36. fejezet

Kicsit megkésve, de itt az új rész, ez ilyen kórházas rész lett :) A vége lehetett volna jobb is, de ma már nem fog az agyam. Holnap viszont tanulok a hétfői négy tz-re, és azt hiszem, össze fogok veszni a csapattársaimmal is, ezért hoztam most. 

Másik dolog, hogy tetszik az új kinézet? Szerintem sokkal jobban illik a történethez, mint az előző :) Még egy új fejlécet várok hozzá, és teljes lesz a kép.

Köszönöm az előző fejezethez érkezett pipákat ;)

Csanna

Edzés után az öltözőben ücsörögtünk a srácokkal, szokás szerint hülyéskedtünk, mikor megszólalt a telefonom. Mosolyogva szóltam bele, mikor láttam, hogy Sara hív.

- Szia! 

- Iker, azt hiszem, le kell mondanod a tortilláról. Tudnál hozni valami kaját hazafele?

- Persze, nem gond. Mi történt?

- Most parkoltam le a kórház előtt. Figyelmetlen voltam és kés volt a kezemben... - magyarázott, mire talpra ugrottam és fél kézzel dobálni kezdtem a ruháimat a táskámba.

- Mindjárt ott vagyok!

- Nem, nem kell, jól vagyok, tényleg! - próbált nyugtatni.

- Persze, biztos ezért vagy kórházban... - ráztam meg a fejem.

- Iker, nem leszünk előrébb, ha idejössz. Nagylány vagyok már, gyorsan végzek.

- De mit csináltál? - kérdeztem, miközben intettem a fiúknak és már siettem is az autóm felé.

- Szeleteltem, megcsúszott a kés a kezemben és kicsit hosszú a vágás ahhoz, hogy csak egyszerűen letapasszam, meg azt hiszem, a körmöm sincs teljesen rendben. De nincs semmi komoly baj, nem kell aggódnod.

Nagy nehezen rávett, hogy csak menjek egyszerűen haza. Otthon ledobtam a két pizzát, amit útközben vettem és türelmetlenül vártam, hogy Sara is hazaérjen.

Természetesen nem végzett olyan hamar, mint gondolta, de végül hazaért. Aggódva mentem ki elé, de ő nyugtatóan rám mosolygott.

- Jól vagyok - nevetett fel, megelőzve a kérdésem.

Finoman felemeltem bal kezét és egy lágy puszit nyomtam bekötözött ujjára. 

- Mit mondtak?

- Össze kellett varrni, de nincs semmi más baj. Gyorsan meggyógyul.

- És a körmöd?

- Visszanő, olyan lesz, mint régen - nyugtatott.

Miután meggyőződtem róla, hogy pár öltésen kívül tényleg nincs baj, lehiggadva átöleltem.

- Hogy tudtad ennyire elvágni? - kérdeztem.

- Elkalandoztam, nem fontos. Máskor jobban vigyázok.

- Ajánlom is, nem szeretnék még egy szívrohamot...

- Túlságosan aggódsz értem - mosolygott rám.

- Nem tehetek róla, ilyen a természetem - vontam vállat.

- Figyelj, ha már itt tartunk, mindjárt itt a műtétem, beszélni akarok veled valamiről, de ígérd meg, hogy nem leszel mérges.

- Rosszul kezdődik - motyogtam.

- Nem akarom, hogy begyere a kórházba - mondta egy szuszra, mire azonnal tiltakozni akartam, de ő megrázta a fejét. - Nem, hadd mondjam végig. Pénteken műtenek, neked szombaton meccsed van. Edzésed van, koncentrálnod kell, nem akarom elvonni a figyelmed, feleslegesen aggódnál. Mindjárt itt van a Barcelona elleni meccs is, most legyen ez a legfontosabb neked. És van még egy dolog, nem akarom, hogy olyan kábán láss. Kell egy kis idő, míg összeszedem magam az altatás után, felesleges lenne ott ülnöd és várni míg felkelek. Megérted, ugye?

- Érteni értem, de nem tetszik - morogtam.

- Kérlek - nézett rám a szempillái alól, bevetve könyörgő pillantását.

- Ne nézz így rám - nevettem el magam tehetetlenségemben.

- Akkor megegyeztünk? - mosolyodott el és egy gyors puszit nyomott az arcomra.

- Hé, nem mondtam semmi ilyesmit!

- De tudom, hogy bele fogsz menni - somolygott.

- Te meg a magabiztosságod - túrtam bele a hajamba.

Sara lezártnak tekintette a témát, de én tudatosan nem mondtam neki semmit. Tudtam annyit az ilyen műtétekről, hogy utána bent kell maradni pár napot. Nem gondolhatta komolyan, hogy ő kórházban van, én meg nem megyek be hozzá!

