tag:blogger.com,1999:blog-75256206626002240662024-02-02T06:56:36.101+01:00When dreams come trueCsannahttp://www.blogger.com/profile/00156515982930081142noreply@blogger.comBlogger99125tag:blogger.com,1999:blog-7525620662600224066.post-23534562099751128262014-04-02T19:51:00.000+02:002017-06-14T18:34:10.075+02:00Utolsó bejegyzés<div style="text-align: justify;">
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<a href="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEjO5YoAYXMyc40wmUiqUn3BNDzwqG2HMnQdVGkqcjb45MRTpkvMIXZowC0FMyQCPxkhvfhbef23QSr_QtRKYROzm545mRvu9fWPhZLMt0IigJQJDeiCKKt_aFpG5uZS6XugfYJ1jeBbJ1Q/s1600/DSC_0014%5B1%5D.jpg" imageanchor="1" style="margin-left: 1em; margin-right: 1em;"><img border="0" height="320" src="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEjO5YoAYXMyc40wmUiqUn3BNDzwqG2HMnQdVGkqcjb45MRTpkvMIXZowC0FMyQCPxkhvfhbef23QSr_QtRKYROzm545mRvu9fWPhZLMt0IigJQJDeiCKKt_aFpG5uZS6XugfYJ1jeBbJ1Q/s1600/DSC_0014%5B1%5D.jpg" width="180" /></a></div>
<br />
Sziasztok! Eljött ez is, az utolsó bejegyzés. Rengeteg érzelem és gondolat kavarog most bennem, megpróbálom a lehető legjobban megfogalmazni, hogy mit is érzek most. Őszintén szólva nem így terveztem, egy videót akartam csinálni utolsó ajándékként, de a technika ördöge megtréfált, annyira zajos és szinte alig hallatszik a hangom, úgyhogy maradok inkább a hagyományos formánál :)<br />
Írhatnék most a látogatottságról, a feliratkozók és a pipák számáról, mindenféle számadatról, de úgy döntöttem, inkább arról írok, hogy jutottunk el idáig, a 76. fejezetig.</div>
<div style="text-align: justify;">
2012. január 30-án nyílt meg ez a blog, ekkor kattintottam rá arra az ominózus "Blog létrehozása" gombra. Az ötlet azonban nem egyik percről a másikra pattant ki a fejemből, már hónapokkal előtte ott motoszkált a gondolataim mélyén. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy nem ez volt az első történetem, volt két korábbi blogom is. Évekkel ezelőtt engem is elkapott a Twilight-Robsten láz, amiből két történet is született, de egyiket sem éreztem a magaménak, nem is voltak igazán ötleteim, úgyhogy mindkettőt töröltem. </div>
<div style="text-align: justify;">
Aztán jött a 2010-es világbajnokság, ahol végérvényesen beleszerettem a fociba, a spanyol válogatottba, Spanyolországba és a kultúrájába. Sok oka van annak, hogy miért éppen Iker Casillas lett a kedvencem, de tény, hogy egy hónap leforgása alatt mondhatni, megváltozott az életem. Máig emlékszem, mikor a megnyert döntő után mosolyogva néztem meg újra és újra az interjút, ahol elcsattant az a bizonyos csók. </div>
<div style="text-align: justify;">
Mindig is élénk volt a fantáziám, szerettem álmodozni és egy-egy unalmas pillanatomban azon kaptam magam, hogy gondolkozom, vajon mit csinálhatott Iker és Sara a világbajnokság után, hogy találkoztak először... Ezek a "történetek" rövidek voltak, csak a fejemben léteztek és nem volt közöttük összefüggés. </div>
<div style="text-align: justify;">
Eközben nem tűntem el teljesen a Blogger világából, rengeteg történetet olvastam, egyre inkább focis témában. A legtöbb főszereplője Cristiano Ronaldo, Fernando Torres vagy Sergio Ramos volt. Én azonban egyre inkább szerettem volna Ikerről olvasni, de hiába kerestem, nem találtam olyat, ami ne lett volna félbehagyva valahol. Lassan körvonalazódni kezdett bennem az ötlet, hogy akkor miért ne írhatnék én egyet róla? Eleinte elvetettem, tele voltam kétségekkel. Lesz olyan, akinek tetszeni fog? Fogják olvasni? Van értelme? És egyáltalán, írok én elég jól ehhez? De a gondolat nem hagyott nyugodni, egyre többet agyaltam rajta, míg végül úgy döntöttem, miért ne? Megpróbálhatom.<br />
Emlékszem, mennyire remegett a kezem, mikor végül megnyomtam a gombot és megszületett ez a blog. Az első nap a tervezgetésről szólt. Mi legyen a címe, hogy nézzen ki az oldal, milyen színek domináljanak?<br />
Eleinte füzetbe írtam, aztán egyre inkább rászoktam a laptopra és a füzetet csak akkor vettem elő, ha nem voltam gépközelben és rám tört az ihlet.<br />
Eltelt pár hét, és a látogatottsági adatok nőni kezdtek, én pedig egyre inkább beleszerettem ebbe a világba. Máig emlékszem, mennyire örültem, mikor megkaptam az első kommentet vagy mikor megláttam, hogy van egy feliratkozóm. Egy-egy kedves sor, egy pipa rengeteget tudott dobni a kedvemen egy rossz napon.<br />
Volt, mikor órákon keresztül csak írtam, képtelen voltam abbahagyni, és olyan is, mikor nagyon meg kellett szenvednem egy-egy fejezettel. Voltak hullámvölgyek és hegyek, de azt mindig is tudtam, a legelejétől kezdve, hogy be fogom fejezni, ennyivel tartozom Nektek.<br />
Volt néhány fordulópont a történet során, mint például mikor megtudtam, hogy más országokból is vannak emberek, akik olvassák a történetemet. Most is, ahogy ezeket a sorokat írom, ott van a mosoly az arcomon, ez máig hihetetlen számomra. Szerintem nem én vagyok az egyetlen, aki ha egy olyan nyelvű blogot talál, amit nem ért, akkor nem olvassa, hiszen a különböző internetes fordítóprogramok minőségét mindenki ismeri és vannak olyan szófordulatok, kifejezések, amiket nem lehet lefordítani. Az a tudat, hogy vannak, akik ennek ellenére is olvassák a történetet, hatalmas lökést adott. Aztán ott volt az is, mikor robbant a hír, hogy a Google Reader meg fog szűnni és mindenkinek át kell regisztrálni a Bloglovinra. Mint utóbb kiderült, ez nem így volt, de őszintén szólva akkor kicsit féltem. Pont akkor jött ez, mikor nem voltam megelégedve a fejezetekkel és nem voltam biztos benne, hogy nem fogok veszíteni emiatt olvasókat. Szerencsére az idő rácáfolt a félelmemre, hiszen nem csak elértétek az addigi számot, de ma már többen vagytok Bloglovinon, mint Blogspoton, amiért nagyon hálás vagyok és nagyon köszönöm. Az ilyen apró momentumok rengeteg erőt adtak. Nem akarom elfelejteni azt sem, mikor úgy döntöttem, ideje megújítani a külsőt és valami komolyabbal előállni. Az valahogy megerősített, hogy ez már egy önálló történet, aminek van eleje és lesz vége.<br />
És persze ott voltak a kommentek, a pipák, a díjak, amelyek folyamatos visszaigazolást nyújtottak, segítettek, hogy elhiggyem: van értelme ennek az egésznek. Nem sok dologban voltam biztos az elején, de azt tudtam, hogy nem én leszek az az író, aki kommenthatárt szab. Olvasóként sosem szerettem ezt, hiszen soha nem azért írtam véleményt valakinek a történetéről, mert muszáj volt, hanem mert önszántamból el akartam mondani neki, hogy tetszik, amit csinál. Éppen ezért voltam és vagyok hálás minden véleményért, amit kaptam, mindegyik a maga módján fontos számomra.<br />
Annyi mindent szeretnék mondani, egyszerre vagyok boldog és szomorú. Boldog, mert végig tudtam csinálni azt, amit elterveztem, bizonyítottam magamnak, hogy képes vagyok arra is, amiről korábban nem is álmodtam, ezáltal jobban megismertem saját magamat. Boldog, mert millió emléket és tapasztalatot nyertem ez alatt a bő két év alatt és biztos vagyok benne, hogy bármikor gondolok is majd vissza ezekre a hónapokra, mindig jó érzéssel fogom tenni. Ugyanakkor fáj most elengednem és azt mondani, hogy vége. Sok minden történt velem ez alatt az idő alatt, az életem része lett ez a történet és éppen ezért szeretném még folytatni, de tudni kell, mikor kell megállni és abbahagyni.<br />
Megígérem, hogy nem zárom be, nem törlöm a blogot. El fogom olvasni az egészet, ki fogom javítani az összes nyelvtani és tartalmi hibát.<br />
Ha van bármilyen kérdésetek, kérésetek a történettel vagy velem kapcsolatban, írjátok meg, szívesen válaszolok bármire.<br />
Nem maradt más hátra, mint hogy köszönöm. Köszönöm annak, aki feliratkozott, annak, aki nem, annak, aki írt kommentet, annak, aki nem, annak, aki pipált és annak is, aki nem. <i>Mindenkinek.</i> Nekem az számít, hogy itt voltatok, részesei voltatok ennek az egésznek, hiszen nélkületek nem valósult volna meg. Köszönöm!<br />
Millió puszi,<br />
Csanna<br />
<br />
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
</div>
<br /></div>
Csannahttp://www.blogger.com/profile/00156515982930081142noreply@blogger.com6tag:blogger.com,1999:blog-7525620662600224066.post-36436125412759397172014-03-31T21:35:00.000+02:002014-05-21T11:14:23.575+02:0076. fejezet<div style="text-align: justify;">
<i>Sziasztok! Jujj, de nehéz ezt most elkezdeni. Nyolcvan fejezetet akartam, mert az olyan szép kerek szám meg ilyenek... De most gondoltam végig, hogy nem fogok tudni még annyit írni hozzá, sőt! Az a helyzet, hogy bármennyire fáj is, ez lesz az utolsó fejezet. Sok minden közrejátszott ebben a döntésemben, részben az, hogy tudom, hol akarom befejezni a történetet és addig már nagyon kevés van hátra, egy hosszú fejezetben megírható, részben, hogy másfél hónap múlva emeltezek angolból és szeretnék annyi időt fordítani a felkészülésre, amennyit lehetséges, aztán itt van még a vezetés, ami rengeteg órát vesz el egy hétből, illetve friss párkapcsolatban állóként szeretnék most kicsit másra koncentrálni... :)</i></div>
<div style="text-align: justify;">
<i>Említettem már ezelőtt is néha, hogy nem sok van már hátra, de őszintén, én is most jöttem rá, hogy ez lesz az utolsó, mikor elkezdtem azon agyalni, hogy miről kéne írni ebben a fejezetben. Rengeteg érzelem van most bennem, nagyon szeretem ezt a történetet, de nem akarok még búcsúzni, az egy külön bejegyzés lesz. </i></div>
<div style="text-align: justify;">
<i>Annyit mondok még egyszer, utoljára, hogy jó olvasást! :)</i></div>
<div style="text-align: justify;">
<i>Csanna</i></div>
<div style="text-align: justify;">
<br />
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<a href="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEj8A0ZksCSTOGt-g7cdAqCG-xZxNw0MF1KClgzats3uYv7OhupRJui2oSSMyvglOjCjx8j930HFukCd8poY-pWxbmBtML1Y5VhnLKSOZfcZ67_pfyJSYMb3W_rkFuL1Ib0nWyTS4pPlgpw/s1600/utols%C3%B3.png" imageanchor="1" style="margin-left: 1em; margin-right: 1em;"><img border="0" src="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEj8A0ZksCSTOGt-g7cdAqCG-xZxNw0MF1KClgzats3uYv7OhupRJui2oSSMyvglOjCjx8j930HFukCd8poY-pWxbmBtML1Y5VhnLKSOZfcZ67_pfyJSYMb3W_rkFuL1Ib0nWyTS4pPlgpw/s1600/utols%C3%B3.png" height="320" width="320" /></a></div>
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
<span style="font-style: italic;"><br /></span></div>
<div style="text-align: justify;">
<i>2014 február</i></div>
<span style="text-align: justify;">Hallottam, ahogy nyílik a bejárati ajtó, úgyhogy lesiettem a földszintre, a szám pedig akaratlanul hatalmas mosolyra húzódott, mikor megláttam Sarát a rengeteg bevásárlótáskával.</span><br />
<div style="text-align: justify;">
- Úgy látom, vannak dolgok, amik nem változnak - dőltem neki az ajtófélfának nevetve.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Ne kötekedj - üdvözölt egy gyors csókkal. - Megyek, kipakolok gyorsan.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Akkor csupán pár óráról van szó - kaptam a karja után vigyorogva és visszahúztam magamhoz.</div>
<div style="text-align: justify;">
Ezúttal elmélyítettem a csókot, finoman kivettem a kezéből a szatyrokat és a földre ejtettem őket, így már akadálytalanul ölelhetett át. Kezeimmel a testén kalandoztam, befurakodtam a pólója alá és végigsimítottam meztelen hátán, mire megborzongott.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Hmmm - húztam végig orromat nyaka vonalán, belélegezve illatát. - Ezzel kibírom, míg visszatérsz a gardróbból.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Bolond vagy - nyomott egy puszit az arcomra.</div>
<div style="text-align: justify;">
Vigyorogva figyeltem, ahogy felkapja a táskákat és felsiet velük az emeletre, aztán a mosoly az arcomra fagyott, mikor észrevettem a feliratot az egyiken. La Perla. Olasz fehérnemű. Sóhajtva döntöttem fejem a falnak, próbáltam kizárni az akaratlanul is a képzeletembe özönlő képeket. <i>Még nem.</i></div>
<div style="text-align: justify;">
Figyelemelterelésként nekiláttam a Valentin napi vacsora összeütéséhez, de gondolataim újra és újra visszakanyarodtak Sarához. Tudtam, hogy ez most nem rólam szól és az idő nagy részében tudtam ezt kezelni. A nap nagy részében Martín minden energiánkat lekötötte, de mindig akadt pár szabad óra, amikor kettesben maradtunk, ilyenkor egyre többször törtek elő belőlünk a hónapokkal ezelőtt mélyre ásott érzelmek és egyre nehezebben tudtuk megállni, hogy ne lépjük át azt a határt, ami után már nincs megállás. </div>
<div style="text-align: justify;">
- Min agyalsz ennyire, odaég a vacsora? - ölelt át egy pillanatra hátulról, aztán gyorsan arrébb tolt és megkavarta a már sistergő húst a tűzhelyen.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Elkalandoztam - mosolyogtam rá. </div>
<div style="text-align: justify;">
<i>- </i>Azt látom - nevette el magát, aztán szó nélkül kiterelt a konyhából, hogy ő fejezhesse be a főzést.</div>
<div style="text-align: justify;">
Pár pillanatig figyeltem, ahogy halkan dúdolva készíti a vacsoránkat, aztán Martín kiságyához léptem, arcomra lágy mosoly kúszott, ahogy figyeltem nyugodt arcát. Mintha csak megérezte volna a jelenlétem, ébredezni kezdett és lassan kinyitotta a szemét. Kíváncsian nézett rám, én pedig a karjaimba vettem, visszamentem a konyhába és a cumisüvegét a kezembe véve etetni kezdtem. Imádtam ilyenkor nézni, olyan elmélyülten koncentrált a feladatra, hogy az összes tejet megigya. </div>
<div style="text-align: justify;">
Pár perccel később elégedetten tettem le a kiürült üveget és egy puszit leheltem Martín arcára. Sarára néztem, aki időközben felhagyott a terítéssel, inkább minket figyelt és boldogan visszamosolyogtam rá. </div>
<div style="text-align: justify;">
- Olyan jó titeket nézni - lépett közelebb.</div>
<div style="text-align: justify;">
Lehajolt, egy csókot nyomott a fiunk fejére, aztán összeillesztette az ajkainkat, szája lágyan olvadt az enyémbe. Egy halk sóhaj szakadt ki belőlem, mikor túl hamar elhúzódott, mire elnevette magát.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Te kis telhetetlen - vette át Martínt, aki lassan álomba merült a karjaiban.</div>
<div style="text-align: justify;">
Egy óra múlva a fürdőszoba felé vettem az irányt, Sara pedig végigdőlt az ágyon és lustán lapozgatott egy magazint. Gyorsan ledobáltam a ruháimat és élveztem, ahogy a forró víz lassan ellazítja a testem minden porcikáját és kiűzi a felesleges gondolatokat a fejemből.</div>
<div style="text-align: justify;">
Halkan csuktam be az ajtót magam mögött, arra számítottam, hogy Sara már alszik, a mozdulat közepén azonban megdermedtem. Ébren volt, sőt nem úgy tűnt, hogy aludni készül. Képtelen voltam visszafojtani sóhajomat, mikor láttam, hogy a valószínűleg újonnan vásárolt fehérneműjét viseli, ami úgy simult a testére, mintha a második bőre lett volna, egyszerre volt visszafogott és kihívó.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Sara... - mormoltam rekedten, de nem tudtam, hogy folytassam a mondatot.</div>
<div style="text-align: justify;">
Mintha csak olvasott volna a gondolataimban, felállt és megállt szorosan előttem, lábujjhegyre állva átölelte a nyakam és megcsókolt. Kezeim maguktól indultak felfedező útra a testén, bejárták az ismerős felületeket, miközben testemben minden akaratom ellenére szétáradt a vágy.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Nem - szakadtam el tőle zihálva. - Még nem lehet.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Ma telt le a hat hét - szorította ujját a számra, hogy elhallgattassa kétségeimet.</div>
<div style="text-align: justify;">
- De...</div>
<div style="text-align: justify;">
- Sshh - susogta, aztán újra megcsókolt, tele meggyőzéssel, nem mintha nem akartam volna én is ugyanazt, mint ő. - Nem akarok tovább várni.</div>
<div style="text-align: justify;">
Nem volt szükségem többre, kezeim újra birokba vették testét, miközben lassan araszoltunk az ágy felé. Úgy kaptam ajkai után, mint a fuldokló, akinek ez az utolsó esélye a túlélésre. Hónapok óta nem csókolhattam így, érzelmeink elképesztő hevességgel törtek a felszínre. </div>
<div style="text-align: justify;">
- Azonnal szólj, ha fáj valami - suttogtam, mielőtt teljesen elvesztettem volna az eszem.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Nyugi - húzott magával az ágyra mosolyogva, mire finoman fölé másztam és lassan csókokkal borítottam be a testét.<br />
Mámorító illata az orromba kúszott, ahogy az ismerős területeken kalandoztam, szívem őrült ütemben dobogott a mellkasomban, a levegő szinte szikrázott közöttünk. A kapcsolatunk a legelejétől kezdve többről szólt, mint az egyszerű testiség, soha nem ez határozta meg a viszonyunkat. Azt azonban nem tagadhattuk, hogy minden lehetséges alkalommal élveztük egymás társaságát, a több hónapos szünet utáni első együttlétünk pedig felejthetetlen élményt nyújtott. A várakozástól szenvedélyesen, mégis lágyan és érzelmekkel telve szerettük egymást, a sötétség körbeölelt minket, a tökéletes csendet csak halk sóhajaink törték meg.<br />
Sokáig képtelen voltam elaludni, az arcomon szűnni nem akaró mosoly virított, miközben Sara csendesen szuszogott az oldalamhoz simulva. Fejemben gondolatok ezrei pörögtek, egy bizonyos ötlet pedig nem hagyott nyugodni.<br />
- Miért nem alszol még? - mormolta Sara álmosan a vállamba, miután a kelleténél kissé hangosabb fészkelődésemmel sikerült felébresztenem.<br />
- Gondolkozok.<br />
- Hajnali kettőkor? - nyomott el egy ásítást. - Mi ilyen fontos?<br />
- Ilyenkor jönnek a legjobb ötletek - kuncogtam halkan, mire Sara felkapcsolta az éjjeli szekrényen álló lámpát, a hirtelen fénytől még kissé hunyorogva visszafeküdt mellém, fejét a mellkasomra támasztva érdeklődve figyelt.<br />
- Miről van szó?<br />
- Majd holnap megbeszéljük, most aludj - simítottam kissé kócos haját a füle mögé.<br />
- Most már nem fog menni, túl kíváncsi vagyok - rázta a fejét nevetve.<br />
- Az jutott eszembe, hogy meg kéne tartani az elmaradt esküvőt - mondtam köntörfalazás nélkül, mire szája egy szabályos O-t formált, döbbenten nézett rám.<br />
- Ezt most komolyan mondod?<br />
- Nem szoktam viccelni az ilyesmivel - mosolyodtam el. - A világbajnokság után tökéletes lenne. Most sokkal több időnk lesz megszervezni, és különben is, miért várnánk? Szeretnélek már a feleségemként bemutatni - csúsztam lentebb, hogy ajkam összeforrhasson az övével. - Mit szólsz hozzá?<br />
- Már alig várom - mondta, szemeiben újra megjelent az az ismerős csillogás, ami a legutóbbi szervezés során is ott volt.<br />
Mosolyogva csókolt meg még egyszer, aztán visszafeküdt mellém. Lassan simogatni kezdtem meztelen hátát, ismeretlen mintákat rajzoltam puha bőrére, míg végül légzése egyenletessé vált és álomba merült.<br />
<div style="text-align: center;">
×××</div>
<div style="text-align: justify;">
<i>2014 július</i></div>
<div style="text-align: justify;">
Kényelmesen elhelyezkedtem a napágyon, élveztem, ahogy a napsugarak kellemesen melegítik a bőrömet. Fél füllel hallgattam a srácok hülyéskedését és fel-felharsanó nevetését, végül sikerült kizárni őket a fejemből és csak az óceán hangját hallgatni, ami teljesen ellazított.<br />
- San Iker, szerintem vágd magad Buddha pózba, akkor jobban fog menni a meditáció - kiáltotta Sergio, mire kinyitottam a szemem és vigyorogva jeleztem a közismert nyelven, hogy valami nincs rendben az agyával.<br />
Ha valaki nem ismert volna bennünket, úgy tűnhetett volna, hogy egy baráti csapat leruccant egy napra a partra jól érezni magát, semmi feszültség nem érződött a társaságunkon, mindenki önfeledten élvezte a szabadnapot. A legutolsót, mivel egy hét múlva pályára kell lépnünk a világbajnokság döntőjében, ráadásul Brazília ellen, úgyhogy intenzív felkészülés várt ránk.<br />
Kétségtelenül az idei volt az egyik legizgalmasabb világbajnokság. Minden csapat fantasztikus formában játszott, senki nem foglalkozott azzal, hogy egy egész bajnoki szezon van a háta mögött, csupán a lehető legtovább szerette volna segíteni csapatát.<br />
A válogatottunk eddig tökéletes mérleggel állt, az összes meccsünket megnyertük, de nem is volt más opció, hiszen nagyon kemény ellenfelekkel kerültünk szembe, nem volt helye hibának. A torna kezdete előtt gyakorta megjelenő kritikák és a bukásunkat váró cikkek egyre inkább eltűntek, átadva helyüket a dicsérő szavaknak. A Mester tökéletesen vegyítette a "veteránokat" a fiatalokkal, a tapasztalat és a tehetség együtt pedig meghozta a gyümölcsét és sikerült egy olyan csapatot összekovácsolni, amelyik méltán várta a döntőt.<br />
Tekintetem találkozott a Sergioéval, aztán ő vigyorogva visszafordult a többiekhez, mozdulataiból gyorsan kitaláltam, hogy épp a spanyol bajnokság megnyerésének pillanatát magyarázza. Mosoly kúszott az arcomra, ahogy visszaidéztem a napot.<br />
Tudtuk, hogy a győzelem önmagában még nem elég. A két rivális csapat elszenvedett egy-egy vereséget a korábbi fordulók során, de az utolsó fordulóban döntetlent kellett játszaniuk ahhoz, hogy mi nyerjük a trófeát. A saját, megnyert meccsünk után senki nem ment haza, átmentünk Valdebebasba és együtt néztük végig a Barcelona és az Atletico meccsét. Soha életemben nem fogom elfelejteni azt az eufóriát, ami akkor robbant ki belőlünk, mikor Villa belőtte a második gólját, kiegyenlítve a meccset, csupán pár perccel a lefújás előtt. Nehezen tehát, de elhódítottuk az idény második trófeáját is, hiszen a Király Kupa döntőjében már sikerült felülkerekednünk a Barcelonán.<br />
Gondolataim innen a BL döntő estéjére kalandoztak, ahol a Bayernnel kellett szembenéznünk. Azzal a csapattal, akiket mindenki esélyesebbnek tartott, mindenki az ő győzelmüket várta. A csata azonban sokkal kiegyenlítettebb volt a vártnál, a végére pedig bennünk maradt több hit és kitartás, ezáltal 12 év elteltével újra a magasba emelhettük az Európa legjobb klubjának járó serleget, ezzel pedig triplázni tudtunk a szezonban.<br />
Ezek után nem meglepő, hogy a madridiak hatalmas lelkesedéssel vágtak neki a világbajnokságnak, csapattársainkra pedig gyorsan átragadt a hangulatunk és magabiztosan nyertük a meccseinket. Azonban mindannyian tudtuk, hogy a legnehezebb még hátra van. Brazília, a házigazda, a ki nem mondott esélyes, akiktől csúnyán kikaptunk a Konföderációs Kupán. Őket kell legyőzni ahhoz, hogy megvédjük a címünket.<br />
<br />
A hangulat elképesztő volt. A melegítés során már tömve voltak a lelátók, az összes jegy elkelt, a stadion egyik fele a spanyol, a másik a brazil nemzeti színekben pompázott. Az évtized meccsének titulált összecsapás következett.<br />
Az öltözőt del Bosque utolsó szava után lelkes taps és kiabálás töltötte be, mindenki szemében ugyanaz a tűz csillogott, ugyanaz volt a célunk. Lábamat az asztalra támasztottam, felemeltem a labdát, a közelben lévők kezüket a játékszerre tették, a többiek pedig megfogták a középen állók vállát, így egy összekapaszkodó kört alkottunk. Végignéztem a társaimon, a barátaimon, a szavak pedig önkéntelenül törtek elő belőlem.<br />
- Figyeljetek! Ez az a meccs, amire mindenki várt. Látom rajtatok, a szemetekben, a mozdulataitokban, hogy bármit megtennétek a címért és legszívesebben már kint lennétek a pályán. Én is ezt érzem. Gondoljatok most egy kicsit arra a pillanatra, mikor eldöntöttétek, hogy focisták lesztek, bármi áron. Ez volt a végső álmotok, döntőt játszani a világbajnokságon, nem? Ez a vágy hajtott végig titeket, ez segített, hogy legyőzzétek a sérüléseket, ez lüktet az ereitekben folyamatosan. És most itt vagyunk, egy lépésre ettől az álomtól. Tudom, hogy ennek a csapatnak most sikerülhet, mert bennünk van az, amire egy győztesnek szüksége van. Szenvedély, tapasztalat, tehetség, bizonyítási vágy, fegyelem, <i>csapategység</i>. Tudom, hogy sokaknak közülünk ez az utolsó világbajnoksága, ezután át fogjuk adni a helyünket másoknak, a fiataloknak, ez az utolsó lehetőségünk, hogy valami maradandót alkossunk. Vannak, akiknek ez az első és még rengeteg van hátra, de már most szeretnék bizonyítani, hogy helyük van a csapatban a következő években is. De most nem az számít, hogy kinek hány trófea és válogatott mérkőzés van a háta mögött, hanem a következő kilencven perc és hogy ott jól szerepeljünk. Úgyhogy itt a lehetőség, hogy együtt, így utoljára még valami olyasmit tegyünk, amit sokáig nem fognak elfelejteni és ami miatt még évek múlva is emlékezni fognak erre a döntőre. Csak annyit kérek tőletek, hogy ott kint gondoljatok arra, mikor először léptetek pályára. Éljétek át újra mindazt, ami idáig hozott benneteket, szívből játszatok, <i>élvezzétek</i>, és akkor bármi is történjék a meccs alatt, már emelt fővel hagyhatjuk el a pályát - mondtam, miközben tekintetem lassan végigvándorolt az ismerős arcokon.<br />
Szavaim után pár pillanatig csend honolt az öltözőben, mindenki elmerült a gondolataiban. Az elmúlt nyolc évben, mióta csapatkapitány vagyok a válogatottban, sosem csináltam még ilyet, nem éreztem szükségességét. Most azonban, a társaim szemébe nézve láttam megcsillanni a tiszteletet, ami zavarba hozott. Nem számítottam rá, hogy azok a srácok, akikkel kamasz korom óta együtt játszok, mint például Xavi vagy Iniesta, majd egyszer így néznek rám.<br />
Aztán hirtelen mindenki füttyögni és éljenezni kezdett, a hangulat a pár perccel ezelőttinél is elszántabb lett. Újra összekapaszkodtunk, majd a szokásosnál hangosabb csapatkiáltás után a pálya felé vettük az irányt.<br />
- Hát... - lépett mellém Sese, és úgy tett, mintha egy nem létező könnycseppet törölne le az arcáról. - Ez szép volt. Olyan csapatkapitányos - lökött oldalba vigyorogva, aztán elfoglalta a helyét mögöttem. - Ja, ez majdnem kimaradt - kaptam meg a szokásos szerencsepuszit, aztán a bíró jelzésére kiléptünk a játékoskijáró árnyékából a stadionba.<br />
Soha nem felejtem el, mikor a Konföderációs Kupa döntőjén a brazilok zene nélkül énekelték a himnuszukat. A Mester szerint akkor, abban a pillanatban vertek meg bennünket és talán igaza is volt. Most se volt ez másképp, a több tízezer hazai szurkoló tökéletes összhangban énekelt. Azonban amint felcsendült a mi himnuszunk, a mi szurkolóink kapaszkodtak össze és legalább olyan hangosan "la-la-láztak", mint az előbb az ellenfeleink. Éreztem, hogy a mosoly szétárad az arcomon, hálásan pillantottam végig a tömött lelátókon, ez a pillanat többet jelentett számomra, mint azt bárki is gondolta volna.<br />
Az első másodperctől kezdve éreztem, hogy megteszik, amire az öltözőben kértem őket. Minden arcon a boldogság és a koncentráció keveréke tükröződött, miközben úgy játszottunk, ahogy már nagyon régen nem. Ez volt a valódi örömfoci, mindenki pontosan tudta, mi a feladata, a pálya minden szegletén tökéletesen teljesítettünk.<br />
Az első félidő utolsó percében Nando szerezte meg a vezetést, örömömben a levegőbe bokszoltam és vigyorogva néztem a Kölyök gólörömét, aki tökéletesen megérdemelte ezt a gólt, hiszen hosszú hónapok kemény munkájával érte el, hogy újra felölthesse a címeres mezt.<br />
Ami tavaly hiányzott belőlünk és megvolt a brazilokban, az most gazdát cserélt. A játékunk tele volt hittel és szenvedéllyel, ami a második félidőben további két gólt eredményezett, először Costa lövése után zörrent a háló, majd Sergio mutatta be az egyik legtökéletesebb szabadrúgást, amit valaha láttam. Ekkor már nem bírtam tovább, muszáj volt nekem is együtt ünnepelnek a többiekkel, Sese pedig mintha csak megérezte volna a kívánságomat, találata után felém kezdett rohanni, a nyakamba ugrott, a többiek pedig szépen lassan megérkeztek és végül nem voltunk más, mint egy nagy, egymás hegyén-hátán fekvő piros kupac.<br />
Ez a mi éjszakánk volt, mentálisan és fizikailag egyaránt sikerült felülkerekednünk az ellenfelünkön. A meccs utolsó perceiben a szurkolótáborunk már állva énekelt, mindenki várta a végső, hármas sípszót, hogy ünnepelni kezdhessünk. Végül a bíró a szájához emelte a sípot, belefújt, mi pedig egy hatalmas kört formálva ugrálni kezdtünk.<br />
Négy évvel ezelőtt nem gondoltam volna, hogy még egyszer átélhetem ezt a fantasztikus érzést. A könnyek, akárcsak akkor, most is ellepték a szemem, miközben folyamatosan mosolyogtam. Tudtam, hogy ez az én búcsúm, ez volt az utolsó meccsem a válogatottban és azt hiszem, sikerült úgy elköszönnöm, ahogy szerettem volna.<br />
- Iker - hallottam meg a hátam mögül a legfontosabb hangot, mire elengedtem Marcelot és megpördülve szembe találtam magam Sarával, aki Martínt tartotta a karjaiban.<br />
Gyönyörű arcát a boldogság könnyei áztatták, miközben egy szoros ölelésbe vontam mindkettőjüket. Nem törődtem a körülöttünk tolongó riporterekkel és a fényképezőgépeikkel, lehajoltam és egy hosszú, forró csókot nyomtam ajkaira.<br />
- Annyira büszke vagyok rád - mormolta, miközben szabad kezével a nyakamba kapaszkodott, hogy még közelebb kerülhessen hozzám.<br />
- Köszönöm. Mindent - néztem mélyen a szemébe, aztán elengedtem, hogy csatlakozhassak társaimhoz a díjátadón.<br />
Átéltem már egyszer ezt az érzést, de mégis valami új, valami más volt, ezt a győzelmet nem lehetett összehasonlítani a legutóbbi világbajnoki címmel. Mindkettő a maga módján volt felejthetetlen, mindkettőt ugyanúgy megőriztem az emlékeimben.<br />
Diadalittas kiáltás tört elő belőlem, mikor a magasba emeltem a serleget, majd megcsókoltam a mezemen lévő címert, ami felett már két csillag pompázott, legújabb győzelmünket szimbolizálva. Nevetve néztem végig a többieken, mindannyiunk arca az örömtől fénylett, miközben lassanként tudatosult bennem, hogy immáron végérvényesen a részévé váltunk Spanyolország történelmének.<br />
<div style="text-align: center;">
×××</div>
<div style="text-align: justify;">
Minden tökéletes volt. A Nap melegen sütött, a virágok édes illata szállt a szélben, a vendégek lassan elfoglalták a helyüket. Izgatottan álltam a lépcső tetején, tekintetemmel folyamatosan a tömeget pásztáztam, pedig nagyon jól tudtam, hogy nem fogom meglátni hamarabb a kelleténél. Elkaptam az öcsém pillantását, tekintetéből egyértelműen kiolvasható volt, hogy tök feleslegesen izgulok, minden rendben lesz. Tudtam, hogy igaza van és próbáltam kontrollálni szapora szívverésemet, de ki ne izgulna a saját esküvője előtt?</div>
<div style="text-align: justify;">
Tekintetem az első sorban már most meghatottan ülő szüleimre vándorolt, anya ölében pedig Martín feküdt, láthatóan úgy tervezte, hogy átalussza a szülei esküvőjét. Mosolyogva figyeltem egy ideig, újra és újra elcsodálkoztam azon, hogy mekkorát nőtt. Fél éves volt, de úgy tűnt, mintha mindig is az életünk része lett volna.</div>
<div style="text-align: justify;">
Hirtelen mindenki elcsendesedett, én pedig feleszméltem a gondolataimból, kihúztam magam és türelmetlenül fordultam hátra. Szó szerint elállt a lélegzetem, éreztem, ahogy a könnyek ellepik a szemem és gyorsabban kellett pislognom, hogy tisztán lássam a felém tartó csodát. Mindig is tudtam, hogy gyönyörű, de ahogy lassan lépkedett a sorok között édesapja oldalán, sokkal inkább tűnt földre szállt angyalnak, mint földi halandónak. Tekintetünk összekapcsolódott és innentől kezdve képtelen voltam bármi másra figyelni. <a href="http://www.ananasz-szalon.hu/files/dress/pronovias-2014/pronovias-2014-balira-a@cropx568x600.jpg?v=1382687186" target="_blank">Ruhája</a> lágyan simult tökéletes alakjára, annyira illett hozzá, annyira ő volt. El kellett ismernem, hogy a lányoknak igaza volt, amiért nem láthattam korábban, így ez a pillanat örökre beleégett az emlékezetembe. </div>
<div style="text-align: justify;">
Végtelennek tűnő másodpercek múlva mellém értek, Luís a kezembe helyezte lánya kezét, mikor ujjaink találkoztak, újra felizzott az ismerős szikra kettőnk között. Ebben a pillanatban minden benne volt, amibe annak idején beleszerettem. Egy hosszú pillanatig elmerültünk egymás tekintetében, aztán a pap felé fordultunk és kezdetét vette a szertartás. </div>
<div style="text-align: justify;">
A magabiztos, de a visszatartott könnyektől kissé remegő hangú igenek után mosolyogva fordultam felé, felhúztuk a gyűrűket, majd arcát óvatosan két kezem közé fogtam és lehajoltam hozzá, hogy megcsókolhassam. Ajkam finoman játszani kezdett az övével, de tudtam, hogy nem nyújthatom el túlságosan a pillanatot, bármennyire is szerettem volna. Mikor elszakadtam tőle, egy halk sóhaj tört fel mindkettőnkből, majd a vendégek felé fordultunk, immár mint férj és feleség. </div>
<div style="text-align: justify;">
Sorra fogadtuk a gratulációkat, az ajándékokat, szinte elvesztünk a barátaink öleléseiben. Végigsétáltunk a sorok között, miközben virágszirmok és rizsszemek záporoztak ránk, Sara csokra a húga kezében kötött ki, a művészi óvatossággal eltávolított harisnyakötője pedig Sergionál landolt, őrült tapsvihart kapva a csapattársaktól. </div>
<div style="text-align: justify;">
- Mondtam már, hogy gyönyörű vagy? - mormoltam a fülébe, mikor egy pillanatra kettesben maradtunk.</div>
<div style="text-align: justify;">
Elpirult, válasz helyett ajkát az enyémre szorította, csókjában ott volt a válasz minden kimondatlan kérdésemre és érzelmemre.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Szeretlek - suttogta lágyan, miközben tenyerét az arcomra simította, ujjaival lágyan körözött tarkómon.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Én is szeretlek. Nem is sejted, mennyire - pusziltam végig nyaka vonalát, mire kuncogva felrántotta a vállát.</div>
<div style="text-align: justify;">
A szemem sarkából láttam, hogy anya közeledik felénk, úgyhogy kissé illedelmesebb helyet kerestem kezeimnek és mosolyogva figyeltem, ahogy Martínnal a karjaiban elénk lép.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Felébredt és nagyon keresett valakiket - mondta, miközben Sara átvette a fiunkat, én pedig újra átöleltem a derekát, így szinte összeolvasztottam hármunkat.</div>
<div style="text-align: justify;">
Felváltva csodáltam hol Sarát, hol a fiunkat. Egyszerűen tudtam, hogy ebben a pillanatban nem létezik nálam boldogabb ember a világon. Minden kívánságom, minden vágyam, ami valaha is végigfutott a gondolataim között, teljesült. Örökre az emlékezetembe véstem a mai nap, sőt, az elmúlt négy és fél év minden pillanatát, miközben tudtam, hogy rengeteg minden vár még ránk, együtt. Puszit nyomtam Martín arcára, aztán megcsókoltam Sarát, miközben csak arra tudtam gondolni, hogy ilyen az, mikor az álmok valóra válnak.</div>
</div>
</div>
Csannahttp://www.blogger.com/profile/00156515982930081142noreply@blogger.com2tag:blogger.com,1999:blog-7525620662600224066.post-48381052522306904302014-03-16T18:05:00.001+01:002014-05-21T11:07:31.975+02:0075. fejezet<div style="text-align: justify;">
<div class="separator" style="clear: both; text-align: justify;">
<i>Sziasztok! Itt vagyok, nem tűntem el teljesen. Kicsit sokáig tartott megírni ezt a részt, aminek sok oka van. Részben a tanulás, részben az, hogy sokszor hiába voltam tele ötletekkel, képtelen voltam azokat szavakba, mondatokba foglalni. Sokat gondolkoztam azon, hogy mi ennek az oka és végül rájöttem. Általában úgy fogok neki egy új résznek, hogy sokáig csak ötleteket gyűjtök a fejemben. Ezek jöhetnek bárhonnan: egy zene, egy kép, egy érzés, egy hangulat, egy mondat... És ezenkívül esténként, mielőtt elalszom, sokszor ez a történet van a fejemben és lejátszom a gondolataimban, hogy hogyan kéne folytatni. Általában ez rengeteget segít. Most azonban minden éjszakám másról szólt, más járt a fejemben. Nem akarom hosszan fejtegetni, a lényeg az, hogy nyár óta van egy srác, akivel nem tudunk dűlőre jutni és képtelen vagyok kiverni a fejemből esténként <strike>konkréten július óta minden álmomban benne volt.</strike></i></div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: justify;">
<i>Az írás nem csak arra jó, hogy szárnyat adjunk a kreativitásunknak, hanem arra is, hogy kiírjuk magunkból az érzelmeinket. Minden fájdalmat, örömöt, csalódást és reményt. És én pontosan ezt tettem. Az elmúlt hetekben folyamatosan írtam - magamnak. Leírtam, hogy mi minden történt velünk nyár óta, aztán visszaolvastam, írtam rövid novellákat, tele érzelmekkel. <b>És most jó. </b>Nem tudom, hogy fog alakulni kettőnk "története" - mert a barátaim már egy végtelen történetnek tekintenek minket -, de miután kiírtam magamból minden vele kapcsolatos érzelmemet, már tudtam erre a történetre koncentrálni.</i></div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: justify;">
<i>Igen, önző voltam bizonyos értelemben, de muszáj volt kicsit hanyagolnom ezt, hogy úgy tudjam folytatni, ahogy szeretném. Azért írtam le, hogy tudjátok, nem ok nélkül nem volt friss három hétig, hanem egyfajta "öngyógyítást" végeztem. Remélem megértitek és tetszeni fog a fejezet, még ha egy kicsit későn is érkezett :) Jó olvasást!</i></div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: justify;">
<i>Puszi,</i></div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: justify;">
<i>Csanna</i></div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<br /></div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<a href="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEiuTB3QKHABy2h2to2xmR4iIoq6tU8vHvFcjhHH1fMatST2IgPFZa6Qu8lZqR-WngxM6TqDxJYW0T2Tt7PrjeY9khccdgiMlsSmz4p6KS-TYv4yISJj-VLDaYta-uLJXh0SeAtKoj96LL4/s1600/tumblr_mzr4sqpPZA1qf4zxao1_500.jpg" imageanchor="1" style="margin-left: 1em; margin-right: 1em;"><img border="0" src="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEiuTB3QKHABy2h2to2xmR4iIoq6tU8vHvFcjhHH1fMatST2IgPFZa6Qu8lZqR-WngxM6TqDxJYW0T2Tt7PrjeY9khccdgiMlsSmz4p6KS-TYv4yISJj-VLDaYta-uLJXh0SeAtKoj96LL4/s1600/tumblr_mzr4sqpPZA1qf4zxao1_500.jpg" height="223" width="400" /></a></div>
<i><br /></i>
<i>2014 január</i></div>
<div style="text-align: justify;">
Az első éjszaka nem sokat tudtunk aludni, és nem csak azért, mert Martín két-három óránként felsírt. Mindketten túl izgatottak voltunk ahhoz, hogy mélyebb álomba merüljünk, folyamatosan hallgattuk a fiunk egyenletes lélegzését és minden apróbb változásra felugrottunk.</div>
<div style="text-align: justify;">
Igaza volt azoknak, akik azt mondták, hogy a könyvek egy jó alapot biztosítanak, de mindent magunknak kell megtanulni. Az éjszaka végére már kitapasztaltuk, hogy a sírások között is van különbség és hogy a maga módján pontosan közölni tudja, mit szeretne.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Mennem kell - álltam fel az ágyamul szolgáló kanapéról, miután az egyik nővér bejött ellenőrizni, hogy minden rendben volt-e az éjszaka során. - Haza kell még mennem edzés előtt. Amint tudok, jövök vissza. Hozzak valamit? - kérdeztem, mire Sara felsorolt néhány dolgot, amire szüksége van. - Vigyázz magadra - hajoltam hozzá egy lágy csókra.</div>
<div style="text-align: justify;">
Odaléptem a kiságyhoz és vigyázva, nehogy felébresszem, végigsimítottam Martín arcán. A végtelenségig el tudtam volna nézni, de az idő sürgetett, nem akartam elkésni. Hazasiettem, összeszedtem a cuccokat amit Sara kért, bedobtam az edzőtáskámat a hátsó ülésre és Valdebebas felé vettem az irányt.<br />
Az öltözőbe belépve a fiúk fütyültek és tapsoltak, mire széles mosoly áradt szét az arcomon.<br />
- Gratulálok! - ölelt meg először Sese, aztán sorban a többiek is.<br />
- Iker, remélem, tud már büntetőt védeni, holnap rajta akarok gyakorolni - nevetett Cris, mire megforgattam a szemeimet.<br />
Ez volt az egyetlen beszólás amit kaptam, valószínűleg tudta mindenki, hogy milyen fontos nap volt a tegnapi és hogy mennyire vártam már, ezért tiszteletben tartották az érzéseimet.<br />
A Real Madrid összes dolgozója gratulált, rengeteg apró ajándékot küldtek, úgyhogy edzés után rendesen megpakolva indultam el a kocsi felé. Alig vártam már, hogy újra a kórházban legyek és láthassam őket.<br />
A hátsó bejáraton surrantam be, hogy elkerüljem az infókra éhes paparazzik hadát. Kettesével szedtem a lépcsőfokokat az emeletre, aztán az ajtó előtt megálltam, mert bármennyire is szerettem volna, nem törhettem csak úgy be. Óvatosan lenyomtam a kilincset és bedugtam a fejem. Sara arca azonnal felvidult, ahogy meglátott, félrerakta a könyvet, amit addig olvasott és azon volt, hogy felkeljen, de én gyorsan odaugrottam és finoman visszanyomtam az ágyra.<br />
- Maradj itt - kértem mosolyogva, aztán közelebb hajolva hozzá hosszú csókot nyomtam az ajkaira.<br />
Egyik kezével a hajamba túrt, a másikat a nyakam köré fonta és ahogy hátradőlt, szinte lerántott maga mellé az ágyra.<br />
- Csak óvatosan - mormoltam nevetve, miközben kezeimmel megtámaszkodtam feje két oldalán.<br />
Ártatlan mosollyal nézett rám, képtelen voltam ellenállni neki és újra megcsókoltam. Teljes mértékben azonosulni tudtam az érzelmeivel, hiszen bennem is ugyanaz játszódott le. Az elmúlt hónapok türelmetlensége, a ki nem mondott aggodalmak, a tegnap feszültsége most mind felszabadult belőlünk.<br />
Végül elszakadtam tőle és Martín ágyához léptem. Mellkasa egyenletes emelkedése és süllyedése arról tanúskodott, hogy mélyen alszik. Ajkam önkéntelelenül is mosolyra húzódott, ahogy arcát tanulmányoztam.<br />
Sara odalépett mellém, mire hátulról átöleltem, vállára támasztottam a fejem és hosszú percekig csendesen figyeltük a fiunkat.<br />
- Ezt sose fogom tudni megszokni - sóhajtotta.<br />
- Nem is kell - fúrtam arcom a nyakába. - Úgy látom, nem unatkoztál - néztem végig a rengeteg ajándékon, amiket a délelőtt folyamán kapott.<br />
- Nem sokat voltam egyedül, az biztos.<br />
- Az kitől van? - mutattam egy csomagra, ami tele volt a Real Madrid címerével ellátott ajándékokkal.<br />
- Florentino Pereztől, személyesen - mondta mosolyogva és szembefordult velem, hogy lássa a reakciómat.<br />
- Mármint <i>attól</i> a Florentino Pereztől? - kérdeztem döbbenten.<br />
- Miért, ismersz másikat? - nevette el magát. - Egy órája ment el körülbelül.<br />
- Szóval amíg én edzettem, ő meglátogatott téged - motyogtam döbbenten. - Pedig találkoztam is vele, de egy szóval sem említette ezt. Nem jellemző, hogy az elnök meglátogatja a játékosok gyerekeit.<br />
- Hát, Martín különleges.<br />
- Az biztos - mosolyodtam el lágyan.<br />
<div style="text-align: center;">
×××</div>
<div style="text-align: justify;">
Két nappal később megkaptuk az engedélyt, hogy elhagyjuk a kórházat. Rengeteg fejtörést okozott kitalálni, hogy mennyire engedjük közel magunkhoz a médiát. Fiunk születésének híre villámgyorsan söpört végig nem csak Spanyolországon, de az egész világon. Mindenki várta a híreket, mindenki látni szeretett volna egy fényképet róla.<br />
Abban biztosak voltunk, hogy minél nagyobb elutasítással kezeljük a média képviselőit, annál erőszakosabban fognak próbálkozni, hogy készítsenek egy fotót róla. A privát szféránk megőrzése miatt nyilvánvaló volt, hogy valamilyen szinten együtt kell működni velük. A hogyanról azonban sokáig fogalmunk sem volt. Mikor felvetettem a fiúknak a kérdést az öltözőben, természetesen rengeteg idióta választ kaptam és csak alig néhány használhatót.<br />
- Ha ti lennétek a királyi pár, csak integetnétek egy-két percet aztán beszállnátok a kocsiba és tűnés. Tudod, mint Angliában - vigyorgott Sese. - De bármennyire is szent vagy, a királyi címtől messze állsz, Iker.<br />
- Hé, ez nem is rossz ötlet - mondtam pár másodperc hallgatás után. - Nandoék is így csinálták, nem? - néztem körbe.<br />
- Egy lángész vagyok, már megint én mentelek meg titeket - veregette meg a saját vállát Sergio, miközben mindenki tudta, hogy ő eredetileg viccnek szánta az ötletet.<br />
Mikor Sarának elmondtam, ő is átlátta, hogy ez lehet a megoldás. Biztos távolból csinálnak néhány fotót, aztán hagynak minket nyugodtan elmenni.<br />
- Nos? - fordult felém Sara, mikor visszaértem hozzá, kezemben a rengeteg papírral. - Kameraképes vagyok így?<br />
- Gyönyörű vagy - leheltem egy puszit a homlokára. - Mindenki szeretne így kinézni négy nappal a szülés után.<br />
- Azért ne túlozzunk - kuncogott, majd a karjaiba vette Martínt.<br />
Óvatosan megigazítottam a pólyát, hogy minél jobban eltakarja az arcát, majd egy csókot nyomtam Sara és az ő arcára is.<br />
- Kész vagy?<br />
- Közel sem, de ennél már nem lesz jobb - fintorgott.<br />
- Előre szólok, hogy rengetegen vannak - figyelmeztettem, aztán kiléptünk a folyosóra.<br />
Minden orvostól és nővértől elköszöntünk, mindig hálásak leszünk nekik az elmúlt napokért. Végül leértünk az előtérbe, a kórház fotocellás ajtaja kinyílt és kiléptünk a parkolóba, mire a fényképezőgépek azonnal villogni kezdtek. Bár legszívesebben hátat fordítottam volna nekik, mégis mosolyogva intettem egyet. A biztonság kedvéért átöleltem Sara derekát, egyszerre nyújtva támogatást neki és magamnak is. Egy-két percig álldogáltunk a kamerák kereszttüzében, aztán úgy döntöttem, aki le akart fotózni minket, az már bőven megtehette, úgyhogy finoman a kocsink felé kezdtem húzni Sarát, aki nem tiltakozott.<br />
Kinyitottam a hátsó ajtót, Sara pedig biztonságosan elhelyezte Martínt a babaszállítóban, majd ő is beszállt. Beültem a kormány mögé, tekintetem a visszapillantón keresztül találkozott a Saráéval, szemei a boldogságtól vidáman csillogtak.<br />
- Menjünk haza - mondtam, ő pedig mosolyogva bólintott.<br />
<div style="text-align: center;">
×××</div>
<div style="text-align: justify;">
Eltelt az első hét, mi pedig egyre jobban elsajátítottuk az új feladatainkat. Bár az alvással töltött órák száma jelentősen csökkent, ez zavart a legkevésbé. Martín érkezése egy új szakaszt jelentett az életünkben. Most mindennek ő volt a közepe, reggelente ő volt az első, esténként az utolsó gondolatunk. A babákról szóló könyvek most egy kupacban hevertek a sarokban, csak néha lapoztuk fel őket, sokkal jobban élveztük, mikor magunktól jöttünk rá egy-egy dologra. Egyre jobban meg tudtuk különböztetni a sírásai közötti apró különbségeket, lassan kialakult a napirendje és mindent megtettünk, hogy a lehető legjobb szülők lehessünk. Senki nem mondta, hogy könnyű feladat lesz, nem is vártuk. Sokszor megingott az önbizalmunk, de ilyenkor ott voltunk egymásnak és lelket öntöttünk a másikba.</div>
<div style="text-align: justify;">
Martín a mellkasomon feküdt, egyenletes szuszogásából tudtam, hogy alszik. Rengeteg más dolog mellett ez volt az egyik dolog, amit különösen imádtam. Ahogy puha bőre az enyémhez ért, finom babaillata az orromba kúszott. Ilyenkor mindig eszembe jutott a pillanat, mikor a kórházban a kezembe adták és először magamhoz szoríthattam. </div>
<div style="text-align: justify;">
Nyílt a fürdőszoba ajtaja és Sara lépett ki, testét és haját is törülközőbe csavarta. Mikor meglátott minket, ajkára lágy mosoly kúszott, szemeiben a szeretet és a szerelem keveréke csillogott. </div>
<div style="text-align: justify;">
- Bármeddig el tudnálak nézni titeket - suttogta, aztán felkapta az ágyon heverő ruháit és becsukta maga mögött a gardrób ajtaját, hogy felöltözzön.</div>
<div style="text-align: justify;">
Arcom akaratlanul is grimaszba rándult, utáltam, mikor ezt csinálta. Pontosan tudtam, miért nem öltözik át előttem és már előre tudtam, mivel fog érvelni, ha felhozom előtte a témát. Egyelőre azonban úgy tettem, mintha nem zavarna a dolog, meg akartam várni a kínálkozó alkalmat, hogy eloszlassam buta gondolatait.</div>
<div style="text-align: justify;">
Szinte ugyanabban a pillanatban, ahogy Sara feltűnt az ajtóban, Martín megmozdult és sírni kezdett. Tekintetem az órára siklott és mosolyogva hagytam, hogy Sara kivegye a karjaim közül a fiunkat. Vacsoraidő.</div>
<div style="text-align: justify;">
A tegnapi meccs után ma pihenőt kaptunk, én pedig teljes mértékben kiélveztem a szabadnapot, miközben a lehető legtöbbet próbáltam segíteni Sarának.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Hogy bírod ezt egyedül? - kérdeztem sokadjára, feltámadó bűntudattal.</div>
<div style="text-align: justify;">
A napok nagy részét Valdebebasban töltöttem, ha idegenben játszottunk pedig sokszor egy egész napra magára kellett hagynom. Szerencsére Ancelotti nem követte Mournho példáját abban, hogy már a meccs előtti napon berendelt minket, de így is nehezen vettem rá magam, hogy egy-egy meccsnap erejéig egyedül hagyjam Sarát. Tudtam, hogy a rokonok és barátok ugrásra készen várják a hívást, hogy segítsenek, de ez elsősorban mégis a mi feladatunk volt, nekem pedig minden egyes alkalommal lelkiismeret furdalásom volt, amiért nem tudok annyit segíteni, mint kéne.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Tudom, mi jár a fejedben, de ezt már számtalanszor megbeszéltük. Iker, nem is tudod, mennyit segítesz. Kérlek, ne agyalj azon, hogy nem vagy eleget velünk, nem láttam senkit, aki ennyire odaadóan foglalkozna a fiával. Tökéletesen vagy, apának, kapusnak és nekem is - ölelte át a nyakam és ajkát az enyémre szorította.</div>
<div style="text-align: justify;">
Felsóhajtottam, karjaimat a csípője köré fonva szorosan húztam magamhoz. Nyelve játszani kezdett az enyémmel, miközben kezei a hátamon barangoltak. Csókjaival kiűzte a kétségeket a fejéből és könnyedén elérte, hogy csak rá koncentráljak. </div>
<div style="text-align: justify;">
Végül elszakadtam tőle, homlokom az övének támasztottam, két kezem közé fogtam arcát, képtelen voltam betelni vele.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Olyan gyönyörű vagy - leheltem puszit a feje tetejére, mire elpirult és arcát a vállamba fúrta.</div>
<div style="text-align: justify;">
Korábban azt gondoltam ez már nem lehetséges, de az anyaság még szebbé tette. Vonásaiban egyre jobban kirajzolódott a nyugalom és a kiegyensúlyozottság, ugyanakkor megmaradt a cserfes kamasz imádott bája és kacérsága. Még így, négy közös év és rengeteg emlékkel a hátam mögött is hihetetlennek tűnt, hogy ez a lány az enyém. Felmosolygott rám, még egyszer megcsókolt, aztán sóhajtva elhúzódott és felkapta az egyre hangosabban csörgő telefonját.<br />
Kezeimet a tarkómra kulcsolva próbáltam kissé megnyugtatni szapora pulzusomat, miközben tekintetemmel követtem Sarát, aki fel-alá járkált a szobában, egyik kezében a fiunkat, a másikban a telefont tartotta. Újra és újra rácsodálkoztam, hogy mennyire biztonsággal fogja. Én még napokkal a születése után is koncentráltam, hogy nehogy véletlenül elejtsem, Sara persze minden egyes alkalommal jót derült rajtam.<br />
