Jó olvasást, minden más a végén :)
Sóhajtva néztem Sara után, és próbáltam rájönni, hogy mikor történt mindez. Múlt héten még minden a legnagyobb rendben volt, legalábbis én nem vettem észre semmit. Eljött velem Németországba, mikor megkaptam az Aranykesztyűt, eljött a jótékonysági meccsre, amit az alapítványommal szerveztünk. Ezen a héten azonban nem volt olyan nap, hogy ne veszekedtünk volna. Az ominózus Luciana Salazar eset óta nem volt vitánk a féltékenység miatt, nem gondoltam, hogy újra előjönne a téma. Azt hittem, akkor tisztáztam a dolgokat, de ezek szerint mégsem.
Az egész hétfőn kezdődött, mikor kissé későn értem haza. A srácokkal edzés után beültünk egy bárba, hogy beszélgessünk még egy kicsit. Nem gondoltam, hogy baj lesz belőle, ráadásul üzentem is neki, hogy nem megyek még. Mégis, mikor hazaértem, mérgesen fogadott.
Napok óta ezt játsszuk, ha nem érek haza időben, áll a bál. Ráadásul feltűnt, hogy ha otthon hagyom véletlenül a telefonomat, nem mindig van a helyén. Persze, lehet, hogy csak pakolászott, de a viselkedéséből egész másra következtettem.
Úgy gondolom, hogy általában én vagyok az, aki nyugodtan kezeli a helyzetet, én kezdem a békülést. Most azonban hagytam, hagy puffogjon, hiszen tényleg nem tehettem semmiről. Most éppen az volt a baj, hogy estére találkozót beszéltem meg Biciékkel, fogalmam sincs, miért kapta fel ezen a vizet, hiszen kedveli őket.
Összepakoltam a cuccom edzésre, aztán lassan felsétáltam a lépcsőn.
- Mennem kell, majd este jövök - dugtam be a fejem az ajtón.
Sara felemelte a fejét, egy hosszú pillanatig szótlanul fürkészett, aztán mintha megenyhült volna egy kicsit, mert halvány mosollyal az arcán bólintott.
Értetlenül megráztam a fejem. Egyszerűen nem értettem, most hirtelen mitől békült meg. Kezdtem megérteni Sergio problémáját a női logikával kapcsolatban.
Mikor beléptem az öltözőbe, Sese vigyorgó fejével találtam szembe magam.
- Ikeeer! - nevetett rám.
- Mi történt? - vontam fel a szemöldököm, miközben levágtam magam a padra.
- Kösz a tippet - csapott a vállamra, láthatóan teljesen fel volt dobva.
- És elmondod, hogy minek örülsz ennyire, vagy még nézzem az idióta fejed? - eresztettem meg egy félmosolyt.
- De jó kedved van - fintorgott. - Lara hazajött... - kezdte. - És megfogadtam a tanácsod, közben felnőttem, úgyhogy most minden rendben kettőnk között - mondta elégedetten.
- Örülök - bólintottam.
Tényleg jó volt újra látni a régi Sesét, aki idióta poénokat süt el minden percben és ontja magából a hülyeséget. Azonban nem tudtam felhőtlenül örülni, hogy minden rendben van vele. Tele volt a fejem Sarával és a veszekedéseinkkel, nagyon rossz előérzetem volt.
- Mi van veled? - lépett elém Xabi.
- Semmi, jól vagyok - sóhajtottam, aztán kiléptem az öltözőből és magányosan kezdtem a bemelegítést. Magamon éreztem a többiek pillantását. Nem volt köztünk titok, napi szinten találkoztunk, azt is tudtuk a másikról, amit nem akartunk, így nyilvánvaló volt, hogy ki fogják szedni belőlem. A baj csak az volt, hogy én sem tudtam pontosan, mi a helyzet.
Először Sergio kérdezett rá - természetesen.
- Minden rendben? - pillantott rám és tőle szokatlan módon ezúttal nem követte kérdését semmilyen beszólás.
- Nem tudom - sóhajtottam. - Tényleg fogalmam sincs.
- Mi történt? - próbálkozott.
- Összevesztünk. Sokadjára. Megint féltékeny, már kezd elegem lenni belőle. Soha nem adtam neki okot rá.
- Minden nő féltékeny, ez beléjük van kódolva. Ne szenvedj már miatta - lökött meg.