Mosolyogva figyeltem, ahogy pakolászott a konyhában, a sérült ujja sem akadályozta meg abban, hogy rendet rakjon. Mögé léptem, hátulról átöleltem és a nyakába csókoltam.

- Menj, pihenj egy kicsit, majd én megcsinálom ezt - toltam el a pulttól. - Hosszú napod volt.

Fejét a mellkasomnak döntötte, felnézett rám és elmosolyodott.

- Köszönöm - nyomott egy puszit az államra. - Megyek, megírom a cikket a Marcanak. Fent leszek.

Miután elpakoltam a konyhában, beraktam egy menetet a mosógépbe is, majd csatlakoztam Sarához a szobánkban. Végigfeküdtem az ágyon, bekapcsoltam a TV-t, ő pedig velem merőlegesen, fejét a mellkasomon pihentetve helyezkedett el. Laptopját felhúzott térdein tartotta és szorgalmasan pötyögött.

- Miről írsz? - kérdeztem mellékesen.

- Most éppen rólad. A második gólról, amit a Milan rúgott.

- Azt inkább hagyjuk - fintorodtam el, mikor felidéztem az emléket. - Hatalmas baki volt.

Felnyúlt és végigsimított az arcomon, mire belecsókoltam a tenyerébe.

- Láttam már rosszabbat is.

- Tőlem? - vontam fel a szemöldököm, mire felnevetett.

- Nem, nyugi - folytatta a cikket. - Hibázni se láttalak még igazán.

- Csak mert elfogult vagy...

- Vagy te vagy túl önkritikus - pillantott rám gyorsan. - De pont ezért vagy te a legjobb - fejezte be, mielőtt közbeszólhattam volna.

Finoman megcsókoltam, aztán hagytam, hagy dolgozzon, miközben figyeltem arca minden rezdülését. Néha összeráncolta a szemöldökét, máskor halvány mosoly játszott az ajkán, de folyamatosan látszott rajta, hogy élvezi, amit csinál.

- Nézed egyáltalán a TV-t? - kérdezte, de tekintetét nem szakította el a géptől.

- Te érdekesebb vagy - ismertem be, hogy lebuktam. - Jó nézni, ahogy dolgozol.

Sóhajtva lecsukta a laptop tetejét, majd az oldalamhoz simult.

- Kész is vagy? - fektettem állam a feje búbjára.

- Ez még csak vázlat, majd holnap megírom rendesen, most fáradt vagyok hozzá.

- Nem volt könnyű napod - öleltem még szorosabban, mire mosolyogva puszit nyomott a mellkasomra, aztán fejét a vállamba fúrta.

Másnap reggel Mourinho furcsa dolgot vázolt fel.

- Emberek, ma mindenkinek kapusedzés lesz - jelentette be, mire döbbenten felkaptuk a fejünket.

- Miért? - tette fel a nagy kérdést Marcelo. - Van három kapusunk...

- Három nagyon jó kapusunk van, de szükségünk van vészkapusra is. Bármikor közbejöhet valami, egy sérülés, egy kiállítás, egy meccsen belül elveszíthetjük mindkét kapusunkat. Volt már rá példa. Úgyhogy ma megnézzük, ki lenne a legjobb a poszton. 

Összenéztük Jerzyvel és Tonival, mindannyiunk arcán ugyanaz a mosoly játszott. Láttunk már ilyet, mindig jól szórakoztunk a többieken. 

- Iker, ne vigyorogj, melegíts! - szólt rám Míster.

Először elképesztően egyszerű feladatokat kellett végezniük, labdaelkapás, vetődés, csupa alapdolog. Néhányukról már itt kiderült, hogy nem valók erre a posztra, ők rendes edzéssel folytatták. Legnagyobb meglepetésemre Sese meglepően jó volt, érezte a lövéseket, magabiztosan mozgott.

- Hát hallod, át kell értékelnem a munkádat. Még csak másfél órája csinálom, de ha még egyszer ráesek a bal oldalamra, lerokkanok - állt meg mellettem Ricky.

- Tompíts a kezeddel - veregettem meg a vállát, mire felszisszent.

Kőkemény válogatás után végül Sergio és Sami maradtak. A többiekhez képest kifejezetten jól védtek, ráadásul magasak voltak, ami ilyenkor plusz előnyt jelentett.

- Szép volt, fiúk! Mostantól heti egy kapusedzés nektek is - tapsolt párat Mourinho, aztán kezdődött a rendes munka. 

- Vigyázz, még a végén kitúrlak az első számú helyről - lépett mellém Sese vigyorogva.

- Remélem nem sértődsz meg, ha azt mondom, hogy ez a veszély azért még nem fenyeget - nevettem el magam. - Amúgy egész jó voltál. Mi van Larával? - váltottam témát.

