42. fejezet

Ne haragudjatok, késtem egy kicsit, de elkapott az ihlet. Láttam egy videót, amit talál ti is láttatok már, és beindult a fantáziám. E videónak és a balettos múltamnak köszönhetően tele volt a fejem ötletekkel, és hiába nyitottam meg ezt az oldalt, egyszerűen képtelen voltam ide írni bármit is, úgyhogy írtam egy prológust és egy 1. fejezetet a Dance, love... and breathe-hez. Még nem tudom, mi lesz vele, egyelőre csak magamnak írom, aztán majd meglátom :) Szóval ez az oka a késésemnek, és talán annak is, hogy ez most nem lett annyira jó, mint szerettem volna. Remélem azért tetszik.

Csanna

Mikor Unai kilenc hónappal ezelőtt felhívott és közölte, hogy gyereke lesz és én leszek a keresztapa, először el sem akartam hinni. Pedig tényleg igaz volt. A nálam hét évvel fiatalabb öcsém elment Párizsba tanulni, ahol megismert egy francia lányt, Justine-t és most itt ültek a nappaliban, a karjaimban pedig a két hetes keresztfiam aludt. Unai valószínűleg látta rajtam, hogy még mindig nem ocsúdtam fel teljesen a döbbenetből, mivel felnevetett.

- Ugyan már, Iker! Ne vágj ilyen meglepett fejet, volt kilenc hónapod, hogy megbarátkozz a gondolattal.

- Tudom, de akkor is váratlanul ért. Még most múltál húsz...

- Ne a koromat nézd! Elég felelősségteljesek vagyunk mindketten, tudjuk, mivel jár egy gyerek - mondta és közben átölelte Justine-t.

Hittem neki, hiszen elég volt csak ránézni az arcára, miközben a fiát figyelte a karjaimban.

Hallottam, hogy Sara kocsija megállt a ház előtt, pár perccel később pedig csatlakozott hozzánk. Arcán millió érzelem futott át, mikor meglátott engem és a kis Davidot. Pillantása ellágyult, ugyanakkor megtelt szomorúsággal.

- Sara - pattant fel az öcsém és megölelte, majd bemutatta neki a barátnőjét. - Nem tudom, Iker mondta-e, de szeretnénk, ha ti lennétek a keresztszülők.

- Komolyan? - mosolyodott el és felcsillantak a szemei. - Köszönjük. És gratulálok, gyönyörű kisfiú.

Mellém lépett, mire egy puszi kíséretében átadtam neki a babát. Gyengéden elmosolyodott, nekem pedig elakadt a lélegzetem. Tetszett a kép, túlságosan is, ahogy Davidot tartotta a karjaiban. Annyira természetesen, ösztönösen fogta, az arcára kiülő érzelmek pedig bennem is megindítottak valamit. Sara kérdőn pillantott rám, nyilván ő is hallotta, ahogy élesen beszívtam a levegőt. Tudtam, hogy látta a szememben a csillogást és azt is tudtam, hogy tisztában van azzal, mi okozza. Csupán egy másodpercre találkozott a tekintetünk, utána gyorsan elfordultam, de abban a rövid, mégis végtelennek tűnő pillanatban gyönyörű szeme szinte égette az enyémet, szavak nélkül is tudtuk, mire gondol a másik.

Visszafordultam testvéremhez, aki vagy nem vette észre néma párbeszédünket, vagy csak udvariasan nem vett tudomást róla.

- Mi lesz most? Még van egy évetek az egyetemen - kérdeztem.

- Levelezőn végezzük el - mondta Justine, aki akcentussal ugyan, de jól beszélte a nyelvet. - Unai dolgozni fog, én pedig otthon maradok Daviddal.

Ahogy ránéztem az öcsém elszánt arcára tudtam, hogy meg fogják tudni csinálni. Ő volt az én gyenge pontom - Sara mellett -, érte bármire képes lettem volna, pedig tudtam, hogy bizonyos értelemben érettebb nálam, ő az ész a családban.

- Anyáék mit szóltak?

- Nagyon boldog, büszkék az első unokájukra, bár azt mondták, tőled várták volna - vigyorodott el, mire Sara egy pillanatra megfeszült mellettem. - De szomorúak is, mivel nem fogják annyit látni az első évben, mint szeretnék. Többet fogunk hazajárni, de megértem őket - mondta.

Egy bő órával később a kicsi felsírt, mire Justine felpattant és átvette Sarától.

- Éhes - mondta.

- Megyünk, nem zavarunk titeket. vasárnapig itthon vagyunk, ha addig nem is tudtok jönni, anya családi ebédet tervez aznapra, gyertek!

- Köszönjük - mondta Sara helyettem is.

Miután kikísértem őket, Sara karjait a nyakam köré fonta és szorosan átölelt.

- Miért csinálod ezt velem? - motyogta a mellkasomba.

- Hogy érted? - kérdeztem vissza, pedig pontosan tudtam, mire gondol.

Elhúzódott, de csak annyira, hogy a szemembe nézhessen.

- Tudod, miről beszélek. Kérlek, Iker, ne nézz így rám minden egyes alkalommal, ha gyerekkel látsz! Hidd el, én is ugyanazt éreztem, mikor megláttalak Daviddal, de...

- Sara, mégis mit vársz tőlem? - kérdeztem, élesebben a kelleténél.

Láttam a szemében, hogy megbántódott, sóhajtva a hajamba túrtam és átfogtam a derekát.

- Bocs, nem így akartam. Kérlek, értsd meg az én oldalamat is. Tényleg úgy gondolom, hogy türelmesebb vagyok az átlagnál és tudod, hogy várok rád. De mikor így látlak... Az érzéseimnek nem tudok parancsolni, ezt ne várd tőlem - ráztam a fejem. - Ne kérd, hogy ne nézzek rád úgy, mert nem tudok másképp, tetszik, amit látok. Át tudod ezt érezni egy kicsit? - húztam közelebb magamhoz.

- Ha nagyon akarom - mosolygott rám az ajkába harapva, mire elnevettem magam.