- Iker, te vagy a világ legjobb kapusa, nincs az az univerzum, ahol elejtenéd Martínt - nevetett ilyenkor<br />
- Te meg szörnyen elfogult vagy - vágtam vissza minden alkalommal.<br />
Lesiettem a konyhába, megmelegítettem a vacsorát a sütőben, pár perc múlva pedig Sara is csatlakozott hozzám.<br />
- Elaludt - mondta, aztán hálásan átvette a tányért és elhelyezkedett mellettem a kanapén.</div>
<div style="text-align: justify;">
Miután elpakoltam a vacsora maradványait, letelepedtünk a TV elé, de igazán egyikünk se figyelt rá. Átöleltem Sarát, ő pedig fejét a mellkasomra fektette és csendben élveztük azt a néhány percet, amit egymással tölthettünk.<br />
- Hogy tudod ilyen hamar elaltatni? - kérdeztem.<br />
- Van tapasztalatom az olyan pasikkal, akiknek a hobbijuk az evés meg az alvás - kacsintott rám, mire elkaptam a derekát és magam alá fordítottam.<br />
- Szóval így gondolod? - csókoltam végig álla vonalát.<br />
- Nincs igazam? - kuncogott, de nevetése sóhajtásba fulladt, mikor ajkaimmal elértem a kulcscsontját.<br />
- Kihagytál egy-két dolgot a hobbik közül, nem gondolod? - mormoltam, miközben a füle mögötti területet borítottam el puszikkal.<br />
- Például?<br />
Egy nagy sóhajjal legördültem róla, próbáltam lecsendesíteni szapora szívverésemet és ziháló lélegzetvételeimet.<br />
- Majd megmutatom - mondtam végül.<br />
Könyökére támaszkodva felém hajolt, végigsimított az arcomon, majd lágyan megcsókolt. Szája édes játékra hívta az enyémet, ajkamon éreztem mosolyát. Selymes tincsei közé fúrtam ujjaimat, hogy még közelebb tudjam húzni magamhoz, ő pedig addig ügyeskedett, míg egyik lábát átvetve rajtam lovaglóülésben a csípőmre ült, mindezt a csók megszakítása nélkül.<br />
Végül elszakadtunk egymástól, nekidőlt felhúzott térdeimnek, gondolataiba merülve ismeretlen mintákat rajzolt a mellkasomra, én pedig mosolyogva figyeltem. Érintése nyomán libabőr rajzolódott ki testemen, mire ajkába harapott és arcára huncut kifejezés kúszott.<br />
- Lehet fel kéne venned valamit, ha fázol - tanácsolta ártatlanságot színlelve. - Kicsit túlöltözöttnek érzem magam melletted - tette hozzá arra utalva, hogy rajtam csak egy válogatott melegítőnadrág volt, míg ő rendesen fel volt öltözve.<br />
- Ezen segíthetünk - fúrtam kezem pólója alá, de mindketten tudtuk, hogy még nincs itt az ideje.<br />
Azt hittem, el fog mosolyodni a megjegyzésemen, de ehelyett elkomorult és oldalra fordította fejét, hogy haja eltakarja előlem az arcát.<br />
- Sara? - ültem fel, finoman, mégis ellenállhatatlanul magam felé fordítottam a fejét. - Mielőtt bármit is mondasz, hadd mutassak valamit - kértem, aztán felálltam és őt is magammal húzva benyitottam a fürdőszobába.<br />
Megálltam az egész alakos tükör előtt, magam elé húztam Sarát, tekintetünk összekapcsolódott.<br />
- Tudom, mi jár most a fejedben, de bebizonyítom, hogy teljesen felesleges ezen aggódnod - nyomtam puszit a nyakára, aztán a pólója aljához nyúltam és lassan áthúztam a fején.<br />
Végigsimítottam teste vonalain, aztán szorosan átöleltem hátulról és rámosolyogtam.<br />
- Tudod, mit látok? Egy gyönyörű nőt, akinek a feje tele van buta gondolatokkal az alakjáról. Sara, nézz végig magadon! Sok nő szeretne így kinézni, szülés után egy héttel meg pláne. A pocakodnak már nyoma sincs, az a pár plusz kiló, ami minden terhességgel együtt jár, pedig nem látszik. Hidd el, elmondanám, ha így lenne. Ez pedig - húztam végig ujjam óvatosan a műtéti hegen - szinte alig látszik és akárhányszor ránézek, mindig az a pillanat jut eszembe, mikor Martín először felsírt. Úgyhogy légy szíves, verd ki a fejedből az összes gondolatot, miszerint nincs jó alakod, mert a fél világ azt kívánja, hogy így nézzen ki. A másik fele meg férfi - tettem hozzá, mire felkuncogott. - Négy éve együtt vagyunk, bízz bennem! Elmondanám, ha bármi is zavarna. Nem foglak tudni megállítani, ha el akarsz kezdeni edzeni, nem is akarlak, mert tudom, hogy ha valamit a fejedbe veszel, az nem megy ki onnan könnyen. Ha neked ez kell, hogy jól érezd magad, legyen, de ne vidd túlzásba - mosolyogtam. - És tedd meg azt a szívességet, hogy nem fosztasz meg attól az élménytől, hogy előttem öltözöl át - mormoltam a nyakába.<br />
Nevetve fordult meg a karjaimban és szorosan hozzám bújt, arcát a mellkasomba temette.<br />
- Szeretlek - susogta és egy puszit nyomott a vállamra.<br />
- Én is szeretlek - emeltem fel fejét, hogy megcsókoljam.<br />
Mielőtt túlságosan is elmerülhettünk volna ajkaink játékában, Martín felsírt az emeleten. Mosolyogva váltunk el egymástól, tudtuk, hogy lejárt a kettesben töltött idő, most újra a fiunké lesz minden figyelmünk.<br />
- Öltözz fel, majd én lehozom - nyomtam egy utolsó puszit a szájára, aztán felsiettem az emeletre, kiemeltem Martínt a kiságyból.<br />
Időközben elcsendesedett, valószínű csak azt hiányolta, hogy valaki mellette legyen, mikor felébred. A karjaimban pillanatok alatt megnyugodott, Sara ölében pedig újra elaludt. Némán figyeltem őket, puszta látványuk is teljesen feltöltött. Sara megigazította a pólyát, aztán felnézett rám, tekintetében ugyanaz az érzelem csillogott, mint az enyémben. A boldogsághoz nem kellenek nagy dolgok, a leghétköznapibb pillanatokban is ott van, csak meg kell keresni.</div>
</div>
</div>
Csannahttp://www.blogger.com/profile/00156515982930081142noreply@blogger.com2tag:blogger.com,1999:blog-7525620662600224066.post-81955133291212214532014-02-23T19:45:00.002+01:002014-05-21T09:39:02.007+02:0074. fejezet<div class="separator" style="clear: both; text-align: justify;">
<i>Sziasztok! </i></div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: justify;">
<i>Szerintem már a képből rájöttetek, hogy miről fog szólni ez a fejezet, mondtam a múltkor, hogy nem szeretném sokáig húzni :) Nagyon sokat gondolkodtam, hogyan kéne megírni, hiszen ez az egész nagyon személyes dolog, ugyanakkor mióta megtudtam, hogy gyerekük lesz erre a fejezetre vártam. Megpróbáltam megkeresni az arany középutat, nem tudom, mennyire sikerült, ezt majd ti eldöntitek. Mindenesetre én imádtam írni, nem is nagyon akartam abbahagyni, de muszáj a KRESZ-re is tanulnom, mert a műszaki rész bárhogy is szeretném, nem megy be a fejembe magától :) </i></div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: justify;">
<i>Remélem tetszeni fog és szorítsatok nekem kedden ;)</i></div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: justify;">
<i>Puszi,</i></div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: justify;">
<i>Csanna</i></div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<br /></div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<a href="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEhqz94kqr_9UHiC-4yf0n_rK2w_13Ced4kt06ZbxSCfkB5qyGT4keVnpnSlUaZuZ4m-slUD-xBGVME3yxrJg76-XpzsO-VKoglMWty_85PHEhZ8GGaoFhRP0qwwpO_fQR1NAEKHvCd0RE4/s1600/normal_3~127.jpg" imageanchor="1" style="margin-left: 1em; margin-right: 1em;"><img border="0" src="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEhqz94kqr_9UHiC-4yf0n_rK2w_13Ced4kt06ZbxSCfkB5qyGT4keVnpnSlUaZuZ4m-slUD-xBGVME3yxrJg76-XpzsO-VKoglMWty_85PHEhZ8GGaoFhRP0qwwpO_fQR1NAEKHvCd0RE4/s1600/normal_3~127.jpg" height="320" width="240" /></a></div>
<i><br /></i>
<br />
<div style="text-align: justify;">
<i><i>2014 január</i></i></div>
<br />
<div style="text-align: justify;">
Eljött és eltelt a karácsony, majd a szilveszter is, mi pedig minden nap egyre jobban vártunk már a fiunk érkezését. Lezajlott az utolsó vizsgálat is, az orvos újra megnyugtatott minket, hogy minden rendben van és Sara már "mindenórás", azaz bármikor megszülethet a baba. A nevét még mindig nem döntöttük el, öt alternatíva maradt, majd ezek közül választjuk ki a legjobban hozzáillőt.</div>
<div style="text-align: justify;">
Valami romantikus film ment a TV-ben, de mi inkább aludtunk, mint néztük.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Tudod, mi jutott eszembe? - kérdezte Sara álmosan.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Hmm? - motyogtam.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Szerinted mit fog szólni a két kutya, ha hazajövünk egy apró emberrel, aki nem tud velünk játszani, ráadásul a mi figyelmünket is elvonja róluk?</div>
<div style="text-align: justify;">
Halkan felnevettem, miközben tekintetem a kutyákra siklott. Tökéletes ellentétek voltak. Doce, a jólnevelt, fegyelmezett, aki leste minden kérésünket és Uno, az izgága, rakoncátlan, aki mindig azt kereste, mit kéne szétszedni és mindig teljes sebességgel közlekedett.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Docevel nem lesz baj, Uno pedig... őt egy ideig még lefoglalja a karácsonyi dekoráció és a karácsonyfa megsemmisítése és mire vége az ünnepeknek, már meg is szokta a babát - öleltem magamhoz szorosabban.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Remélem igazad lesz - fúrta arcát a nyakamba, hogy elfojtson egy ásítást.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Gyere, aludjunk - mondtam nevetve, ő pedig tiltakozás nélkül indult a hálószobánk felé.</div>
<div style="text-align: justify;">
Pocakja miatt már csak úgy tudtunk aludni, ha hátát a mellkasomnak vetette, de ez a póz is tökéletesen megfelelt, hiszen kezem a hasára simítva biztonságban tudtam mindkettejüket.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Jó éjt - mormoltam a hajába, de választ már nem kaptam, mert Sara valószínűleg abban a pillanatban elaludt, ahogy feje a párnához ért.</div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
- Iker! - hallottam valahonnan messziről Sara hangját. - Iker!</div>
<div style="text-align: justify;">
- Hmm? - morogtam álmosan.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Kelj fel! - mondta, hangja alapján teljesen éber volt.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Miért? - nyitottam ki résnyire a szemeimet, döbbenten konstatáltam, hogy még sötét van kint. - Baj van? - kérdeztem, hirtelen minden álom kiment a szememből.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Azt hiszem, itt az idő - suttogta kezét a hasára simítva.</div>
<div style="text-align: justify;">
Mikor szavai eljutottak az agyamig, kipattantam az ágyból, az első kezembe akadó ruhadarabokat magamra kaptam, aztán aggódva néztem Sarára.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Jól vagy? Ne hívjak orvost? Ülj le, míg kiállok a kocsival, egy perc és itt vagyok érted.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Minden oké, csak... csak siessünk - mondta halkan, hangja tele volt sürgetéssel, én pedig kiviharzottam az ajtón, lerohantam a földszintre és szinte kitéptem a garázs ajtaját a helyéről. Kínzó lassúsággal telt el az a pár másodperc, míg az automata kapu felemelkedett, türelmetlenül doboltam a kormányon, aztán amilyen gyorsan csak tudtam, kiálltam a hídra.</div>
<div style="text-align: justify;">
Visszasiettem a házba, felsegítettem Sarára a kabátot, majd felkaptam a sarokban heverő táskát az összekészített cuccokkal és alig tíz perccel azután, hogy Sara felkeltett már úton voltunk.</div>
<div style="text-align: justify;">
Aggódó pillantásokat vetettem Sarára, miközben a megengedettnél jóval nagyobb sebességgel hajtottam végig az utakon, szerencsére a korai órán még alig volt forgalom. A kórház ajtajához eső legközelebbi parkolóban álltam meg, hogy a lehető legkevesebbet kelljen sétálnia. Szerencsére gyorsan felvették Sarát, egy nővér felkísért minket az előkészítő szobába, pár perccel később pedig befutott az orvos.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Császármetszést beszéltünk meg, ugye?</div>
<div style="text-align: justify;">
Napokig fűztem Sarát, hogy ezt a módot válassza, míg végül beadta a derekát. Szerettem volna a lehető legtöbb fájdalomtól megkímélni és elkerülni a lehetséges komplikációkat. </div>
<div style="text-align: justify;">
- Mikor vacsorázott? - kérdezte a doktor.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Olyan fél 7 körül - pillantott rám megerősítést várva, mire bólintottam.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Akkor még várnunk kell egy kicsit a műtéttel, addig is elvégezzük a szükséges vizsgálatokat, nem kell nagy dologra gondolni, vérvétel, EKG, meg ilyesmi - mosolygott nyugtatóan. - Tud járni vagy hozzak egy tolószéket.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Nem, nem, menni fog - mondta Sara azonnal, én pedig akaratlanul is elmosolyodtam. </div>
<div style="text-align: justify;">
A következő órák azzal teltek, hogy egyik vizsgálóból a másikba mentünk, közben pedig figyeltük, hogy a fájások milyen gyakran követik egymást. Bár a császármetszéshez ez nem volt fontos, de szerettük volna elkerülni, hogy túl sokáig várjunk és esetleg magától induljon be a szülés.</div>
<div style="text-align: justify;">
Végül visszaértünk a szobába, ahol kaptunk pár percet kettesben.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Bent leszel? - kérdezte a kezemet szorongatva.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Nehogy azt hidd, hogy egy másodpercre is elengedlek - suttogtam mosolyogva, majd közelebb hajolva hozzá lágyan megcsókoltam.</div>
<div style="text-align: justify;">
Mikor hallottam, hogy nyílik mögöttem az ajtó, elhúzódtam és megnyugtatóan mosolyogtam rá, miközben belül engem is majd' szétvetett az idegesség.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Egy időre el kell rabolnom Sarát, hogy előkészítsük a műtéthez és ha bent szeretne lenni, Önnek is be kell öltöznie - mondta az orvos, úgyhogy kénytelen voltam kihúzni kezemet a Saráéból és követni az ápolónőt. Egy kicsi, csempézett falú helyiségbe vezetett, ahol valami fertőtlenítővel kellett megmosnom a karom, valamint kaptam steril ruhákat, amiket fel kellett lennem, hogy bemehessek a műtőbe. </div>
<div style="text-align: justify;">
Mikor végre visszaengedtek, Sara már megkapta az érzéstelenítőt, úgyhogy deréktól lefelé semmit nem érzett. A fejéhez léptem és újra összekulcsoltam ujjainkat, nyugtatóan köröztem a kézfején. Tekintetem a falon lévő órára esett és megdöbbentem: már majdnem két óra volt. Hihetetlen, hogy már több, mint hat órája itt vagyunk. Az események teljesen összefolytak, az idő egy behatárolhatatlan tényezővé vált számomra. </div>
<div style="text-align: justify;">
Egyre többen lettünk a szobában, végül megérkezett Sara orvosa és elkezdődött. Nem láthattunk semmit a nagy elválasztó vászon miatt, de pár szóból nagyjából tudtuk, hogy hol tartanak. Elmerültünk egymás tekintetében, folyamatosan simogattam kézfejét, arcát, haját, miközben halk szavakat mormoltam a fülébe. </div>
<div style="text-align: justify;">
Érezhető volt, hogy az orvosok egyre izgatottabbá váltak, úgyhogy tudtam, mindjárt elérkezik a perc, amire annyira vártunk már. Tekintetem összetalálkozott egy nővérével, aki már ott állt szorosan a doktor mögött, hogy elvehesse a babát és rám mosolygott.</div>
<div style="text-align: justify;">
- És itt is van - hallottam meg az orvos hangját, a következő pillanatban pedig felsírt a fiunk.</div>
<div style="text-align: justify;">
Úgy éreztem, megfulladok az érzelmeim tengerében. Éreztem, ahogy könnyek csorognak végig az arcomon, hallottam, ahogy a gyerekorvos egyből vizsgálni kezdi, láttam, ahogy a Sara arcán végigfutó érzelmek összhangban vannak az enyémmel, aztán hirtelen már csak azt fogtam fel, hogy egy nővér odaint magához, én pedig életemben először láthattam a fiamat. </div>
<div style="text-align: justify;">
<i>Tökéletes.</i> Ez a szó visszhangzott a fejemben, miközben csak úgy faltam apró teste minden porcikáját. Már nem sírt, hatalmas szemei kíváncsian meredtek a világra, miközben rengetegen sürögtek körülötte, elvágták a köldökzsinórt, megmérték, megvizsgálták, kicsit megtisztították, aztán bebugyolálták egy puha pólyába és a következő pillanatban már a kezemben volt. </div>
<div style="text-align: justify;">
Leírhatatlan érzés volt. Számtalanszor elképzeltem már, hogy milyen lesz a karjaimban tartani, milyen lesz, ahogy tekintetünk először találkozik, ahogy bőre az enyémhez ér, de a valóság mindent felülírt. Sara felé fordultam, aki annak ellenére, hogy az orvos külön megkérte, ne mozgassa a fejét, kíváncsian pillantott felénk. </div>
<div style="text-align: justify;">
- Odavihetem? - kérdeztem az egyik ápolótól, aki beleegyezően bólintott.</div>
<div style="text-align: justify;">
Sara fejéhez léptem és leguggolva hozzá úgy tartottam a gyerekünket, hogy nagyobb mozgás nélkül ő is megérinthesse. Szemeit elfutották a könnyek, gyönyörű arca ragyogott a boldogságtól, ahogy megpillantotta. </div>
<div style="text-align: justify;">
- Martín - suttogta, mire elmosolyodtam.</div>
<div style="text-align: justify;">
Ez a név volt a kedvencem a kezdetek óta és mikor megláttam, nekem is egyből ez ugrott be. </div>
<div style="text-align: justify;">
- Annyira tökéletes - simított végig az arcán.</div>
<div style="text-align: justify;">
A műtét még legalább fél órán át tartott, addig Martín az én karjaimban aludt. Végül Sarát kitolták és egy megfigyelő szobában helyezték el. </div>
<div style="text-align: justify;">
- Most már megfoghatom? - kérdezte, hangja tele volt várakozással.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Természetesen - mondta az orvos mosolyogva.</div>
<div style="text-align: justify;">
Elmondta, hogy mire figyeljek Saránál, aztán magunkra hagyott minket és végre először együtt lehettünk hárman, igazi családként. Martínt finoman Sara mellkasára fektettem, aki ösztönös mozdulattal tartotta, arcán a szeretet és az ámulat csodás keveréke tükröződött. Odahúztam egy széket az ágy mellé és elbűvölve figyeltem őket.</div>
<div style="text-align: justify;">
Család. Mindig is erről álmodtam. Négy évvel ezelőtt megtaláltam a számomra tökéletes társat Sara személyében, akiért bármit megtettem volna, most pedig megkaptam tőle a létező legjobb ajándékot. Ahogy rájuk pillantottam, úgy éreztem, egyszerűen már nem fér belém több szeretet. </div>
<div style="text-align: justify;">
Sara mosolyogva pillantott rám, szemei olvadt smaragdként csillogtak. Hozzá hajoltam és egy hosszú puszit nyomtam az arcára.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Szeretlek - suttogta.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Én is szeretlek, Kicsim! - mondtam lágyan.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Soha nem álmodtam arról, hogy ez ilyen fantasztikus érzés lehet. </div>
<div style="text-align: justify;">
Nem kellett megszólalnunk, hogy tudjuk, mit érez a másik. Az olyan közhelyes kifejezések, mint a "földöntúli boldogság" és a "büszke családfő" most mind értelmet nyert számomra. </div>
<div style="text-align: justify;">
- Hogy vagy? Iszol valamit? Kérjek neked fájdalomcsillapítót? Szólj, ha szeretnél valamit - mondtam halkan, észben tartva az orvos kérését.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Ne aggódj miattam - simított végig az arcomon. - Egy kicsit fáj, de...</div>
<div style="text-align: justify;">
- Szólok egy nővérnek, hogy adjon be valamit - ugrottam fel, nem engedve, hogy befejezze.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Iker, nem kell - suttogta tiltakozva, hogy ne ébressze fel Martínt.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Az orvos mondta, hogy nem lesz kellemes a következő néhány óra, én viszont szeretném, ha minél jobban ki tudnád élvezni, az első órákat a fiaddal - próbáltam meggyőzni és kiléptem a folyosóra, hogy intsek egy épp arra járó nővérnek. - Kérhetnék egy fájdalomcsillapítót?</div>
<div style="text-align: justify;">
- Természetesen - mondta, aztán pár perc múlva visszatért és Sara ellenkezését figyelmen kívül hagyva az infúziós tasakba injekciózta a gyógyszert. - Szóljon, ha kell az újabb adag - kacsintott rám, mire Sara látványosan elhúzta a száját.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Kettő az egy ellen, ez így nem ér!</div>
<div style="text-align: justify;">
- Csak a legjobbat szeretném neked - ültem le újra mellé és puszit leheltem ajkaira.</div>
<div style="text-align: justify;">
A következő pillanatban Martín megmozdult és sírni kezdett, mire egy pillanatra mindketten megmerevedtünk, aztán Sara elmosolyodott.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Ha abból indulunk ki, hogy úgy néz ki, mint az apukája, akkor biztosan éhes - nézett rám.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Szerintem inkább rád hasonlít - nevettem el magam. - Legalábbis ha van egy kis szerencséje, akkor így van.</div>
<div style="text-align: justify;">
Megforgatta a szemeit, aztán segítségkérően rám pillantott.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Segítesz felülni? - kérte.</div>
<div style="text-align: justify;">
Amennyire tudtam, ülő helyzetbe emeltem az ágyat, aztán karom Sara háta mögé csúsztatva segítettem neki elhelyezkedni. Az ajkába harapott, fájdalmas grimaszából kitaláltam, hogy nem ez élete legkellemesebb élménye és reménykedtem, hogy a fájdalomcsillapító minél hamarabb hatni fog. </div>
<div style="text-align: justify;">
- Itt hagyhatlak egy kicsit? Néhányan nagyon várják már a jó hírt - vettem elő a telefonom, mire bólintott.</div>
<div style="text-align: justify;">
Csak félig csuktam be magam mögött az ajtót, aztán sorra felhívtam a szüleinket, a nagyszüleinket, Unait, Irenet, a barátainkat, majd végül a klubbot is, hogy elkérezkedjek a mai edzésről. Visszalépve a szobába éreztem, hogy a könnyek újra ellepik a szemem. Sara teljes természetességgel és ösztönösséggel szoptatta Martínt, miközben halkan duruzsolt hozzá. Olyan meghitt pillanatuk volt ez kettejüknek, hogy akaratlanul is visszaléptem, hogy magukra hagyjam őket, de ekkor felpillantott és elmosolyodott.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Tökéletes anya vagy - mondtam halkan, mire arcán halvány pír terült el.<br />
- Ez azért még erős túlzás - rázta meg a fejét.<br />
- Hidd el, így van. Egyébként mindenki gratulál, mindenki sír és mindenki megígérte, hogy ahogy tud, jön - adtam át az üzeneteket, mire elnevette magát.</div>
<div style="text-align: justify;">
- A srácok tudják már? - kérdezte, kitalálva a gondolataimat.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Még nem, de nem leszek ott edzésen, úgyhogy hamar le fog esni nekik. Szerintem készüljünk fel néhány abszurd ajándékra - figyelmeztettem előre, ismerve a fiúkat.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Valahogy érzem, hogy nem fogjuk megúszni - helyeselt, aztán lepillantott Martínra, aki időközben újra elaludt. - Átveszed egy kicsit? Ki kell mennem a mosdóba.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Biztos? - kérdeztem.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Igen Iker, biztos, hogy ki kell mennem - forgatta meg a szemeit játékosan.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Nem, úgy értettem, biztos, hogy fel tudsz kelni?</div>
<div style="text-align: justify;">
- Muszáj lesz - mondta, mire átvettem tőle a fiunkat és aggódva figyeltem, ahogy megpróbál leszállni.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Várj! - kértem, és óvatosan a kiságyba fektettem Martínt, majd odaléptem Sarához, hogy tartsam a hátát.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Köszönöm - sóhajtott megkönnyebbülten, így már könnyebben fel tudott állni. </div>
<div style="text-align: justify;">
Szerencsére a fürdőszoba nem volt messze, látszott rajta, hogy minden lépés fájdalmat okoz neki. Hallottam, ahogy megnyitja bent a csapot, gondoltam, hogy a lehetőségekhez képest kicsit felfrissíti magát, úgyhogy felhívtam az öcsémet és megkértem, hogy ugorjon be egy ismerősömhöz és hozza el a számomra készített dolgokat.<br />
Mikor Martín megint sírdogálni kezdett, egy másodperc alatt felkaptam és próbáltam csitítani, szerencsére hamarosan elcsendesedett és némán nézett rám. Mosolyogva figyeltem, ahogy hatalmas szemeivel fürkészi a még ismeretlen világot, de nem találhatta elég érdekesnek, mert gyorsan visszaaludt. Időközben Sara kijött, már sokkal könnyebben járt, mint pár perccel ezelőtt.<br />
- Olyan jó titeket nézni - mondta mosolyogva, mire átadtam neki a fiunkat és mindkettejüket átöleltem.<br />
- Mondtam már, hogy köszönöm? - mormoltam a fülébe.<br />
- Mit? - pillantott fel rám.<br />
- Őt - néztem Martínra, mire Sara mosolyogva emelte fel a fejét, hogy megcsókoljon.<br />
- Én köszönöm, hogy türelmes voltál - susogta.<br />
Mielőtt válaszolhattam volna, kopogtak, aztán a következő pillanatban nyílt az ajtó és belépett Irene és a barátja, Adrian, egy nagy csokor rózsával.<br />
- Istenem, de édes - suttogta elragadtatva, aztán szorosan megölelt minket és a karjaiba vette az alvó gyerekünket. - Olyan hihetetlen, hogy szülők lettetek - nézett ránk nevetve, mire magamhoz húztam Sarát és a fiunk születése óta először végre rendesen is megölelhettem, vigyázva persze, hogy ne szorítsam túl erősen.<br />
- Még nekünk is - mondtam.<br />
Sara átvette a virágokat és belerakta a szobában található vázák egyikébe. Az ápolónőknek valószínűleg volt már tapasztaltuk ebben, úgyhogy előre elhelyeztek néhányat a polcokon.<br />
- Hasonlít rád - fürkészte Adrian Sara, majd a kicsi arcát, aztán rám vándorolt a pillantása. - És rád is - tette hozzá mosolyogva.<br />
- Gyönyörű kissrác - lépett a barátja mellé Irene. - Unait is láttuk, szerintem pár perc és itt van ő is - tette hozzá.<br />
Igaza volt, rövidesen belépett a bátyám, kezében egy táskával, amiben a kért holmik voltak. Mielőtt átadta volna, kotorászott benne egy kicsit és előhúzott egy macit, amin... egy Barcelona mez volt. Sarából kitört a nevetés az arckifejezésem láttán, aztán fájdalmasan a hasához kapott.<br />
- Jól vagy? - ugrottam hozzá.<br />
- Igen, csak elfelejtettem, hogy a nevetés fájdalmas lehet egy ideig. De ez az arc mindent megért - vigyorgott.<br />
- Úgy gondoltam, adok választási lehetőséget a gyereknek, mert ha rajtad múlik, akkor nem lesz neki - röhögött Unai, miközben elhelyezte a plüssjátékot a szekrényen. - De mivel szeretnék még életben maradni, ezért vettem hozzá egy ilyet is - húzott ki a táskából egy Real Madrid mezt, mire nevetve vettem ki a kezéből az ajándékot és ráhúztam a macira, eltüntetve alatta a vörös-kék mezt.<br />
- Bolond vagy - öleltem meg, a többiek pedig kiválóan szórakoztak a testvéri bosszantáson.<br />
Nem maradtak sokáig, hagyták Sarát pihenni, de megígérték, hogy holnap is benéznek pár percre. Boldogan kísértem ki őket, aztán visszamentem a szobába, Sara időközben visszabújt az ágyba. Akárhányszor tekintete Unai ajándékára esett, elmosolyodott.<br />
- Ha Unai ilyet hoz, el se tudom képzelni, Sesétől és a többiektől mit fogunk kapni - mondta.<br />
<a href="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEizgosdzceFFU7k8pxBepN_LCvraFHFoBBfHHLLWIuvMm5OP7NptBehyphenhyphenI0riuYlk02Ezpqxrt-j_VnCBHZwXqEQl5SnT5NAAJhRpVZiXcikstCX7Srg4QUJXvVwESjqY_rIZNNB_MYPCK0/s1600/tumblr_n086atVQD31qcmwt7o1_500.jpg" imageanchor="1" style="clear: left; float: left; margin-bottom: 1em; margin-right: 1em;"><img border="0" src="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEizgosdzceFFU7k8pxBepN_LCvraFHFoBBfHHLLWIuvMm5OP7NptBehyphenhyphenI0riuYlk02Ezpqxrt-j_VnCBHZwXqEQl5SnT5NAAJhRpVZiXcikstCX7Srg4QUJXvVwESjqY_rIZNNB_MYPCK0/s1600/tumblr_n086atVQD31qcmwt7o1_500.jpg" height="200" width="200" /></a>- Lehet jobb is - nevettem. - Ha már az ajándékoknál tartunk... - kaptam fel a táskát, amit Unai hagyott itt és kivettem belőle az én ajándékomat.<br />
A karkötő egyszerű volt, négy medállal, rajtuk a Sara, Martín és az én nevemmel, valamint egy szívvel.<br />
- Iker - lágyul el Sara, mikor meglátta. - Ez csodaszép! Köszönöm - húzta le a fejem magához, hogy megcsókoljon, aztán felemelte a csuklóját, hogy rátehessem.<br />
Mosolyogva kezdett el játszadozni a medálokkal, miközben kiemeltem a többi ajándékot: egy, a spanyol válogatott és egy, a Real Madrid színeiben pompázó apró mez, rajta a fiunk nevével, néhány pici cipő és egy focilabda.<br />
Sara nevetve vette kezébe az egyik mezt és hitetlenkedve rázta a fejét.<br />
- Hogy tudtad ennyi idő alatt elintézni?<br />
- Néha jó, ha az embernek vannak kapcsolatai és egy testvére, aki elhozza neki a cuccokat - adtam választ.<br />
- Valahogy úgy érzem, nem a kézilabda lesz a kedvenc sportja - nézett végig az ajándékokon, tény ami tény, hogy mindegyik focis volt.<br />
- Ha szeretné, akkor az lesz. De azért próbálkozok - kacsintottam rá.<br />
Újra kivettem a kiságyból és Sara karjaiba adtam, majd elmentem, hogy rendeljek valami vacsorát magamnak. Mikor visszaértem, mindketten aludtak, úgyhogy csendesen elhelyezkedtem a sarokban lévő kanapén és némán figyeltem őket. Hosszú napunk volt és én is fáradt voltam, de képtelen voltam elaludni. Túl sok érzelem volt még bennem és egyelőre nem fogtam fel teljesen, hogy ez a valóság. Elképzelni sem tudtam, mivel érdemeltem ki, hogy ilyen tökéletes családom lehet, abban azonban biztos voltam, hogy nincs olyan dolog, amit meg ne tennék értük. Halkan felálltam, visszaültem az ágyhoz, hogy minél közelebb tudhassam magamhoz őket, kezem a Saráéra simítottam és tudtam, hogy a prioritásaim végleg megváltoztak. </div>
Csannahttp://www.blogger.com/profile/00156515982930081142noreply@blogger.com2tag:blogger.com,1999:blog-7525620662600224066.post-91206050927097019752014-02-16T21:34:00.000+01:002014-05-21T09:26:12.842+02:0073. fejezet<div class="separator" style="clear: both; text-align: justify;">
<i>Sziasztok! Már nekem is elegem van saját magamból, hogy mindig ezzel jövök, de tényleg nincs időm. Most lesz a KRESZ vizsgám, úgyhogy minden hétköznap délutánom foglalt, ráadásul a műszaki részt nem nekem találták ki, muszáj vagyok leülni és megtanulni, szóval most tényleg csak hétvégén van időm írni. Mindenesetre nagyon igyekeztem, hogy még ma fel tudjam rakni, nem vagyok elégedett vele, de képtelen voltam most ennél jobbat írni. Nem igazán akarom már húzni a dolgokat (ha elolvassátok, rájöttök, miről van szó :)), úgyhogy a következő részben lesznek érzelmek rendesen, úgy tervezem. Ezen kívül azon is gondolkoztam, meddig akarom még írni, abban biztos vagyok, hogy legkésőbb augusztus 31-ig befejezem, mert ha már most időhiányban szenvedek, el se tudom képzelni, mi lesz a végzős évemben. Bármilyen furcsán is hangzik, az utolsó fejezet váza már megvan a fejemben, akár most is le tudnám írni, de inkább várok még vele, mert vannak még terveim és eszembe sincs túl hamar befejezni :)</i></div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: justify;">
<i>Jó olvasást,</i></div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: justify;">
<i>Csanna</i></div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<br /></div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<a href="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEicxuxwuDCNStMEfaaALtHurXZJHLgsfC3HIQ4Mm560UD0JgTLMzyODG5ilbj61yQF0CMa2NC7b2OCzrG67_IVuS_5hJGO3AtN3-u4UKLPIuN8W_7m2heEfAIZcJRR8WBrFz3LPcRRJ9h4/s1600/1208871_657232507643764_637951577_n.jpg" imageanchor="1" style="margin-left: 1em; margin-right: 1em;"><img border="0" src="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEicxuxwuDCNStMEfaaALtHurXZJHLgsfC3HIQ4Mm560UD0JgTLMzyODG5ilbj61yQF0CMa2NC7b2OCzrG67_IVuS_5hJGO3AtN3-u4UKLPIuN8W_7m2heEfAIZcJRR8WBrFz3LPcRRJ9h4/s1600/1208871_657232507643764_637951577_n.jpg" height="240" width="320" /></a></div>
<div style="text-align: justify;">
<i><br /></i></div>
<div style="text-align: justify;">
<i>2013 szeptember</i></div>
<div style="text-align: justify;">
Biztos voltam benne, hogy kint hatalmas a hangzavar, hiszen a Galatasaray otthonában nem is várhattam mást. De a fejemben csend volt, csak a szapora szívverésemet hallottam. Gondolataim visszarepültek egészen januárig, újra végigéltem a sérülésem óta eltelt hónapokat. Már akkor tudtam, hogy nehéz lesz az út, tele veszélyes kanyarokkal és akadályokkal. De soha nem gondoltam volna, hogy ennyit kell küzdenem. Most, alig pár perccel a rendes visszatérésem előtt már mosolyogva tudtam visszagondolni a hátam mögött lévő hosszú hónapokra. Most már láttam azt is, amit akkor még nem. Soha nem voltam egyedül. A családom, a barátaim, a csapattársaim, a szurkolók végig támogattak, nem engedték, hogy egy percre is feladjam. És persze ott volt Sara, aki nélkül tudom, hogy nem sikerült volna. Éppen ezért ma értük fogok játszani. Értük és a fiamért, akinek láthatatlan jelenléte olyan erőt adott nekem, aminek létezéséről eddig fogalmam sem volt.</div>
<div style="text-align: justify;">
Már csak pár perc volt hátra és számunkra is megkezdődik a Bajnokok Ligája idei kiírása. Ancelotti tartotta a szavát, úgyhogy hamarosan tétmeccsen is pályára léphetek a sérülésem óta. A nyári lehetőségekért és az Al Sadd elleni barátságos meccsért is hálás voltam neki, hogy játszhattam, de mindannyian tudtuk az öltözőben, hogy igazából végig erre vártam. </div>
<div style="text-align: justify;">
Sergio megveregette a vállamat hátulról, mire felé fordultam, a szokásos meccs előtti szerencsepuszin kívül egy gyors, de annál szorosabb ölelést is kaptam tőle.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Sok sikert, Kapitány - mondta halkan, mire elmosolyodtam. </div>
<div style="text-align: justify;">
Végigpillantottam a csapaton, mindenki mosolygósan nézett rám, tekintetükben láttam, hogy ők is boldogok, hogy újra játszhatok, ami nagyon sokat jelentett. </div>
<div style="text-align: justify;">
A következő pillanatban a bíró jelt adott, én pedig megfogtam a mellettem álló kissrác kezét és kiléptem a stadionba. Az érzelmek elhatalmasodtak rajtam, de próbáltam úrrá lenni felettük és kizárni mindent, csak a meccsre koncentrálni. Megkaptam a bizalmat, amire vágytam, most bizonyítanom kell, hogy még mindig jó formában vagyok. Semmi más nem számít.</div>
<div style="text-align: justify;">
A bíró belefújt a sípjába, a játék elkezdődött, ezzel együtt több tízezer török szurkoló kezdett énekelni. Az adrenalin ismerős áramlása a testemben mosolygásra késztetett, most, hogy elkezdődött, olyan volt, mintha nem hagytam volna ki egy napot sem. Ajkamba haraptam, hogy elfojtsam a mosolyom és kiléptem a kapuból, hogy lehúzzak egy messziről érkező lövést. Láttam, hogy Sergio is érkezik, hogy tisztázzon, valószínűleg nem hallotta meg a kiáltásom, miszerint ott vagyok. A levegőben ütköztünk, könyöke a bordáimat találta el. Szorosan fogtam a labdát, nem törődtem az oldalamba hasító fájdalommal.<br />
Pár perccel később egy jól eltalált távoli lövést kellett kitolnom, leérkezésnél tompítás nélkül estem a fájó bal oldalamra. Tudtam, hogy ez így nem lesz jó. Eleinte még reménykedtem, hogy a fájdalom enyhül és idővel elmúlik, de rá kellett jönnöm, hogy ez több egy szerencsétlen ütközésnél. Összeszorított fogakkal néztem fel az eredményjelzőre. Még csak tíz perc telt el a meccsből, tudtam, hogy nem fogok kibírni még nyolcvanat. Intettem az orvosi stábnak, hogy valami gond van és a hozzám hátrakerülő labdát kirúgtam.<br />
Juan nem is kérdezte, hogy mi a baj, az ütközésből és a fájdalmas arckifejezésemből minden kiderült számára.<br />
- Figyelj, bekötjük, de mást nem nagyon lehet vele tenni - magyarázta, miközben betekerték az oldalamat.<br />
- Iker, ez én voltam? - jött oda Sergio, mire bólintottam, Pepe pedig bemutatta a szerencsétlen mozdulatot. - Basszus. Nem láttam - mondta, arcán végigfutott a döbbenet.<br />
Visszahúztam a kesztyűimet, egyelőre úgy döntöttem, folytatom. Pár perc múlva azonban lemondóan ráztam meg a fejem. Ez így nem lesz jó, le kell mennem. Intettem Ancelotti felé, hogy csere lesz, aztán elindultam a pálya széle felé.<br />
- Iker! - kiáltott utánam Pepe, mire átnyújtottam neki a csapatkapitányi karszalagot, ő pedig futólag megölelt. - Minden rendben lesz - mondta, de mindketten tudtuk, hogy ezzel a kijelentéssel még várni kell.<br />
Gyorsan megöleltem Diegot, aztán lerobogtam az öltözőbe, nyomomban az orvosi csapattal. Kétségbeesetten rogytam le a padra. Miért? Ennyi jutott nekem? 10 perc? Tudtam, hogy nem vagyok képes végigcsinálni az elmúlt hónapokat még egyszer.<br />
Juan nem engedte, hogy túlságosan magam alá kerüljek, gyorsan vizsgálni kezdett.<br />
- Figyelj, röntgen nélkül nem tudok biztosat mondani, de nem tűnik komolynak. Valószínű, hogy csak egy kis zúzódás, pár nap pihenő és a régi leszel. Peches ütközés volt, ez minden - mondta hosszú percek némasága után.<br />
Egy pillanatra megkönnyebbültem, de aztán eszembe jutott, hogy januárban ugyanezt hallottam. Csak egy zúzódás, pár nap pihenő... És utána ki kellett hagynom majd' nyolc hónapot. Próbáltam kitörölni a fejemből a baljós gondolatokat, azzal biztattam magam, hogy akkor sokkal nagyobb volt a fájdalom és nem akart elmúlni, most azonban szép lassan enyhülni kezdett.<br />
A félidőben Sergio első útja hozzám vezetett.<br />
- Iker, ugye minden oké? Sajnálom, nem láttalak - mondta, miközben aggódva fürkészett.<br />
- Juan azt mondta, csak egy zúzódás.<br />
- Remélem igaza van - sóhajtott.<br />
- Sese, ne emészd magad, véletlen volt. Már nem akarlak kinyírni - vigyorogtam rá, mire ő is elmosolyodott.<br />
- Pedig féltem egy kicsit - vágta le magát a padra, hogy meghallgassa Ancelottit.<br />
Eszembe se jutott hibáztatni, ez bármikor, bárkivel megtörténhet egy meccs alatt. Természetesen szomorú és csalódott voltam, hogy nem úgy sikerült a visszatérés, ahogy szerettem volna, de az enyhülő fájdalom miatt éreztem, hogy nem lesz semmi komoly baj.<br />
<br />
Hajnalban értünk haza, fáradtan, de elégedetten. Fölényesen tudtunk nyerni, a mutatott játék pedig sok jót ígért a szezon további részére. A házba belépve tudtam, hogy Sara még ébren van és alig várja, hogy végre a saját szemével is meggyőződhessen arról, hogy jól vagyok. Hiába hívtam fel közvetlenül a meccs után, tudtam, hogy aggódik. Alig dobtam le a táskámat a cipők mellé, mikor megjelent a nappali ajtajában.<br />
- Na végre! - tört ki belőle, aztán gyorsan átszelte a köztünk lévő pár métert és átölelte a nyakamat. - Hogy vagy?<br />
- Jobban, már nem fáj annyira - mosolyogtam rá megnyugtatóan. - Holnap elmegyek röntgenre, de szerintem igaza lesz Juannak, csak egy kis zúzódás.<br />
Finoman felhúzta a pólómat, szemügyre véve a lila foltot a bordám alatt, aztán tenyerét lágyan rásimította és halvány mosollyal nézett rám.<br />
- Túl sokat aggódom mostanában érted.<br />
- Sajnálom - szorítottam ajkam a homlokára. - Nem direkt csinálom - mondtam halkan nevetve, aztán megfogtam a kezét és a nappaliba húztam.<br />
Elmosolyodtam a szemem elé táruló látványon. A kanapén párnák és plédek hevertek össze-vissza, a TV halkan szólt a háttérben, az asztalon pedig rengeteg kismama könyv feküdt, mindenféle cetlikkel és post-itokkal megjelölve a fontosabb részeknél.<br />
- Újabb kötelező olvasmány? - emeltem fel mosolyogva a számomra még új könyvet.<br />
- Nem lehet eléggé felkészülni, ráadásul tele vannak ellentmondásokkal - túrt a hajába fáradtan, mire magamhoz öleltem.<br />
- Sara, mondtam már, nem kell aggódnod. Ezt nem lehet könyvekből megtanulni. Persze, segít, de nem szabad mindig ezekre hagyatkozni.<br />
- Tudom, csak...<br />
- Hidd el, mindenki azt mondja, hogy bízz a megérzéseidben. Márpedig azok általában jók - csókoltam meg, hogy megnyugtassam. - Ne aggódj emiatt, minden jön majd magától.<br />
- Mindig tudod, hogy nyugtass meg - sóhajtott fel, majd egy újabb csók után ellépett tőlem, hogy rendet rakjon, mielőtt felmennénk aludni.<br />
- Tudod mit? - kaptam el hátulról a derekát. - Aludjunk most itt, majd holnap segítek elpakolni - mondtam, majd egy gyors, de finom mozdulattal ledöntöttem a kanapéra.<br />
Nevetve fordult az oldalára, csillogó szemekkel figyelte, ahogy én is elhelyezkedek mellette. Kisimítottam néhány kósza tincset az arcából, aztán egy hosszú pillanatra összeillesztettem az ajkainkat.<br />
- Úgy tűnik, jobban vagy - mondta halkan.<br />
- Ez a te hatásod - nyomtam egy puszit a hajába, aztán mosolyogva figyeltem, ahogy még fészkelődik egy kicsit, majd a tökéletes pozíciót megtalálva fejét az oldalamba fúrta, majd egyenletes szuszogását hallgatva lassan én is álomba merültem.<br />
<div style="text-align: center;">
<div style="text-align: justify;">
<div style="text-align: center;">
×××</div>
</div>
</div>
<div style="text-align: justify;">
<i>2013 november</i></div>
<div style="text-align: justify;">
Az ősz úgy repült el, hogy alig vettem észre. A Bajnokok Ligája elindulásával megkaptam a lehetőséget, amivel a legjobb tudásom szerint próbáltam élni. Voltak jó és kevésbé jó meccseim, de a lényeg az volt, hogy a csapat és Ancelotti bízott bennem. A Király Kupa decemberben indult, azt is én fogom kapni, így tovább tudom gyarapítani a meccsek számát. Természetesen ennél is többet szeretnék, minden alkalommal jó lenne a pályára lépni, de ez a megoldás a lehető legjobb Diegonak és nekem is, úgyhogy egyikünk sem panaszkodik soha, egyszerűen csak keményen dolgozunk és a mérkőzések során mindent próbálunk kihozni magunkból.</div>
<div style="text-align: justify;">
Ajkam finoman a még alvó Sara homlokára szorítottam, majd óvatosan, nehogy felébresszem, készülődni kezdtem, végül csendesen behúztam magam mögött a szobaajtót. Nem tudtam megállni, hogy ne nézzek be az emelet másik szobájába, ahol egyre több és több babadolog tűnt fel. Nemrég kipakoltunk minden felesleges holmit, aztán szép lassan kezdtünk bevásárolni. Egyelőre még minden rendszer nélkül, egymás hegyén hátán feküdt a rengeteg játék, ruha és takaró, de a látvány már így is mosolygásra késztetett.<br />
A konyhában összeütöttem egy gyors reggelit, amivel meglephetem Sarát, aztán felkaptam a kulcsom és elindultam. Mosolyogva néztem a kulcscsomóm új, apró darabjára, ami a <span style="background-color: white; line-height: 20px; text-align: start;"><span style="font-family: inherit;">Pont de l'Archevêché egyik lakatját nyitja. Az elmúlt hétvégét Párizsban töltöttük, ott ünnepeltük az évfordulónkat és nem hagyhattuk ki a híres korlátot, amin a szerelmesek több ezer lakatot helyeztek el. Tökéletes hétvége volt, tele romantikával, mindketten tudtuk, hogy valószínűleg ezek voltak az utolsó napok, amiket igazán kettesben tölthettünk és kizárva a külvilágot mi is átlagos szerelmespár lehettünk. </span></span><br />
<div style="text-align: justify;">
<span style="background-color: white; line-height: 20px;">Jókedvűen léptem be az edzőközpontba, aztán megláttam Sergiot és a mosolyom még szélesebbé vált. Természetesen hozzám is eljutott a nagy hír, úgyhogy utána siettem és még azelőtt megállítottam, hogy belépett volna az öltözőbe.</span></div>
<div style="text-align: justify;">
<span style="background-color: white; line-height: 20px;">- Mi a helyzet, apuci? - kérdeztem vigyorogva, mire megtorpant és nevetve fordult felém. </span></div>
<div style="text-align: justify;">
<span style="background-color: white; line-height: 20px;">- Szóval hallottad - túrt a hajába.</span></div>
<div style="text-align: justify;">
<span style="background-color: white; line-height: 20px;">- Nehéz lett volna figyelmen kívül hagyni, annyi helyen közzétetted. Nem is tudtam, hogy ilyen terveid vannak.</span></div>
<div style="text-align: justify;">
<span style="background-color: white; line-height: 20px;">Válaszolni sajnos már nem tudott, mert beléptünk az öltözőbe, ahol a többiek egészen másképp fogadták. Mindenkit meglepett a hír, Sergio imádta ugyan a gyerekeket, de soha nem mondta, hogy a közeljövőben ő is szeretne. Tudtuk, hogy jól megvannak Pilarral, de erre senki nem számított.</span></div>
<div style="text-align: justify;">
<span style="background-color: white; line-height: 20px;">Fabio vigyorogva kezébe nyomott egy kinyomtatott oldalt a pelenkázásról, Cris azzal hülyéskedett, hogy Sese híres, ezer wattos mosolya vajon meddig fog ragyogni az ébren töltött éjszakák után, Pepe eljátszotta a sértődöttet, miszerint Sergio "utánozza", hiszen ő is csak nemrég tudta meg, hogy újra apa lesz. </span></div>
<div style="text-align: justify;">
<span style="background-color: white; line-height: 20px;">- Egy dolgot mondj meg nekem - kérte Marcelo. - Mit fejeltél le, mikor megtudtad a hírt? - bökött a Sese homlokán virító sebre, mire kitört a röhögés az öltözőben.</span></div>
<div style="text-align: justify;">
<span style="background-color: white; line-height: 20px;">Körülbelül tíz percet kellett kibírnia, míg kiszórakoztuk magunkat, aztán abbahagytuk a hülyéskedést és gratuláltunk neki. Bármennyire is hihetetlennek tűnt elsőre, látszott rajta, hogy már most nagyon büszke a leendő gyerekére, ráadásul nagyon sokan voltunk most az öltözőben, akik át tudtuk érezni az örömét.</span></div>
<div style="text-align: justify;">
<span style="background-color: white; line-height: 20px;">- Most komolyan, terveztétek? - kérdeztem tőle a melegítő körök alatt.</span></div>
<div style="text-align: justify;">
<span style="background-color: white; line-height: 20px;">- Hát, beszéltünk róla. Azt nem mondtuk, hogy most azonnal, úgyhogy meglepetés volt, mikor kiderült, de azt tudtuk, hogy szeretnénk valamikor, szóval... Így sikerült. Most már megértem ezt a hülye vigyort a fejeden, szerintem én is így nézek ki - mondta, mire oldalba löktem és nevetve folytattuk az edzést.</span></div>
<div style="text-align: justify;">
<div style="text-align: center;">
×××</div>
<div style="text-align: justify;">
<i>2013 december </i></div>
<div style="text-align: justify;">
A ház előtt két ismeretlen kocsi állt, úgyhogy kíváncsian nyitottam ki az ajtót. Az emeletről beszélgetést és hangos kacagást hallottam leszűrődni, mire felsiettem a lépcsőn és megálltam a fiunk szobája előtt, ahonnan a hangokat hallottam. Kíváncsian nyitottam ki az ajtót, aztán az elém táruló látvány hatására döbbentem álltam meg a küszöbön. Sara, az unokatestvére, Marine és egy másik barátnője, Laura már az utolsó simításokat végezték a szobán, melynek falait most különböző rajzok díszítették. A csillagok, hajók, házak és léghajók színes keveréke fantasztikusan nézett ki együtt, egészen egyedi hangulatot varázsoltak a szobának.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Iker - mosolygott rám Sara, mikor észrevett. - Hogy tetszik?</div>
<div style="text-align: justify;">
- Csodálatos - néztem körbe újra és újra. - Köszönöm - pillantottam a lányokra, akik mosolyogva húzták meg az utolsó vonalakat.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Nem akarsz te is dolgozni egy kicsit? - nyújtott felém Sara egy ecsetet, aztán az egyik léghajóra mutatott, amire egy 1-es szám volt rajzolva. - Ezt meghagytuk neked - kacsintott rám.</div>
<div style="text-align: justify;">
Nevetve vettem át az ecsetet és a festéket, aztán nekiláttam, hogy én is hozzátegyek egy kicsit a fiam szobájához. A lányok hamarosan elmentek, fél órával később pedig mi is befejeztük Sarával és elégedetten néztünk körbe. Gyönyörű lett és ami a legjobb volt, hogy kevesebb, mint egy hónap múlva már lakója is lesz. </div>
<div style="text-align: justify;">
- Arra gondoltam - kezdte Sara -, hogy ide még festhetnénk egy nagy Atletico címert - mutatott a kiságy feletti falra, mire grimaszolva fejeztem ki véleményem a dologról. - De lehet Barcelona is, ha azt szeretnéd - pislogott ártatlanságot színlelve.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Nem vicces - morogtam, ő azonban felkuncogott és hozzám lépve ajkait lágyan az arcomra szorította. </div>
<div style="text-align: justify;">
Pár pillanatig még játszottam a durcást, de aztán átfontam a derekát és mosolyogva néztem le rá. Valószínűleg csak erre várt, mert a következő pillanatban végighúzta festékes ujját az arcomon, kék csíkot rajzolva a bőrömre. </div>
<div style="text-align: justify;">
- Hé - nevettem fel, miközben Sara gyorsan kibontakozott a karjaimból és menekülőre fogta. - Ezt visszakapod - kaptam fel a palettát és utána siettem.</div>
<div style="text-align: justify;">
Gyorsan utolértem, elkaptam a csípőjénél fogva és nem törődve tiltakozásával, én is összefestékeztem az arcát. Folyamatosan nevetve kentük egymásra a kimaradt festéket, nem törődve azzal, hogy mi lesz a hajunkkal vagy a ruhánkkal. Végül szorosan átöleltem hátulról, belepusziltam a nyakába, ő pedig kuncogva döntötte fejét a vállamra.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Szerintem jobb, ha most egyből elmegyünk zuhanyozni - néztem végig magunkon, Sara pedig egyetértően bólintott.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Úristen - túrt a hajába, mikor meglátta magát a tükörben.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Te kezdted - böktem oldalba.</div>
<div style="text-align: justify;">
Rengeteg időbe telt, míg lemostuk magunkról és egymásról a festéket, Sara haja pedig igazi kihívást jelentett. Egy jó óra múlva szálltunk ki a zuhanyzóból, mosolyogva figyeltem, ahogy Sara maga köré tekeri a törülközőt. </div>
<div style="text-align: justify;">
- Igazi mintaszülők leszünk - vigyorgott rám, mire magamhoz húztam és megpusziltam a homlokát, aztán összeráncoltam a szemöldököm.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Jól vagy? - kérdeztem.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Persze, miért?</div>
<div style="text-align: justify;">
- Mert körülbelül 38 fokos lázad van - mondtam, miközben kezem a homlokára szorítottam, hogy biztos legyek benne.</div>
<div style="text-align: justify;">
Tűzforró volt, a szeme is lázasan csillogott, úgyhogy minden tiltakozása ellenére, miszerint ő jól van, az ágyba dugtam és a kezébe nyomtam egy lázmérőt, hamarosan kiderült, hogy igazam van. Makacsul próbált felkelni, de ezúttal nem engedtem.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Sara, légy szíves, maradj az ágyban. Majd én elpakolok, megcsinálom a vacsorát. Meg kell gyógyulnod, pár hét múlva szülni fogsz, addigra erősnek kell lenned.</div>
<div style="text-align: justify;">
