71. fejezet

Sziasztok! Meghoztam az új részt, remélem tetszeni fog. Hogy őszinte legyek, ez az egyik kedvencem. Nem azért, mert annyira fantasztikus lett, nem vagyok vele teljesen megelégedve. De ez az egyik, amit nagyon szerettem volna már megírni és nagyon "vártam", már ha ez a helyes kifejezés, ha a saját történetemről beszélünk. Nem tudom pontosan miért, de az elmúlt hónapok során ez volt az a fejezet, aminek a cselekménye a legtöbbször végigfutott a gondolataimban és ami szinte már kész volt a fejemben, csak le kellett ülni megírni. Három fő esemény lesz benne, és talán ezért vártam már annyira, mert ezek az események nagyon fontosak a történetben. Valami új elkezdődik és valaminek vége lesz. Na jó, hagylak Titeket olvasni :)

Puszi,

Csanna

2013 július-augusztus

A nyaralás után teljesen kipihenten és felfrissülten tértünk vissza Spanyolországba. A barátaink elbeszéléseiből beigazolódott, hogy jól döntöttünk a bejelentéssel kapcsolatban, hiszen mindannyian arról számoltak be, hogy a média teljesen felbolydult a hír hallatán, mindenki többet akart tudni. 

- Sara - szóltam be a fürdőszoba ajtaján legalább ötödjére. - Gyere! Már így is tökéletes vagy.

- Valaki nagyon türelmetlen - kuncogott, de végre letette a hajkefét és kilépett hozzám.

- Még szép! Három hete nem láttam a gyerekünket, ez nagyon hosszú idő - simítottam kezem szépen kerekedő pocakjára. - Nem bírok tovább várni.

- Akkor menjünk - fogta meg a kezem és lehúzott az emeletről.

Fél óra múlva leparkoltunk a kórház előtt, majd izgatottan léptünk be az ajtón.

- Szerinted meg fogjuk tudni, hogy fiú lesz vagy lány? - nézett fel rám.

- Fogalmam sincs, de nagyon remélem.

- Mintha kissé kevésbé lennél türelmes mostanában - nevetett fel és puszit lehelt az arcomra. - Még mindig ugyanaz a véleményed?

- Igen - mosolyogtam rá.

Az elmúlt hetekben folyamatosan azt kérdezgette, hogy egy kisfiúnak vagy kislánynak örülnék-e jobban.

- Csak egészséges legyen - mondtam. 

Alig bírtuk kivárni, hogy az orvos behívjon minket, de végül nyílt az ajtó, mi pedig beléptünk a helyiségbe. Mikor Sara felhúzta a pólóját, hogy szabaddá tegye hasát, ajkam önkéntelen mosolyra húzódott. Pocakja hétről hétre szemmel láthatóan nőtt, már nem sokáig fogja tudni elrejteni, még a bővebb szabású pólók alatt sem. Az orvosnak szemlátomást ugyanez járt a fejében, mikor megszólalt.

- Úgy tűnik, nagy baba lesz, pedig még csak ezután fog igazán elkezdeni nőni.