- Összevesztünk - sóhajtott.

- Mennyire?

- Hát, eléggé. Igazad volt, el kellett volna neki mondanom, mit érzek. Megunta, hogy annyit vacakoltam, azt mondta, most elmegy Ausztráliába a MotoGP-t közvetíteni, ha visszajön és hajlandó leszek addigra felnőni, beszélhetünk a dologról.

- És te mit akarsz?

- Nem akarok papucs lenni, nem akarom, hogy tőle függjek. De hiányzik, úgyhogy egyértelmű, hogy most komolyodok. Látszik? - pillantott rám.

Felvontam a szemöldököm, ezzel jelezve a véleményem, mire felröhögött.

- Sese, adok egy tanácsot: ne halogasd! Hidd el, rám hallgathatsz. Ha akarod, ha nem, mondd el neki, mert ez a toporgás a legrosszabb, én már csak tudom - mosolyogtam rá. 

- És ti? Esküvő, gyerek, mi jön most? Nem vagyok képben a romantikus párkapcsolatokról...

- Csak féltékeny vagy - engedtem el a fülem mellett a csipkelődését.

×××

A következő hét elrepült, a műtét napján korán reggel keltünk mindketten. Mikor ki akart mászni az ágyból, hogy összepakoljon magának pár cuccot a következő egy-két napra, a karjánál fogva visszarántottam. 

- Egy év - mosolyogtam rá, aztán megcsókoltam.

Teste az enyémhez simult, egyik kezét a mellkasomon pihentette, másikkal a hajamba túrt. Játékos, mégis szerelmes csók volt, ajkai íze ugyanolyan kábítóan hatott rám, mint az első alkalommal. Visszaemlékeztem, milyen volt először megcsókolni, a karjaimban tartani tudva, hogy ő is ugyanazt érzi, mint én. 

- Szeretlek - szakította meg a csókot, de nem húzódott el tőlem.

- Én is szeretlek. És ígérd meg, hogy ma nagyon vigyázol magadra! - fogtam két kezem közé az arcát.

- Minden rendben lesz - nyugtatott. - Irene ott lesz velem. Te pedig nyerd meg azt a meccset - fonta karjait a nyakam köré.

Egy óra múlva elbúcsúztunk egymástól, mennem kellett edzésre. Teljes nyugalom áradt róla, én jobban izgultam a műtétje miatt, mint ő. 

Egész nap vibráltam a feszültségtől, a srácok is érezték, de békén hagytak, valószínűleg látszott rajtam, hogy úgyse fogok válaszolni. Hálás voltam magamnak, hogy nem ígértem végül Sarának semmit a látogatással kapcsolatban, így mindenféle bűntudat nélkül parkoltam le a kórház előtt a nap végén. Képtelen lettem volna otthon ülni a nélkül, hogy tudnám, hogy van.

Nem tudtam pontosan, hogy mikor műtötték, az ajtón belépve viszont azonnal megpillantottam Irene-t, úgyhogy nem kellett a nővéreknél érdeklődnöm.

- Iker, mit keresel itt? - kérdezte döbbenten, mikor észrevett.

- Ugye nem gondoltad komolyan, hogy nem jövök be hozzá? - mosolyodtam el.

- Hát, tényleg meglepődtem, mikor Sara mondta, hogy nem leszel itt. 

- Hogy van? - kérdeztem a legfontosabbat.

- Az orvos szerint minden rendben zajlott. Pár órája hozták ki, most még elég álmos, szerintem most is visszaaludt. Mikor felébredt, úgy tűnt, hogy jól van, csak kicsit kába. De menj fel hozzá, nézd meg a saját szemeddel.

