2013. február 26., kedd

39. fejezet

Ez a 126. verzió, rengetegszer töröltem ki, írtam újra, csak hogy újra kitöröljem. A fejemben volt egy terv, ami leírva nagyon nem tetszett, ezért kellett ennyi idő, hogy újrafogalmazzam. Még mindig nem tökéletes, de már nem akartam újra nekikezdeni :) 


Szörnyű éjszakám volt, szinte alig aludtam valamit. Átkoztam magam a hülyeségemért, amiért elengedtem, amiért nem mentem utána. Szinte csak forgolódtam, ami meg is látszott rajtam reggel. Az arcom nyúzott volt, a szemem alatt karikák éktelenkedtek.
- Te jó ég Iker, ugye nem...? - fogadott Sese, mikor meglátott.
- Nem, vagyis nem tudom.
Erre mindenki kérdőn nézett rám, mire elmagyaráztam, mit csináltam.
- Igazad volt - mondta Ricky. - Jobb ez így, ha nem mondod ki, nem hiszem, hogy kibírta volna a kapcsolatotok.
- Nélküle meg én nem bírom ki - dőltem hátra és fejem a falnak döntve lehunytam a szemem. 
- Akkor ezért hívott tegnap éjszaka... - motyogta Cris félhangosan.
- Sara hívott? Mióta van meg neki a számod? - néztem fel kíváncsian.
- Iker, attól még, hogy nem tudsz róla, Sarát én régebb óra ismerem, mint te.  Imádom idegesíteni - eresztett meg egy futó mosolyt. - Mindegy, ma vettem észre, hogy hívott, tegnap... mást tanulmányoztam - vigyorodott el, mire megráztam a fejem.
- Erre nem vagyok kíváncsi. De miért hívott?
- Gondolom, hogy jöhet-e hozzám aludni - vont vállat.
- Mondj még ilyeneket, már így is bűntudatom van.
Fogalmam sem volt, hogy mi van Sarával, hol töltötte az éjszakát, mit csinál most és ez kikészített. Idegességemet a többieken vezettem le, akik szerencsémre tolerálták a dühkitöréseimet és az ingadozó minőségű munkámat. Mourinho kevésbé volt ennyire elnéző, őt nem érdekelte, hogy mi történt a magánéletemben, maximális teljesítményt várt el tőlem.
Hazaérve kihunyt bennem az a minimális remény is, hogy vár rám és ez az egész semmivé lesz. Az órára nézve benyomtam a TV-t, de csalódnom kellett. Ezúttal nem ő mondta a híreket. Ez lett volna az utolsó szál, amibe kapaszkodhatok, de ezek szerint nem ment be dolgozni. Hol van? Miért nem ment be? Hol töltötte az éjszakát? Ezernyi kérdés kavargott a fejemben, de nem kaptam választ.
×××
Három nap telt el. Semmit nem hallottam róla. Hívtam, de nem vette fel, utána pedig ki volt kapcsolva. Legszívesebben felpofoztam volna magam. Tudtam, hogy nagyon megbántottam. Miért engedtem el? Miért nem álltam oda az ajtó elé, miért nem húztam vissza? Valahol mélyen tudtam, hogy helyesen cselekedtem, de túlságosan aggódtam ahhoz, hogy ezt belássam.
Egész nap szakadt az eső, olyan szinten, hogy képtelenség volt edzést tartani. Az időjárás hűen tükrözte a lelkiállapotomat, némán figyeltem, ahogy Mourinho a Levante elleni meccs taktikáiról magyarázott. Most kivételesen örültem, hogy a rossz idő miatt hamarabb hazaengedtek minket, folyamatosan magamon éreztem a csapattársaim aggódó pillantását, ami egy idő után kezdett frusztrálni.
Tiszta víz lettem, mire beértem a házba, pedig csak a kaputól kellett elsétálnom az ajtóig. Ledobtam magamról a kabátot, aztán mikor megfordultam, megkövültem. Ott állt, kezében egy törülközővel, amivel valószínűleg a haját próbálta megszárítani és ugyanolyan döbbenten nézett rám, mint én őrá. Nem tudom, ki döbbent meg jobban: én, hogy itthon van, vagy ő, hogy máris hazaértem. A következő másodpercben kiesett a kezéből a törülköző és a nyakamba vetette magát. Hevesen kulcsoltam karjaimat dereka köré, ki akartam használni minden pillanatot, amit összefonódva tölthettünk.
Fogalmam sem volt, mikor jött haza, mi a döntése, ez az ölelés csupán egy érzelemkitörés vagy tényleg van még remény. Úgyhogy még közelebb húztam magamhoz, lehajtottam a fejem, hogy arcom a nyakába temessem. Így álltunk, megdermedve a végtelenségben, a bizonytalanságban, mégis tökéletes volt.
Valami nedveset éreztem végigfolyni a bőrömön, ekkor jöttem rá, hogy sír. Halk, nyugtató szavakat suttogtam a fülébe, finoman ringattam és a haját simogattam. Végül a csendet csak a szaggatott lélegzetvételei törték meg, hagytam, hadd adja ki magából a könnyeit.
Talán soha nem volt még ennél bensőségesebb pillanatunk. A bizonytalanságban lebegve, egy hatalmas veszekedés után, a jövőt még nem ismerve öleltük egymást, csak a jelen számított. Szavak nélkül is tudtam, hogy most szüksége van rám, ő pedig érezte rajtam, hogy nehéz napok vannak mögöttem.
Végül kezeit finoman a mellkasomra helyezve eltolt magától és rám nézett. Tekintete könnyes volt, teli ezernyi érzelemmel, amiket képtelen voltam megfejteni.
- Ne haragudj! - suttogta. - Nem akartam kiborulni - törölte le könnyeit.
Két kezem közé fogtam arcát és fürkészve próbáltam megfejteni a szemében tükröződő érzelmeket. Hüvelykujjammal végigsimítottam járomcsontján, aztán hátráltam egy lépést és kérdőn felvontam a szemöldököm. Sara tudta, mire várok, úgyhogy sóhajtva beletúrt vizes hajába. Úgy tűnt, nehezen tudja elkezdeni, ami megijesztett.
- Nem így terveztem - mosolyodott el végül. - Azt hittem, később jössz és lesz időm elkészülni. Hogyhogy itthon vagy? - kérdezte kíváncsian.
- Bokáig áll a víz a pályán, ez még a vízelvezető rendszernek is sok egyszerre. Mourinho a létező összes ábrát felrajzolta, amit holnap alkalmazhatunk, úgyhogy elengedett minket. Szóval...? - tértem vissza ahhoz, ami tényleg érdekelt.
- Oké, figyelj, nem fogok hazudni, elmondom az egészet. Nagyon fájt, amit mondtál, miszerint csak a pénz miatt vagyok veled. Azt hiszem, főleg e miatt rohantam el. Úgy éreztem, hogy félreismertük egymást és mikor azt mondtad, hogy esetleg be kéne fejeznünk, megijedtem. Gyáva voltam, elfutottam a probléma elől, pedig mindkettőnknek egyszerűbb lett volna, ha maradok és megbeszéljük. Úgy döntöttem, hazamegyek, szükségem volt egy kis időre. Anya finoman szólva meglepődött, mikor éjfél körül beállítottam. Azonnal látta rajtam, hogy valami nincs bennem, szóval átbeszélgettük az éjszakát. Mindent elmondtam neki. Hogy az elmúlt héten folyamatosan veszekedtünk, hogy későn érsz haza, meg az utolsó vitát is. Ő pedig segített, hogy tisztán lássam a dolgokat. Azt mondta: "Iker helyében én is ezt tettem volna. Miért akarsz még ennél is nagyobb szerelmi vallomást tőle? Képes lenne lemondani rólad, csak hogy találj valakit, akivel tényleg boldog lehetsz. Te meg elrohansz..." Átgondoltam és beláttam, hogy igaza van. Ha nem bizonyítottad már be milliószor, hogy szeretsz, akkor azt aznap este megtetted, de én természetesen túl hülye voltam ahhoz, hogy észrevegyem. Ne haragudj rám, most már látom, hogy milyen idiótán viselkedtem. A múlt hét elején anyáék aláírták a válási papírokat, úgyhogy hivatalosan is szétment a családom. Nem mondtam el, mert túlságosan fájdalmas volt, de így csak gyűlt bennem a feszültség. Úgy éreztem, nincs egy biztos pont sem az életemben. Zavart, hogy nem tudok hízni, jött ez a válás, év végi hajtás a munkahelyen, minden összejött és rajtad vezettem le. Utólag már látom, hogy te minden egyes nap jöttél, segítettél megnyugodni, ha kikészültem, szó nélkül tűrted a kitöréseimet. Akkor viszont nem vettem észre. Csak annyit láttam, hogy te is soká érsz haza, kevesebbet beszélünk, többet veszekszünk és csak egy dolog jutott eszembe lehetséges megoldásként. Mindig is féltékeny típus voltam, de próbálom magam visszafogni, mert tudom, hogy téged zavar. Elkezdtem kételkedni. Tényleg edzésen vagy? Tényleg a barátaiddal találkozol? Nem tudok mást mondani, csak hogy sajnálom. Tudom, hogy feleslegesen csinálom a cirkuszt ilyenkor, úgyhogy kérlek, üss le legközelebb - mosolyodott el.
- Legközelebb? - kérdeztem egyre szélesedő mosollyal.
- Igen. Az elmúlt három napban rájöttem, hogy mi az, ami tényleg fontos az életemben, hogy mik a prioritásaim. Mindig is olyan lány voltam, akinek a családja a legfontosabb. Ez most is így van, csupán a családom kibővült egy fővel. Veled - nézett mélyen a szemembe.
Kitártam a karom, ő pedig gondolkodás nélkül ölelt át, arcát a mellkasomba temette.
- Imádlak! - suttogtam egyszerűen, mire felkuncogott és puszit nyomott a nyakamra. - Kell egy biztos pont? Itt vagyok én. A többit megoldjuk.
Összeérintettem az orrunkat, majd lassan megcsókoltam. Egyszerre sóhajtottunk fel, az elmúlt napok hiánya mindkettőnkben nyomott hagyott. Egyik keze a hajamba vándorolt, így húzott még közelebb magához, miközben a másikkal a hátamat simogatta.
Nem volt hosszú csók, de tele volt érzelemmel. Végül Sara elhúzódott és egy utolsó, lágy puszi után a nappaliba húzott. Összeráncolt szemöldökkel néztem körül. A földön egy hatalmas doboz feküdt, ami dugig volt gyertyával, az asztal meg volt terítve, a konyhából pedig isteni illatokat éreztem.
- Mondtam, hogy másképp terveztem - magyarázta Sara értetlen tekintetemet látva.
Mikor megértettem, mit akart, megragadtam a karját, magamhoz húztam és belecsókoltam a nyakába, mire nevetve felrántotta a vállait.
- Tudod mit? Most mindketten lezuhanyzunk, mert te is vizes vagy még, meg én is, aztán segítek megcsinálni - mutattam körbe.
- Közös fürdés? Akkor nem lesz vacsora - túrt a hajamba.
- Két fürdőszoba van - hajoltam a füléhez. - Először vacsorázunk, utána jön a desszert - mosolyogtam rá, mire kissé csalódottan felsóhajtott.