Sara felnevetett, aztán kinyújtotta felém a kezét, mire összekulcsoltam ujjainkat és leültem a hozzá legközelebb eső székre. Mikor a monitoron megjelent a baba  4D-s képe, éreztem, ahogy Sara erősebben szorítja a kezem, mire rápillantotta. Szemei a meghatottságtól csillogtak, ahogy tekintetét végigfuttatta gyerekünk testének minden porcikáján.
- Annyira tökéletes - suttogta felém fordulva.
- Igen, az - hajoltam fölé és egy lágy csókot nyomtam a homlokára.
A három héttel ezelőttihez képest hihetetlen volt a fejlődés. Nem csak a növekedése ejtett ámulatba, hanem maga a változás. Arcának és testének részletei egyre aprólékosabban tűntek fel előttünk, szívverésének megnyugtató, egyenletes ritmusa pedig betöltötte a vizsgálót.
Az orvos egy ideig szótlanul figyelte az ulrahangépet, aztán mosolyogva fordult felénk.
- Minden rendben van, úgy fejlődik, ahogy kell, teljesen egészséges. Szeretnék tudni a nemét? - tette fel a kérdést, mire azonnal bólintottunk. - Kisfiú lesz, gratulálok!
Sara újra megszorította a kezemet, mire ajkamba haraptam, hogy ne nevessek fel. Hetek óta azt mondja, hogy úgy érzi, fiú lesz. Egy könnycsepp gördült le az arcán, mire elmosolyodtam, ezek után ezek után én sem tudtam elrejteni többé meghatottságomat.
Egy kisfiú. A mi fiunk. Elképzeltem, ahogy először a karomba veszem, ahogy megteszi az első lépéseit, ahogy boldogan és önfeledten focizik a házunk kertjében. Sara végigsimított az arcomon, visszahozva a jelenbe.
- Hol jártál? - kérdezte mosolyogva.
- Néhány évvel később - csókoltam bele a tenyerébe, aztán lesegítettem a vizsgálóasztalról és szorosan magamhoz vontam.
Kezem már-már automatikusan csúszott a hasára, apró köröket rajzoltam rá, miközben ajkam egy pillanatra az övét érintette. Mióta együtt vagyunk, arról álmodoztam, hogy apa leszek. Most ez az álom végre valóra válik. Körülbelül öt hónap, és végre a karjaimban tarthatom ezt az apró csodát, aki minden múltbeli nehézségért és akadályért kárpótol minket.
Mikor pár perccel később beültünk a parkolóba, egy ötlet kezdett el körvonalazódni a fejemben.
- Hova megyünk? - kérdezte Sara, mikor a másik irányba indexeltem.
- Mindjárt meglátod - mosolyogtam rá.
Alig öt perc múlva megálltunk egy bevásárlóközpont előtt, mire Sara összeráncolt szemöldökkel pillantott rám, én azonban csak intettem, hogy menjünk be. Célirányosan az egyik bolt felé indultam el, Sara azonban megtorpant és egyre szélesedő mosolyából tudtam, hogy rájött, mit tervezek.
- Iker, te egyszerűen... szeretlek - fonta karjait a nyakam köré és lábujjhegyre állva megcsókolt.
- Én is szeretlek - simítottam rakoncátlan tincseit a füle mögé, aztán a bababolt felé húztam.
- Órákat el tudnék itt tölteni - sóhajtott fel Sara boldogan, miközben egymást átkarolva mászkáltunk a sorok között. - Nézd, milyen pici - nevetett fel halkan és finoman kézbe vett egy pár kék cipőt. - Olyan hihetetlen - simított végig a hasán, aztán visszarakta a cipőket, én azonban újra levettem a polcról.
- Egyszer el kell kezdeni - tettem bele a kosárba mosolyogva.
- Gyere! - húzott maga után és célba vette a rengeteg könyvet. - Ilyenkor rájövök, hogy milyen keveset tudok és mennyi mindent kell még addig megtanulnom - nézett rám kicsit félve, miután belelapozott az egyikbe.
- Ne aggódj, Sara! - fordítottam szembe magammal. - Még van időnk. Ha bármilyen kérdésed van, Goya, anya vagy Justine segíteni fog. Annyi könyvet veszek neked, amennyit csak szeretnél. És én is ott leszek. Tökéletes anya leszel - fogtam arcát lágyan két kezem közé. - Emiatt felesleges aggódnod.
Arcát mosolyogva tenyerembe fúrta, miközben kezét az enyémre helyezte, hogy ne tudjam elhúzni.
- Köszönöm - suttogta, mire csókot leheltem ajkaira.
- Menjünk, együnk valamit. Ezt megvegyük? - mutattam a kezében tartott könyvre, mire egy pillanatra ajkába harapott, de végül bólintott.

×××

Ebben az évben a szokásosnál is nehezebben hagytam magára Sarát. A Konföderációs Kupa miatt tovább tartott a szünetem, mint a többieknek, de pár napja én is edzéseb álltam, ma reggel pedig kezdődik az edzőtábor, Amerikában. Az új edzőnk, Ancelotti pár napja hirdette ki az utazó keretet. Nem okozott nagy meglepetést, hogy ő lett az edző, Mourinho távozása után szinte egyből az ő neve vetődött fel. Profi stábot hozott magával, ráadásul Zidanet bízta meg másodedzőnek, amivel az összes kételkedőt megnyerte magának. Még csak pár napja dolgozunk együtt, de egyből elnyerte a szimpátiámat. Nyugodt volt, határozott és felkészült. Alig két hónapja élt az országban, de már beszélt spanyolul, talán ez mutatja legjobban a céltudatosságát. Tudta, hogy mi a feladata, de emellett rendkívül emberséges és mindenkihez volt egy-két külön szava, mikor újra teljes létszámban edzettünk.