Ez elegendő érvnek bizonyult, mivel hagyta, hogy betakarjam és bevette az orvos által előírt, kismamáknak is szedhető gyógyszert. Miután megbizonyosodtam róla, hogy tényleg nem fog felkelni, magára hagytam, gyorsan rendet raktam a gyerekszobában, majd lementem a konyhába, hogy összeüssek valami vacsorát. Már majdnem kész voltam, mikor lépteket hallottam magam mögül, mire szemrehányóan megfordultam.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Mit csinálsz? - kérdeztem.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Csak ezért jöttem - emelte fel a kezében lévő könyvet.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Pihenned kéne - sóhajtottam.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Ez nekem pihenés. Különben sem tudok mit csinálni, nem bámulhatom a falat, míg te idelent vagy - tiltakozott.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Akkor menjünk fel - vettem ki a sütőből a tortillát, mire Sara szemei felcsillantak.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Ettől meggyógyulok - vett ki két tányért a szekrényből, mire megcsóváltam a fejem. </div>
<div style="text-align: justify;">
- Legalább ilyenkor engedd meg, hogy kiszolgáljalak - toltam arrébb a kezét, mikor fel akarta vágni a tésztát. </div>
<div style="text-align: justify;">
Megforgatta a szemeit, de nem ellenkezett, úgyhogy halvány, győzedelmes mosollyal megfogtam a két tányért és felvittem a szobánkba. Sara láthatóan beletörődött a dologba, mert mosolyogva felült és egy hálás csókot kaptam tőle köszönetképpen. </div>
<div style="text-align: justify;">
Vacsora közben tekintetem a rengeteg ultrahangképre vándorolt, a legelső és a legutóbbi közti óriási különbségen képtelen voltam nem mosolyogni. Szinte hihetetlen, hogy ebből az apró, alig látható pöttyből mára egy egészséges baba lett, aki hamarosan megszületik. Szemem a sarokban lévő táskára siklott, amibe már összepakoltuk a kórházban szükséges cuccokat, hogy ne az utolsó pillanatban kelljen kapkodni. Sara kitalálhatta, mi jár a fejemben, mert kezét a hasára simítva dőlt az oldalamnak.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Olyan ez az egész, mint egy álom. De ha így van, nem akarok felébredni - susogta, mire rámosolyogtam és összeillesztettem ajkainkat.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Aludj egy kicsit, minél hamarabb meggyógyulsz, annál hamarabb kapod vissza a konyhát - suttogtam két csók között, bevetve minden meggyőzési képességemet. - Ezt pedig majd én olvasom, míg te alszol - vettem ki a kezéből a könyvet.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Hé, ez nem a te dolgod - kapott utána nevetve, én azonban magasra feltartottam a könyvet, hogy ne érhesse el. - Gonosz vagy - morogta, aztán nekem háttal lefeküdt és magára rántotta a takarót.</div>
<div style="text-align: justify;">
Visszafojtott nevetéssel öleltem át, arcom a nyakába temettem és játékosan összeborzoltam a haját.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Szeretlek, te bolond nőszemély - mormoltam a fülébe, mire mosolyogva fordította felém az arcát.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Én is szeretlek, te kis zsarnok - húzta le a fejem magához, hogy újra megcsókolhasson.</div>
<div style="text-align: justify;">
Lágyan beleharaptam alsó ajkába, mire egész testével felém fordult és még közelebb húzott magához. Kuncogva szakadt el tőlem, elhelyezkedett mellettem, fejét a mellkasomra fektette, én pedig fél karral átöleltem és figyeltem, ahogy lassan álomba merül, majd kinyitottam a könyvet és elmerültem a kisbabák világában.</div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
</div>
</div>
</div>
Csannahttp://www.blogger.com/profile/00156515982930081142noreply@blogger.com3tag:blogger.com,1999:blog-7525620662600224066.post-25889809993090834322014-02-02T17:32:00.000+01:002014-05-18T14:15:15.957+02:0072. fejezet<i>Sziasztok! Ezer bocsánat, nem így terveztem, de megint kicsit összejöttek a dolgok, nem sok időm volt, ha meg igen, akkor az árammal voltak problémák a hó miatt... :) Remélem, a következőt gyorsabban tudom hozni.</i><br />
<i>Köszönöm az előző fejezethez érkezett pipákat és kommentet, valamint az új olvasókat, jó látni, hogy ennyien vagytok, mikor belekezdtem, elképzelni se mertem, hogy ilyen sok embert érdekelni fog a történetem :)</i><br />
<i>Jó olvasást!</i><br />
<i>Csanna</i><br />
<i><br /></i>
<br />
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<a href="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEitcjQN-AjfrNkywsXDAfbpOdTmo-m985rHhJ5HHOWXZ4GVht4DQwz7iYGOK_VrBSyvP04EElwkK3tNbWxe4fXywpdBTO5i3X8aQgOlYCZFdsv8PE0oRHjPec_8fcky1V_t4UaTd_f3xNA/s1600/tumblr_mrt5sjD5O81rshrcvo1_500.gif" imageanchor="1" style="margin-left: 1em; margin-right: 1em;"><img border="0" src="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEitcjQN-AjfrNkywsXDAfbpOdTmo-m985rHhJ5HHOWXZ4GVht4DQwz7iYGOK_VrBSyvP04EElwkK3tNbWxe4fXywpdBTO5i3X8aQgOlYCZFdsv8PE0oRHjPec_8fcky1V_t4UaTd_f3xNA/s1600/tumblr_mrt5sjD5O81rshrcvo1_500.gif" /></a></div>
<i><br /></i>
<i><br /></i>
<i>2013 augusztus</i><br />
<div style="text-align: justify;">
- Tényleg hazamész? - kérdezte Sergio sokadjára.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Igen - mondtam, szintén sokadjára.</div>
<div style="text-align: justify;">
Az edzőtábornak vége volt, a csapat nagy része délután repül haza. A spanyol válogatott játékosok azonban maradnak, kivéve engem. Majdnem két hete nem láttam Sarát, ráadásul ez a barátságos meccs senkinek nem hiányzott. A honvágy és az összezártság a második hét végére már kissé nyűgössé tett minket, mindenki szeretett volna már otthon lenni a családjával.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Akkor csak hogy tisztázzuk: hazarepülsz Madridba, ami körülbelül 9 óra, aztán visszarepülsz Guayaquilba, ami meg van vagy 12 óra. Majdnem egy napot repülsz és otthon vagy alig fél napot. Te hülye vagy - mondta teljesen nyugodtan. - Ráadásul hulla leszel, mire visszaérsz.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Nem érdekel, Sese. Vagy hazamegyek most, vagy még napokig nem látom a családomat. Tudom, hogy ez furcsa neked, de egyszer majd a te barátnőd is terhes lesz és akkor majd megérted, mi ez az érzés - veregettem meg a vállát mosolyogva, aztán felkaptam az ágy mellett heverő bőröndömet és csatlakoztam a hazarepülők csoportjához.</div>
<div style="text-align: justify;">
Nem szóltam Sarának, mert tudtam, hogy késő este fogok hazaérni, nem akartam, hogy éjszakázzon miattam, ráadásul szerettem volna meglepni. Próbáltam aludni az út során, nem akartam, hogy a fáradtság befolyásolja a teljesítményemet. Mindegy, hányszor hívtak már be a válogatottba, mindig megtiszteltetést jelentett számomra.</div>
<div style="text-align: justify;">
Mikor kiléptem a reptér ajtaján, mosolyogva szívtam magamba Madrid illatát. Gyorsan fogtam egy taxit, alig volt forgalom, úgyhogy fél órán belül már a házunk előtt álltam. Csendben nyitottam ki a bejárati ajtót, aztán mikor beléptem, alig bírtam ki, hogy ne nevessem el magam. Doce és Uno éberen, a fülüket hegyezve, teljes mozdulatlanságban álltak a lépcső előtt, aztán mikor rájöttek, hogy én vagyok az, egymással versengve rohantak elém üdvözölni. </div>
<div style="text-align: justify;">
- Shh halkan! - próbáltam csitítani őket, nem akartam felébreszteni Sarát. - Jól van, nyugi, még a végén felborítotok - nevettem halkan.</div>
<div style="text-align: justify;">
Mikor zajt hallottam az emeletről, átléptem a két kutyán és mosolyogva vártam, hogy Sara felbukkanjon. Pár pillanattal később álmos arccal jelent meg a lépcső tetején, de egy azonnal felébredt, mikor meglátott.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Iker! - mosolyodott el szélesen. - Mit csinálsz itt? - kérdezte, miközben lesietett a lépcsőn és kitárt karjaimba ugrott. </div>
<div style="text-align: justify;">
- Hazajöttem - suttogtam, mire újra kérdésre nyitotta a száját, én azonban gyorsan megcsókoltam.</div>
<div style="text-align: justify;">
Nevetve hagyta, hogy ajkam birtokba vegye az övét, miközben egyik kezemet az arcára simítottam, a másikat pedig a derekára vezettem és közelebb húztam magamhoz testét.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Hiányoztál - fúrta fejét a vállamba, mikor elszakadtunk egymástól.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Te is nekem. Ezért vagyok most itt - nyomtam egy puszit a homlokára, mire kissé elhúzódott, hogy a szemembe tudjon nézni.<br />
- Nem lesz meccsetek?<br />
- Dehogynem. Holnap este megyek vissza - mondtam magától értetődően, mire Sara szemöldöke a homloka közepéig szaladt.<br />
- Egy napra jöttél?<br />
- Ühüm - mormoltam, miközben ajkam felfedező útra indultak az arcán. - Mondtam, hogy hiányoztál - mosolyogtam rá.<br />
- Nem vagy normális - suttogta, de éreztem, ahogy karjait még szorosabban fonja a nyakam köré. - Most én is szidjalak össze, hogy nem tesz jót neked?<br />
- Nem szidtalak össze - nevettem fel tiltakozva. - Csak aggódtam.<br />
Szavaim közben kezem a hasára vándorolt, arcomra mosolyt csalt az érezhető változás. Az egyik bő pólóm volt rajta, de már ez sem rejtette el pocakját. Lágyan végigsimított az arcomon, aztán összekulcsolta ujjainkat és a szobánk felé vettük az irányt.<br />
- Álmos vagy - lehelt puszit a szemem alatt karikákra, mire mormoltam valamit válaszképpen. - Gyere, aludjunk, holnap lesz idő minden másra.<br />
Nem tiltakoztam, követtem az emeletre, aztán másodpercek alatt ledobtam magamról a felesleges ruhákat és bedőltem az ágyba. Fáradt voltam, de boldogan húztam magamhoz Sarát, hosszú napok után végre tudtam, hogy nyugodtan fogok tudni aludni.<br />
<br />
Fogalmam sem volt, hány óra van, mikor felkeltem. Sara békésen szuszogott mellettem, úgyhogy óvatosan a hátamra fordultam és próbáltam kissé összeszedni magam. Az időeltolódás miatt kába voltam, de pár perc lusta semmittevés után kicsit kitisztult a fejem és kevésbé fáradtan fordultam újra Sara felé. Mosolyogva figyeltem, képtelen voltam visszafogni magam, felemeltem a kezem és óvatosan kisimítottam összekuszálódott haját az arcából. Kicsit összehúzta a szemöldökét, a szemét egy pillanatra szorosabban hunyta le, aztán pislogott párat és hunyorogva felnézett rám.<br />
- Jó reggelt - morogta álmosan, mire elnevettem magam és puszikkal borítottam el arcát. - Szúrsz - kuncogott fel és fészkelődni kezdett.<br />
- Nem volt időm borotválkozni a repülőn - vigyorogtam rá, mire játékosan megforgatta a szemeit, aztán kezeit a mellkasomra tette, én pedig hagytam, hogy a hátamra fordítson és felém hajoljon.<br />
- Mikor indul a géped?<br />
- Hatkor - válaszoltam, mire alig látható fintor futott végig az arcán.<br />
- Akkor van tíz óránk együtt. Mit szeretnél csinálni?<br />
- Először is csinálok valami reggelit - nyomtam egy gyors puszit a homlokára és kimásztam az ágyból.<br />
A kutyák újra kitörő örömmel üdvözöltek, kellett pár perc, míg lenyugodtak és hagyták, hogy bemenjek a konyhába. Sara mosolyogva jött le utánam, mikor meglátta a készülő melegszendvicseket és a rengeteg gyümölcsöt, nagyot sóhajtva a hasára simította a kezét.<br />
- Nagyon kezd hasonlítani az apukájára. Ha továbbra is ennyit eszek, olyan leszek a kilencedik hónapra, mint egy elefánt.<br />
- És akkor mi lesz? - kérdeztem felé fordulva, miközben felé nyújtottam a kezem, ő pedig kihasználva az alkalmat a karjaimba bújt.<br />
- Hát, nem is tudom... - hajtotta le a fejét. - Engem zavarna.<br />
- Engem viszont egyáltalán nem. Sara, nincs olyan nő, aki ne hízna egy kilót se a terhesség alatt. Ez teljesen természetes, nincs rajta semmi kivetnivaló. Tudod, hogy nekem nem ez számít.<br />
- Jó, de...<br />
- Semmi de - szorítottam ajkam az övére, hogy félbeszakítsam. - Tökéletes vagy, attól függetlenül, hogy mennyit mutat a mérleg.<br />
Megforgatta a szemeit és grimaszolt, de nem hozta többet szóba a témát, inkább jókedvűen nekilátott elfogyasztani a reggelit.<br />
- Tele vagyok - csúszott lentebb a széken, miután az utolsó morzsáig mindent eltüntetett.<br />
- Örülök neki, kell az energia.<br />
- Miért mit tervezel? - pillantott rám csillogó tekintettel, mire görcsbe rándult a gyomrom.<br />
- Hmmm... vannak ötleteim - nevettem fel, miközben megkerültem az asztalt és mosolyogva megálltam előtte. - Például elmehetnénk sétálni a kutyákkal, vehetnénk valamit a visszafele útra Guayanába, a kocsit is le kéne mosni... - soroltam, de tekintetét látva nem bírtam tovább, kitört belőlem a nevetés és megcsókoltam...<br />
<div style="text-align: center;">
×××</div>
<div style="text-align: justify;">
Izgatottan és reményekkel telve szálltam fel a csapat buszára, ami a stadionba vitt minket a szezon első meccsére. A többiek nevetgéltek, egymással hülyéskedtek, miközben én a gondolataimba merülve elfoglaltam a szokásos helyem a buszon és kibámultam az ablakon. Mióta mindenki visszaért Madridba és a csapat teljes létszámmal edzett, a médiában mindennapossá váltak a kapuskérdést firtató cikkek. Senki nem tudott semmit, még mi sem. Nem tudtuk, hogy a Mester meghozta-e már a döntést vagy nem, mindenki csak találgatott. Őszintén reménykedtem, hogy megkapom a lehetőséget és visszatérhetek a Bernabéuban is, de Diego nagyon kemény vetélytárs volt. Csak annyit tehettünk, hogy a legjobbunkat nyújtottuk edzésről edzésre, így próbálva meggyőzni az edzői stábot. </div>
<div style="text-align: justify;">
Végigsétáltam az ismerős folyosókon, a stadion még üres volt, a nézőket csak később kezdik el beengedni. Mindenki várta már ezt a meccset. Egy gyors pillantást vetettem a pályára, aztán bementem az öltözőbe, hogy meghallgassam Ancelottit.</div>
<div style="text-align: justify;">
Pár mondat után nem húzta tovább a dolgot, rátért a kezdőre.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Diego, Dani, Sergio... - sorolta a neveket, mire fejem az öltöző ajtajának döntöttem és nagyon igyekeztem, hogy az arcom ugyanolyan érzelemmentes maradjon, mint amilyen egy perccel ezelőtt volt.</div>
<div style="text-align: justify;">
Le voltam sokkolva. Tudtam persze, hogy mindkettőnknek 50-50 százalék esélye van, de én tényleg mindent megtettem és ezek szerint ez sem volt elég. Mikor fogok újra játszani?</div>
<div style="text-align: justify;">
A többiek vetettek rám egy-egy óvatos pillantást, amiből rájöttem, hogy nem sikerült úgy álcázni érzelmeimet, mint szerettem volna. Hátat fordítva nekik kezdtem el öltözni, miközben magamat győzködtem. Ez csak erre az egy meccsre vonatkozik. Még nem dönthetett a szezon egészére nézve. Még nincs vége mindennek. </div>
<div style="text-align: justify;">
- Jössz, Iker? - kérdezte Diego, mire felnéztem és rájöttem, hogy már csak ketten vagyunk az öltözőben.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Persze - kaptam fel a kulacsom és a törölközőm, aztán halványan rámosolyogtam a csapattársamra és a pálya felé vettem az irányt.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Hé! - kiáltott utánam és igyekezett beérni. - Figyelj, nem tudom, miért így döntött, de...</div>
<div style="text-align: justify;">
- Diego - szakítottam félbe. - Megtörtént. Jó srác vagy, megérdemled a lehetőséget. Tudom, hogy mindent meg fogsz tenni - tártam szét a karom.</div>
<div style="text-align: justify;">
A szokásos melegítő körök után szomorúan figyeltem Diegot, aki elkezdte az első számú kapusok szokásos melegítését. Valószínűleg túlságosan feltűnő volt a hangulatom, mert Villiam, a kapusedző tűnt fel mellettem hirtelen.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Iker, jól vagy? - kérdezte és egyből tudtam, mire gondol.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Hát persze. Legalább játszhatok a Bernabéu Kupán - mondta félig viccesen, félig szomorúan.</div>
<div style="text-align: justify;">
Nyilvánvaló volt, hogy aki ma nem kap lehetőséget, az pályára léphet Raúl hivatalos búcsúmeccsén is, úgyhogy ez egy kicsit enyhítette a csalódottságomat.</div>
<div style="text-align: justify;">
Villiam mélyen a szemembe nézett, aztán a vállamra tette a kezét és halkan, hogy csak én halljam, megszólalt.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Hidd el, Iker, meg fogod kapni a lehetőséget. Évek óta dolgozom együtt Carloval, tudom, hogy egy ilyen tehetséget és legendát, mint te, nem fog a padon jegelni. Légy türelmes és dolgozz úgy, mint eddig és nem lesz baj. Addig is, melegíts még egy kicsit, mert mindig történhet valami, mikor be kell ugrani a padról - hagyott magamra.</div>
<div style="text-align: justify;">
Tűnődve néztem utána, nagyon szerettem volna hinni neki. Teljesítettem a kérését, csináltam még pár nyújtó mozdulatot, aztán csatlakoztam a többi kispados játékoshoz, hogy együtt nézzük végig a meccset.<br />
- Iker! - intett magához Ancelotti a mérkőzés után, mire kérdőn léptem oda hozzá. - Szeretnék veled beszélni egy kicsit. Tudom, hogy ez most nehéz helyzet neked, de örülök, amiért sikerül ennyire profiként kezelned. Őszinte leszek veled, ha tegnap kérdezik meg, nem tudtam volna megmondani, ki fog ma játszani. Azért választottam végül Diegot, mert ő többet tudott edzeni a csapattal, több ideje volt felkészülni. Ez nem azt jelenti, hogy te már nem fogsz játszani a szezonban, ez csak az első meccs volt. Évek óta vagy már a legmagasabb szinten, szerintem nem kell arról beszélnem, hogy milyen nehéz feladat a kapusok rotálása, te is pontosan tudod. Mindent megteszek, hogy minél hamarabb megtaláljam a megfelelő megoldást és megkapd azt játékmennyiséget, amire szükséged van. Azért mondom ezt el neked, mert tudom, hogy sok ajánlatot kaptál már más klubboktól, nyilván lesz még több is. Én azonban számolok veled, szeretném, ha itt maradnál, de természetesen nem kényszeríthetlek semmire - mondta.<br />
Egy ideig csendben végiggondoltam a hallottakat, aztán halvány mosollyal az arcomon válaszoltam.<br />
- Köszönöm. Nem tervezem, hogy elmenjek, legalábbis most nem. Harcolni akarok és újra játszani - mondtam, az edző szavai visszaadták a hitem.<br />
Kezet fogtunk, aztán a parkoló felé vettem az irányt, egyértelműen jobb hangulatban, mint tíz perccel ezelőtt. Ennyire volt szükségem, a tudatra, hogy az edzőm számít rám. Gyorsan bepattantam a kocsiba, alig vártam, hogy otthon legyek.<br />
Sara nem volt a földszinten, úgyhogy halkan felsiettem az emeletre, a szobába benyitva pedig képtelen voltam nem mosolyogni a látványon. A két kutya az ágy mellett feküdt egymás hegyén-hátán, álmosan emelték fel fejüket, mikor észrevettek. Sara aludt, a mellette heverő könyv kismamáknak szólt, valószínűleg kiesett a kezéből, miközben a TV még mindig be volt kapcsolva, de már a következő meccset adták. Óvatosan, hogy ne ébresszem fel, bementem a fürdőszobába, gyorsan elkészültem, aztán becsusszantam mellé az ágyba és magunkra húztam a takarót.<br />
Bármennyire is igyekeztem, mégis sikerült felkeltenem, álmosan fordult meg a karjaimban és rám hunyorgott.<br />
- Iker - mormolta, aztán arcát a nyakamba fúrva szorosan átölelt. - Annyira sajnálom.<br />
Szorosan magamhoz húztam, szinte eggyé olvadtunk az ölelésben.<br />
- Most ne beszéljünk erről. Fáradt vagy, aludj - nyomtam puszit a homlokára. - Majd holnap.<br />
Ahhoz is túl álmos volt, hogy tiltakozzon, egyszerűen az oldalamhoz bújt és lehunyta a szemeit, alig pár másodperc múlva pedig már aludt is, mire mosolyogva leheltem puszit az arcára.<br />
<br />
Reggel mikor pillantásom az órára esett, egy rövid pillanatra bepánikoltam, már fél kilencet mutatott. Aztán mégis visszahunytam a szemeimet és visszamerültem az édes semmittevésbe. Hétfő volt, meccs után nem kellett reggel edzésre mennünk, Sara is szabadnapos volt ma. Kezem a pocakjára simítottam, pár másodperccel később pedig egy apró rúgást érzetem a tenyerem alatt. Elmosolyodtam: szóval a fiunk is felkelt már.<br />
- Csak óvatosan, ne ébresszük fel anyut, hadd pihenje ki magát - mondtam halkan, miközben Sara hasán köröztem ujjaimmal. - Ugye tudod, hogy már alig várjuk, hogy megszüless? Valamiért úgy érzem, hogy nem fogok tudni neked ellenállni és mindent meg fogok engedni - felnevettem, mert tökéletesen el tudtam képzelni a helyzetet.<br />
A következő pillanatban Sara megmozdult és mosolyogva fordult felém.<br />
- Szóval engedékeny apuka leszel? - kuncogott.<br />
- Majd meglátjuk - csókoltam meg lágyan.<br />
Felültem, hátam az ágy támlájának vetve, Sara pedig az ölembe hajtotta a fejét és elkomolyodva nézett rám.<br />
- Figyelj - kezdte. - A tegnapi meccs... Nem tudom, hogy lesz a folytatásban, hogy mit tervez Ancelotti. De én melletted vagyok, bármiről is legyen szó - fúrta tekintetét az enyémbe, én pedig megértettem, miről van szó.<br />
- Beszéltünk a meccs után. Azt mondta, meg fogom kapni a lehetőséget. Valószínűleg megkapom a BL-t, esetleg a Kupát is. Nem tudom, szerintem még ő se döntött véglegesen. Azt tudom, hogy játszani akarok, nem akarok még egy olyan évet, mint a tavalyi, nem akarok a kispadon ülni. Megemlítette, hogy vannak klubbok, akik érdeklődnek, de nem tudom... Én itt nőttem fel. Mindig is ez a klub volt a második családom. Tudom, hogy ritka az ilyen, de én szeretném itt befejezni a karrierem, ha ez lehetséges. Ugyanakkor mindjárt itt van a világbajnokság. 33 éves leszek, nekem már lehet ez lesz az utolsó. Szeretnék ott lenni és segíteni a csapatnak, de ez csak akkor lehetséges, ha játszok év közben. Lehet, hogy könnyebb lenne elfogadni egy ajánlatot. De nekem Madrid az otthonom, nem tudom magam elképzelni egy másik városban. És tőled sem várhatom el, hogy hagyd itt a családod, a munkát és költözz el miattam egy másik országba - suttogtam.<br />
- Iker, tudod, hogy mennék. Több mint három éve vagyunk együtt, eljegyeztél, év végén megszületik az első gyerekünk. Nem tudsz olyat kérni, amit ne tennék meg - mosolyodott el lágyan.<br />
- De...<br />
- Nincs de - szakított félbe. - Szeretlek és éppen ezért bárhogy döntesz is, veled leszek.<br />
Sóhajtva húztam magamhoz és összeillesztettem az ajkainkat, így köszönve meg szavait.<br />
- Én is szeretlek - mormoltam.<br />
Tekintetünk összekapcsolódott, szeméből minden kérdésemre ki tudtam olvasni a választ.<br />
- Harcolni akarok a helyemért, maradni akarok. Még legalább januárig, akkorra úgyis eldől, hogy van-e értelme ennek az egésznek. És mert szeretném, ha a fiunk itt nőne fel.<br />
Válaszul egy puszit nyomott az arcomra, aztán a hasára simította kezét.<br />
- Gondolkoztál már azon, hogy mi legyen a neve? - váltott könnyedebb témára.<br />
- Van néhány ötletem - nevettem fel. - De előbb kíváncsi vagyok a tiedre.<br />
- Hát... Tetszik a Marco, a David, a Bruno, a Cristiano... - kezdte sorolni, én azonban nevetve félbeszakítottam.<br />
- A Cristianot felejtsd el! Nem akarom egész életemben azt hallgatni Cristől, hogy róla neveztük el a gyerekünket - ráztam a fejem, mert túlságosan is ismertem már a portugált.<br />
- Jó jó, akkor hagyj halljam a tieidet - kérte.<br />
- Martín vagy Mauro - mondtam, kíváncsi voltam a véleményére.<br />
- Tetszik - bólintott. - De... Mi van akkor, ha kiválasztunk egy nevet, de mikor meg születik rájövünk, hogy nem is illik rá.<br />
- Sara, ezen ne rágódj! Rengeteg időnk van még. És különben is, hol van az megírva, hogy muszáj előre eldönteni a nevét? Kiválasztunk párat ami tetszik és majd eldöntjük, hogy melyik illik hozzá.<br />
- Igazad van - bólintott.<br />
- Mint mindig - tettem hozzá nevetve, aztán ügyesen kitértem előre, mielőtt az oldalamba ütött volna. - Jössz reggelizni? - másztam ki az ágyból.<br />
- Mintha nem tudnád a választ - mondta incselkedve, aztán szinte kiugrott az ágyból és mosolyogva csatlakozott hozzám.<br />
<div style="text-align: center;">
×××</div>
<div style="text-align: justify;">
Nem volt könnyű a következő pár hét. Nem csak Madridban, de egész Spanyolországban az volt a fő téma, hogy mi lesz a megoldása a kapuskérdésnek a klubbnál. Az idő előrehaladtával egyre inkább érezni lehetett, hogy a szurkolótábor kezd két részre szakadni attól függően, hogy Diegot vagy engem látnák szívesen a kapuban.</div>
<div style="text-align: justify;">
Az Al Sadd elleni meccsen - ami Raúl késői búcsúmeccse volt - élesben tapasztalhattuk meg a megosztottságoz. Körülbelül fél év után léphettem újra a Bernabéu gyepére, nehezen tudtam kordában tartani az érzelmeimet, mikor a közönség a nevemet kezdte skandálni. Minden jól ment, egészen a félidő végéig, amikor is Diego előbújt a kispad árnyékából és melegíteni kezdett. A közönség egy része tapssal, a másik hangos füttyszóval jutalmazta Ancelotti döntését. Kissé csalódott voltam, mert reméltem, hogy végig játszhatok, de a szurkolók heves reakciója meglepett. Pillantásom egy pillanatra találkozott a Diegoéval, arcán láttam, hogy ő se örül annyira a helyzetnek. Nem ő volt a legjobb barátom az öltözőben, de tiszteltük egymást és egyikünk sem akarta, hogy miattunk legyen megosztottság a szurkolók között.</div>
<div style="text-align: justify;">
A második bajnoki forduló sem zajlott le nyugodtan. Idegenben játszottunk, a Granada ellen, a meccs már a végéhez közeledett. Diego rosszul esett, de mivel már csak pár perc volt a meccsből, egyértelmű volt, hogy befejezi. A drukkerek azonban az én nevemet kezdték el skandálni, a legmegdöbbentőbb azonban az volt, hogy nem azok a madridi szurkolók kiabáltak, akik elutaztak megnézni a meccset, hanem a hazaiak, ráadásul pont Diego kapuja mögött. Szerencsére hamar lepergett a maradék pár perc, mindkettőnk számára kényelmetlen volt a szituáció. Figyeltem, ahogy mindenkit megelőzve leviharzik az öltözőbe, mire egy sóhajjal utána indultam. Már messziről hallottam, ahogy dühösen dobálja a cuccait a táskájába, rajta kívül még senki nem volt bent.<br />
- Hé - álltam meg az ajtóban, mire megállt a mozdulat közepén.<br />
- Mi az? - kérdezte egy fokkal nyugodtabban.<br />
- Sajnálom - böktem a pálya felé, mire megvonta a vállát.<br />
- Nem te tehetsz róla.<br />
- Tudom, nem is úgy értettem. Nem érdemled meg, hogy ezt kapd a szurkolóktól - mondtam, mire fejét a kezébe temetve leült a padra.<br />
- Mióta itt vagyok, mindent megteszek, hogy elfogadjanak. Tudtam, hogy nem lesz egyszerű, mert te egy legenda vagy az egész országban, nincs is ezzel semmi baj. Csak annyit szeretnék, hogy fogadjanak el és legalább tiszteljenek annyira, hogy nem kezdik a te neved kiabálni, mikor én vagyok a pályán.<br />
- Hogy van az oldalad? - kérdeztem.<br />
- Nem lesz baj, már most se fáj annyira.<br />
Még mondott volna valamit, de a többiek egyszerre léptek be az öltözőbe, úgyhogy csak legyintett és újra a szekrény felé fordult.<br />
- Hé, minden rendben? - kérdezte Cris, mire egyszerre bólintottunk.<br />
Nem vetődött fel többet a téma, gyorsan összepakoltunk és indultunk haza. A buszon elkaptam Ancelotti tekintetét, éreztem, hogy beszélni akar velem, úgyhogy kihúztam a fülemből a fülhallgatót és a Mester melletti szabad ülésre huppantam le.<br />
- Iker, beszéltem Villiammel, Zizouval és a többiekkel, úgy döntöttünk hogy te kapod meg a Bajnokok Ligáját és a Spanyol Kupát. Mindenki egyetért abban, hogy most talán még jobb formában vagy, mint a sérülésed előtt és hogy szükségünk van a tapasztalatodra a fontos meccseken.<br />
- Köszönöm - mondtam komolyan, de a szám szélén már ott bujkált a boldog mosoly.<br />
Valószínű volt, hogy ez lesz a megoldás, de az edzőm szájából hallani, hogy kicsivel több, mint két hét múlva játszhatok, egészen felemelő volt.<br />
Hazaérve úgy ahogy voltam, cipőben, táskával a kezemben siettem be a nappaliba, hogy minél hamarabb oszthassam meg Sarával is a jó hírt.<br />
- Szia - lépett ki a konyhából mosolyogva, aztán mikor meglátta boldog arckifejezésem, felvonta a szemöldökét. - Mi történt?<br />
- Szeptemberben játszhatok - mondtam, majd elkaptam a derekát és magamhoz vontam.<br />
Egy pillanatra megmerevedett, aztán hevesen átölelte a nyakam és ajkát az arcomra szorította.<br />
- Végre! - szakadt ki belőle, mire elnevettem magam. - Ezt meg kell ünnepelni - fogta kezei közé az arcom, aztán egy lágy csók után a konyhába húzott és az asztalra rakta az illatozó vacsorát.<br />
Mosolyogva figyeltem, legalább olyan lelkes lett a hír hallatán, mint én. Hálásan öleltem át hátulról és a nyakába csókoltam, mire kuncogva fordult meg a karjaimban és elmerültünk egymás tekintetében. Tudtam, hogy nélküle nem lettem volna képes végigcsinálni. Az elmúlt hónapok során végig mellettem volt, mikor már majdnem feladtam, mindig segített, hogy talpra álljak és tovább folytassam. Soha nem fogom tudni meghálálni ezt neki, de a legkevesebb, amit tehetek, hogy ezután itt maradok és harcolok a helyemért a csapatban.</div>
</div>
</div>
Csannahttp://www.blogger.com/profile/00156515982930081142noreply@blogger.com2tag:blogger.com,1999:blog-7525620662600224066.post-28832657419748601412014-01-18T23:27:00.001+01:002014-05-18T13:47:50.616+02:0071. fejezet<div style="text-align: justify;">
<div class="separator" style="clear: both; text-align: justify;">
<i>Sziasztok! Meghoztam az új részt, remélem tetszeni fog. Hogy őszinte legyek, ez az egyik kedvencem. Nem azért, mert annyira fantasztikus lett, nem vagyok vele teljesen megelégedve. De ez az egyik, amit nagyon szerettem volna már megírni és nagyon "vártam", már ha ez a helyes kifejezés, ha a saját történetemről beszélünk. Nem tudom pontosan miért, de az elmúlt hónapok során ez volt az a fejezet, aminek a cselekménye a legtöbbször végigfutott a gondolataimban és ami szinte már kész volt a fejemben, csak le kellett ülni megírni. Három fő esemény lesz benne, és talán ezért vártam már annyira, mert ezek az események nagyon fontosak a történetben. Valami új elkezdődik és valaminek vége lesz. Na jó, hagylak Titeket olvasni :)</i></div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: justify;">
<i>Puszi,</i></div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: justify;">
<i>Csanna</i></div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<br /></div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<a href="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEjncjE1DsECE8BL7OPJelq66aULNB_SBl-VmFOn47pHK1ysEZSBdL9j-5tvusVv1kUeoacjrR6R2GSodNCI2Hub1Z5ylg6r0XDGHnd5UwiTp0XGfXG64lcI61qtVPmGb9RqQ67EXMfQqko/s1600/tumblr_mrvjhrZnfu1qf4zxao1_400.jpg" imageanchor="1" style="margin-left: 1em; margin-right: 1em;"><img border="0" src="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEjncjE1DsECE8BL7OPJelq66aULNB_SBl-VmFOn47pHK1ysEZSBdL9j-5tvusVv1kUeoacjrR6R2GSodNCI2Hub1Z5ylg6r0XDGHnd5UwiTp0XGfXG64lcI61qtVPmGb9RqQ67EXMfQqko/s1600/tumblr_mrvjhrZnfu1qf4zxao1_400.jpg" height="320" width="212" /></a></div>
<i><br /></i>
<i>2013 július-augusztus</i></div>
<div style="text-align: justify;">
A nyaralás után teljesen kipihenten és felfrissülten tértünk vissza Spanyolországba. A barátaink elbeszéléseiből beigazolódott, hogy jól döntöttünk a bejelentéssel kapcsolatban, hiszen mindannyian arról számoltak be, hogy a média teljesen felbolydult a hír hallatán, mindenki többet akart tudni. </div>
<div style="text-align: justify;">
- Sara - szóltam be a fürdőszoba ajtaján legalább ötödjére. - Gyere! Már így is tökéletes vagy.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Valaki nagyon türelmetlen - kuncogott, de végre letette a hajkefét és kilépett hozzám.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Még szép! Három hete nem láttam a gyerekünket, ez nagyon hosszú idő - simítottam kezem szépen kerekedő pocakjára. - Nem bírok tovább várni.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Akkor menjünk - fogta meg a kezem és lehúzott az emeletről.</div>
<div style="text-align: justify;">
Fél óra múlva leparkoltunk a kórház előtt, majd izgatottan léptünk be az ajtón.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Szerinted meg fogjuk tudni, hogy fiú lesz vagy lány? - nézett fel rám.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Fogalmam sincs, de nagyon remélem.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Mintha kissé kevésbé lennél türelmes mostanában - nevetett fel és puszit lehelt az arcomra. - Még mindig ugyanaz a véleményed?</div>
<div style="text-align: justify;">
- Igen - mosolyogtam rá.</div>
<div style="text-align: justify;">
Az elmúlt hetekben folyamatosan azt kérdezgette, hogy egy kisfiúnak vagy kislánynak örülnék-e jobban.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Csak egészséges legyen - mondtam. </div>
<div style="text-align: justify;">
Alig bírtuk kivárni, hogy az orvos behívjon minket, de végül nyílt az ajtó, mi pedig beléptünk a helyiségbe. Mikor Sara felhúzta a pólóját, hogy szabaddá tegye hasát, ajkam önkéntelen mosolyra húzódott. Pocakja hétről hétre szemmel láthatóan nőtt, már nem sokáig fogja tudni elrejteni, még a bővebb szabású pólók alatt sem. Az orvosnak szemlátomást ugyanez járt a fejében, mikor megszólalt.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Úgy tűnik, nagy baba lesz, pedig még csak ezután fog igazán elkezdeni nőni.</div>
<div style="text-align: justify;">
Sara felnevetett, aztán kinyújtotta felém a kezét, mire összekulcsoltam ujjainkat és leültem a hozzá legközelebb eső székre. Mikor a monitoron megjelent a baba 4D-s képe, éreztem, ahogy Sara erősebben szorítja a kezem, mire rápillantotta. Szemei a meghatottságtól csillogtak, ahogy tekintetét végigfuttatta gyerekünk testének minden porcikáján.<br />
- Annyira tökéletes - suttogta felém fordulva.<br />
- Igen, az - hajoltam fölé és egy lágy csókot nyomtam a homlokára.<br />
A három héttel ezelőttihez képest hihetetlen volt a fejlődés. Nem csak a növekedése ejtett ámulatba, hanem maga a változás. Arcának és testének részletei egyre aprólékosabban tűntek fel előttünk, szívverésének megnyugtató, egyenletes ritmusa pedig betöltötte a vizsgálót.<br />
Az orvos egy ideig szótlanul figyelte az ulrahangépet, aztán mosolyogva fordult felénk.<br />
- Minden rendben van, úgy fejlődik, ahogy kell, teljesen egészséges. Szeretnék tudni a nemét? - tette fel a kérdést, mire azonnal bólintottunk. - Kisfiú lesz, gratulálok!<br />
Sara újra megszorította a kezemet, mire ajkamba haraptam, hogy ne nevessek fel. Hetek óta azt mondja, hogy úgy érzi, fiú lesz. Egy könnycsepp gördült le az arcán, mire elmosolyodtam, ezek után ezek után én sem tudtam elrejteni többé meghatottságomat.<br />
Egy kisfiú. A mi fiunk. Elképzeltem, ahogy először a karomba veszem, ahogy megteszi az első lépéseit, ahogy boldogan és önfeledten focizik a házunk kertjében. Sara végigsimított az arcomon, visszahozva a jelenbe.<br />
- Hol jártál? - kérdezte mosolyogva.<br />
- Néhány évvel később - csókoltam bele a tenyerébe, aztán lesegítettem a vizsgálóasztalról és szorosan magamhoz vontam.<br />
Kezem már-már automatikusan csúszott a hasára, apró köröket rajzoltam rá, miközben ajkam egy pillanatra az övét érintette. Mióta együtt vagyunk, arról álmodoztam, hogy apa leszek. Most ez az álom végre valóra válik. Körülbelül öt hónap, és végre a karjaimban tarthatom ezt az apró csodát, aki minden múltbeli nehézségért és akadályért kárpótol minket.<br />
Mikor pár perccel később beültünk a parkolóba, egy ötlet kezdett el körvonalazódni a fejemben.<br />
- Hova megyünk? - kérdezte Sara, mikor a másik irányba indexeltem.<br />
- Mindjárt meglátod - mosolyogtam rá.<br />
Alig öt perc múlva megálltunk egy bevásárlóközpont előtt, mire Sara összeráncolt szemöldökkel pillantott rám, én azonban csak intettem, hogy menjünk be. Célirányosan az egyik bolt felé indultam el, Sara azonban megtorpant és egyre szélesedő mosolyából tudtam, hogy rájött, mit tervezek.<br />
- Iker, te egyszerűen... szeretlek - fonta karjait a nyakam köré és lábujjhegyre állva megcsókolt.<br />
- Én is szeretlek - simítottam rakoncátlan tincseit a füle mögé, aztán a bababolt felé húztam.<br />
- Órákat el tudnék itt tölteni - sóhajtott fel Sara boldogan, miközben egymást átkarolva mászkáltunk a sorok között. - Nézd, milyen pici - nevetett fel halkan és finoman kézbe vett egy pár kék cipőt. - Olyan hihetetlen - simított végig a hasán, aztán visszarakta a cipőket, én azonban újra levettem a polcról.<br />
- Egyszer el kell kezdeni - tettem bele a kosárba mosolyogva.<br />
- Gyere! - húzott maga után és célba vette a rengeteg könyvet. - Ilyenkor rájövök, hogy milyen keveset tudok és mennyi mindent kell még addig megtanulnom - nézett rám kicsit félve, miután belelapozott az egyikbe.<br />
- Ne aggódj, Sara! - fordítottam szembe magammal. - Még van időnk. Ha bármilyen kérdésed van, Goya, anya vagy Justine segíteni fog. Annyi könyvet veszek neked, amennyit csak szeretnél. És én is ott leszek. Tökéletes anya leszel - fogtam arcát lágyan két kezem közé. - Emiatt felesleges aggódnod.<br />
Arcát mosolyogva tenyerembe fúrta, miközben kezét az enyémre helyezte, hogy ne tudjam elhúzni.<br />
- Köszönöm - suttogta, mire csókot leheltem ajkaira.<br />
- Menjünk, együnk valamit. Ezt megvegyük? - mutattam a kezében tartott könyvre, mire egy pillanatra ajkába harapott, de végül bólintott.<br />
<div style="text-align: center;">
×××</div>
<div style="text-align: justify;">
Ebben az évben a szokásosnál is nehezebben hagytam magára Sarát. A Konföderációs Kupa miatt tovább tartott a szünetem, mint a többieknek, de pár napja én is edzéseb álltam, ma reggel pedig kezdődik az edzőtábor, Amerikában. Az új edzőnk, Ancelotti pár napja hirdette ki az utazó keretet. Nem okozott nagy meglepetést, hogy ő lett az edző, Mourinho távozása után szinte egyből az ő neve vetődött fel. Profi stábot hozott magával, ráadásul Zidanet bízta meg másodedzőnek, amivel az összes kételkedőt megnyerte magának. Még csak pár napja dolgozunk együtt, de egyből elnyerte a szimpátiámat. Nyugodt volt, határozott és felkészült. Alig két hónapja élt az országban, de már beszélt spanyolul, talán ez mutatja legjobban a céltudatosságát. Tudta, hogy mi a feladata, de emellett rendkívül emberséges és mindenkihez volt egy-két külön szava, mikor újra teljes létszámban edzettünk.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Nagyon vigyázz magadra - kértem sokadjára.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Ne aggódj, nem fogok bungee jumpingra indulna, amint kilépsz az ajtón - forgatta meg játékosan a szemeit. - Minden rendben lesz.<br />
Arcom a hajába fúrtam, még közelebb húztam magamhoz, miközben kezem a hasára simítottam.<br />
- Hívj, ha bármi van, rendben? - kértem.<br />
Mindketten tudtuk, hogy a Föld másik oldaláról aligha fogok tudni segíteni, de a tudat, hogy mindenről tájékoztat, megnyugtatott.<br />
- Menned kell, indul a gép - suttogta a nyakamba, de tettei ellentétben álltak szavaival, mivel lábujjhegyre állva megcsókolt. - Siess haza, oké? És ha összekerültök Mourinhoval, add át neki, hogy üdvözlöm - morogta, mire elnevettem magam.<br />
Az edzőtábor alatt részt veszünk az International Champions Kupán, ahol a Chelsea is indul, így van rá esély, hogy régi trénerünk ellen játszunk.<br />
Mindketten tudtuk, hogy most már tényleg mennem kell, úgyhogy egy utolsó, hosszú csók után nagy nehezen elengedtem és kiléptem az ajtón.<br />
Kettős érzelmeim voltak. Nagyon nehezen hagytam ott Sarát és a babát, szívem szerint minden másodpercet velük töltöttem volna. Azonban tudtam, hogy most kell bizonyítanom Ancelottinak, az új edzővel új esélyek nyíltak meg előttem.<br />
- Hé, Apuci, várj meg! - hallottam meg Sese hangját a parkolóban, mire elnevettem magam.<br />
Mióta a többiek tudják, hogy apa leszek, új becenevet akasztottak rám, amit természetesen Sergio használ előszeretettel. Lassan megfordultam, azonban mikor megláttam a védőnket, megálltam a mozdulat közepén és döbbenten meredtem rá. Sergio új haja lesokkolt. A természetes barna helyet most szinte vakítóan hidrogénszőke lett.<br />
- Egyetlen kérdésem van - mondtam végül. - Miért?<br />
- Kell a változatosság. Új edző, új szezon, új haj, tudod - vigyorgott rám.<br />
- Nem vagy normális - ráztam meg a fejem, aztán elnevettem magam. - Engedd meg, hogy felvegyem a többiek reakcióját. Egy élmény lesz - vettem elő a telefonom.<br />
Széles mosollyal az arcomon léptem be Sese oldalán a hotelbe, mire mindenki felénk fordult, belőlem pedig egy másodperccel később kitört a röhögés. A hatás nem maradt el, mindenki tátott szájjal bámult Sergiora.<br />
- Elvesztettél egy fogadást? - eszmélt fel elsőként Cristiano, aztán sorban a többiek is szekálni kezdték.<br />
- Elnézte a fodrász a festéket?<br />
- Eddig is tudtam, hogy szőke vagy, most bebizonyosodott - Marcelo beszólását követően minden eddiginél hangosabban nevettünk, magunkra vonva az edzői stáb figyelmét.<br />
Zidane és a Mester nem szólt semmit, de nekik is elkerekedett a szemük a szokatlan látványon.<br />
- Na, van még két percetek, utána le lehet szállni rólam - fordult körbe Sese.<br />
Feleslegesen remélte, hogy ennyivel megúszhatja, a több órás repülőút alatt ő kapta a legtöbb beszólást. Az időzónák változása azonban egyre több embert ütött ki, egy órával a leszállás előtt már csak néhányan voltak ébren.<br />
- Na végre - dőlt hátra Sese elégedetten és kíváncsian pillantott rám. - Te még nem mondtál semmit.<br />
- Miért? - kérdeztem újra.<br />
- Nem marad így, nyugi. Csak mindig is ki akartam próbálni, milyen a szőke haj, ha meg már belevágtam, csináljam rendesen - vont vállat vigyorogva, mire a fejtámlának döntöttem a fejem.<br />
- Őrült vagy - löktem oldalba, de aztán békén hagytam és engedtem, hogy a fáradtság engem is maga alá gyűrjön.<br />
<br />
Pár nappal később izgatottan végeztem az utolsó melegítő mozdulatokat a játékoskijáróban. Az elmúlt napokban nagyon keményen edzettem, úgyhogy a plusz szünet miatti lemaradást sikerült behoznom és most már fizikailag és mentálisan is a többiekkel egy szinten voltam. Mindent megtettem, hogy bizonyítsak, nem akartam még egy olyan évet, mint a tavalyi. És most, az Everton ellen végre megkaptam a lehetőséget. Most már nem csak a válogatottban, hanem a Madridban is visszatérhetek. Hosszú hónapok kemény munkája után fantasztikus volt meghallani a nevemet a kezdő tizenegy tagjaként. Olyan régóta vártam már erre!<br />
- Ügyesen! - veregette meg Diego mosolyogva a hátam, aztán helyet foglalt a kispadon.<br />
A stadion közel sem volt tele, de a szurkolók lelkesedésében nem volt hiány. Tudtam, hogy csak egy félidőt kaptam, utána lecserélnek, ez alatt a negyvenöt perc alatt azonban mindent megtettem, hogy megőrizzem a kapum érinthetetlenségét. Nem volt sok dolgom, most azonban minden labdaérintés egy értékes mozdulat volt, hiszen tudtam, hogy csak a jó játékkal tudom magam visszaküzdeni a kezdőbe. A közönség rengeteget segített, akárhányszor hozzáértem a labdához, a nevemet kezdték skandálni, megmutatva, hogy nagyon sokan állnak mellettem. A játékrész lejárta után körbefordulva megtapsoltam a szurkolókat, így köszöntem meg nekik a biztatást.<br />
A 2-1-es győzelem azt jelentette, hogy a döntőben Mourinhoval és a Chelseavel kell farkasszemet néznünk. Tudtuk, hogy kemény meccs lesz, ráadásul a média már most felfújta a volt edzőnk és a Real Madrid közötti viszonyt, úgyhogy nehéz napok vártak ránk.<br />
A következő napok a kemény edzésekről szóltak. Szerettünk volna jól szerepelni a döntőben, de még ennél is fontosabb volt, hogy jó formába kerüljünk a szezonkezdésre. Egy fárasztó és hosszú nap után a "golfkocsikon" ültünk, alig vártuk, hogy visszaérjünk a szállodához. Nem figyeltem az útra, mert éppen egy extra hosszúságú SMS-t írtam Sarának.<br />
- Na, basszus - hallottam meg Sami hangját, de nem foglalkoztam vele, azt hittem, csak a szokásos hülyeség áldozata lett.<br />
- Iker, szerintem bajban vagy - mondta Sese, mire felkaptam a fejem és kérdőn néztem rá. - Ha a Mester megtudja, hogy itt van, mindkettőtöket kivág - intett fejével a hotel bejárata felé, mire követtem a pillantását és lemerevedtem.<br />
Sara volt az, lazán a korlátnak dőlve várt, arcán mosoly terült szét, mikor meglátott. Én azonban megijedtem. Mit csinál itt? Valami baj van? Mi történt, mióta legutóbb beszéltünk? A másik gondom az volt, hogy az edzők - nem véletlenül - nem engedték a barátnőket velünk utazni az edzőtáborba, így biztosítva, hogy tényleg csak a felkészüléssel foglalkozzunk.<br />
Meg se vártam, míg megállunk, lepattantam a járműről és gyors léptekkel felé indultam.<br />
- Sara, mit csinálsz itt? - öleltem át. - Minden rendben?<br />
Valószínűleg sejtette, hogy ez lesz az első reakcióm, mert elmosolyodott és halkan, hogy csak én halljam, megszólalt.<br />
- Ne aggódj, jól vagyok én is és a baba is. Elmondom, miért jöttem, de csak ha kettesben leszünk.<br />
- De Ancelotti... - kezdtem volna, azonban félbeszakított.<br />
- Nyugi, tudja, hogy itt vagyok, beszéltem vele, elmondtam neki, miért akarok veled találkozni és megengedte, azzal a feltétellel, hogy holnap hazarepülök.<br />
Már kezdtem volna megnyugodni, utolsó szavai azonban újra felélesztették félelmemet.<br />
- Holnap? Sara, tudod, mit mondott az orvos. Nem repkedhetsz keresztül a fél világon két nap alatt, nem tesz jót se neked se a kicsinek! - tiltakoztam.<br />
- Tudom, de muszáj volt eljönnöm. Nem lesz több ilyen.<br />
Kétségbeesetten fogtam arcát két kezem közé. Borzasztóan örültem, hogy itt van, de nagyon aggódtam érte és egyáltalán nem örültem, amiért ilyen rövid időn belül kétszer is repülőre ül.<br />
Végig a hátamban éreztem a fiúk pillantását, úgyhogy nem üdvözöltem úgy, ahogy szerettem volna. Hátrafordultam, hogy elkapjam Ancelotti pillantását, aki egy rövidet bólintott felém, válaszolva ki nem mondott kérdésemre. Csak ennyire volt szükségem, megragadtam a kezét, behúztam a szállodába és megcéloztam az emeletünket. Kihasználtam, hogy a hosszas amerikai túra miatt mindenki külön szobát kapott, így egyből bezártam az ajtót, ahogy becsukódott mögöttünk. A következő pillanatban telt ajkai már az enyémet keresték, hosszú csókunkat még inkább megédesítette a viszontlátás öröme. Ahogy karjait a nyakam köré fonva teste szorosan az enyémhez simult, minden kétség kiszállt a fejemből és csak az számított, hogy ha csak rövid ideig is, de újra együtt lehetünk.<br />
Nem akartunk elválni egymástól, de muszáj volt levegőt vennünk, úgyhogy egy utolsó, lágy csók után elszakadtam tőle.<br />
- Most már elmondod, miért repülted át a fél világot? - kérdeztem, miközben hagytam, hogy szemei csillogása magával ragadjon.<br />
Titokzatos mosolya elárulta, hogy egyelőre még várnom kell a válaszra, bármennyire is kíváncsi voltam. Végigdőltünk az ágyamon és órákon keresztül csak beszélgettünk. Semmi, még a mindennapos telefonhívások sem pótolhatták ezt, ahogy a karjaimba bújt és elmerültünk egymás tekintetében.<br />
- Gyere, mutatok valamit! - húztam fel és eltolva az erkélyajtót kivezettem a teraszra. - Nézd! - fordítottam szembe a lélegzetelállító kilátással.<br />
A szoba a szálloda legfelső emeletén volt, úgyhogy fantasztikus látványt nyújtott az elénk táruló öbölrész a hatalmas felhőkarcolókkal. A természet semmihez sem fogható szépsége keveredett az ember alkotta gigantikus épületek szinte sokkoló erejével, a kettőből pedig megszületett ez a semmihez sem fogható panoráma, amit a lassan lenyugvó Nap csak még tökéletesebbé tett. Sara elakadó lélegzettel merült el a látképben, én pedig őt csodáltam.<br />
Váratlanul megmerevedett, majd lágy mosoly kúszott az arcára és felém fordult. Finoman lenyomott az egyik székbe, értetlen tekintetemet látva csak még szélesebb lett mosolya, aztán kezem finoman a hasára vezette. Először nem is értettem, mit akar, hiszen alig pár perccel ezelőttig szinte folyamatosan a pocakját simogattam. Aztán a tenyerem alatt hirtelen megéreztem valamit. Egy apró rúgást. Kikerekedett a szemem, mikor rájöttem, hogy a gyerekünk parányi mozdulatit érzem. Valószínűleg minden érzelmem nyíltan látszott rajtam, mert Sara halkan felnevetett, mire felnéztem rá. A következő pillanatban átfontam a csípőjét és szorosan magamhoz rántottam, arcom a pólója puha anyagához szorítottam. A vékony textilen keresztül végigcsókoltam a hasát, lassan haladtam felfelé, miközben kezem a felsője alatt kalandozott. Sara halkan, imádnivalóan felkuncogott, aztán mielőtt ajkaim elérték volna a mellei közti területet, átkarolta a nyakam és az ölembe huppant. Nevetve néztünk egymásra, mindkettőnk arca a boldogságtól sugárzott. Oly régóta vártunk már erre, hogy ne csak a vizsgálatok során szembesüljünk a baba életjeleivel, hanem a saját, személyes pillanatainkban is.<br />
- Mikor volt az első? - kérdeztem.<br />
- Tegnap reggel. Nem akartam telefonban elmondani, de azonnal tudtam, hogy nem fogok tudni még napokat várni. Muszáj volt eljönnöm - hajtotta fejét a vállamra.<br />
Válaszul csókot leheltem selymes tincseit közé és még szorosabban öleltem a derekát. Igen, még mindig aggódtam a repülés miatt, de ahogy a Sara pocakján összefonódó kezeinkre néztem tudtam, hogy ez volt a helyes döntés. Valószínűleg sejtette, hogy ez jár a fejemben, mert ajkát a nyakamra szorította és finom puszikkal halmozott el.<br />
- Ne aggódj miattam, beszéltem az orvossal, mielőtt eljöttem volna - mormolta a bőrömbe halkan.<br />
- Jó, de akkor is - kezdtem volna, de nem engedte, hogy befejezzem.<br />
Két tenyere közé fogta arcomat és mélyen a szemembe nézett.<br />
- Tudod, hogy nem csinálnék olyat, ami kockázatos.<br />
Ezzel meggyőzött, úgyhogy mosolyogva hajoltam felé egy csókra, amit készségesen adott meg, de hamarabb elhúzódott, mint szerettem volna.<br />
- Megígértem Ancelottinak, hogy nem maradok itt éjszakára és hogy még vacsora előtt elmegyek - magyarázkodott, mire halkan felmordultam és újra magamhoz húztam.<br />
Mindketten tudtuk, hogy percek múlva kezdődik a közös vacsora, amit tényleg nem szabad kihagynom, úgyhogy kihasználtuk az utolsó közös pillanatokat és hosszasan búcsúzkodtunk.<br />
- Mennem kell - állt fel végül.<br />
- Kikísérlek - pattantan fel és kinyitottam neki az ajtót. - Hol fogsz aludni?<br />
- Egy másik szállodában. A biztonság kedvéért - kacsintott rám, mire elnevettem magam.<br />
Nem akartunk visszaélni az edzőm bizalmával, ezért a hotel előtt már csak pár szót váltottunk, a vacsora ideje gyorsan közeledett.<br />
- Hívj, ha hazaértél - kértem, mire bólintott.<br />
- Te pedig nagyon ügyes legyél és mutasd meg Mourinhonak, hogy hibázott - ölelte meg utoljára.<br />
- Honnan tudod, hogy én fogok játszani? Még nincs eldöntve.<br />
