71. fejezet

Sziasztok! Meghoztam az új részt, remélem tetszeni fog. Hogy őszinte legyek, ez az egyik kedvencem. Nem azért, mert annyira fantasztikus lett, nem vagyok vele teljesen megelégedve. De ez az egyik, amit nagyon szerettem volna már megírni és nagyon "vártam", már ha ez a helyes kifejezés, ha a saját történetemről beszélünk. Nem tudom pontosan miért, de az elmúlt hónapok során ez volt az a fejezet, aminek a cselekménye a legtöbbször végigfutott a gondolataimban és ami szinte már kész volt a fejemben, csak le kellett ülni megírni. Három fő esemény lesz benne, és talán ezért vártam már annyira, mert ezek az események nagyon fontosak a történetben. Valami új elkezdődik és valaminek vége lesz. Na jó, hagylak Titeket olvasni :)

Puszi,

Csanna

2013 július-augusztus

A nyaralás után teljesen kipihenten és felfrissülten tértünk vissza Spanyolországba. A barátaink elbeszéléseiből beigazolódott, hogy jól döntöttünk a bejelentéssel kapcsolatban, hiszen mindannyian arról számoltak be, hogy a média teljesen felbolydult a hír hallatán, mindenki többet akart tudni. 

- Sara - szóltam be a fürdőszoba ajtaján legalább ötödjére. - Gyere! Már így is tökéletes vagy.

- Valaki nagyon türelmetlen - kuncogott, de végre letette a hajkefét és kilépett hozzám.

- Még szép! Három hete nem láttam a gyerekünket, ez nagyon hosszú idő - simítottam kezem szépen kerekedő pocakjára. - Nem bírok tovább várni.

- Akkor menjünk - fogta meg a kezem és lehúzott az emeletről.

Fél óra múlva leparkoltunk a kórház előtt, majd izgatottan léptünk be az ajtón.

- Szerinted meg fogjuk tudni, hogy fiú lesz vagy lány? - nézett fel rám.

- Fogalmam sincs, de nagyon remélem.

- Mintha kissé kevésbé lennél türelmes mostanában - nevetett fel és puszit lehelt az arcomra. - Még mindig ugyanaz a véleményed?

- Igen - mosolyogtam rá.

Az elmúlt hetekben folyamatosan azt kérdezgette, hogy egy kisfiúnak vagy kislánynak örülnék-e jobban.

- Csak egészséges legyen - mondtam. 

Alig bírtuk kivárni, hogy az orvos behívjon minket, de végül nyílt az ajtó, mi pedig beléptünk a helyiségbe. Mikor Sara felhúzta a pólóját, hogy szabaddá tegye hasát, ajkam önkéntelen mosolyra húzódott. Pocakja hétről hétre szemmel láthatóan nőtt, már nem sokáig fogja tudni elrejteni, még a bővebb szabású pólók alatt sem. Az orvosnak szemlátomást ugyanez járt a fejében, mikor megszólalt.

- Úgy tűnik, nagy baba lesz, pedig még csak ezután fog igazán elkezdeni nőni.

Sara felnevetett, aztán kinyújtotta felém a kezét, mire összekulcsoltam ujjainkat és leültem a hozzá legközelebb eső székre. Mikor a monitoron megjelent a baba  4D-s képe, éreztem, ahogy Sara erősebben szorítja a kezem, mire rápillantotta. Szemei a meghatottságtól csillogtak, ahogy tekintetét végigfuttatta gyerekünk testének minden porcikáján.
- Annyira tökéletes - suttogta felém fordulva.
- Igen, az - hajoltam fölé és egy lágy csókot nyomtam a homlokára.
A három héttel ezelőttihez képest hihetetlen volt a fejlődés. Nem csak a növekedése ejtett ámulatba, hanem maga a változás. Arcának és testének részletei egyre aprólékosabban tűntek fel előttünk, szívverésének megnyugtató, egyenletes ritmusa pedig betöltötte a vizsgálót.
Az orvos egy ideig szótlanul figyelte az ulrahangépet, aztán mosolyogva fordult felénk.
- Minden rendben van, úgy fejlődik, ahogy kell, teljesen egészséges. Szeretnék tudni a nemét? - tette fel a kérdést, mire azonnal bólintottunk. - Kisfiú lesz, gratulálok!
Sara újra megszorította a kezemet, mire ajkamba haraptam, hogy ne nevessek fel. Hetek óta azt mondja, hogy úgy érzi, fiú lesz. Egy könnycsepp gördült le az arcán, mire elmosolyodtam, ezek után ezek után én sem tudtam elrejteni többé meghatottságomat.
Egy kisfiú. A mi fiunk. Elképzeltem, ahogy először a karomba veszem, ahogy megteszi az első lépéseit, ahogy boldogan és önfeledten focizik a házunk kertjében. Sara végigsimított az arcomon, visszahozva a jelenbe.
- Hol jártál? - kérdezte mosolyogva.
- Néhány évvel később - csókoltam bele a tenyerébe, aztán lesegítettem a vizsgálóasztalról és szorosan magamhoz vontam.
Kezem már-már automatikusan csúszott a hasára, apró köröket rajzoltam rá, miközben ajkam egy pillanatra az övét érintette. Mióta együtt vagyunk, arról álmodoztam, hogy apa leszek. Most ez az álom végre valóra válik. Körülbelül öt hónap, és végre a karjaimban tarthatom ezt az apró csodát, aki minden múltbeli nehézségért és akadályért kárpótol minket.
Mikor pár perccel később beültünk a parkolóba, egy ötlet kezdett el körvonalazódni a fejemben.
- Hova megyünk? - kérdezte Sara, mikor a másik irányba indexeltem.
- Mindjárt meglátod - mosolyogtam rá.
Alig öt perc múlva megálltunk egy bevásárlóközpont előtt, mire Sara összeráncolt szemöldökkel pillantott rám, én azonban csak intettem, hogy menjünk be. Célirányosan az egyik bolt felé indultam el, Sara azonban megtorpant és egyre szélesedő mosolyából tudtam, hogy rájött, mit tervezek.
- Iker, te egyszerűen... szeretlek - fonta karjait a nyakam köré és lábujjhegyre állva megcsókolt.
- Én is szeretlek - simítottam rakoncátlan tincseit a füle mögé, aztán a bababolt felé húztam.
- Órákat el tudnék itt tölteni - sóhajtott fel Sara boldogan, miközben egymást átkarolva mászkáltunk a sorok között. - Nézd, milyen pici - nevetett fel halkan és finoman kézbe vett egy pár kék cipőt. - Olyan hihetetlen - simított végig a hasán, aztán visszarakta a cipőket, én azonban újra levettem a polcról.
- Egyszer el kell kezdeni - tettem bele a kosárba mosolyogva.
- Gyere! - húzott maga után és célba vette a rengeteg könyvet. - Ilyenkor rájövök, hogy milyen keveset tudok és mennyi mindent kell még addig megtanulnom - nézett rám kicsit félve, miután belelapozott az egyikbe.
- Ne aggódj, Sara! - fordítottam szembe magammal. - Még van időnk. Ha bármilyen kérdésed van, Goya, anya vagy Justine segíteni fog. Annyi könyvet veszek neked, amennyit csak szeretnél. És én is ott leszek. Tökéletes anya leszel - fogtam arcát lágyan két kezem közé. - Emiatt felesleges aggódnod.
Arcát mosolyogva tenyerembe fúrta, miközben kezét az enyémre helyezte, hogy ne tudjam elhúzni.
- Köszönöm - suttogta, mire csókot leheltem ajkaira.
- Menjünk, együnk valamit. Ezt megvegyük? - mutattam a kezében tartott könyvre, mire egy pillanatra ajkába harapott, de végül bólintott.

×××

Ebben az évben a szokásosnál is nehezebben hagytam magára Sarát. A Konföderációs Kupa miatt tovább tartott a szünetem, mint a többieknek, de pár napja én is edzéseb álltam, ma reggel pedig kezdődik az edzőtábor, Amerikában. Az új edzőnk, Ancelotti pár napja hirdette ki az utazó keretet. Nem okozott nagy meglepetést, hogy ő lett az edző, Mourinho távozása után szinte egyből az ő neve vetődött fel. Profi stábot hozott magával, ráadásul Zidanet bízta meg másodedzőnek, amivel az összes kételkedőt megnyerte magának. Még csak pár napja dolgozunk együtt, de egyből elnyerte a szimpátiámat. Nyugodt volt, határozott és felkészült. Alig két hónapja élt az országban, de már beszélt spanyolul, talán ez mutatja legjobban a céltudatosságát. Tudta, hogy mi a feladata, de emellett rendkívül emberséges és mindenkihez volt egy-két külön szava, mikor újra teljes létszámban edzettünk.

- Nagyon vigyázz magadra - kértem sokadjára.