×××

Sara tincsei függönyként omlottak az arcomra, ujjai érintése nyomán életre kelt a millió érző ideg a bőröm alatt. Szemeiben huncut fény csillogott, miközben mosolyogva hajolt közelebb hozzám. Mikor ajka az enyémhez ért, elöntött a hőhullám. Csókja minden mást az érzékelés határain túlra száműzött, hogy a teljes valóságot ő tölthesse ki: hosszú, selymes haja, puha bőre, édes illata és a viszontlátás öröme. Finoman beleharaptam alsó ajkába, mire kezeit arcom két oldalára simította és még szorosabban hozzám simult.
- Mikor jöttél? - kérdeztem, miközben szánk alig pár miliméterre volt egymástól.
- Tíz perce - szorította ajkait a nyakamra, mire mosolyogva fordultam az oldalamra, őt is magammal húzva.
- Hány óra?
- Fél négy - motyogta a mellkasomba. - Vége a sziesztádnak - bazsalygott, mire elnevettem magam.
Mivel Sara az Atletico Madrid összes meccsét közvetítette, ezért természetesen most is utazott a csapattal Zaragozába. Megszoktam már, hogy a hétvégéket a legtöbbször külön töltjük a meccsek miatt, de a hiányát folyamatosan éreztem, ha nem volt mellettem.
- Eljössz velem valahova? - nézett rám könyörögve hosszú szempillái alól, bevetve azt a pillantást, aminek tudta, hogy képtelen vagyok ellenállni.
- Most? - húztam fel a szemöldököm, még kissé álmosan.
- Igen. Kérlek - húzta végig ujját arccsontomon.
Nagyot sóhajtva keltem ki az ágyból, mire Sara győzelemittasan felnevetett.

- Hol vagyunk? - kérdeztem, mikor megálltunk egy ismeretlen ház előtt.
- Nem csak neked vannak meglepetéseid - hajolt közelebb hozzám és egy puszit nyomott az arcomra, mielőtt kiszállt volna.
Becsengetett, mire egy középkorú férfi nyitott ajtót.
- Jó napot! - mosolyodott el Sara és két puszival köszöntötte az idegent. - Ő itt Iker - nyújtottam ki felém a kezét, mire összekulcsoltam ujjainkat. - Iker, ő Fernando.
Kezet fogtunk, aztán kíváncsian követtem őket a ház mögött lévő garázsba. Mikor Fernando kinyitotta az ajtót, halk hangok ütötték meg a fülem, majd egy aranyszínű golden retriver farkcsóválva sietett elénk. Aztán megláttam mögötte a kiskutyákat. Sarára pillantottam, aki alsó ajkát beharapva, könyörögve nézett rám, majd leguggolt és a karjaiba vett egy kis szőrpamacsot.
- Ő Doce - hozta oda hozzám. - Kisfiú, és nagyon szeretne velünk élni.
Nevetve ráztam meg a fejem, miközben megsimogattam a kutyát.
- Ő mondta neked? - kérdeztem.
- Igen - bólogatott bőszen. - Nézz csak rá! Kérlek szépen, Iker! - tette le a kölyökkutyát, hogy átölelhesse a nyakam.
Lábujjhegyre állt, így arcunk egy magasságba került.
- Olyan jó lenne - győzködött. - Nem lennék egyedül, ha elmész meccsre, őrizné a házat, ő lenne az új családtagunk.
- Házőrző? - vontam fel kétkedve a szemöldököm. - Tényleg nagyon félelmetesen néznek ki - pillantottam le a kicsikre, akik egymás hegyén-hátán próbáltak eljutni az anyjukig. - Ha szétrágja a cuccomat... - emeltem fel az ujjamat fenyegetően, de nem tudtam befejezni.
Sara boldogan nevetve ölelt magához, ajkát egy pillanatra az enyémre szorította, aztán újra letérdelt.
- Hallod ezt, Doce? Megyünk haza - simogatta a kutyát, miközben az a kezét nyalogatta.
- Most? Már el is visszük? - néztem a tulajdonosra.
- Igen, hét hetesek, el lehet őket választani. Megkapták a kötelező oltásokat, már átszoktak a száraztápra. Sarával már mindent lerendeztünk, csak a maga véleménye hiányzott.
Fél órával később újdonsült családtagunkkal a hátsó ülésen indítottam be a kocsit. Eleinte elképzelni sem tudtam, honnan pattant ki ez az ötlet Sara fejéből, de én is hamar a szívembe zártam a még kissé esetlen Docet.
- Hihetetlen vagy, tudod? - néztem a visszapillantó tükrön keresztül Sara szemébe. - Eszembe nem jutott volna egy kutya.
- Gyerekkorom óta szeretnék egyet - sugárzott az arca. - Most úgyis elköltözünk... - vont vállat.
- Jól fogja magát érezni a kertben. Csak a medencébe ne essen bele.
- Milyen medence? - kérdezte Sara tágra nyílt szemekkel.
- Azt hiszem, odáig nem jutottunk el a szülinapodon... Az ágy is kérdéses volt - vigyorodtam el visszaemlékezve az estére.
Sara elpirult, arcán halvány mosoly játszott, miközben a folyamatosan nyüszítő kutyát próbálta megnyugtatni.
- Ugye nem baj, amiért ilyen váratlanul álltam elő vele? - kérdezte.
- Nem. Csak azért nem mondtam azonnal, hogy megvesszük, mert imádom, mikor könyörögve nézel rám - nevettem.
- De bolond vagy! - rázta meg a fejét.