Sokáig áztattam magam a meleg víz alatt, miközben folyamatosan mosolyogtam. Jól esett, hogy Sara bocsánatot kért, és minden rendeződött. Az utolsó mondata, miszerint már engem is a családja részének tekint, folyamatosan a fülemben csengett.
Fél óra múlva úgy gondoltam, eléggé átmelegedtem már ahhoz, hogy ne legyek beteg, úgyhogy magam köré tekertem egy törülközőt. Kilépve a fürdőből felszaladt a szemöldököm, ugyanis valami arab zene szólt a konyhában. Mikor megláttam Sarát, elállt a lélegzetem. Egy bő pólót viselt, ami szabása miatt szabadon hagyta a hasát, hozzá pedig egy szűk nadrágot vett fel, ami szintén nem sok dolgot bízott a képzeletemre. Ajkamba harapva dőltem neki az ajtónak, miközben figyeltem. Háttal állt nekem, így nem tudta, hogy ott vagyok, zavartalanul táncolt tovább. Tekintetemet csak úgy vonzotta csípője lágy mozgása, soha nem mondta, hogy tud hastáncolni. Halkan mögé léptem és átöleltem a derekát, mire ugrott egyet. Ahogy tenyerem meztelen bőrére simult, szikrák ezrei kezdtek pattogni kettőnk között.
- Van még valami, amit nem tudok rólad? - húztam végig orromat nyaka vonalán.
Mosolyogva fordult meg a karjaimban, kacér mosolyát látva pontosan tudtam, hogy nem úszom meg ennyivel. Igazam lett, ajkát az enyémre szorította, miközben csípője újra megmozdult, gondosan ügyelt arra, hogy folyamatosan az ágyékomat súrolja. Arcom a hajába temettem, hogy elfojtsam halk nyögésem, aztán összeszedtem a megmaradt önuralmam és elszakadtam tőle.
- Boszorkány - túrtam a hajamba nevetve. - Élvezed, mi?
Sara boldogan kacagott, miközben visszaért a konyhába, hogy elkészítse a vacsorát. A fejemet rázva kezdtem el kirakni a gyertyákat, ő viszont nem hagyta.
- Majd én megcsinálom. Ez az én meglepetésem lett volna, ne dolgozz helyettem - lökött finoman a kanapé felé.
- Most nézzem, ahogy te dolgozol, én meg ne csináljak semmit? - tártam szét a kezem.
- Pontosan - villantott rám egy széles mosolyt.
- Várj! - kaptam utána, mikor vissza akart menni. - Én is sajnálom. Nem kellett volna azt mondanom...
Kezét a számra tapasztotta, hogy elhallgattasson és lágyan rám mosolygott.
- Semmi baj - suttogta.

Tökéletes este volt. A vacsora után, a gyertyák pislákoló fénye mellett beszélgettünk. Sara a kanapén ült, én pedig végigdőltem rajta és fejem az ölébe hajtottam. Ujjaival a hajamat birizgálta, miközben mindenről beszélgettünk, ami eszünkbe jutott. Néha vidáman, néha komolyan. Kimondatlanul is ott lebegett a levegőben, hogy ezentúl más lesz. Egyikünk sem akarta még egyszer végigcsinálni az elmúlt napokat, véglegesen tudatosult mindkettőnkben, hogy szükségünk van a másikra.
Talán több ilyen estére lenne szükségünk, mikor senkitől sem zavartatva, csak ketten lehetünk. Tekintetünk találkozott, gyönyörű szemében ugyanazt láttam, amit én is éreztem. Felültem, hogy összeilleszthessem ajkainkat, a következő pillanatban lábait a derekam köré fonta, így felálltam és felsétáltam vele a szobánkba...
×××
Az első közös karácsonyunk szó szerint a szeretet ünnepe volt. Sergio megállapította, hogy "romantikusabbak és nyálasabbak vagyunk, mint valaha", vagyis minden a lehető legnagyobb rendben volt. Szenteste, ajándékok, majd a karácsony két napja a két szülőnél. 
Szilveszter után két nappal a srácokkal szerveztünk egy közös bulit, közvetlenül az év első edzése előtt. Sara még javában készülődött, mikor én már kabátban álltam az ajtóban.
- Jössz? - léptem vissza.
- Öt perc! - szólt ki a fürdőből.
- Az előbb is annyi volt - nevettem el magam.
Végül megérte a várakozás, fantasztikusan nézett ki.
- Remélem tudod, hogy a srácok fele szingli, neked viszont vőlegényed van - nyomtam egy puszit a szájára, mikor elindultunk.
Válaszul egy szenvedélyes csókot kaptam, ami tökéletesen megfelelt.
- Irina ott lesz? - kérdezte a kocsiban.
- Biztos, most éppen itthon van.
- Szuper - fintorgott, ami meglepett.
Eddig úgy tűnt, a legtöbb barátnővel, feleséggel jóban van, néhányukkal kifejezetten szoros volt a kapcsolata.
- Nem kedveljük egymást annyira - motyogta, de nem mondott róla többet.
Mikor leparkoltam Cris háza előtt - hol máshol lenne a buli? -, már a legtöbb csapattársam ott volt.
- San Iker, neked elnézem, ha késel - vágott hátba Gép, mikor kinyitotta az ajtót, aztán mosolyogva nézett mögém.
- Sarita, te még most is pimaszul csinos vagy - köszöntötte Sarát két puszival.
Meglepve konstatáltam, hogy tényleg jól ismerik már egymást, rólam szinte meg is feledkezve merültek beszélgetésbe. Kiszúrtam Sesét és megindultam felé.
- Iker, na végre! Hol hagytad Szívszerelmed? 
- Sarát - mosolyogtam rá. - Crisszel beszélget - böktem az ajtó felé.
- Honnan ismerik egymást?
- Fogalmam sincs - vontam vállat. - Irina itt van?
A következő pillanatban az orosz szépség megállt előttem és üdvözlésül megpuszilt. Ennyi volt az összes kommunikáció köztünk, mivel én nem tudtam angolul, ő pedig még nagyon kezdő volt a spanyolban. Legnagyobb meglepetésemre cseppet sem kedves pillantást vetett Sara és a barátja felé. 
Fogalmam sem volt, mi lehet a feszültség oka a két lány között, de egész este nem voltak egy társaságban, feltűnően kerülték egymást.
- Hol van Junior? - kérdezte Sara, miközben a rendelt kajákat ettük.
- Anya elvitte. Nem neki való ez - intett Laráék felé, akik már percek óta össze voltak tapadva. - Jössz táncolni, Sarita? - nyújtotta kezét Sara felé, aki nevetve bólintott, majd egy puszit nyomva az arcomra felállt és követte Cristianot.
Magamon éreztem Nagore pillantását, úgyhogy kérdőn felé fordultam
- Mikor lesz az esküvő? - kérdezte.
- Még nem beszéltünk róla. Annyit tudok, hogy Sara nyári esküvőt szeretne. 
Tovább beszélgettem a fiúkkal, mikor egyszer csak Sese megbökött.
- Én a helyedben kezdenék féltékeny lenni - intett finoman Saráék felé.
Összevont szemöldökkel figyeltem őket egy darabig. Sara karjait Cris nyakai köré fonta, Gép kezei pedig Sara csípőjén pihentek. Szorosan összesimulva táncoltak, néha Cristiano lehajolt, súgott valamit Sara fülébe, mire ő felnevetett. Nem tudtam, mit gondoljak. Crisnek ott van Irina, Sara meg engem szeret, mégis többnek tűnt ez az egész, mint egy egyszerű tánc. Valahogy bensőségesebb volt, valószínűleg csak ők ketten tudták, mi is van igazából köztük, de egyre több csapattársam nézett rájuk összeráncolt homlokkal, aztán a következő pillanatban rám néztek. Úgy gondoltam, ideje közbelépni. Felálltam és a lehető legtermészetesebben odasétáltam hozzájuk. 
- Lekérhetem? - nyújtottam a kezem, mire Cris elengedte Sarát.
Ahogy kezeim a dereka köré kulcsoltam, lábujjhegyre állt és lágyan megcsókolt. Viszonoztam, de mindketten éreztük, hogy ez most nem az a szokásos csók. Túlságosan is bizonyítani akartuk mindketten, hogy nem történt semmi. Sara tekintete az enyémet kereste, én azonban először Irinára néztem, aki az egyik sarokban magarázott valamit Cristianonak, láthatóan elég idegesen. Sara követte a pillantásom, aztán egy mély sóhaj kíséretében fejét a mellkasomnak döntötte.
- Megyünk? - kérdezte.
- Igen - feleltem, hiszen tudni akartam, mi ez az egész.
- Sarita, már mész is? - kiáltott felénk Cris, mire bólintottunk. - Ne már, ne foglalkozzatok Irinával. Csak nosztalgiáztunk kicsit a... régi szép emlékeken ugye, kislány? - vigyorgott Sarára.
Először az idiótán mosolygó csatárra néztem, aztán a mellettem álló lányra, aki láthatóan egy kanál vízben meg tudta volt fojtani Crist. Valami motoszkált az agyam hátsó részén, de nem akartam tudomást venni róla. 
Sara némán, mindössze a pillantásával üzent valamit Ronaldonak, akinek lefagyott arcáról a mosoly, gyorsan kezet fogott velem és eltűnt.
A kocsiban mindketten szótlanok voltunk, de teli volt a levegő feszültséggel. 
Mikor már azt hittem, hogy minden rendben lesz, kiderült, hogy mégsem. És ekkor még fogalmam sem volt arról, hogy mégis mivel kell majd szembesülnöm.