- Ne aggódj, nem fogok bungee jumpingra indulna, amint kilépsz az ajtón - forgatta meg játékosan a szemeit. - Minden rendben lesz.
Arcom a hajába fúrtam, még közelebb húztam magamhoz, miközben kezem a hasára simítottam.
- Hívj, ha bármi van, rendben? - kértem.
Mindketten tudtuk, hogy a Föld másik oldaláról aligha fogok tudni segíteni, de a tudat, hogy mindenről tájékoztat, megnyugtatott.
- Menned kell, indul a gép - suttogta a nyakamba, de tettei ellentétben álltak szavaival, mivel lábujjhegyre állva megcsókolt. - Siess haza, oké? És ha összekerültök Mourinhoval, add át neki, hogy üdvözlöm - morogta, mire elnevettem magam.
Az edzőtábor alatt részt veszünk az International Champions Kupán, ahol a Chelsea is indul, így van rá esély, hogy régi trénerünk ellen játszunk.
Mindketten tudtuk, hogy most már tényleg mennem kell, úgyhogy egy utolsó, hosszú csók után nagy nehezen elengedtem és kiléptem az ajtón.
Kettős érzelmeim voltak. Nagyon nehezen hagytam ott Sarát és a babát, szívem szerint minden másodpercet velük töltöttem volna. Azonban tudtam, hogy most kell bizonyítanom Ancelottinak, az új edzővel új esélyek nyíltak meg előttem.
- Hé, Apuci, várj meg! - hallottam meg Sese hangját a parkolóban, mire elnevettem magam.
Mióta a többiek tudják, hogy apa leszek, új becenevet akasztottak rám, amit természetesen Sergio használ előszeretettel. Lassan megfordultam, azonban mikor megláttam a védőnket, megálltam a mozdulat közepén és döbbenten meredtem rá. Sergio új haja lesokkolt. A természetes barna helyet most szinte vakítóan hidrogénszőke lett.
- Egyetlen kérdésem van - mondtam végül. - Miért?
- Kell a változatosság. Új edző, új szezon, új haj, tudod - vigyorgott rám.
- Nem vagy normális - ráztam meg a fejem, aztán elnevettem magam. - Engedd meg, hogy felvegyem a többiek reakcióját. Egy élmény lesz - vettem elő a telefonom.
Széles mosollyal az arcomon léptem be Sese oldalán a hotelbe, mire mindenki felénk fordult, belőlem pedig egy másodperccel később kitört a röhögés. A hatás nem maradt el, mindenki tátott szájjal bámult Sergiora.
- Elvesztettél egy fogadást? - eszmélt fel elsőként Cristiano, aztán sorban a többiek is szekálni kezdték.
- Elnézte a fodrász a festéket?
- Eddig is tudtam, hogy szőke vagy, most bebizonyosodott - Marcelo beszólását követően minden eddiginél hangosabban nevettünk, magunkra vonva az edzői stáb figyelmét.
Zidane és a Mester nem szólt semmit, de nekik is elkerekedett a szemük a szokatlan látványon.
- Na, van még két percetek, utána le lehet szállni rólam - fordult körbe Sese.
Feleslegesen remélte, hogy ennyivel megúszhatja, a több órás repülőút alatt ő kapta a legtöbb beszólást. Az időzónák változása azonban egyre több embert ütött ki, egy órával a leszállás előtt már csak néhányan voltak ébren.
- Na végre - dőlt hátra Sese elégedetten és kíváncsian pillantott rám. - Te még nem mondtál semmit.
- Miért? - kérdeztem újra.
- Nem marad így, nyugi. Csak mindig is ki akartam próbálni, milyen a szőke haj, ha meg már belevágtam, csináljam rendesen - vont vállat vigyorogva, mire a fejtámlának döntöttem a fejem.
- Őrült vagy - löktem oldalba, de aztán békén hagytam és engedtem, hogy a fáradtság engem is maga alá gyűrjön.

Pár nappal később izgatottan végeztem az utolsó melegítő mozdulatokat a játékoskijáróban. Az elmúlt napokban nagyon keményen edzettem, úgyhogy a plusz szünet miatti lemaradást sikerült behoznom és most már fizikailag és mentálisan is a többiekkel egy szinten voltam. Mindent megtettem, hogy bizonyítsak, nem akartam még egy olyan évet, mint a tavalyi. És most, az Everton ellen végre megkaptam a lehetőséget. Most már nem csak a válogatottban, hanem a Madridban is visszatérhetek. Hosszú hónapok kemény munkája után fantasztikus volt meghallani a nevemet a kezdő tizenegy tagjaként. Olyan régóta vártam már erre!
- Ügyesen! - veregette meg Diego mosolyogva a hátam, aztán helyet foglalt a kispadon.
A stadion közel sem volt tele, de a szurkolók lelkesedésében nem volt hiány. Tudtam, hogy csak egy félidőt kaptam, utána lecserélnek, ez alatt a negyvenöt perc alatt azonban mindent megtettem, hogy megőrizzem a kapum érinthetetlenségét. Nem volt sok dolgom, most azonban minden labdaérintés egy értékes mozdulat volt, hiszen tudtam, hogy csak a jó játékkal tudom magam visszaküzdeni a kezdőbe. A közönség rengeteget segített, akárhányszor hozzáértem a labdához, a nevemet kezdték skandálni, megmutatva, hogy nagyon sokan állnak mellettem. A játékrész lejárta után körbefordulva megtapsoltam a szurkolókat, így köszöntem meg nekik a biztatást.
A 2-1-es győzelem azt jelentette, hogy a döntőben Mourinhoval és a Chelseavel kell farkasszemet néznünk. Tudtuk, hogy kemény meccs lesz, ráadásul a média már most felfújta a volt edzőnk és a Real Madrid közötti viszonyt, úgyhogy nehéz napok vártak ránk.
A következő napok a kemény edzésekről szóltak. Szerettünk volna jól szerepelni a döntőben, de még ennél is fontosabb volt, hogy jó formába kerüljünk a szezonkezdésre. Egy fárasztó és hosszú nap után a "golfkocsikon" ültünk, alig vártuk, hogy visszaérjünk a szállodához. Nem figyeltem az útra, mert éppen egy extra hosszúságú SMS-t írtam Sarának.
- Na, basszus - hallottam meg Sami hangját, de nem foglalkoztam vele, azt hittem, csak a szokásos hülyeség áldozata lett.
- Iker, szerintem bajban vagy - mondta Sese, mire felkaptam a fejem és kérdőn néztem rá. - Ha a Mester megtudja, hogy itt van, mindkettőtöket kivág - intett fejével a hotel bejárata felé, mire követtem a pillantását és lemerevedtem.
Sara volt az, lazán a korlátnak dőlve várt, arcán mosoly terült szét, mikor meglátott. Én azonban megijedtem. Mit csinál itt? Valami baj van? Mi történt, mióta legutóbb beszéltünk? A másik gondom az volt, hogy az edzők - nem véletlenül - nem engedték a barátnőket velünk utazni az edzőtáborba, így biztosítva, hogy tényleg csak a felkészüléssel foglalkozzunk.
Meg se vártam, míg megállunk, lepattantam a járműről és gyors léptekkel felé indultam.
- Sara, mit csinálsz itt? - öleltem át. - Minden rendben?
Valószínűleg sejtette, hogy ez lesz az első reakcióm, mert elmosolyodott és halkan, hogy csak én halljam, megszólalt.
- Ne aggódj, jól vagyok én is és a baba is. Elmondom, miért jöttem, de csak ha kettesben leszünk.
- De Ancelotti... - kezdtem volna, azonban félbeszakított.
- Nyugi, tudja, hogy itt vagyok, beszéltem vele, elmondtam neki, miért akarok veled találkozni és megengedte, azzal a feltétellel, hogy holnap hazarepülök.
Már kezdtem volna megnyugodni, utolsó szavai azonban újra felélesztették félelmemet.
- Holnap? Sara, tudod, mit mondott az orvos. Nem repkedhetsz keresztül a fél világon két nap alatt, nem tesz jót se neked se a kicsinek! - tiltakoztam.
- Tudom, de muszáj volt eljönnöm. Nem lesz több ilyen.
Kétségbeesetten fogtam arcát két kezem közé. Borzasztóan örültem, hogy itt van, de nagyon aggódtam érte és egyáltalán nem örültem, amiért ilyen rövid időn belül kétszer is repülőre ül.
Végig a hátamban éreztem a fiúk pillantását, úgyhogy nem üdvözöltem úgy, ahogy szerettem volna. Hátrafordultam, hogy elkapjam Ancelotti pillantását, aki egy rövidet bólintott felém, válaszolva ki nem mondott kérdésemre. Csak ennyire volt szükségem, megragadtam a kezét, behúztam a szállodába és megcéloztam az emeletünket. Kihasználtam, hogy a hosszas amerikai túra miatt mindenki külön szobát kapott, így egyből bezártam az ajtót, ahogy becsukódott mögöttünk. A következő pillanatban telt ajkai már az enyémet keresték, hosszú csókunkat még inkább megédesítette a viszontlátás öröme. Ahogy karjait a nyakam köré fonva teste szorosan az enyémhez simult, minden kétség kiszállt a fejemből és csak az számított, hogy ha csak rövid ideig is, de újra együtt lehetünk.
Nem akartunk elválni egymástól, de muszáj volt levegőt vennünk, úgyhogy egy utolsó, lágy csók után elszakadtam tőle.
- Most már elmondod, miért repülted át a fél világot? - kérdeztem, miközben hagytam, hogy szemei csillogása magával ragadjon.
Titokzatos mosolya elárulta, hogy egyelőre még várnom kell a válaszra, bármennyire is kíváncsi voltam. Végigdőltünk az ágyamon és órákon keresztül csak beszélgettünk. Semmi, még a mindennapos telefonhívások sem pótolhatták ezt, ahogy a karjaimba bújt és elmerültünk egymás tekintetében.
- Gyere, mutatok valamit! - húztam fel és eltolva az erkélyajtót kivezettem a teraszra. - Nézd! - fordítottam szembe a lélegzetelállító kilátással.
A szoba a szálloda legfelső emeletén volt, úgyhogy fantasztikus látványt nyújtott az elénk táruló öbölrész a hatalmas felhőkarcolókkal. A természet semmihez sem fogható szépsége keveredett az ember alkotta gigantikus épületek szinte sokkoló erejével, a kettőből pedig megszületett ez a semmihez sem fogható panoráma, amit a lassan lenyugvó Nap csak még tökéletesebbé tett. Sara elakadó lélegzettel merült el a látképben, én pedig őt csodáltam.
Váratlanul megmerevedett, majd lágy mosoly kúszott az arcára és felém fordult. Finoman lenyomott az egyik székbe, értetlen tekintetemet látva csak még szélesebb lett mosolya, aztán kezem finoman a hasára vezette. Először nem is értettem, mit akar, hiszen alig pár perccel ezelőttig szinte folyamatosan a pocakját simogattam. Aztán a tenyerem alatt hirtelen megéreztem valamit. Egy apró rúgást. Kikerekedett a szemem, mikor rájöttem, hogy a gyerekünk parányi mozdulatit érzem. Valószínűleg minden érzelmem nyíltan látszott rajtam, mert Sara halkan felnevetett, mire felnéztem rá. A következő pillanatban átfontam a csípőjét és szorosan magamhoz rántottam, arcom a pólója puha anyagához szorítottam. A vékony textilen keresztül végigcsókoltam a hasát, lassan haladtam felfelé, miközben kezem a felsője alatt kalandozott. Sara halkan, imádnivalóan felkuncogott, aztán mielőtt ajkaim elérték volna a mellei közti területet, átkarolta a nyakam és az ölembe huppant. Nevetve néztünk egymásra, mindkettőnk arca a boldogságtól sugárzott. Oly régóta vártunk már erre, hogy ne csak a vizsgálatok során szembesüljünk a baba életjeleivel, hanem a saját, személyes pillanatainkban is.
- Mikor volt az első? - kérdeztem.
- Tegnap reggel. Nem akartam telefonban elmondani, de azonnal tudtam, hogy nem fogok tudni még napokat várni. Muszáj volt eljönnöm - hajtotta fejét a vállamra.
Válaszul csókot leheltem selymes tincseit közé és még szorosabban öleltem a derekát. Igen, még mindig aggódtam a repülés miatt, de ahogy a Sara pocakján összefonódó kezeinkre néztem tudtam, hogy ez volt a helyes döntés. Valószínűleg sejtette, hogy ez jár a fejemben, mert ajkát a nyakamra szorította és finom puszikkal halmozott el.
- Ne aggódj miattam, beszéltem az orvossal, mielőtt eljöttem volna - mormolta a bőrömbe halkan.
- Jó, de akkor is - kezdtem volna, de nem engedte, hogy befejezzem.
Két tenyere közé fogta arcomat és mélyen a szemembe nézett.
- Tudod, hogy nem csinálnék olyat, ami kockázatos.
Ezzel meggyőzött, úgyhogy mosolyogva hajoltam felé egy csókra, amit készségesen adott meg, de hamarabb elhúzódott, mint szerettem volna.
- Megígértem Ancelottinak, hogy nem maradok itt éjszakára és hogy még vacsora előtt elmegyek - magyarázkodott, mire halkan felmordultam és újra magamhoz húztam.
Mindketten tudtuk, hogy percek múlva kezdődik a közös vacsora, amit tényleg nem szabad kihagynom, úgyhogy kihasználtuk az utolsó közös pillanatokat és hosszasan búcsúzkodtunk.
- Mennem kell - állt fel végül.
- Kikísérlek - pattantan fel és kinyitottam neki az ajtót. - Hol fogsz aludni?
- Egy másik szállodában. A biztonság kedvéért - kacsintott rám, mire elnevettem magam.
Nem akartunk visszaélni az edzőm bizalmával, ezért a hotel előtt már csak pár szót váltottunk, a vacsora ideje gyorsan közeledett.
- Hívj, ha hazaértél - kértem, mire bólintott.
- Te pedig nagyon ügyes legyél és mutasd meg Mourinhonak, hogy hibázott - ölelte meg utoljára.
- Honnan tudod, hogy én fogok játszani? Még nincs eldöntve.
Válasz helyett csak egy mosolyt kaptam, aztán egy gyors csók után kibontakozott az ölelésemből és beszállt az időközben megérkező taxiba.
- Hé, te Mázlista! - jött ki utánam Sergio. - Ugye tudod, hogy most mindenki nagyon féltékeny rád?
- Fontos volt - vontam vállat, mire elmosolyodott és megértően bólintott.
- Gondoltam. Gyere, kilyukad a gyomrom és kaja előtt még meg kell nézni néhány videót a Chelsearől. Mintha még nem láttuk volna őket eleget az elmúlt napokban  - forgatta meg a szemeit, de szavaival ellentétben álltak cselekedetei, mivel sietve vágott át a hotel előcsarnokán a konferencia teremig, ahol az első sorban foglalt helyet és elmélyültem figyelte a következő ellenfelünk játékát.