- Nem Serg, ez nem olyan. Szerinted normális, hogy kiakad, ha nem érek haza pontosan abban az időben, amit mondtam? Ha nem akarja, hogy találkozzak a legjobb barátaimmal? Ha... belenéz a telefonomba? Nem Sese, ez már túlmegy a normális féltékenységen. És az a legrosszabb, hogy tudom, ez így nem jó, tennem kéne valamit, de egyszerűen nem engedi, hogy elmondjam. Nem akar meghallgatni. Sese, ha ez így megy tovább...
- Ne! Ki ne mondd! - szakított félbe. - Iker, ti vagytok Spanyolország álompárja. És nem csak azért, mert mindketten híresek vagytok és hogy összejöttetek, tele van veletek a sajtó. Teljesen mindegy, a nap melyik pillanatában látnak titeket együtt, mindig süt rólatok a szerelem. Mosolygásra késztetitek az embereket. Ennek nem lehet csak úgy vége, nem tudnátok azt mondani, hogy "oké, szép volt, de itt most vége". Ismerek évek óta és komolyan mondom, hogy soha nem voltál még annyira rendben, mint mióta együtt vagytok. Beszéld meg vele, biztos, hogy van megoldás. Lennie kell, ti összeilletek - magyarázott hevesen gesztikulálva.
- Szeretném, ha lenne. Az a kérdés, hogy ő is akarja-e - mondtam halkan.
- Ne kombinálj, állj oda elé és kérdezd meg tőle!
- Ha meghallgatna - fintorogtam.
- Pont most akartam mondani, hogy menjünk el valahova négyen, de akkor mindegy. Először rendezzétek a dolgot.
Ez volt az első olyan este, mikor nem volt kedvem hazamenni. Nem akartam újra veszekedni, újra tele feszültséggel elaludni. Úgyhogy hagytam, hadd rendeljenek még egy kört a srácok, felajánlottam Bicinek, hogy hazaviszem, majd a sebességhatárt mindenhol betartva vezettem haza.
Tudtam, éreztem, hogy ma valami történni fog. Túlságosan sok feszültség gyűlt már össze mindkettőnkben, már nem tudtuk tovább tartani. Meg se próbáltam elkerülni a konfliktust, egyből a nappaliba mentem. Sara olvasott, de érkezésemre letette a könyvet. Egy pillanatra felcsillant bennem a remény, hogy ma minden rendben lesz, de végül mégis megszólalt.
- Soká jöttél - nem volt szemrehányó, de éreztem, hogy valami van a háttérben.
- Még csak tíz óra van - vágtam vissza. - És különben is, felnőtt férfi vagyok.
Felvonta a szemöldökét, majd lassan felállt.
- Oké, csak mondtam valamit, nem kell azonnal leszedni a fejem.
- Pont te mondod? - nem akartam, mégis kicsúszott a számon a megjegyzés, mire megpördült a tengelye körül és szikrázó szemekkel nézett rám.
- Ezt hogy érted?
- Sara, ne játszd az értetlent, belefáradtam ebbe a játékba. Napok óta mást sem csinálok, csak próbálom kitalálni, mi bajod van. Semmit nem tettem, mégis úgy érzem, nem bízol bennem - megint.
- Szerinted miért? Folyamatosan későn jössz haza, alig látjuk egymást, ha véletlenül mégis itthon lennél, tele van a fejed a következő meccsel, vagy a jó ég tudja, mivel. Soha nem mondod el, hova mész pontosan, hogy mikorra várjalak, csak úgy bejelented, hogy elmész. Szerinted ez normális? Tegyek úgy, mintha minden rendben lenne? Persze, hogy gondolok bizonyos dolgokra.
- Például? - támaszkodtam neki fél kézzel az ajtónak.
- Iker, ne akard megint megkerülni a dolgot! - sziszegte.
- Megkerülni? Most komolyan, szerinted ha nem vagyok itthon, egy másik nő ágyában vagyok? Tényleg ez jut elsőnek eszedbe? Te is tudod, hogy ez nevetséges! Alaptalanul vádolsz meg dolgokkal és nem elsőre. És most elegem van! - emeltem fel a hangom. - Soha nem adtam rá okot. Mióta tudom, hogy szeretlek, nem érdekel a többi nő. Kismilliószor mondtam már, hányszor kell még elismételnem? Miért nem tudsz végre megbízni bennem? Mert eleinte talán szórakoztatott, hogy féltékeny vagy, de most már rosszul esik, hogy ennyire nem ismersz. Néha már nem tudom, hogy tényleg szeretsz-e, vagy csak...