Sara ruhája

2013. február 17., vasárnap

38. fejezet

Jó olvasást, minden más a végén :)


Sóhajtva néztem Sara után, és próbáltam rájönni, hogy mikor történt mindez. Múlt héten még minden a legnagyobb rendben volt, legalábbis én nem vettem észre semmit. Eljött velem Németországba, mikor megkaptam az Aranykesztyűt, eljött a jótékonysági meccsre, amit az alapítványommal szerveztünk. Ezen a héten azonban nem volt olyan nap, hogy ne veszekedtünk volna. Az ominózus Luciana Salazar eset óta nem volt vitánk a féltékenység miatt, nem gondoltam, hogy újra előjönne a téma. Azt hittem, akkor tisztáztam a dolgokat, de ezek szerint mégsem.
Az egész hétfőn kezdődött, mikor kissé későn értem haza. A srácokkal edzés után beültünk egy bárba, hogy beszélgessünk még egy kicsit. Nem gondoltam, hogy baj lesz belőle, ráadásul üzentem is neki, hogy nem megyek még. Mégis, mikor hazaértem, mérgesen fogadott.
Napok óta ezt játsszuk, ha nem érek haza időben, áll a bál. Ráadásul feltűnt, hogy ha otthon hagyom véletlenül a telefonomat, nem mindig van a helyén. Persze, lehet, hogy csak pakolászott, de a viselkedéséből egész másra következtettem.
Úgy gondolom, hogy általában én vagyok az, aki nyugodtan kezeli a helyzetet, én kezdem a békülést. Most azonban hagytam, hagy puffogjon, hiszen tényleg nem tehettem semmiről. Most éppen az volt a baj, hogy estére találkozót beszéltem meg Biciékkel, fogalmam sincs, miért kapta fel ezen a vizet, hiszen kedveli őket.
Összepakoltam a cuccom edzésre, aztán lassan felsétáltam a lépcsőn.
- Mennem kell, majd este jövök - dugtam be a fejem az ajtón.
Sara felemelte a fejét, egy hosszú pillanatig szótlanul fürkészett, aztán mintha megenyhült volna egy kicsit, mert halvány mosollyal az arcán bólintott. 
Értetlenül megráztam a fejem. Egyszerűen nem értettem, most hirtelen mitől békült meg. Kezdtem megérteni Sergio problémáját a női logikával kapcsolatban.

Mikor beléptem az öltözőbe, Sese vigyorgó fejével találtam szembe magam.
- Ikeeer! - nevetett rám.
- Mi történt? - vontam fel a szemöldököm, miközben levágtam magam a padra.
- Kösz a tippet - csapott a vállamra, láthatóan teljesen fel volt dobva.
- És elmondod, hogy minek örülsz ennyire, vagy még nézzem az idióta fejed? - eresztettem meg egy félmosolyt.
- De jó kedved van - fintorgott. - Lara hazajött... - kezdte. - És megfogadtam a tanácsod, közben felnőttem, úgyhogy most minden rendben kettőnk között - mondta elégedetten.
- Örülök - bólintottam.
Tényleg jó volt újra látni a régi Sesét, aki idióta poénokat süt el minden percben és ontja magából a hülyeséget. Azonban nem tudtam felhőtlenül örülni, hogy minden rendben van vele. Tele volt a fejem Sarával és a veszekedéseinkkel, nagyon rossz előérzetem volt.
- Mi van veled? - lépett elém Xabi.
- Semmi, jól vagyok - sóhajtottam, aztán kiléptem az öltözőből és magányosan kezdtem a bemelegítést. Magamon éreztem a többiek pillantását. Nem volt köztünk titok, napi szinten találkoztunk, azt is tudtuk a másikról, amit nem akartunk, így nyilvánvaló volt, hogy ki fogják szedni belőlem. A baj csak az volt, hogy én sem tudtam pontosan, mi a helyzet.
Először Sergio kérdezett rá - természetesen.
- Minden rendben? - pillantott rám és tőle szokatlan módon ezúttal nem követte kérdését semmilyen beszólás.
- Nem tudom - sóhajtottam. - Tényleg fogalmam sincs.
- Mi történt? - próbálkozott.
- Összevesztünk. Sokadjára. Megint féltékeny, már kezd elegem lenni belőle. Soha nem adtam neki okot rá.
- Minden nő féltékeny, ez beléjük van kódolva. Ne szenvedj már miatta - lökött meg.
- Nem Serg, ez nem olyan. Szerinted normális, hogy kiakad, ha nem érek haza pontosan abban az időben, amit mondtam? Ha nem akarja, hogy találkozzak a legjobb barátaimmal? Ha... belenéz a telefonomba? Nem Sese, ez már túlmegy a normális féltékenységen. És az a legrosszabb, hogy tudom, ez így nem jó, tennem kéne valamit, de egyszerűen nem engedi, hogy elmondjam. Nem akar meghallgatni. Sese, ha ez így megy tovább...
- Ne! Ki ne mondd! - szakított félbe. - Iker, ti vagytok Spanyolország álompárja. És nem csak azért, mert mindketten híresek vagytok és hogy összejöttetek, tele van veletek a sajtó. Teljesen mindegy, a nap melyik pillanatában látnak titeket együtt, mindig süt rólatok a szerelem. Mosolygásra késztetitek az embereket. Ennek nem lehet csak úgy vége, nem tudnátok azt mondani, hogy "oké, szép volt, de itt most vége". Ismerek évek óta és komolyan mondom, hogy soha nem voltál még annyira rendben, mint mióta együtt vagytok. Beszéld meg vele, biztos, hogy van megoldás. Lennie kell, ti összeilletek - magyarázott hevesen gesztikulálva.
- Szeretném, ha lenne. Az a kérdés, hogy ő is akarja-e - mondtam halkan.
- Ne kombinálj, állj oda elé és kérdezd meg tőle!
- Ha meghallgatna - fintorogtam.
- Pont most akartam mondani, hogy menjünk el valahova négyen, de akkor mindegy. Először rendezzétek a dolgot.