- Nagyon vigyázz magadra - kértem sokadjára.

- Ne aggódj, nem fogok bungee jumpingra indulna, amint kilépsz az ajtón - forgatta meg játékosan a szemeit. - Minden rendben lesz.
Arcom a hajába fúrtam, még közelebb húztam magamhoz, miközben kezem a hasára simítottam.
- Hívj, ha bármi van, rendben? - kértem.
Mindketten tudtuk, hogy a Föld másik oldaláról aligha fogok tudni segíteni, de a tudat, hogy mindenről tájékoztat, megnyugtatott.
- Menned kell, indul a gép - suttogta a nyakamba, de tettei ellentétben álltak szavaival, mivel lábujjhegyre állva megcsókolt. - Siess haza, oké? És ha összekerültök Mourinhoval, add át neki, hogy üdvözlöm - morogta, mire elnevettem magam.
Az edzőtábor alatt részt veszünk az International Champions Kupán, ahol a Chelsea is indul, így van rá esély, hogy régi trénerünk ellen játszunk.
Mindketten tudtuk, hogy most már tényleg mennem kell, úgyhogy egy utolsó, hosszú csók után nagy nehezen elengedtem és kiléptem az ajtón.
Kettős érzelmeim voltak. Nagyon nehezen hagytam ott Sarát és a babát, szívem szerint minden másodpercet velük töltöttem volna. Azonban tudtam, hogy most kell bizonyítanom Ancelottinak, az új edzővel új esélyek nyíltak meg előttem.
- Hé, Apuci, várj meg! - hallottam meg Sese hangját a parkolóban, mire elnevettem magam.
Mióta a többiek tudják, hogy apa leszek, új becenevet akasztottak rám, amit természetesen Sergio használ előszeretettel. Lassan megfordultam, azonban mikor megláttam a védőnket, megálltam a mozdulat közepén és döbbenten meredtem rá. Sergio új haja lesokkolt. A természetes barna helyet most szinte vakítóan hidrogénszőke lett.
- Egyetlen kérdésem van - mondtam végül. - Miért?
- Kell a változatosság. Új edző, új szezon, új haj, tudod - vigyorgott rám.
- Nem vagy normális - ráztam meg a fejem, aztán elnevettem magam. - Engedd meg, hogy felvegyem a többiek reakcióját. Egy élmény lesz - vettem elő a telefonom.
Széles mosollyal az arcomon léptem be Sese oldalán a hotelbe, mire mindenki felénk fordult, belőlem pedig egy másodperccel később kitört a röhögés. A hatás nem maradt el, mindenki tátott szájjal bámult Sergiora.
- Elvesztettél egy fogadást? - eszmélt fel elsőként Cristiano, aztán sorban a többiek is szekálni kezdték.
- Elnézte a fodrász a festéket?
- Eddig is tudtam, hogy szőke vagy, most bebizonyosodott - Marcelo beszólását követően minden eddiginél hangosabban nevettünk, magunkra vonva az edzői stáb figyelmét.
Zidane és a Mester nem szólt semmit, de nekik is elkerekedett a szemük a szokatlan látványon.
- Na, van még két percetek, utána le lehet szállni rólam - fordult körbe Sese.
Feleslegesen remélte, hogy ennyivel megúszhatja, a több órás repülőút alatt ő kapta a legtöbb beszólást. Az időzónák változása azonban egyre több embert ütött ki, egy órával a leszállás előtt már csak néhányan voltak ébren.
- Na végre - dőlt hátra Sese elégedetten és kíváncsian pillantott rám. - Te még nem mondtál semmit.
- Miért? - kérdeztem újra.
- Nem marad így, nyugi. Csak mindig is ki akartam próbálni, milyen a szőke haj, ha meg már belevágtam, csináljam rendesen - vont vállat vigyorogva, mire a fejtámlának döntöttem a fejem.
- Őrült vagy - löktem oldalba, de aztán békén hagytam és engedtem, hogy a fáradtság engem is maga alá gyűrjön.