- Ne mondj olyat, amit később megbánsz - sziszegte lassan. - És még én nem ismerlek téged? Csak a pénzed miatt vagyok veled? Hát persze, nyilván. Istenem Iker, néha annyira... - emelte fel a karját, de aztán kétségbeesett mozdulattal leejtette maga mellé, nem fejezte be a mondatot.
- Ne adj okot rá, hogy ezt érezzem! - vágtam vissza. - Egy normális otthonba akarok hazajönni, nem azt akarom látni a szemedben, hogy megint kételkedsz. Nem arra, hogy a ház két legtávolabbi pontján duzzogunk. Hol van már az az idő, mikor a bejáratnál vártál? Mikor alig bírtunk ki egymás nélkül pár órát?
- Bocs, nem tudtam, hogy vannak feltételei is az együttélésnek - gúnyolódott.
- És főleg nem arra - folytattam -, hogy a telefonomban nézed az üzeneteimet, a hívólistámat, vagy a franc tudja, mit! Sara, ez az egyetlen, amit el akartam kerülni. Ha azt kéred, hogy adjam oda, szó nélkül megteszem. De az már a kapcsolat vége, ha a másik háta mögött kutakodunk.
- Honnan tu... - kezdte, de rájött, hogy elárulta magát.
Keserűen elmosolyodtam, majd elléptem mellette.
- Ennyi, végeztünk? - fordult utánam. - Nincs több mondanivalód?
- Sara, belefáradtam. Nem tettem semmit és pont. Ha képtelen vagy ezt elfogadni, ha képtelen vagy megérteni, hogy szeretlek...
Fájdalmas volt belegondolni is, nem akartam kimondani, de muszáj volt. Ennek így már nem volt értelme.
- Bármennyire is fáj, bármennyire is el akarom kerülni, akkor azt kell mondanom, hogy hagyjuk. Ne próbálkozzunk feleslegesen, ne raboljuk egymás idejét. Talán majd találsz valakit, akinek elhiszed, hogy nincs más rajtad kívül, akit te is annyira fogsz szeretni, mint én téged. Én nem ezt akarom - mondtam gyorsan, mikor elsápadt. - Ez a legutolsó, amit szeretnék. Csak.. Hagyjuk most ezt egy kicsit, ne fárasszuk egymást tovább. Gondolkozz el azon, amit mondtam és döntsd el, hogy mit akarsz. Nevezd ezt egy ultimátumnak, vagy bárminek, ahogy akarod.
Nem csak azért mondtam ezt, hogy jobb belátásra térítsem. Tényleg így gondoltam. Tudtam, hogy ha úgy dönt, fejezzük be, átkozni fogom magamat, amiért felajánlottam ezt a lehetőséget. Sara olyan szinten a szerves része lett az életemnek, hogy képtelen vagyok nélküle tovább folytatni azt. De ez az egész már nem jó így, nem egészséges. Tudtam, hogy ha azt mondja, hagyjuk, el fogom engedni. Mert neki jobb lesz úgy és hosszú távon nekem is. De reménykedtem, hogy talán észhez tér, rájön, hogy teljesen feleslegesen cirkuszol és meg tudjuk beszélni a problémát felnőtt emberek módjára. Mert az nem állapot, hogy olyan sértéseket vágunk egymás fejéhez, amit már abban a pillanatban megbánunk, amikor kimondjuk.
Sara szótlanul állt, valószínűleg próbált rájönni, hogy tényleg komolyan mondtam-e. Talán egy pillanatra könny csillant meg a szemében, de nem voltam benne biztos, ugyanis a következő másodpercben elviharzott mellettem, fel a lépcsőn. Nem mentem utána, úgy voltam vele, hagy gondolkozzon. Arra azonban nem számítottam, hogy fél óra múlva egy megpakolt bőrönddel áll meg előttem. Most rajtam volt a sor, hogy megijedjek.
- Hova mész? - kérdeztem.
- El. Át kell gondolnom néhány dolgot.
- De miért mész el?
- Iker - ejtette ki olyan lágyan a nevemet, hogy beleborzongtam. - Komolyan azt hiszed, hogy tudnánk úgy tenni, mintha semmi nem történt volna? Holnap ugyanúgy összevesznénk valamin. Most elmegyek egy időre, nagyon szépen kérlek, hogy ne keress!
- De... - tiltakoztam, féltem, hogy nem jön vissza.