×××

Végül igaza lett Sarának. Én kaptam meg a lehetőséget, hogy játsszak a döntőben. Égett bennem a bizonyítási vágy, hogy bebizonyítsam az új edzőmnek és a stáb minden tagjának, hogy visszanyertem a régi formámat és bízhat bennem. Csak a meccs előtti utolsó percekben jöttem rá, hogy van még valami, ami miatt szeretnék ma jól játszani. 

Nem váltunk el haragban Mourinhoval. Az utolsó évben megromlott a viszonyunk, de soha nem veszekedtünk. Tiszteltük egymást, kezet fogtunk az utolsó edzés után, de azóta nem beszéltünk. Nem akartam hibáztatni, hiszen a sérülésem nem miatta történt. Egyetlen dolog fájt vele kapcsolatban, méghozzá az, hogy nem kaptam bizalmat, esélyt, hogy újra pályára léphessek. Mindig volt valami ok, kifogás, hogy miért nem én, akkor is, mikor már mindenki tudta, hogy nem fogjuk megnyerni a bajnokságot. Soha nem vetettem ezt a szemére, de ez a tüske bennem maradt és most úgy éreztem, eljött az idő, hogy megmutassam: megérdemeltem volna, hogy megkapjam a lehetőséget. 

A tudat, hogy az ő általa vezetett csapat ellen játszhatom le az első teljes mérkőzést a klub színeiben a sérülésem óra, hogy ő is látni fogja minden mozdulatomat, hibámat és védésemet egyaránt, csak még több erőt és elszántságot adott.

Tudtam, hogy a csapat minden tagja tisztában van azzal, mennyit jelent nekem ez a meccs, de senki nem hozta szóba a dolgot. Tudták, hogy ezt a csatát nekem kell megvívnom, de egy-egy pillantással mutatták, hogy ők mellettem vannak és támogatnak.

- Idő van - mondta végül Marcelo, úgyhogy egyesével kiléptünk az öltöző ajtaján és felsorakoztunk a játékoskijáróban. 

Attól függetlenül, hogy ez az egész torna egy barátságos rendezvény volt, nagyon szerettünk volna nyerni. A légkörön is érződött, hogy mindenki komolyan veszi a meccset, a lelátók tömve voltak, a játékosok arcán pedig egytől-egyig ott volt az a bizonyos, mérkőzés előtti feszült kifejezés.

Szinte a kezdő sípszótól kezdve uraltuk a mérkőzést. Nagyon sok helyzetet dolgoztunk ki, mindenki aktív volt és a lehető legjobban teljesített. Tudtuk, hogy az elmúlt napokban rengeteg pletyka és találgatás kelt szárnyra, hogy ez a mérkőzés egyfajta reváns egykori edzőnkkel szemben. Az emberek azonban nem érezték a különbséget a visszavágás és a bizonyítás között. Lehet, hogy az utolsó év a Mourinho-érában nem úgy sikerült, ahogy azt elvártuk magunktól és ahogy a közönség elvárta tőlünk. De le kellett zárnunk a múltat, magunk mögött hagyni a fájó emlékeket és csak a jóra emlékezni, mert akadt abból is bőven. A mai meccsnek nem csak az volt a célja, hogy a felkészülési időszakban egy kicsit nehezebb mérkőzésen is részt vegyünk és ezáltal szórakoztassuk a szurkolóinkat. Mindenkinek meg akartuk mutatni, hogy a tavalyi kudarcok után nem szabad feladni, talpra kell állni és folytatni, hiszen csak így tudunk előre haladni. 

Nyilván tudtuk, hogy nem lehet messzemenő következtetéseket levonni egy, a szezon kezdete előtti meccsből, de ahogy elnéztem a szokásos gólörömét bemutató Marcelot, a fantasztikus góljai után a többiekkel ünneplő Cristianot, az egyre inkább beilleszkedő Isco megmozdulásait, tudtam, hogy jó úton járunk. Messze van még a cél, de ezzel a csapattal képesek lehetünk újra nagyot alkotni.

Pár perccel a meccs lefújása előtt mosolyogva néztem végig a lelátókon. A Madrid drukkerei egymást átkarolva ugráltak és a csapatot éltették. Tekintetem végigsiklott a kispad előtt türelmetlenül ácsorgó csapattársaimon, akik alig várták a győzelmünket jelző sípszót. Végül pillantásom találkozott a Mourinhoéval. Csupán pár másodperc volt az egész. Végül alig láthatóan, de biccentett egyet felém, én pedig viszonoztam a gesztusát. Tudtam, hogy nem fogunk találkozni a játék után, ő nem az a típus, aki személyesen gratulál a volt csapatának. De azt is tudtam, hogy elértem a célom. Sikerült egy olyan meccset lehoznom, ami után elégedett lehettem önmagammal, bizonyítottam a régi és az új edzőmnek, a szurkolóknak, a társaimnak, de legfőképpen önmagamnak. Éreztem, hogy ez egy olyan pillanat, amit nem felejtek el.

A hármas sípszó után boldogan öleltem meg a srácokat, tényleg fantasztikus munkát végeztek és az elsőtől az utolsó percig mindent beleadtak. Mosolyogva figyeltem Ronaldot az emelvényen, aki kezében a meccs legjobbjának járó díjjal intett, hogy menjek fel hozzá. 

- Te vedd át, Iker, ez téged illet meg - intett a kupa felé. - San Iker visszatért - tette hozzá halkan, hogy csak én halljam, mire a mosoly és grimasz furcsa keverékével az arcomon a magasba emeltem a kupát.

70. fejezet

Sziasztok! Újra itt vagyok, siettem, ahogy tudtam. Vége a hajtásnak, szinte mindenből lezártak, megírtam az összes dolgozatot, levizsgáztam, úgyhogy mostantól újra igaz az, hogy ha minden úgy megy, ahogy szeretném, akkor hetente egy frissel jövök, a hét vége felé. 

Ezt most sokkal könnyebben és gyorsabban tudtam megírni, mint az előzőt, talán azért, mert folyamatosan a kis Martínról nézem a képeket és mosolygok, úgyhogy ihletből nincs hiány. Na jó, ezt el se kezdem, mert nagyon hosszan tudnék írni róla :)

Jó olvasást!

Puszi

Csanna

2013 június

Tudtuk, hogy nem lesz könnyű az olaszok elleni meccs. Mindig a maximumot kellett kihoznunk magunkból, ha ellenük játszottunk. De ez még a szokásosnál is nehezebb volt. Végignéztem a társaim fáradt arcán, mindenkiről patakokban folyt az izzadtság, de tudtuk, hogy a legnehezebb, legidegőrlőbb rész még csak most jön: a tizenegyespárbaj. 

A meccs olyan volt, mint ami egy elődöntőhöz illik. A pályán lévő játékosoknak egytől egyig a legjobbat kellett nyújtania, a párharc minden percre kemény csatát hozott. Az első játékrészben még az olaszok voltak a jobbak, de a második félidőre mi is összekaptuk magunkat és jóval kiegyenlítettebbé vált a meccs. Hiába voltak nagy helyzetek, senki nem tudta megszerezni a vezetést. A hosszabbítás olyan volt, mint a többi kontinentális tornán. Nem akartunk a büntetőkre várni, mindent megtettünk a vezetés megszerzése érdekében, de ez is kevés volt, úgyhogy muszáj volt a hirtelen halálra bízni magunkat.