Pár nappal később izgatottan végeztem az utolsó melegítő mozdulatokat a játékoskijáróban. Az elmúlt napokban nagyon keményen edzettem, úgyhogy a plusz szünet miatti lemaradást sikerült behoznom és most már fizikailag és mentálisan is a többiekkel egy szinten voltam. Mindent megtettem, hogy bizonyítsak, nem akartam még egy olyan évet, mint a tavalyi. És most, az Everton ellen végre megkaptam a lehetőséget. Most már nem csak a válogatottban, hanem a Madridban is visszatérhetek. Hosszú hónapok kemény munkája után fantasztikus volt meghallani a nevemet a kezdő tizenegy tagjaként. Olyan régóta vártam már erre!
- Ügyesen! - veregette meg Diego mosolyogva a hátam, aztán helyet foglalt a kispadon.
A stadion közel sem volt tele, de a szurkolók lelkesedésében nem volt hiány. Tudtam, hogy csak egy félidőt kaptam, utána lecserélnek, ez alatt a negyvenöt perc alatt azonban mindent megtettem, hogy megőrizzem a kapum érinthetetlenségét. Nem volt sok dolgom, most azonban minden labdaérintés egy értékes mozdulat volt, hiszen tudtam, hogy csak a jó játékkal tudom magam visszaküzdeni a kezdőbe. A közönség rengeteget segített, akárhányszor hozzáértem a labdához, a nevemet kezdték skandálni, megmutatva, hogy nagyon sokan állnak mellettem. A játékrész lejárta után körbefordulva megtapsoltam a szurkolókat, így köszöntem meg nekik a biztatást.
A 2-1-es győzelem azt jelentette, hogy a döntőben Mourinhoval és a Chelseavel kell farkasszemet néznünk. Tudtuk, hogy kemény meccs lesz, ráadásul a média már most felfújta a volt edzőnk és a Real Madrid közötti viszonyt, úgyhogy nehéz napok vártak ránk.
A következő napok a kemény edzésekről szóltak. Szerettünk volna jól szerepelni a döntőben, de még ennél is fontosabb volt, hogy jó formába kerüljünk a szezonkezdésre. Egy fárasztó és hosszú nap után a "golfkocsikon" ültünk, alig vártuk, hogy visszaérjünk a szállodához. Nem figyeltem az útra, mert éppen egy extra hosszúságú SMS-t írtam Sarának.
- Na, basszus - hallottam meg Sami hangját, de nem foglalkoztam vele, azt hittem, csak a szokásos hülyeség áldozata lett.
- Iker, szerintem bajban vagy - mondta Sese, mire felkaptam a fejem és kérdőn néztem rá. - Ha a Mester megtudja, hogy itt van, mindkettőtöket kivág - intett fejével a hotel bejárata felé, mire követtem a pillantását és lemerevedtem.
Sara volt az, lazán a korlátnak dőlve várt, arcán mosoly terült szét, mikor meglátott. Én azonban megijedtem. Mit csinál itt? Valami baj van? Mi történt, mióta legutóbb beszéltünk? A másik gondom az volt, hogy az edzők - nem véletlenül - nem engedték a barátnőket velünk utazni az edzőtáborba, így biztosítva, hogy tényleg csak a felkészüléssel foglalkozzunk.
Meg se vártam, míg megállunk, lepattantam a járműről és gyors léptekkel felé indultam.
- Sara, mit csinálsz itt? - öleltem át. - Minden rendben?
Valószínűleg sejtette, hogy ez lesz az első reakcióm, mert elmosolyodott és halkan, hogy csak én halljam, megszólalt.
- Ne aggódj, jól vagyok én is és a baba is. Elmondom, miért jöttem, de csak ha kettesben leszünk.
- De Ancelotti... - kezdtem volna, azonban félbeszakított.