Ez volt az első olyan este, mikor nem volt kedvem hazamenni. Nem akartam újra veszekedni, újra tele feszültséggel elaludni. Úgyhogy hagytam, hadd rendeljenek még egy kört a srácok, felajánlottam Bicinek, hogy hazaviszem, majd a sebességhatárt mindenhol betartva vezettem haza.
Tudtam, éreztem, hogy ma valami történni fog. Túlságosan sok feszültség gyűlt már össze mindkettőnkben, már nem tudtuk tovább tartani. Meg se próbáltam elkerülni a konfliktust, egyből a nappaliba mentem. Sara olvasott, de érkezésemre letette a könyvet. Egy pillanatra felcsillant bennem a remény, hogy ma minden rendben lesz, de végül mégis megszólalt.
- Soká jöttél - nem volt szemrehányó, de éreztem, hogy valami van a háttérben.
- Még csak tíz óra van - vágtam vissza. - És különben is, felnőtt férfi vagyok.
Felvonta a szemöldökét, majd lassan felállt.
- Oké, csak mondtam valamit, nem kell azonnal leszedni a fejem.
- Pont te mondod? - nem akartam, mégis kicsúszott a számon a megjegyzés, mire megpördült a tengelye körül és szikrázó szemekkel nézett rám.
- Ezt hogy érted?
- Sara, ne játszd az értetlent, belefáradtam ebbe a játékba. Napok óta mást sem csinálok, csak próbálom kitalálni, mi bajod van. Semmit nem tettem, mégis úgy érzem, nem bízol bennem - megint.
- Szerinted miért? Folyamatosan későn jössz haza, alig látjuk egymást, ha véletlenül mégis itthon lennél, tele van a fejed a következő meccsel, vagy a jó ég tudja, mivel. Soha nem mondod el, hova mész pontosan, hogy mikorra várjalak, csak úgy bejelented, hogy elmész. Szerinted ez normális? Tegyek úgy, mintha minden rendben lenne? Persze, hogy gondolok bizonyos dolgokra.
- Például? - támaszkodtam neki fél kézzel az ajtónak.
- Iker, ne akard megint megkerülni a dolgot! - sziszegte.
- Megkerülni? Most komolyan, szerinted ha nem vagyok itthon, egy másik nő ágyában vagyok? Tényleg ez jut elsőnek eszedbe? Te is tudod, hogy ez nevetséges! Alaptalanul vádolsz meg dolgokkal és nem elsőre. És most elegem van! - emeltem fel a hangom. - Soha nem adtam rá okot. Mióta tudom, hogy szeretlek, nem érdekel a többi nő. Kismilliószor mondtam már, hányszor kell még elismételnem? Miért nem tudsz végre megbízni bennem? Mert eleinte talán szórakoztatott, hogy féltékeny vagy, de most már rosszul esik, hogy ennyire nem ismersz. Néha már nem tudom, hogy tényleg szeretsz-e, vagy csak...
- Ne mondj olyat, amit később megbánsz - sziszegte lassan. - És még én nem ismerlek téged? Csak a pénzed miatt vagyok veled? Hát persze, nyilván. Istenem Iker, néha annyira... - emelte fel a karját, de aztán kétségbeesett mozdulattal leejtette maga mellé, nem fejezte be a mondatot.
- Ne adj okot rá, hogy ezt érezzem! - vágtam vissza. - Egy normális otthonba akarok hazajönni, nem azt akarom látni a szemedben, hogy megint kételkedsz. Nem arra, hogy a ház két legtávolabbi pontján duzzogunk. Hol van már az az idő, mikor a bejáratnál vártál? Mikor alig bírtunk ki egymás nélkül pár órát?
- Bocs, nem tudtam, hogy vannak feltételei is az együttélésnek - gúnyolódott.
- És főleg nem arra - folytattam  -, hogy a telefonomban nézed az üzeneteimet, a hívólistámat, vagy a franc tudja, mit! Sara, ez az egyetlen, amit el akartam kerülni. Ha azt kéred, hogy adjam oda, szó nélkül megteszem. De az már a kapcsolat vége, ha a másik háta mögött kutakodunk.
- Honnan tu... - kezdte, de rájött, hogy elárulta magát.
Keserűen elmosolyodtam, majd elléptem mellette.
- Ennyi, végeztünk? - fordult utánam. - Nincs több mondanivalód?
- Sara, belefáradtam. Nem tettem semmit és pont. Ha képtelen vagy ezt elfogadni, ha képtelen vagy megérteni, hogy szeretlek...
Fájdalmas volt belegondolni is, nem akartam kimondani, de muszáj volt. Ennek így már nem volt értelme.
- Bármennyire is fáj, bármennyire is el akarom kerülni, akkor azt kell mondanom, hogy hagyjuk. Ne próbálkozzunk feleslegesen, ne raboljuk egymás idejét. Talán majd találsz valakit, akinek elhiszed, hogy nincs más rajtad kívül, akit te is annyira fogsz szeretni, mint én téged. Én nem ezt akarom - mondtam gyorsan, mikor elsápadt. - Ez a legutolsó, amit szeretnék. Csak.. Hagyjuk most ezt egy kicsit, ne fárasszuk egymást tovább. Gondolkozz el azon, amit mondtam és döntsd el, hogy mit akarsz. Nevezd ezt egy ultimátumnak, vagy bárminek, ahogy akarod.
Nem csak azért mondtam ezt, hogy jobb belátásra térítsem. Tényleg így gondoltam. Tudtam, hogy ha úgy dönt, fejezzük be, átkozni fogom magamat, amiért felajánlottam ezt a lehetőséget. Sara olyan szinten a szerves része lett az életemnek, hogy képtelen vagyok nélküle tovább folytatni azt. De ez az egész már nem jó így, nem egészséges. Tudtam, hogy ha azt mondja, hagyjuk, el fogom engedni. Mert neki jobb lesz úgy és hosszú távon nekem is. De reménykedtem, hogy talán észhez tér, rájön, hogy teljesen feleslegesen cirkuszol és meg tudjuk beszélni a problémát felnőtt emberek módjára. Mert az nem állapot, hogy olyan sértéseket vágunk egymás fejéhez, amit már abban a pillanatban megbánunk, amikor kimondjuk.
Sara szótlanul állt, valószínűleg próbált rájönni, hogy tényleg komolyan mondtam-e. Talán egy pillanatra könny csillant meg a szemében, de nem voltam benne biztos, ugyanis a következő másodpercben elviharzott mellettem, fel a lépcsőn. Nem mentem utána, úgy voltam vele, hagy gondolkozzon. Arra azonban nem számítottam, hogy fél óra múlva egy megpakolt bőrönddel áll meg előttem. Most rajtam volt a sor, hogy megijedjek.
- Hova mész? - kérdeztem.
- El. Át kell gondolnom néhány dolgot.
- De miért mész el?
- Iker - ejtette ki olyan lágyan a nevemet, hogy beleborzongtam. - Komolyan azt hiszed, hogy tudnánk úgy tenni, mintha semmi nem történt volna? Holnap ugyanúgy összevesznénk valamin. Most elmegyek egy időre, nagyon szépen kérlek, hogy ne keress!
- De... - tiltakoztam, féltem, hogy nem jön vissza.
- Jobb lesz így - mondta, aztán kinyitotta az ajtót és elment.
Letaglózva álltam az előszobában, képtelen voltam megmozdulni, utána menni vagy bármi mást csinálni. Ezerszer megbántam, hogy kimondtam azt a bizonyos mondatot, ami előidézte ezt. Én nem ezt akartam. Azt akartam, hogy a közelemben maradjon, hogy láthassam az arcán, mit gondol. De így abszolút a saját döntése, és én csak a végeredményt fogom tudni. Hirtelen halál.

Tudom, hogy nem lett hosszú. A folytatás már megvan a fejemben. Írhattam volna tovább is, de nem tettem, és ennek nagyon egyszerű oka van: valahogy érzékeltetni akartam, hogy ez most tényleg komoly krízis. Ha visszanézitek, eddig nem volt sok veszekedés a történetben, ha mégis, az már abban a részben rendeződött. Ez viszont más, hosszabb, bonyolultabb, úgyhogy nem akartam egy részbe összetömöríteni, szétszedve viszont kicsit rövid lett. Remélem megértitek :)
Puszi: Csanna

2013. február 12., kedd

37. fejezet

Tudom, hogy késtem, de higgyétek el, ebben a hónapban magamra alig van időm, nem hogy  történetre. Az elmúlt héten konkrétan végig dolgozatot írtunk, most meg ránk szakadt az érettségire jelentkezés és a fakt választás. Ezzel csak azt akarom mondani, hogyha mostanában kissé rendszertelenül fogok jelentkezni, az e miatt van.
Ettől függetlenül remélem tetszik :)
Puszi