Válasz helyett csak egy mosolyt kaptam, aztán egy gyors csók után kibontakozott az ölelésemből és beszállt az időközben megérkező taxiba.<br />
- Hé, te Mázlista! - jött ki utánam Sergio. - Ugye tudod, hogy most mindenki nagyon féltékeny rád?<br />
- Fontos volt - vontam vállat, mire elmosolyodott és megértően bólintott.<br />
- Gondoltam. Gyere, kilyukad a gyomrom és kaja előtt még meg kell nézni néhány videót a Chelsearől. Mintha még nem láttuk volna őket eleget az elmúlt napokban - forgatta meg a szemeit, de szavaival ellentétben álltak cselekedetei, mivel sietve vágott át a hotel előcsarnokán a konferencia teremig, ahol az első sorban foglalt helyet és elmélyültem figyelte a következő ellenfelünk játékát.<br />
<div style="text-align: center;">
×××</div>
<div style="text-align: justify;">
Végül igaza lett Sarának. Én kaptam meg a lehetőséget, hogy játsszak a döntőben. Égett bennem a bizonyítási vágy, hogy bebizonyítsam az új edzőmnek és a stáb minden tagjának, hogy visszanyertem a régi formámat és bízhat bennem. Csak a meccs előtti utolsó percekben jöttem rá, hogy van még valami, ami miatt szeretnék ma jól játszani. </div>
<div style="text-align: justify;">
Nem váltunk el haragban Mourinhoval. Az utolsó évben megromlott a viszonyunk, de soha nem veszekedtünk. Tiszteltük egymást, kezet fogtunk az utolsó edzés után, de azóta nem beszéltünk. Nem akartam hibáztatni, hiszen a sérülésem nem miatta történt. Egyetlen dolog fájt vele kapcsolatban, méghozzá az, hogy nem kaptam bizalmat, esélyt, hogy újra pályára léphessek. Mindig volt valami ok, kifogás, hogy miért nem én, akkor is, mikor már mindenki tudta, hogy nem fogjuk megnyerni a bajnokságot. Soha nem vetettem ezt a szemére, de ez a tüske bennem maradt és most úgy éreztem, eljött az idő, hogy megmutassam: megérdemeltem volna, hogy megkapjam a lehetőséget. </div>
<div style="text-align: justify;">
A tudat, hogy az ő általa vezetett csapat ellen játszhatom le az első teljes mérkőzést a klub színeiben a sérülésem óra, hogy ő is látni fogja minden mozdulatomat, hibámat és védésemet egyaránt, csak még több erőt és elszántságot adott.</div>
<div style="text-align: justify;">
Tudtam, hogy a csapat minden tagja tisztában van azzal, mennyit jelent nekem ez a meccs, de senki nem hozta szóba a dolgot. Tudták, hogy ezt a csatát nekem kell megvívnom, de egy-egy pillantással mutatták, hogy ők mellettem vannak és támogatnak.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Idő van - mondta végül Marcelo, úgyhogy egyesével kiléptünk az öltöző ajtaján és felsorakoztunk a játékoskijáróban. </div>
<div style="text-align: justify;">
Attól függetlenül, hogy ez az egész torna egy barátságos rendezvény volt, nagyon szerettünk volna nyerni. A légkörön is érződött, hogy mindenki komolyan veszi a meccset, a lelátók tömve voltak, a játékosok arcán pedig egytől-egyig ott volt az a bizonyos, mérkőzés előtti feszült kifejezés.</div>
<div style="text-align: justify;">
Szinte a kezdő sípszótól kezdve uraltuk a mérkőzést. Nagyon sok helyzetet dolgoztunk ki, mindenki aktív volt és a lehető legjobban teljesített. Tudtuk, hogy az elmúlt napokban rengeteg pletyka és találgatás kelt szárnyra, hogy ez a mérkőzés egyfajta reváns egykori edzőnkkel szemben. Az emberek azonban nem érezték a különbséget a visszavágás és a bizonyítás között. Lehet, hogy az utolsó év a Mourinho-érában nem úgy sikerült, ahogy azt elvártuk magunktól és ahogy a közönség elvárta tőlünk. De le kellett zárnunk a múltat, magunk mögött hagyni a fájó emlékeket és csak a jóra emlékezni, mert akadt abból is bőven. A mai meccsnek nem csak az volt a célja, hogy a felkészülési időszakban egy kicsit nehezebb mérkőzésen is részt vegyünk és ezáltal szórakoztassuk a szurkolóinkat. Mindenkinek meg akartuk mutatni, hogy a tavalyi kudarcok után nem szabad feladni, talpra kell állni és folytatni, hiszen csak így tudunk előre haladni. </div>
<div style="text-align: justify;">
Nyilván tudtuk, hogy nem lehet messzemenő következtetéseket levonni egy, a szezon kezdete előtti meccsből, de ahogy elnéztem a szokásos gólörömét bemutató Marcelot, a fantasztikus góljai után a többiekkel ünneplő Cristianot, az egyre inkább beilleszkedő Isco megmozdulásait, tudtam, hogy jó úton járunk. Messze van még a cél, de ezzel a csapattal képesek lehetünk újra nagyot alkotni.</div>
<div style="text-align: justify;">
Pár perccel a meccs lefújása előtt mosolyogva néztem végig a lelátókon. A Madrid drukkerei egymást átkarolva ugráltak és a csapatot éltették. Tekintetem végigsiklott a kispad előtt türelmetlenül ácsorgó csapattársaimon, akik alig várták a győzelmünket jelző sípszót. Végül pillantásom találkozott a Mourinhoéval. Csupán pár másodperc volt az egész. Végül alig láthatóan, de biccentett egyet felém, én pedig viszonoztam a gesztusát. Tudtam, hogy nem fogunk találkozni a játék után, ő nem az a típus, aki személyesen gratulál a volt csapatának. De azt is tudtam, hogy elértem a célom. Sikerült egy olyan meccset lehoznom, ami után elégedett lehettem önmagammal, bizonyítottam a régi és az új edzőmnek, a szurkolóknak, a társaimnak, de legfőképpen önmagamnak. Éreztem, hogy ez egy olyan pillanat, amit nem felejtek el.</div>
<div style="text-align: justify;">
A hármas sípszó után boldogan öleltem meg a srácokat, tényleg fantasztikus munkát végeztek és az elsőtől az utolsó percig mindent beleadtak. Mosolyogva figyeltem Ronaldot az emelvényen, aki kezében a meccs legjobbjának járó díjjal intett, hogy menjek fel hozzá. </div>
<div style="text-align: justify;">
- Te vedd át, Iker, ez téged illet meg - intett a kupa felé. - San Iker visszatért - tette hozzá halkan, hogy csak én halljam, mire a mosoly és grimasz furcsa keverékével az arcomon a magasba emeltem a kupát.</div>
</div>
</div>
Csannahttp://www.blogger.com/profile/00156515982930081142noreply@blogger.com2tag:blogger.com,1999:blog-7525620662600224066.post-60433066996151134422014-01-10T23:02:00.000+01:002014-05-18T13:21:43.690+02:0070. fejezet<div style="text-align: justify;">
<div class="separator" style="clear: both; text-align: justify;">
<i>Sziasztok! Újra itt vagyok, siettem, ahogy tudtam. Vége a hajtásnak, szinte mindenből lezártak, megírtam az összes dolgozatot, levizsgáztam, úgyhogy mostantól újra igaz az, hogy ha minden úgy megy, ahogy szeretném, akkor hetente egy frissel jövök, a hét vége felé. </i></div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: justify;">
<i>Ezt most sokkal könnyebben és gyorsabban tudtam megírni, mint az előzőt, talán azért, mert folyamatosan a kis Martínról nézem a képeket és mosolygok, úgyhogy ihletből nincs hiány. Na jó, ezt el se kezdem, mert nagyon hosszan tudnék írni róla :)</i></div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: justify;">
<i>Jó olvasást!</i></div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: justify;">
<i>Puszi</i></div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: justify;">
<i>Csanna</i></div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<br /></div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<a href="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEi05IYdgR-Ih7jME5cRs_LD3B5Zlm5IoJLUIeipG-KB_SI19eyKPhdlZVXL_WoRO8JjmSjQ-BLeyeGUBVLOhdqPZ8pIhvZOAI5dmllgOC0_-ffbs2QPRWsZ7eamnnedQZ1nMVy9UDzOwrY/s1600/tumblr_mp8nh0xpQa1rr0e5ho1_500.png" imageanchor="1" style="margin-left: 1em; margin-right: 1em;"><img border="0" src="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEi05IYdgR-Ih7jME5cRs_LD3B5Zlm5IoJLUIeipG-KB_SI19eyKPhdlZVXL_WoRO8JjmSjQ-BLeyeGUBVLOhdqPZ8pIhvZOAI5dmllgOC0_-ffbs2QPRWsZ7eamnnedQZ1nMVy9UDzOwrY/s1600/tumblr_mp8nh0xpQa1rr0e5ho1_500.png" height="320" width="246" /></a></div>
<i><br /></i>
<i><br /></i>
<i>2013 június</i></div>
<div style="text-align: justify;">
Tudtuk, hogy nem lesz könnyű az olaszok elleni meccs. Mindig a maximumot kellett kihoznunk magunkból, ha ellenük játszottunk. De ez még a szokásosnál is nehezebb volt. Végignéztem a társaim fáradt arcán, mindenkiről patakokban folyt az izzadtság, de tudtuk, hogy a legnehezebb, legidegőrlőbb rész még csak most jön: a tizenegyespárbaj. </div>
<div style="text-align: justify;">
A meccs olyan volt, mint ami egy elődöntőhöz illik. A pályán lévő játékosoknak egytől egyig a legjobbat kellett nyújtania, a párharc minden percre kemény csatát hozott. Az első játékrészben még az olaszok voltak a jobbak, de a második félidőre mi is összekaptuk magunkat és jóval kiegyenlítettebbé vált a meccs. Hiába voltak nagy helyzetek, senki nem tudta megszerezni a vezetést. A hosszabbítás olyan volt, mint a többi kontinentális tornán. Nem akartunk a büntetőkre várni, mindent megtettünk a vezetés megszerzése érdekében, de ez is kevés volt, úgyhogy muszáj volt a hirtelen halálra bízni magunkat.</div>
<div style="text-align: justify;">
Figyeltem, ahogy Candreva a tizenegyespontra helyezi a labdát. 120 perc játék után már legszívesebben végigdőltem volna az ágyamon, a meleg és a felfokozott hangulat nagyon sokat kivett belőlem. Az agyam hátsó részében motoszkálni kezdett egy gondolat, hogy akkor is ilyen fáradt lennék, ha kaptam volna lehetőséget a klubban...? De gyorsan kiűztem a fejemből, megacéloztam magam és a fáradtsággal nem törődve húztam még egy utolsót a kesztyűmön, aztán eltökéltem figyeltem a pár lépést hátráló olaszt. Elvetődtem a sarok irányába, ő azonban a panenkát választotta és magabiztosan a kapu közepébe lőtt. Tőlünk Xavi vállalkozott elsőként, egy pillanatra találkozott a tekintetünk, biztatóan bólintottam felé, aztán átadtam a helyem Buffonnak. Xavi is belőtte a sajátját, úgyhogy jött a következő kör. Tudtam, hogy Aquilani általában jobbra lövi a büntetőket, azt a sarkot vettem hát célba. A megérzésem jó volt, a labda azonban pár centivel az ujjaim előtt suhant el. Andrés lépett ki az összeölelkező srácok közül, nagy erővel lőtte a labdát a bal alsóba, Buffon nagyon érezte, azonban a háló sercegése elárulta, hogy még nincs vége a párbajnak. Következő rúgóként De Rossi érkezett, nagyon magabiztosan értékesítette a tizenegyest. Egyre sürgetőbben éreztem, hogy meg kell fogni egyet. Nem mintha nem bíztam volna a srácokban, de nem véletlenül hívták ezt szerencsejátéknak és szerettem volna csökkenteni ellenfelünk esélyeit. Gerard is tudta, hogy nem szabad hibázni, egy másodpercre megtorpant, így Buffon hamarabb vetődött el, ő pedig az üresen maradó sarokba lőhette a játékszert. Az izgalom egyre fokozódott a stadionban. Eddig nem volt hiba, a feszültség egyre nagyobb teherként nehezedett a csapatokra, mindenki azt várta, ki fog először hibázni. Giovinco nekifutott, mozgásából úgy éreztem, inkább balra lövi, arra léptem ki. Azonban abban a pillanatban, ahogy lába hozzáért a labdához, rájöttem, hogy tévedtem. Hiába próbáltam még kétségbeesetten áthelyezni testsúlyomat a másik lábamra, tudtam, hogy esélyem sincs, állva maradtam. Sese következett. A tavalyi EB-n visszaszerezte a szurkolók bizalmát, amit most még inkább bebiztosított, hiszen középmagasan lőtte, Buffonnak semmi sansza nem volt. Biztató pillantást vetett rám, aztán átadta a labdát Pirlonak. A tapasztalt olasz ugyanazt a módszert választotta, mint Gerard: miután elmozdultam az egyik irányba, ő a másik sarkot vette célba sikeresen. Szerencsére Juanito simán belőtte a sajátját, indulhatott az újabb kör. Már mindkét csapat ötöt-ötöt értékesített, nem tudtuk, hol a vége, mikor inog meg valaki. Montolivo lövésénél ismét rossz irányba vetődtem, idegesen pattantam fel. Nyilván tudtam, hogy nagyon sok múlik azon, hogy ki tudjunk védeni egy büntetőt, nem csak évek tapasztalata, hanem a pillanatnyi hangulat és a szerencse is közrejátszik, de ez már egymás után a hatodik volt, ami kezdett frusztrálni. Busquets pillanatnyi tétovázás nélkül lőtte a labdát a bal alsóba, úgyhogy még mindig folytatódott az idegőrlő versengés. Bonucci el helyezte a labdát a kijelölt helyre, aztán nekifutott. Már akkor tudtam, hogy ki fog maradni, mikor hozzáért. A játékszer a kapu fölött valahol a nézők között landolt, megadva nekünk az esélyt, hogy hosszú órák küzdelme után végre pontot tehessünk a játék végére. A többiek vidám mosollyal az arcukon lökdösték egymást, miközben Jesús közeledett a kapu felé. A büntetője pont olyan volt mint ő: elképesztően gyors. Buffon nem ért oda, így a háló megrezdült, a következő pillanatban pedig az összes spanyol játékos egyszerre indult meg az ünneplő csatár felé. </div>
<div style="text-align: justify;">
Fáradtan, de mosolyogva öleltem meg Buffont, aztán csatlakoztam a csapathoz és boldogan ugráltam velük együtt. Nem volt könnyű, nagyon meg kellett szenvedni a továbbjutásért, de ebben a pillanatban nem számított, hogy mindenki a végletekig kimerült, csak a döntő lebegett a szemünk előtt.</div>
<div style="text-align: justify;">
- A meccs játékosa pedig... Iker Casillas! - hallottuk meg a bemondó hangját, mire őszinte döbbenettel fordultam a pálya felé.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Mi? - kérdeztem, nem voltam benne biztos, hogy jól hallottam.</div>
<div style="text-align: justify;">
A srácok vigyorogva bólogattak, hogy menjek már, mire elindultam, hogy átvegyem az ilyenkor járó kitüntetést. Nem gondoltam volna, hogy engem választanak, de fantasztikus érzés volt. Természetesen a csapat érdeme, hogy továbbjutottunk, én csak egy apró része vagyok az egésznek, de mégis jólesett, hogy elismerik a munkámat, annak ellenére, hogy én nem voltam magammal teljes mértékben megelégedve.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Két tétmeccs a visszatérés után és egyből megkapod a meccs játékosa címet. Úgy érzem, jó éved lesz - vigyorgott rám Sese. - Megérdemelted. Nélküled már a kilencven percet sem éltük volna túl - veregette meg a hátam, mire megráztam a fejem. - Ne kezdj mentegetőzni, tudod, hogy mindig igazam van.<br />
Elnevettem magam, majd elsiettem interjút adni, hogy minél hamarabb csatlakozhassak ünneplő társaimhoz. Szinte mindenki megállított, gratulált és biztosított arról, hogy tényleg megérdemeltem. Hirtelen észrevettem Sarát, aki nekem háttal állt és JJ-vel beszélgetett, úgyhogy az öltöző helyett felé indultam el. Jeleztem a főnökének, hogy ne hívja fel rám a figyelmét. Halkan mögé lopóztam és hirtelen átöleltem a derekát, belepusziltam a nyakába, mire először egy kisebb sikoly hagyta el a száját, majd rájött, hogy én vagyok az és boldogan felnevetett. Csillogó szemekkel fordult meg a karjaimban, ajka egy hosszú csókra olvadt össze az enyémmel.<br />
- Bocs, JJ, egy pillanatra elrabolom - húztam egy csendesebb sarok felé Sarát, mire nevetve intett, hogy menjünk csak.<br />
Mikor már nagyjából rejtve voltunk a kíváncsi tekintetek elől, újra magam felé fordítottam és megcsókoltam. Nyelvemmel végigsimítottam ajka körvonalán, mire még szorosabban kapaszkodott belém és éreztem, ahogy lassan elmosolyodik.<br />
- Köszönöm - suttogtam, mélyen a szemébe nézve.<br />
Egy pillanatra összeráncolta a szemöldökét, aztán rájött, hogy értem és lágyan végigsimított az arcomon.<br />
- Ez a te érdemed.<br />
- De nélküled nem tudtam volna megcsinálni. Az elmúlt fél évben te adtál erőt a folytatásra, hogy ne adjam fel. Köszönöm - mondtam újra.<br />
- Nem kell - susogta, miközben szája már újra az enyémet súrolta.<br />
Szerettem volna újra egy hosszú csókban összeforrni vele, de a csapattársaim nem engedték. Sese és Nando gyorsan észrevették, hogy még nem vagyok az öltözőben, valószínűleg összerakták, hogy Sarával vagyok, úgyhogy gyorsan megtaláltak.<br />
- Iker, elhiszem, hogy nagy a szerelem, de gyere már, csak téged várunk - hadonászott Sergio, egy üveg pezsgővel a kezében. - Sara, kérsz? - kérdezte mellékesen, mire ő nevetve rázta meg a fejét. - Ja tényleg, majdnem elfelejtettem - kacsintott ránk.<br />
Fernando értetlenül kapkodta a fejét közöttünk, de végül vállat vont és ő is intett, hogy menjek vissza.<br />
- Azt hiszem elrángatnak, ha nem megyek magamtól - sóhajtottam halkan, hogy csak Sara hallja. - Majd hívlak - nyomtam egy hosszú puszit a homlokára, aztán elszakadtam tőle és az öltöző felé vettem az irányt.<br />
- Na végre! - mondta Pepe, mikor beléptem. - A kapitányunk nélkül nincs ünneplés!<br />
<br />
Teljes erőbedobással készültünk a döntőre. Brazília meccseit elnézve tudtuk, hogy nem csak most, de a világbajnokságon is nagy eséllyel fognak indulni. A csapatuk hihetetlen erős volt, kiemelkedő tehetségekkel, akikre mindig oda kellett figyelni. Minden lehetőséget megragadtunk, hogy felkészüljünk, mert tudtuk, hogy nagyon kemény csata lesz. Kielemeztük az összes játékosukat, fejben felkészültünk a létező összes lehetőségre, a pályán pedig mindenki elszántan dolgozott, hogy fizikailag is készek legyünk a döntőre.<br />
Tudtuk, hogy a braziloknak a hazai pálya még nagyobb előnyt fog adni, az itteni szurkolók hihetetlen hangulatot tudtak varázsolni a stadionokba. Most is így volt, a himnuszuk alatt kikapcsolták a zenét, a több tízezer rajongó azonban teli torokból énekelt, ami - ahogy végigpillantottam a többieken - nem csak nekem okozott döbbenetet. Ilyet még soha nem tapasztaltam, nem számít, hol léptem pályára. Hallottam már szurkolókat énekelni, de ez valami más volt. Nem csak a himnuszt énekelték el, de a hangjuk összekapcsolódott, az egész stadiont betöltötte az egység, a küzdés és az összetartozás.<br />
Tudtuk, hogy nagyon meg szokták nyomni az első perceket, mi azonban mindenképpen el akartuk kerülni, hogy túl hamar kapjunk gólt. Még csak egy perc telt el, már támadhattak a brazilok. A védőink nagy része totálisan lemaradt, így Neymar mindenféle akadály nélkül passzolhatta be középre a labdát. Fred ugyan elesett, de még így is sikerült valahogy beleérnie, ami egyenesen a háló felé tartott. Én ekkor már a földön voltam, próbáltam elhalászni a kavarodásban ide-oda pattogó labdát, de az végül a testem mellett a kapuban kötött ki. Mikor a közönség felfogta, mi történt, a stadionban valóságos hangorkán tört ki, mi pedig lesokkolva néztük az ünneplő ellenfelet. Még alig kezdődött el, máris vezetnek? Próbáltam fejben összerakni, hogy történhetett ez, de nem találtam logikus magyarázatot. Igyekeztünk nem kétségbe esni a korai góltól, az egyetlen pozitívum az volt, hogy még rengeteg idő maradt egyenlíteni és fordítani.<br />
Azonban hamarosan rájöttünk, ha a mutatott játékunk ilyen marad, ez a vártnál is nehezebb lesz. Az eddig oly sikeres játékunk, a tiki-taka ma este romokban hevert. Az ellenfél kedvére zilálhatott össze minket, akkor, amikor csak akart. A védekezésünk, a középpályánk és a támadósorunk is elmaradt a szokásostól, mindenki szürkén olvadt bele a tömegbe, egyszerűen nem találtuk önmagunkat.<br />
Egyetlen épkézláb helyzetünk akadt, egy kontrát követően Pedro teljesen üresen száguldott a kapu felé, a kapuson már túl jutott, a labda gyorsan közeledett a gólvonal felé. A spanyol szurkolók többsége már állt, az a bizonyos tipikus, gól előtti fojtott másodperc nem akart letelni. Ekkor azonban szinte a semmiből David Luiz robbant be óriási sebességgel és még pont el tudta kotorni a labdát a vonal előtt. Hitetlenül kaptam a fejemhez, borzasztó frusztráló volt, hogy ma egyszerűen semmi nem akar összejönni.<br />
Ha ez nem lett volna elég, a félidő előtt a brazilok még egy góllal növelték az előnyüket. Egy fantasztikus, Oscartól érkező átadást Neymar szelídített meg, majd hatalmas erővel a rövid felső sarok felé rúgta. Képtelen voltam elérni, a labda pont befért a lécek alá, így a hazaiak újra ünnepelhettek, mi pedig a lefújás után alig vártuk, hogy bemehessünk az öltözőbe, hogy kicsit rendbe rakjuk a fejünket.<br />
Mindenki tudta, hogy erősek, de azt hittük, egy szoros meccsünk lesz, ahol a két csapat nagyjából fej-fej mellett tud küzdeni. Azonban negyvenöt perc alatt ezt az álmot sikerült telibe tiporni. Úgy éreztük magunkat, mint akik most kezdték a focit és egyből összekerültek a világ legjobb csapatával. Mert Brazília ezen az estén fényévekkel jobb volt nálunk, mi pedig bőven magunk alatt teljesítettünk.<br />
A második félidő ugyanúgy kezdődött, mint az első: góllal. Egy hosszú, mégis pörgős és sokpasszos támadás után Fred laposan a bal alsó felé csavarta a labdát, ami elzúgott a karom alatt és kaput talált. Benne voltam én is, ugyanúgy, ahogy az egész csapat. Soha nem hibáztattunk senkit egy-egy vereség miatt, de most nem is lehetett volna. Az egész csapat esett szét, senki sem találta a normális ritmusát. Lehetett volna kifogásokat keresgélni, de felesleges volt. Mindannyian éreztük, hogy csak mi vagyunk a felelősek ezért.<br />
Egyre inkább szétestünk, ami egyre többször mutatkozott meg. Olyan hibákat ejtettünk, amiket általában simán el tudunk kerülni. Sergio büntetőt hibázott, Gerard pedig már végső elkeseredettségében szabálytalanul állította meg a kapu felé törő Neymart, amit a bíró piros lappal jutalmazott.<br />
Fájdalmas volt, ahogy a hármas sípszó után azonnal ünnepelni kezdő brazilokat néztem, de talán ennél is rosszabb volt a csapattársaim arcát látni. Tudtuk, hogy rosszak voltunk, hogy ilyen játékkal nem érdemeltünk győzelmet. De nem értettük, mi történt. Az edzéseken annyira rendben ment minden, felkészültek és elszántak voltunk. Egyszerűen érthetetlen, hogy tudtunk ilyen játékot produkálni.<br />
Minél gyorsabban szerettük volna letudni a formaságokat, szinte végigrohantunk az emelvényen, ahol megkaptuk az ezüst érmet, de a legtöbben szinte azonnal le is vették a nyakukból. Csendben ültünk a földön, egy-egy néma pillantással vigasztalva a másikat, miközben figyeltük, ahogy a brazilok átveszik a kupát. Veszítettünk már el meccset, de erre nem lehet felkészülni, ez mindig ugyanolyan fájdalmas. Amilyen hamar csak tudtuk, elhagytuk a pályát és besiettünk az öltözőbe. A szokásossal ellentétben most nem volt viccelődés, elmaradtak a szokásos szekálások. Szinte teljes csendben, alig néhány szót szólva egymáshoz öltöztünk, miközben a csukott ajtón keresztül átszűrődött a brazilok hangos és vidám ünneplése.<br />
- Iker, David, Jordi! Dopping! - szóltak be az ajtón, mire kétségbeesetten döntöttem a falnak a fejem.<br />
- Még ez is - sziszegtem, hiszen semmire nem vágytam, csak hogy végre visszaérjünk a szállodába, kialudjam magam és holnap estére otthon legyek.<br />
David és Jordi sem volt elragadtatva, de tudtuk, minél hamarabb végzünk, annál hamarabb elmehetünk, úgyhogy a vizsgálatra kijelölt ajtó felé indultunk. Szerencsére a FIFA emberei láttak rajtunk, hogy nincs türelmünk ehhez, úgyhogy szó nélkül, gyorsan dolgoztak és öt perc múlva szabadok voltunk. A többiek kis túlzással más csak ránk vártak, a busz a kijárat előtt várakozott, csak megfogtuk a cuccainkat és már mentünk is.<br />
A szálloda előtt legnagyobb meglepetésemre Sara állt. Bármilyen fáradt és csalódott voltam is, jólesett, hogy talált alkalmat arra, hogy pár percig együtt legyünk.<br />
- Mindjárt megyek - szóltam oda Sesének, mielőtt odamentem volna Sarához.<br />
- Szia - suttogta halkan, mire akaratom ellenére elmosolyodtam.<br />
Nem kellett többet mondania, egyszerűen kezét az arcomra simította és szorosan megölelt. Túlságosan is ismert már, tudta, hogy ilyenkor a szavakkal nem ér el semmit. Sokkal többet jelentett az ölelése, amiben támaszra találtam és rájöttem, hogy nem süllyedhetek depresszióba, az életnek mennie kell tovább, nekünk pedig lesz még esélyünk bizonyítani, hogy a mai meccs csak egy kisiklás volt és nem felejtettünk el játszani.<br />
Perceken keresztül álltunk így némán, míg végül kissé elhúzódott, a szemembe nézett, aztán egy rövid, de annál lágyabb és édesebb csókban forrtunk össze.<br />
- Menj, pihend ki magad. Holnap estére már otthon leszünk - mondta halkan, mire még utoljára arcom a hajába temettem és beszívtam tiszta illatát.<br />
- Köszönöm - sóhajtottam, mire elmosolyodott, aztán finoman kibontakozott a karjaimból és a szálloda felé intett.<br />
- Menned kell, ahogy nekem is. Pihenj, oké? - húzta végig ujja hegyét a szemem alatt sötét árnyékokon.<br />
Tudtam, hogy igaza van, úgyhogy kissé vonakodva, de elengedtem és egy utolsó búcsúcsók után beléptem a hotelbe. Az előcsarnok, az ebédlő és a konferencia terem, ahol általában elütjük az időnket, most teljesen üres volt, valószínűleg már mindenki a szobájában volt. Felsiettem a második emeletre, megvártam, míg Sese beenged, aztán öt perc alatt végeztem mindenféle lefekvés előtti rutinnal és alig két órával a meccs után már aludtam is.<br />
<div style="text-align: center;">
×××<br />
<div style="text-align: justify;">
<i>2013 július</i></div>
</div>
<div style="text-align: justify;">
Sarára pillantva szélesen elmosolyodtam, láthatóan alig tudott megülni a helyén, nagyon izgatott volt. Alig fél órája jöttünk el az orvostól, mindketten boldogok és megkönnyebbültek voltunk. Túl voltunk a kritikus első tizenkét héten, az orvos szerint a gyerekünk tökéletesen fejlődik, minden a lehető legnagyobb rendben volt.<br />
- Iker, mond már el! - nyaggatott sokadjára, mire nevetve ráztam meg a fejem.<br />
- Már csak pár óra és kiderül, ezt már bírd ki.<br />
Az elmúlt pár napban folyamatosan arra próbált rájönni, hogy hova megyünk nyaralni, de mivel az úti célt meglepetésnek szántam, nem árultam el neki. Mikor leparkoltam az étterem előtt, izgalma még inkább kézzel foghatóvá vált.<br />
- Hé, nyugi - fogtam meg a kezét és hozzá hajolva egy puszit nyomtam az arcára. - Szinte vibrálsz, ne izgulj.<br />
- Csak kíváncsi vagyok a reakciójukra.<br />
A 13. hétben volt, mikor kiderült, hogy terhes, megbeszéltük, hogy eddig várunk, aztán közöljük a hírt a családunkkal. Miután hazajöttünk Brazíliából, amilyen gyorsan csak lehetett, bejelentkeztünk az orvoshoz, utána pedig megszerveztünk egy közös ebédet. Tudtuk, hogy a nagyvilággal is hamarosan meg kell osztani a hírt, hiszen Sara pocakja nagyon gyorsan nőtt, elég lenne egy jó szögben elkapott fotó a nyaraláson és akaratunkon kívül is kiderülhetne. Valamilyen szinten szerettük volna útját szabni a pletykáknak, úgyhogy közvetlenül az utazás előtt fogjuk bejelenteni a hírt.<br />
Ugyanabba az étterembe mentünk, ahol annak idején megkértem Sara kezét és ezúttal is kibéreltem a felső emeletet. Ahogy felsétáltunk a lépcsőn, éreztem, ahogy Sara keze az enyémbe csúszik, mire rámosolyogtam, tudtam, hogy mindkettőnknek az az este jár a fejében. Felemeltem összekulcsolt kezeinket és egy puszit nyomtam a gyűrűjére, mire felkuncogott és szorosan hozzám bújt.<br />
Pár perccel később megérkeztek a családjaink. Nagyon régen találkoztunk már, úgyhogy hosszú percekig beszélgettünk arról, hogy mi történt velünk az utóbbi pár hónapban. Aztán mielőtt nekiláttunk volna az ebédnek, Sara jelentőségteljes pillantást vetett rám, mire vettem egy mély levegőt, megköszörültem a torkom és újra megfogtam a kezét. Nem volt tervem, hogy hogyan mondjam el nekik a jó hírt, úgyhogy most egy kicsit bizonytalanul vágtam bele.<br />
- Annak, hogy idehívtunk titeket nem csak az volt az oka, hogy régen találkoztunk. Van valami, amit szeretnénk nektek elmondani. Nem szeretnék hosszú felvezetőt mondani hozzá, szóval... - pillantottam Sarára, aki biztatóan rám mosolygott. - Sara és én gyereket várunk - mondtam, miközben arcomon szétterült az a bizonyos mosoly és kezem Sara kerekedő hasára simítottam.<br />
A hatás fantasztikus volt. Egy hosszú pillanatig mindenki döbbenten meredt ránk, aztán szinte egyszerre jutott el mindenki tudatáig, hogy mit is jelent ez. Anya kezét a szája elé kapta, már állt is fel, hogy minél hamarabb egy közös ölelésre vonhasson minket össze, mögötte pedig ott álltak a többiek, kivétel nélkül mind könnyes szemmel, ragyogó arccal gratuláltak.<br />
Két hónapja vártunk már, hogy megoszthassuk örömünket a számunkra legfontosabb emberekkel, így még fantasztikusabb érzés volt, hogy végre elmondhattuk nekik. Csak úgy záporoztak a jókívánságok és a szoros ölelések, aztán lassan mindenki visszaült a helyére, én pedig újra a karomba zártam Sarát, gyorsan, mosolygósan és büszkén megcsókoltam.<br />
- Hanyadik hétben vagy? - kérdezte Goya.<br />
- Öhm... - motyogta Sara. - A tizenharmadikban.<br />
Ezúttal is csönd lett az asztalnál, de egészen másféle, mint az előbb.<br />
- És csak most mondtátok el? - tette fel apa a kérdést, ami mindenkit foglalkoztatott.<br />
- Igen, mert... - kezdtük egyszerre, mire felnevettük, majd Sara intett, hogy mondjam csak. - Mikor megtudtuk, hogy Sara terhes, először természetesen azonnal el akartuk mondani. De akkor még csak a negyedik hétben volt és nem akartuk... szóval nem akartunk kockáztatni. Tudtuk, hogy jobb, ha várunk egy kicsit és csak akkor osztjuk meg veletek, mikor már túl vagyunk a kritikus heteken és az orvos is azt mondja, hogy nem lesz semmi baj. Nem akartuk, hogy feleslegesen aggódjatok, meg itt volt a brazil út is... - magyaráztam.<br />
A csalódott kifejezés gyorsan eltűnt az arcukról, újra mosoly vette át a helyét.<br />
- Itt vannak az eddigi képek - vette ki Sara a táskájából az összes ultrahangfelvételt, amit természetesen mindenki egyszerre akart látni.<br />
Amíg ők a kicsit nézték, kihasználtam az alkalmat és odahajoltam Sarához egy hosszabb csókra.<br />
- Ez annyira jó érzés - sóhajtotta, mikor elhúzódtam.<br />
Egyetértően bólintottam és végignéztem a családunk tagjainak arcán. Goya és anya még mindig a könnyeiket törölgették, a két apa büszkén nézte leendő unokájuk első képeit, Irene teljesen belelkesedett, az Unai és a barátnője, Justine arcán játszó érzelmeket pedig teljesen meg tudtam érteni. Viszonylag friss szülőként nekik is még mindig új, varázslatos és egyben hihetetlen volt a tudat, hogy gyerekük van.<br />
Jócskán benne jártunk a délutánban, mikor felálltunk, hogy hazamenjünk. A téma természetesen végig mi voltunk és a leendő gyerekünk, mindent tudni akartak, ami az elmúlt két hónapban történt.<br />
- Vigyázzatok magatokra és érezzétek jól magatokat! - ölelt meg Irene búcsúzóul. - És küldjetek képeket, mindig is el akartam menni oda - kérte mosolyogva, mire Sara hitetlenkedve nézett rá.<br />
- Mi? Te is tudod, hova megyünk?<br />
- Hát persze - nevetett fel a húga, Sara pedig megpördült és szemrehányó pillantást vetett rám.<br />
- Ez nem fair. Mindenki tudja, csak én nem, pedig én is megyek - vetette be kérlelő tekintetét, aminek egyszerűen képtelen voltam ellenállni.<br />
- Otthon elmondom - nyugtattam meg, aztán odafordultam a szüleimhez, hogy elköszönjek tőlük.<br />
Mosolyogva intettünk egy utolsót Unaiéknak, aztán mi is elindultunk a kocsink felé.<br />
- Olyan boldog vagyok - mondta Sara. - Nagyon régen láttam anyáékat és hogy végre elmondhattuk nekik... Már alig tudtam eltitkolni előlük, mikor telefonon beszéltünk. És olyan jó látni, ahogy ennyire jól kijönnek. Mármint van az én családom, van a tied, de így együtt, sokan is alkotunk egyet. Mindig is erről álmodtam. És a legjobb, hogy hamarosan nekünk is lesz egy sajátunk.<br />
Válaszul puszit nyomtam a homlokára, pontosan tudtam, miről beszél. A két család a kezdettől fogva jól kijött egymással, soha nem voltak nézeteltérések. A tudat pedig, hogy karácsony után úgy mehetek majd haza, hogy nem csak a világ leggyönyörűbb barátnője és két bolond kutya, de egy apró kisgyerek is várni fog, teljesen felforgatta a gondolataimat és képtelen voltam másra gondolni.<br />
- Na - mondta Sara, mikor kinyitottam az ajtót. - Itthon vagyunk, hova megyünk nyaralni?<br />
Elnevettem magam hatalmas kíváncsiságát hallva, de úgy döntöttem, nem kínzom tovább.<br />
- A Seychelle-szigetekre.<br />
Sara valósággal megdermedt, pislogás nélkül meredt rám, a szája enyhén elnyílt a csodálkozástól.<br />
- Ez most komoly? - kérdezte végül.<br />
- Igen - mondtam, de nem tudtam kiigazodni arckifejezésén.<br />
Mielőtt bármit is kérdezhettem volna, a nyakamba ugrott és megcsókolt, de úgy, ahogy már nagyon régen nem. Ajkai szenvedéllyel és vággyal fűtve kutatták az enyémet, nyelveink lassú táncba kezdtek.<br />
- Iker, ez... nem is lehetne ennél jobb a napom - túrt a hajamba. - Mindig is az egyik álmom volt, hogy eljussak oda, de soha nem gondoltam volna, hogy megvalósulhat.<br />
- Miért nem mondtad hamarabb? - kérdeztem nevetve, de ő megrázta a fejét.<br />
- Ez így tökéletes. Ez lesz az utolsó nyaralásunk kettesben és egy olyan helyen fogjuk eltölteni, ahová kislánykorom óta vágyom.<br />
Újra megcsókoltam, a lehető legközelebb húztam magamhoz, miközben kezeim lassan elindultak a testén, bejárva az ismerős helyeket. Mikor elszakadtunk egymástól, hogy levegőt vegyünk, homlokát az enyémnek döntve csillogó szemekkel fürkészett.<br />
- Érezted már azt, hogy egyszerűen <i>nem fér beléd több boldogság?</i> - susogta.<br />
- Például most - helyeseltem, aztán újra megszüntettem köztünk a távolságot és lassan hátrálni kezdtem vele...<br />
<div style="text-align: center;">
×××</div>
<div style="text-align: justify;">
Szombat volt. A repülőtér zsúfolásig tele kocsikkal, a repülők szinte percenként szálltak le -és fel, a nyaralási szezon közepén voltunk. Mielőtt kiszálltunk volna az autóból, egy hosszú pillanatra összenéztünk.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Essünk túl rajta - suttogtam határozottan.</div>
<div style="text-align: justify;">
Az utolsó pillanatig halogattuk, de nem várhattunk tovább. El kellett mondanunk.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Csak egy mondat. Utána két hétig nem kell foglalkoznunk a médiával, a kérdésekkel, csak magunkkal. Mire visszajövünk, már le is csengett az első hullám - mondta Sara biztatóan.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Menjünk - bólintottam és kiszálltam.</div>
<div style="text-align: justify;">
Csomagokkal megpakolva léptünk be a terminál ajtaján, beálltunk az ellenőrzések előtt kanyargó sor végére és vártunk. Fél órán belül megérkeztek az első fotósok és riporterek, aztán egyre többen lettek. Egészen a becsekkolásig vártunk, aztán nem húzhattuk tovább.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Hova mennek nyaralni?</div>
<div style="text-align: justify;">
- Mi igaz a pletykákból?</div>
<div style="text-align: justify;">
- Tényleg gyerekük lesz? - záporoztak ránk a kérdések.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Nagyon boldoguk vagyunk - mondtam végül.</div>
<div style="text-align: justify;">
Egy másodpercig csend volt, aztán minden eddiginél gyorsabban érkeztek a kérdések.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Tudják már a nemét?</div>
<div style="text-align: justify;">
- Mi lesz a neve?</div>
<div style="text-align: justify;">
- Mikor fog megszületni?</div>
<div style="text-align: justify;">
- Egészséges?</div>
<div style="text-align: justify;">
- Hány hetes terhes?</div>
<div style="text-align: justify;">
Mi azonban válasz nélkül léptünk át a váróba, ahova már nem követhettek minket.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Jézusom - döntötte Sara fejét a mellkasomra. - Ennyi volt. Nincs több titok.</div>
Szorosan megöleltem, miközben bennem is ugyanazok az érzések játszódtak le. Ez egy olyan dolog, ami csak ránk tartozik, ránk és a családunkra. A médiának semmi köze hozzá. Mindig is próbáltuk védeni a magánszféránkat, de tudtam, hogy ez volt a helyes lépés. A Seychelle-szigeteken a saját kis világunkban semmi közünk nem lesz hozzájuk, lerendezik maguk között itthon, mi pedig kiélvezzük a következő két hetet. Együtt. Nyugodtan. Kettesben-hármasban.</div>
</div>
Csannahttp://www.blogger.com/profile/00156515982930081142noreply@blogger.com2tag:blogger.com,1999:blog-7525620662600224066.post-43596514281265598272014-01-04T12:48:00.000+01:002014-05-18T13:01:56.676+02:0069. fejezet<div style="text-align: justify;">
<div class="separator" style="clear: both; text-align: justify;">
<i>Sziasztok! Mostanra lettem kész vele, nem tagadom, hogy a tegnapi nap fantasztikus híre jó adag ihletet adott és nagymértékben befolyásolta a fejezetet :) Remélem tetszeni fog nektek. A következővel igyekszek sietni, de még mindig nem mondhatom, hogy újra visszaáll a heti egy friss, még nincs vége a hajtásnak.</i></div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: justify;">
<i>Puszi</i></div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: justify;">
<i>Csanna</i></div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<br /></div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<a href="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEhIgQX4XUH6-uRXHAU0D4oMgZLYd9JJeL7T2PWWQCYjNBJt8G8z-mCLFGs8AjkIspyAb_ZT0uAETxrqC3t_847k5vVgNGiqmGW-ouPKj4Sf6mP-hGSnlz-cieTkac01Fi-gazUg7PNz1E0/s1600/tumblr_moib2b9qcu1qbl52qo1_500.jpg" imageanchor="1" style="margin-left: 1em; margin-right: 1em;"><img border="0" src="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEhIgQX4XUH6-uRXHAU0D4oMgZLYd9JJeL7T2PWWQCYjNBJt8G8z-mCLFGs8AjkIspyAb_ZT0uAETxrqC3t_847k5vVgNGiqmGW-ouPKj4Sf6mP-hGSnlz-cieTkac01Fi-gazUg7PNz1E0/s400/tumblr_moib2b9qcu1qbl52qo1_500.jpg" height="227" width="400" /></a></div>
<i><br /></i>
<i>2013 június</i></div>
<div style="text-align: justify;">
Edzés után alig vártam, hogy beálljak a zuhany alá és sokáig áztassam magam. Elképesztő meleg volt az esti óra ellenére is, szinte szakadt rólunk a víz. A szemem sarkából láttam, hogy a Mester a kapusedzőnkkel beszélget, aztán mindketten felénk néztek.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Azt hiszem, még nem végeztünk - néztem sóhajtva Pepére és Victorra.</div>
<div style="text-align: justify;">
A következő pillanatban a Mester intett, hogy menjünk oda hozzá, úgyhogy összeszedtük a szétdobált cuccainkat és felé indultunk.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Fiúk, beszéltem Ochotorenával. Mindketten úgy gondoljuk, hogy bármelyikőtök állhatna a kapuban, kiváló formában vagytok. Három csoportmeccsünk lesz, úgy döntöttem, mindhárman kaptok egy-egy meccset. A kieséses szakaszban viszont csak egyvalaki fog védeni. Nem az alapján fogok dönteni, hogy ki hány gólt kap, más szempontjaim lesznek. A többit később megbeszéljük, menjetek zuhanyozni - mondta mosolyogva.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Akkor mostantól nem beszélek veletek, mert vetélytársak vagyunk és én akarok védeni - mondta Pepe affektálva és elfordult tőlünk.</div>
<div style="text-align: justify;">
Victorral összenéztünk és egyszerre tört ki belőlünk a nevetés, amihez Pepe is gyorsan csatlakozott. Ezzel kapcsolatban soha nem volt problémánk, a versenyhelyzetet pozitívumként fogtuk fel és csupán hülyéskedtünk, ha erre terelődött a szó.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Iker, mi van Szívszerelmeddel? Nem láttam a stadionnál, pedig a Telecinco itt van - mondta Sergio, mikor csatlakoztunk a többiekhez az öltözőben.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Most nem a pályáról jelentkezik be, változás volt a stábnál.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Láttam tegnap. Olyan... más volt - nézett rám komolyan.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Ezt hogy érted? - ráncoltam össze a szemöldököm, noha pontosan tudtam, miről beszél.</div>
<div style="text-align: justify;">
Mióta tudjuk, hogy terhes, valami más lett benne. Még lágyabb lett, még nőiesebb, még tökéletesebb. Már most biztos voltam benne, hogy a félelmei, miszerint nem lesz jó anya, alaptalanok.<br />
- Nem tudom, mi a jó szó rá. Kiegyensúlyozott? Lehet, nem tudom. De egyértelműen változott.<br />
Nem tudtam visszafojtani a mosolyomat, mire Sese szemrehányó pillantást vetett rám.<br />
- Te tudod, miért van ez - jelentette ki.<br />
- Persze, hogy tudom. A barátnőm.<br />
- Valamit titkoltok - fonta össze karjait a mellkasa előtt és várt.<br />
- Sergio - sóhajtottam. - Emlékszel, mit mondtam neked Madridban? - kérdeztem, mire pár pillanat múlva bólintott. - Most is ugyanezt fogom. Meg fogod tudni, de még nem most.<br />
- Mikor?<br />
- Sese, hagyd már - nevetett fel Xavi. - Rád fér egy kis türelem.<br />
Sergio kissé csalódottan, de tudomásul vette, hogy várnia kell és nem is terelte többször a szót Sarára. Azt azonban észrevettem, hogy néha lopva rám pillant és fürkésző pillantását többször is magamon éreztem.<br />
Vacsora után a többiek lementek sétálni, én azonban a szállodában maradtam és a családommal beszéltem. Nagyon régen láttam már őket, hiányoztak. Ha vége lesz a kupának, Sarával azt terveztük, hogy összehívjuk mindkét családot és elmondjuk nekik a jó hírt, de az még fél hónap.<br />
Hirtelen Sergio lépett be a szobába Jesússzal együtt, mindketten hangosan nevettek.<br />
- Anya, le kell tennem, majd beszélünk - búcsúztam el gyorsan, mert láttam, hogy Sese mondani akar valamit.<br />
- Iker, Sara lent van az előcsarnokban.<br />
- Mi? - pattantam fel. - De jól van, ugye? - tettem fel azt a kérdést, amitől a legjobban tartottam.<br />
Elképzelni se tudtam, mit csinálhat itt, alig egy órája beszéltünk. Holnap meccsünk lesz, tudja, hogy a Mester már nem díjazza ilyenkor a látogatókat. Csak arra tudtam gondolni, hogy valami baj történt.<br />
- Persze, teljesen jól van, sőt izgatott. De mi baja lenne? - kérdezte értetlenül, de figyelmen kívül hagytam és leviharzottam a lépcsőn.<br />
Háttal állt nekem, mikor leértem a földszintre, de valószínűleg elég nagy zajt csaptam, mert megfordult és elmosolyodott, mikor meglátott.<br />
- Sara, mit csinálsz itt? Minden rendben? - kérdeztem gyorsan.<br />
- Minden rendben, nyugi. Sőt - mondta csillogó szemekkel.<br />
- Mi történt?<br />
- Mindjárt elmondom, csak menjünk be valahova, ahol nem látnak minket.<br />
Összevontam a szemöldököm a kérés hallatára, fogalmam sem volt, mit akar, de végül megfogtam a kezét és kinyitottam előtte egy ajtót, ami az uszodához vezetett. A késői órán már senki nem volt bent, a víz tócsákban állt a földön, az ablakok párásak voltak a termálvíz lassan kanyargó gőzétől.<br />
- Nos? - fordultam felé kíváncsian, ő azonban elment mellettem és megállt az egész falat beborító tükör előtt. Egy szempillantás alatt megszabadult pólójától, mire ösztönösen visszanyúltam magam mögé és elfordítottam a zárat az ajtón. Mögé léptem, mire kezét az enyémre tette és a hasára vezette. Lassan végigsimítottam puha bőrén, aztán elakadt a lélegzetem.<br />
- Érzed? - nézett fel rám mosolyogva, miközben oldalra fordult és mindketten a tükörbe néztünk.<br />
Eddig lapos hasán most egy apró domborulat jelent meg, amit a ruha tökéletesen takart, de anélkül már tapintható és látható volt. Újra elöntöttek a semmihez sem fogható érzelmek, miközben letérdeltem elé és végigcsókoltam pocakja minden centijét, a biztos jelét annak, hogy minden türelmetlenségem ellenére az idő halad.<br />
Végül felálltam és szorosan magamhoz vontam Sarát, miközben összeillesztettem ajkainkat. Nevetve állt lábujjhegyre, hajamba túrva kicsit lentebb húzott magához, így arcunk egy szintbe került. Nyelvem lassan birtokba vette övét, tenyerem forrón tapadt meztelen hátára. Éreztem, hogy ha így folytatjuk, át fogjuk lépni azt a bizonyos határt, úgyhogy lassan elhúzódtam és vettem néhány mély levegőt, hogy megnyugodjak.<br />
- Hűű - sóhajtott, mire elmosolyodtam. Ő is ugyanolyan zilált volt, mint én.<br />
Újra átöleltem, arcom a hajába fúrtam, miközben ő fejét a mellkasomra fektette. Hosszú percekig álltunk így csendben, egyikünk sem akarta megtörni a pillanat varázsát.<br />
- Muszáj volt eljönnöm, képtelen voltam ott ülni a szobámban, mindenképpen azt akartam, hogy te is tudd - mondta, mire puszit leheltem homlokára.<br />
- Köszönöm.<br />
Ezek után képtelen voltam elbúcsúzni tőle. Leültem a hosszú padok egyikére, az ölembe húztam és még hosszú ideig beszélgettünk. Szó volt a helyzetemről, hogy vajon mennyit fogok játszani, a kicsiről.<br />
- Iker, van még valami, amiről beszélnünk kell... - mondta, mire kíváncsian nézte rá. - Több, mint egy hónapja nem volt köztünk több a csóknál. Én tudom, hogy kilenc hónap nagyon hosszú idő, és... Mindig megálltál, mielőtt több lehetett volna. Szeretném tudni, hogy miért.<br />
Lágyan elmosolyodtam és mielőtt válaszoltam volna, egy csókot nyomtam ajkára.<br />
- Nem azért, mert nem szeretném. Csak nem tudom, hogy <i>te</i> mit szeretnél. Tisztában vagyok vele, hogy ilyenkor mások a prioritások. Addig várok rád, ameddig szeretnéd. Ha kell, pár nap, ha kell... akkor kilenc hónap.<br />
- Egyszerűen nem hiszem el, hogy lehet ilyen szerencsém, hogy a világ legjobb pasija az enyém - ölelte át a nyakam nevetve, mire tiltakozva ráztam a fejem.<br />
- Sara, ez normális. Nekem az a legfontosabb, hogy te boldog legyél.<br />
Hitetlenkedve nézett rám, aztán felemelte a fejét és finoman megcsókolt.<br />
- Köszönöm - suttogta. - Én... az orvos azt mondta, hogy az első 12-13 hétben történik a legtöbb vetélés. Nem szeretnék kockáztatni.<br />
- Én sem - simítottam kezem a hasára.<br />
Nem beszéltünk róla többet, de éreztem, hogy mindketten megnyugodtunk, hogy tisztázni tudtuk a helyzetet. Csak akkor eszméltünk rá, hogy mennyi ideje ülünk kettesben, mikor az órám kettőt pittyegve jelezte, hogy 10 óra van.<br />
- Te jó ég, mennem kell! - pattant fel. - Nem lenne szabad itt lennem, holnap meccs van.<br />
- Shh - nyugtattam. - Nincs semmi baj, senki nem fogja megtudni. Ha meg igen, akkor elmondom, hogy csak jó hatással voltál rám.<br />
Csendben kinyitottam az ajtót, a szálloda előtere teljesen üres volt, a recepciós valahol máshol lehetett.<br />
- Gyere - húztam magam után. - Nincs itt senki.<br />
Halkan végigsiettünk a csarnokon, Sarára nézve rájöttem, nem csak én élvezem, hogy tilosban járunk. Kiléptünk a szabadba, a langyos szellő jólesően ölelt körül minket.<br />
- Vigyázz magadra - hajoltam le hozzá, hogy elbúcsúzzunk. - Holnap találkozunk.<br />
- Ügyes legyél - túrt a hajamba.<br />
Percekkel később ellépett tőlem, de ekkor eszembe jutott valami és karja után kapva visszahúztam.<br />
- Várj! Sergio... nem hiszem, hogy sokáig tudom még titkolni. Nagyon kíváncsi és tudja, hogy valamiről nem tud, ami az ő esetében azt jelenti, hogy mindent megtesz, hogy kiderítse.<br />
- Hát... - tárta szét a karjait halvány mosollyal - valahogy éreztem, hogy nem a család fogja megtudni először. Inkább mondd el neki, ne vesszetek össze emiatt. Előbb-utóbb úgyis rájönne.<br />
- Akkor nem baj? - kérdeztem, mire megrázta a fejét és még egyszer, utoljára megcsókolt. - Aludj jól - susogtam, mikor elszakadtunk egymástól.<br />
Mosolyogva néztem távolodó alakja után, aztán egy sóhajjal megfordultam és visszamentem a hotelbe. Csendben nyitottam ki a szobánk ajtaját, de nem volt szerencsém, Sese ébren várt, láthatóan alig várta, hogy elárasszon a kérdéseivel.<br />
- Hol voltál?<br />
- Sarával. Keresett valaki?<br />
- Nem, te mázlista - vágta hozzám a párnáját vigyorogva. - Csak neked lehet olyan szerencséd, hogy ezt is megúszod.<br />
Nevetve vontam vállat, aztán a saját ágyamhoz léptem, remélve, hogy nem kapok további kérdéseket. Természetesen nem így volt.<br />
- Miért kérdezted, hogy jól van-e Sara? Lehet valami baja?<br />
Nem válaszoltam azonnal, komótosan leöltöztem, aztán leültem az ágy szélére és komolyan ránéztem.<br />
- Elmondom, de meg kell ígérned, hogy senkinek sem mondod el. Se a családodnak, se az új barátnődnek, se a srácoknak.<br />
Érezte a hangomon, hogy nem szórakozásból mondom, úgyhogy komolyan bólintott.<br />
- Azért aggódom érte ennyire, azért látod rajta a változást és azért vagyunk mindketten ennyire boldogok, mert... Gyerekünk lesz - mondtam ki, képtelen voltam nem mosolyogni, ahogy fejemben átfutottak az elmúlt hónap történései.<br />
Sese teljesen ledöbbent, hosszú másodperceken keresztül némán, pislogás nélkül meredt rám. Aztán hirtelen felkurjantott és minden előjel nélkül rám ugrott, szinte felborított.<br />
- Ezt nem hiszem el! Hogy tudtad titkolni ennyi ideig? Apa leszel, hát megáll az eszem. Gratulálok!<br />
- Köszönöm - nevettem fel és viszonoztam ölelését.<br />
- Komolyan mindenre gondoltam, csak erre nem. Jézusom... ez nagyon durva - nézett rám még mindig döbbenten, de a szemén láttam, hogy hálás, amiért elmondtam neki.<br />
- Nekem is időbe telt, míg felfogtam - mondtam nevetve.<br />
- Azt hiszem, a legjobbkor jött - mondta hirtelen komolyra váltva.<br />
Nem reagáltam rá, de a tekintetemből kiolvashatta, hogy tényleg így van. A baba reményt adott, hogy ne adjam fel, hogy vannak dolgok, amikért megéri küzdeni. Láthatatlan jelenléte minden pillanatban erőt adott, támogatott.<br />
- Köztünk marad - ígérte meg.<br />
- Kösz - bólintottam hálásan.<br />
Örültem, hogy elmondhattam neki. Mindig is az egyik legjobb barátom volt, az összes hülyesége ellenére maximálisan megbíztam benne. Nem volt jó titkolózni előtte és nem akartam, hogy megsértődjön, amiért nem mondtam el neki, úgyhogy hálás voltam, amiért Sara is belement, hogy valakivel megosszuk a boldogságunkat.<br />
<div style="text-align: center;">
×××</div>
<div style="text-align: justify;">
- Iker! - szólt utánam Sese, mikor kiléptem az öltözőből. - Ezt ott hagytad - mutatta fel a csapatkapitányi karszalagot. - Kicsit szétszórt vagy, nem? - kérdezte vigyorogva.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Izgatott - javítottam ki mosolyogva.</div>
<div style="text-align: justify;">
A sérülésem óta ez az első tétmeccs, amin pályára léphetek, úgyhogy a gondolataim valósággal szárnyaltak a boldogságtól. Sergio felhúzta a szalagot a karomra, aztán megveregette a vállamat.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Jó újra veled játszani, Kapitány - mosolygott.</div>
<div style="text-align: justify;">
Egyszerűen képtelen voltam komoly arccal várni a kivonulást. Olyan régóta vártam már erre és olyan sokat jelentett, hogy az edző bízott bennem, a csapat pedig teljesen mellettem állt. A bírók jelére elindultunk, a stadionban hallható ováció valóságos zene volt füleimnek. A többiek érezhették rajtam az izgatottságot, mert mindannyian mosolygós pillantást vetettek rám, miközben összeálltunk a csoportképre.</div>
<div style="text-align: justify;">
Ahogy a bíró belefújt a sípjába, minden megváltozott. Tudatosult bennem, hogy ennek már tényleg tétje van és ezentúl csak a meccsre koncentráltam.</div>
<div style="text-align: justify;">