Figyeltem, ahogy Candreva a tizenegyespontra helyezi a labdát. 120 perc játék után már legszívesebben végigdőltem volna az ágyamon, a meleg és a felfokozott hangulat nagyon sokat kivett belőlem. Az agyam hátsó részében motoszkálni kezdett egy gondolat, hogy akkor is ilyen fáradt lennék, ha kaptam volna lehetőséget a klubban...? De gyorsan kiűztem a fejemből, megacéloztam magam és a fáradtsággal nem törődve húztam még egy utolsót a kesztyűmön, aztán eltökéltem figyeltem a pár lépést hátráló olaszt. Elvetődtem a sarok irányába, ő azonban a panenkát választotta és magabiztosan a kapu közepébe lőtt. Tőlünk Xavi vállalkozott elsőként, egy pillanatra találkozott a tekintetünk, biztatóan bólintottam felé, aztán átadtam a helyem Buffonnak. Xavi is belőtte a sajátját, úgyhogy jött a következő kör. Tudtam, hogy Aquilani általában jobbra lövi a büntetőket, azt a sarkot vettem hát célba. A megérzésem jó volt, a labda azonban pár centivel az ujjaim előtt suhant el. Andrés lépett ki az összeölelkező srácok közül, nagy erővel lőtte a labdát a bal alsóba, Buffon nagyon érezte, azonban a háló sercegése elárulta, hogy még nincs vége a párbajnak. Következő rúgóként De Rossi érkezett, nagyon magabiztosan értékesítette a tizenegyest. Egyre sürgetőbben éreztem, hogy meg kell fogni egyet. Nem mintha nem bíztam volna a srácokban, de nem véletlenül hívták ezt szerencsejátéknak és szerettem volna csökkenteni ellenfelünk esélyeit. Gerard is tudta, hogy nem szabad hibázni, egy másodpercre megtorpant, így Buffon hamarabb vetődött el, ő pedig az üresen maradó sarokba lőhette a játékszert. Az izgalom egyre fokozódott a stadionban. Eddig nem volt hiba, a feszültség egyre nagyobb teherként nehezedett a csapatokra, mindenki azt várta, ki fog először hibázni. Giovinco nekifutott, mozgásából úgy éreztem, inkább balra lövi, arra léptem ki. Azonban abban a pillanatban, ahogy lába hozzáért a labdához, rájöttem, hogy tévedtem. Hiába próbáltam még kétségbeesetten áthelyezni testsúlyomat a másik lábamra, tudtam, hogy esélyem sincs, állva maradtam. Sese következett. A tavalyi EB-n visszaszerezte a szurkolók bizalmát, amit most még inkább bebiztosított, hiszen középmagasan lőtte, Buffonnak semmi sansza nem volt. Biztató pillantást vetett rám, aztán átadta a labdát Pirlonak. A tapasztalt olasz ugyanazt a módszert választotta, mint Gerard: miután elmozdultam az egyik irányba, ő a másik sarkot vette célba sikeresen. Szerencsére Juanito simán belőtte a sajátját, indulhatott az újabb kör. Már mindkét csapat ötöt-ötöt értékesített, nem tudtuk, hol a vége, mikor inog meg valaki. Montolivo lövésénél ismét rossz irányba vetődtem, idegesen pattantam fel. Nyilván tudtam, hogy nagyon sok múlik azon, hogy ki tudjunk védeni egy büntetőt, nem csak évek tapasztalata, hanem a pillanatnyi hangulat és a szerencse is közrejátszik, de ez már egymás után a hatodik volt, ami kezdett frusztrálni. Busquets pillanatnyi tétovázás nélkül lőtte a labdát a bal alsóba, úgyhogy még mindig folytatódott az idegőrlő versengés. Bonucci el helyezte a labdát a kijelölt helyre, aztán nekifutott. Már akkor tudtam, hogy ki fog maradni, mikor hozzáért. A játékszer a kapu fölött valahol a nézők között landolt, megadva nekünk az esélyt, hogy hosszú órák küzdelme után végre pontot tehessünk a játék végére. A többiek vidám mosollyal az arcukon lökdösték egymást, miközben Jesús közeledett a kapu felé. A büntetője pont olyan volt mint ő: elképesztően gyors. Buffon nem ért oda, így a háló megrezdült, a következő pillanatban pedig az összes spanyol játékos egyszerre indult meg az ünneplő csatár felé. 

Fáradtan, de mosolyogva öleltem meg Buffont, aztán csatlakoztam a csapathoz és boldogan ugráltam velük együtt. Nem volt könnyű, nagyon meg kellett szenvedni a továbbjutásért, de ebben a pillanatban nem számított, hogy mindenki a végletekig kimerült, csak a döntő lebegett a szemünk előtt.

- A meccs játékosa pedig... Iker Casillas! - hallottuk meg a bemondó hangját, mire őszinte döbbenettel fordultam a pálya felé.

- Mi? - kérdeztem, nem voltam benne biztos, hogy jól hallottam.

A srácok vigyorogva bólogattak, hogy menjek már, mire elindultam, hogy átvegyem az ilyenkor járó kitüntetést. Nem gondoltam volna, hogy engem választanak, de fantasztikus érzés volt. Természetesen a csapat érdeme, hogy továbbjutottunk, én csak egy apró része vagyok az egésznek, de mégis jólesett, hogy elismerik a munkámat, annak ellenére, hogy én nem voltam magammal teljes mértékben megelégedve.

- Két tétmeccs a visszatérés után és egyből megkapod a meccs játékosa címet. Úgy érzem, jó éved lesz - vigyorgott rám Sese. - Megérdemelted. Nélküled már a kilencven percet sem éltük volna túl - veregette meg a hátam, mire megráztam a fejem. - Ne kezdj mentegetőzni, tudod, hogy mindig igazam van.
Elnevettem magam, majd elsiettem interjút adni, hogy minél hamarabb csatlakozhassak ünneplő társaimhoz. Szinte mindenki megállított, gratulált és biztosított arról, hogy tényleg megérdemeltem. Hirtelen észrevettem Sarát, aki nekem háttal állt és JJ-vel beszélgetett, úgyhogy az öltöző helyett felé indultam el. Jeleztem a főnökének, hogy ne hívja fel rám a figyelmét. Halkan mögé lopóztam és hirtelen átöleltem a derekát, belepusziltam a nyakába, mire először egy kisebb sikoly hagyta el a száját, majd rájött, hogy én vagyok az és boldogan felnevetett. Csillogó szemekkel fordult meg a karjaimban, ajka egy hosszú csókra olvadt össze az enyémmel.
- Bocs, JJ, egy pillanatra elrabolom - húztam egy csendesebb sarok felé Sarát, mire nevetve intett, hogy menjünk csak.
Mikor már nagyjából rejtve voltunk a kíváncsi tekintetek elől, újra magam felé fordítottam és megcsókoltam. Nyelvemmel végigsimítottam ajka körvonalán, mire még szorosabban kapaszkodott belém és éreztem, ahogy lassan elmosolyodik.
- Köszönöm - suttogtam, mélyen a szemébe nézve.
Egy pillanatra összeráncolta a szemöldökét, aztán rájött, hogy értem és lágyan végigsimított az arcomon.
- Ez a te érdemed.
- De nélküled nem tudtam volna megcsinálni. Az elmúlt fél évben te adtál erőt a folytatásra, hogy ne adjam fel. Köszönöm - mondtam újra.
- Nem kell - susogta, miközben szája már újra az enyémet súrolta.
Szerettem volna újra egy hosszú csókban összeforrni vele, de a csapattársaim nem engedték. Sese és Nando gyorsan észrevették, hogy még nem vagyok az öltözőben, valószínűleg összerakták, hogy Sarával vagyok, úgyhogy gyorsan megtaláltak.
- Iker, elhiszem, hogy nagy a szerelem, de gyere már, csak téged várunk - hadonászott Sergio, egy üveg pezsgővel a kezében. - Sara, kérsz? - kérdezte mellékesen, mire ő nevetve rázta meg a fejét. - Ja tényleg, majdnem elfelejtettem - kacsintott ránk.
Fernando értetlenül kapkodta a fejét közöttünk, de végül vállat vont és ő is intett, hogy menjek vissza.
- Azt hiszem elrángatnak, ha nem megyek magamtól - sóhajtottam halkan, hogy csak Sara hallja. - Majd hívlak - nyomtam egy hosszú puszit a homlokára, aztán elszakadtam tőle és az öltöző felé vettem az irányt.
- Na végre! - mondta Pepe, mikor beléptem. - A kapitányunk nélkül nincs ünneplés!