- Nyugi, tudja, hogy itt vagyok, beszéltem vele, elmondtam neki, miért akarok veled találkozni és megengedte, azzal a feltétellel, hogy holnap hazarepülök.
Már kezdtem volna megnyugodni, utolsó szavai azonban újra felélesztették félelmemet.
- Holnap? Sara, tudod, mit mondott az orvos. Nem repkedhetsz keresztül a fél világon két nap alatt, nem tesz jót se neked se a kicsinek! - tiltakoztam.
- Tudom, de muszáj volt eljönnöm. Nem lesz több ilyen.
Kétségbeesetten fogtam arcát két kezem közé. Borzasztóan örültem, hogy itt van, de nagyon aggódtam érte és egyáltalán nem örültem, amiért ilyen rövid időn belül kétszer is repülőre ül.
Végig a hátamban éreztem a fiúk pillantását, úgyhogy nem üdvözöltem úgy, ahogy szerettem volna. Hátrafordultam, hogy elkapjam Ancelotti pillantását, aki egy rövidet bólintott felém, válaszolva ki nem mondott kérdésemre. Csak ennyire volt szükségem, megragadtam a kezét, behúztam a szállodába és megcéloztam az emeletünket. Kihasználtam, hogy a hosszas amerikai túra miatt mindenki külön szobát kapott, így egyből bezártam az ajtót, ahogy becsukódott mögöttünk. A következő pillanatban telt ajkai már az enyémet keresték, hosszú csókunkat még inkább megédesítette a viszontlátás öröme. Ahogy karjait a nyakam köré fonva teste szorosan az enyémhez simult, minden kétség kiszállt a fejemből és csak az számított, hogy ha csak rövid ideig is, de újra együtt lehetünk.
Nem akartunk elválni egymástól, de muszáj volt levegőt vennünk, úgyhogy egy utolsó, lágy csók után elszakadtam tőle.
- Most már elmondod, miért repülted át a fél világot? - kérdeztem, miközben hagytam, hogy szemei csillogása magával ragadjon.
Titokzatos mosolya elárulta, hogy egyelőre még várnom kell a válaszra, bármennyire is kíváncsi voltam. Végigdőltünk az ágyamon és órákon keresztül csak beszélgettünk. Semmi, még a mindennapos telefonhívások sem pótolhatták ezt, ahogy a karjaimba bújt és elmerültünk egymás tekintetében.
- Gyere, mutatok valamit! - húztam fel és eltolva az erkélyajtót kivezettem a teraszra. - Nézd! - fordítottam szembe a lélegzetelállító kilátással.
A szoba a szálloda legfelső emeletén volt, úgyhogy fantasztikus látványt nyújtott az elénk táruló öbölrész a hatalmas felhőkarcolókkal. A természet semmihez sem fogható szépsége keveredett az ember alkotta gigantikus épületek szinte sokkoló erejével, a kettőből pedig megszületett ez a semmihez sem fogható panoráma, amit a lassan lenyugvó Nap csak még tökéletesebbé tett. Sara elakadó lélegzettel merült el a látképben, én pedig őt csodáltam.
Váratlanul megmerevedett, majd lágy mosoly kúszott az arcára és felém fordult. Finoman lenyomott az egyik székbe, értetlen tekintetemet látva csak még szélesebb lett mosolya, aztán kezem finoman a hasára vezette. Először nem is értettem, mit akar, hiszen alig pár perccel ezelőttig szinte folyamatosan a pocakját simogattam. Aztán a tenyerem alatt hirtelen megéreztem valamit. Egy apró rúgást. Kikerekedett a szemem, mikor rájöttem, hogy a gyerekünk parányi mozdulatit érzem. Valószínűleg minden érzelmem nyíltan látszott rajtam, mert Sara halkan felnevetett, mire felnéztem rá. A következő pillanatban átfontam a csípőjét és szorosan magamhoz rántottam, arcom a pólója puha anyagához szorítottam. A vékony textilen keresztül végigcsókoltam a hasát, lassan haladtam felfelé, miközben kezem a felsője alatt kalandozott. Sara halkan, imádnivalóan felkuncogott, aztán mielőtt ajkaim elérték volna a mellei közti területet, átkarolta a nyakam és az ölembe huppant. Nevetve néztünk egymásra, mindkettőnk arca a boldogságtól sugárzott. Oly régóta vártunk már erre, hogy ne csak a vizsgálatok során szembesüljünk a baba életjeleivel, hanem a saját, személyes pillanatainkban is.
- Mikor volt az első? - kérdeztem.
- Tegnap reggel. Nem akartam telefonban elmondani, de azonnal tudtam, hogy nem fogok tudni még napokat várni. Muszáj volt eljönnöm - hajtotta fejét a vállamra.
Válaszul csókot leheltem selymes tincseit közé és még szorosabban öleltem a derekát. Igen, még mindig aggódtam a repülés miatt, de ahogy a Sara pocakján összefonódó kezeinkre néztem tudtam, hogy ez volt a helyes döntés. Valószínűleg sejtette, hogy ez jár a fejemben, mert ajkát a nyakamra szorította és finom puszikkal halmozott el.
- Ne aggódj miattam, beszéltem az orvossal, mielőtt eljöttem volna - mormolta a bőrömbe halkan.
- Jó, de akkor is - kezdtem volna, de nem engedte, hogy befejezzem.
Két tenyere közé fogta arcomat és mélyen a szemembe nézett.
- Tudod, hogy nem csinálnék olyat, ami kockázatos.
Ezzel meggyőzött, úgyhogy mosolyogva hajoltam felé egy csókra, amit készségesen adott meg, de hamarabb elhúzódott, mint szerettem volna.
- Megígértem Ancelottinak, hogy nem maradok itt éjszakára és hogy még vacsora előtt elmegyek - magyarázkodott, mire halkan felmordultam és újra magamhoz húztam.
Mindketten tudtuk, hogy percek múlva kezdődik a közös vacsora, amit tényleg nem szabad kihagynom, úgyhogy kihasználtuk az utolsó közös pillanatokat és hosszasan búcsúzkodtunk.
- Mennem kell - állt fel végül.
- Kikísérlek - pattantan fel és kinyitottam neki az ajtót. - Hol fogsz aludni?
- Egy másik szállodában. A biztonság kedvéért - kacsintott rám, mire elnevettem magam.
Nem akartunk visszaélni az edzőm bizalmával, ezért a hotel előtt már csak pár szót váltottunk, a vacsora ideje gyorsan közeledett.
- Hívj, ha hazaértél - kértem, mire bólintott.
- Te pedig nagyon ügyes legyél és mutasd meg Mourinhonak, hogy hibázott - ölelte meg utoljára.
- Honnan tudod, hogy én fogok játszani? Még nincs eldöntve.
Válasz helyett csak egy mosolyt kaptam, aztán egy gyors csók után kibontakozott az ölelésemből és beszállt az időközben megérkező taxiba.
- Hé, te Mázlista! - jött ki utánam Sergio. - Ugye tudod, hogy most mindenki nagyon féltékeny rád?
- Fontos volt - vontam vállat, mire elmosolyodott és megértően bólintott.
- Gondoltam. Gyere, kilyukad a gyomrom és kaja előtt még meg kell nézni néhány videót a Chelsearől. Mintha még nem láttuk volna őket eleget az elmúlt napokban  - forgatta meg a szemeit, de szavaival ellentétben álltak cselekedetei, mivel sietve vágott át a hotel előcsarnokán a konferencia teremig, ahol az első sorban foglalt helyet és elmélyültem figyelte a következő ellenfelünk játékát.