- Jobb lesz így - mondta, aztán kinyitotta az ajtót és elment.
Letaglózva álltam az előszobában, képtelen voltam megmozdulni, utána menni vagy bármi mást csinálni. Ezerszer megbántam, hogy kimondtam azt a bizonyos mondatot, ami előidézte ezt. Én nem ezt akartam. Azt akartam, hogy a közelemben maradjon, hogy láthassam az arcán, mit gondol. De így abszolút a saját döntése, és én csak a végeredményt fogom tudni. Hirtelen halál.
Tudom, hogy nem lett hosszú. A folytatás már megvan a fejemben. Írhattam volna tovább is, de nem tettem, és ennek nagyon egyszerű oka van: valahogy érzékeltetni akartam, hogy ez most tényleg komoly krízis. Ha visszanézitek, eddig nem volt sok veszekedés a történetben, ha mégis, az már abban a részben rendeződött. Ez viszont más, hosszabb, bonyolultabb, úgyhogy nem akartam egy részbe összetömöríteni, szétszedve viszont kicsit rövid lett. Remélem megértitek :)
Puszi: Csanna
Mikor beléptem az öltözőbe, Sese vigyorgó fejével találtam szembe magam.
- Ikeeer! - nevetett rám.
- Mi történt? - vontam fel a szemöldököm, miközben levágtam magam a padra.
- Kösz a tippet - csapott a vállamra, láthatóan teljesen fel volt dobva.
- És elmondod, hogy minek örülsz ennyire, vagy még nézzem az idióta fejed? - eresztettem meg egy félmosolyt.
- De jó kedved van - fintorgott. - Lara hazajött... - kezdte. - És megfogadtam a tanácsod, közben felnőttem, úgyhogy most minden rendben kettőnk között - mondta elégedetten.
- Örülök - bólintottam.
Tényleg jó volt újra látni a régi Sesét, aki idióta poénokat süt el minden percben és ontja magából a hülyeséget. Azonban nem tudtam felhőtlenül örülni, hogy minden rendben van vele. Tele volt a fejem Sarával és a veszekedéseinkkel, nagyon rossz előérzetem volt.
- Mi van veled? - lépett elém Xabi.
- Semmi, jól vagyok - sóhajtottam, aztán kiléptem az öltözőből és magányosan kezdtem a bemelegítést. Magamon éreztem a többiek pillantását. Nem volt köztünk titok, napi szinten találkoztunk, azt is tudtuk a másikról, amit nem akartunk, így nyilvánvaló volt, hogy ki fogják szedni belőlem. A baj csak az volt, hogy én sem tudtam pontosan, mi a helyzet.
Először Sergio kérdezett rá - természetesen.
- Minden rendben? - pillantott rám és tőle szokatlan módon ezúttal nem követte kérdését semmilyen beszólás.
- Nem tudom - sóhajtottam. - Tényleg fogalmam sincs.
- Mi történt? - próbálkozott.
- Összevesztünk. Sokadjára. Megint féltékeny, már kezd elegem lenni belőle. Soha nem adtam neki okot rá.
- Minden nő féltékeny, ez beléjük van kódolva. Ne szenvedj már miatta - lökött meg.
- Nem Serg, ez nem olyan. Szerinted normális, hogy kiakad, ha nem érek haza pontosan abban az időben, amit mondtam? Ha nem akarja, hogy találkozzak a legjobb barátaimmal? Ha... belenéz a telefonomba? Nem Sese, ez már túlmegy a normális féltékenységen. És az a legrosszabb, hogy tudom, ez így nem jó, tennem kéne valamit, de egyszerűen nem engedi, hogy elmondjam. Nem akar meghallgatni. Sese, ha ez így megy tovább...
- Ne! Ki ne mondd! - szakított félbe. - Iker, ti vagytok Spanyolország álompárja. És nem csak azért, mert mindketten híresek vagytok és hogy összejöttetek, tele van veletek a sajtó. Teljesen mindegy, a nap melyik pillanatában látnak titeket együtt, mindig süt rólatok a szerelem. Mosolygásra késztetitek az embereket. Ennek nem lehet csak úgy vége, nem tudnátok azt mondani, hogy "oké, szép volt, de itt most vége". Ismerek évek óta és komolyan mondom, hogy soha nem voltál még annyira rendben, mint mióta együtt vagytok. Beszéld meg vele, biztos, hogy van megoldás. Lennie kell, ti összeilletek - magyarázott hevesen gesztikulálva.