Kétségkívül ez volt életem egyik legszórakoztatóbb délutánja. Doce először leült a bejárati ajtónál és láthatóan eltökélte, hogy nem mozdul. Percek múlva már mindketten a földön hasaltunk vele szemben és kedves szavakkal próbáltuk benntebb csalogatni. A következő pillanatban futva - vagy méginkább ugrálva - rohant el mellettünk és az újonnan vásárolt játékára vetette magát. Nevetve csókoltam meg Sarát, aztán feltápászkodtam.
- Neveld meg a kutyádat - böktem Doce felé mosolyogva, aki megunta a játékot és inkább az ágyát kezdte el cibálni.
- Hozol néhány újságpapírt? - pillantott rám Sara, miközben próbálta féken tartani a kutyust.
- Újságpapírt? Szét fogja tépni...
- Iker, hét hetes kölyök, valahogy szobatisztaságra kell nevelni, nem akarok a végtelenségig takarítani utána - magyarázta.
- És hol fog aludni?
- A földszinten. Az első pár nap én is itt alszok vele, hogy ne sírjon az anyja után. Ha már teljesen megszokta, majd visszamegyek hozzád.
- Nagyon felkészültél - mosolyodtam el.
- Inkább csak következetes vagyok - tárta szét a karját.
Vacsora után kihúztam a kanapét és elkezdtem megágyazni, mikor hirtelen Sara átölelt hátulról.
- Megcsinálom én magamnak - tolt félre finoman.
- Ki mondta, hogy csak te alszol itt? - simítottam félre a haját és egy puszit leheltem a füle mögötti területre. - Nincs kedvem egyedül feküdni a franciaágyban, miközben te itt lent alszol. Különben is, ez túlságosan olyan érzetet keltene, hogy összevesztünk és száműzted magad a kanapéra - nevettem el magam halkan.
- Annyira szeretlek! - temette arcát a mellkasomba.
- Én is téged - csókoltam meg a feje búbját.
Az idilli pillanatnak Doce vetett véget, akinek felkeltette a figyelmét a földön heverő pléd és rángatni kezdte.
- Hosszú napjaink lesznek - sóhajtottam, de szám szélén mosoly bujkált.
Bár a következő napokban sokszor kellett szembenéznem egy-egy szétrágott cipővel, pólóval vagy párnával, napokig takaríthattuk az északai "események" nyomait, de soha, egy pillanatra sem bántam meg, hogy megvettük Docet. Feldobta a hétköznapjainkat, Sara is és én is sokkal nyugodtabbak voltunk, többet nevettünk. Tényleg ő lett a harmadik családtagunk, vagy ahogy én neveztem magamban, az első gyerekünk.

41. fejezet

Sziasztok! Most nem írnék sokat, inkább csak kérnék. A múltkori fejezethez megkaptam életem első "Nem tetszett" pipáját. Nem esett jól, de már számítottam rá, hogy be fog következni. Arra kérem azt a valakit, aki azt pipálta, hogy írja le, mi nem tetszett neki, az e-mail címem ott van oldalt, de kommentben is jöhet. Köszönöm :)
Csanna

Mikor hazaértem, a konyhából hangos nevetést hallottam kiszűrődni. Sara nem mondta, hogy bárki jönne hozzánk, úgyhogy kíváncsian léptem be. Mindketten felém kapták a fejüket, Sara mosolyogva elém lépett és gyorsan megcsókolt, miközben a másik lány kíváncsian figyelt.

- Iker, ő Nayer Regalado, Nayer, ő Iker - mutatott be minket egymásnak.

- Szia! - köszöntem neki két puszival. - Nayer... Az énekes? - kérdeztem a biztonság kedvéért, mire bólintott.

- Egy évig Amerikában voltam, most jöttem haza, gondoltam beköszönök. És mire jövök haza? - lökte oldalba nevetve Sarát. - Eljegyeztek. Hogy is volt az a "Focistával nem járok" elméleted?

- A kivétel erősíti a szabályt - mosolyodott el, majd karjait a nyakam köré fonva puszit nyomott az arcomra.

Mosolyogva magukra hagytam őket, de még a szobából is hallani lehetett a nevetésüket. Aztán egyszer csak csönd lett, Sara pedig benyitott. Lehuppant mellém az ágyra, fejét a vállamra hajtotta, én pedig puszit nyomtam a homlokára. Nem volt szükség szavakra.

- Emlékszel, mikor az évfordulón el akartalak vinni valahova? - kérdeztem végül.

- Ühüm - motyogta. - Miért?

- Holnap elviszlek. Szülinapi ajándék - öleltem át a vállát és magamra húztam.

- Komolyan? - csillant fel a szeme, mire bólintottam. - De nem kérek semmi mást.

- Egy vacsorát? - húztam fel a szemöldököm és megcsókoltam.

Próbáltam az összes meggyőzőtehetségem beleadni a csókba, csak hosszú percek után szakadtunk el egymástól.

- Egy vacsora még belefér - zihálta kissé kifulladva, mire elégedett mosollyal nyugtáztam sikeremet.

Másnap reggel apró puszikkal ébresztettem, ő pedig még csukott szemekkel, halvány mosollyal az arcán a hajamba túrt és rám gördült.

- Aludjunk még - húzta végig ajkait mellkasomon.

- Nem lehet - súgtam a fülébe és elsimítottam a haját, ami eltakarta előlem arcát. - Fél nyolc van, kilenctől edzünk.

Morogva kászálódott le rólam.

- Mourinho igazán figyelembe vehetné, hogy a normális emberek szeretnek sokáig aludni.

- A normális emberek nyolcra járnak dolgozni - suttogtam, miközben szám már az övét súrolta. - Boldog szülinapot! - illesztettem össze az ajkainkat.

Elfulladva sóhajtott, miközben hagyta, hogy felé gördüljek, nyelve rátalált az enyémre. Szenvedélyes csók volt, ami "korán" reggel még szinte áramütésként ért.

- Na menj! - helyezte kezeit a mellkasomra és finoman eltolt magától. - A nemnormális barátnőd most visszaalszik.

- Bolond - nyomtam egy puszit a hajába.

- Egy évben egyszer van szülinapom - nyitotta ki résnyire szemeit. - Kiélvezem. Este találkozunk.

- Érted megyek - szálltam ki az ágyból.

Csendben felöltöztem, látva, hogy tényleg úgy tervezi, még alszik.

- El ne késs! - hajoltam felé egy búcsúcsókra, amit nevetve adott meg.

- Ha így folytatod, neked kell rohannod.

Mosolyogva hagytam magára, majd az örökös paparazzókra ügyet sem vetve álltam ki a garázsból és elindultam.

A parkolóban a legtöbb csapattársam kocsija már ott volt, mikor megálltam Mesut vadonatúj Ferrarija mellett.

- Iker, nem túl eminens, hogy utoljára érkezel. Neked nem példát kéne mutatnod? - kérdezte Sese röhögve.

- Kizárt dolog, hogy megelőzzem Crist, mindig ő az első - tártam szét a karom. - Még van fél órám, úgyhogy nyugi van - intettem le. - Mi van Larával?

- Minden oké - mosolygott. - De mondok jobbat. Cris el akarja jegyezni Irinát - vihogott.