Teljes erőbedobással készültünk a döntőre. Brazília meccseit elnézve tudtuk, hogy nem csak most, de a világbajnokságon is nagy eséllyel fognak indulni. A csapatuk hihetetlen erős volt, kiemelkedő tehetségekkel, akikre mindig oda kellett figyelni. Minden lehetőséget megragadtunk, hogy felkészüljünk, mert tudtuk, hogy nagyon kemény csata lesz. Kielemeztük az összes játékosukat, fejben felkészültünk a létező összes lehetőségre, a pályán pedig mindenki elszántan dolgozott, hogy fizikailag is készek legyünk a döntőre.
Tudtuk, hogy a braziloknak a hazai pálya még nagyobb előnyt fog adni, az itteni szurkolók hihetetlen hangulatot tudtak varázsolni a stadionokba. Most is így volt, a himnuszuk alatt kikapcsolták a zenét, a több tízezer rajongó azonban teli torokból énekelt, ami - ahogy végigpillantottam a többieken - nem csak nekem okozott döbbenetet. Ilyet még soha nem tapasztaltam, nem számít, hol léptem pályára. Hallottam már szurkolókat énekelni, de ez valami más volt. Nem csak a himnuszt énekelték el, de a hangjuk összekapcsolódott, az egész stadiont betöltötte az egység, a küzdés és az összetartozás.
Tudtuk, hogy nagyon meg szokták nyomni az első perceket, mi azonban mindenképpen el akartuk kerülni, hogy túl hamar kapjunk gólt. Még csak egy perc telt el, már támadhattak a brazilok. A védőink nagy része totálisan lemaradt, így Neymar mindenféle akadály nélkül passzolhatta be középre a labdát. Fred ugyan elesett, de még így is sikerült valahogy beleérnie, ami egyenesen a háló felé tartott. Én ekkor már a földön voltam, próbáltam elhalászni a kavarodásban ide-oda pattogó labdát, de az végül a testem mellett a kapuban kötött ki. Mikor a közönség felfogta, mi történt, a stadionban valóságos hangorkán tört ki, mi pedig lesokkolva néztük az ünneplő ellenfelet. Még alig kezdődött el, máris vezetnek? Próbáltam fejben összerakni, hogy történhetett ez, de nem találtam logikus magyarázatot. Igyekeztünk nem kétségbe esni a korai góltól, az egyetlen pozitívum az volt, hogy még rengeteg idő maradt egyenlíteni és fordítani.
Azonban hamarosan rájöttünk, ha a mutatott játékunk ilyen marad, ez a vártnál is nehezebb lesz. Az eddig oly sikeres játékunk, a tiki-taka ma este romokban hevert. Az ellenfél kedvére zilálhatott össze minket, akkor, amikor csak akart. A védekezésünk, a középpályánk és a támadósorunk is elmaradt a szokásostól, mindenki szürkén olvadt bele a tömegbe, egyszerűen nem találtuk önmagunkat.
Egyetlen épkézláb helyzetünk akadt, egy kontrát követően Pedro teljesen üresen száguldott a kapu felé, a kapuson már túl jutott, a labda gyorsan közeledett a gólvonal felé. A spanyol szurkolók többsége már állt, az a bizonyos tipikus, gól előtti fojtott másodperc nem akart letelni. Ekkor azonban szinte a semmiből David Luiz robbant be óriási sebességgel és még pont el tudta kotorni a labdát a vonal előtt. Hitetlenül kaptam a fejemhez, borzasztó frusztráló volt, hogy ma egyszerűen semmi nem akar összejönni.
Ha ez nem lett volna elég, a félidő előtt a brazilok még egy góllal növelték az előnyüket. Egy fantasztikus, Oscartól érkező átadást Neymar szelídített meg, majd hatalmas erővel a rövid felső sarok felé rúgta. Képtelen voltam elérni, a labda pont befért a lécek alá, így a hazaiak újra ünnepelhettek, mi pedig a lefújás után alig vártuk, hogy bemehessünk az öltözőbe, hogy kicsit rendbe rakjuk a fejünket.
Mindenki tudta, hogy erősek, de azt hittük, egy szoros meccsünk lesz, ahol a két csapat nagyjából fej-fej mellett tud küzdeni. Azonban negyvenöt perc alatt ezt az álmot sikerült telibe tiporni. Úgy éreztük magunkat, mint akik most kezdték a focit és egyből összekerültek a világ legjobb csapatával. Mert Brazília ezen az estén fényévekkel jobb volt nálunk, mi pedig bőven magunk alatt teljesítettünk.
A második félidő ugyanúgy kezdődött, mint az első: góllal. Egy hosszú, mégis pörgős és sokpasszos támadás után Fred laposan a bal alsó felé csavarta a labdát, ami elzúgott a karom alatt és kaput talált. Benne voltam én is, ugyanúgy, ahogy az egész csapat. Soha nem hibáztattunk senkit egy-egy vereség miatt, de most nem is lehetett volna. Az egész csapat esett szét, senki sem találta a normális ritmusát. Lehetett volna kifogásokat keresgélni, de felesleges volt. Mindannyian éreztük, hogy csak mi vagyunk a felelősek ezért.
Egyre inkább szétestünk, ami egyre többször mutatkozott meg. Olyan hibákat ejtettünk, amiket általában simán el tudunk kerülni. Sergio büntetőt hibázott, Gerard pedig már végső elkeseredettségében szabálytalanul állította meg a kapu felé törő Neymart, amit a bíró piros lappal jutalmazott.
Fájdalmas volt, ahogy a hármas sípszó után azonnal ünnepelni kezdő brazilokat néztem, de talán ennél is rosszabb volt a csapattársaim arcát látni. Tudtuk, hogy rosszak voltunk, hogy ilyen játékkal nem érdemeltünk győzelmet. De nem értettük, mi történt. Az edzéseken annyira rendben ment minden, felkészültek és elszántak voltunk. Egyszerűen érthetetlen, hogy tudtunk ilyen játékot produkálni.
Minél gyorsabban szerettük volna letudni a formaságokat, szinte végigrohantunk az emelvényen, ahol megkaptuk az ezüst érmet, de a legtöbben szinte azonnal le is vették a nyakukból. Csendben ültünk a földön, egy-egy néma pillantással vigasztalva a másikat, miközben figyeltük, ahogy a brazilok átveszik a kupát. Veszítettünk már el meccset, de erre nem lehet felkészülni, ez mindig ugyanolyan fájdalmas. Amilyen hamar csak tudtuk, elhagytuk a pályát és besiettünk az öltözőbe. A szokásossal ellentétben most nem volt viccelődés, elmaradtak a szokásos szekálások. Szinte teljes csendben, alig néhány szót szólva egymáshoz öltöztünk, miközben a csukott ajtón keresztül átszűrődött a brazilok hangos és vidám ünneplése.
- Iker, David, Jordi! Dopping! - szóltak be az ajtón, mire kétségbeesetten döntöttem a falnak a fejem.
- Még ez is - sziszegtem, hiszen semmire nem vágytam, csak hogy végre visszaérjünk a szállodába, kialudjam magam és holnap estére otthon legyek.
David és Jordi sem volt elragadtatva, de tudtuk, minél hamarabb végzünk, annál hamarabb elmehetünk, úgyhogy a vizsgálatra kijelölt ajtó felé indultunk. Szerencsére a FIFA emberei láttak rajtunk, hogy nincs türelmünk ehhez, úgyhogy szó nélkül, gyorsan dolgoztak és öt perc múlva szabadok voltunk. A többiek kis túlzással más csak ránk vártak, a busz a kijárat előtt várakozott, csak megfogtuk a cuccainkat és már mentünk is.
A szálloda előtt legnagyobb meglepetésemre Sara állt. Bármilyen fáradt és csalódott voltam is, jólesett, hogy talált alkalmat arra, hogy pár percig együtt legyünk.
- Mindjárt megyek - szóltam oda Sesének, mielőtt odamentem volna Sarához.
- Szia - suttogta halkan, mire akaratom ellenére elmosolyodtam.
Nem kellett többet mondania, egyszerűen kezét az arcomra simította és szorosan megölelt. Túlságosan is ismert már, tudta, hogy ilyenkor a szavakkal nem ér el semmit. Sokkal többet jelentett az ölelése, amiben támaszra találtam és rájöttem, hogy nem süllyedhetek depresszióba, az életnek mennie kell tovább, nekünk pedig lesz még esélyünk bizonyítani, hogy a mai meccs csak egy kisiklás volt és nem felejtettünk el játszani.
Perceken keresztül álltunk így némán, míg végül kissé elhúzódott, a szemembe nézett, aztán egy rövid, de annál lágyabb és édesebb csókban forrtunk össze.
- Menj, pihend ki magad. Holnap estére már otthon leszünk - mondta halkan, mire még utoljára arcom a hajába temettem és beszívtam tiszta illatát.
- Köszönöm - sóhajtottam, mire elmosolyodott, aztán finoman kibontakozott a karjaimból és a szálloda felé intett.
- Menned kell, ahogy nekem is. Pihenj, oké? - húzta végig ujja hegyét a szemem alatt sötét árnyékokon.
Tudtam, hogy igaza van, úgyhogy kissé vonakodva, de elengedtem és egy utolsó búcsúcsók után beléptem a hotelbe. Az előcsarnok, az ebédlő és a konferencia terem, ahol általában elütjük az időnket, most teljesen üres volt, valószínűleg már mindenki a szobájában volt. Felsiettem a második emeletre, megvártam, míg Sese beenged, aztán öt perc alatt végeztem mindenféle lefekvés előtti rutinnal és alig két órával a meccs után már aludtam is.