- Szeretném, ha lenne. Az a kérdés, hogy ő is akarja-e - mondtam halkan.
- Ne kombinálj, állj oda elé és kérdezd meg tőle!
- Ha meghallgatna - fintorogtam.
- Pont most akartam mondani, hogy menjünk el valahova négyen, de akkor mindegy. Először rendezzétek a dolgot.
Ez volt az első olyan este, mikor nem volt kedvem hazamenni. Nem akartam újra veszekedni, újra tele feszültséggel elaludni. Úgyhogy hagytam, hadd rendeljenek még egy kört a srácok, felajánlottam Bicinek, hogy hazaviszem, majd a sebességhatárt mindenhol betartva vezettem haza.
Tudtam, éreztem, hogy ma valami történni fog. Túlságosan sok feszültség gyűlt már össze mindkettőnkben, már nem tudtuk tovább tartani. Meg se próbáltam elkerülni a konfliktust, egyből a nappaliba mentem. Sara olvasott, de érkezésemre letette a könyvet. Egy pillanatra felcsillant bennem a remény, hogy ma minden rendben lesz, de végül mégis megszólalt.
- Soká jöttél - nem volt szemrehányó, de éreztem, hogy valami van a háttérben.
- Még csak tíz óra van - vágtam vissza. - És különben is, felnőtt férfi vagyok.
Felvonta a szemöldökét, majd lassan felállt.
- Oké, csak mondtam valamit, nem kell azonnal leszedni a fejem.
- Pont te mondod? - nem akartam, mégis kicsúszott a számon a megjegyzés, mire megpördült a tengelye körül és szikrázó szemekkel nézett rám.
- Ezt hogy érted?
- Sara, ne játszd az értetlent, belefáradtam ebbe a játékba. Napok óta mást sem csinálok, csak próbálom kitalálni, mi bajod van. Semmit nem tettem, mégis úgy érzem, nem bízol bennem - megint.
- Szerinted miért? Folyamatosan későn jössz haza, alig látjuk egymást, ha véletlenül mégis itthon lennél, tele van a fejed a következő meccsel, vagy a jó ég tudja, mivel. Soha nem mondod el, hova mész pontosan, hogy mikorra várjalak, csak úgy bejelented, hogy elmész. Szerinted ez normális? Tegyek úgy, mintha minden rendben lenne? Persze, hogy gondolok bizonyos dolgokra.
- Például? - támaszkodtam neki fél kézzel az ajtónak.
- Iker, ne akard megint megkerülni a dolgot! - sziszegte.
- Megkerülni? Most komolyan, szerinted ha nem vagyok itthon, egy másik nő ágyában vagyok? Tényleg ez jut elsőnek eszedbe? Te is tudod, hogy ez nevetséges! Alaptalanul vádolsz meg dolgokkal és nem elsőre. És most elegem van! - emeltem fel a hangom. - Soha nem adtam rá okot. Mióta tudom, hogy szeretlek, nem érdekel a többi nő. Kismilliószor mondtam már, hányszor kell még elismételnem? Miért nem tudsz végre megbízni bennem? Mert eleinte talán szórakoztatott, hogy féltékeny vagy, de most már rosszul esik, hogy ennyire nem ismersz. Néha már nem tudom, hogy tényleg szeretsz-e, vagy csak...
- Ne mondj olyat, amit később megbánsz - sziszegte lassan. - És még én nem ismerlek téged? Csak a pénzed miatt vagyok veled? Hát persze, nyilván. Istenem Iker, néha annyira... - emelte fel a karját, de aztán kétségbeesett mozdulattal leejtette maga mellé, nem fejezte be a mondatot.
- Ne adj okot rá, hogy ezt érezzem! - vágtam vissza. - Egy normális otthonba akarok hazajönni, nem azt akarom látni a szemedben, hogy megint kételkedsz. Nem arra, hogy a ház két legtávolabbi pontján duzzogunk. Hol van már az az idő, mikor a bejáratnál vártál? Mikor alig bírtunk ki egymás nélkül pár órát?
- Bocs, nem tudtam, hogy vannak feltételei is az együttélésnek - gúnyolódott.
- És főleg nem arra - folytattam -, hogy a telefonomban nézed az üzeneteimet, a hívólistámat, vagy a franc tudja, mit! Sara, ez az egyetlen, amit el akartam kerülni. Ha azt kéred, hogy adjam oda, szó nélkül megteszem. De az már a kapcsolat vége, ha a másik háta mögött kutakodunk.