- Iker, hova sietsz ennyire? - kérdezte Cris edzés végén.
- Vacsorázni megyünk - magyaráztam. - Bocs, srácok, majd holnap maradok tovább.
- De szombaton El Clásico - tárta szét a karját.
- Tudom, nekem is fontos ez a meccs. Egész héten erre készültem, ma egész nap itt voltam és holnap is itt leszek. Ma estére van egy asztalunk Combarroban, évfordulót ünneplünk. 
- Ja, jó, bocs. Ezt mondd, akkor nem nyaggatlak - tette fel a kezeit.
Intettem nekik búcsúzóul, aztán a parkolóba siettem. 
Sara pár perccel utánam érkezett haza, bármennyit is könyörögtem neki, hogy ne menjen vissza azonnal dolgozni, kedden már nem bírt nyugton maradni.
- Átöltözök, aztán mehetünk - nyomott egy puszit az arcomra.
- Várj! - húztam vissza. - Azt hiszem, az este meglepetés részéről le kell mondanod. El akartalak vinni egy helyre, de kiderült, hogy még nincsenek készen bizonyos dolgokkal. Nem mondom el, mi lett volna, ha kész lesznek, megmutatom.
- Semmi baj - simított végig az arcomon. - A vacsora is teljesen megfelel. Mindjárt jövök - sietett fel a lépcsőn. - Mennyire öltözzek ki? - hajolt át a korláton.
- Én így megyek - mutattam végig magamon, mire bólintott.
Tíz perccel később már jött is le, én pedig ismét elmerültem a szépségében. Sara az a lány, akinek nem kell állandón kivágott felsőket és miniruhákat hordani ahhoz, hogy szép legyen. Most is egy egyszerű farmert és pólót vett fel, így is elvarázsolt.
- Gyönyörű vagy - kulcsoltam össze az ujjainkat.
- Te meg elfogult - nevette el magát.
- Nem hiszem - húztam magamhoz egy finom csókra.

Mikor beléptünk az étterembe, a hostess azonnal az asztalunkhoz vezetett minket. Szerencsére sikerült egy viszonylag félreeső helyett találunk, így kiestünk a kíváncsi tekintetek sugarából. Az asztalon már ott volt az ajándékom, egy csokor vörös rózsa. Mikor Sara meglátta, elpirult és boldogan rám mosolygott.
- Igazán nem kellett volna - bújt az oldalamhoz. - Túlságosan elkényeztetsz.
- Megérdemled - vontam vállat, aztán kihúztam neki a széket.
- Ó, milyen figyelmes - nevette el magát, miközben leült.
Miközben a rendelést vártuk, csendesen beszélgettünk. Nem nosztalgiáztunk, nem akartuk az elmúlt egy év minden pillanatát feleleveníteni. Egyrészt azért nem, mert az étteremben teltház volt és a kapcsolatunk csak kettőnkre tartozik. Másrészt pedig mindketten pontosan tudtuk, mi minden történt ebben az egy évben, felesleges lett volna erről beszélgetni.
- Mit mondott az orvos? - kérdeztem.
- Kivette a varratokat, szépen begyógyult a seb. Most már mindent szabad.
Mikor leesett, hogy értette, elnevettem magam.
- Ezt ő mondta? Vagy rákérdeztél?
- Ő mondta - tette fel kezeit ártatlanul. - Ne nézz így rám, tényleg magától mondta.
Mosolyogva megráztam a fejem, de nem firtattam tovább a témát.
Vacsora után a közeli parkban sétáltunk egyet, már besötétedett, mire hazaértünk. Sara vízbe rakta a rózsákat, aztán lassan elém lépett és felnézett rám. Karjait a nyakam köré fonta és elmosolyodott.
- Köszönök mindent - hajolt közelebb hozzám, ajkainkat csupán pár centi választotta el.
Arcomon éreztem leheletét, szemeiben láttam a sóvárgó csillogást. Mielőtt megszüntettem volna a kettőnk közötti távolságot láttam, hogy lehunyja szemeit és kissé oldalra dönti a fejét. Mikor megcsókoltam, újra elöntött az a bizonyos, ismerős érzés, amit soha nem tudtam megszokni. Éreztem, ahogy mellkasa szaporán emelkedik és süllyed, az én testem is ugyanígy reagált minden érintésére. Keze a hajamba kúszott, miközben nyelve bebocsájtást kért a számba, amit nem késlekedtem megadni neki. Ujjai befurakodtak a pólóm alá, meztelen bőrömet simogatták, jóleső bizsergés járta át az egész testem. Egy pillanatra elváltunk egymástól, hogy levegőt vegyünk, de ajkaink a következő másodpercben újra összefonódtak.
A levegő izzott körülöttünk, a visszafojtott vágy, szerelem és szenvedély szinte kézzel fogható volt. Mielőtt azonban tovább léptem volna, meg akartam győződni valamiről.
- Bi..biztos, hogy nem lesz baj belőle? - ziháltam.
- Nyugi, már összeforrt a seb - harapta be az előző csókunktól meggypiros ajkát.
- Ígérd meg, hogy ha minimálisan is fáj, azonnal szólsz - simítottam haját a füle mögé.
Mosolyogva bólintott, mire megfogtam a kezét és felsiettünk a hálóba. Abban a pillanatban, ahogy becsuktam az ajtót, ajka újra az enyémet kutatta. Lassan hátrálni kezdtem, míg végül megéreztem az ágy szélét a lábamnak nyomódni. Ekkor hátradőltem, őt is magammal húzva, csókunkat egy pillanatra sem szakítva meg. Folyamatosan simogattuk egymást, amitől iránta érzett vágyam egyre nőtt, már-már fájt, hogy nem lehet azonnal az enyém.
Kezeivel megtámaszkodott fejem két oldalán, haja előrehullott, tincsei az arcomat simogatták. Lassan mozgatni kezdte a csípőjét, pontosan tudta, hogy ezzel az őrületbe tud kergetni. Egy idő után már képtelen voltam visszafojtani rekedt nyögéseimet, mire arcára elégedett mosoly kúszott. Egy gyors mozdulattal levette a pólóját, majd ugyanezt tette az enyémmel is. Újra előrehajolt és egy pillanatra a tekintetünk találkozott. Nem mondott semmit, de a szemében lévő érzelmek mindent elárultak, szinte égetett a pillantása. A következő pillanatban megszakította a szemkontaktust és megcsókolt. Ujjai bejárták a mellkasomat, ismeretlen mintákat rajzoltak a bőrömre. Nem sokáig élvezhettem a kényeztetését, ugyanis felült és a melltartója kapcsához nyúlt. Engedte, hogy a pántok lecsússzanak a vállán, egyre többet tárva fel melleiből. Egy pillanatig még magára szorította az anyagot, de tekintetemet látva végül megszabadult tőle. Kissé megszeppenten fürkészte arcomat, kíváncsi volt a véleményemre, hiszen a műtét után most először láttam az eredményt. Húztam egy kicsit az agyát, megpróbáltam kifejezéstelenül feküdni alatta, de nem bírtam sokáig. Finoman magam alá fordítottam, aztán kezem a melleire simítottam. Más volt, de mégis ugyanaz. Természetesen nagyobb lett és - ha lehetséges - még formásabb, mint volt. Láttam, hogy a műtéti heg már begyógyult, úgyhogy megnyugodva kezdtem el kényeztetni ajkaimmal is domborulatait. Szinte érezni lehetett megkönnyebbülését, kezeit a hajamba vezette és jólesően felsóhajtott.
- Tökéletes vagy - suttogtam a fülébe.
Legördültem róla, mindkettőnket megszabadítottam a még rajtunk lévő felesleges ruhadaraboktól, aztán derekát átölelve újra magamhoz húztam. Homlokom az övének döntöttem, szótlanul merültünk el egymás tekintetében.
- Szeretlek! - sóhajtott végül és lehajtotta a fejét.
- Én is téged. Nagyon - nyomtam egy puszit az ajkaira, miközben kezem egyre lentebb kalandozott.
Mikor végül elértem legérzékenyebb pontját, mindketten felsóhajtottunk. Lassan ingerelni kezdtem, mire hajamba markolt és pillantása fogva tartotta az enyémet.
Amire nem számítottam, az az volt, hogy másik kezével ő is befurakodott kettőnk közé, megtalálta már tettre kész férfiasságomat és kényeztetni kezdett.
Sóhajaink keveredtek, egyre hangosabban lettek, végül nem bírtam tovább és magam alá fordítottam. Lábait derekam köré fonta, majd összeillesztettem testünket. Sara hátrahajtott fejjel felnyögött, én pedig kihasználva a helyzetet, nyakát hintettem be csókokkal. Lassan mozgatni kezdtem csípőmet, hamarosan ő is beszállt és körkörös mozdulatokkal fokozta tovább vágyamat.
Hajába túrtam, miközben ajkam minden pillanatban valamelyik testrészét érintette. Forró, szenvedélyes szeretkezés volt, ezúttal mindkettőnknek a másik élvezete volt a legfontosabb. Egyszerre értük el a csúcsot, ajkam az övére tapasztottam, hogy elfojtsam sikolyát.
Zihálva fürkésztük egymást, majd elmosolyodtam és legördültem róla.
- Mondtam, hogy már mindent lehet - bazsalygott, mire felnevettem.
×××
Az öltözőt betöltötte az elszánt hangulat, mindannyian győzni akartunk. A közösen megnyert világbajnokság óta ez volt ez első meccsünk egymás ellen. Nagy tétje volt, ha mi nyerünk, növeljük az előnyünket, ha ők, átveszik a vezetést a bajnokságban. Nehezítette a dolgunkat, hogy a Barcelona szentélyében, a Camp Nouban játszottunk, de ez nem vett vissza a bizonyítási vágyunkból, sőt!
Mindannyian úgy éreztük, hogy most nincs nagy különbség a két csapat között, szoros meccs lesz.
Az elmúlt hét folyamatosan erről a meccsről szólt, a média kellőképpen feltüzelte a szurkolókat. A játékoskijárónál várakoztunk, érezhető volt némi feszültség a két csapat között, de közel sem annyira, mint máskor. A nyári emlékek jó hatással voltak a kapcsolatunkra. Megöleltem a válogatottbeli csapattársaimat a Barcelonából, aztán beálltam a sor elejére és vártam a bíró jelzését.
Mikor elértük a pályát, felcsendült a Barcelona himnusza, a szurkolók teli torokból ordították az általuk szentnek és sérthetetlennek tartott sorokat. Kétségtelenül impozáns látványt nyújtott a csapat színeibe öltözött stadion, de ez nem rettentett meg minket, inkább még inkább fokozta a bizonyítási vágyunkat.
Miután elvégeztem csapatkapitányi teendőimet, a kapumhoz sétáltam. Mint minden meccs előtt, most is végighúztam lábamat a 16-os félkör vonalán, majd a 16-os és az öt és feles vonalnál is megismételtem ugyanezt a mozdulatot.  Ezután odamentem a kapuhoz és bal kezemmel megérintettem a felső keresztlécet. Ezt a rituálét sosem hagyom ki, egyfajta megszokás.
Legnagyobb meglepetésünkre a Barcelona már a kezdő sípszó után próbálta tisztázni az erőviszonyokat. Arra azonban már senki nem számított, hogy alig telt el tíz perc a mérkőzésből és már is egygólos hátrányban voltunk. A védelem úgy ahogy van, csődöt mondott, Xavi teljesen üresen emelte be felettem a labdát. Dühösen kiabáltam a srácokkal. Mérges voltam a gól miatt és bosszantott a védelmi hiba. Persze, fordítottunk már meg meccset rengetegszer innen, de a következő percekben sem tűnt úgy, hogy a két csapat egy szinten lenne. Sőt, nyolc perccel később már újra kiszedhettem a labdát a kapuból. Villa tolta el nagyon egyszerűen a labdát Sese mellett, én pedig hiába kaptam utána, nem értem el, így a játékszer elsuhant mellettem, Pedronak pedig csak bele kellett pöccintenie és máris újabb gól született.
Széttárt karokkal néztem Segiora, aki felemelte kezeit bocsánatot kérve.
Ezt követően kissé észbe kaptunk, bár támadásig nem jutottunk, de legalább a Barca sem veszélyeztette a kapunkat. Eszméletlenül dühösen vonultam be az öltözőbe a félidőben.
- Srácok, gondolkozzatok már egy kicsit! Mindenki a saját emberét fogja, ilyen ajtó-ablak helyzeteket nem akarok látni a következő negyvenöt percben - kiabált a Míster is.
Sajnos szavai sem tehettek csodás, a második játékrész ugyanúgy kezdődött, mint a legelső. Az ellenfél támadott, mi meg rendszertelenül próbáltuk megakadályozni az újabb találatot. Ekkor azonban egyre kevesebb volt a tiszta játék, a fiúk kezdtek kétségbe esni, amit agresszív játékkal próbáltak ellensúlyozni. Mikor Cris meglökte Guardiolát, a Barcelona játékosai egy emberként siettek megtorolni Cristiano tettét. A kisebb tömegverekedés után újra folytatódott a meccs, de semmi nem alakult úgy, ahogy elterveztük.
Messi tökéletes átadását követően David került helyzetbe, kissé kintebb léptem a kapuból, hogy jobban védhessem a szöget. Ez sem segített, nem tudtam megakadályozni a harmadik gólt.
Pár perccel később Marcelo buktatta fel Pedrot, aki egy lap reményében kissé rájátszott a sérülésére. Mikor odaléptem hozzájuk, hogy megpróbáljam megakadályozni a sárgát, a bíró nekem is felmutatott egyet. Dühösen fújtam, de jobbnak láttam, ha inkább visszamegyek a kapuba.
Ha eddig tartott volna a mérkőzés, még elviseltem volna. De ami ez után történt, az már megalázó. Konkrétan a Barcelona térfelén csak másodpercekig tudtuk tartani a labdát, folyamatosan szereltek minket. Három perccel a harmadik után már jött is a negyedik találat, újra Villától, védhetetlenül.
Úgy tűnt, az ellenfél megelégszik ezzel az eredménnyel, ez után inkább a látványos focit részesítették előnyben, ennek köszönhetően kissé felszabadult a tizenhatosunk. De még nem volt vége.
Már mindenki az órát nézte, hogy mikor fújják már le, mikor ébredhetünk fel végre ebből a rémálomból, mikor kaptunk még egyet. Nem Messitől, nem Villától, Pedrotól vagy éppen Xavitól. Jeffren, aki csereként állt be, a második csapatból hozták fel erre a meccsre, gondolt egyet és megpróbálta. És sikerült neki. A közönség felhördült, a Barcások egymásra ugráltak, Gerard pedig felmutatta egyik kezét, ötöst mutatva. Szomorú és egyben megalázó volt. Megálltam a kapum előtt, összefontam karomat a mellkasom előtt és kifejezéstelen tekintettel próbáltam elviselni a vereséget.
Sese már nem volt ennyire higgadt, teljesen feleslegesen kiharcolt magának még egy sárgát, elérve ezzel a pirosat és a kétmeccses eltiltást. A lefújás után természetesen kiszabadult mindenkiből a feszültség, próbáltam szétválasztani a srácokat, nem akartam, hogy összeverekedjenek.
Az öltözőben a hangulat nyomorúságos volt. Mindenki szikrázott a feszültségtől, ugyanakkor eszméletlenül csalódottak voltunk. Nem sokat beszéltünk, de a mozdulataink mindent elárultak. Volt, aki a cipőjét vágta a falhoz, mások csak a cipzárt húzták be a táskájukon kissé nagyobb erővel a kelleténél.
Mourinho eleinte kiabált, de a végén már ő sem mondott semmi, csak a tekintetével üzente, mit gondol a mai meccsről. Egyezett a véleményünk.
Soha, egyik vereség sem fájt még ennyire. Igen, kaptunk már ki 6-2-re, de ez még annál is rosszabb volt. Mintha egy negyedosztályú csapat játszott volna a világ legjobb klubja ellen.