×××

2013 július

Sarára pillantva szélesen elmosolyodtam, láthatóan alig tudott megülni a helyén, nagyon izgatott volt. Alig fél órája jöttünk el az orvostól, mindketten boldogok és megkönnyebbültek voltunk. Túl voltunk a kritikus első tizenkét héten, az orvos szerint a gyerekünk tökéletesen fejlődik, minden a lehető legnagyobb rendben volt.
- Iker, mond már el! - nyaggatott sokadjára, mire nevetve ráztam meg a fejem.
- Már csak pár óra és kiderül, ezt már bírd ki.
Az elmúlt pár napban folyamatosan arra próbált rájönni, hogy hova megyünk nyaralni, de mivel az úti célt meglepetésnek szántam, nem árultam el neki. Mikor leparkoltam az étterem előtt, izgalma még inkább kézzel foghatóvá vált.
- Hé, nyugi - fogtam meg a kezét és hozzá hajolva egy puszit nyomtam az arcára. - Szinte vibrálsz, ne izgulj.
- Csak kíváncsi vagyok a reakciójukra.
A 13. hétben volt, mikor kiderült, hogy terhes, megbeszéltük, hogy eddig várunk, aztán közöljük a hírt a családunkkal. Miután hazajöttünk Brazíliából, amilyen gyorsan csak lehetett, bejelentkeztünk az orvoshoz, utána pedig megszerveztünk egy közös ebédet. Tudtuk, hogy a nagyvilággal is hamarosan meg kell osztani a hírt, hiszen Sara pocakja nagyon gyorsan nőtt, elég lenne egy jó szögben elkapott fotó a nyaraláson és akaratunkon kívül is kiderülhetne. Valamilyen szinten szerettük volna útját szabni a pletykáknak, úgyhogy közvetlenül az utazás előtt fogjuk bejelenteni a hírt.
Ugyanabba az étterembe mentünk, ahol annak idején megkértem Sara kezét és ezúttal is kibéreltem a felső emeletet. Ahogy felsétáltunk a lépcsőn, éreztem, ahogy Sara keze az enyémbe csúszik, mire rámosolyogtam, tudtam, hogy mindkettőnknek az az este jár a fejében. Felemeltem összekulcsolt kezeinket és egy puszit nyomtam a gyűrűjére, mire felkuncogott és szorosan hozzám bújt.
Pár perccel később megérkeztek a családjaink. Nagyon régen találkoztunk már, úgyhogy hosszú percekig beszélgettünk arról, hogy mi történt velünk az utóbbi pár hónapban. Aztán mielőtt nekiláttunk volna az ebédnek, Sara jelentőségteljes pillantást vetett rám, mire vettem egy mély levegőt, megköszörültem a torkom és újra megfogtam a kezét. Nem volt tervem, hogy hogyan mondjam el nekik a jó hírt, úgyhogy most egy kicsit bizonytalanul vágtam bele.
- Annak, hogy idehívtunk titeket nem csak az volt az oka, hogy régen találkoztunk. Van valami, amit szeretnénk nektek elmondani. Nem szeretnék hosszú felvezetőt mondani hozzá, szóval... - pillantottam Sarára, aki biztatóan rám mosolygott. - Sara és én gyereket várunk - mondtam, miközben arcomon szétterült az a bizonyos mosoly és kezem Sara kerekedő hasára simítottam.
A hatás fantasztikus volt. Egy hosszú pillanatig mindenki döbbenten meredt ránk, aztán szinte egyszerre jutott el mindenki tudatáig, hogy mit is jelent ez. Anya kezét a szája elé kapta, már állt is fel, hogy minél hamarabb egy közös ölelésre vonhasson minket össze, mögötte pedig ott álltak a többiek, kivétel nélkül mind könnyes szemmel, ragyogó arccal gratuláltak.
Két hónapja vártunk már, hogy megoszthassuk örömünket a számunkra legfontosabb emberekkel, így még fantasztikusabb érzés volt, hogy végre elmondhattuk nekik. Csak úgy záporoztak a jókívánságok és a szoros ölelések, aztán lassan mindenki visszaült a helyére, én pedig újra a karomba zártam Sarát, gyorsan, mosolygósan és büszkén megcsókoltam.
- Hanyadik hétben vagy? - kérdezte Goya.
- Öhm... - motyogta Sara. - A tizenharmadikban.
Ezúttal is csönd lett az asztalnál, de egészen másféle, mint az előbb.
- És csak most mondtátok el? - tette fel apa a kérdést, ami mindenkit foglalkoztatott.
- Igen, mert... - kezdtük egyszerre, mire felnevettük, majd Sara intett, hogy mondjam csak. - Mikor megtudtuk, hogy Sara terhes, először természetesen azonnal el akartuk mondani. De akkor még csak a negyedik hétben volt és nem akartuk... szóval nem akartunk kockáztatni. Tudtuk, hogy jobb, ha várunk egy kicsit és csak akkor osztjuk meg veletek, mikor már túl vagyunk a kritikus heteken és az orvos is azt mondja, hogy nem lesz semmi baj. Nem akartuk, hogy feleslegesen aggódjatok, meg itt volt a brazil út is... - magyaráztam.
A csalódott kifejezés gyorsan eltűnt az arcukról, újra mosoly vette át a helyét.
- Itt vannak az eddigi képek - vette ki Sara a táskájából az összes ultrahangfelvételt, amit természetesen mindenki egyszerre akart látni.
Amíg ők a kicsit nézték, kihasználtam az alkalmat és odahajoltam Sarához egy hosszabb csókra.
- Ez annyira jó érzés - sóhajtotta, mikor elhúzódtam.
Egyetértően bólintottam és végignéztem a családunk tagjainak arcán. Goya és anya még mindig a könnyeiket törölgették, a két apa büszkén nézte leendő unokájuk első képeit, Irene teljesen belelkesedett, az Unai és a barátnője, Justine arcán játszó érzelmeket pedig teljesen meg tudtam érteni. Viszonylag friss szülőként nekik is még mindig új, varázslatos és egyben hihetetlen volt a tudat, hogy gyerekük van.
Jócskán benne jártunk a délutánban, mikor felálltunk, hogy hazamenjünk. A téma természetesen végig mi voltunk és a leendő gyerekünk, mindent tudni akartak, ami az elmúlt két hónapban történt.
- Vigyázzatok magatokra és érezzétek jól magatokat! - ölelt meg Irene búcsúzóul. - És küldjetek képeket, mindig is el akartam menni oda - kérte mosolyogva, mire Sara hitetlenkedve nézett rá.
- Mi? Te is tudod, hova megyünk?
- Hát persze - nevetett fel a húga, Sara pedig megpördült és szemrehányó pillantást vetett rám.
- Ez nem fair. Mindenki tudja, csak én nem, pedig én is megyek - vetette be kérlelő tekintetét, aminek egyszerűen képtelen voltam ellenállni.
- Otthon elmondom - nyugtattam meg, aztán odafordultam a szüleimhez, hogy elköszönjek tőlük.
Mosolyogva intettünk egy utolsót Unaiéknak, aztán mi is elindultunk a kocsink felé.
- Olyan boldog vagyok - mondta Sara. - Nagyon régen láttam anyáékat és hogy végre elmondhattuk nekik... Már alig tudtam eltitkolni előlük, mikor telefonon beszéltünk. És olyan jó látni, ahogy ennyire jól kijönnek. Mármint van az én családom, van a tied, de így együtt, sokan is alkotunk egyet. Mindig is erről álmodtam. És a legjobb, hogy hamarosan nekünk is lesz egy sajátunk.
Válaszul puszit nyomtam a homlokára, pontosan tudtam, miről beszél. A két család a kezdettől fogva jól kijött egymással, soha nem voltak nézeteltérések. A tudat pedig, hogy karácsony után úgy mehetek majd haza, hogy nem csak a világ leggyönyörűbb barátnője és két bolond kutya, de egy apró kisgyerek is várni fog, teljesen felforgatta a gondolataimat és képtelen voltam másra gondolni.
- Na - mondta Sara, mikor kinyitottam az ajtót. - Itthon vagyunk, hova megyünk nyaralni?
Elnevettem magam hatalmas kíváncsiságát hallva, de úgy döntöttem, nem kínzom tovább.
- A Seychelle-szigetekre.
Sara valósággal megdermedt, pislogás nélkül meredt rám, a szája enyhén elnyílt a csodálkozástól.
- Ez most komoly? - kérdezte végül.
- Igen - mondtam, de nem tudtam kiigazodni arckifejezésén.
Mielőtt bármit is kérdezhettem volna, a nyakamba ugrott és megcsókolt, de úgy, ahogy már nagyon régen nem. Ajkai szenvedéllyel és vággyal fűtve kutatták az enyémet, nyelveink lassú táncba kezdtek.
- Iker, ez... nem is lehetne ennél jobb a napom - túrt a hajamba. - Mindig is az egyik álmom volt, hogy eljussak oda, de soha nem gondoltam volna, hogy megvalósulhat.
- Miért nem mondtad hamarabb? - kérdeztem nevetve, de ő megrázta a fejét.
- Ez így tökéletes. Ez lesz az utolsó nyaralásunk kettesben és egy olyan helyen fogjuk eltölteni, ahová kislánykorom óta vágyom.
Újra megcsókoltam, a lehető legközelebb húztam magamhoz, miközben kezeim lassan elindultak a testén, bejárva az ismerős helyeket. Mikor elszakadtunk egymástól, hogy levegőt vegyünk, homlokát az enyémnek döntve csillogó szemekkel fürkészett.
- Érezted már azt, hogy egyszerűen nem fér beléd több boldogság? - susogta.
- Például most - helyeseltem, aztán újra megszüntettem köztünk a távolságot és lassan hátrálni kezdtem vele...

×××

Szombat volt. A repülőtér zsúfolásig tele kocsikkal, a repülők szinte percenként szálltak le -és fel, a nyaralási szezon közepén voltunk. Mielőtt kiszálltunk volna az autóból, egy hosszú pillanatra összenéztünk.

- Essünk túl rajta - suttogtam határozottan.

Az utolsó pillanatig halogattuk, de nem várhattunk tovább. El kellett mondanunk.

- Csak egy mondat. Utána két hétig nem kell foglalkoznunk a médiával, a kérdésekkel, csak magunkkal. Mire visszajövünk, már le is csengett az első hullám - mondta Sara biztatóan.

- Menjünk - bólintottam és kiszálltam.

Csomagokkal megpakolva léptünk be a terminál ajtaján, beálltunk az ellenőrzések előtt kanyargó sor végére és vártunk. Fél órán belül megérkeztek az első fotósok és riporterek, aztán egyre többen lettek. Egészen a becsekkolásig vártunk, aztán nem húzhattuk tovább.

- Hova mennek nyaralni?

- Mi igaz a pletykákból?

- Tényleg gyerekük lesz? - záporoztak ránk a kérdések.

- Nagyon boldoguk vagyunk - mondtam végül.

Egy másodpercig csend volt, aztán minden eddiginél gyorsabban érkeztek a kérdések.

- Tudják már a nemét?

- Mi lesz a neve?

- Mikor fog megszületni?

- Egészséges?

- Hány hetes terhes?

Mi azonban válasz nélkül léptünk át a váróba, ahova már nem követhettek minket.

- Jézusom - döntötte Sara fejét a mellkasomra. - Ennyi volt. Nincs több titok.

Szorosan megöleltem, miközben bennem is ugyanazok az érzések játszódtak le. Ez egy olyan dolog, ami csak ránk tartozik, ránk és a családunkra. A médiának semmi köze hozzá. Mindig is próbáltuk védeni a magánszféránkat, de tudtam, hogy ez volt a helyes lépés. A Seychelle-szigeteken a saját kis világunkban semmi közünk nem lesz hozzájuk, lerendezik maguk között itthon, mi pedig kiélvezzük a következő két hetet. Együtt. Nyugodtan. Kettesben-hármasban.

69. fejezet

Sziasztok! Mostanra lettem kész vele, nem tagadom, hogy a tegnapi nap fantasztikus híre jó adag ihletet adott és nagymértékben befolyásolta a fejezetet :) Remélem tetszeni fog nektek. A következővel igyekszek sietni, de még mindig nem mondhatom, hogy újra visszaáll a heti egy friss, még nincs vége  a hajtásnak.

Puszi

Csanna

2013 június

Edzés után alig vártam, hogy beálljak a zuhany alá és sokáig áztassam magam. Elképesztő meleg volt az esti óra ellenére is, szinte szakadt rólunk a víz. A szemem sarkából láttam, hogy a Mester a kapusedzőnkkel beszélget, aztán mindketten felénk néztek.

- Azt hiszem, még nem végeztünk - néztem sóhajtva Pepére és Victorra.

