna a saját esküvője előtt?
Tekintetem az első sorban már most meghatottan ülő szüleimre vándorolt, anya ölében pedig Martín feküdt, láthatóan úgy tervezte, hogy átalussza a szülei esküvőjét. Mosolyogva figyeltem egy ideig, újra és újra elcsodálkoztam azon, hogy mekkorát nőtt. Fél éves volt, de úgy tűnt, mintha mindig is az életünk része lett volna.
Hirtelen mindenki elcsendesedett, én pedig feleszméltem a gondolataimból, kihúztam magam és türelmetlenül fordultam hátra. Szó szerint elállt a lélegzetem, éreztem, ahogy a könnyek ellepik a szemem és gyorsabban kellett pislognom, hogy tisztán lássam a felém tartó csodát. Mindig is tudtam, hogy gyönyörű, de ahogy lassan lépkedett a sorok között édesapja oldalán, sokkal inkább tűnt földre szállt angyalnak, mint földi halandónak. Tekintetünk összekapcsolódott és innentől kezdve képtelen voltam bármi másra figyelni. Ruhája lágyan simult tökéletes alakjára, annyira illett hozzá, annyira ő volt. El kellett ismernem, hogy a lányoknak igaza volt, amiért nem láthattam korábban, így ez a pillanat örökre beleégett az emlékezetembe.
Végtelennek tűnő másodpercek múlva mellém értek, Luís a kezembe helyezte lánya kezét, mikor ujjaink találkoztak, újra felizzott az ismerős szikra kettőnk között. Ebben a pillanatban minden benne volt, amibe annak idején beleszerettem. Egy hosszú pillanatig elmerültünk egymás tekintetében, aztán a pap felé fordultunk és kezdetét vette a szertartás.
A magabiztos, de a visszatartott könnyektől kissé remegő hangú igenek után mosolyogva fordultam felé, felhúztuk a gyűrűket, majd arcát óvatosan két kezem közé fogtam és lehajoltam hozzá, hogy megcsókolhassam. Ajkam finoman játszani kezdett az övével, de tudtam, hogy nem nyújthatom el túlságosan a pillanatot, bármennyire is szerettem volna. Mikor elszakadtam tőle, egy halk sóhaj tört fel mindkettőnkből, majd a vendégek felé fordultunk, immár mint férj és feleség.
Sorra fogadtuk a gratulációkat, az ajándékokat, szinte elvesztünk a barátaink öleléseiben. Végigsétáltunk a sorok között, miközben virágszirmok és rizsszemek záporoztak ránk, Sara csokra a húga kezében kötött ki, a művészi óvatossággal eltávolított harisnyakötője pedig Sergionál landolt, őrült tapsvihart kapva a csapattársaktól.
- Mondtam már, hogy gyönyörű vagy? - mormoltam a fülébe, mikor egy pillanatra kettesben maradtunk.
Elpirult, válasz helyett ajkát az enyémre szorította, csókjában ott volt a válasz minden kimondatlan kérdésemre és érzelmemre.
- Szeretlek - suttogta lágyan, miközben tenyerét az arcomra simította, ujjaival lágyan körözött tarkómon.
- Én is szeretlek. Nem is sejted, mennyire - pusziltam végig nyaka vonalát, mire kuncogva felrántotta a vállát.
A szemem sarkából láttam, hogy anya közeledik felénk, úgyhogy kissé illedelmesebb helyet kerestem kezeimnek és mosolyogva figyeltem, ahogy Martínnal a karjaiban elénk lép.
- Felébredt és nagyon keresett valakiket - mondta, miközben Sara átvette a fiunkat, én pedig újra átöleltem a derekát, így szinte összeolvasztottam hármunkat.
Felváltva csodáltam hol Sarát, hol a fiunkat. Egyszerűen tudtam, hogy ebben a pillanatban nem létezik nálam boldogabb ember a világon. Minden kívánságom, minden vágyam, ami valaha is végigfutott a gondolataim között, teljesült. Örökre az emlékezetembe véstem a mai nap, sőt, az elmúlt négy és fél év minden pillanatát, miközben tudtam, hogy rengeteg minden vár még ránk, együtt. Puszit nyomtam Martín arcára, aztán megcsókoltam Sarát, miközben csak arra tudtam gondolni, hogy ilyen az, mikor az álmok valóra válnak.