Előzetesen kemény meccsre számítottunk, Uruguay az egyik legjobb dél-amerikai csapatként volt számon tartva, fantasztikus játékosokkal. Valószínűleg nem csak minket lepett meg, hogy mennyire dominálni tudtunk. Szinte percenként sikerült helyzetet kialakítani, tényleg csak az volt a kérdés, mikor szerezzük meg az első gólt. Végül Pedrito lövése után rezdült meg a háló, igaz, a labdába beleért egy uruguayi játékos is, így végül róla pattant be a játékszer a kapuba. </div>
<div style="text-align: justify;">
Az eső egyre nagyobb intenzitással esett, a pálya is egyre jobban csúszott, de ez sem akadályozott meg minket abban, hogy még egy góllal növeljük a vezetést, alig 10 perccel az első után. Egy szép támadást követően Roberto szerezte meg a csapat második találatát.<br />
Elégedetten vonultunk be a félidőben az öltözőbe, éreztük, hogy ha nagy baj nem történik, ezt a meccset ma megnyerjük. Nem sok dolgom volt, de minden egyes labdaérintésem egyre inkább visszaadta az önbizalmam, egyre inkább bíztam magamban.<br />
A második félidőben inkább csak a labdatartásra koncentráltunk, ennek ellenére megvoltak a helyzeteink. Már nagyon a meccs végén jártunk, mikor egy butaság miatt szabadrúgást ítéltek ellenünk. Láttam, hogy Suárez méregeti legjobban a távolságot, a szöget, tudtam, hogy nagyon jól kell beállítanom a sorfalat, hiszen fantasztikus lövései vannak.<br />
A bíró megadta a jelet, Suárez nekifutott, a labda pedig pár pillanat múlva hihetetlen sebességgel és erővel száguldott a kapum felé. Vetődtem, de tudtam, hogy nem fogok odaérni. Annyira a sarokba ment, hogy esélyem sem volt kivédeni.<br />
Ennek ellenére pozitívan hagytuk el a pályát, tudtuk, hogy ha így folytatjuk, nem lesz baj a többi meccsen sem.<br />
<div style="text-align: center;">
×××</div>
<div style="text-align: justify;">
A másik két csoportmeccs is sikeresen zajlott le. Tahiti ellen egyértelműek voltak az erőviszonyok, de eszünkbe se volt lenézni a csapatot, sőt, sokkal inkább tiszteltük őket, hiszen már az is fantasztikus eredmény tőlük, hogy szinte amatőrökként kiharcolták a részvételt. Sok góllal nyertünk, de előzetesen megbeszéltük, hogy nem csapunk nagy ünneplést.<br />
Nigéria ellen is sikerült hamar megszerezni a vezetést, nem engedtünk át túl sok kezdeményezést nekik, de mi is csak annyit játszottunk, amennyi kellett a győzelemhez. Tudtuk, hogy a kieséses szakaszban az olaszokkal fogunk találkozni, ami nagyon nehéz mérkőzésnek ígérkezett.<br />
A csoportmeccsek után kaptunk egy nap pihenőt, amit természetesen Sarával akartam tölteni. A szobában vártam, hogy végezzen a munkával és próbáltam nem figyelni Sesére, aki új barátnőjével, Pilarral beszélt Skypeon. Úgy tűnt, nagy a szerelem köztük. Nehezen lépett túl Larán, a szakítás nagyon megviselte, de most újra a régi önmaga volt.<br />
- Iker, hallottad a legújabb pletykát? - kérdezte Sese.<br />
- Nem hiszem.<br />
- Most mondta Pilar, hogy állítólag a tegnapi buli után vetkőzős pókert játszottunk néhány lánnyal - forgatta a szemeit, aztán felém fordította a laptopját, hogy én is elolvashassam a cikket.<br />
- Örülök, hogy ilyen kreatív fantáziával vannak megáldva egyesek - sóhajtottam.<br />
A következő pillanatban kopogtak, mire felpattantam és kinyitottam az ajtót. Sara mosolyogva ölelte át a nyakam és egy hosszú csókkal üdvözöltük egymást. Szorosan fontam karjaimat a dereka köré és felemeltem, ő pedig akaratlanul is belekuncogott a csókba.<br />
- Te jó ég, már majdnem elfelejtettem, mennyire szerelmesek vagytok, de most sikerült újra eszembe juttatnotok - mondta Sese vigyorogva, mire nevetve váltunk el. - Legyetek figyelemmel rám, akinek nincs itt a barátnője - intett kezével az ajtó felé, jelezve, hogy nem akarja látni a folytatást.<br />
- Majd jövök, ne zárd be az ajtót - szóltam vissza.<br />
- A tegnapi lányok egyikével leszek - kiabált utánam Sese, mire én felnevettem, Sara azonban megtorpant és kérdőn nézett rám.<br />
- Miről nem tudok?<br />
- <i>Elvileg </i>- nyomtam meg a szót. - Tegnap néhány táncoslánnyal töltöttük az időt és nem sokat aludtunk. Ebből annyi igaz, hogy nem nagyon aludtam az este, mert Sergio hihetetlen hangosan tud horkolni - vázoltam fel tömören a helyzetet.<br />
Könnyednek akartam tűnni, de azért kíváncsi voltam a reakciójára. Egy ideig csendben meredt maga elé, aztán szélesen elmosolyodott.<br />
- Biztos nem írták volna ezt, ha tudnák, mit titkolunk előlük - bújt szorosan hozzám és ajkát a nyakamhoz szorította.<br />
Hevesen öleltem át, igyekeztem a lehető legközelebb vonni magamhoz.<br />
- Szörnyű hosszú lesz ez a hat hónap - sóhajtottam.<br />
- Vannak dolgok, amiért megéri várni - nézett fel rám Sara, mire elmosolyodtam és lágyan megcsókoltam.<br />
Kiélveztem a terhessége minden másodpercét, tudtam, hogy hosszú, de emlékezetes és fantasztikus hónapok vannak előttünk. Ugyanakkor alig vártam már, hogy a karjaimban tarthassam a kis csodát, a gyerekünket, aki már most rengeteg örömet okozott nekünk.<br />
<br />
<br />
<i>Nem tudom nem megemlíteni azt a fantasztikus hírt, miszerint tegnap délután megszületett Martín Casillas Carbonero. Szerintem nem én vagyok az egyetlen, aki a tegnapi napot teljes egészében a gép előtt töltötte és folyamatosan frissítette az összes olyan lapot, ami információt adhat róla. Nem is tudom, mi volt a legjobb: mikor az első híreket olvastam, hogy Sara már kórházban van, mikor elárasztotta a netet a hír, hogy megszületett, mikor Iker elküldte az emailt és hivatalossá vált vagy mikor láttam, hogy már most mennyire büszke a fiára, hiszen a létező összes közösségi oldalára kiírta, hogy megszületett Martín.</i><br />
<i><br /></i>
<br />
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<a href="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEjaSELM7LOoNHcVDvjIfh0iLhXITSbdePJxNFG3KXl6-WqSNudb6QHQ93B6r3figHMCzTxXUsFu87nCeNK7QAqtAy9LPfvIvlWVlrsDHgHgaxYVv-X-_XK67wEGJBo4rLTgddDHA2Xl7YQ/s1600/martin5.jpg" imageanchor="1" style="margin-left: 1em; margin-right: 1em;"><img border="0" src="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEjaSELM7LOoNHcVDvjIfh0iLhXITSbdePJxNFG3KXl6-WqSNudb6QHQ93B6r3figHMCzTxXUsFu87nCeNK7QAqtAy9LPfvIvlWVlrsDHgHgaxYVv-X-_XK67wEGJBo4rLTgddDHA2Xl7YQ/s320/martin5.jpg" height="183" width="320" /></a></div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
Isten hozott, Martín Casillas Carbonero!</div>
<i><br /></i></div>
</div>
</div>
Csannahttp://www.blogger.com/profile/00156515982930081142noreply@blogger.com4tag:blogger.com,1999:blog-7525620662600224066.post-89752495830475490982013-12-22T16:36:00.001+01:002014-05-18T12:49:12.689+02:0068. fejezet<div class="separator" style="clear: both; text-align: justify;">
<i>Sziasztok! Itt van az új rész, nem ez lett a legjobb, de nem is a legrosszabb :) Tényleg sajnálom, hogy ennyit kellett várni rá. Nem ígérek semmit a következőre nézve, nem leszünk itthon a két ünnep között, de mindent megteszek, hogy minél hamarabb fent legyen.</i></div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: justify;">
<i>Boldog karácsonyt előre is :)</i></div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: justify;">
<i>Csanna</i></div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<br /></div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<a href="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEjESpJDbQa_91OZON7JG7wEYXV4XT-xpP9JklKaKsOkfPalTopKeDthwyNB18Je7snPIpCs8-iPgcp3mU7MwF5GFjushQmMoVsZTfii9jDuaNXRX7q7RVX_A_TSDNfKtRdrJpo332uvPTk/s1600/haiti.jpg" imageanchor="1" style="margin-left: 1em; margin-right: 1em;"><img border="0" src="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEjESpJDbQa_91OZON7JG7wEYXV4XT-xpP9JklKaKsOkfPalTopKeDthwyNB18Je7snPIpCs8-iPgcp3mU7MwF5GFjushQmMoVsZTfii9jDuaNXRX7q7RVX_A_TSDNfKtRdrJpo332uvPTk/s400/haiti.jpg" height="233" width="400" /></a></div>
<i><br /></i>
<i>2013 május</i><br />
<div style="text-align: justify;">
Hirtelen ébredtem fel, úgy tűnt, mintha csak perceket aludtam volna, pedig az óra már nyolcat mutatott. Sarára nézve láttam, hogy ő még mélyen alszik, úgyhogy óvatosan kicsúsztam mellőle, ügyelve, hogy ne ébresszem fel. Gyorsan összeütöttem egy egyszerű reggelit, kihasználtam az alkalmat, hogy meglephetem. Csendben leraktam a tálcát az éjjeli szekrényre, aztán kényelmesen elhelyezkedtem a hintaszékben és figyeltem, ahogy alszik. Órákig tudtam volna így csodálni. Arca sima volt, nyugodt, a mindennapok gondjai eltűntek vonásairól. Lassan négy éve ismertem, de képtelen voltam betelni szépségével. Olyan volt, mint Aphrodite, az én Aphroditem. Egyszerűen minden egyes porcikája tökéletes volt számomra. </div>
<div style="text-align: justify;">
Szája szélén halvány mosoly jelent meg, egyik kezével hátra nyúlt, valószínűleg engem keresett. Mikor csak az üres lepedőt találta, összeráncolta homlokát és gyorsan kinyíltak a szemei. </div>
<div style="text-align: justify;">
- Kit keresel ennyire? - kérdeztem halkan, mire tekintete rám villant és lágyan elmosolyodott.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Mit csinálsz ott? - kérdezte, hangja tele volt hívogatással, aminek képtelen voltam ellenállni.</div>
<div style="text-align: justify;">
Odaléptem mellé, leguggoltam a fejéhez és lágyan elsimítottam arcába hulló kissé kócos haját.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Téged néztelek - mondtam, mire felvonta szemöldökét. - Azt mondják, a terhesség még szebbé teszi a nőket. Azon gondolkoztam, hogy ez nálad megtörténhet-e. Már most olyan vagy, mint egy angyal, ha még gyönyörűbb leszel, az... - nem találtam a megfelelő szót, hogy mit művelne velem, de Sara így is elpirult.</div>
<div style="text-align: justify;">
Mosolyogva arcára simítottam a kezem és egy lágy, 'Jó reggelt!' csókot nyomtam édes ajkaira. </div>
<div style="text-align: justify;">
- Éhes vagy? - kérdeztem.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Honnan tudtad? - kérdezett vissza nevetve, mire az ágyra raktam a megpakolt tálcát.</div>
<div style="text-align: justify;">
Jóízűen látott neki a reggelinek, szinte mindent megevett, aztán hirtelen megmerevedett és a szája elé kapta a kezét. A következő pillanatban eltolt magától, gyorsan indult meg a fürdőszoba felé. Mikor rájöttem, hogy mi a baj, utána siettem. </div>
<div style="text-align: justify;">
- Iker, ne! Menj ki! - nyögte erőtlenül, de ügyet se vetettem rá, óvatosan elhúztam haját az útból és összefogtam a tarkóján.</div>
<div style="text-align: justify;">
Finoman simogattam a hátát, türelmesen vártam, míg végül mély, szaggatott lélegzetet vett és felemelte a fejét.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Sajnálom - suttogta.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Sara, ez teljesen természetes, már megbeszéltük. Jól vagy? - fordítottam magam felé az arcát.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Megmosom a fogam és jól leszek - állt fel és a mosdókagylóhoz lépett. </div>
<div style="text-align: justify;">
Két hete tudjuk, hogy terhes, szerencsére a reggeli rosszullétek csak három-négynaponta jelentkeztek, mostanában pedig még ritkábban.</div>
<div style="text-align: justify;">
Figyeltem, ahogy kiöblíti a száját, mikor felnézett, tekintetünk találkozott a tükörben.<br />
- Ilyenkor is szépnek látsz? - kérdezte, nem voltam biztos benne, hogy milyen érzések tükröződnek hangjában.<br />
Kedvem lett volna megforgatni a szememet, de végül elmosolyodtam.<br />
- Hát persze.<br />
- Öregszel, romlik a látásod - cukkolt nevetve, mire elvigyorodtam és határozottan megindultam felé, ő azonban gyorsan ellépett mellőlem és kisietett az ajtón.<br />
- Nem fogócskázok veled, mert még a végén elesel és nem akarok kockáztatni semmit. Meg amúgy is elkapnálak - fontam össze kezem a mellkasom előtt.<br />
Csalódottan elhúzta a száját, annyira kamaszlányos volt ez a mozdulat, hogy önkéntelenül felnevettem. <br />
- Szóval öregnek tartasz? - kaptam el a karját és magamhoz rántottam.<br />
- Hmm... - húzta végig orra hegyét a torkomon, forró ajkát a bőrömre szorította.<br />
Mosolyogva fúrtam arcom a hajába, kezem szinte automatikusan simult hasára. Egyelőre még lapos volt, ami azt jelentette, hogy nem fenyegetett minket a veszély, hogy boldogságunkra a kelleténél hamarabb fény derül, de már alig vártam, hogy érezzem a növekedését a tenyerem alatt.<br />
- Éhes vagy még? - kérdeztem végül, de megrázta a fejét.<br />
- Figyelj... Gondolkoztam. Tudom, hogy holnap megyünk vissza az orvoshoz, de nem biztos, hogy a Konföderációs Kupa előtt el kéne mondani anyáéknak. Majdnem három hétig nem is fognak látni, a Föld másik oldalán leszünk, nem akarom, hogy aggódjanak. Majd ha hazajöttünk.<br />
Tudtam, hogy igaza van, már nekem is megfordult a fejemben. Alig vártam, hogy lássam szüleim örömét, de okosnak kellett lenni, hogy a megfelelő időben osszuk meg velük a hírt.<br />
- Nagyon biztos vagy abban, hogy engem is behívnak. Körülbelül fél éve nem is játszottam - mondtam ki halkan a kétségeimet.<br />
- Tudom, hogy behívnak - simította kezét az arcomra. - Nem játszottál, de nem azért, mert nem vagy jó formában. Mindenki tudja, hogy készen állsz, bármikor visszatérhetsz és mivel megkaptad a lehető legjobb szülinapi ajándékot Mourinho távozásával, jövőre már újra te leszel a kapuban. Emiatt felesleges aggódnod.<br />
- Nekem a te ajándékod tetszett - fontam karjaimat a dereka köré és magamhoz húztam.<br />
- De örülsz neki, hogy elmegy? - kérdezte komolyan.<br />
Nem beszéltünk még erről, csak pár nappal ezelőtt jelentették be a hírt, hogy edzőnk távozik az év végén.<br />
- Nem, nem így mondanám. Sokat köszönhetünk neki. Megnyertük a bajnokságot, a Kupát, újra a legjobbak között voltunk a Bajnokok Ligájában. Nagyon jó edző, de ez az év nem úgy sikerült, ahogy szerette volna, de nem hibáztatom érte, nem ő a felelős. Nem fogok rossz emlékeket őrizni róla.<br />
- Azért volt néhány idióta döntése - fintorgott.<br />
Tudtam, hogy a múlt hétvégére gondol, mikor Diego nem játszott egy apróbb betegség miatt. Nagyon reméltem, hogy végre megkapom a lehetőséget, de még a keretbe sem nevezett.<br />
- Nem akarok erre gondolni - ráztam meg a fejem. - Attól nem lesz jobb, ha haragszom rá. Nyilván megvan az oka rá, hogy miért teszi ezt és nem én vagyok a megfelelő személy, hogy az edzői döntést megkérdőjelezzem.<br />
- Annyira ritka, hogy valaki ennyire... jó legyen - suttogta Sara, mire zavartan elmosolyodtam és lehajtottam a fejem, ő azonban lágyan állam alá csúsztatta kezét és megcsókolt.<br />
<br />
- Mehetünk? - léptem be a házba sietve, edzés után.<br />
- Hova ez a nagy sietség? - sietett le Sara a lépcsőn, szavait megcáfolta izgatottságtól csillogó arca.<br />
- Szeretném újra látni a gyerekünket - mosolyodtam el, aztán leguggoltam elé, kissé felhúztam pólóját és megpusziltam puha bőrét. <br />
Karját a nyakam köré fonta, miközben arcom a hasához simítottam. Tudtam, hogy a baba a lehető legjobb helyen van, de ahogy átöleltem derekát, még inkább védelmezni akartam mindkettőjüket.<br />
Mikor felálltam, Sara boldogan fúrta arcát a mellkasomba, próbált a lehető legközelebb húzni magához.<br />
- Menjünk - suttogta végül és kézen fogva kivezetett a házból.<br />
- Várj! - fordítottam szembe magammal, mielőtt beszállhatott volna a kocsiba. - Tudom, hogy te is sietni akarsz, de van egy jó hírem - mondtam széles mosollyal, mire kíváncsian felvonta a szemöldökét. - Megkaptam a behívót a keretbe - suttogtam boldogan.<br />
- Tudtam! - nevetett fel. - Tudtam, hogy behívnak. A válogatott nem lenne ugyanaz nélküled - ölelt át hevesen, mire akaratlanul is felszisszentem. - Mi a baj? - merevedett meg.<br />
- Csak rosszul estem edzésen - legyintettem és próbáltam elterelni a témát, ő azonban már feltűrte a pólómat és aggódva vette szemügyre kissé már kékülő oldalamat. Finoman körberajzolta ujjhegyével a folt körvonalát, aztán sokkal lágyabban karolt át.<br />
- Vigyázz magadra! - lehelt puszit a nyakamra.<br />
- Elmúlik - emeltem fel a fejét és összeillesztettem ajkainkat.<br />
Felsóhajtott, mikor nyelvemet végighúztam szája vonalán, hogy elmélyítsem a csókot és finoman eltolt magától.<br />
- Várj még egy kicsit - mosolygott rám.<br />
- Ameddig csak szeretnéd - fúrtam arcom a hajába, aztán kinyitottam neki az ajtót.<br />
<br />
Figyeltem, ahogy az orvos finoman felkeni Sara hasára a gélt, aztán életre kelt a monitor. Az elmosódott szürke foltok között hirtelen megláttam. Elakadt a lélegzetem. Három hét alatt rengeteget nőtt, most már nem csak egy apró folt volt a képernyőn. Sarára pillantottam, aki ugyanolyan elragadtatással nézett rám.<br />
- Nézzék! - mutatott az orvos egy pontra, aztán babrált valamit a géppel és a következő pillanatban halk, ütemes dobogás töltötte be a szobát.<br />
Egy pillanatig tartott, míg rájöttem, hogy a baba szívverését hallgatjuk. Tekintetem újra Sarára vándorolt, csukott szemein át egy könnycsepp gördült végig az arcán. Odahajoltam hozzá és lecsókoltam, mire mosolyogva nyitotta ki szemeit.<br />
Fantasztikus volt hallani az ütemes szívveréseket, a biztos jelét annak, hogy a gyerekünkkel minden rendben van. Bármeddig el tudtam volna hallgatni. Aztán hirtelen csend lett. Rémülten emeltem fel a fejem, a pánik egy pillanat alatt átjárta a testem.<br />
- Mi történt? - kérdeztem, hangom remegett a félelemtől.<br />
- Nincs semmi baj, ez teljesen normális - mondta az orvos egy megnyugtató mosoly kíséretében. - Még csak hét hetes, szinte elveszik az anyaméhben. Megváltozott a testhelyzete, a hangok másképp terjednek. Minden rendben, nézzék csak! - mutatott újra a szívére.<br />
Igaza volt, az apró pont továbbra is ütemesen, egyenletesen pulzált. A félelem amilyen hirtelen jött, olyan hamar távozott, hatalmas megkönnyebbülés vette át a helyért.<br />
- Van egy kérdésem - mondta Sara, miután felöltözött. - A Konföderációs Kupa június közepén kezdődik, de hamarabb el kell utaznom. Nem veszélyes a repülés a babára nézve? - szavai közben kezét a hasára csúsztatta, a mozdulat ösztönösségén muszáj volt mosolyognom.<br />
- Sokat vitatkoznak erről, de a legtöbb vélemény szerint nyugodtan repülhet. Nyilván nem mindennap, az nagyon megterhelő lenne, de egyébként nem jelent problémát. Mikor kell mennie?<br />
- Június második hetében.<br />
- Jöjjön még el előtte egy vizsgálatra - tanácsolta, aztán kezet nyújtott. - Sok sikert Brazíliában - mosolygott rám, mire elnevettem magam.<br />
Kéz a kézben léptünk ki az utcára, ahol Sara felém fordult.<br />
- Egy másodpercre megállt a szívem...<br />
- Tudom - húztam magamhoz és arcom a hajába fúrtam. - Szörnyű volt. Nem is akarok erre gondolni. Gyere, menjünk el ebédelni valahova - fogtam meg újra a kezét és a kocsi felé indultam.<br />
<br />
<i>2013 június</i><br />
A Las Rozas konferenciatermében egyre több csapattársam jelent meg.<br />
- Iker - hallottam meg Xavi hangját, mire mosolyogva fordultam felé. - Hogy vagy? - kérdezte, hangján éreztem, hogy ez nem csak a szokásos udvarias kérdés.<br />
- Nagyon jól - mondtam őszintén. - Fizikailag és mentálisan is.<br />
- Örülök, hogy itt vagy, a csapatnak szüksége van rád - ölelt meg, aztán félrelépett, hogy Gerard és Cesc is üdvözölni tudjon.<br />
Az elmúlt fél órában elképesztő mennyiségű szeretetet kaptam, szinte felfoghatatlan volt. A klubnál már megszoktam, hogy nem beszélünk a helyzetemről, így most kicsit hirtelen jött az a rengeteg támogató szó, amit a csapattársaim zúdítottak rám. Egytől-egyig mindannyian mellettem álltak és együttérző kézfogásokkal üdvözöltek, ami fantasztikus érzés volt.<br />
A következő napokat az összeszokással töltöttük, meg kellett ismernünk az új csapattagokat, és a régieknek is egymásra kellett hangolódniuk, aztán Miamiba utaztunk, hogy ott fejezzük be a felkészülést a Konföderációs Kupára.<br />
A Haiti elleni meccs reggelén a többség már az ebédlőben volt, mikor lementem. Mindannyian széles mosollyal fogadtak, amit nem tudtam mire vélni, éreztem, hogy valamiről nem tudok. Del Bosque intett, hogy menjek oda hozzá, úgyhogy átvágtam az asztalok között és helyet foglaltam a Mester mellett.<br />
- Iker, azt akarom, hogy játssz ma este - mondta köntörfalazás nélkül.<br />
Megmerevedtem. Számítottam ugyan rá, hogy meg fogom kapni a lehetőséget valamelyik meccsen, de nem gondoltam volna, hogy rögtön az elsőn pályára léphetek. Ajkamba haraptam, hogy elfojtsam mosolyomat, mert tudtam, hogy még akar valamit mondani.<br />
- Tudom, hogy készen állsz rá, sose volt baj a formáddal. Tudtam, hogy fizikailag már készen állsz, és őszintén mondom neked, hogy ha így folytatod, jövőre nem is lehet kérdés, hogy ki védjen a Madridban. Nem sok olyan embert tudnék felsorolni, aki több hónapos kihagyás után ilyen formában van. Féltem attól, hogy lelkileg milyen állapotban leszel, mert ez a helyzet mindenkit megvisel, a te személyiségeddel meg főleg - mondta halvány mosollyal. - De örülök, hogy feleslegesek voltak a kételyeim. Azért kezdesz most, hogy visszaszedd azt a rutint, amit az utóbbi időben nem tudtál megtapasztalni. Egyszerűnek tűnhet, de teljesen más a meccs az edzés végén, a saját csapattársaid ellen és egy rendes mérkőzés, még ha barátságos is. Csak negyvenöt percet kapsz, utána lecseréllek, mert Víctornak és Pepének is szeretnék lehetőséget adni a mai és a következő meccsen.<br />
- Köszönöm - mondtam egyszerűen.<br />
- Ezt csak magadnak köszönheted, Iker, te küzdöttél meg érte - tette kezét a vállamra, aztán mosolyogva a többiek felé intett, miszerint ennyit akart mondani.<br />
- A Kapitányunk visszatér - kiabálta Sese, mikor felálltam a Mester asztalától.<br />
Ujjammal a halántékomnál köröztem, ezzel jelezve, hogy nem normális, mire az egész ebédlő felröhögött.<br />
- Miért van az, hogy ti hamarabb tudtátok, mint én?<br />
- Iker, ez már akkor nyilvánvaló volt, mikor téged is behívtak. Megérdemled, hogy itt legyél - mondta Pepe.<br />
- Amúgy Szívszerelmed írt - lengette meg Sese a telefonom.<br />
- Az miért van nálad? - nyúltam érte, de eszébe se volt visszaadni. - Megnézted? - kérdeztem, nem is vártam választ előbbi kérdésemre.<br />
- Nem - húzta el a száját.<br />
- Szerencsére - vigyorogtam megkönnyebbülten.<br />
- Meg akartam - tette hozzá. - Köszönd meg Xabinak, hogy elvette tőlem.<br />
Megforgattam a szemem, aztán hálásan Xabira pillantottam, aki rám kacsintott. Sese számára a magánélet nem létező fogalom, ha a csapattársairól volt szó, ehhez már hozzászoktunk és elfogadtuk. Most azonban hálásan mosolyogtam Xabira, aki valószínűleg megsejtette, mit írt Sara. Nem voltunk még kész rá, hogy örömünket megosszuk másokkal is.<br />
- Na, add ide! - nyújtottam ki a kezem a telefonomért.<br />
- Mit kapok cserébe? - vonta fel a szemöldökét.<br />
- Sese, három másodperced van - emeltem fel a kezem és visszafelé számoltam.<br />
- Jól van már - forgatta meg a szemeit röhögve. - Idegbajos...<br />
- Még jó, hogy nálam van a szobakulcsunk. Lehet, hogy véletlenül kizárlak... - vetettem fel a legkedvesebb mosolyomat elővéve.<br />
- Ezek állandóan ezt csinálják? Hogy bírod? - fordult Juan röhögve Xabi felé, aztán felállt, tőlem elvette a szobakulcsot, Sesétől a telefont és a két tárgy gazdát cserélt.<br />
- Kösz - mondta Sergio és elégedetten csúsztatta a kulcsot a zsebébe.<br />
Miután egyszer a folyosón töltötte az éjszakát, mindig gondosan ügyelt arra, hogy nála legyen. Már nem figyeltem rájuk, időközben megnyitottam Sara üzenetét és mosolyogva néztem az ultrahangképre. Ez már 4D-s kép volt, így a baba sokkal könnyebben és tisztábban kivehető volt.<br />
<i>"Nagyobb lesz, mint az apukája volt :)"</i> - írta Sara, utalva arra, hogy megint hatalmasat nőtt.<br />
Széles mosollyal nyomtam meg a hívás gombot, hogy a vizsgálat minden percéről információt szerezzek és hogy elújságoljam neki a jó híreket.<br />
<br />
- Ideges vagy? - kérdezte Sese a játékoskijáróban.<br />
- Izgulok - mondtam őszintén.<br />
- Ne aggódj, minden rendben lesz.<br />
A bíró a következő pillanatban megadta a jelzést, mire elindultunk kifelé. A stadion nem volt tele, de a nézők a nevemet kezdték skandálni, mikor megláttak, mire hálásan elmosolyodtam.<br />
135 napja nem játszottam rendes meccsen. Az egykor mindennapinak tűnő dolgok, mint a csapatkép, a kapitányi teendők és az utolsó, gyors melegítő mozdulatok ma hatalmas ajándékok voltak. Minden újabb másodperc egy ajándék volt. A kapu felé futva rá kellett jönnöm, hogy elszoktam a dolgoktól és ez megijesztett. Nem volt idegen, csupán szokatlan. A hangulat, az adrenalin lüktetése, az utolsó utasítások. Mindenre újra rácsodálkoztam.<br />
Nem sok dolgom volt a meccs alatt, pár passz, néhány szöglet és egy védés. Nem hibáztam, de nem is voltam olyan magabiztos, mint amilyennek kellett volna lennem. Tudtam, mit kell tennem, elvégeztem a dolgom, de nem voltam elégedett magammal. Nem úgy ment, ahogy szerettem volna. Mégis, maga a tudat, hogy újra a pályán lehetek, bizonyíthatok, mindent felülmúlt. Talán ezzel elkezdődik valami új.<br />
Túlságosan hamar lepergett a 45 perc. Próbáltam leplezni csalódottságomat, de nehezen ment.<br />
- Hé - ölelte át Sese a vállam. - Jó voltál. Egészen más érzés úgy játszani, hogy te vagy mögöttem. Hidd el, a következő meccsedre már nem kell ennyit várni.<br />
Mindenkitől kaptam néhány biztató szót, végül beláttam, hogy nem is várhattam volna mást. Ennyi kihagyás után nem lehet minden tökéletes. Annyit biztosan elmondhattam, hogy volt már ennél rosszabb meccsem is.<br />
A mérkőzés vége után visszakaptam a telefonomat, döbbenten láttam, hogy rengeteg üzenetem érkezett. A szüleimtől, a madridi csapattársaimtól és természetesen Sarától.<br />
<i>"Az elmúlt 135 nap minden perce ezért volt. Nagyon büszke vagyok rád. Szeretlek!"</i><br />
Meghatottan néztem az üzenetet. Újra és újra bizonyítja, hogy mennyire figyel rám. Soha nem említettem neki, hogy mennyi idő telt el, mégis pontosan tudta.<br />
<i>"Neked köszönhetem. Nektek." </i>- írtam vissza mosolyogva.<br />
<br /></div>
Csannahttp://www.blogger.com/profile/00156515982930081142noreply@blogger.com2tag:blogger.com,1999:blog-7525620662600224066.post-1426231833049474162013-12-10T16:08:00.000+01:002013-12-10T16:08:51.746+01:00BeúsztamBeúsztam. Nagyon. Ahogy végiggondoltam, mikor lenne két-három szabad órám, hogy megírjam a fejezetet rájöttem, hogy a héten nem nagyon lesz. Gondolom nem csak én vagyok így vele, a tanárok imádják egy hétre rakni a témazárókat, két oldalas esszéket és a vizsgatételes dogákat... Ráadásul apa most kezdett el tanulni az államvizsgájára, ami jövö héten lesz, szóval egy-egy órát tudok gépnél lenni, ami édeskevés ahhoz, hogy képet és háttérinfókat keressek, meg írjak is. És akkor itt van még a szombati suli, a GE training és a röplabda, úgyhogy hétvégém nem lesz. Ezzel csak azt akarom mondani, hogy semmilyen rendszerszerűség nem lesz abban, hogy hogyan tudom hozni az új részeket. Azt már tudjátok, hogy nem vagyok "szünet párti", meg tudnék is írni, de tényleg nincs időm rá. A két ünnep között nem leszünk itthon, aztán bioszvizsga, félév.<br />
Ez nem azt jelenti, hogy esély sincs a frissre a következő napokban, írok füzetbe és amikor lesz időm felrakom a frisst. Csak azért írom le ezt most, hogy tudjátok, mi a helyzet, nem akarok senkit álltatni azzal, hogy lesz új rész, aztán mégsem.<br />
Remélem megértitek :)<br />
CsannaCsannahttp://www.blogger.com/profile/00156515982930081142noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-7525620662600224066.post-73771612108193108462013-11-30T17:45:00.001+01:002014-05-08T18:44:34.123+02:0067. fejezet<div style="text-align: justify;">
<div class="separator" style="clear: both; text-align: justify;">
<i>Ilyen lett :)</i></div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<br /></div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<a href="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEhSw0btn7z46zfSQUfvCmzLQ2BDoG-PTz9xDgM5MeDarrRjphgGIWUAPEvtTz6DrUlE8JWJDOLyE7O_MKbJjU1akpzKY5Ww0f2sX40lQdfbI9RnCqIDVIsTl1BjEE22AuZ3fbsqlOURT7k/s1600/normal_3~82.jpg" imageanchor="1" style="margin-left: 1em; margin-right: 1em;"><img border="0" src="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEhSw0btn7z46zfSQUfvCmzLQ2BDoG-PTz9xDgM5MeDarrRjphgGIWUAPEvtTz6DrUlE8JWJDOLyE7O_MKbJjU1akpzKY5Ww0f2sX40lQdfbI9RnCqIDVIsTl1BjEE22AuZ3fbsqlOURT7k/s1600/normal_3~82.jpg" /></a></div>
<i><br /></i>
<i><br /></i>
<i>2013 május</i><br />
Félálomban érzékeltem, ahogy Sara óvatosan kibújik az ölelésemből, mire tiltakozva felmorogtam.<br />
- Aludj még - suttogta és egy puszit lehelt az arcomra.<br />
Még hallottam, ahogy a táskájában kotorászik, aztán újra álomba merültem.<br />
Fogalmam sem volt, mennyi idő múlva keltem újra fel, de már jóval kipihentebb voltam. Sara nem volt mellettem, úgyhogy felkaptam egy nadrágot és a keresésére indultam. Csodálkoztam, hogy már fent van, mostanában nagyon fáradt volt, tegnap éjszaka is már félig aludt, mikor hazaértem a meccsről. Azt hittem, a konyhában lesz, de nem volt a földszinten. A kulcsait a szokott helyükön találtam, nyilvánvalóan itthon volt, de a házban teljes csend uralkodott.<br />
- Sara? - szólaltam meg hangosan, de nem jött válasz.<br />
Idegesen siettem fel újra a lépcsőn, egyértelműen aggódtam. A szobánkba belépve tekintetem egyből a fürdőszoba ajtajára siklott. Semmilyen hang nem szűrődött ki, mégis odaléptem és lenyomtam a kilincset. Be volt zárva.<br />
- Sara? - kopogtam be, a hangom nem volt nyugodt.<br />
Pár másodperc múlva halk kattanást hallottam és Sara kinyitotta az ajtót. Valami történt, azonnal láttam, ahogy az arcára néztem.<br />
- Mi a baj? - kérdeztem ijedten.<br />
Szó nélkül behúzott a fürdőbe, tekintetünk még mindig összekapcsolódott.<br />
- Mi történt? - kérdeztem újra.<br />
A mosdókagylóhoz lépett és valamit kivett, a tenyerébe rejtette. Hosszan, merőn nézett a szemembe, aztán kifelé fordította kezét és kinyitotta ujjait. Végtelennek tűnő másodpercekig meredtem a kezében tartott tárgyra, először fel sem fogtam, mi az. Magamon éreztem pillantását, úgyhogy a szemem levettem tenyeréről és az arcára néztem. Valami nagyon erős érzelem játszott komoly vonásai mögött, a szemén látszott, hiába is próbálta leplezni. Újra a lázmérőre hasonlító valamire néztem, de ekkor már észrevettem azt is, amit az előbb még nem. A két csíkot. Képtelenség lenne leírni, mit éreztem, mikor rájöttem, mit tart a kezében, mit próbál a tudtomra adni. A szívem ezerrel dübörgött a mellkasomban, arcomon széles mosoly terült szét, átszeltem a köztünk lévő távolságot, a karjaimba kaptam és szorosan átöleltem.<br />
- Istenem, Sara! - suttogtam folyamatosan, lehunyt szemekkel arcom a hajába temetve. - Ez... ez biztos? - kérdeztem, mire fejével a kagyló felé intett.<br />
Nem akartam elengedni, de kíváncsiságom erősebb volt. Mikor megpillantottam a két másik, szintén pozitív terhességi tesztet, már nem tudtam visszafojtani könnyeimet, éreztem, ahogy lassan ellepik a szemem. Több, mint három éve vártam már erre a pillanatra, ezerszer elképzeltem, de természetesen a közelébe sem ért a valóságnak. Mikor meglátta könnyes szemeimet, az ajkába harapott és az első könnycsepp lassan lecsordult az arcán.<br />
Két gyors lépéssel megszüntettem a köztünk lévő távolságot, felkaptam és megpörgettem, miközben ajkam már az övét kutatta. Mellkasa vadul hullámzott, könnyei az én arcomat is nedvessé tették, karjait a nyakam köré fonta. Szája együtt mozgott az enyémmel, mindenütt ott volt, az össze gondolatot kitörölte a fejemből és csupán egy maradt: Gyerekünk lesz!<br />
Kezem kihúztam a hajából, végigsimítottam testén, míg végül elértem a hasát. Mosolyogva szakadt el tőlem, arca ragyogott, boldogságtól csillogó szeme az enyémet kutatta, miközben homlokom az övének döntöttem.<br />
Apró puszikat nyomtam arca minden pontjára, ujjaim finoman köröztek hasán. Valahol a tenyerem alatt ott volt a gyerekünk. A miénk. Még belegondolni is hihetetlen volt.<br />
- Szeretlek - ismételgettem két csók között. - Nem is sejtettem, hogy létezhet ilyesfajta boldogság.<br />
- Én sem - szorította ajkát az enyémre egy hosszú pillanatra.<br />
Képtelen voltam, elengedni, éreznem kellett, ahogy teste valamely pontja az enyémhez ér. Mindkettőnk arcán ott játszott az a boldog mosoly, ami a következő hónapok során ott is marad.<br />
- Hogy jöttél rá?<br />
- Két hete késik. Már hamarabb is megcsinálhattam volna a tesztet, de nem mertem, féltem, hogy túl hamar kezdek bizakodni. És ott voltak az apró jelek: fáradtság, bizonyos ételek kívánása, a reggeli rosszullétek...<br />
- Nem is voltál rosszul reggelente - mondtam döbbenten.<br />
- Valahogy sose voltál itthon olyankor - vont vállat mosolyogva.<br />
- Miért nem mondtad?<br />
- Meg akartam várni, hogy mit mutat a teszt. Nem akartam, hogy te is csalódj, ha negatív lett volna.<br />
- Sara... - sóhajtottam, de abbahagytam a mondatot és elnevettem magam. - Már nincs jelentősége. Képtelen vagyok leírni ezt az érzést.<br />
- Van róla fogalmam, hogy milyen lehet - somolygott és lábujjhegyre állt, hogy meg tudjon csókolni.<br />
Szembe fordítottam a tükörrel és hátulról átöleltem, kezeim a hasán találkoztak. Ujjait az enyémekbe fűzte és a tükrön keresztül hosszasan elmerültünk egymás tekintetében. Végül lehajoltam, végigcsókoltam az álla és a válla vonalát, mire felkuncogott.<br />
- Holnap elmegyek az orvosomhoz. Elkísérsz?<br />
- Ez felesleges kérdés volt - mondtam. - Nem tudod, mióta...?<br />
- Hát... számolgattam. Két hete késik, ez biztos. Az orvos holnap valószínűleg meg fogja tudni mondani, de... Van egy olyan érzésem, hogy azon az éjszakán, mikor... mikor neveztek a keretbe, de nem játszottál és utána... Akkor elég nagy esély volt rá. Lehet, hogy teljes tévedésben vagyok és csak azért mondom ezt, mert nagyon sokat jelentett nekem az az éjszaka, de én így érzem. Holnap megtudjuk, mi az igazság.<br />
Lágy mosollyal néztem rá, ahogy felidéztem az említett együttlétünket.<br />
- Szeretlek - mondtam csendesen.<br />
- Én is szeretlek. És sokadjára is köszönöm, hogy vártál rám.<br />
- Megérte - leheltem puszit a homlokára.<br />
Kihúztam a fürdőszobából, le a konyhába. Reggeli készítés közben újra és újra rápillantottam, tekintetem sokszor elidőzött a hasán. Ha jók a megérzései, nyolc hónap múlva igazi család leszünk. Lelki szemeim előtt megjelent egy kislány, Sara vonásaival és gyönyörű, zöld szemeivel. A kép lassan eltűnt, a kislány helyett most egy fiút képzeltem el, az ő szemei is ugyanolyan különleges színűek voltak, mint a Saráé.<br />
- Hol jársz? - riasztott fel Sara a képzelődésemből.<br />
- Néhány évvel később. Próbálom elképzelni a gyerekünket.<br />
A gyerekünket. Fantasztikus érzés volt kimondani.<br />
- Tökéletes lesz. Ha a te mosolyodat örökli, főleg.<br />
Felnevettem és magamhoz húztam egy hosszú csókra.<br />
- Mikor mondjuk el anyáéknak?<br />
- Nem tudom - sóhajtott. - Az egyik felem most azonnal rohanna haza, hogy személyesen mondhassam el és lássam az örömüket, de... A józan eszem azt súgja, hogy várjunk még egy kicsit. Nem tudom pontosan, hogy mikortól lehet megállapítani, hogy minden rendben van a babával, hogy rendesen fejlődik. Szerintem várjuk meg a szívhangot - mondta bizonytalanul.<br />
Mikor rájöttem, mire gondol, elsápadtam, a tökéletes boldogság buborékomon repedés támadt. Igaza volt. Hiszen még semmit sem tudunk. Mi van, ha... Éreztem, hogy kezdek bepánikolni, ami valószínűleg látszott is rajtam, mert Sara megnyugtatóan simított végig az arcomon.<br />
- Hé, hé, nyugi. Minden rendben lesz. Ez csak túlzott elővigyázatosság. Nem kell félned, ő lesz a legegészségesebb gyerek a világon.<br />
Szorosan átöleltem a derekát, arcom a hajába fúrtam.<br />
- Ne ijesztgess! Ezek után megfordult a fejemben, hogy a következő nyolc hónapra bezárlak a szobába, hogy nehogy valami bajod essen.<br />
- Még jó, hogy nincsenek ilyen fura hajlamaid - nevette el magát. - Tényleg ne aggódj emiatt. Nem lesz semmi baj, érzem.<br />
Csókot nyomtam a hajába, aztán visszatértem a reggelihez és mindent megtettem, hogy elfelejtsem a kétségeket. Mikor Sara kisimult, nyugodt arcára néztem, én is megnyugodtam. Nem kell túlreagálni a dolgokat.<br />
<br />
Mosolyogva tettem le a telefont. Nagyon nagy kihívás volt, de sikerült kibírnom, hogy semmit ne mondjak anyának. A beszélgetésünk témája eszembe juttatott valamit, lassan egy ötlet kezdett körvonalazódni a fejemben.<br />
- El kell mennem elintézni egy dolgot. Sietek - nyomtam egy puszit Sara arcára, aztán felkaptam a kocsikulcsot és gyorsan kiléptem a házból.<br />
Nem volt messze az úticélom, ráadásul rajtam kívül senki nem volt a boltban, úgyhogy nyugodtam válogathattam.<br />
- Ebből kérek - mondtam végül.<br />
- Mennyit? - kérdezte a nő.<br />
- 39-et - válaszoltam mosolyogva.<br />
Alig húsz perc alatt megjártam, óvatosan kivettem a rózsacsokrot a kocsiból és beléptem az ajtón. Sara a nappaliban olvasott, mosolyogva nézett rám, aztán kezét a szája elé kapva pattant fel.<br />
- Iker, te jó ég! - lépett közelebb. - Ez... ez gyönyörű. De miért?<br />
- Köszönöm - mondtam. - Köszönöm, hogy itt vagy velem. Hogy nem azért szeretsz, mert híres vagyok, hogy elfogadsz úgy, ahogy vagyok, hogy nem akarsz megváltoztatni. Köszönöm, hogy mindig mellettem állsz, hogy támogatsz, nélküled nem tudtam volna végigcsinálni az elmúlt hónapokat, Köszönöm, hogy a gyereked apja lehetek, hogy egy család leszünk, hogy megadod nekem mindazt, amire szükségem van - mondtam halkan, lázasan, őszintén.<br />
Sara könnyes szemekkel ölelt át, de mielőtt megcsókolt volna, kissé elhúzódtam. Értetlenül nézett rám, én azonban szélesen elmosolyodtam.<br />
- Boldog Anyák napját! - suttogtam.<br />
Szája enyhén szétnyílt, mikor rájött, mire gondolok, arcát a nyakamba fúrta.<br />
- Jajj, Iker, te annyira...<br />
- Igen? - kérdezte, nevetve.<br />
- Bolond, nem normális, romantikus, imádnivaló és tökéletesen vagy - mondta.<br />
- Tetszik, ahogy változnak a jelzők - kacsintottam rá, mire megforgatta a szemeit.<br />
- Ne hülyéskedd el ezt a pillanatot!<br />
- Eszembe sincs - mondtam komolyabban, de még mindig mosolyogva.<br />
- Akkor jó - susogta és forrón csókolni kezdett.<br />
Óvatosan leraktam a virágokat az asztalra, aztán hevesen a hajába túrtam és boldogan viszonoztam csókjait.<br />
- Te tényleg hihetetlen vagy - harapott az ajkába, mikor elszakadtunk egymástól és megszámolta a rózsákat. - Köszönöm!<br />
<br />
Másnap izgatottan szorítottam Sara kezét, miközben arra vártunk, hogy az orvos behívjon minket. Egyszerre pattantunk fel, mikor nyílt az ajtó, az asszisztens elmosolyodott türelmetlenségünkön.<br />
- Sajnálom, de először meg kell vizsgálnom Sarát. Addig várjon kint, kérem! - jelent meg az orvos is az ajtóban.<br />
Csalódottan ültem vissza, legszívesebben el sem engedtem volna a kezét.<br />
- Csak pár perc - mondta Sara halkan, hogy csak én halljam, aztán becsukta az ajtót maga mögött.<br />
Feszülten várakoztam, tudtam, hogy most dől el, hogy nem veszélyeztetett terhes-e. Bármit megadtam volna, hogy mellette lehessek, de az ajtó makacsul zárva maradt. A percek óráknak tűntek, de végül újra megjelent az asszisztens és intett, hogy menjek be.<br />
Sara már a a vizsgálóasztalon feküdt, pólóját felhúzta, szabadon hagyva egyelőre lapos hasát. Tekintetem tele volt kérdésekkel, ahogy leültem mellé és újra összefűztem ujjainkat.<br />
- A doki szerint minden rendben van - mondta ki a legfontosabbat.<br />
A megkönnyebbülés hullámokban öntött el, nem törődve a többiekkel homlokom az övének döntöttem és egy gyors csókot nyomtam a szájára.<br />
A következő pillanatban a monitor életre kelt, mire izgatottan dőltem előre, Sara pedig erősebben szorította a kezemet. Az orvos csendben koncentrált, fürkészte a képet, végül elmosolyodott és egy apró pontra mutatott.<br />
- Gratulálok - mondta. - Úgy látom, szépen beágyazódott, a vizsgálat és az ultrahang alapján négy hetes lehet - gyors, mosolygós pillantást váltottunk Sarával, jó volt a megérzése. - Ami azt jelenti... hogy karácsonyi baba lesz - mondta egy gyors számolás után.<br />
Felváltva néztem hol Sarára, hol a monitorra, miközben próbáltam visszatartani könnyeimet. Még mindig nem tudtam felfogni, hogy szülők leszünk, ez az egész olyan volt, mint egy álom. Van egy gyönyörű barátnőm, aki szeret és az első közös gyerekünket várja. Egyszerűen túl szép ahhoz, hogy igaz legyen.<br />
- Kérhetünk egy képet? - kérdezte Sara.<br />
- Természetesen - mondta az asszistensnő mosolyogva, mint aki már várta a kérdést.<br />
Miközben Sara öltözött, az orvos elmondta, mire kell számítani a következő hetekben, mire kell figyelni.<br />
- Három hét múlva találkozunk, ha bármi probléma van, hamarabb - mondta végül, miután kezet fogtunk.<br />
Elrejtettem a táskámban a képet, aztán Sarát átölelve kilöktem az ajtót és kiléptünk a meleg májusi utcára. Pár percig egyikünk sem szólalt meg, de volt valami meghitt ebben a csendben, mindketten tudtuk, hogy ugyanarra gondolunk.<br />
Pár saroknyira álltunk meg, nem akartuk magunkra terelni a figyelmet. Mikor észrevettem pár lesifotóst, most kivételesen elmosolyodtam.<br />
- Ha tudnák, hogy milyen cikket írhatnának rólunk... - suttogtam Sara fülébe, mire felnevetett és puszit nyomott a nyakamra.<br />
- Remélem csak hónapok múlva tudják meg. Elég, ha a családunk és a barátaink tudnak róla.<br />
Mosolyogva szálltam be a kocsiba, az órára pillantva tudtam, hogy nem lesz már időm hazamenni edzés előtt.<br />
- Hazavezetsz Valdebebasból?<br />
- Persze, de hogy jössz haza? - kérdezte.<br />
- Valakivel elhozatom magam - legyintettem, ez nem okozott problémát csapaton belül.<br />
Negyed óra múlva megálltam a parkolóban, Sara pedig velem együtt kiszállt.<br />
- Sietek haza, addig is vigyázz magadra - öleltem meg. - És... vigyázz Rá is - tettem hozzá és kezem finoman hasára simítottam, mire elmosolyodott.<br />
Az öltöző felé tartva képtelen voltam a komolyságra, lelki szemeim előtt még mindig az ultrahangos kép lebegett.<br />
- Sziasztok - léptem be, a csapat nagy része már ott volt.<br />
- Mitől vagy ilyen boldog, Kapitány? - kérdezték szinte mindannyian.<br />
Ez volt az átka a szinte mindennapi találkozásoknak, a másik legapróbb változását is észrevettük, semmit nem lehetett hosszú távon titokban tartani.<br />
- Csak jó napom van - vontam vállat, végül is tényleg ez volt az igazság.<br />
A legtöbben megelégelték ezt a választ, azonban Sergio és Xabi fürkészve néztek rám továbbra is. Próbáltam figyelmen kívül hagyni őket és öltözni kezdtem.<br />
- Nem mondod el, ugye? - kérdezte Sese halkan.<br />
Lehunytam a szemem egy pillanatra és elfojtottam egy sóhajt. Nem akartam megbántani.<br />
- Sergio, ez most még nem olyan dolog, amit elmondhatnék bárkinek is. De az elsők között leszel, aki megtudja - válaszoltam szintén suttogva.<br />
Megértette, hogy nem akarok róla beszélni és egy vidám mosollyal békén hagyott.<br />
Edzés közben próbáltam koncentrálni, tudtam, hogy muszáj jól teljesítenem, úgyhogy az összes gondolatomat próbáltam az agyam egy hátsó részébe szorítani, több-kevesebb sikerrel. Este azonban, mikor fáradtan pakoltam a táskámba, már képtelen voltam visszafojtani halvány mosolyomat.<br />
- Xabi, el tudnál vinni? Sara hozott - fordultam az öltözőben maradt társam felé.<br />
- Persze, gyere - kotorászott zsebében a slusszkulcs után.<br />
Csendben lépkedtünk egymás mellett, de néha magamon éreztem fürkésző tekintetét. Az út harmadánál járhattunk, mikor megszólalt.<br />
- Jól gondolom, hogy gratulálnom kell? - kérdezte.<br />
Értetlenül kaptam rá a szemem, fogalmam sem volt, hogy tényleg arra érti-e, amire gondolok.<br />
- Hogy érted?<br />
- Iker, az a peched van, hogy kétgyermekes apuka vagyok és most várom a harmadikat. Ismerem ezt a mosolyt - intett felém -, engem nem tudsz becsapni.<br />
Nevetve döntöttem a támlának a fejem, eszembe sem jutott, hogy ez árulkodó lehet.<br />
- Hát... - kezdtem, de leintett.<br />
- Ha Sarának bármilyen kérdése van, Nagore szívesen segít - mondta egyszerűen, aztán témát váltott és a következő meccsről kezdett beszélni.<br />
Mikor megálltunk a házunk előtt tudtam, hogy muszáj kérnem valamit.<br />
- Xabi... - kezdtem, de kitalálta, mit akarok mondani és megrázta a fejét.<br />
- Köztünk marad - nyugtatott meg, mire megnyugodtam.<br />
- Köszönöm - mondtam őszintén és finoman becsuktam a kocsija ajtaját.<br />
Sara a konyhában volt, a vacsorámat melegítette. Hátulról átöleltem, állam a feje búbjára támasztottam, mire egy pillanatra abbahagyta amit csinált és szorosan simult a karjaimba.<br />
- Xabi üzeni, hogy Nagore szívesen ad tanácsokat - mondtam.<br />
Döbbentem fordult meg, kissé ijedten nézett fel rám.<br />
- Te elmondtad a fiúknak?<br />
- Nem, dehogy! Csak tudod, Xabinak van már tapasztalata és rájött, miért vagyok ennyire boldog.<br />
Sara elnézően ingatta a fejét, aztán visszafordult a tűzhelyhez. Kivettem az ultrahangos képet a táskámból felvittem a szobánkba, a polcra tettem, hogy mindig szem előtt legyen. Sara feljött utánam, úgyhogy mosolyogva a karjaimba vontam és megcsókoltam.<br />
- Nyolc hónap - suttogtam.</div>
Csannahttp://www.blogger.com/profile/00156515982930081142noreply@blogger.com2tag:blogger.com,1999:blog-7525620662600224066.post-79645103093927662062013-11-24T14:22:00.000+01:002014-05-08T18:33:41.680+02:0066. fejezet<div style="text-align: justify;">
<i>Sziasztok! Sajnálom, hogy megint késtem, tényleg nem akartam. De rájöttem, hogy a sérülésről írni sokkal nehezebb, mint gondoltam volna és nem úgy jött az ihlet, ahogy szerettem volna. Ezért úgy döntöttem, erről kevesebbet írok, próbálom csak a legfontosabbakat belerakni, máson lesz a hangsúly :) </i><br />
<i>Csanna</i><br />
<i><br /></i>
<br />
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
</div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<a href="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEiIAjG5vwCC1WsCK4520vuoF33obkdVoVlcyujOI_2DKGvkBHasxYV5wkDC5KAV_pA4Q1B2eywo_ZH4quzLHLLznk4apMFcaIOFH67o3NPicdvz6BwcLl6Fpnw6R7WmtO0r0rboZ6s9N-U/s1600/diego-lopez-iker-casillas-punto-pelota.jpg.jpg" imageanchor="1" style="margin-left: 1em; margin-right: 1em;"><img border="0" src="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEiIAjG5vwCC1WsCK4520vuoF33obkdVoVlcyujOI_2DKGvkBHasxYV5wkDC5KAV_pA4Q1B2eywo_ZH4quzLHLLznk4apMFcaIOFH67o3NPicdvz6BwcLl6Fpnw6R7WmtO0r0rboZ6s9N-U/s400/diego-lopez-iker-casillas-punto-pelota.jpg.jpg" height="209" width="400" /></a></div>
<i><br /></i>
<i><br /></i>
<i>2013 február-április</i><br />
- Ígérd meg, hogy nem csinálsz semmi hülyeséget! - kérte Sara sokadjára. - Tényleg csak azt csináld, ami nem fáj. És figyelj Carlosra!</div>
<div style="text-align: justify;">
- Sara, nyugodj meg - mondtam mosolyogva. - Vigyázni fogok, nekem sem az az érdekem, hogy megint lesérüljek.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Jó, tudom, túlságosan aggódok, de csak azért, mert nem akarom, hogy megint keresztülmenj ezen.</div>
<div style="text-align: justify;">
Ma lesz az első edzésem, amit nem a konditeremben fogok végezni. Pár nappal ezelőtt megkaptam végre az engedélyt, azóta szinte folyamatosan a valdebebasi edzőteremben voltam, hogy visszanyerjem a formám.</div>
<div style="text-align: justify;">
Két hete történt a sérülés, így szinte hihetetlennek tűnt, hogy ilyen gyorsan visszamehetek a pályára. Azt persze tudtam, hogy ez nem azt jelenti, hogy a hétvégén már újra a kapuban állhatok, ez annál sokkal hosszabb lesz. A neheze még csak most jön, de a tény, hogy a vártnál gyorsabban haladok, teljesen feldobott és még több elszántságot adott. </div>
<div style="text-align: justify;">
- Ügyesen - sóhajtott fel Sara, majd egy gyors csók után engedte, hogy elinduljak.</div>
<div style="text-align: justify;">
Teljesen megértettem, hiszen az elmúlt napokban ő volt végig mellettem, látta minden apró hangulatváltozásomat. Neki legalább olyan nehéz volt, mint nekem.<br />
A biztonság kedvéért még volt egy rögzítő kötés a kezemen, de ez már nem gátolt meg semmiben. Boldogan szálltam ki a kocsiból a parkolóban, erre a pillanatra vártam már napok óta.<br />
- Csak nem visszatért hozzánk San Iker? - fogadott Pipita az öltözőben mosolyogva.<br />
Ahogy végignéztem a srácokon, tudtam, hogy ők is boldogok. Minden egyes sikeres visszatérés sokat jelentett számunkra. Olyanok voltunk, mint egy nagy család, amely már nem az igazi, ha valaki hiányzik.<br />
A pályán Carlos felé vettem az irányt, ő volt a sport terapeutánk. Egy gyors megbeszélés után megkaptam az első feladatot, képtelen voltam visszafojtani mosolyom, ahogy nekiláttam a futásnak. A hideg februári levegő csípte az arcom, a szél beférkőzött a melegítőm alá, de nagyon kevés dolog van a világon, amiért ezt most elcseréltem volna. Újra ott lehettem, ahol jól éreztem magam, ismerős környezetben. Egyelőre kíméltük a kezemet, tudtam, hogy a védésekre még várni kell. De nekem maga a tény, hogy újra a pályán lehettem, elég volt.<br />
Túlságosan hamar lett vége az edzésnek, de tudtam, hogy Carlosnak igaza van. Éreztem a két hetes kiesést, a testem hamarabb jelezte, hogy ennyi elég volt. Fáradtan figyeltem, ahogy Toniék az utolsó gyakorlatot végzik. Diego jó volt, nagyon jó. Már most tudtam, hogy nem lesz könnyű dolgom, ha vissza akarom szerezni az első számú kapus posztját, de a kihívás csak még jobban ösztönzött, hogy a legjobbamat nyújtsam.<br />
Hazaérve Sarának nem is kellett kérdeznie semmit, minden érzelmem az arcomra volt írva, úgyhogy egyszerűen csak megölelt. Mosolyogva fúrtam arcom a hajába, újra rádöbbentem, hogy mennyire szerencsés vagyok, hogy ő itt van nekem. Nélküle nem lettem volna képes ilyen hamar újra edzésbe állni, ő adott erőt.<br />
<br />
A hetek gyorsan teltek én pedig egyre erősebbnek éreztem magam. Az edzések napról napra nehezedtek, de egyre jobban bírtam, lassan már teljes edzésmunkát végezhettem. Március közepén aztán végre védhettem, újra csatlakozhattam a többiekhez. Azonban nem volt minden felhőtlen boldogság. Lassan kezdtem észrevenni, hogy a Mourinhoval való kapcsolatom megváltozott. Visszagondolva egyetlen konkrét dátumot sem tudnék mondani, hogy mikor kezdődött. Ez inkább lassan, folyamatosan, szinte észrevehetetlenül következett be. Továbbra is tiszteltük egymást, de a gondolkodásunk egyre inkább különbözött és egy idő után nem tudtunk úgy tenni, mintha nem vennénk észre. Csak remélni tudtam, hogy ennek semmilyen hatása nem lesz a munkára nézve.<br />