A következő pillanatban a Mester intett, hogy menjünk oda hozzá, úgyhogy összeszedtük a szétdobált cuccainkat és felé indultunk.

- Fiúk, beszéltem Ochotorenával. Mindketten úgy gondoljuk, hogy bármelyikőtök állhatna a kapuban, kiváló formában vagytok. Három csoportmeccsünk lesz, úgy döntöttem, mindhárman kaptok egy-egy meccset. A kieséses szakaszban viszont csak egyvalaki fog védeni. Nem az alapján fogok dönteni, hogy ki hány gólt kap, más szempontjaim lesznek. A többit később megbeszéljük, menjetek zuhanyozni - mondta mosolyogva.

- Akkor mostantól nem beszélek veletek, mert vetélytársak vagyunk és én akarok védeni - mondta Pepe affektálva és elfordult tőlünk.

Victorral összenéztünk és egyszerre tört ki belőlünk a nevetés, amihez Pepe is gyorsan csatlakozott. Ezzel kapcsolatban soha nem volt problémánk, a versenyhelyzetet pozitívumként fogtuk fel és csupán hülyéskedtünk, ha erre terelődött a szó.

- Iker, mi van Szívszerelmeddel? Nem láttam a stadionnál, pedig a Telecinco itt van - mondta Sergio, mikor csatlakoztunk a többiekhez az öltözőben.

- Most nem a pályáról jelentkezik be, változás volt a stábnál.

- Láttam tegnap. Olyan... más volt - nézett rám komolyan.

- Ezt hogy érted? - ráncoltam össze a szemöldököm, noha pontosan tudtam, miről beszél.

Mióta tudjuk, hogy terhes, valami más lett benne. Még lágyabb lett, még nőiesebb, még tökéletesebb. Már most biztos voltam benne, hogy a félelmei, miszerint nem lesz jó anya, alaptalanok.
- Nem tudom, mi a jó szó rá. Kiegyensúlyozott? Lehet, nem tudom. De egyértelműen változott.
Nem tudtam visszafojtani a mosolyomat, mire Sese szemrehányó pillantást vetett rám.
- Te tudod, miért van ez - jelentette ki.
- Persze, hogy tudom. A barátnőm.
- Valamit titkoltok - fonta össze karjait a mellkasa előtt és várt.
- Sergio - sóhajtottam. - Emlékszel, mit mondtam neked Madridban? - kérdeztem, mire pár pillanat múlva bólintott. - Most is ugyanezt fogom. Meg fogod tudni, de még nem most.
- Mikor?
- Sese, hagyd már - nevetett fel Xavi. - Rád fér egy kis türelem.
Sergio kissé csalódottan, de tudomásul vette, hogy várnia kell és nem is terelte többször a szót Sarára. Azt azonban észrevettem, hogy néha lopva rám pillant és fürkésző pillantását többször is magamon éreztem.
Vacsora után a többiek lementek sétálni, én azonban a szállodában maradtam és a családommal beszéltem. Nagyon régen láttam már őket, hiányoztak. Ha vége lesz a kupának, Sarával azt terveztük, hogy összehívjuk mindkét családot és elmondjuk nekik a jó hírt, de az még fél hónap.
Hirtelen Sergio lépett be a szobába Jesússzal együtt, mindketten hangosan nevettek.
- Anya, le kell tennem, majd beszélünk - búcsúztam el gyorsan, mert láttam, hogy Sese mondani akar valamit.
- Iker, Sara lent van az előcsarnokban.
- Mi? - pattantam fel. - De jól van, ugye? - tettem fel azt a kérdést, amitől a legjobban tartottam.
Elképzelni se tudtam, mit csinálhat itt, alig egy órája beszéltünk. Holnap meccsünk lesz, tudja, hogy a Mester már nem díjazza ilyenkor a látogatókat. Csak arra tudtam gondolni, hogy valami baj történt.
- Persze, teljesen jól van, sőt izgatott. De mi baja lenne? - kérdezte értetlenül, de figyelmen kívül hagytam és leviharzottam a lépcsőn.
Háttal állt nekem, mikor leértem a földszintre, de valószínűleg elég nagy zajt csaptam, mert megfordult és elmosolyodott, mikor meglátott.
- Sara, mit csinálsz itt? Minden rendben? - kérdeztem gyorsan.
- Minden rendben, nyugi. Sőt - mondta csillogó szemekkel.
- Mi történt?
- Mindjárt elmondom, csak menjünk be valahova, ahol nem látnak minket.
Összevontam a szemöldököm a kérés hallatára, fogalmam sem volt, mit akar, de végül megfogtam a kezét és kinyitottam előtte egy ajtót, ami az uszodához vezetett. A késői órán már senki nem volt bent, a víz tócsákban állt a földön, az ablakok párásak voltak a termálvíz lassan kanyargó gőzétől.
- Nos? - fordultam felé kíváncsian, ő azonban elment mellettem és megállt az egész falat beborító tükör előtt. Egy szempillantás alatt megszabadult pólójától, mire ösztönösen visszanyúltam magam mögé és elfordítottam a zárat az ajtón. Mögé léptem, mire kezét az enyémre tette és a hasára vezette. Lassan végigsimítottam puha bőrén, aztán elakadt a lélegzetem.
- Érzed? - nézett fel rám mosolyogva, miközben oldalra fordult és mindketten a tükörbe néztünk.
Eddig lapos hasán most egy apró domborulat jelent meg, amit a ruha tökéletesen takart, de anélkül már tapintható és látható volt. Újra elöntöttek a semmihez sem fogható érzelmek, miközben letérdeltem elé és végigcsókoltam pocakja minden centijét, a biztos jelét annak, hogy minden türelmetlenségem ellenére az idő halad.
Végül felálltam és szorosan magamhoz vontam Sarát, miközben összeillesztettem ajkainkat. Nevetve állt lábujjhegyre, hajamba túrva kicsit lentebb húzott magához, így arcunk egy szintbe került. Nyelvem lassan birtokba vette övét, tenyerem forrón tapadt meztelen hátára. Éreztem, hogy ha így folytatjuk, át fogjuk lépni azt a bizonyos határt, úgyhogy lassan elhúzódtam és vettem néhány mély levegőt, hogy megnyugodjak.
- Hűű - sóhajtott, mire elmosolyodtam. Ő is ugyanolyan zilált volt, mint én.
Újra átöleltem, arcom a hajába fúrtam, miközben ő fejét a mellkasomra fektette. Hosszú percekig álltunk így csendben, egyikünk sem akarta megtörni a pillanat varázsát.
- Muszáj volt eljönnöm, képtelen voltam ott ülni a szobámban, mindenképpen azt akartam, hogy te is tudd - mondta, mire puszit leheltem homlokára.
- Köszönöm.
Ezek után képtelen voltam elbúcsúzni tőle. Leültem a hosszú padok egyikére, az ölembe húztam és még hosszú ideig beszélgettünk. Szó volt a helyzetemről, hogy vajon mennyit fogok játszani, a kicsiről.
- Iker, van még valami, amiről beszélnünk kell... - mondta, mire kíváncsian nézte rá. - Több, mint egy hónapja nem volt köztünk több a csóknál. Én tudom, hogy kilenc hónap nagyon hosszú idő, és... Mindig megálltál, mielőtt több lehetett volna. Szeretném tudni, hogy miért.
Lágyan elmosolyodtam és mielőtt válaszoltam volna, egy csókot nyomtam ajkára.
- Nem azért, mert nem szeretném. Csak nem tudom, hogy te mit szeretnél. Tisztában vagyok vele, hogy ilyenkor mások a prioritások. Addig várok rád, ameddig szeretnéd. Ha kell, pár nap, ha kell... akkor kilenc hónap.
- Egyszerűen nem hiszem el, hogy lehet ilyen szerencsém, hogy a világ legjobb pasija az enyém - ölelte át a nyakam nevetve, mire tiltakozva ráztam a fejem.
- Sara, ez normális. Nekem az a legfontosabb, hogy te boldog legyél.
Hitetlenkedve nézett rám, aztán felemelte a fejét és finoman megcsókolt.
- Köszönöm - suttogta. - Én... az orvos azt mondta, hogy az első 12-13 hétben történik a legtöbb vetélés. Nem szeretnék kockáztatni.
- Én sem - simítottam kezem a hasára.
Nem beszéltünk róla többet, de éreztem, hogy mindketten megnyugodtunk, hogy tisztázni tudtuk a helyzetet. Csak akkor eszméltünk rá, hogy mennyi ideje ülünk kettesben, mikor az órám kettőt pittyegve jelezte, hogy 10 óra van.
- Te jó ég, mennem kell! - pattant fel. - Nem lenne szabad itt lennem, holnap meccs van.
- Shh - nyugtattam. - Nincs semmi baj, senki nem fogja megtudni. Ha meg igen, akkor elmondom, hogy csak jó hatással voltál rám.
Csendben kinyitottam az ajtót, a szálloda előtere teljesen üres volt, a recepciós valahol máshol lehetett.
- Gyere - húztam magam után. - Nincs itt senki.
Halkan végigsiettünk a csarnokon, Sarára nézve rájöttem, nem csak én élvezem, hogy tilosban járunk. Kiléptünk a szabadba, a langyos szellő jólesően ölelt körül minket.
- Vigyázz magadra - hajoltam le hozzá, hogy elbúcsúzzunk. - Holnap találkozunk.
- Ügyes legyél - túrt a hajamba.
Percekkel később ellépett tőlem, de ekkor eszembe jutott valami és karja után kapva visszahúztam.
- Várj! Sergio... nem hiszem, hogy sokáig tudom még titkolni. Nagyon kíváncsi és tudja, hogy valamiről nem tud, ami az ő esetében azt jelenti, hogy mindent megtesz, hogy kiderítse.
- Hát... - tárta szét a karjait halvány mosollyal - valahogy éreztem, hogy nem a család fogja megtudni először. Inkább mondd el neki, ne vesszetek össze emiatt. Előbb-utóbb úgyis rájönne.
- Akkor nem baj? - kérdeztem, mire megrázta a fejét és még egyszer, utoljára megcsókolt. - Aludj jól - susogtam, mikor elszakadtunk egymástól.
Mosolyogva néztem távolodó alakja után, aztán egy sóhajjal megfordultam és visszamentem a hotelbe. Csendben nyitottam ki a szobánk ajtaját, de nem volt szerencsém, Sese ébren várt, láthatóan alig várta, hogy elárasszon a kérdéseivel.
- Hol voltál?
- Sarával. Keresett valaki?
- Nem, te mázlista - vágta hozzám a párnáját vigyorogva. - Csak neked lehet olyan szerencséd, hogy ezt is megúszod.
Nevetve vontam vállat, aztán a saját ágyamhoz léptem, remélve, hogy nem kapok további kérdéseket. Természetesen nem így volt.
- Miért kérdezted, hogy jól van-e Sara? Lehet valami baja?
Nem válaszoltam azonnal, komótosan leöltöztem, aztán leültem az ágy szélére és komolyan ránéztem.
- Elmondom, de meg kell ígérned, hogy senkinek sem mondod el. Se a családodnak, se az új barátnődnek, se a srácoknak.
Érezte a hangomon, hogy nem szórakozásból mondom, úgyhogy komolyan bólintott.
- Azért aggódom érte ennyire, azért látod rajta a változást és azért vagyunk mindketten ennyire boldogok, mert... Gyerekünk lesz - mondtam ki, képtelen voltam nem mosolyogni, ahogy fejemben átfutottak az elmúlt hónap történései.
Sese teljesen ledöbbent, hosszú másodperceken keresztül némán, pislogás nélkül meredt rám. Aztán hirtelen felkurjantott és minden előjel nélkül rám ugrott, szinte felborított.
- Ezt nem hiszem el! Hogy tudtad titkolni ennyi ideig? Apa leszel, hát megáll az eszem. Gratulálok!
- Köszönöm - nevettem fel és viszonoztam ölelését.
- Komolyan mindenre gondoltam, csak erre nem. Jézusom... ez nagyon durva - nézett rám még mindig döbbenten, de a szemén láttam, hogy hálás, amiért elmondtam neki.
- Nekem is időbe telt, míg felfogtam - mondtam nevetve.
- Azt hiszem, a legjobbkor jött - mondta hirtelen komolyra váltva.
Nem reagáltam rá, de a tekintetemből kiolvashatta, hogy tényleg így van. A baba reményt adott, hogy ne adjam fel, hogy vannak dolgok, amikért megéri küzdeni. Láthatatlan jelenléte minden pillanatban erőt adott, támogatott.
- Köztünk marad - ígérte meg.
- Kösz - bólintottam hálásan.
Örültem, hogy elmondhattam neki. Mindig is az egyik legjobb barátom volt, az összes hülyesége ellenére maximálisan megbíztam benne. Nem volt jó titkolózni előtte és nem akartam, hogy megsértődjön, amiért nem mondtam el neki, úgyhogy hálás voltam, amiért Sara is belement, hogy valakivel megosszuk a boldogságunkat.