×××

Végül igaza lett Sarának. Én kaptam meg a lehetőséget, hogy játsszak a döntőben. Égett bennem a bizonyítási vágy, hogy bebizonyítsam az új edzőmnek és a stáb minden tagjának, hogy visszanyertem a régi formámat és bízhat bennem. Csak a meccs előtti utolsó percekben jöttem rá, hogy van még valami, ami miatt szeretnék ma jól játszani. 

Nem váltunk el haragban Mourinhoval. Az utolsó évben megromlott a viszonyunk, de soha nem veszekedtünk. Tiszteltük egymást, kezet fogtunk az utolsó edzés után, de azóta nem beszéltünk. Nem akartam hibáztatni, hiszen a sérülésem nem miatta történt. Egyetlen dolog fájt vele kapcsolatban, méghozzá az, hogy nem kaptam bizalmat, esélyt, hogy újra pályára léphessek. Mindig volt valami ok, kifogás, hogy miért nem én, akkor is, mikor már mindenki tudta, hogy nem fogjuk megnyerni a bajnokságot. Soha nem vetettem ezt a szemére, de ez a tüske bennem maradt és most úgy éreztem, eljött az idő, hogy megmutassam: megérdemeltem volna, hogy megkapjam a lehetőséget. 

A tudat, hogy az ő általa vezetett csapat ellen játszhatom le az első teljes mérkőzést a klub színeiben a sérülésem óra, hogy ő is látni fogja minden mozdulatomat, hibámat és védésemet egyaránt, csak még több erőt és elszántságot adott.

Tudtam, hogy a csapat minden tagja tisztában van azzal, mennyit jelent nekem ez a meccs, de senki nem hozta szóba a dolgot. Tudták, hogy ezt a csatát nekem kell megvívnom, de egy-egy pillantással mutatták, hogy ők mellettem vannak és támogatnak.

- Idő van - mondta végül Marcelo, úgyhogy egyesével kiléptünk az öltöző ajtaján és felsorakoztunk a játékoskijáróban. 

Attól függetlenül, hogy ez az egész torna egy barátságos rendezvény volt, nagyon szerettünk volna nyerni. A légkörön is érződött, hogy mindenki komolyan veszi a meccset, a lelátók tömve voltak, a játékosok arcán pedig egytől-egyig ott volt az a bizonyos, mérkőzés előtti feszült kifejezés.

Szinte a kezdő sípszótól kezdve uraltuk a mérkőzést. Nagyon sok helyzetet dolgoztunk ki, mindenki aktív volt és a lehető legjobban teljesített. Tudtuk, hogy az elmúlt napokban rengeteg pletyka és találgatás kelt szárnyra, hogy ez a mérkőzés egyfajta reváns egykori edzőnkkel szemben. Az emberek azonban nem érezték a különbséget a visszavágás és a bizonyítás között. Lehet, hogy az utolsó év a Mourinho-érában nem úgy sikerült, ahogy azt elvártuk magunktól és ahogy a közönség elvárta tőlünk. De le kellett zárnunk a múltat, magunk mögött hagyni a fájó emlékeket és csak a jóra emlékezni, mert akadt abból is bőven. A mai meccsnek nem csak az volt a célja, hogy a felkészülési időszakban egy kicsit nehezebb mérkőzésen is részt vegyünk és ezáltal szórakoztassuk a szurkolóinkat. Mindenkinek meg akartuk mutatni, hogy a tavalyi kudarcok után nem szabad feladni, talpra kell állni és folytatni, hiszen csak így tudunk előre haladni. 

Nyilván tudtuk, hogy nem lehet messzemenő következtetéseket levonni egy, a szezon kezdete előtti meccsből, de ahogy elnéztem a szokásos gólörömét bemutató Marcelot, a fantasztikus góljai után a többiekkel ünneplő Cristianot, az egyre inkább beilleszkedő Isco megmozdulásait, tudtam, hogy jó úton járunk. Messze van még a cél, de ezzel a csapattal képesek lehetünk újra nagyot alkotni.

Pár perccel a meccs lefújása előtt mosolyogva néztem végig a lelátókon. A Madrid drukkerei egymást átkarolva ugráltak és a csapatot éltették. Tekintetem végigsiklott a kispad előtt türelmetlenül ácsorgó csapattársaimon, akik alig várták a győzelmünket jelző sípszót. Végül pillantásom találkozott a Mourinhoéval. Csupán pár másodperc volt az egész. Végül alig láthatóan, de biccentett egyet felém, én pedig viszonoztam a gesztusát. Tudtam, hogy nem fogunk találkozni a játék után, ő nem az a típus, aki személyesen gratulál a volt csapatának. De azt is tudtam, hogy elértem a célom. Sikerült egy olyan meccset lehoznom, ami után elégedett lehettem önmagammal, bizonyítottam a régi és az új edzőmnek, a szurkolóknak, a társaimnak, de legfőképpen önmagamnak. Éreztem, hogy ez egy olyan pillanat, amit nem felejtek el.

A hármas sípszó után boldogan öleltem meg a srácokat, tényleg fantasztikus munkát végeztek és az elsőtől az utolsó percig mindent beleadtak. Mosolyogva figyeltem Ronaldot az emelvényen, aki kezében a meccs legjobbjának járó díjjal intett, hogy menjek fel hozzá. 

- Te vedd át, Iker, ez téged illet meg - intett a kupa felé. - San Iker visszatért - tette hozzá halkan, hogy csak én halljam, mire a mosoly és grimasz furcsa keverékével az arcomon a magasba emeltem a kupát.