Végül április elején, körülbelül két hónappal a műtét után végre neveztek a keretbe. Én már hetekkel ezelőtt úgy éreztem, hogy kész vagyok rá, de ezt a döntést csak a Míster hozhatta meg. Nem dédelgettem felesleges álmokat, nyilvánvaló volt, hogy nem én fogok játszani. Diego élete formájában játszott, egyértelmű volt, hogy keményen kell küzdenem, ha újra kezdő akarok lenni, de a versenyhelyzet mindkettőnket arra ösztönzött, hogy a maximumot hozzuk ki magunkból.<br />
Csendben elfoglaltam egy szabad helyet a kispad második sorában, nem akartam felhívni magamra a média figyelmét. Így is tudtam, hogy Diego minden megmozdulása után engem fog keresni a kamera, nem akartam megkönnyíteni a dolgukat. Jó meccs volt, a fiúk könnyedén játszottak, nem kellett megszenvedni a győzelemért. Bár a bajnokságban már nem sok esélyünk volt a győzelemre, de minden pont fontos volt, hiszen tudtuk, hogy bármikor jöhet egy hullámvölgy a Barcelonánál és addig is a lehető legtöbb pontot kellett megszereznünk.<br />
Gyorsan végeztem a meccs után, próbáltam elkerülni a riportereket. Éppen a Míster nyilatkozott, úgyhogy szerencsésen el tudtam slisszolni mögötte, de egy mondat akaratlanul is megütötte a fülemet.<br />
- Sajnálom, hogy nem igazoltuk le hamarabb Diego Lopezt - mondta.<br />
Nagyon kellett vigyáznom, hogy semmi ne látszódjon az arcomon, úgy kellett továbbmennem, mintha nem hallottam volna semmit. Eddig is voltak apró félmondatai, kis szurkálódásai, de próbáltam nem törődni vele. Ez azonban nyilvánvaló és egyértelmű kijelentés volt, nem lehetett félreérteni. És ebben a pillanatban rájöttem, hogy én már nem fogok játszani ebben a szezonban, bármi történjék is.<br />
Dühösen ültem be a kocsiba, nem vártam meg a többieket. Otthon akartam lenni, elfelejteni ezt az egészet. Miért? Mi történt, ami miatt ennyire megváltozott? Soha, egyetlen rossz szót nem szóltam, mindig is a klubot helyeztem az első helyre. Miért kell ezt kapnom cserébe?<br />
Sara ébren fogadott, mikor hazaértem. Azonnal látta rajtam, hogy valami nem stimmel.<br />
- Mi a baj? - kérdezte.<br />
- A Míster szerint hamarabb le kellett volna igazolni Diegot.<br />
Arca egy csapásra megváltozott, összeszorította ajkát, szeme dühösen csillogott.<br />
- Idióta - sziszegte. - Iker, tudod, mi a baja? Hogy téged jobban szeretnek. Lehet, hogy megnyerte a Kupát és a bajnokságot, de a szurkolók nagy része még mindig téged választana. És ezt nem tudja elfogadni.<br />
- Miért jó neki, ha ilyeneket mond? Miért nem mondja a szemembe? Évek óta ismer, tudja, hogy gyűlölöm, ha valaki nem egyenes ember.<br />
Szorosan megölelt, míg végül testemben lassan csökkent a feszültség. Ma már nem tehettem semmit. Ezek után azonban muszáj lesz beszélnem vele, tudnom kell, hogy szerepelek-e a tervei között.<br />
Csendesen feküdtem az ágyban, Sara nyugodt lélegzését hallgatva. Fejemben pörögtek az emlékek, egészen gyerekkoromtól kezdve. Volt már, hogy küzdenem kellett a helyemért, hogy a kispadra raktak hosszabb-rövidebb ideig, de az összes edzőmmel jó volt a kapcsolatom és meg tudtuk beszélni. Idáig. Mi változtatta meg? Önkritikusan próbáltam visszagondolni az elmúlt hónapokra. Elkényelmesedtem volna? Tény, hogy múlt év decemberéig biztos volt a helyem, de e miatt nem edzettem kevesebb intenzitással. Vagy az a bizonyos telefon Xavinak? De hát senki nem tilthatja meg, hogy a szabadidőmben felhívjam egy gyerekkori barátomat! Nem találtam a megoldást, de azt tudtam, hogy ezek után, ha csak nem történik valami Diegoval, nem fogok védeni. Esetleg a bajnokság végén kapok majd néhány lehetőséget a tét nélküli meccseken, de sem a Kupában, sem a BL-ben nem léphetek pályára. Aztán eszembe jutott még valami, amitől görcsbe rándult a gyomrom. A Konföderációs Kupa, a világbajnokság selejtezői... Játéklehetőség nélkül nem fognak beválogatni. Tudtam, hogy van még egy kis időm és valószínűleg del Bosque beszélni fog velem a helyzetről, de a gondolatra, hogy a padozás kihathat a válogatottbeli helyemre, összeszorult a torkom. Nem lehet itt vége! Akaratom ellenére éreztem, ahogy egy könnycsepp gördül végig az arcomon, majd lassan több követte. Óvatosan, hogy ne keltsem fel Sarát kikászálódtam az ágyból és halkan eltoltam az erkélyajtót. A hűvös levegő kitisztította kicsit a fejem, leültem az egyik székbe és némán meredtem a sötét égre. Percek teltek el, mikor meghallottam Sara csendes lépteit.<br />
- Miért nem alszol? - kérdezte.<br />
Felé fordultam, mire elakadt a lélegzete. Gyorsan átszelte a köztünk lévő távolságot, én pedig az ölembe húztam.<br />
- Ne csináld ezt, kérlek - fonta át a nyakam. - Ez az ember nem éri meg.<br />
Arcom a hajába fúrtam, belélegeztem semmihez sem fogható illatát.<br />
- Hogy segítsek? - simította kezét az arcomra, hogy a szemembe tudjon nézni.<br />
- Tereld el a figyelmem, nem akarok erre gondolni - sóhajtottam.<br />
Közelebb hajolt hozzám, egy lágy csókot nyomott az ajkamra, majd felhúzott és visszavezetett a szobába.<br />
- Feküdj le - kérte.<br />
Megtettem, de ő mosolyogva mutatta, hogy forduljak a hasamra. Nem értettem, mit akar, de átfordultam, ő pedig a csípőmre ült. Lassan végighúzta ujját gerincem mentén, mire testemen jóleső borzongás futott végig. Aztán lassan, a vállamtól kezdve végigmasszírozta hátam, egyetlen pontot sem hagyott ki. Puha kezei finoman, mégis határozottan dolgoztak, a feszültség pedig folyamatosan csökkent bennem, végül teljesen ellazulva feküdtem az ágyon.<br />
Kezeit hirtelen ajkai váltották fel, apró csókokat lehelt bőrömre. Mosolyogva fordultam meg alatta, lehúztam magamhoz és egy hosszú csókkal háláltam meg a masszázst. Átfordultam, vigyázva, hogy ne nehézkedjek rá teljesen, miközben ajkaimmal egyre lentebb merészkedtem. Fentebb gyűrtem a pólóját, tenyerem forró bőrére tapadt, ismeretlen mintákat rajzoltam hasára. Hajamba túrt, újra visszahúzott magához, így nyelveink egymásra találtak és lassú táncba kezdtek. Csak akkor szakadtunk el egymástól, mikor már elfogyott a levegőm. Megragadtam a kínálkozó alkalmat és levettem róla a pólót, örömmel konstatáltam, hogy alatta nem visel semmit. Nem számít, hányszor láttam már így, szépsége minden alkalommal megbabonázott. Kezem és ajkam bejárta az ismerős területeket, apró érintésekkel és lágy csókokkal igyekeztem a legtöbb örömöt okozni neki, sóhajai pedig biztosítottak róla, hogy jól csinálom. A szemébe nézve minden érzését tisztán láthattam, tekintete olyan volt, mint az olvadt smaragd, lágyan csillogott a holdfényben. Lábait a derekam köré fonta, csípőjét az enyémhez szorította. Szemmel szinte észrevehetetlenül, de számomra nagyon is érzékelhetően kezdte el édes kínzásomat. Hajába temettem arcom, hogy tompítsam nyögéseimet, miközben Sara leügyeskedte rólam az utolsó köztünk álló ruhadarabot is. Nem késlekedtem, tudtam, hogy ő is ugyanarra vágyik, amire én. Lassan, mindenféle sietség nélkül szeretkeztünk, élveztük, hogy testünk minden egyes pontja kiegészíti egymást.<br />
Egész életemben egy ilyen kapcsolatra vágytam. Sarában minden megvolt, amit kerestem, minden, amire szükségem volt. Mellette lettem önmagam, mellette váltam azzá, aki lenni akartam, mellette nőttem fel.<br />
Figyeltem gyönyörű arca minden rezdülését, éreztem, ahogy egyre erősebben szorítja a kezem, tudtam, hogy ő is közel jár már. Szinte teljesen egyszerre értük el a csúcsot, szorosan átöleltem remegő testét és a hátamra fordultam. Fejét a mellkasomra fektette, egyedül szapora lélegzetvételeink törték meg a tökéletes csendet.<br />
- Köszönöm - suttogtam végül.<br />
Sara összeráncolt szemöldökkel nézett rám, hirtelen nem is értette, mire gondolok, hiszen olyan távolinak tűnt már, mikor egy órával ezelőtt arra kértem, hogy terelje el a figyelmem.<br />
- Bármikor. Bármit - lehelt puszit a mellkasomra.<br />
Legördült rólam, az oldalamhoz bújt, én pedig átöleltem a derekát és egy utolsó, mosolygós csókot nyomtam ajkaira. Csakis neki köszönhettem, hogy a pár órával ezelőtti események ellenére is képes voltam boldogan elaludni.<br />
<br />
Tudtam, hogy ha nem indulok el öt percen belül, el fogok késni, úgyhogy fel-alá rohangáltam a házban és mindent, amit találtam, bedobáltam a sporttáskámba. A korán kelés nem tartozott az erősségeim közé, márpedig a Míster úgy döntött, hogy a hétfői szabadnap után kedden már hajnalban berendel minket. Sara kuncogva figyelte, ahogy mérgezett egérként rohangálok a fürdőszoba és a gardrób között, neki még legalább két szabad órája volt.<br />
- Mióta a mezeimben alszol, vészesen fogy a számuk - mondtam, miközben egy tiszta edzőpólót kerestem.<br />
- Odaadjam? - kérdezte Sara nevetve és az éppen viselt mezre mutatott.<br />
- Tudod nagyon jól, hogy akkor biztosan elkések, úgyhogy inkább maradjon - álltam meg egy pillanatra vigyorogva. - Este jövök - hajoltam le hozzá egy csókra, aztán leviharzottam a lépcsőn és szinte kiestem az ajtón.<br />
Legnagyobb meglepetésemre már állt egy kocsi a ház előtt. A Diegoé.<br />
- Iker, ne állj ott, hanem gyere, mert fél óránk van odaérni - húzta le az ablakot.<br />
- Mit csinálsz itt? - kérdeztem döbbenten.<br />
- Elviszlek. Na, gyere már! - intett.<br />
Bepattantam mellé, ő pedig azonnal indult.<br />
- Mindig ennyire késésben vagy?<br />
- Nem, csak utálok korán kelni. Hogyhogy itt vagy?<br />
Nem válaszolt, míg ki nem értünk a főútra. Ekkor egy gyors pillantást vetett rám és felsóhajtott.<br />
- Beszélni akarok veled négyszemközt - mondta határozottan. - Iker, tegnap a feleségem mondta, hogy mit nyilatkozott a Míster. Sajnálom. Nem ezt érdemled. Hülye egy helyzet ez, mert én legalább olyan jól tudom, mint te, hogy készen állsz és tudom, hogy megérdemelnéd a bizalmat. Néztem azt a meccset, mikor megsérültél. Amikor tudom, nézem, mert ez a klub mindig is fontos volt nekem. Mikor másnap megcsörrent a telefonom és a managerem szólt, hogy engem akarnak leigazolni, őszintén meglepődtem, de nagyon örültem. Azért jöttem ide, hogy segítsek a csapatnak és mindent megteszek, hogy a legjobb formámat hozzam, ha már bíztak bennem annyira, hogy engem választottak. Nem vagyok itt régóta, nem ismerek minden múltbéli történetet. Nem tudom, mi történt közted és az edző között. Én tisztelem őt, elismerem a munkáját és hálás vagyok neki, hogy megkaptam a lehetőséget. De nem gondolom azt, hogy igaza lenne veled kapcsolatban. Nem tudom, hogy dolgoztál, mielőtt idejöttem volna, de azóta látom rajtad, hogy az elsőtől az utolsó pillanatig komolyan veszed az edzéseket. Nem könnyíted meg a dolgom, ahogy én se a tiedet, mi most vetélytársak vagyunk. De ettől függetlenül minden tiszteletem a tied, amiért szó nélkül tűröd, bármi jön is és amiért nem adod fel. Azt nem ígérhetem, hogy átadom a helyem, hiszen nekem is fontos, hogy jól teljesítsek, de ha bármilyen segítségre van szükséged, számíthatsz rám! És örülök, hogy újra veled dolgozhatok.<br />
- Köszönöm! - mondtam őszintén, pár másodperces szünet után. - Ez tényleg sokat jelent nekem.<br />
<br />
A stadium őrjöngött. Karim pár másodperccel ezelőtt rúgta be a Madrid első gólját. Még kettő kellett. Még két gól és bent vagyunk a BL döntőjében. Körülbelül 10 percünk volt, hogy kiharcoljuk a továbbjutást. Nem bírtam tovább a padon ülni, a többiekkel együtt a kispad előtt álltam. Minden, amit tehettem az volt, hogy innen biztattam a srácokat. 83 percet már lejátszottak. Tudtam, hogy ilyenkor már nem úgy megy a sprint, nem olyan könnyű felugrani, nehezebb egy pontos passzt összehozni. De az arcukon nem látszott a fáradtság, csak az elszántság. A percek megállíthatatlanul peregtek. És akkor hirtelen újra egy emberként üvöltött fel a közönség, Sesének köszönhetően újra megrezdült a háló. Már csak egy gól kellett. Nagyon régen láttam már ennyi küzdeni akarást az arcokon. Nem érdekelt minket semmi, csak az előttünk álló hosszabbítás pár perce. Ennyi idő alatt kellett még egy gólt szerezni. A srácok mindent megtettek, a leglehetetlenebb helyzetből is próbálták kihozni a maximumot. De ez ma kevés volt. Mikor a bíró belefújt a sípjába, térdre estem. Annyira akarták, annyira megérdemelték volna! Végignéztem az ismerős, most a fájdalomtól eltorzult arcokon, aztán lassan felálltam és egyenként odaléptem hozzájuk. Sergio arcát a kezébe temetve guggolt, teljesen össze volt törve.<br />
<a href="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEj4ufOTadV0pj8rgoDs6p9g3IOv3hXzuEaAf1j2vPPZcamzn6BB_XjyzURaE49L8PskGoVyMHiqHKLulSS1QVfKrRgq9l5w_fwEQ_RDUhwq0w7HFicBMpjdPEqQUWM8xg-DEijTd-sbc6w/s1600/dortmund.jpg" imageanchor="1" style="clear: right; float: right; margin-bottom: 1em; margin-left: 1em;"><img border="0" src="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEj4ufOTadV0pj8rgoDs6p9g3IOv3hXzuEaAf1j2vPPZcamzn6BB_XjyzURaE49L8PskGoVyMHiqHKLulSS1QVfKrRgq9l5w_fwEQ_RDUhwq0w7HFicBMpjdPEqQUWM8xg-DEijTd-sbc6w/s200/dortmund.jpg" height="200" width="200" /></a>- Hé! - hajoltam le hozzá. - Serg, szedd össze magad! - húztam fel és megöleltem. - Nem rajtad múlt...<br />
- Tavaly miattam estünk ki az elődöntőben. Aznap este megfogadtam, hogy nem bocsájtok meg magamnak, ha a következő évben nem nyerünk. És most megint kiestünk... - csuklott el a hangja.<br />
- Sergio! Verd ki ezt a hülyeséget a fejedből! Sem tavaly, sem most nem lehetsz felelős. Ez egy csapat, Serg. Együtt nyerünk és veszítünk, senki, érted, senki nem hibáztat téged! Ma este te voltál a legjobb. Vezetted őket, irányítottál. Sokkal jobb csapatkapitány vagy nálam, Sese. Nem hibáztathatod magad - mondtam halkan, hogy csak ő hallja, az én gangom is remegett a visszafojtott könnyektől.<br />
- Te is tudod, hogy ez nem ilyen egyszerű - sóhajtott, mire keserűen elmosolyodtam.<br />
Igen, igaza volt. Én is mindig magamat hibáztattam egy vereségért. De nem hagyhattam, hogy eméssze magát. Finoman az öltöző felé kezdtem vezetni, de ő megrázta a fejét.<br />
- Várj, először meg akarom köszönni a közönségnek. Nélkülük ez sem sikerült volna - mondta, majd lassan a pálya közepére kocogott és körbefordulva megtapsolta a kilátogató több tízezer embert.<br />
Szomorú mosollyal néztem, ahogy könnyek csorognak az arcán, mégis emelt fejjel néz szembe a többiekkel. Nagyon különleges volt a kettőnk kapcsolata, nehéz szavakba önteni. Nem indult a legjobban, elég nagy ellentét volt köztünk mikor idekerült, de amint megkapta az első válogatott meghívóját, valami megváltozott benne és onnantól kezdve lassan barátok lettünk, ma pedig már szinte el sem tudok képzelni egy meccset nélküle. Néha tökéletes ellentétek vagyunk, néha befejezzük egymás mondatait, annyira együtt jár az agyunk. Sese egyszerre bolond és felelősségteljes, a rengeteg hülyesége mellett az ilyen pillanatok bizonyítják, hogy kész bármit megtenni a csapatért.<br />
- Iker - állt meg előttem. - Tudod, Diego nagyon jó kapus és örülök, hogy találtunk valakit, aki ilyen jól pótol téged. De azért hiányzik, ahogy leüvöltöd a fejem a meccseken - mondta halvány mosollyal, mire elnevettem magam és a vállát átkarolva együtt mentünk le az öltözőbe.<br />
<br /></div>
Csannahttp://www.blogger.com/profile/00156515982930081142noreply@blogger.com2tag:blogger.com,1999:blog-7525620662600224066.post-25336456189572056412013-11-10T18:52:00.003+01:002014-05-08T18:19:36.011+02:0065. fejezet<div style="text-align: justify;">
<i>Sziasztok! Sajnálom, hogy nem hoztam hamarabb, de nagyon összejöttek a dolgok és őszintén szólva nem ezt a részt írtam meg a legkönnyebben. Nem lett túl hosszú, inkább csak átvezető rész. Próbálok sietni a következővel.</i><br />
<em>Csanna</em><br />
<em></em><br />
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<a href="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEjgAdisC14L2Q1X4eaxmA_ufX8bzQHcu5puWVaigXlPZ0DgpnBvGqUdiDBoh0aCPwFtnJAI6H_qbbsvN6OTQhvG_XXM6dgmLY5aQTpVlZ5PtcybmfYID57eoyoKsLRG9CW3CQ-KOOEpcTo/s1600/normal_2~63.jpg" imageanchor="1" style="margin-left: 1em; margin-right: 1em;"><img border="0" src="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEjgAdisC14L2Q1X4eaxmA_ufX8bzQHcu5puWVaigXlPZ0DgpnBvGqUdiDBoh0aCPwFtnJAI6H_qbbsvN6OTQhvG_XXM6dgmLY5aQTpVlZ5PtcybmfYID57eoyoKsLRG9CW3CQ-KOOEpcTo/s320/normal_2~63.jpg" height="320" width="290" /></a></div>
<br />
<i></i><br />
<i>2013 február</i><br />
A következő napokban szigorú pihenést írt elő az orvos, én azonban már szinte megőrültem a bezártságtól. Bármit megtettem volna, hogy kimozdulhassak egy kicsit. </div>
<div style="text-align: justify;">
Az egyetlen dolog, ami kicsit kárpótolt, az az volt, hogy annyit lehettem Sarával, amennyit csak tudtam. Reggelente a lehető legtovább húzta az indulást, este sietett haza. Tudtuk, hogy nem lehet bepótolni az elmúlt éveket, de most megragadtuk az alkalmat és tényleg egymásra figyeltünk. Mióta együtt voltunk csak egyetlen egyszer, a tavalyi szezon végén fakadt ki, hogy nem vagyok vele eleget. Tudtam, hogy a foci sok mindent elvesz tőlem, de amíg nem találkoztunk, csak azzal foglalkoztam, hogy mi mindent ad. Most azonban tudtam, hogy ő sokkal többet érdemelne, nem csak pár órát reggel és este. A hétvégéim mindig a meccsekkel teltek, a BL miatt sokat kellett utaznom és pont azt bántottam vele a legjobban, akinek a legkevesebbet szerettem volna ártani. Úgyhogy most mindent megtettem, hogy a napjaim csak róla szóljanak. </div>
<div style="text-align: justify;">
Hallottam, ahogy nyílik az ajtó, gyorsan lekapcsoltam a lámpát és csendben vártam, hogy bejöjjön.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Iker? - kérdezte tétován, aztán belépett a nappaliba. - Te jó ég! - kapta kezét szája elé. - Ez gyönyörű.</div>
<div style="text-align: justify;">
Mosolyogva léptem felé, a padlón lévő gyertyák sejtelmes fénybe vonták alakját. Karjaimat szorosan dereka köré fontam, ő pedig lábujjhegyre állva csókolt meg. </div>
<div style="text-align: justify;">
- Ezt minek köszönhetem? - kérdezte, mikor elváltunk.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Megérdemled - nyomtam egy lágy puszit a szájára, aztán folytattam. - Tudom, hogy mindjárt itt van a születésnapod és szeretném most ezt úgy megünnepelni, ahogy kell. Azt akarom, hogy az a nap csak rólad szóljon. Úgyhogy elviszlek Tenerifére - mosolyogtam rá.</div>
<div style="text-align: justify;">
Szólásra nyitotta a száját, de nem jött ki hang a torkán.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Mielőtt tiltakozni kezdesz, hadd mondjam el, amit gondolok. Sara, nekem te vagy a legfontosabb. És szeretnék neked mindent megadni, amit lehet. De tudom, hogy a foci miatt nincs időm rád, nem annyi, amennyi kellene. Tudom, hogy lehetetlen bepótolni az elmúlt éveket, de most szeretnék tényleg csak veled foglalkozni.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Iker - simított végig az arcomon. - Verd ki ezt a fejedből. Pontosan tudtam, mit vállalok, mikor összejöttünk. Tudtam, hogy milyen áldozatokat kell hoznom, de nem érdekelt. És megérte - fűzte össze ujjainkat.</div>
<div style="text-align: justify;">
Sóhajtva húztam még közelebb magamhoz.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Köszönöm - suttogta, miközben arcát a nyakamba fúrta.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Éhes vagy? - kérdeztem.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Mint a farkas - indult el azonnal a konyha felé, engem is maga után húzva.</div>
<div style="text-align: justify;">
Mosolyogva figyelte, ahogy tálalom a vacsorát, miközben a napját ecsetelte. Hirtelen megmerevedett és a hasához kapott, arca grimaszba rándult.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Minden rendben? - kérdeztem.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Egy pillanat - pattant fel és besietett a fürdőszobába.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Sara? - mentem utána, de a csukott ajtót látva megtorpantam.</div>
<div style="text-align: justify;">
Türelmetlenül vártam, hogy kijöjjön, a percek óráknak tűntek, míg végre kilépett.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Jól vagy?</div>
<div style="text-align: justify;">
Arca a csalódottság és a szomorúság furcsa keverékét tükrözte, ami megijesztett.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Persze - sóhajtott fel.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Mi a baj? - kérdeztem lágyan.</div>
<div style="text-align: justify;">
Kezeit a nyakam köré fonta, majd lassan a szemembe nézett.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Azt hiszem, az első próbálkozások nem jártak sikerrel.</div>
<div style="text-align: justify;">
Először nem is értettem, mire gondol, de aztán lassan összeállt a kép és finoman elmosolyodtam.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Sara, ne ess kétségbe emiatt. Akkor lettem volna meglepődve, ha egyből sikerül. Hiszen egy hónapja sincs még, hogy eldöntöttük, babát szeretnénk.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Tudom, tudom. De azért jó lett volna - mondta álmodozva.</div>
<div style="text-align: justify;">
Hamar rájöttünk, hogy a minden ponton precízen előírt családtervezés nem nekünk való. Eszünkbe sem volt azt követni, nem akartuk, hogy ez az egész egy görcsös akarás legyen mindössze, mert ennél sokkal többet jelentett számunkra. Ugyanúgy folytattuk az életünket, mint eddig, mindenféle számolgatás és táblázat nélkül, egyszerűen csak élveztük egymás társaságát akkor, amikor akartuk és reménykedtünk, hogy minél hamarabb szülők leszünk.</div>
<div style="text-align: justify;">
Senkinek nem mondtuk el a terveinket, bár néha nagyon közel álltunk hozzá. Részben azért, mert meglepetésnek szántuk, részben pedig azért, mert nem tudhattuk, hogy meddig kell várnunk és nem akartuk felesleges reménnyel kecsegetetni a családunkat és a barátainkat.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Ne arra gondolj, hogy most nem sikerült, hanem arra, hogy talán legközelebb.</div>
<div style="text-align: justify;">
Szomorkás mosollyal, de bólintott és újra visszahúzott a konyhába. Mielőtt nekiláthattunk volna a vacsorának, megszólalt a telefonom. Egy pillanatig megfordult a fejemben, hogy nem veszem fel, de aztán eszembe jutott, hogy valószínűleg megvan az új kapus.</div>
<div style="text-align: justify;">
Mindannyian azt hittük, hogy Toni fog védeni, de a klub vezetése Mourinhoval együtt úgy döntött, hogy új kapusra van szükség. Érthető módon Toni nem a legjobb hangulatban hívott fel reggel, hogy velem is közölje a döntést. Most azonban Sese hívott.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Diego Lopez mellett döntöttek - kezdte köszönés nélkül.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Ő jó srác - mondtam. - Toni még mindig kivan?</div>
<div style="text-align: justify;">
- Eléggé. Nem érzi a bizalmat és hát te még nálam is jobban tudod, hogy az mennyit számít egy kapusnál. Nem tudom, mi lesz, majd holnap meglátjuk edzésen. Veled mi a helyzet?</div>
<div style="text-align: justify;">
- Legszívesebben leszedném magamról ezt a gipszet. Pedig az orvos szerint még egy hétig rajtam kell, hogy legyen. Már most megőrülök, nem tudom, hogy fogom kibírni három hónapig.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Hé Kapitány, nyugi! Nem vagy egyedül, Sara ott van és mi is segítünk. </div>
<div style="text-align: justify;">
- Tudom, tudom, persze. És hálás is vagyok. De ha húsz éven keresztül szinte minden napod a fociról szól, akkor utána nehéz megszokni, hogy van időd másra is. </div>
<div style="text-align: justify;">
- Iker - kezdte volna, de félbeszakítottam.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Nem, nem azért mondtam, hogy sajnáltassam magam. Csak most még nehéz. De most elmegyünk egy kicsit Sarával kettesben, összeszedem magam. </div>
<div style="text-align: justify;">
- Remélem is. Attól még, hogy sérült vagy, szükségünk van a kapitányunkra - mondta komolyan, mire elnevettem magam.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Tudod, hogy ott leszek. </div>
<div style="text-align: justify;">
Hátranéztem a vállam fölött, tekintetem találkozott Saráéval.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Mennem kell, majd beszélünk.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Jó szórakozást - búcsúzott, aztán letette.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Bocs, Sese volt az. Megvan az új kapus - léptem vissza a konyhába.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Iker, tudod, hogy itt vagyok, ha szükséged van valakire.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Tudom, Sara. És őszintén köszönöm. De még én sem tudom igazából, hogy mi is van velem. </div>
<div style="text-align: justify;">
- Utálom ezt a helyzetet - ölelt át szorosan. - Nem jó így látni téged.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Túl leszek rajta. Megoldjuk valahogy, csak most még nehéz elfogadni. Ne gondoljunk ma erre többet, rendben? - emeltem fel a fejét.</div>
<div style="text-align: justify;">
Halvány mosollyal bólintott, aztán finom csókot lehelt az arcomra és kibontakozott ölelésemből. </div>
<div style="text-align: center;">
×××</div>
<div style="text-align: justify;">
Tenerife olyan volt, mint a nyugalom szigete. Nem kellett rohannunk sehova, nem voltak szoros időpontok, azt csináltuk, amihez éppen kedvünk volt. Néha egész nap kis mozdultunk a hotelszobából, máskor az egész napot végigsétáltuk és teljesen elfelejtettük, hogy a szigeten kívül is van élet.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Úgy érzem magam, mint aki nászúton van - mondta Sara mosolyogva.</div>
<div style="text-align: justify;">
Pontosan tudtam, miről beszél. Február eleje volt, nem sokan voltak rajtunk kívül a szállodában, néha már úgy éreztük, csak ketten vagyunk. A nap minden perce egymásról szólt, végre kiélveztük, hogy a média ide nem követett minket és egyszerűen csak élveztük, hogy nincsenek kötöttségek. Sara nem erőltette, hogy beszéljünk a sérülésemről és a kétes gondolataimról, hagyta, hogy először magamnak gondoljam végig. Aztán utolsó este, már az ágyban fekve végre beszélni kezdtem és órákon keresztül nem is hagytam abba. Sara pedig csendben, türelmesen végighallgatott, nem szakított félbe. Minden apró kétségemet elmondtam, talán soha nem beszéltem még vele ennyire nyíltan az öltözőről és a Mourinhoval való kapcsolatomról. Nem vártam el, hogy válaszoljon, csak annyit akartam, hogy elmondhassak neki mindent, mert bármi jön is ezután, annak ő is a része lesz. És tudtam, hogy ott lesz, elég volt csak belenézni a szemeibe. </div>
<div style="text-align: justify;">
- Köszönöm - mondtam végül, mikor már hosszú ideje egyikünk sem szólalt meg.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Nem kell. Iker, mi már túl vagyunk azon a ponton, mikor egyszerűen azt mondom, hogy a pasim vagy. Te a párom vagy, a társam, a vőlegényem, mindegy, melyiket használom. És egy kapcsolat nem csak vidám és önfeledt percekből áll. Az lenne a legegyszerűbb, ha csak ennyi lenne. Te mindig ott voltál, mikor szükségem volt rád. Mikor a szüleim elváltak vagy mikor a nagyapám meghalt. Most neked van szükséged rám és mindent meg fogok tenni, hogy segítsek. Mert erről szól egy kapcsolat. Ez magától értetődik, nem kell megköszönni. </div>
<div style="text-align: justify;">
Magamhoz húztam és hosszan megcsókoltam, minden érzelmemet belesűrítve. Átadtam magam a pillanatnak, abban a percben nem számított, hogy mi vár ránk Madridban, ha holnap hazamegyünk. Nem akartam erre gondolni, csak Sara érdekelt. Mosolyogva váltunk el egymástól, nem volt szükség szavakra, tekintetében minden benne volt. Megfordult a karjaimban, hátát szorosan a mellkasomnak vetette, mire belepusziltam a nyakába.<br />
- Jó éjt - susogtam.<br />
<br />
Másnap muszáj volt korán indulnunk, az orvos délután már várt minket.<br />
- Ha nem veszi le, én vágom le magamnak - morogtam reggel.<br />
- Nyugi - nevetett Sara. - Szerintem hadd döntse el inkább ő.<br />
Elegem volt már a gipszből, túlságosan kiszolgáltatottnak éreztem magam. Ha leveszik, el tudok menni Valdebebasba és ha teljes értékű edzésmunkát még nem is tudok csinálni, de a konditeremben már elkezdhetem a felkészülést. Sara mintha csak kitalálta volna, hogy mi jár a fejemben, összefonta karjait mellkasa előtt és szigorúan nézett rám.<br />
- Várd meg, mit mond az orvos, rendben? Ha túl hamar kezdesz el edzeni, csak ártasz magadnak. <br />
- Tudom, tudom, de képtelen vagyok elhinni, hogy tényleg három hónapig nem játszhatok. Az túl sok.<br />
- Nem biztos még, hogy annyi lesz, még bármi történhet - próbált nyugtatni. - Mennünk kell, lekéssük a gépet!<br />
Nem volt hosszú a repülőút, délre már otthon voltunk. Mikor befordultunk az utcánkba, Sara szemöldökei a homloka közepéig szaladtak, én pedig szélesen elmosolyodtam. A házunk előtt ott állt a születésnapi ajándéka, ahogy előre megbeszéltem.<br />
- Iker...? - nézett rám döbbenten.<br />
- Boldog szülinapot! - hajoltam oda hozzá és egy hosszú puszit nyomtam az arcára. <br />
- Te jó ég! Nem hiszem el - rázta a fejét hitetlenül, arcán lassan boldog mosoly terült szét.<br />
- Gyere, nézd meg - szálltam ki és a feljárón parkoló Mini Cooperhez léptem, melynek orrán egy széles masni díszelgett.<br />
- Imádom - simította végig a kocsi oldalát Sara, aztán csillogó szemekkel szinte a nyakamba ugrott.<br />
- Nagyon, nagyon, nagyon köszönöm - szorította ajkát az enyémre. - Fogalmad sincs, milyen boldog vagyok most. Mindig is egy ilyen kocsira vágytam - nézett hol rám, hol az ajándékára. - Honnan tudtad?<br />
- Megérzés - mondtam vigyorogva, de mikor kétkedő arcára néztem, elnevettem magam. - Vagy lehet csak figyeltem, mikor anyukád a gyerekkorodról mesélt.<br />
- Hihetetlen vagy! - csókolt meg újra. <br />
Mosolyogva adtam oda neki a slusszkulcsot, olyan volt, mint egy kisgyerek, akinek az álma vált valóra. <br />
- Remélem tudod, hogy mostantól mindenhova ezzel megyünk és csak én vezetek.<br />
- Amíg nem vezethetek újra, addig igen - ráztam a fejem. - Tudod mit? Menjünk el ebédelni valahova.<br />
Nem kellett sokat győzködni, alig várta, hogy kipróbálhassa új kocsiját. Egy, a kórházhoz közeli étterembe mentünk, majd egyszerűen átsétáltunk a vizsgálatra. Idegesen vártam, hogy az orvos befejezze a röntgenfelvétel vizsgálatát. Nagyon sok múlt azon, hogy jól forrt-e össze a csont.<br />
- Úgy tűnik, a maga szervezete nagyon gyorsan dolgozik - mosolyodott el végül. - Minden tökéletesen megy eddig, levehetjük a gipszet.<br />
Ennél tökéletesebb választ nem is hallhattam volna. Tíz perc múlva már boldogan meredtem újra fedetlen kezemre. A varratok helye még piros volt, nehezen tudtam mozgatni és egy kicsit még be is volt dagadva, de abban a pillanatban ez nem érdekelt. Egy lépéssel közelebb kerültem a célhoz, csak ez számított. <br />
- Nem szabad megerőltetni - mondta az orvos nyomatékosan, mintha csak összebeszélt volna Sarával. <br />
Bólintottam, de agyam már máshol járt. <br />
- Ráérsz most? - kérdeztem Sarától, mikor kiléptünk a kórház ajtaján.<br />
- Azt hiszem, tudom, hova akarsz menni - mondta fojtott mosollyal. - De ígérd meg, hogy csak beköszönsz és nem csinálsz semmi hülyeséget!<br />
- Pedig be akartam állni az edzésbe - forgattam meg a szemem játékosan. - Nyugi, tudom, hogy még nem szabad - kulcsoltam össze ujjainkat.<br />
Sara Valdebebas felé vette az irányt, én pedig mosolyogva néztem az ismerős tájat. Innentől kezdve könnyebb lesz. Amint újra tudom rendesen mozgatni, már nem lehet akadálya, hogy újra eddzek.<br />
- Bejössz? - kérdeztem, mikor megállt a parkolóban. <br />
- Nem, megvárlak. Nem kellek én most oda - rázta a fejét.<br />
- Sietek - nyitottam ki az ajtót és gyors léptekkel indultam meg a létesítmény felé.<br />
Köszönésképpen bólintottam a biztonsági őrnek, majd tétovázás nélkül indultam a pályára. Tudtam, hogy most ott vannak. Csendesen és feltűnésmentesen foglaltam helyet a lelátón, nem akartam megzavarni őket. Pár perc után azonban nem tudtam visszafojtani röhögésemet. Külső szemmel nézve rendkívül szórakoztató volt az edzés, szinte hihetetlen volt, hogy ennyi hülyeség mellett képesek vagyunk jó teljesítményt nyújtani. Sese, Marcelo és Pepinho vezetésével folyamatosan bohóckodtak, két feladat elvégzése között mindenki dőlt a nevetéstől. Valószínűleg túl feltűnő lehettem, ahogy az első sorban vigyorgok, mivel Sese hirtelen felkapta a fejét és észrevett.<br />
- Ó Kapitány, Kapitányom - üvöltötte el magát, felhívva a többiek figyelmét is a jelenlétemre, aztán vigyorogva indult meg felém.<br />
- Iker, miből vagy te, hogy ilyen gyorsan gyógyulsz? - kérdezte őszinte örömmel.<br />
- Van motivációm - nevettem el magam.<br />
- Mennyi idő még? - kérdezték többen is, de erre nem tudtam válaszolni.<br />
- Iker - hallottam meg Diego hangját a hátam mögött, mire megpördültem.<br />
Jó volt újra látni, évekig játszott ő is a Realnál, jól ismertük egymást és tényleg jól döntött a klub a leigazolásával. Volt elég tapasztalata, ismerte a csapat nagy részét és volt miért bizonyítania. <br />
- Kár, hogy ezért kell újra együtt játszanunk - bökött a kezemre.<br />
Órákig tudtam volna még beszélgetni velük. Olyanok voltunk már, mint egy nagy család, szinte minden nap együtt voltunk, ismertük a másik összes idegesítő szokását. De tudtam, hogy Sara vár rám és az edzést se akartam hosszú távon feltartani.<br />
- Mennem kell srácok - mondtam végül. <br />
- Siess vissza Iker, hiányzol az öltözőből - mondta még utoljára Cris, aztán visszamentek a pályára, én pedig a parkoló felé indultam.<br />
Sara nem kérdezett semmit, de boldog arcomra nézve nem is volt szükség rá, valószínűleg mindent le tudott olvasni róla. Csendben fordult rá a főútra, egyikünk sem törte meg a csendet. Végül kezét az enyémre simította és gyorsan rám mosolygott.<br />
- Nem lesz ez három hónap, Iker. Hidd el, nem mondanám, ha nem így gondolnám. <br />
Felemeltem a kezét és csókot leheltem rá, miközben minden erőmmel azt kívántam, hogy bárcsak igaza lenne.</div>
Csannahttp://www.blogger.com/profile/00156515982930081142noreply@blogger.com2tag:blogger.com,1999:blog-7525620662600224066.post-12021369585781167022013-10-28T14:50:00.000+01:002014-05-08T18:07:10.055+02:0064. fejezet<div style="text-align: justify;">
<div class="separator" style="clear: both; text-align: justify;">
<i>Sziasztok! Hát itt van... A rész, amit egyszerre vártam és próbáltam elhúzni. Nem volt könnyű megírni, mert rengeteg érzelem van benne. Nem vagyok elégedett vele, de jelen pillanatban ennyit tudtam kihozni magamból. Kíváncsi vagyok, hogy nektek tetszik-e.</i></div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: justify;">
<i>Remélem, tudok még egy új fejezetet hozni a szünetben, de nem akarok semmit megígérni, mert egy hét múlva OKTV lesz és nagyon sokat kell tanulnom.</i></div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: justify;">
<i>Puszi,</i></div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: justify;">
<i>Csanna</i></div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: justify;">
<br /></div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<a href="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEhoBzfWapBip5KxCebY8YCEh7hShKc73TDYd-UBC23-Y7SwHAWcwuFXRP4iQonDPCes1hbCP5q8cFDRnlK6xvQkysFc3VZKHgMKHotsX0TAZV7ieqJ0CJ83Z0DCVRjt-P2Y4j6zRkV4EsU/s1600/tumblr_mh52evtqJH1rf2l7eo1_250.gif" imageanchor="1" style="margin-left: 1em; margin-right: 1em;"><img border="0" src="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEhoBzfWapBip5KxCebY8YCEh7hShKc73TDYd-UBC23-Y7SwHAWcwuFXRP4iQonDPCes1hbCP5q8cFDRnlK6xvQkysFc3VZKHgMKHotsX0TAZV7ieqJ0CJ83Z0DCVRjt-P2Y4j6zRkV4EsU/s320/tumblr_mh52evtqJH1rf2l7eo1_250.gif" height="279" width="320" /></a></div>
<br />
<i>2013 január</i><br />
- Gyerünk már srácok, mennünk kell! - sürgetett Cris mindenkit.</div>
<div style="text-align: justify;">
Gyorsan felkaptam a sportszáramat, meghúztam a cipőfűzőm, hónom alá csaptam a kesztyűm és kisiettem a folyosóra. A Valencia elleni harmadik összecsapásunk következett, szoros egymásutánban. Az előző meccsek jól sikerültek, először kettő, majd öt gólt lőttünk nekik. Sikerült megőrizni a kapum érintetlenségét, mióta újra én kaptam meg a bizalmat Mourinhotól. Mindent megtettem, hogy bizonyítsak.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Gyertek már! - szólt be mégegyszer Cristiano az öltözőajtón.</div>
<div style="text-align: justify;">
A Valencia játékosai már kint álltak, mi is gyorsan összerendeződtünk és a bírók vezetésével kivonultunk a pályára. Egy döntetlen is elég volt a továbbjutáshoz, de mi győzni akartunk. Az előző két meccsből önbizalmat merítettünk és újra mi akartunk nyerni. </div>
<div style="text-align: justify;">
Az első megmozdulás mindig nagyon fontos volt számomra. Ha jól kezdtem, az magabiztosságot adott, ösztönzött a meccs további részében. Most azonban hibáztam, alig pár perc után helyzetbe került a Valencia, én pedig rosszul mozdultam ki a labdára. Csak a szerencsén múlott, hogy nem lett gól. Miután kirúgtam a labdát a mezőnybe, próbáltam némileg lenyugodni, összeszedni magam és a folytatásra koncentrálni. </div>
<div style="text-align: justify;">
Jól játszottunk, Cris többször is veszélyeztetett, sikerült hamar belerázódnunk a meccsbe. Az első negyedóra végén szöglethez jutott a hazai csapat. A legtöbben a tizenhatoson belül helyezkedtek, harcoltak a jobb pozícióért, csupán néhányan maradtak hátul biztosítani. Figyeltem, ahogy a labda ívesen közeledik, kiléptem a kapuból, hogy lehúzzam. Azonban elszámoltam a szöget, a labda elrepült mellettem és egy valenciai játékoshoz került, aki a földre fejelte. Rengetegen voltunk egy helyen, a játékszer a földön pattogott. Elindultam, hogy rá tudjak vetődni, Alvaro ugyanekkor döntött úgy, hogy tisztázni akar. Mindketten elvétettük, a labda helyett a kezemet találta el. Azonnal tudtam, hogy baj van.</div>
<div style="text-align: justify;">
A fájdalom egyre erősebb lett, úgyhogy letéptem magamról a kesztyűt és kétségbeesetten meredtem a már kissé megdagadt kezemre. Az orvosi stáb gyorsan megérkezett, Juan óvatosan felemelte a kezem és szemügyre vette sérülésem. Akármilyen óvatos volt is a mozdulata, felszisszentem. Mintha késsel szurkáltak volna, ráadásul a zsibbadás egyre erősebb lett. Tudtam, hogy ez nem jelent jót.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Iker, ez nem néz ki túl jól - mondta őszintén. - Tudod így folytatni?</div>
<div style="text-align: justify;">
- Mekkora a kockázat? - kérdeztem halkan.</div>
<div style="text-align: justify;">
Elhúzta a száját, aztán intett az egyik segítőjének, aki tapaszt és fáslit nyújtott felé.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Figyelj, ezt rá tudjuk rakni, bekötözzük, de többet nem tehetünk. Kezd dagadni, nem kéne megerőltetned. De ha azt mondod, hogy így is menni fog...</div>
<div style="text-align: justify;">
Kétségbeesetten temettem arcom a tenyerembe. Sérült kezem lüktetett, egyre sürgetőbb volt, hogy meghozzam a döntést. Magamon éreztem a többiek pillantását, tudtam, ők mit tennének, de csak én mondhattam ki. Ha most tovább folytatom, nem segítek a csapatnak, ráadásul ha tovább erőltetem, a pályafutásom is bánhatja. </div>
<div style="text-align: justify;">
- Nincs értelme - suttogtam alig hallhatóan, szinte csak magamnak, aztán hangosabban is megismételtem.</div>
<div style="text-align: justify;">
Lassan felálltam, átadtam a csapatkapitányi karszalagot a hozzám legközelebbi társamnak, aztán levonultam a pályáról. Az orvosok követtek. Az öltözőben leültem a padra, ők pedig azonnal nekiláttak a vizsgálatnak. Csendesen tűrtem, hogy átmozgassák, tapogassák, tudtam, hogy mindent megtesznek, ami tőlük telik.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Oké, röntgen nélkül nem akarok semmit biztosra mondani, de szerintem nem tört el. Nincs annyira megdagadva és mozgatni is tudod. Valószínű valamelyik szalaggal lesz baj - mondta hosszú hallgatás után Juan.</div>
<div style="text-align: justify;">
Megkönnyebbülve bólintottam. Ez a kisebbik rossz. </div>
<div style="text-align: justify;">
- Mennyi idő, míg újra játszhatok? - tettem fel a legfontosabb kérdést, mire akaratlanul is elnevette magát.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Iker, nem akarlak tévesen hitegetni bármivel is. Ha az életem múlna rajta, 1-2 hét pihenőt biztos mondanék, de biztosat csak holnap reggel fogsz tudni. Ha hazaértünk, menj el a kórházba, bekötik rendesen és holnap megröntgenezik. Most adok egy kis jeget rá, hogy lelohadjon és ne fájjon annyira.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Köszönöm - mondtam halkan, mire megveregette a vállam.</div>
<div style="text-align: justify;">
1-2 hét. Csak ennyit kell kibírnom, utána újra edzhetek. Még ez is rémesen hosszú kihagyásnak tűnt, főleg úgy, hogy eddig megúsztam mindenféle komoly sérülés nélkül. De ahhoz képest, hogy mi történhetett volna, hogy mitől féltem, ez nem annyira komoly.<br />
Úgy döntöttem, lezuhanyzok és felveszek valami melegebb ruhát, mielőtt felmennék a többiekhez. Fél kézzel kicsit lassabban, de megszabadultam a mezemtől, mikor észrevettem valamit és keserűen elmosolyodtam. Tudhattam volna... A sportszáram színe volt felül. Nem voltam különösebben babonás a meccsek előtt, de a sportszáramat mindig kifordítva vettem fel. Majdnem öt éve volt már, hogy kaptam egy levelet. A börtönből küldték, egy cigány származású fegyenc írta. Akkoriban nem voltam rendben, szakítottam Evával, a formám sem volt az elvárt szinten. A férfi azt írta, ez azért van, mert rosszul viselkedtem és megátkoztak, de ha fordítva hordom a sportszárat, ez megszűnik. Először jót mosolyogtam rajta, de aztán kipróbáltam. És segített. Újra formába jöttem, megtaláltam a szerelmet. Azóta mindig így hordtam, most azonban a sietség miatt nem figyeltem és rendesen vettem fel. Meg is lett az eredménye...</div>
<div style="text-align: justify;">
Egy jégkockákkal teli zacskóval és a meleg kabáttal a vállamon ültem le a kispadra.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Mit mondtak? - kérdezte azonnal Jese.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Valószínűleg szalag, de kell egy röntgen - ismételtem el Juan szavait.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Megijesztettél, Kapitány. De örülök, hogy nincs nagy baj.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Hát még én - sóhajtottam fel őszintén.</div>
<div style="text-align: justify;">
<br />
Már majdnem három volt, mikor elhagytam a kórházat. Fáradtan indultam haza, semmire nem vágytam, csak hogy megöleljem Sarát és végre lefeküdjek. Tudtam, hogy aggódik, szerettem volna minél hamarabb megnyugtatni, úgyhogy a kelleténél gyorsabban vezettem haza.<br />
Azonnal hallottam sietős lépteit a lépcsőn, mire akaratlanul is elmosolyodtam.<br />
- Végre! - szakadt ki belőle, mikor meglátott. - Hogy vagy? Mit mondtak? Nagyon fáj? - kérdezte gyors egymásutánban.<br />
Ép kezemmel szorosan magamhoz húztam, egy hosszú pillanatig arcom a hajába fúrtam, támaszt keresve.<br />
- Nagyon megijesztettél - suttogta, miközben finoman két tenyere közé fogta bekötött kezem. - Mit mondott az orvos?<br />
- Elvileg nem tört el, de holnap reggel be kell mennem még egyszer a kórházba, hogy csináljanak egy röntgent.<br />
Megkönnyebbülten hunyta le a szemeit, miközben karjait nyakam köré fonva ölelt át.<br />
- Mennyit kell kihagynod?<br />
- 1-2 hét.<br />
- Szerencsés vagy - mondta mosolyogva, aztán lágyan megcsókolt. - Sokkal rosszabbra számítottam. Ne tedd ezt többé, rendben? Soha nem aggódtam még ennyire.<br />
- Jól vagyok - nyomtam puszit a homlokára.<br />
- Nagyon fáj?<br />
Igazság szerint a fájdalom semmit nem csökkent az elmúlt órákban, de nem akartam nyugtalanítani, úgyhogy megráztam a fejem.<br />
Nehezen tudtam elaludni attól függetlenül, hogy álmos voltam. A fejemben pörögtek az elmúlt órák eseményei, a kezem folyamatosan lüktetett, ráadásul ott volt az az émelyítő érzés is, ami lassan bekúszott a gondolataim közé. Mert mi van, ha.... Ha Juan tévedett? Ha ez nem egy szalagszakadás? Miért fáj még mindig ennyire? Mit fog mutatni holnap a röntgen? Kérdések ezrei kavarogtak bennem, ahelyett, hogy megnyugodtam volna, csak még idegesebb lettem.<br />
- Miért nem alszol még? - motyogta Sara.<br />
- Sajnálom - suttogtam. - Nem akartalak felébreszteni.<br />
- Nem ezt kérdeztem - fordult felém. - Minden rendben lesz holnap, ne aggódj emiatt. Próbálj meg pihenni egy kicsit - fúrta arcát a mellkasomba.<br />
<br />
Már órák óta a kórházban vagyunk, az eredményre várunk. Juannak köszönhetően nem kellett várakoznom sehol, de a röntgent nem lehetett meggyorsítani. Türelmetlenül vártam, hogy behívjon az orvos, Sara keze megnyugtatóan simult az enyémbe. Egyszerre pattantunk fel, mikor nyílt az ajtó.<br />
- Jöjjenek be - mondta az asszisztens nő.<br />
Dr. Del Cerro komor arccal várt, összeszorult a gyomrom. Idegesen szorítottam Sara kezét, mire hüvelyk ujjával körözni kezdett a kézfejemen.<br />
- Foglaljanak helyet - mutatott a székekre. - Megkaptam a röntgen felvételeket - fordította úgy a számítógép monitorját, hogy mi is láthassuk.<br />
Gyorsan végigfuttattam tekintetem a csontokon, mikor megakadt a szemem valamin...<br />
- Sajnos nincsenek jó híreim. Látható, hogy van egy apró törés, a csont kissé elmozdult - mutatott a jól kivehető sérülésre.<br />
A fülemben doboló vértől alig hallottam szavait, lélegzetvételeim zihálásba csaptak át. Eltört. Csak ez a szó létezett. Kétségbeesetten dőltem hátra, arcom kezembe temettem.<br />
- Iker - suttogta Sara csendesen. - Figyelj egy kicsit.<br />
- Az lesz a legjobb és a leggyorsabb, ha megműtjük. Nem lesz nagy beavtakozás, ez rutinnak számít. Két apró vágást ejtünk és helyrerakjuk az elmozdult csontdarabot. Két csavart rakunk bele és ha minden rendben megy, akkor azok ott is maradnak.<br />
Sara halkan felnyögött ezt hallva, engem azonban jobban megijesztett maga a műtét. Soha nem műtöttek még, ráadásul ha valami, bármi rosszul sül el, egy életre elköszönhetek a focitól.<br />
Próbáltam összeszedni magam, legalább addig, míg elhagyjuk a kórházat.<br />
- Minél hamarabb megoperáljuk, annál jobb. Ma már sajnos lehetetlen, de holnap, ha nem jön közbe semmi, Önnel kezek. Ha itt végeztünk, szólok az altató orvosnak, hogy vizsgálja meg.<br />
- Mennyi időt vesz igénybe a gyógyulás? - alig ismertem rá a saját hangomra.<br />
Az orvos mély levegőt vett, ami nem bíztatott sok jóval.<br />
- Ez sok mindentől függ, de ha most kellene megmondanom, akkor három hónap. Minimum.<br />
Szavai egyesével kattantak a helyükre, mikor felfogtam, mit mond, ledöbbentem. Három hónap. Az azt jelenti, hogy ki kell hagynom a bajnokság tavaszi részét, fontos BL- és Kupa meccseket. Három hónapig nem játszhatok.<br />
Képtelen voltam ennyi információt hirtelen feldolgozni. Láttam magamat kívülről, ahogy elfehéredve ülök a kényelmetlen széken, erősen szorítva Sara kezét. Tíz perc. Ennyi idejébe került az orvosnak, hogy akaratlanul eltapossa az utolsó reménysugarat is, hogy nem komoly a dolog. Mintha bedobtak volna a vízbe, súlyokkal a testemen, amik lefelé húztak.<br />
Soha nem voltam még sérült. 16 éve játszom az első csapatban és soha, egyetlen sérülésem sem volt. És most megtörtént, ráadásul egyből a lehető legrosszabb. Egyetlen apró, buta mozdulat volt az egész, amely egy hatalmas lavinát indított el.<br />
A következő fél órára képtelen voltam visszaemlékezni, pedig ott voltam, egyeztettem az orvossal, megbeszéltük a részleteket. Aztán hirtelen már a parkolóban voltam, kétségbeesetten dőlve a kocsinak.<br />
- Iker - ölelt át Sara. - Kérlek, szedd össze magad. Megijesztesz - suttogta.<br />
Olyan szorosan öleltem, amennyire csak tudtam. Úgy éreztem, szükségem van egy támaszra, szükségem van rá, különben összetörök.<br />
- Mi lesz most, Sara? - tettem fel a kérdést, ami percek óta foglalkoztatott.<br />
Arcom két keze közé fogta, lágyan végigsimított ujjaival bőrömön.<br />
- Figyelj rám, rendben? - nézett a szemembe. - Végig fogod csinálni. Ha bárki mással történt volna meg, azt mondanám, hogy lehet megtörik. De biztos vagyok benne, hogy te nem fogsz. Erős vagy, erősebb, mint bárki, akit ismerek és nem fogod feladni. Igen, lesznek nehéz percek, lesznek akadályok és apró kudarcok, de tudom, hogy vissza fogsz térni. És itt leszek melletted. Segítek - suttogta az utolsó szót, aztán megcsókolt, egyszerre hevesen és lágyan.<br />
- Menjünk haza - kértem csendesen, miután elhúzódott.<br />
Otthon végigdőltem a kanapén, semmi másra nem vágytam, csak hogy visszapörgethessem az időt és újra ott állhassak a szögletrúgás előtt. Tudtam, mit csinálnék másképp.<br />
- Ne csináld ezt - guggolt le a fejemhez Sara. - Tudom, hogy ez most nagyon kilátástalannak tűnik, három hónap tényleg hosszú idő. De nem leszel egyedül, rengetegen támogatnak. Ki kell tartanod miattuk is.<br />
Arrébb csúsztam, hogy neki is legyen helye, mire kérés nélkül feküdt mellém. Szükségem volt rá.<br />
- Eljössz holnap?<br />
- Ez felesleges kérdés volt. El se fogok mozdulni mellőled.<br />
Köszönetképpen puszit leheltem hajába, aztán lentebb csúsztam és arcom a nyakába fúrtam. Illata lassan minden mást kitörölt a fejemből, sikerült kicsit megnyugodnom és elaludnom.<br />
Fogalmam sem volt, hány óra lehet, mikor felébredtem. Sara még mindig mellettem feküdt, lustán simogatta a hátam. Orrom lassan megtelt a konyhából jövő illatokkal, innen tudtam, hogy közben felkelt és megcsinálta a vacsorát. Belecsókoltam a nyakába, mire alig hallhatóan felkuncogott és a szemembe nézett.<br />
- Gyere, egyél valamit - állt fel, hogy helyet hagyjon nekem is.<br />
Jólesően ásítottam, aztán az órára néztem. Majdnem három órát aludtam. Időközben kicsit leülepedtek bennem a dolgok és rájöttem, hogy Sarának megint igaza van. Nem adhatom fel rögtön az első bukkanónál.<br />
- Látom, kicsit jobban vagy - fürkészett.<br />
- Igen. Köszönöm - nyomtam egy futó csókot az ajkaira. - Mindig tudod, hogy rakd helyre az agyam.<br />
- Ez természetes.<br />
Ezzel tudtam volna vitatkozni, de nem ez volt most a lefontosabb. Minden percben éreztem, hogy figyel rám, bármikor kész volt, ha segíteni kellett.<br />
- Az elnök hívott, míg aludtál - mondta hirtelen, mire majdnem félrenyeltem a falatot.<br />
- Florentino felhívott téged?<br />
- Jaj nem - nevette el magát. - Téged hívott. Nem vettem fel, szerintem hívd vissza. És ahogy láttam, Sergiotól is van néhány nem fogadott hívásod.<br />
Egy sóhajjal a kezembe vettem a telefont, először az elnököt hívtam. Tájékoztattam a helyzetről, neki is voltak hírei.<br />
- Iker, a média már most elég sok mindent kiderített, holnap is ott lesznek a műtéten. Tudom, hogy nem ezek a legjobb hírek, amiket kap, de nem tudtam mit tenni. Egyébként én is elmegyek, szeretnék beszélni az orvossal.<br />
Egyáltalán nem örültem a hírnek, hogy a TV jelen lesz a kórházban, de nem lepődtem meg. Csak azt reméltem, hogy tartják majd a két lépés távolságot és hagynak egy kis nyugtot nekem.<br />
- Iker, egyszer nem megyek veled meccsre és máris eltöröd a kezed - kezdte Sese köszönés nélkül, mikor felvette a telefont. - Hogy lehettél ilyen szerencsétlen?<br />
- Kösz Serg, tényleg ez a biztatás hiányzott még nekem - nevettem el magam akaratlanul is.<br />
- Figyelj, ha Sara nem ér rá és segítség kell... - váltott komolyabb hangnemre.<br />
- Köszönöm - mondtam, ezúttal őszintén.<br />
Gyorsan eltelt az este, az összes csapattársamig eljutott a hír, úgyhogy folyamatosan hívtak és kaptam az üzeneteket.<br />
- Komolyan elveszem azt a telefont - mondta végül Sara. - Pihenned kellene, holnap nem lesz könnyű napod.<br />
- Nyugi - mondtam mosolyogva.<br />
- Tényleg feküdj le - intett a háló felé. - Rád fér a pihenés.<br />
<br />
Ideges voltam. A folyosó tele volt kamerákkal, riporterekkel és más sajtó munkatársakkal, az orvosok alig tudták őket kiküldeni.<br />
- Na jó, aki nem szoros hozzátartozó, az most kimegy - csattant fel Dr. Del Cerro. - Ikernek fél órán belül műtétje lesz, nincs szüksége a kérdéseikre.<br />
- Köszönöm - mondtam hálásan.<br />
- Megőrjítenek - forgatta a szemeit. - Ne izguljon, hamar túl lesz rajta, alszik egy jót - próbált megnyugtatni, aztán intett Sarának, aki eddig félrehúzódva állt, hogy jöjjön közelebb.<br />
Leült az ágy mellé és megfogta sértetlen kezem.<br />
- Igaza van a doktornak, nem kell aggódnod. Minden rendben lesz. Mikor felébredsz, már túl leszel rajta.<br />
Fentebb tornáztam magam az ágyon, hogy meg tudjam csókolni. Ajka lágyan, megnyugtatóan olvadt az enyémbe, kiűzve fejemből a baljós gondolatokat.<br />
- Mennünk kell - mondta az orvos, mire Sara egy utolsó puszit nyomott az arcomra, aztán hagyta, hogy a nővérek kigurítsanak a szobából...<br />
Mikor magamhoz tértem, az első, akit megláttam, Dr. Del Cerro volt.<br />
- Hogy van? - kérdezte.<br />
- Kábán - mondtam őszintén.<br />
Agyam egyre több részletet tudott felfogni. Tudtam, hogy még nem a kórteremben vagyok, a fehér csempék idegenek voltak számomra. Az egész testemen ólmos fáradtság uralkodott, alig tudtam megmozdítani a fejem, hogy lenézzek a kezemre. Vastagon be volt gipszelve, már nem fájt, ami valószínűleg a rengeteg fájdalomcsillapítónak volt köszönhető.<br />
- Hol vagyok? - kérdeztem.<br />
- A műtő egyik előterében. Nem akartuk kivinni, míg nem tért magához, kint lépni is alig lehet a kameráktól.<br />
- Sara?<br />
- Ő is kint van. Csakúgy, mint Florentino Perez.<br />
<a href="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEjFfzdeWnE5lR_sQ1ksaUztIsP2Ds_m71AiXAhoKXcZdk9JiXSlPslfL0JyDDZYEtJXJ0ikc0zRNAq4Xn4c8m2Kj_euS_YpVcS1GZVcjS93NFuitz4rJsCLvnySgYTLbLvtvw3R_IGsZGE/s1600/tumblr_mh7f0d9zuL1rt0n6no1_500.gif" imageanchor="1" style="clear: left; float: left; margin-bottom: 1em; margin-right: 1em;"><img border="0" src="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEjFfzdeWnE5lR_sQ1ksaUztIsP2Ds_m71AiXAhoKXcZdk9JiXSlPslfL0JyDDZYEtJXJ0ikc0zRNAq4Xn4c8m2Kj_euS_YpVcS1GZVcjS93NFuitz4rJsCLvnySgYTLbLvtvw3R_IGsZGE/s320/tumblr_mh7f0d9zuL1rt0n6no1_500.gif" height="157" width="320" /></a>Vártunk még pár percet, mikor már képes voltam összehozni egy hihetőnek tűnő mosolyt, kinyitották az ajtókat. Azonnal forogni kezdtek a kamerák, villogtak a fényképezőgépek. Szerencsére csak pár percet kellett kibírnom, aztán udvariasan, de ellenállást nem tűrve kiparancsolták őket. Sara feldúltan lépett be az ajtón.<br />
- Komolyan mondom, bármennyit fizetek nekik, csak szálljanak le rólad! Miért nem értik meg, hogy neked most nyugalomra van szükséged? Most volt egy órás műtéted, de semmi baj, legyünk önzők, ne foglalkozzunk azzal, hogy mi a jó neked, csak magunkkal törődjünk - fakadt ki, aztán lágyabban folytatta. - Hogy vagy?<br />
- Kicsit álmosan.<br />
- Aludj vissza, ilyenkor az segít a legtöbbet.<br />
Odahúzott egy széket az ágy mellé, ujjait összekulcsolta az enyémmel.<br />
- Szólj, ha kell valami.<br />
- Nem jössz ide? - veregettem meg az ágyat.<br />
- Iker - nevette el magát. - Ezt nem lehet, az orvos kitilt, ha észrevesz.<br />
- Majd vigyázunk. Kérlek! Erre van szükségem - vetettem be mosolyom, aminek tudtam, hogy nem tud ellenállni.<br />
- Szörnyű vagy - adta meg magát, mire felnevettem.<br />
Óvatosan felhajtotta a takarót, fejét a mellkasomra hajtotta, én pedig ép karommal átöleltem a derekát, arcom a hajába temettem.<br />
- Köszönöm - suttogtam.<br />
- Nincs mit. Majd rád fogom, ha valaki ránk nyit.<br />
- Nem ezt - mosolyodtam el. - Az elmúlt napokat. A mait. Mindent.<br />
- Mondat már, Iker. Ez természetes. Szeretlek - suttogta, majd felemelte a fejét és puszit nyomott az államra.<br />
- Én is szeretlek.<br />
Csendesen feküdtünk, mindketten elmerültünk a gondolatainkban. Bármennyire álmos voltam, nem tudtam aludni, ahhoz túl sok érzelem kavargott bennem.<br />
Túl voltam a műtéten, ezzel elkezdődött egy hosszú és nehéz út, aminek a végén ott lebegett a cél. A visszatérésem. Mert biztos voltam benne, hogy vissza fogok térni. Igen, lesznek nehéz napjaim, mikor legszívesebben feladnám, tudtam, hogy ez ezzel fog járni. De harcolnom kell magamért, a csapatért és Saráért. Vissza kell adnom neki mindazt, amit kaptam, mert nélküle nem tartanék itt. Őérte fogok küzdeni.</div>
Csannahttp://www.blogger.com/profile/00156515982930081142noreply@blogger.com2tag:blogger.com,1999:blog-7525620662600224066.post-1092439219050873502013-10-23T15:37:00.000+02:002014-05-08T17:50:40.634+02:0063. fejezet<div style="text-align: justify;">
<em>Sziasztok! Most hagy mondjak mindent a végén, először olvassátok el :)</em><br />
<em></em><br />
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<a href="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEiDsxUTGkpkdEnchkDvkrzaaLnNa6aJTJnjorlkdVcUgTGIMziYxq5ladeC28eg5rHCc0J-e1CqK7vy7ESVlk0NkE7gvMhEjSra7GY3HawrL9dl9pwpCxSZ-xvWAnoqtYZ9AvVZNNwxGDw/s1600/tumblr_lms6mlOasj1qcmwt7o1_250.jpg" imageanchor="1" style="margin-left: 1em; margin-right: 1em;"><img border="0" src="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEiDsxUTGkpkdEnchkDvkrzaaLnNa6aJTJnjorlkdVcUgTGIMziYxq5ladeC28eg5rHCc0J-e1CqK7vy7ESVlk0NkE7gvMhEjSra7GY3HawrL9dl9pwpCxSZ-xvWAnoqtYZ9AvVZNNwxGDw/s320/tumblr_lms6mlOasj1qcmwt7o1_250.jpg" height="320" width="191" /></a></div>
<em></em><br />
<em>2013 január</em><br />
- Köszönöm! - suttogta Sara még egyszer, sokadjára.</div>
<div style="text-align: justify;">
A gépünk finom puffanással landolt a madridi reptéren, hazaértünk. Odahajoltam hozzá és egy hosszú puszit nyomtam az arcára, aztán kikapcsoltam a biztonsági övem és beálltam a lassan haladó sorba a kijárat felé.</div>
<div style="text-align: justify;">
Az elmúlt napokat Londonban töltöttük, ez volt az én karácsonyi ajándékom Sarának. </div>
<div style="text-align: justify;">
- Még most sem hiszem el, hogy elvittél Londonba - mosolygott Sara.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Pedig már haza is értünk - öleltem át nevetve.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Ne hülyéskedj! Ez nagyon fontos nekem. Mondhatjuk úgy is, hogy Londonban kezdtem el igazán önmagam lenni. És az, hogy most veled együtt újra elmehettem.... Ez mindennél többet jelent számomra.</div>
<div style="text-align: justify;">
Egy lágy csókkal köszönte meg még egyszer az ajándékot, aztán felvettük a csomagjainkat és hazaindultunk. Holnap már újra edzésünk lesz, a hétvégén pedig játszunk.</div>
<div style="text-align: justify;">
A szünet alatt sikerült feltöltődnöm, rendbe szedni a gondolataimat, így újult erővel vártam az első megbeszélést. Elszánt voltam, harcolni akartam, hogy vissza tudjam szerezni helyem a kapuban.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Sok sikert! - motyogta Sara álmosan, mikor reggel kimásztam mellőle az ágyból. - Gondolok rád.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Vagy inkább visszaalszol - nevettem.</div>
<div style="text-align: justify;">
- El fogsz késni - nyomott el egy ásítást.</div>
<div style="text-align: justify;">
Igaza volt, a reggelek soha nem voltak könnyűek Madridban, most pedig a csúszós utak csak még nehezebbé tették a közlekedést.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Este jövök - hajoltam felé, hogy búcsúzóul megcsókoljam.</div>
<div style="text-align: justify;">
Jó volt újra látni a srácokat, hallgatni a folyamatos hülyeségüket. Szokás szerint egy gyors megbeszéléssel kezdtük az öltözőben, volt pár rutinszerű orvosi vizsgálat, aztán mehettünk is a pályára. Jó volt a hangulat, már egyáltalán nem érződött a szünet előtti feszültség, kényszeres megfelelni akarás. Sokkal pozitívabbak voltunk mindannyian.</div>
<div style="text-align: justify;">
Toni és én is keményen dolgoztunk, de nem volt köztünk feszültség. Mindketten tudtuk, hogy a legjobbunkat kell nyújtanunk. Aztán jött az edzőmeccs. Ezúttal is Toni került abba a csapatba, amely kisebb-nagyobb változtatásokkal játszani fog a hétvégén. Nem lepődtem megtúlzottan a Míster döntésén. Ez még csak az első edzés, nem fog azonnal változtatni, türelmesnek kell lennem.</div>
<div style="text-align: justify;">
A hét előrehaladtával folyamatosan cserélgetett minket, hol ő, hol én kaptam meg az első számú kapus helyét. Egyikünk sem tudta, ki fog játszani a vasárnap.</div>
<div style="text-align: justify;">
Végül Toni kapta meg a lehetőséget. Próbáltam nyugodtan kezelni a helyzetet, bólintottam egyet Mourinho felé, aztán barátságos mosollyal az arcomon megöleltem Tonit, sok sikert kívánva neki. Belül azonban nehezebben dolgoztam fel az újabb kudarcot. Tényleg úgy éreztem, hogy a lehető legtöbbet nyújtottam az edzéseken. De ha a csapatnak most nem én kellek, akkor elfogadom a döntést.</div>
<div style="text-align: justify;">
A sors furcsa fintora, hogy mégis pályára léphettem. Toni elkövette azt a hibát, amit minden kapus elkövet élete során. Rosszul szerelte az ellenfelét, nem a labdát találta el, így már az ötödik percben kiállították. Azonnal felpattantam, próbáltam a lehető leggyorsabban elkészülni. A Míster gyors utasításokat adott, de csak félig tudtam rá figyelni, fejben már a büntetőre koncentráltam. </div>
<div style="text-align: justify;">
Xabi Prieto jobbra lőtte a labdát, én azonban balra vetődtem, így esélyem sem volt. Rögtön utána eladtam, a labdát, amelyből újra helyzetet tudott kialakítani a Sociedad. Dühös voltam magamra, nem engedhettem meg magamnak ilyen ostoba hibákat. Teltek a percek, lassan belerázódtam a meccsbe, sikerült felvennem a ritmust. Ennek ellenére két további gólt is kaptam, az egyik mindenképpen védhető lett volna, ha jó irányba mozdulok és a másiknál is lehettem volna határozottabb. Szerencsére Cris és a többiek remek formában voltak, nekik köszönhetően mégis sikerült győzelemmel levonulnunk a pályáról. Toni össze volt törve a hibája miatt, de én sem voltam nyugodtabb. Most tökéletesen meg tudtam érteni, hogy miért nem én kezdtem.</div>
<div style="text-align: justify;">
Hazaérve Sara megnyugtató öleléssel fogadott, de most ez sem segített. Idegesen forgolódtam az ágyban, képtelen voltam elaludni.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Iker, mi a baj? - kérdezte Sara.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Igaza van Mourinhonak. Nem vagyok formában.</div>
<div style="text-align: justify;">
Hirtelen ült fel, szemében harag csillant meg.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Ezt most azonnal verd ki a fejedből, érted? Iker, hát nem látod, mennyivel nyugodtabb a csapat, ha te állsz a kapuban? Igen, kaptál három gólt, de ebből az egyik egy büntető volt, ráadásul akkor alig fél perce álltál a kapuban. A másik kettőt sem lehet egyedül a te nyakadba varrni. Ne engedd, hogy Mourinho megingasson. Igenis te vagy a legjobb, a csapatnak szüksége van rád. Bizonyítsd be, hogy nincs igaza a kételkedőknek! Nem adhatod fel - suttogta az utolsó mondatot.</div>
<div style="text-align: justify;">
Mosolyogva túrtam a hajába és lehúztam magamhoz, hogy megcsókolhassam. Teljesen belefeledkeztem nyelveink játékába, lassan fordítottam a helyzetünkön, finoman ránehézkedtem.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Te mindig tudod, hogy nyugtass meg.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Ez természetes. Szükséged van rám, úgyhogy segítek - lehelt puszit a mellkasomra, aztán megpróbált kimászni alólam.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Mit szeretnél? - kérdeztem mosolyogva, mikor már egy ideje ficánkolt alattam.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Iker, most játszottál majdnem kilencven percet, pihenned kell. És holnap korán kell mennem. </div>
<div style="text-align: justify;">
Sóhajtva az oldalamra fordultam, majd hátulról átöleltem derekát és szorosan magamhoz húztam.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Jó éjt - pusziltam bele a nyakába.</div>
<div style="text-align: justify;">
Megnyugtató szavai ellenére még sokáig kattogott az agyam. Nyilván igaza volt, egy rosszabb meccs miatt nem eshetek azonnal kétségbe. Toni két meccset biztosan nem játszhat, úgyhogy lesz esélyem bizonyítani, hogy jó formában vagyok. Arcom Sara hajába fúrtam, reméltem, hogy illata megnyugtat egy kicsit és el tudok aludni.</div>
<div style="text-align: justify;">
Hirtelen összerezzent a karomban, kipattantak a szemei, szaporán kapkodta a levegőt, miközben tenyere lecsúszott a hasára és a kezemre simult. </div>
<div style="text-align: justify;">
- Jól vagy? - suttogtam.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Hűű... - motyogta. - Csak egy álom volt.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Rosszat álmodtál? - húztam magamhoz szorosabban.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Nem - rázta a fejét. - Egyáltalán nem. Kifejezetten tetszett. De...</div>
<div style="text-align: justify;">
Csodálkozva hallgatott el, láthatóan még mindig az álom hatása alatt volt.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Elmondod? </div>
<div style="text-align: justify;">
- Majd később. Egyelőre én sem értem.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Minden rendben, Sara? </div>
<div style="text-align: justify;">
- Persze - erőltetett mosolyt az arcára, de gyorsan el is tűnt, mikor jobban szemügyre vett. - Nem aludtál semmit, ugye? - simított végig a szemem alatti árnyékokon. - Iker, kérlek, ne csináld ezt!</div>
<div style="text-align: justify;">
- Jó, jó - motyogtam, egy gyors puszit nyomtam a homlokára, aztán visszadőltem a párnára.</div>
<div style="text-align: center;">
×××</div>
<div style="text-align: justify;">
Napok teltek el, lejátszottunk néhány meccset, melyek mindegyikén sikerült elkerülni, hogy gólt kapjak, látszólag minden olyan volt, mint eddig. Nekem azonban feltűnt, hogy Sara változott. Sokszor elmerengett, nem mindig figyelt arra, amit csinált, gyakran bámult maga elé mindenféle ok nélkül. Lassan aggódni kezdtem érte, de akárhányszor megkérdeztem, hogy minden rendben van-e, egy gyors 'Hát persze' volt a válasz. </div>
<div style="text-align: justify;">
- Sara, figyelsz rám? - kérdeztem.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Hmm? </div>
<div style="text-align: justify;">
- Na jó, mi van veled? Napok óta ezt csinálod, megijesztesz - fogtam arcát két kezem közé.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Iker, jól vagyok. Nincs semmi baj. Sőt! - mosolyodott el. </div>
<div style="text-align: justify;">
- Akkor miért vagy ennyire... szétszórt?</div>
<div style="text-align: justify;">
- Mert meghoztam egy döntést és kellett az agyamnak egy kis idő, míg feldolgozta - mondta magától értetődően, én viszont egyre inkább összezavarodtam.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Beavatsz engem is? </div>
<div style="text-align: justify;">
- Emlékszel, mikor álmodtam valamit az egyik éjszaka, de nem mondtam el, hogy mit?</div>
<div style="text-align: justify;">
Bólintottam. Másnap reggel nem tért ki a dologra, én meg nem kérdeztem rá, azt hittem, elfelejtette.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Akkor kezdődött az egész. Azért nem mondtam el, mert én magam sem értettem, mi történik. Vártam, hátha tisztázni tudom először magamban a dolgot. És azt hiszem, ma már tudom, mit akarok. <br />
Felvont szemöldökkel vártam, hogy folytassa. Csillogó szemekkel felmosolygott rám, lábujjhegyre állva ajkát az enyémre szorította. Önkéntelenül viszonoztam, heves érzelmei mosolygásra késztettek.<br />
- Ezek után végképp nem értem - túrtam zavartan a hajamba.<br />
- Iker, tudom, hogy számtalanszor mondtam már, de köszönöm. Csak most értettem meg, hogy mennyire szükségem volt a türelmedre, arra, hogy vártál rám. Mindig csak annyit mondtam, hogy még nem, még nem, de igazából én sem tudtam, mit fogok érezni, mikor már én is akarom. És most, hogy ugyanazt érzem, mint te, szinte hihetetlen, hogy te képes voltál éveket várni rám. Én már most majd' meg őrülök. Mindvégig ezt akartam, hogy ne kényszerből, hanem saját akaratból hozzam meg ezt a döntést és ez nélküled nem sikerült volna. Nagyon szeretlek - mondta. - Tudod, miről beszélek, ugye?<br />
Lassan nemet intettem a fejemmel, fogalmam sem volt, mit szeretne mondani.<br />
- Pedig annyira egyértelmű - mosolyodott el lágyan. - Iker, én azon az éjszakán azt álmodtam, hogy terhes vagyok. És álmomban boldog voltam, örültem neki. Mikor felébredtem, össze voltam zavarodva, csalódott voltam, hogy a valóságban nem így van. Napokba telt míg rájöttem, hogy mit szeretnék. Igazából tegnap világosodott meg előttem teljesen. Mikor Davidot a karodban tartottad... az az érzés egyszerűen leírhatatlan. Azt akartam, hogy a<span style="font-family: inherit;"> <em>mi</em></span> gyerekünket tartsd így, a <em><span style="font-family: inherit;">miénkre</span> </em>mosolyogj. Iker, én anya szeretnék lenni, a te gyereked, a közös gyerekünk anyja - mondta hevesen.<br />
Megmerevedtem, egy pillanatig levegőt is elfelejtettem venni. Szavai lassan, egyenként jutottak el az agyamig, ahol lassan összefonódtak, értelmet adva mindennek. A szemei csillogásának, gyönyörű mosolyának, a szívem őrült dobogásának, ziháló lélegzetemnek, <em><span style="font-family: inherit;">az életemnek.</span></em><br />
Hirtelen és hevesen öleltem át, lábai nem is érték a földet. Érzelmeim robbanásszerűen törtek ki belőlem. Fülemben csengett Sara boldog kacagása, Doce izgatott csaholása körülöttünk, miközben éreztem, ahogy az első könnycsepp végigfolyik az arcomon. Fejem Sara nyakába temettem, de nem azért, mert szégyelltem könnyeimet, hanem mert így még közelebb tudtam kerülni hozzá.<br />
- Istenem, Sara - suttogtam. - Szeretlek! - ismételgettem folyamatosan.<br />
Az elmúlt évek minden kétsége és türelemnek álcázott türelmetlensége elszállt, már alig emlékeztem rá. Csak ez a pillanat számított, a jelen, ahogy összefonódva, egyszerre sírva és nevetve álltunk a nappali közepén.<br />
- Köszönöm - súgta újra Sara, mire elhúzódtam annyira, hogy a szemébe tudjak nézni.<br />
- Nem Sara, ezt nem kell megköszönnöd. Ez magától értetődik. <br />
Újra megcsókolt, szívem szerint szívesen belefeledkeztem volna ajkaink játékába, de ő hamarosan elhúzódott.<br />
- Valamit majdnem elfelejtettem.<br />
A táskájáért nyúlt és kihalászott belőle egy dobozt, majd visszalépett hozzám.<br />
- Az orvos azt mondta, hogy soha ne hagyjam abba a felénél. Szerencséd van, tegnap vettem be az utolsót. Kidobod? - nyújtotta felém a fogamzásgátlót, én pedig széles vigyorral az arcomon vettem el tőle, összegyűrtem és egy határozott mozdulattal a kukába hajítottam. <br />
- Régen dobtam már ki valamit ennyi örömmel - húztam újra magamhoz. - Annyira csodálatos vagy - pusziltam végig az arcát, mire halkan felkuncogott.<br />
A nap hátralévő részében képtelen voltam elengedni. Érezni akartam, ahogy teste valamely pontja érintkezik az enyémmel, látni akartam ugyanazt az izgatott csillogást a szemében, ami az enyémben is ott volt.<br />
Vacsora után megálltam a széke mögött, lehajoltam és hátulról átöleltem.<br />
- Mit szólnál hozzá, ha elkezdenénk a babaváró projektünket? - susogtam a fülébe.<br />
- Épp javasolni akartam - nevette el magát, mire tétovázás nélkül felkaptam és a szobánk felé indultam.<br />
<div align="center">
</div>
<div style="text-align: justify;">
Másnap reggel széles mosollyal az arcomon ébredtem. Még mindig hihetetlen volt, ami tegnap történt. Idő kérdése, és gyerekünk lesz. Nem bírtam ki, muszáj volt felébresztenem Sarát.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Hány óra van? - morogta álmosan.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Fél nyolc.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Aludjunk még egy kicsit - könyörgött. - Ma ráérünk.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Na jó, kapsz még húsz percet, addig elviszem Docet sétálni.</div>
<div style="text-align: justify;">
Szerencsére a környékünk csendes volt, mentes a fotósoktól és a reggeli dugóktól. Doce kiélvezte a szabadságát, alig tudtam rávenni, hogy induljunk haza.</div>
<div style="text-align: justify;">
A ház előtt Alvaro kocsija állt, mire megszaporáztam a lépteimet. </div>
<div style="text-align: justify;">
- Iker, hagyd kint egy kicsit Docet a kertben - jött ki elénk Sara.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Mit csinál itt Alvaro?</div>
<div style="text-align: justify;">
- Carlota jött, mindjárt megérted. Gyere! - húzott be a házba.</div>
<div style="text-align: justify;">
Arbeloa felesége a szőnyegen térdelt, előtte egy fekete, kölyök labrador feküdt.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Szia Iker! - pattant fel, mikor meglátott. - Remélem nem baj, hogy így rátok törtem.</div>
<div style="text-align: justify;">
Legyintettem, aztán rámutattam a kutyakölyökre.</div>
<div style="text-align: justify;">
- A tietek?</div>
<div style="text-align: justify;">
- Erről lenne szó. Tegnap találtam, hazavittem, de a mi kutyánk nem jön ki vele. Eszembe jutottatok ti. Doce annyira kedves mindenkivel... Ha nem lenne nagy teher... Nem fogadnátok be?</div>
<div style="text-align: justify;">
Kérdőn néztem Sarára, de azonnal tudtam, hogy nem kellett volna. Ő már döntött, kérlelő tekintetének pedig képtelen voltam ellenállni.</div>
<div style="text-align: justify;">
<a href="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEjG9HwIFtDJA-KHe9-oXR_9I3GpNxGTEgTHsm3KYoZbm30LVfmI6UyGqyMqewKL0SwD8r4SiLWRA4uGA-sR5dPSOe9PU1wUaczNrwjix6nGKAg23C6FGd-tvfCL9eYdSbDtPF61QPHL2dQ/s1600/uno.jpg" imageanchor="1" style="clear: left; float: left; margin-bottom: 1em; margin-right: 1em;"><img border="0" src="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEjG9HwIFtDJA-KHe9-oXR_9I3GpNxGTEgTHsm3KYoZbm30LVfmI6UyGqyMqewKL0SwD8r4SiLWRA4uGA-sR5dPSOe9PU1wUaczNrwjix6nGKAg23C6FGd-tvfCL9eYdSbDtPF61QPHL2dQ/s200/uno.jpg" height="200" width="200" /></a>- Kérlek - lépett közelebb hozzám. - Nézd, milyen aranyos. Nem lesz vele gond, majd én vigyázok rá. </div>
<div style="text-align: justify;">
- Docevel beszéld meg - tettem fel a kezem, mire nevetve ölelte át a nyakam.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Tudtam, hogy megengeded.</div>
<div style="text-align: justify;">
- De csak mert tudod, hogyan kell kihasználni, hogy nem tudok neked ellenállni. Na, hozzuk be Docet - sóhajtottam.</div>
<div style="text-align: justify;">
Nem volt semmi baj - természetesen. A két kutya percek alatt összebarátkozott, úgyhogy lett egy új családtagunk, Uno. </div>
<div style="text-align: justify;">
Hamar a szívünkbe zártuk az új jövevényt, esetlenségével mindig sikerült feldobnia minket.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Tudod, mi jutott eszembe? - öleltem át Sarát este, mikor kényelmesen elhelyezkedtünk a kanapén. - Ha sikerül - csúsztattam kezem a hasára -, nagycsaládosok leszünk.</div>
<div style="text-align: justify;">
- De bolond vagy! - lökött meg nevetve, aztán egy gyors puszit nyomott a számra. - Már alig várom.</div>
<div style="text-align: justify;">
</div>
<div style="text-align: justify;">
</div>
<div style="text-align: justify;">
</div>
<em><span style="font-family: inherit;">Szóval... Rengeteget agyaltam azon, hogyan kéne megírni ezt a fejezetet. Sokáig nem is akartam ezt belerakni, úgy terveztem, meglepetés lesz Ikernek, hogy Sara terhes. De aztán logikusan végiggondoltam a dolgot. Felnőtt emberek ezt megbeszélik, közösen döntik el és nem csak úgy közlik, hogy 'terhes vagyok'. (Még akkor sem, ha Ikernek ez tökéletesen megfelelt volna :)) Úgyhogy megírtam ezt, remélem, hogy nem okoztam csalódást, mert nagyon fontos pontja ez a történetnek. Kicsit rövid lett ugyan, de a következő rész is fontos lesz, a hangulata pedig egészen más, nem akartam egybe rakni a kettőt.</span></em><br />
<em><span style="font-family: inherit;">Puszi</span></em><br />
<em><span style="font-family: inherit;">Csanna</span></em><br />
</div>
<div align="justify">
</div>
Csannahttp://www.blogger.com/profile/00156515982930081142noreply@blogger.com2tag:blogger.com,1999:blog-7525620662600224066.post-83443051505595103262013-10-15T19:14:00.001+02:002014-05-07T11:56:13.872+02:0062. fejezet<div style="text-align: justify;">
<div class="separator" style="clear: both; text-align: justify;">
<i>Sziasztok! Bocsánat a késésért, szalagtűzőt szervezünk, emellet kicsit rövid is lett, de nem akartam túl sok mindent belezsúfolni. Kettős érzéseim vannak a fejezettel kapcsolatban, vártam is meg nem is. Ezzel a résszel egy új fejezet nyílik meg a történetben, szerintem tudjátok, miről van szó. Van benne egy nagy ugrás, augusztus és december között, de nem akartam felesleges részekkel húzni az időt. A folytatást illetően annyit szeretnék még, hogy természetesen nem lesz minden rész nagyon vidám ezek után, valamint a saját véleményem is benne lesz, elrejtve, nem elrejtve, de nem fogom tudni kibírni, hogy ne írjam le, én mit gondolok az elmúlt majd' egy évről. <strike>Hihetetlen, hogy lassan egy éve történt...</strike></i></div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: justify;">
<i>Egy kérdésem is van: maradjon Lara a történetben, vagy Pilarral folytassam, ahogy a valóságban is?</i></div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: justify;">
<i>És még valami, a hétvégén tuti nem lesz friss (szalagtűző), de sietni fogok.</i></div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: justify;">
<i>Puszi</i></div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: justify;">
<i>Csanna</i></div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<br /></div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<a href="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEgqo-w-_Ipx6qjOVTjYrhC8PciPyGsC-YPJT1F1pDtEnljH9vBDT3vdlgftCXs3tTE47RBoQKI0OAe_fRuuwD_FzyqUL6MOIYJgOtkxyh1-DqZM-jCxjaB1pE2MoNJoPcwuTdldckbnA3U/s1600/tumblr_m90nybPiRa1rnx6t6o1_500.jpg" imageanchor="1" style="margin-left: 1em; margin-right: 1em;"><img border="0" src="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEgqo-w-_Ipx6qjOVTjYrhC8PciPyGsC-YPJT1F1pDtEnljH9vBDT3vdlgftCXs3tTE47RBoQKI0OAe_fRuuwD_FzyqUL6MOIYJgOtkxyh1-DqZM-jCxjaB1pE2MoNJoPcwuTdldckbnA3U/s320/tumblr_m90nybPiRa1rnx6t6o1_500.jpg" height="218" width="320" /></a></div>
<i><br /></i>
<i>2012 augusztus</i></div>
<div style="text-align: justify;">
Izgatottan várakoztunk a játékoskijáróban, már csak másodpercek voltak hátra, hogy megkezdődjön számunkra az új szezon. Az első meccs ráadásul egyből egy rangadó volt a Valencia ellen. Jól sikerült az előszezonunk, a frissen igazolt játékosok gyorsan beilleszkedtek, összhangban volt a csapat.</div>
<div style="text-align: justify;">
A Bernabéu közönsége hófehérben fogadott minket, a nézők legalább annyira várták már az új szezont, mint mi. Az elvárásaink ugyanazok voltak: a bajnoki címvédés mellett megszerezni a Tizediket. </div>
<div style="text-align: justify;">
Eleinte minden úgy alakult, ahogy szerettük volna. Pipitának köszönhetően gyorsan megszereztük a vezetést és tudtunk irányítani annak ellenére is, hogy a gól után visszavettünk a tempóból. Nem volt sok dolgom, elégedetten vártam a félidőt, úgy teljesítettünk, ahogy azt elvártuk magunktól. </div>
<div style="text-align: justify;">
Előtte azonban még hátra volt egy szabadrúgás az ellenfelünknek. Tino Costa beívelte a labdát, láttam, hogy Jonas fejelni készül, így kijöttem a kapuból, hogy el tudjam halászni előle a játékszert. Azonban nagyon rosszul számoltam ki a labda ívét, ráadásul Pepe és Xabi is érkezett felszabadítani, az ütközés elkerülhetetlen volt. Éreztem, ahogy Pepinho feje ütközik az enyémmel, éles fájdalom hasított a halántékomba, aztán teljes képszakadás...</div>
<div style="text-align: justify;">
Fájdalom. Nem éreztem mást, csak hasogató, szúró, éles fájdalmat. És szédültem. Kinyitottam a szemem, a homályos foltok egyre élesebbek lettek, lassan ki tudtam venni a fölém hajoló orvosunk, Juan Carlos aggódó arcát. </div>
<div style="text-align: justify;">
Mi történt? Miért vagyok a földön? Az utolsó emlékem, hogy elindultam a labdáért...</div>
<div style="text-align: justify;">
- Iker? - kérdezte Juan, ezzel egy időben a szemembe világított. - Minden rendben?</div>
<div style="text-align: justify;">
Próbáltam felülni, de a szédülés csak még erősebb lett.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Maradj még egy kicsit - nyomott vissza.</div>
<div style="text-align: justify;">
Elvégezte a rutinnak számító vizsgálatokat, aztán engedte, hogy igyak egy kicsit. Körülnézve láttam, hogy Pepe sincs jobb állapotban.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Mi történt? - kérdeztem.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Ütköztetek és elájultál pár másodpercre. Tudod folytatni? </div>
<div style="text-align: justify;">
- Megoldom - bólintottam, majd lassan talpra álltam.</div>
<div style="text-align: justify;">
A szédülés lassan elmúlt, de még mindig kába voltam, a halántékom pedig szörnyen fájt. </div>
<div style="text-align: justify;">
- Iker, oké vagy? - kérdezte Sese aggódva.</div>
<div style="text-align: justify;">
Bizonytalanul bólintottam, igazából én sem tudtam. A kijelzőre pillantottam, hogy megtudjam, mennyit kell még kibírnom, de amit láttam, megdöbbentett. 1-1-et mutatott.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Gólt kaptam? - ráncoltam a szemöldököm, de bármennyire törtem is magam, képtelen voltam felidézni az eseményeket.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Ja, Jonas fejelte. Ne emészd magad, mi sem voltunk a helyzet magaslatán. Még van időnk nyerni - veregetett vállon.</div>
<div style="text-align: justify;">
A percek összefolytak, nem tudtam volna megmondani, hogy mi történt a szünetig hátralévő időben. A szemem sarkából láttam, hogy Toni az alapvonalon melegít, magamon éreztem a társaim aggódó pillantását. Nem voltam jól. </div>
<div style="text-align: justify;">
Amint meghallottam a sípszót, már indultam is az öltözőbe. Leültem a helyemre, fejem a szekrényajtónak döntve behunytam a szemem és mélyeket lélegeztem. Pepe még nálam is rosszabb állapotban volt, egyértelmű volt, hogy ő nem fogja tudni folytatni. </div>
<div style="text-align: justify;">
Csendesen hallgattam, ahogy a Míster a folytatásról magyaráz, közben tűrtem, hogy az orvosok még egyszer megvizsgáljanak.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Nincs agyrázkódásod, ez a fejfájás el fog múlni pár perc múlva. Nem látom akadályát a folytatásnak, de ezt te döntöd el - közölte a diagnózisát Juan.</div>
<div style="text-align: justify;">
Tudtam, hogy igaza van, már most jobban éreztem magam és még volt tíz percünk. Végignéztem a társaimon, mindannyian a döntésemre vártak.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Rendben leszek - mondtam végül.<br />
A dokinak igaza volt, mire elkezdődött a második félidő, egy enyhe fejfájáson kívül semmi bajom nem volt, ez pedig nem akadályozott a koncentrálásban.<br />
Sajnos az eredményt már nem tudtuk megváltoztatni, hiába volt rengeteg helyzetünk. Döntetlennel kezdtük a bajnokságot, természetesen csalódottak voltunk, de tudtuk, hogy még nagyon soká lesz vége, a két pontos hátrányt simán le lehet dolgozni.<br />
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
A meccs után gyorsan letudtam az interjúkat, siettem haza, tudtam, hogy ha Sara látta a meccset, most aggódik, annak ellenére, hogy végig tudtam játszani. Mikor megálltam a ház előtt, a lámpák égtek a földszinten. Már az előszobában várt, mikor beléptem.<br />
- Iker! - sóhajtott fel és a nyakamba borult. - Jól vagy?<br />
- Nincs semmi baj - próbáltam megnyugtatni, de csak még szorosabban ölelt.<br />
- Nagyon megijesztettél - suttogta.<br />
- Sajnálom - szorítottam ajkam homlokára, aztán rámosolyogtam. - De most már jól vagyok.<br />
- Biztos? - fürkészett, továbbra is féltő gondoskodással a szemeiben.<br />
Felemelte a kezét és óvatosan végigsimította arcom azon részét, ahol egy apró púp emlékeztetett az ütközésre. Elkaptam tenyerét és belepusziltam.<br />
- Jobban vagyok, mint valaha.<br />
Mélyen a szemembe nézett, meg akart győződni róla, hogy nem csak azért mondom, hogy megnyugtassam.<br />
- Nem csináld ezt többé velem, nem tudom mit csináltam volna, ha valami komoly bajod van - rázta a fejét.<br />
- Nyugi - csókoltam meg lágyan. - Tényleg teljesen rendben vagyok.<br />
Lehunyt szemekkel fúrta arcát nyakamba, szoros ölelésében érezni lehetett a megkönnyebbülést.<br />
- Fél óráig komolyan azon gondolkodtam, hogy nem engedlek többet meccsre - vallotta be halvány mosollyal az arcán.<br />
- Sara, ez egy véletlen baleset volt, amit ráadásul el is tudtam volna kerülni, ha odafigyelek - próbáltam nyugtatni.<br />
- Tudom, de eszembe jutott, hogy mi van akkor, ha...? Ha esetleg lesz még ilyen. Ha máskor nem leszel ennyire szerencsés. Megijedtem.<br />
- Vigyázok magamra - nyomtam puszit az orrára, mire halkan felnevetett.<br />
- Ajánlom is! Menjünk aludni, elég izgalom jutott mindkettőnknek mára - húzott a lépcső felé, én pedig képtelen voltam ellent mondani neki.<br />
<div style="text-align: center;">
×××</div>
<div style="text-align: justify;">
<i>2012 december</i></div>
<div style="text-align: justify;">
Az év vége felé közeledve egyértelműen nem álltak jól a csapat dolgai. A bajnokságban már most jelentős volt a Barcelona előnye és bár a Bajnokok Ligájában jó volt a mérlegünk, nem lehettünk elégedettek. A tavalyi, rekord döntő év után a mostani már-már szörnyű volt. Hiányzott a csapatból az a bizonyos plusz, az a <i>valami</i>, amit nem lehet körülírni, szavakba önteni, mégis feltétlenül szükséges.</div>
<div style="text-align: justify;">
Mourinho sípja élesen hasított a levegőbe, mire abbahagytuk a feladatunkat és körülálltuk. Lélegzetünk fehéren szállt a hideg levegőben, ahogy kissé kifulladva hallgattuk a holnapra kitalált taktikát.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Oké, fejben már megy, most ültessük át a gyakorlatba! - kezdte el kiosztani a trikókat az edzőmeccsre. </div>
<div style="text-align: justify;">
Néhány játékoson elgondolkozott, máskor egyértelmű volt, hogy ki melyik csapatba kerül. Toni fázósan ugrált mellettem, minket hagyott utoljára a Míster.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Toni! - mutatott az egyik kapura. - Iker, a másikba! - nyújtotta felém a neonszínű edzőtrikót.</div>
<div style="text-align: justify;">
Elkaptam kapustársam meglepett pillantását, mikor rájött, hogy ő került a nagy eséllyel holnap kezdőként pályára lépő csapatba. A héten ez már nem először fordult elő, úgyhogy le tudtam vonni a következtetést. Hétfőn még a többiek is kérdőn néztek Mourinhora a csere miatt, ma azonban már tudomásul vették a dolgot<br />
Valószínű volt, hogy a holnapi meccsen nem én fogok védeni. Nem voltam biztos benne, hogy mi ennek az oka, a Míster nem mondott semmit. De volt elég önkritikám, hogy tudjam, az utóbbi pár meccsen többet bizonytalankodtam a szögleteknél és szabadrúgásoknál. Mindent megtettem annak érdekében, hogy javítsak a teljesítményemen, de megértettem edzőnk döntését.<br />
Edzés után a szálloda felé vettük az irányt, holnap reggel utazunk Malagaba.<br />
- Hallod, Iker - csukta be Sese közös szobánk ajtaját. - Mi lesz holnap?<br />
- Remélem nyerünk, szükségünk van minden pontra.<br />
- Nem így értettem. <i>Veled</i> mi lesz?<br />
- Ja - vontam vállat, de nem válaszoltam.<br />
Nem tudtam, mit mondhatnék, de Sergio nem hagyta ennyiben a dolgot.<br />
- Tényleg Toni fog kezdeni, vagy mi van?<br />
- Valószínű - bólintottam végül, megadva magam a kíváncsiságának.<br />
- De miért?<br />
- Figyelj, Toni nagyon jó kapus és csak tisztelni lehet azért, amit tesz. Elmehetne rengeteg klubba játszani, de ő inkább itt marad és az év végén játszik pár meccset. Felnézek rá emiatt.<br />
- Persze, hogy jó, nem ezzel van a bajom. De miért rak ki téged?<br />
- Sok gólt kapok mostanában - motyogtam.<br />
- De nem tehetsz te az összesről! A legtöbben mi is benne voltunk, a védelmet mégsem változtatja meg.<br />
Elmosolyodtam felháborodásán, jólesett, hogy engem véd, de azzal nem jutok előre, ha elkezdek lázongani.<br />
- Sese, holnap Toni véd. Aztán jön egy szünet, utána pedig mindent meg fogok tenni, hogy újra engem válasszon. Te is tudod, hogy van ez. Te is ugyanúgy versenyzel a kezdőbe kerülésért, ahogy én. A maximumot fogom hozni edzéseken, hogy meg tudjam győzni a Místert, hogy nem romlott a teljesítményem.<br />
- Ezt akartam hallani. Jössz kajálni? - pattant fel vigyorogva, mire elnevettem magam. Tipikus Sese.<br />
<br />
Fázósan húztam össze magamon a kabátot, miközben leültem Calleti és Alvarito mellé a kispadra. A többiek is lassan szállingóztak kifelé, a második félidő kezdete gyorsan közeledett. Eddig gól nélküli döntetlen volt az állás, ami nem kedvezett nekünk. Ráadásul a játékunk is hagyott némi kivetnivalót maga után annak ellenére, hogy több helyzetünk volt, mint a Malaganak.<br />
A második félidőt azonban szívesebben elfelejtettem volna. Legszívesebben felrohantam volna a pályára, hogy tizenkettedik emberként segítsek a srácoknak, de ezt sajnos nem tehettem meg. Hiába szurkoltam, kiabáltam végig a meccset, nem tehettem semmi <i>konkrétat</i> és ez kikészített. Bármit megtettem volna. hogy egy kicsit átvállaljak a fájdalomból. Mert ez most az volt. A Malaga jobb volt nálunk, a csapatunk pedig csak keresgélte önmagát.<br />
<a href="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEhsVLJZ2Kd-XS2j37kix2uBAR3zrL902BtZ-pama64DuTjbF8PNBVABbLNXMLWNFCt8Mjo9M58LQCqCVuLqDARmP6JtU9RWo-vAAE1BmleTuHc7mMXBuWSENgHmGKvbDg0oDDGc_6Virzc/s1600/tumblr_mfgl1uGV871rb6ybjo5_250.gif" imageanchor="1" style="clear: right; float: right; margin-bottom: 1em; margin-left: 1em;"><img border="0" src="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEhsVLJZ2Kd-XS2j37kix2uBAR3zrL902BtZ-pama64DuTjbF8PNBVABbLNXMLWNFCt8Mjo9M58LQCqCVuLqDARmP6JtU9RWo-vAAE1BmleTuHc7mMXBuWSENgHmGKvbDg0oDDGc_6Virzc/s1600/tumblr_mfgl1uGV871rb6ybjo5_250.gif" /></a>- A bal alsóba fogja lőni! - sziszegtem, mikor Santa Cruz került szembe Tonival.<br />
Természetesen a csatár is észrevette a túlságosan szabadon hagyott pontot és már két góllal vezettek.<br />
Nem sokat javított a kedélyállapotomon, hogy sikerült még egy gólt szereznünk, az eredmény így is 3-2 lett. Egy pillanatra kétségbeesetten dőltem hátra, a kabátot a fejemre húztam. Jó lett volna, ha kiderül, hogy ez az egész csak egy rossz álom és még el sem kezdődött a meccs, de ez hiábavaló remény volt.<br />
Az öltözőben mindenhol csalódott és szomorú arcokat láttam, letaglózott minket az eredmény. Csak abban reménykedtünk, hogy a karácsonyi szünet alatt össze tudjuk szedni magunkat egy kicsit és frissebben kezdünk neki a szezon második felének.<br />
<br />
Hajnalban szállt le a gépünk Barajasban, alig vártuk már, hogy hazaérjünk és kialudjuk magunkból a nem túl pozitív érzéseinket. Halkan morogtunk valamit köszönés képpen, aztán bepattantunk az autóinkba és a lehető legrövidebb úton indultunk haza.<br />
Csendesen léptem be a házba, óvatosságom azonban felesleges volt. Doce hevesen üdvözölt, Sara pedig lesietett a lépcsőn. Minden érzelem az arcára volt írva.<br />
- Mielőtt bármit mondasz... - kezdtem, de félbeszakított.<br />
- Kérlek, hadd pofozzam fel Mourinhot - mondta dühösen, elérve, hogy morcos hangulatom ellenére elmosolyodjak.<br />
- Abból semmi jó nem sülne ki.<br />
- De miért gondolta, hogy attól jobb lesz a csapat, ha téged leültet? Zseniális ötlet, ennyi erővel indulhatott volna 1-0-ról a meccs, akkor öngólt lőtt ezzel az ötlettel - füstölgött.<br />
- Sara - próbáltam csitítani. - Nem Toni a hibás a vereségért.<br />
- De ha te vagy a kapuba, nem kaptatok volna hármat.<br />
- Elfogult vagy - borzoltam össze a haját.<br />
Öt perce se voltam itthon, de már sikerült javítani a kedvemen. Tisztában voltam azzal, hogy teljesen szubjektív az irányomban és mindig az én pártomat védi, de dacos ellenállása az edző döntésével szemben szórakoztatott.<br />
- Te vagy a csapatkapitány, a többieknek szükségük van rád! Miért pont téged vett ki? Volt néhány játékos a pályán, akiket le kellett volna cserélni, de a te helyed alap a kezdőben.<br />
- Azt tette, ami szerinte a legjobb a csapatnak.<br />
- Hát akkor elég fura véleménye van a dolgokról. Ha legközelebb nem te védesz...<br />
- Ez most fenyegetés? - mosolyodtam el.<br />
- Nem veszel komolyan - fintorította el arcát sértődötten, mire nevetve húztam magamhoz.<br />
- Sara, mindent megteszek, hogy engem válasszon legközelebb, de nem vonom kétségbe a döntését. Nem volt ma jó a csapat és nagyon valószínű, hogy akkor se nyertük volna, ha engem küld a pályára. Tudod, hogy nagyon sokat jelent nekem, hogy ennyire mellettem állsz és máris sikerült felvidítanod. De tiszteletben kell tartanom az ő véleményét is, attól nem lesz jobb, ha összeveszek vele és a fél csapattal.<br />
- Utálom, hogy ilyen igazságtalan veled szemben - suttogta.<br />
- Én pedig nagyon szeretlek, amiért ennyire kiállsz mellettem - mondtam őszintén.<br />
- Ez természetes.<br />
- Nem, nem az - csókoltam meg. - Hidd el, ez most nagyon sokat segít nekem.<br />
- Én is szeretlek. És ha a következő meccsen nem te játszol, esküszöm, hogy...<br />
- Átadjam neki? - kérdeztem, komolyságot színlelve.<br />
- Természetesen - válaszolta ugyanolyan arckifejezéssel.<br />
Egyszerre pukkant ki belőlünk a nevetés és ha már elkezdtük, alig tudtuk abbahagyni, Elképesztően hálás voltam neki, amiért akaratlanul is elterelte a figyelmemet mindenféle baljós gondolatról és biztosított arról, hogy bármikor kész megvédeni, bárkivel szemben. Csak is neki köszönhettem, hogy a vereség és a kispad ellenére is sikerült viszonylag nyugodt érzésekkel elaludnom.</div>
</div>
Csannahttp://www.blogger.com/profile/00156515982930081142noreply@blogger.com2tag:blogger.com,1999:blog-7525620662600224066.post-48131115486027762422013-10-06T16:51:00.000+02:002014-05-07T11:46:54.659+02:0061. fejezet<div style="text-align: justify;">
<div class="separator" style="clear: both; text-align: justify;">
<i>Sziasztok! Meghoztam a frisst, nem gondoltam volna, hogy még ma sikerül, de elkapott az ihlet :) Eredetileg nem ezt a témát akartam a középpontba rakni, de nem bírtam ki, ha közvetve is, de muszáj volt megemlítenem, mert már alig várom, hogy ténylegesen írhassak róla. Oké, ez így zavaros, úgyhogy csak jó olvasást!</i></div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: justify;">
<i>Csanna</i></div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<br /></div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<a href="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEhk4uM3QnvOyrS8Pq83CzWOAjnPforH3OdIsUHASYMUBrYG4xyl1eKAIMr0rnzKCjrnJ7WLhyyctlWijhp8Jt4cOPuEBhGXMtWirgfUnapXA1ka4_JkyCn1j57MWfSywiiTVcfjZcrfctk/s1600/1000824_481541698598378_1715567963_n.jpg" imageanchor="1" style="margin-left: 1em; margin-right: 1em;"><img border="0" src="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEhk4uM3QnvOyrS8Pq83CzWOAjnPforH3OdIsUHASYMUBrYG4xyl1eKAIMr0rnzKCjrnJ7WLhyyctlWijhp8Jt4cOPuEBhGXMtWirgfUnapXA1ka4_JkyCn1j57MWfSywiiTVcfjZcrfctk/s400/1000824_481541698598378_1715567963_n.jpg" height="298" width="400" /></a></div>
<em><br /></em>
<em>2012 július</em></div>
<div style="text-align: justify;">
Leraktam a hazafelé vett vacsorát az asztalra, aztán Sara keresésére indultam. A kertben találtam meg, az egyik napozóágyon feküdt a medence partján. Halkan a vízhez léptem, belemerítettem a kezemet, majd pár cseppet meztelen hasára ejtettem. Ijedten pattantak ki szemei, nem tudtam nem nevetni rémült arckifejezésén. Mikor rájött, hogy csak én vagyok az, csúnya pillantással jutalmazott.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Nem volt vicces.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Dehogynem! - vágtam rá, miközben leültem mellé. - Mit szólnál, ha máshol élveznénk kicsit a napsütést? Mondjuk a Bahamákon...</div>
<div style="text-align: justify;">
Döbbenten meredt rám egy pillanatig, a következő másodpercben ajkait az enyémre szorította.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Gyorsan megbocsátottál - kuncogtam. </div>
<div style="text-align: justify;">
- Komolyan mondtad? A Bahamák? - kérdezte, mire bólintottam.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Az eredeti szállást le kellett mondanom, mert a nászutas villát nem adták volna ki nekünk, de a képeket elnézve a szálloda is gyönyörű.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Miről beszélsz? - tátotta el a száját. - Én miért nem tudtam erről semmit?</div>
<div style="text-align: justify;">
- Meglepetésnek szántam volna, de megváltozott a terv - kezdtem magyarázni, de félbeszakított.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Imádlak - ölelte át a nyakam és szorosan hozzám bújt.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Gyere, hoztam vacsorát - húztam fel mosolyogva.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Elviszel a Bahamákra és még vacsorát is hozol... Azt hiszem, megütöttem veled a főnyereményt - nézett fel rám boldogan.</div>
<div style="text-align: justify;">
- És még nem is tudod, mit tervezek estére - mondtam titokzatosan, mire felcsillantak a szemei és megszaporázta lépteit.</div>
<div style="text-align: justify;">
Teljesen bepörgött, vacsora közben folyamatosan hadart, tervezte a nyaralást. Mikor látta, hogy végeztem, türelmetlenül pakolta el a tányérokat, nem tudtam megállni nevetés nélkül.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Hova sietsz ennyire? - öleltem át hátulról.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Kíváncsi vagyok a terveidre - döntötte fejét a mellkasomnak és felnézett rám.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Ja, igen. Sajnos elfelejtettem, mit akartam. De biztos lesz valami jó film a TV-ben...</div>
<div style="text-align: justify;">
Megmerevedett a karjaimban, de mosolyogva magam felé fordítottam és forró csókkal adtam, tudtára, hogy csak hülyéskedek.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Olyan gonosz vagy! - motyogta.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Ühüm... - jártam be ajkammal válla vonalát, mire sóhajtva túrt a hajamba. - Mit szólnál egy közös fürdéshez? - kérdeztem két csók között.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Támogatom - sóhajtott fel, mikor ajkammal megérintettem a füle mögötti apró területet.</div>
<div style="text-align: justify;">
Szorosan fogtuk egymás kezét, miközben felsiettünk a fürdőbe. Ekkor újra átöleltem, lágy csókokkal kényeztettem, miközben lehúztam lenge ruhája cipzárját. Kioldottan fürdőruhája pántjait, szemeimmel követtem az anyagot, ahogy földet ér. Mikor újra belenéztem szemeibe, azok már a szenvedélytől izzottak. Egészen elvette az eszemet ez a gyönyörű, mély, egyedülálló zöld tekintet. <br />
Ujjaival egyszerre lágyan és fürgén szabadított meg a ruháimtól, aztán a hajamba túrva húzott magához, hogy összeilleszthesse ajkainkat. Megemeltem és beléptem vele a zuhanykabinba, majd megnyitottam a vizet. A gőz forró páraként szállt fel, körbeölelte összefonódott testünket. <br />
Tusfürdőjének illata orromba kúszott, miközben lágyan kényeztettem teste minden porcikáját. Jóleső sóhajjal fúrta arcát a nyakamba, aztán elrugaszkodott és lábait a csípőm köré fonta. Kezeim azonnal kerek fenekére vándoroltak, de még nem adtam meg neki, amit szeretett volna. Ajkaimmal bejártam minden elérhető területet, teste puhán olvadt az enyémbe. <br />
- Nem kínozz tovább! - rebegte.<br />
Összeillesztettem testünket, mire ajkait egy apró sikoly hagyta el. Lassan mozogtunk együtt, nem üldöztük a beteljesülést, hagytuk, hogy ránk találjon. Tekintetemmel követtem egy vízcseppet, amely legördült a kulcscsontján, majd mellei között áthaladva végül elérte a pontot, ahol egyesültünk.<br />
Halk sóhajaink és hangos nyögéseink visszaverődtek a kabin faláról, még szorosabban öleltem magamhoz, teste minden részét érezni akartam, ahogy az enyémhez simul. Arcát a nyakamba fúrta, karjaival a lehetetlennél is közelebb húzott, miközben éreztem, hogy már közel jár. Testén remegés futott végig, szinte egyszerre értük el a csúcsot, ajkam az övére szorítottam, hogy elfojtsam rekedt nyögésemet.<br />