- Ez komoly? - néztem a portugálra, aki zavartan a hajába túrt.

- Ja, gondolkoztam rajta. Együtt vagyunk már mióta, bírom, ő is bír, Junior is jól el van vele - magyarázta, mire elnevettem magam.

Cristiano sajátos nyelvén ez azt jelenti, hogy el tudja képzelni maga mellett.

- Ugye tudod, hogy Európában a házasság egyenlő a monogámiával? Ettől függetlenül lehet mellette másik barátnőd, de akkor ismerkedj meg a válási papírokkal- szólt közbe Pepe, mire Cris szikrázó szemekkel megfordult és hozzá vágta a mezét.

- Le lehet szállni rólam - fordult körbe nyomatékosan, de nem tudott ránk hatni.

Túl jól és túl régóta ismertük már, mindennapos volt az öltözőben, hogy a barátnőivel ugratjuk. Bár magának sem vallotta volna be, de tuti, hogy hiányzott volna neki, ha nem tettünk volna rá minimálist megjegyzést sem.

Edzés után bent maradtunk meccset elemezni, a Sevilla elleni Kupa-elődöntőt mindannyian komolyan vettük. Már sötétedett, mikor beültem a kocsiba, de az órára nézve tudtam, hogy Sara még csak most olvassa a híreket, nem fog várni rám.

Fél óra múlva bekanyarodtam a Telecinco épületének hátsó bejárata elé. Belépve a létesítménybe Sara szobája felé vettem az irányt. Mosolyogva vettem szemügyre a helyiséget. Az asztalt és környékét belepték a post-itek, mindenféle Fontos! és Ne felejtsd el! feliratokkal ellátva. A laptop halkan zúgott, körülötte papírok hevertek, amin Sara kézírásával vázlatokat olvastam. Lapzárta előtti kapkodás. Az előző heti képhez képest csak annyi volt a különbség, hogy most ajándékok is hevertek szanaszét.

Váratlanul kinyílt az ajtó, mire megpördültem és szembe találtam magam Sarával.

- Szia - ölelt át mosolyogva és arcát a nyakamba fúrta. - Régóta vársz?

- Most jöttem - nyomtam puszit a homlokára.

- Öt perc, összeszedem a cuccom és mehetünk. Hova megyünk először? Vacsi vagy meglepetés?

- Vacsora. Az ajándék kicsit messzebb van, és... nem hiszem, hogy utána a kajával akarsz foglalkozni - mosolyogtam.

×××

- Hova megyünk? - vonta fel kérdőn a szemöldökét, mikor vacsora után beszálltunk a kocsiba.
- Tudod, hogy úgyse szeded ki belőlem? - vetettem rá egy gyors pillantást, majd újra az útra tereltem figyelmem.
- Azért próbálkozok - nevette el magát. - Cris erre lakik - ráncolta össze a szemöldökét, mikor felismerte az utat.
- Nem hozzá jövünk - adtam választ a kimondatlan kérdésére, mire hátradőlt, ezzel jelezve, hogy feladta.
Pár perccel később lefékeztünk Madrid jó hírű negyedében, a La Fincaban. Mikor kiszálltam, Sara értetlenül követte a példámat.
- Mit csinálunk itt? - nézett fel a házra. - Cris ott lakik - mutatott át az úton pár kerítéssel arrébb lévő "palotára". Sese pár utcával meg lentebb. Kié ez a ház?
Mosolyogva kivettem zsebemből egy kulcscsomót és kinyitottam a kaput. Sara szemöldöke felszaladt, de belépett mögöttem.
- Honnan van hozzá kulcsod?
- A tulaj kölcsönadta.
- Miért? - ujjamat a szájára raktam, hogy ne kérdezzen többet és megfogva a kezét a bejárati ajtóhoz vezettem. - Iker, mit csinálunk itt? - kérdezte újra.
- Figyelj - fordítottam szembe magammal és átöleltem a derekát. - Van egy tervem. Boadilla del Monte szép környék, de mióta összeköltöztünk, lépni se lehet a lesifotósok nélkül. Szeretnék egy kis magánéletet, úgyhogy körülnéztem és végül megtaláltam ezt. A tulajdonosa évek óta másik városban él, jó állapotban van, paparazzóktól védett helyen. Nézz körül! - löktem egyet rajta finoman, de ő nem mozdult, lefagyva meredt rám.
- Azt hiszem, át kell gondolnom, kettőnk közül ki a nemnormális - suttogta végül, a következő pillanatban pedig hevesen megcsókolt, mire nevetve öleltem át újra.
Percekkel később ellépett tőlem, kíváncsian kezdte felfedezni a házat. Nagyobb volt, mint a mostani. A földszint nagy része egy hatalmas tér volt, a nappalit, az ebédlőt és a konyhát csupán boltívek választották el egymástól. A nappaliból nyílt egy hálószoba, hozzá zuhanyzóval.
- Gyönyörű - fordult körbe Sara, majd lassan felsétált az emeletre.
A folyosóról két szoba nyílt, a végén pedig egy fürdőszoba volt. Sara benyitott az első hálóba, arcán láttam, hogy azonnal beleszeretett.
- Iker, nem is tudom, mit mondjak - sóhajtott végül. - Ez a tökéletes ház.
- Akkor...? Megvehetjük? - húztam magamhoz.
- Igen - mosolyodott el. - És szeretlek - ölelte át a nyakam. - Soha nem gondoltam volna, hogy ide hozol.
- Még nem vettük meg, úgyhogy még nem kaptál semmit tőlem a szülinapodra, szóval... - kotorásztam egy kicsit a táskámban. - Boldog szülinapot! - húztam elő két jegyet. - Alejandro Sanz koncert.
- Iker - csóválta a fejét mosolyogva. - Elkényeztetsz - állt lábujjhegyre. - Köszönöm - suttogta, mielőtt megcsókolt volna.
Lassan elmélyült a csók, ujjaim a haját szántották, miközben az ő kezei lassan elérték az ingem alját és meztelen bőrömet simogatták.
- Most már értem, mire mondtad, hogy mással fogok foglalkozni - suttogta elfúló hangon, mikor a falhoz nyomtam.
- Szeretlek! Akarlak! Most! - ziháltam, mire újra megéreztem ajkait az enyémen...

Az ajtótól az ágyig vezető úton ruhadarabok hevertek a padlón, egyértelművé téve, hogy mi történt az elmúlt órában. Sara fejét a mellkasomon pihentette, majd hirtelen halkan elnevette magát.
- Még nem is a miénk a ház és máris felavattuk az ágyat. Kicsit bűntudatom van, remélem a tulaj már nem akar itt aludni - túrt a hajamba, miközben szemeiben huncut fény játszott.
- Már csak a hívásomat várja és már intézi is a papírokat - nyugtattam meg, de mikor végiggondoltam a helyzet abszurditását, én elnevettem magam.
- Azon gondolkoztam, hogy lehet ez kicsit nagy kettőnknek. Most is három szobánk van, de nincs kihasználva, ráadásul ezek jóval nagyobbak - nézett rám elkomolyodva.
Az ajkamba haraptam, úgy akartam válaszolni, hogy ne érezze kényszernek, de tudja, hogy mit tervezek.
- Az földszinti maradhat vendégszoba, ebbe beköltözünk mi, a másik meg... Nem marad örökké üres. Remélem - tettem hozzá az utolsó szót alig hallhatóan.
Mikor rájött, hogy értettem, megmerevedett és legördült rólam.
- Iker, én nem... Még... Most... - túrt a hajába zavartan hebegve. - Még nem vagyok kész rá - hadarta.
- Nyugi - fordultam az oldalamra, hogy láthassam az arcát. - Nem sürgetlek. Ha egy hét múlva, akkor egy hét múlva. Ha fél év, akkor fél év. Ha öt, akkor öt. Csak azt akartam, hogy tudd, én hogy tervezem a jövőt - simítottam hátra arcába hulló haját. - Tudok várni.
- Köszönöm - sóhajtott megkönnyebbülten.
- Ha bármikor akarsz róla beszélni, itt vagyok, oké? - húztam újra magamhoz, mire készségesen simult az ölelésembe.
Felnézett rám, tenyerét az arcomra simította, ajkai finoman becézgetni kezdték az enyémet. Annyi szerelemmel és odaadással csókolt, már-már rajongva, az egész testem libabőrös lett.
- Nem tudom, mikor fogok készen állni rá, de tudni fogsz róla. Ha valamit akarok, akkor azért mindent megteszek - mosolyodott el.
Az ajkamba haraptam, mikor leesett, miről beszél.
- Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem várom - kacsintottam rá.
Elpirulva fúrta fejét a nyakamba, mire puszit nyomtam a hajába és lassan simogatni kezdtem a hátát. Éreztem, ahogy légzése egyre egyenletesebbé válik, innen tudtam, hogy elaludt. Sokáig feküdtem még ébren, a plafont bámulva. Pár hét múlva elkezdhetjük a költözést, ha minden rendben megy. Alig vártam már, hogy újra legyen magánéletem, amit nem kísér minden egyes pillanatban fotósok hada, újra kiléphetek majd úgy a házból, hogy az nem kerül egyből az újságok címplajára.
Lenéztem Sarára, aki szorosan az oldalamhoz préselődve aludt. Sokáig figyeltem békés arcát, amely most teljesen kisimult. Tudtam, hogy szóba fog még kerülni köztünk a gyerek-téma, még nem végeztünk vele. Én már szerettem volna, ha kibővül a családunk, de ez most nem rólam szólt elsősorban. Sara tudni fogja, mikor áll ő is készen, mikor válik neki fontosabbá az anyaság. Addig türlemesen várnom kell, nem erőltethetek semmit, mert csak rosszabb lesz. Egyszerűen el kell fogadnom, hogy neki még a munka a fontosabb, de ez szép lassan meg fog változni. Addig még belefér egy esküvő is.

40. fejezet + közérdekű közlemény

Türelmetlenül járkáltam a nappaliban, vártam, hogy Sara végre leöltözzön. Feltűnően lassan vette le a kabátját, mint aki egyáltalán nem akarja ezt a beszélgetést. Magam elé meredve újra és újra átéltem az este történéseit. Nem tudtam, mit kéne gondolnom, mivel semmit nem tudtam az egészről. Amit abban a pár órában leszűrtem, az viszont egyáltalán nem tetszett. Valami volt - vagy van - köztük, valami, amit csak ők ketten értenek. Ez nem tetszett, de nem tudtam definiálni azt az érzést, ami belülről mardosott.
Sara végül nekidőlt a nappali ajtajának és a pillantásomat kereste.
- Nem tudom, mi járhat most a fejedben - fürkészett. - Jobb, ha nem is tudom. Egy valamit ígérj meg nekem: Ne akadj ki! - nézett mélyen a szemembe.
Nem nyugtatott meg. Ha valakinek azt mondják, hogyne akadjon ki, a következő másodpercekben úgyis megteszi.
- Nem akartam elmondani neked, nem akartam, hogy tudj róla. Mert ez a múlt, a múltam egy fontos, de már lezárt része. Cris azonban volt olyan drága, hogy elszólta magát, de azt hiszem, már a mondata előtt is észrevetted, hogy nagyon jóban vagyunk. Három évig Londonban dolgoztam, 2009-ben jöttem vissza, a Konföderációs Kupa miatt. Életem egyik legjobb része volt. Imádtam az ottani hangulatot, a precízséget, a divatot, mindent. Nem akartam visszajönni. Nagyjából ugyanazt csináltam ott, mint most, közvetítettem, interjúvoltam, utaztam. A Manchester meccseire kellett mindig elmennem, Cris pedig akkor ott játszott. Eleinte nem foglalkozott velem se ő, se a csapat többi tagja. Egy idő után hozzászoktak, hogy mindig ott vagyok a mérkőzéseken és befogadtak. Fiatal voltam, élveztem, hogy rám irányul a figyelem, legyezte a hiúságomat, hogy maga Cristiano Ronaldo, a világ egyik legjobb focistája is megfordul utánam. Sokáig csak flört volt az egész, szórakoztunk, egyikünk sem gondolta komolyan. Az egyik meccsük után tartott egy bulit, és meghívott...
Mikor ehhez a részhez ért, ökölbe szorítottam a kezem, nem akartam, hogy igaz legyen, ami ezután következik. Mert tudtam, hogy mi fog jönni. Észrevette a mozdulatomat és hadarni kezdett.
- Figyelj Iker, ezt el kell fogadnod. Igen, lefeküdtünk azon az este és utána összejöttünk. Számomra Cris volt az álompasi. Az az egész olyan volt, mint egy álom: nekem ajánlotta a góljait, bármit megvett nekem, meg amúgy is, vele járhattam. Nem volt hosszú kapcsolat. Mindketten fiatalok voltunk, én sokat utaztam, ő meg már akkor sem volt egy hűséges típus... - tárta szét a karjait. - Mikor azt mondta, hogy vége, egy világ tört össze bennem. Utána már nem akartam focistával járni, mindegyikőjüket nagyképűnek tartottam, akik csak kihasználják a lányokat. Pár évvel ezelőtt Cris felhívott és megbeszéltük a dolgot. Nem haragszok rá, nagyon jó barátok lettünk - mosolyodott el félénken.
Én azonban nem viszonoztam mosolyát, le voltam sokkolva. Már a történet felénél tudtam, hogy mire kell számítanom, de kimondva még rosszabb lett. Sara és Cristiano...
- Nem gondolod, hogy erről tudnom kellett volna? - kérdeztem végül fojtott hangon.
Mérges voltam. Úgy éreztem, ezt azért jogom van tudni, de ők direkt elhallgatták, titkolóztak. Ezek után megfordult a fejemben, hogy vajon mit nem tudok még róla? Kétségbeesetten próbáltam kiűzni fejemből a gondolatot, tudtam, hogy ez csak paranoia, csak azért gondolok erre, mert így tudtam meg, hogy jártak. Maximálisan bíztam Sarában, de ez sok volt hirtelen.
- De igen, tudom. Csak...
- Nem érted, Sara? Nap mint nap találkoztam vele és soha, egyetlen szóval sem említette, hogy ti együtt voltatok.
- Mert akkor másképp viselkedtél volna vele. De nem kell, mert ez már a múlt - magyarázta.
- Miért pont ő? - túrtam a hajamba. - Ne értsd félre, de ha már el kell fogadnom, hogy valamelyik csapattársammal voltál, legalább ne vele! Lehet a világ legjobb focistája, de ismerem a csajozási szokásait. Már az is meglepő, hogy Irinával ilyen sokáig együtt van. Lehet, hogy te már lezártad ezt az ügyet. De gondoltál arra, hogy mi van akkor, ha ő úgy dönt, vissza akar kapni?
- Iker, ne! - lépett közelebb. - Nem lesz ilyen - szögezte le. - Ne kombináld túl a dolgokat. Elhiszem, hogy ez most hirtelen jött, elhiszem, hogy nem könnyű elfogadni. Sajnálom, hogy így kellett megtudnod - fonta a karjait a nyakam köré.
Egy ideig nem reagáltam, még mindig próbáltam felfogni Sara történetét. A testem azonban önként cselekedett, automatikusan átöleltem a derekát. Beláttam, hogy igaza van. Hiába akadok ki, ez ellen már nem tudok mit tenni. Együtt volt az egyik csapattársammal, de ez nem szabad, hogy bármit is megváltoztasson.
Elfojtottam egy sóhajt és lehajtottam a fejem, arcom a nyakába temettem. Egyik kezével a hátamat simogatta, érintései nyomán szikrák pattogtak közöttünk.
- Nagyon haragszol? - suttogta.
- Nem - ráztam meg a fejem. - Már nem. De legközelebb mondd el, oké? - nyomtam egy puszit a homlokára, mire megkönnyebbülve bólintott.
- Nem lesz legközelebb, lassan már az összes volt pasimat megismered - nevette el magát. - Akiket még nem ismersz, azokról már én se tudok semmit.
- Ez megnyugtató - suttogtam az ajkai közé, majd megcsókoltam.
Tudtam, hogy tényleg nem lesz több ilyen. Tanult a hibából, látta rajtam, hogy rosszul esett és nem fogja többször megtenni.

×××

Másnap direkt korábban mentem edzésre, tudtam, hogy nem Sara az egyetlen, aki bocsánatot kér tőlem. Nyomtam egy puszit a még alvó szépségem homlokára, aztán rövid készülődés után csendben elhagytam a házat. 

Nem tévedtem, a parkolóban várt, mikor meglátott, kiszállt a legújabb kocsijából és felém indult. Egy ideig csendben sétáltunk egymás mellett, aztán éreztem, hogy a szeme sarkából felém sandít.

- Izé... Ne haragudj a múltkori este miatt. Vagy ha mégis, akkor ne Sarára, hanem rám, az én hibám volt. Kicsit elvetettem a sulykot, de nem kell semmi rosszra gondolnod, nem az volt, aminek látszott...

- Már Sara elmondta - vágtam közbe.

- Mármint az egészet?

Bólintottam, mire ijedten nézett rám.

- És...?

- Cris - sóhajtottam. - Nem esett jól, mérges voltam, amiért nem tudtam meg hamarabb. De Sara tisztázta, hogy eszébe sincs még egyszer összejönni veled, úgyhogy csak te próbálkozhatsz nála, akkor viszont tényleg mérges leszek - nevetettem el magam.

Látszott rajta, hogy megkönnyebbült, mivel oldalba könyökölt.

- Nyugi, békén hagyom Saritát, legalábbis ilyen szempontból.
- Tudom, ennél még neked is több eszed van.
- Hééé - méltatlankodott. - Akkor nincs harag? - kérdezte.
- Nem, megbeszéltük - mosolyogtam rá.
A következő pillanatban észrevette Pepét, úgyhogy utána rohant és a nyakába ugrott. Nevetve ráztam a fejem, ilyenkor úgy éreztem, én vagyok az apa, ők meg a gyerekek. A telefonom megrezzent a zsebemben, Sara hívott.
- Iker, képzeld, mi történt? - hallottam meg a hangját.
- Na, mondd! - szólaltam meg olyan "lepj meg!" hangsúllyal.
- Mire felkeltem, valaki telerakta vagy száz rózsával a szobánkat...
- Na neee - hitetlenkedtem.
- Várj, van még itt valami... - a következő pillanatban elállt a lélegzete. - Iker, te nem vagy normális! Mi ez az egész?
- Szóval rájöttél, hogy ki volt az az ismeretlen? - kérdeztem nevetve.
- Iker, nem is tudom, mit mondjak. Még soha, senki nem lepett meg ennyire - suttogta.
- Ez volt a cél.
- Köszönöm - hangja tele volt hálával. - De Dél-Afrika? Most? Mégis miért?
- Szükségünk van rá, hogy kicsit kettesben legyünk - adtam egyszerű választ.
Tényleg úgy gondoltam, hogy muszáj kizökkennünk egy kicsit a mindennapokból. Túl sokat veszekedtünk túl rövid idő alatt. Bár most újra rendben van minden, de mégis úgy döntöttem, hogy elmegyünk ketten Dél-Afrikába. Csak ketten leszünk, senkitől nem zavartatva, hogy újra minden olyan legyen köztünk, mint régen volt.
- Hihetetlen vagy. Most a legszívesebben megölelnélek - mondta.
- Még van fél óra edzésig, ha összekapod magad és megszeged az összes sebességhatárt, akkor ideérsz - ajánlottam fel, mire felkacagott.
- Inkább nem kockáztatok. Majd este bepótolom.
- Így viszont lehet, hogy én megyek haza gyorsan.
- Csak nem beindítottam a fantáziádat? - kérdezte ártatlanul, de túlságosan jól ismertem már.
- Hagyjuk, mielőtt tényleg kocsiba ülök - kértem. - A főnöktől már elkértelek a hétvégére. Este találkozunk - búcsúztam.
- A legrosszabbra készülj - figyelmeztetett somolyogva, mire elmosolyodtam.
- Már alig várom - nevettem, miközben kinyomtam a telefont.

Edzésen Cris lőtt nekem kapura, néha büntetőket, néha szabadrúgást. Marcelo időközben megunta a saját feladatát és úgy döntött, engem szórakoztat egy kicsit. Gép éppen akkor tette le a labdát, majd hátralépet párat és megállt terpeszben, ahogy minden szabadrúgás előtt teszi. Mögötte pár méterrel a csapat bolondja ugyanezt tette, csak kissé elnagyolt mozdulatokkal, kifigurázva barátját. Nem bírtam megállni röhögés nélkül, ezért a labda úgy süvített el mellettem, hogy meg se mozdultam. Cris kérdőn nézett rám, aztán látva, hogy nem bírom abbahagyni a nevetést, megfordult. Marcelo még mindig ugyanabban a pózban állt, ahogy "elrúgta" a labdát, elég hamar lebukott. A két őrült kergetni kezdte egymást, de nem tartott sokáig a hülyeségünk.
- Cristiano, Marcelo, befejezni! Iker, ha még egyszer meglátom, hogy meg se mozdulsz a labdáért, harminc körrel fejezed be az edzést! - üvöltött át Mourinho a pályán, akinek természetesen feltűnt, hogy nem végezzük a dolgunkat.
Mielőtt visszafordult volna a többiekhez, láttam, hogy azért egy halvány mosoly fut át az arcán. Nem volt miért panaszkodnia. Mióta kikaptunk a Barcelonától, az összes meccsünket megnyertük. A következő mérkőzésünk hét közben lesz, de addig még van idő, így kivételesen elnézte nekünk a jókedvünket.
Miután végeztünk, kifulladva vonultunk be az öltözőbe. Lehuppantam Sese mellé, aki félhangosan énekelt, miközben öltözött. A refrénnél csatlakozott hozzá Pepe is, kisebb koreográfiát alkotva a dalhoz. A különbség annyi volt kettejük között, hogy Sergio tényleg tud énekelni, Pepe viszont csak keresgélte a hangokat.
- Pepinho, belezavarsz a koncertembe - lökte oldalba Sese barátját.
- Jobb, ha megyek - dobtam bele cuccaimat a táskámba.
- Nem tetszik? - kérdezte Sese.
- Bocs, de ma még nem láttam Sarát - mosolyogtam, mire elfintorodott.
- Tudod, mit gondolok - legyintett lemondóan.
Lehet, hogy igaza van és túl romantikus vagyok. De amíg Sara szereti ezt az oldalamat, addig eszembe sincs változni.
Hazaérve sötétség és csend fogadott. Halkan felmentem a lépcsőn és benyitottam a szobánkba. Sara aludt, csak a válogatott mezem volt rajta, haja szétterült a párnán, arcán alig látható mosoly játszott. Csendben figyeltem egy ideig, elbűvölt a tökéletessége. Végül hátat fordítottam neki, hogy had aludjon nyugodtan, de ekkor megmozdult. Nyújtózott egyet, oldalra fordította a fejét és kinyitotta szemeit. Mikor eljutott a tudatáig, hogy éppen ki akarok menni, elmosolyodott.
- Remélem jó okod van rá, hogy nem akartál felébreszteni - nyújtotta ki felém a kezét.
Késlekedés nélkül szeltem át az ajtó és az ágy közötti pár métert, megragadtam a derekát és finoman bentebb toltam, majd felé másztam.
- Ugye tudod, hogy én ebben még játszani akartam? - markoltam meg a felgyűrődött ruhadarabot a csípőjén.
- És nem fogsz?
- Nem hiszem, hogy jó állapotban lesz a ma éjszaka után - csúsztattam kezem a mez alá. - Nincs rajtad melltartó - suttogtam rekedten.
- Tényleg? - nézett rám olyan ártatlanul, hogy az már a szemtelenség határát súrolta. - Lehet, hogy nem csak az nincs - túrt a hajamba, miközben ajkai az arcomat érintették.
Mikor leesett, mire gondolt, elkerekedett szemekkel meredtem rá. felhúzta szemöldökét, várva, mit teszek. A következő pillanatban már távolítottam is el róla a felesleges anyagot. A nagy igyekezetben tényleg sikerült elszakítani a mezt, de abban a pillanatban ez érdekelt a legkevésbé, sokkal inkább Sarára koncentráltam, aki tényleg nem viselt semmit alatta. Halk sóhaj hagyta el a számat tökéletes teste láttán, mire magához húzott és megcsókolt...

×××

A repülő finom zökkenéssel landolt a kifutón, úgyhogy Sara felemelte fejét a vállamról, kinyújtóztatta elgémberedett végtagjait. Rámosolyogtam és egy futó csókot nyomtam az ajkaira, aztán felálltam és kiléptem a közlekedő folyosóra. 