Hajnali kettőkor halkan elfordítottam a kulcsot a zárban, majd lassan becsuktam magam mögött az ajtót, és belülről nekidőltem. Percekig álltam így, mozdulatlanul, mikor lépteket hallottam a lépcsőn lefelé jönni. A következő pillanatban Sara felkapcsolta a villanyt, mire hunyorogni kezdtem a hirtelen fényben. Nem mondott semmit, csak rám nézett, valószínűleg minden gondolatom kiült az arcomra. A következő pillanatban szorosan átölelt, megnyugtatóan simogatni kezdte a hátamat.
- Annyira sajnálom - suttogta.
Nem öleltem vissza, inkább kiszakítottam magam a karjai közül és felmentem az emeltre. Bevágtam magam mögött a fürdőszoba ajtaját, aztán a mosdókagylóra támaszkodva a tükörképemre meredtem. Az arc, amit láttam, sokkal öregebbnek nézett ki, mint amilyen valójában vagyok. Hideg vízzel felfrissítettem magam, aztán visszamentem a hálóba. Sara az ágyban feküdt, kifelé fordulva. Nyilván nem esett jól neki, hogy visszautasítottam. Befeküdtem mellé, egy ideig a plafont bámultam, aztán egy sóhajjal mögé gördültem és magamhoz vontam.
- Ne haragudj! - pusziltam a nyakába. - Erre nem voltam felkészülve. Nem érdemlem meg, hogy sajnálj, borzasztóan játszottam. Nem csak én, az egész csapat.
- Ne mondj ilyet - fordult meg a karjaimban és kezét az arcomra simította.
- Ha a következő napokban bunkó leszek, akkor szólj rám, hogy nem rád kell haragudnom, hanem magamra.
Elmosolyodott, aztán lágyan megcsókolt, elérve, hogy rövid időre, de elfelejtsem a csalódottságom és csak rá koncentráljak. 