- Honnan tu... - kezdte, de rájött, hogy elárulta magát.
Keserűen elmosolyodtam, majd elléptem mellette.
- Ennyi, végeztünk? - fordult utánam. - Nincs több mondanivalód?
- Sara, belefáradtam. Nem tettem semmit és pont. Ha képtelen vagy ezt elfogadni, ha képtelen vagy megérteni, hogy szeretlek...
Fájdalmas volt belegondolni is, nem akartam kimondani, de muszáj volt. Ennek így már nem volt értelme.
- Bármennyire is fáj, bármennyire is el akarom kerülni, akkor azt kell mondanom, hogy hagyjuk. Ne próbálkozzunk feleslegesen, ne raboljuk egymás idejét. Talán majd találsz valakit, akinek elhiszed, hogy nincs más rajtad kívül, akit te is annyira fogsz szeretni, mint én téged. Én nem ezt akarom - mondtam gyorsan, mikor elsápadt. - Ez a legutolsó, amit szeretnék. Csak.. Hagyjuk most ezt egy kicsit, ne fárasszuk egymást tovább. Gondolkozz el azon, amit mondtam és döntsd el, hogy mit akarsz. Nevezd ezt egy ultimátumnak, vagy bárminek, ahogy akarod.
Nem csak azért mondtam ezt, hogy jobb belátásra térítsem. Tényleg így gondoltam. Tudtam, hogy ha úgy dönt, fejezzük be, átkozni fogom magamat, amiért felajánlottam ezt a lehetőséget. Sara olyan szinten a szerves része lett az életemnek, hogy képtelen vagyok nélküle tovább folytatni azt. De ez az egész már nem jó így, nem egészséges. Tudtam, hogy ha azt mondja, hagyjuk, el fogom engedni. Mert neki jobb lesz úgy és hosszú távon nekem is. De reménykedtem, hogy talán észhez tér, rájön, hogy teljesen feleslegesen cirkuszol és meg tudjuk beszélni a problémát felnőtt emberek módjára. Mert az nem állapot, hogy olyan sértéseket vágunk egymás fejéhez, amit már abban a pillanatban megbánunk, amikor kimondjuk.
Sara szótlanul állt, valószínűleg próbált rájönni, hogy tényleg komolyan mondtam-e. Talán egy pillanatra könny csillant meg a szemében, de nem voltam benne biztos, ugyanis a következő másodpercben elviharzott mellettem, fel a lépcsőn. Nem mentem utána, úgy voltam vele, hagy gondolkozzon. Arra azonban nem számítottam, hogy fél óra múlva egy megpakolt bőrönddel áll meg előttem. Most rajtam volt a sor, hogy megijedjek.
- Hova mész? - kérdeztem.
- El. Át kell gondolnom néhány dolgot.
- De miért mész el?
- Iker - ejtette ki olyan lágyan a nevemet, hogy beleborzongtam. - Komolyan azt hiszed, hogy tudnánk úgy tenni, mintha semmi nem történt volna? Holnap ugyanúgy összevesznénk valamin. Most elmegyek egy időre, nagyon szépen kérlek, hogy ne keress!
- De... - tiltakoztam, féltem, hogy nem jön vissza.
- Jobb lesz így - mondta, aztán kinyitotta az ajtót és elment.
Letaglózva álltam az előszobában, képtelen voltam megmozdulni, utána menni vagy bármi mást csinálni. Ezerszer megbántam, hogy kimondtam azt a bizonyos mondatot, ami előidézte ezt. Én nem ezt akartam. Azt akartam, hogy a közelemben maradjon, hogy láthassam az arcán, mit gondol. De így abszolút a saját döntése, és én csak a végeredményt fogom tudni. Hirtelen halál.
Tudom, hogy nem lett hosszú. A folytatás már megvan a fejemben. Írhattam volna tovább is, de nem tettem, és ennek nagyon egyszerű oka van: valahogy érzékeltetni akartam, hogy ez most tényleg komoly krízis. Ha visszanézitek, eddig nem volt sok veszekedés a történetben, ha mégis, az már abban a részben rendeződött. Ez viszont más, hosszabb, bonyolultabb, úgyhogy nem akartam egy részbe összetömöríteni, szétszedve viszont kicsit rövid lett. Remélem megértitek :)
Puszi: Csanna
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése