Itt a friss, bocsi a késés miatt. Most egy kicsit rövidebb, mint az előző, de ennyi tellett tőlem.
Csanna
Nem gondoltam, hogy Sara hívni fog. Bár jól kijöttünk egymással, úgy tűnt, ő az a fajta lány, aki amit tud, egyedül csinál, független. Szóval nem fűztem túl sok reményt ahhoz, hogy a segítségmet kéri. Tévedtem. Az ominózus nap után még néma maradt a telefonom, de két nappal később végre megcsörrent. Nem volt meg a száma, úgyhogy csak reménykedni tudtam, hogy tényleg ő az.
- Halló! - kaptam fel a második csörgés után.
- Iker? Sara vagyok. Sajnálom, hogy téged zaklatlak ezzel, de mindenki más dolgozik...
- Sara, mondtam, hogy nekem nem probléma.
- Tudom. Ezért is hívtalak fel. Tegnap próbáltam gyalog elintézni mindent, de... Szóval, ha ráérsz esetleg és tényleg nem baj...
- Mikor? - szakítottam félbe.
Hallottam, ahogy felsóhajt.
- Valamikor délután?
- Kettőkor érted megyek. Pontosan hol is laksz?
- Calle de Moreto 5.
- Rendben, ott leszek.
- Köszönöm!
Alig raktam le, máris újra megcsörrent, ezúttal Sergio hívott.
- Iker, ráérsz délután? Megyünk Cristianohoz, rá kell hangolódnunk a szünetre.
- Mit is jelent ez pontosan? - kérdeztem, mert Cristianonál soha nem lehet tudni.
- Semmi komoly, csak néhány karton sör, kaja... Na jössz?
- Nem megy, programom van délutánra.
Kihallhatott valamit a hangomból, mert elkomolyodva kérdezte meg:
- Sara?
- Igen - sóhajtottam.
- Oké, ez elfogadható indok. Sok sikert, haver!
- Kösz! - nevettem.
Pontosan kettőkor megálltam Sara háza előtt, de ő már kint állt a kapuban. Egy pillanatig mintha tétovázott volna, mielőtt beszállt.
- Szia! - mosolygott rám szégyenlősen. - Tényleg nem baj?
- Sara, ha még egyszer megkérdezed, nem megyünk sehova! - nevettem fel halkan, remélve, hogy nem bántom meg.
- Oké - tette fel a kezeit megadóan.
- Szóval, hova megyünk?
- Hát, még nem vettem karácsonyfát...
- Én se, úgyhogy menjünk.
Egy ideig mindketten hallgattunk. Tudtam, mit kéne mondanom, de valamiért féltem elkezdeni. Nem attól féltem, hogy nem tudok mi mondani, mert már nagyjából összeállt a fejemben. Attól féltem, hogy nem fogok tudni uralkodni az érzelmeimen. Nem engedhetem meg magamnak, hogy olyat tegyek, amit később megbánnék. Szemem sarkából Sarára pillantottam, ami nem volt jó ötlet. Káprázatosan nézett ki, haját kissé összeborzolta a szél, még vastag kabátja sem tudta elrejteni csodás alakját. Kissé megborzongott, mire rájöttem, hogy fázik. Fentebb csavartam a fűtést, amit hálás pillantással köszönt meg. Az út felét már megtettük, míg végre összeszedtem magam.
- Sara... Még meg sem köszöntem, amit tegnap mondtál.
Rám emelte gyönyörű szemeit és elpirult.
- Nem is kell, nem azért mondtam.
- Tudom. De azért köszönöm, hogy őszinte voltál velem. Én... Szóval nagyon örülök, hogy így gondolod - mosolyogtam rá.
Szerettem volna elmondani neki a teljes igazságot, de még nem álltunk készen rá. Sem én, hogy elmondjam, sem ő, hogy megtudja. Hiszen csak most találkoztunk harmadjára, hogy nézne ki, ha hirtelen bevallanék neki mindent? És mégis... Olyan, mintha évek óta ismerném.
Leparkoltam egy fenyőárus előtt, majd mindketten kiszálltunk. Mielőtt beléptünk volna a sátorba, ahol a fákat árulták, megakadt a szemem egy kocsin.
- Jössz, Iker? - szólt vissza Sara.
- Persze, persze.
Biztos, csak valami hasonló autó. Az eladó elindult felénk, de még mielőtt megszólalhatott volna, egy hangot hallottam meg a hátam mögött.
- Iker? Jaj, de régen találkoztunk!
Megkövültem. Szóval mégis az ő kocsija áll kint. Megfordultam, mire karjait a nyakam köré fonta. Összeszorítottam a számat, nehogy valami olyat mondjak, amit később megbánhatok, és lefejtettem magamról a kezét.
- Szia, Eva!
Alapból nem voltam túl boldog a találkozástól, de a helyzeten csak rontott, hogy Sara ott állt mellettem.
- Mi az, már meg se ölelhetlek? - kérdezte Eva.
- Mi lenne, ha tartanád magad ahhoz, amit megbeszéltünk? - kérdeztem fagyosan.
Hangomból csak úgy sütött az idegesség, mire Sara kérdőn pillantott rám.
- Csak nem haragszol még mindig?
- Tudod, vannak dolgok, amiket nem lehet megbocsátani. Ha mégis megtenném, az sem változtatna semmin. Talán akkor azt hittük, hogy a... kapcsolatunknak van jövője, de tévedtünk.
- Már nem szeretsz? - látszott rajta, hogy tényleg megdöbbent.
- Nem. Amit irántad éreztem, az soha nem volt igazi szerelem. Régen azt hittem, hogy igen, de nemrég rájöttem, hogy tévedtem - vetettem egy gyors pillantást Sarára.
Pechemre Eva is észrevette, és elmosolyodott.
- Előfordul néha, hogy az újságok igazat írnak - motyogta.
- Igen, akkor is tudták, mi történt, mikor szakítottunk - vágtam vissza.
- Iker, mondtam már, hogy az nem az én hibám volt. Miért nem hiszel nekem?
- Mert az nem az első eset volt. És mert egy ilyenhez két ember kell. Ha megbocsátasz, dolgunk van - mondtam.
Nem törődve tiltakozásával, otthagytam. Sara aggódva nézett rám, de pillanatnyilag nem voltam olyan állapotban, hogy elmagyarázzam neki a dolgot. Hálás voltam, hogy nem kérdezett semmit, látszólag lekötötte a megfelelő fa kiválasztása. Miután fizettünk, beraktunk mindent a kocsiba, majd mi is beszálltunk. A támlának döntöttem a fejem, és a szememet lehunyva próbáltam mindent kizárni a fejemből. Könnyebb volt, mint hittem. Sara illata belengte a kocsit, teljesen ellazított. Magamon éreztem tekintetét, ezért felé fordítottam az arcom. Gyönyörű szemeiből aggodalom sugárzott.
- Menjünk még valahova? - kérdeztem kissé rekedtes hangon.
- Nem, ma csak ennyit akartam.
Szótlanul indítottam, igazából egész úton a gondolataimba merültem. Mikor lefékeztem a háza előtt, nagy levegőt vettem és megszólaltam.
- Sara... Ne haragudj a mai viselkedésem miatt! Azt hiszem magyarázattal tartozom. Evával tavaly szakítottam, előtte évekig együtt voltunk. Azt hittem ő az, aki mellett le tudnám élni az életem. Azt hittem, tényleg szeretem. Végül is boldogok voltunk, bár néha voltak kisebb-nagyobb vitáink. Eva szépségkirálynő és van egy nagy hibája. Tudja magáról, hogy szép, nagyon hiú. Mindig is szerette, ha ő van a középpontban, ha férfiak vannak körülötte. Próbáltam ezt tolerálni, és mivel biztos voltam benne, hogy ő is szeret, nem problémáztam ezen, megbíztam benne. A foci miatt volt, hogy napokig nem voltam otthon és mikor hazaértem, néha feltűnt egy-két apróság. Nem voltak nagy dolgok... Vizes volt a törülközőm, elfogyott a borotvahabom... Eleinte nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget. Aztán egy nap hamarabb értem haza edzésről és egy ismeretlen kocsi parkolt a házunk előtt. Ekkor még nem gyanakodtam. Mikor bementem, hangokat hallottam fentről. Benyitottam a szobánkba és ott találtam Evát egy férfival... félreérthetetlen helyzetben. Azonnal helyre állt a kép. Természetesen ott szakítottam Evával, de sokáig nem tudtam túllépni rajta. Akkor már fontolóra vettem, hogy megkérem a kezét. Így utólag persze örülök, hogy nem úgy derült ki, hogy már házasok vagyunk. Most már képes vagyok tiszta fejjel látni a dolgokat, rájöttem, hogy nem illettünk egymáshoz. De akkor nem így láttam. Saját magamban kerestem a hibát, folyton azon gondolkoztam, mit rontottam el. Eva után több barátnőm is volt, de egyik sem tartott sokáig, pedig én a hosszú kapcsolatokat szeretem. Még bennem volt a cikk is, ami nemrég jelent meg, és ma mikor összefutottunk... Úgy tett, mintha semmi nem történt volna. Ezért akadtam ki, pedig alapjában véve nyugodt vagyok.
Beszéd közben a szélvédőt néztem, újra átéltem a történteket. Váratlanul valami meleget éreztem a kezemre simulni. Sarára kaptam a tekintetem, majd szemem egymáson nyugvó kezünkre siklott.
- Köszönöm, hogy elmondtad.
- Könnyebb így, hogy beszéltem róla. És ne haragudj!
- Miért haragudnék? - kérdezte értetlenül.
- Mert.. Ezt a napot veled akartam tölteni, anélkül, hogy bárki megzavart volna minket - mire észbe kaptam, már kimondtam.
Zavartam az ajkába harapott, majd bizonytalanul végigsimított ujjával a kézfejemen. Tekintetünk összekapcsolódott, hosszú ideig elmerültünk a másik szemében. Felemeltem a kezem, hogy a füle mögé simítsak egy rakoncátlan tincset.
- Mit csinálsz holnap? - kérdeztem hirtelen.
Mikor felfogta szavaim jelentését, elpirult.
- Nem terveztem semmi különöset.
- Sergioval néha beülünk valahova, de holnap hozza Larát is. Nem akarok gyertyatartó lenni. Nem jönnél el velünk?
- Szívesen - mondta mosolyogva.
- Akkor holnap érted jövök.
Miután kiszállt a kocsiból, egy ideig nem mentem el. Csak meredtem magam elé, mosolyogva. Nem kimondottan randi, de legalább igent mondott. Otthon aztán felhívtam Sesét, hogy elmeséljem neki, mi történt.
- Te elmondtad neki Evát? - kérdezte döbbenten.
- Igen. Miért?
- Hát... Tudom, hogy az egy nehéz rész volt az életedben és nem szívesen mondod el senkinek.
- Tudom. De úgy éreztem, tudnia kell róla. Ha holnap történne valami, vagy később... Szerettem volna, ha ismeri a történetet, mielőtt esetleg tovább lépnénk.
- Te tényleg belezúgtál - mondta meglepődve.
- Nem is tudod, mennyire - sóhajtottam.
- Hát, majd holnap teszek róla, hogy kettesben maradatok - nevetett.
Alig tettem le, máris újra megcsörrent a telefonom. Kérdőn néztem a hívó nevére, Xavit mutatott.
- Igen? - szóltam bele, a meglepettség tisztán kivehető volt a hangomban.
- Azért nem kell ennyire meglepődni - nevetett fel. - Attól, hogy rivális klubokban játszunk, még felhívhatlak, ugye? Vagy lehallgatják a telefonodat? - kérdezte.
- Nem, dehogy - mondtam mosolyogva. - Csak meglepődtem.
- Gondoltam. Na mindegy, azért hívlak, mert Del Bosque találkozni akar velünk a szünetben, és kellene egy időpont, ami mindenkinek jó.
- Nekem csak a holnap nem jó.
- Akkor 28-án? A szokott helyen.
- Rendben, majd találkozunk. És Iker! Ellenfelek vagyunk, nem ellenségek... ugye?
- Hát persze, Xavi.
Mikor leraktam a telefont rájöttem, mennyire igaza van. Őt és Carlest már kamaszkorom óta ismerem. A pályán egymás ellen játszunk, de az életben barátok vagyunk. Bár az El Clácicók után kicsit feszültebb a hangulat, de a válogatottban egy csapat vagyunk, olyankor nem érződnek az esetleges ellenétek. Ha a pályán egymásnak ugrunk, főleg a régi barátságok miatt sietek szétválasztani a többieket, mert nem akarok rossz viszonyt ápolni velük.