×××

- Iker! - szólt utánam Sese, mikor kiléptem az öltözőből. - Ezt ott hagytad - mutatta fel a csapatkapitányi karszalagot. - Kicsit szétszórt vagy, nem? - kérdezte vigyorogva.

- Izgatott - javítottam ki mosolyogva.

A sérülésem óta ez az első tétmeccs, amin pályára léphetek, úgyhogy a gondolataim valósággal szárnyaltak a boldogságtól. Sergio felhúzta a szalagot a karomra, aztán megveregette a vállamat.

- Jó újra veled játszani, Kapitány - mosolygott.

Egyszerűen képtelen voltam komoly arccal várni a kivonulást. Olyan régóta vártam már erre és olyan sokat jelentett, hogy az edző bízott bennem, a csapat pedig teljesen mellettem állt. A bírók jelére elindultunk, a stadionban hallható ováció valóságos zene volt füleimnek. A többiek érezhették rajtam az izgatottságot, mert mindannyian mosolygós pillantást vetettek rám, miközben összeálltunk a csoportképre.

Ahogy a bíró belefújt a sípjába, minden megváltozott. Tudatosult bennem, hogy ennek már tényleg tétje van és ezentúl csak a meccsre koncentráltam.

Előzetesen kemény meccsre számítottunk, Uruguay az egyik legjobb dél-amerikai csapatként volt számon tartva, fantasztikus játékosokkal. Valószínűleg nem csak minket lepett meg, hogy mennyire dominálni tudtunk. Szinte percenként sikerült helyzetet kialakítani, tényleg csak az volt a kérdés, mikor szerezzük meg az első gólt. Végül Pedrito lövése után rezdült meg a háló, igaz, a labdába beleért egy uruguayi játékos is, így végül róla pattant be a játékszer a kapuba. 

Az eső egyre nagyobb intenzitással esett, a pálya is egyre jobban csúszott, de ez sem akadályozott meg minket abban, hogy még egy góllal növeljük a vezetést, alig 10 perccel az első után. Egy szép támadást követően Roberto szerezte meg a csapat második találatát.
Elégedetten vonultunk be a félidőben az öltözőbe, éreztük, hogy ha nagy baj nem történik, ezt a meccset ma megnyerjük. Nem sok dolgom volt, de minden egyes labdaérintésem egyre inkább visszaadta az önbizalmam, egyre inkább bíztam magamban.
A második félidőben inkább csak a labdatartásra koncentráltunk, ennek ellenére megvoltak a helyzeteink. Már nagyon a meccs végén jártunk, mikor egy butaság miatt szabadrúgást ítéltek ellenünk. Láttam, hogy Suárez méregeti legjobban a távolságot, a szöget, tudtam, hogy nagyon jól kell beállítanom a sorfalat, hiszen fantasztikus lövései vannak.
A bíró megadta a jelet, Suárez nekifutott, a labda pedig pár pillanat múlva hihetetlen sebességgel és erővel száguldott a kapum felé. Vetődtem, de tudtam, hogy nem fogok odaérni. Annyira a sarokba ment, hogy esélyem sem volt kivédeni.
Ennek ellenére pozitívan hagytuk el a pályát, tudtuk, hogy ha így folytatjuk, nem lesz baj a többi meccsen sem.

×××

A másik két csoportmeccs is sikeresen zajlott le. Tahiti ellen egyértelműek voltak az erőviszonyok, de eszünkbe se volt lenézni a csapatot, sőt, sokkal inkább tiszteltük őket, hiszen már az is fantasztikus eredmény tőlük, hogy szinte amatőrökként kiharcolták a részvételt. Sok góllal nyertünk, de előzetesen megbeszéltük, hogy nem csapunk nagy ünneplést.
Nigéria ellen is sikerült hamar megszerezni a vezetést, nem engedtünk át túl sok kezdeményezést nekik, de mi is csak annyit játszottunk, amennyi kellett a győzelemhez. Tudtuk, hogy a kieséses szakaszban az olaszokkal fogunk találkozni, ami nagyon nehéz mérkőzésnek ígérkezett.
A csoportmeccsek után kaptunk egy nap pihenőt,  amit természetesen Sarával akartam tölteni. A szobában vártam, hogy végezzen a munkával és próbáltam nem figyelni Sesére, aki új barátnőjével, Pilarral beszélt Skypeon. Úgy tűnt, nagy a szerelem köztük. Nehezen lépett túl Larán, a szakítás nagyon megviselte, de most újra a régi önmaga volt.
- Iker, hallottad a legújabb pletykát? - kérdezte Sese.
- Nem hiszem.
- Most mondta Pilar, hogy állítólag a tegnapi buli után vetkőzős pókert játszottunk néhány lánnyal - forgatta a szemeit, aztán felém fordította a laptopját, hogy én is elolvashassam a cikket.
- Örülök, hogy ilyen kreatív fantáziával vannak megáldva egyesek - sóhajtottam.
A következő pillanatban kopogtak, mire felpattantam és kinyitottam az ajtót. Sara mosolyogva ölelte át a nyakam és egy hosszú csókkal üdvözöltük egymást. Szorosan fontam karjaimat a dereka köré és felemeltem, ő pedig akaratlanul is belekuncogott a csókba.
- Te jó ég, már majdnem elfelejtettem, mennyire szerelmesek vagytok, de most sikerült újra eszembe juttatnotok - mondta Sese vigyorogva, mire nevetve váltunk el. - Legyetek figyelemmel rám, akinek nincs itt a barátnője - intett kezével az ajtó felé, jelezve, hogy nem akarja látni a folytatást.
- Majd jövök, ne zárd be az ajtót - szóltam vissza.
- A tegnapi lányok egyikével leszek - kiabált utánam Sese, mire én felnevettem, Sara azonban megtorpant és kérdőn nézett rám.
- Miről nem tudok?
- Elvileg - nyomtam meg a szót. - Tegnap néhány táncoslánnyal töltöttük az időt és nem sokat aludtunk. Ebből annyi igaz, hogy nem nagyon aludtam az este, mert Sergio hihetetlen hangosan tud horkolni - vázoltam fel tömören a helyzetet.
Könnyednek akartam tűnni, de azért kíváncsi voltam a reakciójára. Egy ideig csendben meredt maga elé, aztán szélesen elmosolyodott.
- Biztos nem írták volna ezt, ha tudnák, mit titkolunk előlük - bújt szorosan hozzám és ajkát a nyakamhoz szorította.
Hevesen öleltem át, igyekeztem a lehető legközelebb vonni magamhoz.
- Szörnyű hosszú lesz ez a hat hónap - sóhajtottam.
- Vannak dolgok, amiért megéri várni - nézett fel rám Sara, mire elmosolyodtam és lágyan megcsókoltam.
Kiélveztem a terhessége minden másodpercét, tudtam, hogy hosszú, de emlékezetes és fantasztikus hónapok vannak előttünk. Ugyanakkor alig vártam már, hogy a karjaimban tarthassam a kis csodát, a gyerekünket, aki már most rengeteg örömet okozott nekünk.


Nem tudom nem megemlíteni azt a fantasztikus hírt, miszerint tegnap délután megszületett Martín Casillas Carbonero. Szerintem nem én vagyok az egyetlen, aki a tegnapi napot teljes egészében a gép előtt töltötte és folyamatosan frissítette az összes olyan lapot, ami információt adhat róla. Nem is tudom, mi volt a legjobb: mikor az első híreket olvastam, hogy Sara már kórházban van, mikor elárasztotta a netet a hír, hogy megszületett, mikor Iker elküldte az emailt és hivatalossá vált vagy mikor láttam, hogy már most mennyire büszke a fiára, hiszen a létező összes közösségi oldalára kiírta, hogy megszületett Martín.

Isten hozott, Martín Casillas Carbonero!