2013. február 2., szombat

36. fejezet

Kicsit megkésve, de itt az új rész, ez ilyen kórházas rész lett :) A vége lehetett volna jobb is, de ma már nem fog az agyam. Holnap viszont tanulok a hétfői négy tz-re, és azt hiszem, össze fogok veszni a csapattársaimmal is, ezért hoztam most. 
Másik dolog, hogy tetszik az új kinézet? Szerintem sokkal jobban illik a történethez, mint az előző :) Még egy új fejlécet várok hozzá, és teljes lesz a kép.
Köszönöm az előző fejezethez érkezett pipákat ;)
Csanna


Edzés után az öltözőben ücsörögtünk a srácokkal, szokás szerint hülyéskedtünk, mikor megszólalt a telefonom. Mosolyogva szóltam bele, mikor láttam, hogy Sara hív.
- Szia! 
- Iker, azt hiszem, le kell mondanod a tortilláról. Tudnál hozni valami kaját hazafele?
- Persze, nem gond. Mi történt?
- Most parkoltam le a kórház előtt. Figyelmetlen voltam és kés volt a kezemben... - magyarázott, mire talpra ugrottam és fél kézzel dobálni kezdtem a ruháimat a táskámba.
- Mindjárt ott vagyok!
- Nem, nem kell, jól vagyok, tényleg! - próbált nyugtatni.
- Persze, biztos ezért vagy kórházban... - ráztam meg a fejem.
- Iker, nem leszünk előrébb, ha idejössz. Nagylány vagyok már, gyorsan végzek.
- De mit csináltál? - kérdeztem, miközben intettem a fiúknak és már siettem is az autóm felé.
- Szeleteltem, megcsúszott a kés a kezemben és kicsit hosszú a vágás ahhoz, hogy csak egyszerűen letapasszam, meg azt hiszem, a körmöm sincs teljesen rendben. De nincs semmi komoly baj, nem kell aggódnod.
Nagy nehezen rávett, hogy csak menjek egyszerűen haza. Otthon ledobtam a két pizzát, amit útközben vettem és türelmetlenül vártam, hogy Sara is hazaérjen.
Természetesen nem végzett olyan hamar, mint gondolta, de végül hazaért. Aggódva mentem ki elé, de ő nyugtatóan rám mosolygott.
- Jól vagyok - nevetett fel, megelőzve a kérdésem.
Finoman felemeltem bal kezét és egy lágy puszit nyomtam bekötözött ujjára. 
- Mit mondtak?
- Össze kellett varrni, de nincs semmi más baj. Gyorsan meggyógyul.
- És a körmöd?
- Visszanő, olyan lesz, mint régen - nyugtatott.
Miután meggyőződtem róla, hogy pár öltésen kívül tényleg nincs baj, lehiggadva átöleltem.
- Hogy tudtad ennyire elvágni? - kérdeztem.
- Elkalandoztam, nem fontos. Máskor jobban vigyázok.
- Ajánlom is, nem szeretnék még egy szívrohamot...
- Túlságosan aggódsz értem - mosolygott rám.
- Nem tehetek róla, ilyen a természetem - vontam vállat.
- Figyelj, ha már itt tartunk, mindjárt itt a műtétem, beszélni akarok veled valamiről, de ígérd meg, hogy nem leszel mérges.
- Rosszul kezdődik - motyogtam.
- Nem akarom, hogy begyere a kórházba - mondta egy szuszra, mire azonnal tiltakozni akartam, de ő megrázta a fejét. - Nem, hadd mondjam végig. Pénteken műtenek, neked szombaton meccsed van. Edzésed van, koncentrálnod kell, nem akarom elvonni a figyelmed, feleslegesen aggódnál. Mindjárt itt van a Barcelona elleni meccs is, most legyen ez a legfontosabb neked. És van még egy dolog, nem akarom, hogy olyan kábán láss. Kell egy kis idő, míg összeszedem magam az altatás után, felesleges lenne ott ülnöd és várni míg felkelek. Megérted, ugye?
- Érteni értem, de nem tetszik - morogtam.
- Kérlek - nézett rám a szempillái alól, bevetve könyörgő pillantását.
- Ne nézz így rám - nevettem el magam tehetetlenségemben.
- Akkor megegyeztünk? - mosolyodott el és egy gyors puszit nyomott az arcomra.
- Hé, nem mondtam semmi ilyesmit!
- De tudom, hogy bele fogsz menni - somolygott.
- Te meg a magabiztosságod - túrtam bele a hajamba.
Sara lezártnak tekintette a témát, de én tudatosan nem mondtam neki semmit. Tudtam annyit az ilyen műtétekről, hogy utána bent kell maradni pár napot. Nem gondolhatta komolyan, hogy ő kórházban van, én meg nem megyek be hozzá!
Mosolyogva figyeltem, ahogy pakolászott a konyhában, a sérült ujja sem akadályozta meg abban, hogy rendet rakjon. Mögé léptem, hátulról átöleltem és a nyakába csókoltam.
- Menj, pihenj egy kicsit, majd én megcsinálom ezt - toltam el a pulttól. - Hosszú napod volt.
Fejét a mellkasomnak döntötte, felnézett rám és elmosolyodott.
- Köszönöm - nyomott egy puszit az államra. - Megyek, megírom a cikket a Marcanak. Fent leszek.
Miután elpakoltam a konyhában, beraktam egy menetet a mosógépbe is, majd csatlakoztam Sarához a szobánkban. Végigfeküdtem az ágyon, bekapcsoltam a TV-t, ő pedig velem merőlegesen, fejét a mellkasomon pihentetve helyezkedett el. Laptopját felhúzott térdein tartotta és szorgalmasan pötyögött.
- Miről írsz? - kérdeztem mellékesen.
- Most éppen rólad. A második gólról, amit a Milan rúgott.
- Azt inkább hagyjuk - fintorodtam el, mikor felidéztem az emléket. - Hatalmas baki volt.
Felnyúlt és végigsimított az arcomon, mire belecsókoltam a tenyerébe.
- Láttam már rosszabbat is.
- Tőlem? - vontam fel a szemöldököm, mire felnevetett.
- Nem, nyugi - folytatta a cikket. - Hibázni se láttalak még igazán.
- Csak mert elfogult vagy...
- Vagy te vagy túl önkritikus - pillantott rám gyorsan. - De pont ezért vagy te a legjobb - fejezte be, mielőtt közbeszólhattam volna.
Finoman megcsókoltam, aztán hagytam, hagy dolgozzon, miközben figyeltem arca minden rezdülését. Néha összeráncolta a szemöldökét, máskor halvány mosoly játszott az ajkán, de folyamatosan látszott rajta, hogy élvezi, amit csinál.
- Nézed egyáltalán a TV-t? - kérdezte, de tekintetét nem szakította el a géptől.
- Te érdekesebb vagy - ismertem be, hogy lebuktam. - Jó nézni, ahogy dolgozol.
Sóhajtva lecsukta a laptop tetejét, majd az oldalamhoz simult.
- Kész is vagy? - fektettem állam a feje búbjára.
- Ez még csak vázlat, majd holnap megírom rendesen, most fáradt vagyok hozzá.
- Nem volt könnyű napod - öleltem még szorosabban, mire mosolyogva puszit nyomott a mellkasomra, aztán fejét a vállamba fúrta.

Másnap reggel Mourinho furcsa dolgot vázolt fel.
- Emberek, ma mindenkinek kapusedzés lesz - jelentette be, mire döbbenten felkaptuk a fejünket.
- Miért? - tette fel a nagy kérdést Marcelo. - Van három kapusunk...
- Három nagyon jó kapusunk van, de szükségünk van vészkapusra is. Bármikor közbejöhet valami, egy sérülés, egy kiállítás, egy meccsen belül elveszíthetjük mindkét kapusunkat. Volt már rá példa. Úgyhogy ma megnézzük, ki lenne a legjobb a poszton. 
Összenéztük Jerzyvel és Tonival, mindannyiunk arcán ugyanaz a mosoly játszott. Láttunk már ilyet, mindig jól szórakoztunk a többieken. 
- Iker, ne vigyorogj, melegíts! - szólt rám Míster.
Először elképesztően egyszerű feladatokat kellett végezniük, labdaelkapás, vetődés, csupa alapdolog. Néhányukról már itt kiderült, hogy nem valók erre a posztra, ők rendes edzéssel folytatták. Legnagyobb meglepetésemre Sese meglepően jó volt, érezte a lövéseket, magabiztosan mozgott.
- Hát hallod, át kell értékelnem a munkádat. Még csak másfél órája csinálom, de ha még egyszer ráesek a bal oldalamra, lerokkanok - állt meg mellettem Ricky.
- Tompíts a kezeddel - veregettem meg a vállát, mire felszisszent.
Kőkemény válogatás után végül Sergio és Sami maradtak. A többiekhez képest kifejezetten jól védtek, ráadásul magasak voltak, ami ilyenkor plusz előnyt jelentett.
- Szép volt, fiúk! Mostantól heti egy kapusedzés nektek is - tapsolt párat Mourinho, aztán kezdődött a rendes munka. 
- Vigyázz, még a végén kitúrlak az első számú helyről - lépett mellém Sese vigyorogva.
- Remélem nem sértődsz meg, ha azt mondom, hogy ez a veszély azért még nem fenyeget - nevettem el magam. - Amúgy egész jó voltál. Mi van Larával? - váltottam témát.
- Összevesztünk - sóhajtott.
- Mennyire?
- Hát, eléggé. Igazad volt, el kellett volna neki mondanom, mit érzek. Megunta, hogy annyit vacakoltam, azt mondta, most elmegy Ausztráliába a MotoGP-t közvetíteni, ha visszajön és hajlandó leszek addigra felnőni, beszélhetünk a dologról.
- És te mit akarsz?
- Nem akarok papucs lenni, nem akarom, hogy tőle függjek. De hiányzik, úgyhogy egyértelmű, hogy most komolyodok. Látszik? - pillantott rám.
Felvontam a szemöldököm, ezzel jelezve a véleményem, mire felröhögött.
- Sese, adok egy tanácsot: ne halogasd! Hidd el, rám hallgathatsz. Ha akarod, ha nem, mondd el neki, mert ez a toporgás a legrosszabb, én már csak tudom - mosolyogtam rá. 
- És ti? Esküvő, gyerek, mi jön most? Nem vagyok képben a romantikus párkapcsolatokról...
- Csak féltékeny vagy - engedtem el a fülem mellett a csipkelődését.
×××
A következő hét elrepült, a műtét napján korán reggel keltünk mindketten. Mikor ki akart mászni az ágyból, hogy összepakoljon magának pár cuccot a következő egy-két napra, a karjánál fogva visszarántottam. 
- Egy év - mosolyogtam rá, aztán megcsókoltam.
Teste az enyémhez simult, egyik kezét a mellkasomon pihentette, másikkal a hajamba túrt. Játékos, mégis szerelmes csók volt, ajkai íze ugyanolyan kábítóan hatott rám, mint az első alkalommal. Visszaemlékeztem, milyen volt először megcsókolni, a karjaimban tartani tudva, hogy ő is ugyanazt érzi, mint én. 
- Szeretlek - szakította meg a csókot, de nem húzódott el tőlem.
- Én is szeretlek. És ígérd meg, hogy ma nagyon vigyázol magadra! - fogtam két kezem közé az arcát.
- Minden rendben lesz - nyugtatott. - Irene ott lesz velem. Te pedig nyerd meg azt a meccset - fonta karjait a nyakam köré.
Egy óra múlva elbúcsúztunk egymástól, mennem kellett edzésre. Teljes nyugalom áradt róla, én jobban izgultam a műtétje miatt, mint ő. 
Egész nap vibráltam a feszültségtől, a srácok is érezték, de békén hagytak, valószínűleg látszott rajtam, hogy úgyse fogok válaszolni. Hálás voltam magamnak, hogy nem ígértem végül Sarának semmit a látogatással kapcsolatban, így mindenféle bűntudat nélkül parkoltam le a kórház előtt a nap végén. Képtelen lettem volna otthon ülni a nélkül, hogy tudnám, hogy van.
Nem tudtam pontosan, hogy mikor műtötték, az ajtón belépve viszont azonnal megpillantottam Irene-t, úgyhogy nem kellett a nővéreknél érdeklődnöm.
- Iker, mit keresel itt? - kérdezte döbbenten, mikor észrevett.
- Ugye nem gondoltad komolyan, hogy nem jövök be hozzá? - mosolyodtam el.
- Hát, tényleg meglepődtem, mikor Sara mondta, hogy nem leszel itt. 
- Hogy van? - kérdeztem a legfontosabbat.
- Az orvos szerint minden rendben zajlott. Pár órája hozták ki, most még elég álmos, szerintem most is visszaaludt. Mikor felébredt, úgy tűnt, hogy jól van, csak kicsit kába. De menj fel hozzá, nézd meg a saját szemeddel.
Mikor beléptem a szobába, tekintetem egyből az ágyra siklott. Tényleg aludt, haja szétterült körülötte, kissé sápadt volt, de egyébként jól nézett ki. Csendesen odahúztam mellé egy széket és vártam, hogy felébredjen. Nem aludhatott mélyen, mert perc múlva megrezzent a szemhéja, aztán hunyorogva kinyitotta a szemét. Mikor észrevett, összeráncolta a homlokát és felnyögött.
- Mit csinálsz itt? - kérdezte rekedten.
- Jöttem meglátogatni a barátnőmet.
- De... - kezdett volna tiltakozni, azonban kezem a szájára raktam, hogy elhallgattassam.
- Nem ígértem meg semmit, nem emlékszel? És amúgy se várhatod el tőlem, hogy otthon üljek, mikor te kórházban vagy.
Halványan mosolyogva megrázta a fejét, aztán megfordította a kézfejét, hogy összekulcsolhassa ujjainkat. Fentebb akart csúszni a párnán, de a mozdulat közepén fájdalmas grimaszba rándult az arca.
- Ne mozogj! - nyomtam vissza finoman. - Nagyon fáj?
- Túlélem - motyogta.
Lentebb húzta a takarót, hogy szemügyre vehessük méretes kötését, ami a mellkasát borította.
- Holnap átkötözik - mondta. - Az orvos szerint még maradnom kell két napot, hogy biztos legyen benne, minden rendben van.
- Hallgass rá - hajoltam hozzá közelebb.
Kissé oldalra döntötte a fejét, aztán a tarkómnál fogva magához húzott. Ajkaink lágy táncot jártak, ezúttal mindenféle szenvedély nélkül. Próbáltam minél finomabb és gondoskodóbb lenni, ahogy végigsimítottam arcán, de nem mentem lentebb, nem akartam fájdalmat okozni neki.
- Hmm... - suttogta. - Mégis örülök, hogy bejöttél - mosolygott rám, aztán újra megcsókolt.
Mikor lépteket hallottunk közeledni, gyorsan szétrebbentünk, pár másodperccel később belépett Sara orvosa. Kezet fogtunk, majd hátraléptem az ágytól, helyet adva neki.
- Hogy van? - kérdezte Sarától.
- Álmosan - mosolyodott el. - Kicsit feszül, de kibírható.
- Most még pihenjen, este visszajövök, akkor majd segítek felülni. Nem lesz kellemes élmény, nem árulok zsákbamacskát. Meddig marad? - pillantott rám.
- Csak este megyek haza - pillantottam az órámra.
- Félóránként adjon neki egy kis vizet, csak pár kortyot! - bízta rám, aztán kiment.
- Tényleg maradsz? - fordította oldalra a fejét, hogy a szemembe nézhessen.
- Persze - léptem újra mellé.
- De holnap meccsed lesz...
- Ha nem itt lennék, akkor otthon ülnék, nem a holnapi mérkőzésre készülnék - nyugtattam.
- Köszönöm - suttogta lágyan, de én csak megráztam a fejem.

Két nappal később kiengedték a kórházból, szigorúan azzal a feltétellel, hogy egy ideig nem erőlteti meg magát. Kicsit megerősödött, a fájdalmai is elmúltak, már csak a varratszedés volt hátra, de arra még várnia kellett.
Én Valdebebasban voltam, úgyhogy újra Irene segített neki. Mikor este hazaértem, már elhelyezkedett a kanapén, Irene gondoskodott a kényelméről. Az első dolog, ami feltűnt rajta az volt, hogy megint fogyott. A farmer ijesztően bő volt rá, de azzal nyugtattam magam, hogy ez csak a műtét miatt van.
- Jól vagy? - hajoltam le hozzá és megcsókoltam.
- Jó újra itthon.
Próbáltam a lehető legtöbb munkát átvállalni, szerinte már túlságosan is elkényeztettem, de nem akartam megterhelni.
- Iker, ez már tényleg túlzás - nevetett fel, mikor a derekát átölelve segítettem neki felmenni az emeletre.
- Csak azért nem viszlek fel ölben, mert az lehet, hogy jobban fájna - vágtam vissza mosolyogva.
- Bolond vagy - bújt hozzám szorosan.
- Csak vigyázok rád - tiltakoztam.
Miután én is befeküdtem mellé az ágyba, szembesültem egy kisebb problémával. Minden este egymást átölelve aludtunk el, most azonban nem tudtam, melyik érintés okoz neki fájdalmat és melyik nem, úgyhogy elkönyveltem magamban, hogy ma nem lesz összebújás. Ő azonban nem akarta ennyiben hagyni a dolgot, addig fészkelődött, míg megoldotta a problémát.
- E nélkül nem tudok rendesen aludni - utalt elpirulva a karomra, ami a derekát ölelte.
Nem válaszoltam, inkább arcom a hajába fúrtam, magamba szívtam illatát. Sergio valószínűleg az ilyen dolgok miatt tartotta nyálas, romantikus kapcsolatnak a miénket. De tényleg így volt, megszoktuk már, hogy együtt alszunk, hozzátartozott a mindennapjainkhoz.
- Jövő héten csütörtökön ne tervezz programot - mondtam.
- Miért? - nyomott el egy ásítást.
- Remélem, akkora már elég jól leszel, hogy elmenjünk ünnepelni.
Hátrafordította a fejét, hogy a szemembe nézhessen.
- Mit tervezel?
- Vacsora, aztán majd meglátod - mosolyogtam titokzatosan.
- Meglepetés?
- Nem mondok semmit - nevettem halkan. - De élvezni fogod.
Nem kérdezett többet, ismert már annyira, hogy megbízzon a meglepetéseimben és amúgy is tudta, hogy nem fogom elárulni, mit tervezek. Hallgattam, ahogy légzése lelassul, az egyenletes ritmus engem is elálmosított.