Mikor beléptem a szobába, tekintetem egyből az ágyra siklott. Tényleg aludt, haja szétterült körülötte, kissé sápadt volt, de egyébként jól nézett ki. Csendesen odahúztam mellé egy széket és vártam, hogy felébredjen. Nem aludhatott mélyen, mert perc múlva megrezzent a szemhéja, aztán hunyorogva kinyitotta a szemét. Mikor észrevett, összeráncolta a homlokát és felnyögött.
- Mit csinálsz itt? - kérdezte rekedten.
- Jöttem meglátogatni a barátnőmet.
- De... - kezdett volna tiltakozni, azonban kezem a szájára raktam, hogy elhallgattassam.
- Nem ígértem meg semmit, nem emlékszel? És amúgy se várhatod el tőlem, hogy otthon üljek, mikor te kórházban vagy.
Halványan mosolyogva megrázta a fejét, aztán megfordította a kézfejét, hogy összekulcsolhassa ujjainkat. Fentebb akart csúszni a párnán, de a mozdulat közepén fájdalmas grimaszba rándult az arca.
- Ne mozogj! - nyomtam vissza finoman. - Nagyon fáj?
- Túlélem - motyogta.
Lentebb húzta a takarót, hogy szemügyre vehessük méretes kötését, ami a mellkasát borította.
- Holnap átkötözik - mondta. - Az orvos szerint még maradnom kell két napot, hogy biztos legyen benne, minden rendben van.
- Hallgass rá - hajoltam hozzá közelebb.
Kissé oldalra döntötte a fejét, aztán a tarkómnál fogva magához húzott. Ajkaink lágy táncot jártak, ezúttal mindenféle szenvedély nélkül. Próbáltam minél finomabb és gondoskodóbb lenni, ahogy végigsimítottam arcán, de nem mentem lentebb, nem akartam fájdalmat okozni neki.
- Hmm... - suttogta. - Mégis örülök, hogy bejöttél - mosolygott rám, aztán újra megcsókolt.
Mikor lépteket hallottunk közeledni, gyorsan szétrebbentünk, pár másodperccel később belépett Sara orvosa. Kezet fogtunk, majd hátraléptem az ágytól, helyet adva neki.
- Hogy van? - kérdezte Sarától.
- Álmosan - mosolyodott el. - Kicsit feszül, de kibírható.
- Most még pihenjen, este visszajövök, akkor majd segítek felülni. Nem lesz kellemes élmény, nem árulok zsákbamacskát. Meddig marad? - pillantott rám.
- Csak este megyek haza - pillantottam az órámra.
- Félóránként adjon neki egy kis vizet, csak pár kortyot! - bízta rám, aztán kiment.
- Tényleg maradsz? - fordította oldalra a fejét, hogy a szemembe nézhessen.
- Persze - léptem újra mellé.
- De holnap meccsed lesz...
- Ha nem itt lennék, akkor otthon ülnék, nem a holnapi mérkőzésre készülnék - nyugtattam.
- Köszönöm - suttogta lágyan, de én csak megráztam a fejem.

Két nappal később kiengedték a kórházból, szigorúan azzal a feltétellel, hogy egy ideig nem erőlteti meg magát. Kicsit megerősödött, a fájdalmai is elmúltak, már csak a varratszedés volt hátra, de arra még várnia kellett.
Én Valdebebasban voltam, úgyhogy újra Irene segített neki. Mikor este hazaértem, már elhelyezkedett a kanapén, Irene gondoskodott a kényelméről. Az első dolog, ami feltűnt rajta az volt, hogy megint fogyott. A farmer ijesztően bő volt rá, de azzal nyugtattam magam, hogy ez csak a műtét miatt van.
- Jól vagy? - hajoltam le hozzá és megcsókoltam.
- Jó újra itthon.
Próbáltam a lehető legtöbb munkát átvállalni, szerinte már túlságosan is elkényeztettem, de nem akartam megterhelni.
- Iker, ez már tényleg túlzás - nevetett fel, mikor a derekát átölelve segítettem neki felmenni az emeletre.
- Csak azért nem viszlek fel ölben, mert az lehet, hogy jobban fájna - vágtam vissza mosolyogva.
- Bolond vagy - bújt hozzám szorosan.
- Csak vigyázok rád - tiltakoztam.
Miután én is befeküdtem mellé az ágyba, szembesültem egy kisebb problémával. Minden este egymást átölelve aludtunk el, most azonban nem tudtam, melyik érintés okoz neki fájdalmat és melyik nem, úgyhogy elkönyveltem magamban, hogy ma nem lesz összebújás. Ő azonban nem akarta ennyiben hagyni a dolgot, addig fészkelődött, míg megoldotta a problémát.
- E nélkül nem tudok rendesen aludni - utalt elpirulva a karomra, ami a derekát ölelte.
Nem válaszoltam, inkább arcom a hajába fúrtam, magamba szívtam illatát. Sergio valószínűleg az ilyen dolgok miatt tartotta nyálas, romantikus kapcsolatnak a miénket. De tényleg így volt, megszoktuk már, hogy együtt alszunk, hozzátartozott a mindennapjainkhoz.
- Jövő héten csütörtökön ne tervezz programot - mondtam.
- Miért? - nyomott el egy ásítást.
- Remélem, akkora már elég jól leszel, hogy elmenjünk ünnepelni.
Hátrafordította a fejét, hogy a szemembe nézhessen.
- Mit tervezel?
- Vacsora, aztán majd meglátod - mosolyogtam titokzatosan.
- Meglepetés?
- Nem mondok semmit - nevettem halkan. - De élvezni fogod.
Nem kérdezett többet, ismert már annyira, hogy megbízzon a meglepetéseimben és amúgy is tudta, hogy nem fogom elárulni, mit tervezek. Hallgattam, ahogy légzése lelassul, az egyenletes ritmus engem is elálmosított.