Hunyorogva szálltunk ki a gépből, a verőfényes napsütés szokatlanul hatott a madridi január után. Fogtunk egy taxit, ami elvitt minket a hotelig. Sara közben kitűnően szórakozott rajtam és a nemlétező angoltudásomon, hiszen a sofőr természetesen felismert és kérdezett néhány dolgot, amit nem értettem. Végül megszánt és fordított nekem, de a szemén láttam, hogy magában nevet.

Miután kifizettem a fuvart és felkaptam a cuccainkat, Sara nem bírta tovább és kitört belőle a kacagás.

- Ne mond, hogy eddig nem tudtad! Nyáron komolyan nem tűnt fel, hogy csak spanyolul beszéltem mindenkivel Amerikában? - öleltem át a vállát.

- Nem, tényleg nem tudtam. Vigyázz, ki fogom használni, hogy ebben jobb vagyok nálad - nevetett rám.

- Nagyon szemtelen vagy mostanában - borzoltam össze a haját, majd beléptünk a hotel ajtaján, úgyhogy abbahagytuk a hülyéskedést és próbáltunk felnőttek módjára viselkedni.

Mikor beléptünk a szobába, egy pillanatra mindkettőnknek elállt a lélegzete.

-Húú - foglalta össze tömören a látványt.

A legfelső emeleten voltunk, az erkélyről elénk tárult az esti Johannesburg látképe. Megállt az ablak előtt, én pedig hátulról átöleltem és együtt gyönyörködtünk a panorámában.

- Még csak egy fél órája vagyunk itt, de már most imádom. Köszönöm! - fordult meg a karjaimban.

- Igazán nincs mit - fektettem állam a vállára, miközben közelebb húztam magamhoz. - Mit csináljunk holnap?

- Úgy hallottam, van itt egy stadion, ahol a világbajnoki döntőt rendezték... Volt ott valami csók is, bár a részleteket már elfelejtettem - mosolygott. - Elmehetnénk például oda.

- Olyan bolond tudsz lenni néha - csókoltam meg.

Már ekkor tudtam, hogy az elmúlt napok fekete felhője, ami folyamatosan ott lebegett a fejünk felett, már rég messze jár. Teljesen biztos voltam benne, hogy ezután minden rendben lesz, a Sara szemében játszó érzések végleg meggyőztek. 

Másnap béreltünk egy kocsit, mivel a stadion kicsit messze volt, nem akartunk taxizni. Mikor kiszálltunk a létesítmény előtt, elárasztottak az emlékek. Pár pillanatig mozdulatlanul szemléltem a döntő helyszínét, magamban újraéltem életem egyik legszebb napját.

Belépve a pályára kissé meglepődtem, sokkal nagyobb nézőtérre emlékeztem. Felnéztem a játékoskijáró feletti részre, ahol felemeltem a kupát.

- Azt hiszem, tudom, mi jár most a fejedben - kulcsolta Sara karjait a nyakam köré.

Mosolyogva néztem le rá, majd a pálya közepét vettük célba. A kezdőkörben álltam, Sara pedig körülöttem lézengett, mikor hirtelen a karjánál fogva magamhoz rántottam.

- Mit csinálsz? - suttogta.

- Eszedbe juttatom a csókot - válaszoltam, mintha ez magától értetődő lenne.

Lehajtotta a fejét, de ez sem akadályozott meg abban, hogy puszit nyomjak először az arcára, majd a szájára.

- Visszaértek az emlékeid? - kérdeztem.

- Tökéletesen - ölelte át a nyakam, miközben elpirult.

A stadionban természetesen mások is voltak rajunk kívül, akik kíváncsian fürkészték párosunkat. Tudtam, hogy Sara ezért van zavarban, de túl jól szórakoztam ahhoz, hogy abbahagyjam.

Ajkam a nyakára szorítottam, ő pedig félig kétségbeesetten, félig nevetve próbálta lefejteni magáról kezeimet.

- Iker, már mindenki minket néz! - suttogta a fülembe.

- Hadd nézzenek - nyomtam egy utolsó csókot a homlokára, aztán elengedtem.

- Ezt még visszakapod - próbált fenyegetni, de nem tudtam komolyan venni.

- Szeretlek - szakítottam félbe, mire arcvonásai ellágyultak.

- Én is szeretlek - kulcsolta össze ujjainkat. 

Nagyon kellett mindkettőnknek ez a szabad hétvége, nem csak azért, hogy helyreálljanak a dolgok kettőnk között. Mindketten teljesen beletemetkeztünk a munkába, jó volt újra felszabadultan szórakozni, senkitől nem zavartatva kicsit újra szerelmes kamasznak lenni.

Sziasztok!
Remélem, tetszik az új rész :) Az a helyzet, hogy jövőhéten nem tudok frisset hozni, nem leszünk itthon. 

A másik dolog, amit mondani akarok, hogy gondolkoztam néhány dolgon. A szemfülesebbek észrevehették, hogy kissé megkevertem az időrendet, hiszen a johannesburgi látogatás igazából 2011 nyarán történt... Nagyon egyszerű okom van rá: egy év telt el a történetben és a valóságban is és ez már a 40. fejezet. Nem kell nagy matekosnak lenni hozzá, hogy kiszámoljuk mennyit kéne még írnom, hogy utolérjem a valóságot. Szóval úgy döntöttem, hogy szabadjára engedem a fantáziámat, összekeverem az időrendet és kissé nagyobb léptekkel fogok haladni. Még nem tudom, mennyire lesz drasztikus, ez még csak a fejemben van meg. Majd ha hazaértünk, összeírom, hogy mit akarok mindenképp beleírni. Nem tudom, mit szóltok hozzá, de higgyétek el, jobb lesz így. Mostanában elég nehezen jön össze néhány fejezet. Rájöttem, hogy mi az oka: tudom, hogy miről kellene írnom, és azt is tudom, hogy miről szeretnék írni, de a kettő nem minden esetben egyezik meg. Remélem, ez majd változtat rajta és megint minden oké lesz.

Ennyit akartam, két hét múlva jövök az új résszel :)

Csanna

u.i.: akit érdekel, a tumblr oldalam: http://footballandetc.tumblr.com/  (vigyázat, csak foci rajongóknak!)