Hosszú másodpercekkel később zihálva váltunk el egymástól, óvatosan letettem a földre, de nem engedtem el. Újra kinyitottam a csapot, hogy lemossam magunkról az izzadságot. Sokáig álltunk még a zuhany alatt, immáron a szenvedély helyett a szerelem dominált.<br />
- Máskor is lehet ilyen ötleted - nyomott egy utolsó csókot a számra, mielőtt kiszállt volna mellőlem.<br />
Mosolyogva figyeltem, ahogy törülköző mögé rejti tökéletes testét, aztán elzártam a vizet és én is kiléptem.<br />
- Lesz még - kacsintottam rá.<br />
Nevetve várta meg, míg elkészülök, aztán együtt léptünk be a hálószobába. Gyorsan elhelyezkedett a karjaimban, én pedig leoltottam a lámpát. Pár perc telt csak el, mikor lassan nyílni kezdett a nagy sietségben csak félig becsukott ajtó. Összeráncolt szemöldökkel emeltem fel a fejem, a következő pillanatban egy sötét árny jelent meg az ágy mellet és felugrott hozzánk.<br />
- Doce, ki ne találd! - csattantam fel, de elkéstem.<br />
Már összegömbölyödve feküdt a takarón, Sara pedig hangosan nevetett rajta.<br />
- Hát mi van, Gyönyörűm? Féltékeny vagy Ikerre? - duruzsolta neki, miközben kezei közé fogta busa fejét.<br />
Doce mintha csak értette volna, hanyatt vágta magát és a hasát vakartatta.<br />
- Ez kész - dőltem hátra a fejemet fogva. - A kutyám elcsábítja a menyasszonyomat.<br />
Sara mosolyogva fordult felém és könyörgő pillantásának szinte lehetetlen volt ellenállni.<br />
- Sara, ha most itt marad, soha többet nem fogjuk tudni leküldeni - ráztam a fejem. - És különben is, vannak ötleteim, hogy használjuk az ágyat és Doce nem szerepel köztük.<br />
- Te meg az ötleteid - adta meg magát.<br />
- Gyere Nagyfiú, neked kint van a helyed - másztam ki és kiléptem a folyosóra.<br />
Egy kis nógatás árán, de sikerült kiterelni, aztán gondosan kilincsre csuktam az ajtót. Sara szemei csillogtak a sötétben, miközben visszafeküdtem.<br />
- Még hogy velünk alszik... - morogtam miközben finoman rágördültem és egy hosszúra nyúlt jó éjt csókot adtam neki. - Még ha osztoznom is kell vele, az ágy az én területem.<br />
- Iker - nevetett fel. - Hidd el, te vagy az első. Doce... Nem mondom, hogy a gyerekem, inkább a társam, főleg mikor nem vagy itthon. Nyugodtabb vagyok, hogy mellettem van. De a fontossági sorrend egyértelmű.<br />
- Tudom, tudom - fordultam át a hátamra, ő pedig azonnal kihasználta a lehetőséget és a mellkasomra feküdt.<br />
Csendesen feküdtünk egy ideig, a kérdés már ott volt a nyelvem hegyén, mégsem mondtam ki. Felsóhajtott és fentebb csúszott, hogy a szemembe tudjon nézni.<br />
- Tudom, hogy mit akarsz kérdezni. De nem beszélhetnénk meg máskor? Nem akarok most veszekedni... Ahhoz túl boldog vagyok.<br />
Bólintottam, de ezzel a mondatával akaratlanul is megadta a választ. Ha veszekedés lenne belőle, akkor még mindig ugyanaz az álláspontja.<br />
Ennek ellenére nem törtem össze, mosolyogva húztam magunkra a takarót. Igaza volt, ez a nap túl tökéletes volt ahhoz, hogy elrontsuk egy nézeteltéréssel.<br />
<div style="text-align: center;">
<div style="text-align: justify;">
<div style="text-align: center;">
×××</div>
</div>
</div>
<div style="text-align: justify;">
- Iker - torpant meg Sara, mikor az egyik alkalmazott a szálloda helyett a különálló házak felé vezetett minket. - Hova megyünk?<br />
- Nézd! - mutattam a kanyarban feltűnő épületre.<br />
- De... Nem úgy volt, hogy ezt nem adják ki?<br />
- A hotelben már minden lakosztály foglalt volt, ezért felajánlották a házak egyikét. Ez nem a nászutas villa, az kicsit odébb van.<br />
- De miért nem mondtad?<br />
- Meglepetésnek szántam - nyomtam egy puszit a hajába. - Gyere! - fogtam meg a kezét és a szállásunk felé húztam.<br />
<a href="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEjGX1QJDGIG0XrELzglA9khHngbGaqpcX0adJOoFKTLqSEtlLPpqY1HwmC4KH1heCUxxU-kOlXLJS6HasD7EAs4s-cU2I6WnC6AubuZFfdDsc2m2dLfj0adRcpwySDronPG-fZ03dGa6ys/s1600/nandana-private-resort-46.jpg" imageanchor="1" style="clear: right; float: right; margin-bottom: 1em; margin-left: 1em;"><img border="0" src="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEjGX1QJDGIG0XrELzglA9khHngbGaqpcX0adJOoFKTLqSEtlLPpqY1HwmC4KH1heCUxxU-kOlXLJS6HasD7EAs4s-cU2I6WnC6AubuZFfdDsc2m2dLfj0adRcpwySDronPG-fZ03dGa6ys/s320/nandana-private-resort-46.jpg" height="320" width="219" /></a>A fiatal srác már a bejáratnál várt, kinyitotta az ajtót és előre engedett minket. Belépve gyönyörű látvány tárult a szemünk elé. A ház hatalmas volt, tágas és világos. A falak, a berendezések fából készültek, egyszerre sugározva egyszerűséget és luxust. A hatalmas, faltól-falig érő ablakokon besütött az épp felkelő nap, vöröses ragyogásba vonva mindent.<br />
A kísérőnk látva, hogy nincs már rá szükségünk távozott, mi pedig elindultunk, hogy jobban körülnézzünk. Minden helyiségben hatalmas tér és kifinomultság fogadott minket. A hálószobánkon keresztül kiléptünk a teraszra, ahol már megterített asztal várt minket a reggelivel.<br />
- Gyönyörű - suttogta Sara, szemét a saját, feszített víztükrű medencénkre szegezve, amitől csupán pár méterre már maga az óceán hullámzott. - Egy órája vagyok a szigeten és már beleszerettem.<br />
Mosolyogva öleltem át hátulról, csendesen merültünk el a látványban. Az idilli pillanatot hasam korgása szakította meg.<br />
- Nem is te lennél - fordult szembe velem Sara nevetve.<br />
- Kihasználom a szünetet. Amiről a Míster nem tud, az nem fáj neki - ültem le az asztalhoz és nekiláttam a reggelinek.<br />
Mosolyogva puszit nyomott a halántékomra aztán visszament a házba és elkezdte kipakolni a cuccainkat. Mire én végeztem, ő is kész lett. Nem tudom, hogy csinálja, de ha pakolásról, ruhákról vagy vásárlásról van szó, bármikor fel tud pörögni, még egy több óra hosszás repülőút után is.<br />
- És most? Mit csináljunk? - kérdezte, mikor beléptem az ajtón.<br />
- Sara - nyomtam el egy ásítást. - Ha nem alszok legalább fél órát, nem élem túl a mai napot - mondtam egy bocsánatkérő mosoly kíséretében.<br />
- Fél óra - emelte fel az ujját szigorúan, de szemében pajkos fény csillant.<br />
Fáradtan dőltem be a puha párnák közé, egy szempillantás alatt elaludtam.<br />
<br />
Fogalmam sem volt, mennyi az idő, mikor kinyitottam a szemeimet. Hunyorogva fordultam át a másik oldalamra, Sara után kezdtem kutatni. Az üvegajtón keresztül láttam, hogy a medencében van, állát a karjaira támasztva figyelte az óceánt. Átöltöztem, aztán halkan elhúztam az üvegajtót, sikerült észrevétlenül mögé lépnem. Egy puszit nyomtam meztelen lapockájára, mire mosolyogva dőlt neki a mellkasomnak.<br />
- Olyan vagy, mint egy kisbaba: eszel és alszol - fordította hátra a fejét.<br />
Kuncogva öletem át a derekát, tenyerem hasára simítottam, ő pedig fejét a vállamra hajtotta.<br />
- Most már később van? - kérdeztem végül.<br />
Nem válaszolt, de éreztem, hogy most nem ütközök ellenállásba.<br />
- Tudom, hogy mit fogsz mondani - mondtam halkan. - Már múltkor is tudtam. Nem azért kérdezem meg mindig, mert siettetni akarlak, hanem mert tudni szeretném, hogy éppen akkor mit gondolsz róla.<br />
- Utálom, mikor látom látom az arcodon a szomorúságot. Bármit megtennék, hogy örömet okozzak neked, de képtelen vagyok rá. Nem tudom azt mondani, hogy készen állok az anyaságra.<br />
- Sara... - kezdtem el tiltakozni. - Én nem várom el ezt tőled. Csak szeretném megérteni, hogy mi okozza ezt a gátat benned, szeretnék segíteni...<br />
Nem hagyta, hogy befejezze a mondatot, félbeszakított.<br />
- Szeretnél apa lenni.<br />
- Igen, szeretnék. Nem lenne nálam boldogabb ember a földön. De ezt veled szeretném megosztani, azt akarom, hogy te legyél a gyerekem anyja. És várok rád, Sara, addig, ameddig szükséges. De látom, hogy van még valami, valami, amiről nem tudok.<br />
- Túlságosan szeretlek - suttogta alig hallhatóan.<br />
A szemöldököm a homlokom közepéig szaladt, fogalmam sem volt, miről beszél.<br />
- Iker, neked fogalmad sincs arról, hogy mennyit jelentesz nekem. Én... én nem akartam szerelmes lenni. Elegem volt a pasikból, főleg a focistákból. Dolgozni akartam, visszamenni az egyetemre, karriert csinálni. A tökéletes tervembe nem illett bele egy szerelem. Aztán jöttél te, mint egy forgószél, teljesen felkavartad az én nyugodt életemet és mire feleszméltem, már te lettél a legfontosabb számomra. De egyáltalán nem bánom, az a bizonyos novemberi nap életem legboldogabb pillanatai közé tartozik. És minden alkalommal, mikor belenézek a szemedbe tudom, hogy mekkora mázlista vagyok, hogy te is ezt érzed. Végre találtam valakit, aki nem akar megváltoztatni, elfogad minden hibámmal együtt és önmagamért szeret. És pont ezért félek. Mi van, ha nem leszek jó anya? Ha csalódást okozok neked? Ha...<br />
Hevesen szorítottam ajkam az övére, addig csókoltam, míg volt levegőm.<br />
- Ezt a butaságot azonnal verd ki a fejedből! - fogtam arcát két kezem közé. - Sara, hogy jut ilyen az eszedbe? Hiszen David imád téged, annyira jól bánsz vele. És pont azért amit mondtál, amiért elfogadjuk egymást mindennel együtt, azért lesz tökéletes minden, mikor eljön az idő.<br />
- De...<br />
- Nincs de! - nyomtam puszit a homlokára. - Feleslegesen aggódsz.<br />
Szembefordult velem, szemeit lehunyva ölelt át. Arcom nedves tincsei közé fúrtam és szorosan húztam az ölembe.<br />
- Miért nem mondtad ezt hamarabb?<br />
- Nem kérdezted - mosolyodott el halványan, mire nevetve ráztam meg a fejem.<br />
- Annyira bolond tudsz lenni néha! Még hogy csalódást fogsz okozni... Csak tudnám, mi jár a fejedben, mikor ezeket kitalálod - simítottam végig az arcán. - Van még más kétséged? - kérdeztem félig komolyan, félig viccesen.<br />
Ezúttal sokkal szélesebb mosollyal az arcán rázta meg a fejét, majd egy hosszú csókra hajolt felém.<br />
- Tudod, mit szeretek még nagyon benned? - húzódott el hirtelen. - Mindig helyre tudod rakni az agyam, ha hülye gondolataim vannak.<br />
- Valakinek muszáj észnél lenni kettőnk közül...<br />
- Azért ne túlozzunk - forgatta meg játékosan a szemeit, mielőtt kimászott volna a medencéből. - Hogy is van ez? Ettél, aludtál, akkor most megint enni fogsz?<br />
- Vagy lemehetnénk a partra is - szóltam közbe mosolyogva, figyelmen kívül hagyva piszkálódását.<br />
<br />
Villámgyorsan elszaladt a két hét, már az utolsó napunkat töltöttük a szigeten. Mindenféle kétség nélkül mondhatom, hogy minden napját élveztem. Sikerült elfelejtenünk a mindennapok stresszeit, annyi időt tudtunk egymással tölteni, amennyit egész évben kellene és a média is viszonylag békén hagyott minket.<br />
Mosolyogva figyeltem Sarát, nagyon úgy tűnt, elaludt a tűző napon. Kezembe vettem a naptejet és lassan bekentem testének minden pontját.<br />
- Hmm... köszönöm - nyitotta ki szemeit hunyorogva, majd ujjait a hajamba fűzve lehúzott magához.<br />
- Máskor is, Cigánylány - mosolyogtam rá.<br />
Az utóbbi pár napban rászoktam, hogy így hívom. Amúgy is kissé kreol árnyalatú bőre hihetetlen barna lett, ő pedig tudta, hogy hangsúlyozza ki.<br />
- Csak féltékeny vagy - nevetett ki, aztán karját az enyém mellé rakta, hogy felhívja figyelmem a kettőnk közti színkülönbségre. - Mondanám, hogy te meg Hófehérke vagy, de...<br />
Szavai halk sikolyba fulladtak, mikor felkaptam, tiltakozása nem gátolt meg abban, hogy mindenféle mártózás nélkül, finoman bedobjam a vízbe. Levegőért kapkodva bukkant fel pár másodperc múlva, képtelen voltam visszafojtani nevetésem arckifejezése láttán.<br />
- Ezt még visszakapod! - fenyegetett játékosan.<br />
Széles vigyorral csatlakoztam hozzá, mire azonnal átölelt és hagyta, hogy én tartsam a vízben.<br />
<a href="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEh7ynGo7L4cTm97swR5wZerNLBswc-_Qm48CZl3EW3izY2VED-hM-uTYEod-doeOhYPLWP4dqu2ZtlXN6J7P-W3zANpPa8Q7SJo1A1XFO1L6WFR3XXhgcQUWW85xAvtKTa_ZlzNjN_pMvA/s1600/normal_907290-iker-casillas-et-sara-carbonero-0x414-2.jpg" imageanchor="1" style="clear: left; float: left; margin-bottom: 1em; margin-right: 1em;"><img border="0" src="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEh7ynGo7L4cTm97swR5wZerNLBswc-_Qm48CZl3EW3izY2VED-hM-uTYEod-doeOhYPLWP4dqu2ZtlXN6J7P-W3zANpPa8Q7SJo1A1XFO1L6WFR3XXhgcQUWW85xAvtKTa_ZlzNjN_pMvA/s320/normal_907290-iker-casillas-et-sara-carbonero-0x414-2.jpg" height="211" width="320" /></a>- És hogy tervezed megbosszulni? - nyomtam egy puszit az arcára, még mindig mosolyogva.<br />
- Szenvedni fogsz - susogta, de szemei szavai ellenére boldogan csillogtak. - Nem akarok hazamenni - váltott témát.<br />
- Pedig nem szívesen hagynálak itt. Majd ráérsz szomorkodni, ha én már az edzőtáborban leszek - húztam közelebb magamhoz.<br />
- Nagyon magabiztos vagy - mondta, mire megszüntettem a köztünk lévő távolságot.<br />
Csókunk minden más gondolatot kiűzött a fejemből, telt ajkai jóleső mámort ígértek. Mikor elszakadtunk egymástól, elégedetten láttam, hogy az ő is ugyanazokkal az érzésekkel küzd, mint én.<br />
- Mennünk kell - sóhajtottam és összefűzve ujjainkat sétáltam ki a vízből.<br />
Sara átölelte a derekamat és felmosolygott rám.<br />
- Azt hiszem, ez volt a kedvenc nyaralásom. Mondjuk, tavaly is ezt mondtam meg azelőtt is. Úgyhogy... Hova megyünk jövőre? </div>
</div>
Csannahttp://www.blogger.com/profile/00156515982930081142noreply@blogger.com2tag:blogger.com,1999:blog-7525620662600224066.post-51741918502464286692013-09-27T22:45:00.000+02:002014-05-06T19:34:57.386+02:0060. fejezet<div class="separator" style="clear: both; text-align: justify;">
<em>Sziasztok! Meghoztam az új részt, az EB döntővel. Remélem tetszeni fog és sikerült visszaadnom a hangulatát. Még egy fontos dolog, aztán hagylak titeket olvasni. A frissek egészen biztosan csak péntek-szombat-vasárnap fognak felkerülni, hétköznap csupán pár sorra van idő. Megpróbálok minden héten új részt hozni, ha mégsem tudok, írok a chatbe. És most jó olvasást, remélem tetszeni fog :)</em></div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: justify;">
<em>Puszi</em></div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: justify;">
<em>Csanna</em></div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<br /></div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<a href="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEif3mWr6gNqeqxmli9MZSaYSRkqhqZZQi5g4AFeiFfuqE6rXVHcmNy1fHUY0e4KL2UfUqSO-K-PSl7nR54oqbu2o5a2VhPgKtDKSSw3iQReqE0R89E8GqVWALhMyP7bU4vorIhVG-OOUvs/s1600/M_Id_298849_Iker_Casillas_and_Sara_Carbonero.jpg" imageanchor="1" style="margin-left: 1em; margin-right: 1em;"><img border="0" src="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEif3mWr6gNqeqxmli9MZSaYSRkqhqZZQi5g4AFeiFfuqE6rXVHcmNy1fHUY0e4KL2UfUqSO-K-PSl7nR54oqbu2o5a2VhPgKtDKSSw3iQReqE0R89E8GqVWALhMyP7bU4vorIhVG-OOUvs/s320/M_Id_298849_Iker_Casillas_and_Sara_Carbonero.jpg" height="213" width="320" /></a></div>
<em></em><br />
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<em><br /></em></div>
<em>
</em><br />
<div style="text-align: justify;">
<em>2012 július</em></div>
<div style="text-align: justify;">
Az elmúlt négy nap a felkészülésről szólt, testben és lélekben egyaránt. A motivációnkkal nem volt baj, nagyon szerettünk volna nyerni. Örültünk, hogy Olaszországot kaptuk ellenfelünknek, a csoportkör meccséből sok tapasztalatot gyűjtöttünk össze, tudtuk, hogy nagyjából mire kell számítanunk.</div>
<div style="text-align: justify;">
SMS-t jelzett a telefonom, Sara írt, hogy leszállt a gépe. Betartottam, amit mondtam, nem hívtam - bár néha szinte lehetetlen volt ellenállni. Valószínűleg tudta, hogy szükségem van arra, hogy tudjam, minden rendben van vele, minden nap üzent. Tudtam, hogy esélyem sem lesz elkapni még a meccs előtt, minden percünk be volt táblázva. Most hogy tudtam, újra itt van, még égetőbb volt a vágy, hogy lássam. Át akartam ölelni, megkérdezni, hogy van, elmondani neki, hogy bármikor segítek. De erre csak a döntő után lesz lehetőség. A melegítés során csak egyszer találkozott a tekintetünk, kérdő pillantásomra megnyugtató mosollyal válaszolt. Egyelőre be kellett érnem ennyivel.</div>
<div style="text-align: justify;">
Az öltözőben egyre kézelfoghatóbbá vált a feszültség, már csak percek voltak hátra a kezdésig. Volt, aki még most is zenét hallgatott, más némán meredt maga elé, néhányan pedig az utolsó alkalmat is kihasználták a melegítésre. Ez volta legidegtépőbb, a holtidő, mikor annyit kellett tennünk, hogy várunk. </div>
<div style="text-align: justify;">
- Menjünk már! - pattant fel Sese. - Nem bírok tovább itt ülni.</div>
<div style="text-align: justify;">
Egyetértően álltunk fel, a kijárónál vártuk meg, míg megérkeznek a bírók és az olaszok.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Ügyesen - kaptam meg Sergiotól a szokásos puszit, aztán elfoglaltam helyen a sor elején és kiléptem a pályára.</div>
<div style="text-align: justify;">
A lelátók szinte felrobbantak, mindkét szurkolótábor egyszerre kezdte el éltetni a saját csapatát. Felsorakoztunk a himnuszokhoz, átöleltük egymást. Mindig feszült pillanatok voltak a kezdés előtti utolsó percek, de most, hogy ekkora volt a tét, az izgalom megsokszorozódott. </div>
<div style="text-align: justify;">
Mindenki elfoglalta a helyét, a bíró a sípjába fújt. Elkezdődött. Abban a pillanatban elszállt minden idegességem, csak a játékra koncentráltam. A közönség hangjai is megváltoztak. Mi kezdtük a meccset, így a szurkolóink rögtön az első labdaérintést tapssal jutalmazták, míg az azzuri drukkerek fütyülni kezdtek. </div>
<div style="text-align: justify;">
Egyértelműen miénk volt a meccs első pár perce. Ahogy kezdtünk belemelegedni, úgy váltunk egyre magabiztosabbá, egyre közelebb és közelebb kerültünk az olasz kapuhoz, de még nagyon az elején jártunk. </div>
<div style="text-align: justify;">
Figyeltem, ahogy Andrés szépen kiugratta Cesc-t, aki könnyedén futotta le védőjét. </div>
<div style="text-align: justify;">
- Add be középre! - kiabáltam, hiába tudtam, hogy a zajban nem hallja a hangomat.</div>
<div style="text-align: justify;">
Azt tette, amit mondtam, beívelte a labdát, pontosan az érkező David fejére, aki nem tévesztette el a célt és a kapuba fejelt.</div>
<div style="text-align: justify;">
Boldogan öklöztem a levegőbe, hiszen alig egy negyed óra elteltével sikerült minimális előnyre szert tennünk. Természetesen messze volt még a vége, de mosolyogva néztem, ahogy a többiek az apró csatárt éltetik.</div>
<div style="text-align: justify;">
A vezető gól kissé megváltoztatta a játék képét, az ellenfelünk minél hamarabb szerette volna ledolgozni a hátrányát, szöglet után szöglet következett, folyamatos nyomást gyakoroltak a kapunkra. Aztán lassan kezdtek tisztázódni az erőviszonyok, mindkét csapat lenyugodott és higgadtan próbáltunk játszani. Az első félidő közepén jártunk, mikor az olaszok egyik játékosa, Chiellini megsérült, nem tudta folytatni a játékot. Nem tervezett csere volt ez náluk, de túl kellett lépni rajta, ugyanúgy hajtani, mint addig. </div>
<div style="text-align: justify;">
Jó meccs volt, tudtuk játszani azt, amit szerettünk, ezúttal nem érhetett minket az a vád, hogy unalmasak vagyunk. Nem nagyon beszéltünk erről az öltözőben, de a tény, hogy a világ kritizálja a tici-tacát, csak plusz motivációt jelentett. Mindenkinek be akartuk bizonyítani, hogy ez a játékstílus igenis élvezetes és hatékony. </div>
<div style="text-align: justify;">
Egy hátraadott labdát íveltem előre, ami rövidesen Xavihoz került. Láttam, ahogy Jordi elindul, elképesztő sebességgel, az olaszok védők képtelenek voltak lekövetni ezt a sebességváltást. Xavi is észlelte, tökéletes passzát követően Jordi ellőtte Gigi mellett a labdát és a különbség már két gól volt. A lelátó valósággal felrobbant, a közönség és mi is talán ekkor kezdtük el <em>igazán </em>hinni, hogy ez meglehet. Egy gól még behozható, elég egy apró figyelmetlenség, de kettőt lőni egy olyan védelem ellen, amely Sesét, Gerardot, Álvarot vagy az éppen ünneplő Jordit tudhatja a soraiban, már nehezebb feladat. </div>
<div style="text-align: justify;">
Minden piros mezes széles vigyorral vonult be az öltözőbe, míg az olaszok döbbenten és szomorúan hagyták el a pályát. Senki nem számított rá, hogy már egy félidőt követően viszonylag nagy előnyben lesz az egyik csapat.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Erről beszéltem, emberek! Hinni kell és minden lehetséges! Most úgy játszotok, ahogy azt elvárom tőletek - dicsért minket a Mester.</div>
<div style="text-align: justify;">
A második félidőre is elszántan vonultunk ki, tudtuk hogy az eredménytől függetlenül nem bízhatjuk el magunkat még hátra van legalább negyvenöt perc, még sok minden történhet. Ráadásul a másik oldalon csere történt, Di Natale futott ki az öltözőből. Szerintem mindannyiunk fejében végigfutott az általa szerzett gól a csoportkör meccsén, tudtuk, hogy erősödött a csapat a pályára lépésével. Rögtön egy helyzettel indított, de fejese ha kicsivel is, elkerülte a kaput.</div>
<div style="text-align: justify;">
Ez a játékrész is ugyanolyan lendületesen kezdődött, mint ahogy a másik befejeződött. Egyaránt volt lehetőségünk nekünk és az olaszoknak is, Di Natale érkezése egyértelműen színt vitt a játékukba.</div>
<div style="text-align: justify;">
Aztán a félidő fele előtt valamivel megtörtént az, amire senki nem számított. Motta lesérült, nem tudta folytatni a döntőt. Mivel pár perccel ezelőtt megtörtént a harmadik csere is a másik oldalon, az olaszok tizen maradtak a pályán. Mi is döbbentek voltunk, de az ellenfél játékosainak arcán eluralkodott a kétségbeesés. Még hátra van jó néhány perc és egyel kevesebben vannak. Ezek után az azzurik inkább a védekezésre koncentráltak, mi pedig kicsit visszavettünk a tempóból.</div>
<div style="text-align: justify;">
Voltak még helyzeteink, de az állás csak az utolsó tíz percben változott. Xavi ügyesen lefülelt egy átadást, a frissen pályára lépő Nando pedig köszönte szépen a labdát és ügyesen lőtt Buffon mellett a hálóba. A szőke csatár a rá annyira jellemző mozdulattal ugrott a levegőbe, így ünnepelte az újabb találatot.</div>
<div style="text-align: justify;">
Innentől kezdve egy új célért is küzdött a csapat. Ha Nando lő még egy gólt, ő lesz a torna gólkirálya. Annyi kritikát kapott az utóbbi időben, annyi mindenen kellett keresztülmennie, ennyit minimum megérdemelt. Úgyhogy a srácok minden lehetőséget megragadtak, hogy helyzetbe tudjuk hozni a Kölyköt. Két perc volt még hátra hivatalosan, mikor végül sikerült egy tökéletes labdát adni neki. Arra azonban senki nem számított, hogy Fernando inkább lepasszolja a labdát a még nagyobb helyzetben lévő Juanitonak. 4-0. Soha ilyen különbségű döntő nem volt még. A közönség már állva ünnepelt, mindenki a végét várta, de még hátra volt a hosszabbítás. </div>
<div style="text-align: justify;">
Láttam, ahogy az olaszok teljesen összetörtek, már csak arra vártak, hogy vége legyen. Átérezni nem tudtam a fájdalmukat, de sajnáltam őket.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Hé! - kiáltottam oda az oldalbírónak hirtelen. - Hé! Tiszteljük meg az ellenfelet! Tiszteljük meg Olaszországot! Már 4-0! </div>
<div style="text-align: justify;">
Mire kimondtam, a bíró lefújta a meccset. Megnyertük. Egyetlen mozdulattal levettem a kesztyűmet és rohantam ünnepelni a többiekhez. </div>
<div style="text-align: justify;">
- San Ikeeer! - ölelt át Xavi nevetve, aztán együtt csatlakoztunk a társainkhoz. A Campeones ismerős ritmusára ugráltunk, önfeledten nevetve. Hihetetlen volt, hogy meg tudtuk csinálni, megvédtük a címünket, ráadásul a "triplázás" is sikerült: EB, VB, EB. És akkor még ott volt a számtalan másik rekord, amelyet egyénileg és csapatszinten is megdöntöttünk, de ezek mind eltörpültek a tény mellett, hogy újra felülhettünk Európa trónjára.</div>
<div style="text-align: justify;">
A csapat legtöbb tagjának a családja a helyszínen tekintette meg a mérkőzést, úgyhogy a pályát lassan ellepték a gyerekek és barátnők. Láttam, ahogy Albát kézről-kére adják, míg végül eljutott az apjáig, Nora és Leo boldogan játszottak a labdával, miközben Olalla Nandonak gratulált, Daniela Sesét ölelte át.... Mindenki a családjával ünnepelt, úgyhogy én is Sara keresésére indultam. A pálya szélén állt, éppen a Mesterrel készített interjút. Türelmetlenül vártam, hogy végezzenek, nagyon szerettem volna már a közelemben tudni. Végül del Bosque válaszolt az utolsó kérdésre is, mire határozott léptekkel indultam meg felé. Mikor észrevett, széles mosoly ömlött szét az arcán, kitárta a karjait, mire szorosan átöleltem és magamhoz vontam. Éreztem, ahogy ajkai az arcomat érintik, egyszer, kétszer, sokszor, miközben összetéveszthetetlen illata az orromba kúszott.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Nagyon-nagyon büszke vagyok rád - suttogta, hogy csak én halljam.</div>
<div style="text-align: justify;">
Szavai hallatán szívverésem megsokszorozódott, a szemeiben csillogó érzésektől gyomrom a felére zsugorodott. Két kezem közé fogtam az arcát, csak úgy faltam minden apró vonását.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Hogy vagy? - kérdeztem kissé elkomolyodva.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Jobban - húzódott közelebb hozzám. - Sokkal jobban.</div>
<div style="text-align: justify;">
Egy hosszú puszit nyomtam homlokára, aztán ideiglenesen elbúcsúztam tőle, következett a díjátadás. Vegyes érzelmekkel figyeltem, ahogy az olaszok átveszik az ezüst érmet, lehorgasztott vállakkal várták, hogy sor kerüljön rájuk, aztán abban a pillanatban, mikor elhagyták az emelvényt, csalódott, dühös mozdulattal már meg is szabadultak tőle. Csüggedten, a fűben ülve figyelték, ahogy mi vonulunk fel a lépcsőkön. Egészen más volt a hangulatunk - természetesen. A többiek egymás nyakába ugrálva várták, hogy én is sorra kerüljek és átvehessük a serleget. Kezet fogtam a spanyol herceggel, Platinivel és még sok más fontos személlyel, aztán felléptem a dobogóra és átvettem a nemzeti szalagokkal díszített kupát. Megcsókoltam és a magasba emeltem, újra megtapasztalva azt a bizonyos érzést, amely egyszerre volt hihetetlen, fantasztikus és megható. Záporoztak ránk az ezüst színű konfettik, a tűzijátékok színesre festették az eget, miközben lassan mindenki levonult a pályára, elkészültek a fotók, majd elindultunk, hogy megmutassuk a serleget mindenkinek, aki támogatott minket ma és az egész torna során.</div>
<div style="text-align: justify;">
Végül visszaértünk középre, a családainkhoz. Eddig három ilyen ünneplést éltünk át, mindegyik más volt, mindegyik a maga nemében volt tökéletes. 2008-ban még fiatalok voltunk, fogalmunk sem volt, mit indítottunk el. Két évvel később egy egész ország álmát váltottuk valóra, most pedig újra Európa csúcsára értünk. Tudtuk, hogy mekkora felelősséggel jár ez, megfontoltabbak lettünk. </div>
<div style="text-align: justify;">
Ha valaki azt mondja nekem négy éve, hogy 2012-ben kétszeres Európa-bajnok és stagnáló világbajnok csaptunk lesz, nem hiszek neki. A spanyol nemzeti futball évekig szenvedett, a kiváló kluberedmények mellé hiányzott a válogatott jó szereplése. Négy évvel ezelőtt sikerült megtörnünk a rossz sorozatot. Nem tudjuk, meddig fog ez még tartani, mikor jön egy új, fiatal, ütőképes csapat, aki átveszi a helyünket, de jelenleg nem is foglalkoztunk ezzel. Most csak ünnepeltünk, kiélveztük, hogy újabb sikerrel gazdagítottuk Spanyolországot, újra átélhetjük mindazt, ami ezzel jár.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Iker, interjú! - integetett a sajtósunk, mire mosolyogva indultam el Sara irányába.</div>
<div style="text-align: justify;">
A tekintetünk találkozott egy pillanatra, szeméből egyetlen kérdést tudtam kiolvasni. Tudtam, mire kíváncsi. Mikor odaértem hozzá, megöleltem, de ezúttal hajlandó voltam válaszolni a kérdéseire anélkül, hogy megcsókoltam volna. Nem minta nem lett volna hatalmas a kísértés. De két éve az egy spontán dolog volt, nem terveztem előre. Az neki szólt, a körülötte lévő médiafelhajtással egyikünk sem számolt. És ha most megcsókoltam volna, az valahogy elrontotta volna azt a pillanatot. Mert ez nyilván egy előre kigondolt csók lett volna, egészen más, mint az akkori. És volt még más is. A sajtó nagyon rászállt Sarára, minden apró hibáját elővették, nem akartam, hogy még inkább előtérbe kerüljön. Ha most megcsókolom, nem úgy lett volna feltüntetve a holnapi újságokon, mint Sara Carbonero, hanem mint Iker Casillas barátnője és ez nem hiányzott senkinek. </div>
<div style="text-align: justify;">
Az utolsó kérdés után újra felé hajoltam, mire a körülöttünk álló emberek füttyögni kezdtek.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Gyerünk, most tedd meg!</div>
<div style="text-align: justify;">
- Csókold meg! - kiabálták be többen is, de csalódniuk kellett.</div>
<div style="text-align: justify;">
Szorosan megöleltem, puszit nyomtam az arcára, de nem terveztem többet, legalábbis a nyilvánosság előtt nem. Éreztem, ahogy ajkaival hálásan megérinti a nyakam, innen tudtam, hogy ez volt a helyes döntés.</div>
<div style="text-align: justify;">
Az interjúk után bevonultunk az öltözőbe, ott folytattuk. Félmeztelenül locsoltuk egymásra a pezsgőt, fotózkodtunk, miközben folyamatosan énekeltük az ismerős sorokat. Érkeztek a különféle VIP vendégek, mindenki gratulálni akart. Pár óra múlva kicsit csökkent a tömeg, ekkor újra előtérbe került a család. Az öltöző megtelt kacagó gyerekekkel, akik élvezték a körülöttük lévő felhajtást, bár még nem sokat fogtak fel belőle.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Hol van Sara? - kérdezte hirtelen Olalla.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Dolgozik - húztam el kissé a számat.</div>
<div style="text-align: justify;">
Persze tudtam, hogy amint el tud szabadulni, ő is jönni fog, addig is csatlakoztam az "agglegényekhez". Bőven elmúlt már éjfél, de nekünk eszünkben se jutott, hogy talán menni kéne. Kiélveztük minden pillanatát az éjszakának, nem tudtuk, lesz-e még alkalmunk így ünnepelni.</div>
<div style="text-align: justify;">
Aztán egyszer csak belibbent Sara az ajtón, én pedig nem foglalkozva azzal, hogy több csapattársam is minket néz, felkaptam és végre megcsókoltam. Ajkai ismerős íze megrészegített, hirtelen azt is elfelejtettem, hogy nem csak ketten vagyunk a helyiségben. Csókunkban benne volt a győzelem öröme, az elmúlt hetek hiánya és a tudat, hogy a nyár további részében csakis egymásra figyelünk.</div>
<div style="text-align: justify;">
Nevetve vált el tőlem, ekkor újra beférkőzött az agyamba a környezetünk zaja, a többiek poénjai és beszólásai.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Hiányoztál - döntöttem homlokom az övének.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Te is nekem - simított végig az arcomon. - De ezért megérte - mutatott végig az öltözőn.</div>
<div style="text-align: justify;">
Mosolyogva az ölembe húztam és a világért sem engedtem volna ki a karjaimból. Sajnos nem maradhatott sokáig, a Telecinco stábja már várt rá, úgyhogy pár perc múlva elbúcsúztunk egymástól tudva, holnap az ünneplésen újra találkozunk.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Emberek, mennünk kell - szólalt meg hirtelen del Bosque. - Szeretnék már bezárni a stadiont.</div>
<div style="text-align: justify;">
Kissé szomorúan hagytuk el sikerünk helyszínét, de a buszon tovább folytatódott a féktelen ünneplés. Biztos voltam benne, hogy semmit nem fogunk aludni...</div>
<div style="text-align: center;">
×××</div>
<div style="text-align: justify;">
A tér tömve volt emberekkel, egy gombostűt sem lehetett volna leejteni. Mindenki látni akart minket, mindenki része akart lenni az ünneplésnek. Ezúttal is Pepe vitte a showt, ő mutatott be mindenkit a közönségnek. Ő sem volt már józan, a többiek kezében pedig szinte kivétel nélkül pohár volt. Az emberek minden pillanatát élvezték a műsornak, egymást követték a koncertek és a beszédek.<br />
Hirtelen rezegni kezdett a telefon a zsebemben, mire kíváncsian vettem elő, fogalmam sem volt, ki keres ilyenkor. SMS volt, Sarától:<br />
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<a href="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEjsnPYJx7LMaMwvMpDtwkZGMCYXJrN_Cd-J6OBlXy9IIuzqdB-1wGRvgrB0m6tqXDfiVeQWJp8P34Cbb25A9Rv0mPVNtqk-8-N21-_Bd5EYIzZ2ZQZwEG3We8L2eY0vJoo1c3lVm2qqGPE/s1600/tumblr_m6mmppLnQS1rvrwzuo4_250.gif" imageanchor="1" style="clear: right; float: right; margin-bottom: 1em; margin-left: 1em;"><img border="0" src="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEjsnPYJx7LMaMwvMpDtwkZGMCYXJrN_Cd-J6OBlXy9IIuzqdB-1wGRvgrB0m6tqXDfiVeQWJp8P34Cbb25A9Rv0mPVNtqk-8-N21-_Bd5EYIzZ2ZQZwEG3We8L2eY0vJoo1c3lVm2qqGPE/s1600/tumblr_m6mmppLnQS1rvrwzuo4_250.gif" /></a></div>
<em>"Ha megtalálsz a tömegben megkapod a csókot, amit annyira hiányoltak az emberek :)"</em><br />
Felnevettem, mikor elolvastam az üzenetét, természetesen azonnal keresni kezdtem. A baj csak az volt, hogy fogalmam sem volt, hol vannak a tévések, úgyhogy összeráncolt szemöldökkel próbáltam kivenni az alakokat. Újra írt:<br />
<em>"Rossz irányban keresgélsz. Várj, segítek: pirosban vagyok!"</em><br />
Mosolyogva ráztam meg a fejem, tudtam, hogy élvezi. A tömeg nagy része piros ruhát viselt, úgyhogy ezzel nem jutottam előrébb. Kezemmel árnyékoltam, hogy a tűző nap ne vakítson, ezúttal legalább már tudtam, hogy a tömeg melyik részén kell keresnem. Végül megtaláltam, az egyik emelvény korlátjánál állt.<br />
<em>"Megvagy :) Gondolhattam volna, hogy a legszebb piros ruhásat kell keresni..."</em><br />
Tényleg gyönyörű volt a térd felett érő ruhájában, kiengedett hajával. Sajnáltam, hogy ezúttal nem a színpad háta mögött kaptak helyet, így csak az esti vacsorán lehettünk együtt.<br />
Mosolyogva integetett, aztán csókot dobott felém, mire elnevettem magam. Ezek után a kelleténél többször tévedt tekintetem az irányába, amin mindketten kitűnően szórakoztunk.<br />
Ebben a évben megváltozott Pepe bemutatásának a sorrendje, engem hagyott utoljára. Meg kell hagyni, hogy nagyon kitett magáért, mindenki imádta a csapat mókamesterét. A tömeg befejezte Jesús ünneplését, Pepe pedig felém fordult.<br />
- Az egyessel... - kezdte, de nem hagyták, hogy befejezze.<br />
A nevemet kezdték el skandálni, folyamatosan, nem hagyták abba. Zavarba jöttem, félszeg mosollyal köszöntem meg nekik. <br />
- Az élő legenda. Az ember, aki legtöbbször viselte ezt a mezt. Mindent megnyert. A végsőkig elmenne ezért a csapatért és példát mutat mindenkinek, nem csak mint játékos, hanem mint ember is. Boldog vagyok, hogy hét éven keresztül együtt szerepelhetek vele és csak annyit mondhatok, hogy még mindig tudok tanulni tőled, Iker! Szeretlek... és megérdemled mindezt. Az egyessel Iker...<br />
- Casillas! - ordította a tömeg, én pedig egy ölelés kíséretében átvettem a mikrofont, hogy mondjak pár szót, ők azonban máshogy gondolták. - Aranylabda! - kezdték el skandálni, mire zavartan a hajamba túrtam.<br />
- Jó estét mindenkinek! - kezdtem el végül. - Köszönöm Pepének ezt a bemutatást. Hát, őszintén köszönöm. Nekem ez egy díj, egy megtiszteltetés, hogy a kapitánya lehetek ennek a válogatottnak, ahol nem csak kiváló játékosok, de kiváló személyiségek is vannak. Nekem ez a legnagyobb megtiszteltetés, hogy itt lehetek veletek, és hogy örömet tudok szerezni nektek azzal, hogy megnyertük az Európa-bajnokságot. Szerencsések vagyunk, hogy két Európa-bajnokságot és egy világbajnokságot nyerünk az elmúlt négy évben, ez mind nektek szól és remélem, hogy kiélvezitek. Szóval, köszönöm, hogy itt vagytok, ez értetek van. <br />
Visszaadtam a mikrofont Pepének és újra elfoglaltam a helyem Nando mellett. Mosolyogva hallgattam, ahogy a Mesterről hablatyol, majd átadta a szót Sesének, akit ma este az emberek újrakereszteltek, Sergio "Panenka" Ramosnak.<br />
Egy óra múlva megköszöntük mindenkinek, hogy eljöttek, majd elindultunk az étterembe, ahol már csak a legközelebbi családtagok jelentek meg. Természetesen átalakították számunkra, fontos szerepet kapott a bárpult és a tánctér, amit már el is foglalt a ma igencsak sokat ivó Xabi és a rajta röhögő Alvaro.<br />
Sara kicsit később érkezett, de mikor megláttam, elakadt a lélegzetem. Amúgy is rövid ruháját még rövidebbre cserélte, szabása szabadon hagyta vállait. Átvágtam a tömegen és elbűvölve néztem végig rajta.<br />
- Gyönyörű vagy - csókoltam meg lágyan.<br />
Még ennyi idő után is zavarba tudott jönni egy bóktól, arcát pirulva fúrta mellkasomba. <br />
- Gyere! - húztam magam után, elfoglalva egy csendesebb sarkot. - Kérsz inni valamit?<br />
- Majd később - rázta a fejét.<br />
Nem tudtunk betelni egymással, gyakran megcsókoltam, a kezét fogtam vagy az ölembe húztam, de egy másodpercre sem engedtem el. Nem ez volt a megfelelő alkalom, hogy beszéljünk dolgokról, amiket nem lehet megkerülni, mint például a nagyapja vagy az esküvő. Arra is sor fog kerülni, de majd később. Most másnak volt itt az ideje, most kiélveztük, hogy újra egymással lehetünk. <br />
Már bőven hajnalodott, mikor úgy döntöttünk, itt az ideje hazamenni. Mindenkitől elköszöntünk, aztán hívtam egy taxit, ami elvitt minket.<br />
Fantasztikus érzés volt belépni az ismerős előszobába. Bár Doce még anyáéknál volt, így hiányzott a szokásos heves üdvözlés, de így is jó volt hazatérni. Ahhoz is fáradtak voltunk, hogy lezuhanyozzunk, úgy ahogy voltunk, ruhában dőltünk be az ágyba. Pár másodperc múlva pedig már aludtunk is, tudva, hogy a következő hetekben csak egymásra fogunk figyelni.</div>
Csannahttp://www.blogger.com/profile/00156515982930081142noreply@blogger.com2tag:blogger.com,1999:blog-7525620662600224066.post-57189965057989973252013-09-19T21:31:00.002+02:002014-05-06T19:21:15.329+02:0059. fejezet<div class="separator" style="clear: both; text-align: justify;">
<i>Sziasztok! Nem akarok kifogásokkal jönni, nem is fogok. Nagyon szégyellem magam, hiába írtam minden nap, nem tudtam hamarabb hozni, nem volt rá időm. Nem is akarok több szót erre fecsérleni. Remélem tetszeni fog nektek, és kicsit kárpótol titeket a késésért.</i></div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: justify;">
<i>Csanna</i></div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<br /></div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<a href="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEiFaNH1iFqCAzwJ8xX_7L9vl0nMEFnQxX1POibfzcan5pHcaaSGF3jKFPN22nP3Xee0hdH6cVnTT0ss_ir11B0UWpv1ErxLs8zdRrsaitATKMLyaNVNVgn8HuKRnGTLv7gn_MGFumogMCo/s1600/147930261.jpg" imageanchor="1" style="margin-left: 1em; margin-right: 1em;"><img border="0" src="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEiFaNH1iFqCAzwJ8xX_7L9vl0nMEFnQxX1POibfzcan5pHcaaSGF3jKFPN22nP3Xee0hdH6cVnTT0ss_ir11B0UWpv1ErxLs8zdRrsaitATKMLyaNVNVgn8HuKRnGTLv7gn_MGFumogMCo/s320/147930261.jpg" height="261" width="320" /></a></div>
<div style="text-align: justify;">
<i><br /></i></div>
<div style="text-align: justify;">
<i>2012 június</i></div>
<div style="text-align: justify;">
A szabadnap után, amit Sarával töltöttem, újra visszaállt a mindennapi menetrend, a szokásos edzések, megbeszélések, interjúk. A maximumot beleadva készültünk a franciák elleni negyeddöntőre. A kieséses szakaszban jó volt a mérlegünk, de nem alapoztunk a múltra. Más csapatok ellen játszottunk, más felállásban, máskor. Bár mindenki minket tartott esélyesebbnek, nem engedhettük meg magunknak, hogy a győztesek fölényével vonuljunk ki a pályára egy olyan csapat ellen, amely Karimot vagy éppen Riberyt tudhatja a soraiban. </div>
<div style="text-align: justify;">
Kicsit késve értem be az öltözőbe, a Mesterrel kellett beszélnem egy-két dologról. A többiek vidáman néztek Gerardra, akinek valami egészen szokatlan arckifejezés ült az arcán.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Hát veled meg mi történt? </div>
<div style="text-align: justify;">
- Tudod Shak meg én... hát dolgozunk a babán - vigyorodott el. - És most lehet, hogy sikerült - mondta ábrándos mosollyal az arcán.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Hű, gratulálok!</div>
<div style="text-align: justify;">
- Még nem biztos semmi, még nem mutat semmit a teszt, csak ő érzi úgy, hogy sikerült. Remélem igaza van - sóhajtott fel. - De ha bármit kikotyogtok - nézett végig rajtunk komolyan, mire megráztuk a fejünket.</div>
<div style="text-align: justify;">
Íratlan szabály volt, hogy ami az öltözőben történik vagy elhangzik, az ott is marad, mindenki tartotta magát hozzá. Örültem, Gerardnak, tudtam, hogy nagyon boldogok Shakirával. A lehetséges baba pedig egyből elindította az én fantáziámat is. Elképzeltem, ahogy kezem Sara kerekedő pocakjára simítom, ahogy érzem az apró rúgásokat... </div>
<div style="text-align: justify;">
- Iker, úgy nézel ki, mint akinek szintén gyereke lesz. Miről nem tudunk? - szakította félbe álmodozásomat Xavi.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Nincs semmi - szögeztem le gyorsan.</div>
<div style="text-align: justify;">
<i>Türelem.</i> Ez nem rólam szól. Várnom kell Sarára, még akkor is, ha vannak pillanatok, mikor majd' megőrülök, annyira szeretném már. </div>
<div style="text-align: justify;">
- Hé, minden oké? - kérdezte halkan Xavi, mikor egymás mellé keveredtünk a szálloda felé menet. - Furcsa arcot vágsz.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Igen, persze - bólintottam automatikusan.</div>
<div style="text-align: justify;">
- És akkor most az igazat... - mosolyodott el.</div>
<div style="text-align: justify;">
Túl jól ismer, hogy hazudjak neki, úgyhogy felvázoltam neki a "problémát".</div>
<div style="text-align: justify;">
- ... Tudom, hogy ha siettetem, csak rosszabb lesz. De olyan régen beszéltünk már erről, tudni szeretném, hogy most mit gondol róla. Mennyit kell még várnom? Csak olyan nehéz ezt szóba hozni, hogy ne érezze kényszernek.<br />
- Miért van az, hogy mindig nekem kell szerelmi tanácsokat adnom neked? - nevetett fel röviden, utalva arra, hogy a világbajnokság idején is beszéltünk a magánéletemről. - Figyelj, szerintem kérdezd meg. Ha valakiknek, hát nektek van olyan erős a kapcsolatotok, hogy bármiről tudjatok beszélni. De ezt te is tudod, csak kell egy kis megerősítés. Ahogy Sarát ismerem, nem kínoz direkt ezzel, szólni fog, ha készen áll rá.<br />
- Tudom - sóhajtottam. - És általában tudom is ezt kezelni, csak ilyenkor.. Ha szóba jön a gyerektéma, mindig elképzelem, hogy mi lenne, ha...<br />
- Beszélj vele - veregette meg a vállamat, aztán előrement, hogy üdvözölje a hotel ajtajában ránk váró Davidot és Carlest.<br />
A két sérült, emiatt kimaradó játékos hiánya mindenkit feldobott, egyértelműen ők voltak az este középpontjai. Eddig is nézték a meccseinket, azután is itt lesznek. És ami még fontosabb, ők látták kívülről is a játékunkat, tudtak olyan tanácsokat adni, amik helyretették az önbizalmunkat a horvátok után.<br />
<br />
<a href="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEhj2pcS40ay3z5gVAD2ZvOPViO-_8Uy8aGMi4g-fd2jNh9dvgaaFb2jQBbwOdhyphenhyphen6nSybnSvvSQoXcI8Or3goS-T3g-I2zZ7SgnhgmULDhDFuwCo0pGZ-PdKnofF8ygJ5vsJySaVgRMB-8Y/s1600/tumblr_m68fe20bzT1rq8cjxo1_400.gif" imageanchor="1" style="clear: left; float: left; margin-bottom: 1em; margin-right: 1em;"><img border="0" src="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEhj2pcS40ay3z5gVAD2ZvOPViO-_8Uy8aGMi4g-fd2jNh9dvgaaFb2jQBbwOdhyphenhyphen6nSybnSvvSQoXcI8Or3goS-T3g-I2zZ7SgnhgmULDhDFuwCo0pGZ-PdKnofF8ygJ5vsJySaVgRMB-8Y/s320/tumblr_m68fe20bzT1rq8cjxo1_400.gif" height="192" width="320" /></a>Már mindkét csapat melegített, túl voltunk a futáson és a nyújtáson, épp a kesztyűmet igyekeztem minél gyorsabban felvenni. Víctor és Pepe már a kapuban állt, intettem nekik, hogy mindjárt megyek én is, kezdjék el nyugodtan. Egy pillanatra Sarára néztem, a franciák térfelén állt az alapvonal mellett, ő is a melegítést figyelte. Valószínűleg megérezte a tekintetem, mert rám nézett és egy gyors mosolyt küldött felém, aztán újra a munkájára koncentrált. Pár méterre tőle két fiatal srác, Nasri és Martin szórakozott a labdával, néha váltottak pár szót, nevetgéltek. Már félig elfordultam tőlük, hogy a saját csapatommal foglalkozzak, mikor a szemem sarkából láttam, hogy Martin egy kapáslövéssel próbálkozik. A labda Sara felé száguldott, akinek sikerült elugrania az útból, a mögötte álló kamerát azonban telibe találta. Véletlennek is tűnhetett volna, ha a két srác nem pacsizik össze röhögve és ha nem <i>ennyire</i> pontos lett volna.<br />
- <i>Hey</i>! - kiáltottam oda nekik hirtelen felindultságból. - <i>The goal line is over there</i>! - mutattam a pálya felé.<br />
Az arcukról lerítt a meglepődés, eddig nem vettek észre.<br />
- <i>Concentrate on the match</i> - tettem hozzá, mire Sara zavartan lehajtotta a fejét, de így sem tudta elrejteni pirosló arcát.<br />
- <i>OK, OK, sorry</i> - bólintottak felénk, aztán a pálya közepe felé indulva magunkra hagytak minket.<br />
- Fejlődik az angoltudásod - mondta végül apró mosollyal.<br />
- Azt hiszem jobb, ha most úgy teszek, mintha ezt nem is láttam volna és visszamegyek a többiekhez, mielőtt valaki kiszúr minket - kacsintottam rá.<br />
Fél óra múlva magamban mosolyogtam, miközben lepacsiztam minden francia játékossal. A két srác messzire elkerülte Sarát főleg, ha labda volt náluk, néha pedig rám pillantottak, hogy figyelem-e őket. Nem mondhatni, hogy haragudtam volna rájuk, de azért örültem, hogy megfogadták a tanácsomat és a barátnőm helyett a kapura rúgták a labdákat.<br />
A bíró belefújt a sípjába, a mérkőzés elkezdődött. Próbáltunk egyszerre támadni és lezárni a területeket a franciák elől. Pár kisebb lehetőség után Jordi sprintelt fel észveszejtő gyorsasággal a bal oldalon, a labdát művészi pontossággal adta be, Xabi pedig érkezett, a kapus mozgásával ellentétesen fejelt a kapuba, ahogy azt tanítják, gólt szerezve a 100. válogatott meccsén. Az ellenfelünket megfogta a gól, az addiginál is kevesebbet veszélyeztettek. Mi is éreztük, hogy ha nem szúrjuk el, ez a meccs megvan, úgyhogy visszavettünk a tempóból, nem fárasztottuk magunkat feleslegesen. Meglepődtünk, hogy a franciák ennyire tanácstalanok voltak, egy-két villanáson kívül semmit nem mutattak abból, ami bennük van. A második félidő ha lehet, még könnyebb volt számunkra. Néha-néha a franciák megindultak a tizenhatosunk felé, de könnyedén el tudtuk tőlük halászni a labdát. Nekünk is volt egy-két ígéretes helyzetünk, de a végeredmény csak a meccs végén alakult ki. Pedrot buktatták, a bíró büntetőt ítélt, Xabi pedig magabiztosan értékesítette. Ez a mérkőzés róla szólt, a végső sípszó után mindeki őt kezdte ünnepelni. Interjúra is őt hívták először, úgyhogy komótosan levettem a mezemet, feldobtam a lelátóra, szinte utolsóként indultam az öltözők felé. JJ hevesen integetett felém az interjúzónából, mire elfojtott mosollyal léptem oda hozzá. Fogadni mertem volna, hogy ma nem hagynak ki. Sara égő pillantással nézett végig rajtam, ami még szélesebb mosolygásra késztetett. Próbáltam komolyan válaszolni a kérdéseire, ami nehezebben ment, mint gondoltam volna. A szikrák pattogtak közöttünk, pedig egy méterre álltunk egymástól, csupán a másik szemvillanásából tudtuk egymás gondolatait. Az utolsó kérdés után mosolyogva elköszöntem tőle, de ő fejével egy csendesebb rész felé intett, így az öltöző helyett a felé indultam.<br />
- Gyűlölöm ezt a trikót - markolta meg az említett ruhadarabot, mire nevetve öleltem át. - Pont annyira feszül rajtad, hogy az már idegtépő legyen, főleg hogy tudom, mi van alatta - simított végig a mellkasomon, de még időben elkaptam a kezét. - Mi volt ez a meccs előtt? - váltott témát, feltéve azt a kérdést, ami igazán izgatta.<br />
- Úgy gondoltam, helyre teszem a dolgokat a fejükben. Sara - simítottam végig az arcán. - Lehet, hogy eddig nem csináltam ilyet, de csak azért, mert nem volt rá szükség. Tudod, hogy bármikor megvédelek, legyen szó a sajtóról, a csapattársaimról vagy éppen néhány hormonzavaros franciáról, akiknek nincs jobb dolguk, mint a pálya szélén álló legszebb lányra lövöldözni az Európa bajnokság negyeddöntője előtt.<br />
- Tudom. És köszönöm - csókolt meg lágyan. - Na menj, ünnepeljetek! - tolt el magától finoman, de én tiltakozva felmorogtam és még szorosabban húztam magamhoz. - Iker! - nevetett fel két követelőző csók között. - Muszáj visszamennem, még dolgoznom kell.<br />
Válaszképpen belepusziltam a nyakába, de tudtam, hogy mennie kell. Grimaszolva ugyan, de engedtem, hogy kibontakozzon a karjaimból, egészen addig követtem a tekintetemmel, míg alakja el nem tűnt a meccs utáni forgatagban.<br />
<div style="text-align: center;">
×××</div>
<div style="text-align: justify;">
Egy lépés. Egyetlen meccs. Az eddigi legfontosabb. Az elődöntő, Portugália ellen. A győztes a Németország - Olaszország párbajából továbbjutót várja a döntőben. Tudtuk, hogy ez a Portugália nem ugyanaz, mint akivel két éve játszottunk. Erősebbek, fejben érettebbek, jobb focit játszanak, mint akkor. Ráadásul Cristiano nagyszerű formában volt, ami nem könnyítette meg a dolgunkat. </div>
<div style="text-align: justify;">
Tele volt a levegő feszültséggel, mindkét fél nyerni akart. Az első percekben próbáltuk felmérni egymást, megtalálni a rést a pajzson, közben pedig ügyelni arra, hogy nekik ez ne sikerüljön. Felváltva alakultak ki helyzetek, hol az egyik, hol a másik kapunál. Andrés, Alvaro és David előtt is adódtak lehetőségek, de nem sikerült előnyre szert tennünk. A másik oldalon főleg Cris volt a veszélyes, mindig figyelnünk kellett rá, akár jobbal, ballal vagy éppen fejjel veszélyeztetett. Nagyon kemény volt az iram, egy másodpercnyi pihenőt sem engedhettünk meg magunknak, tudtuk, hogy azt azonnal észrevennék és ki is kihasználnák. Már a szünetben folyt rólunk a víz, de a java még hátra volt. Egyértelműen a portugálok kezdték jobban a második félidőt, Cris és Almeida felválltva próbálkoztak. Megtalálták a megfelelő taktikát ellenünk, nem akartak alkalmazkodni a mi játékstílusunkhoz, játszották az övéket, ami meglepően jól sikerült. Kicsit később, mint kellett volna, de sikerült felébrednünk és az erőviszonyok újra kiegyenlítődtek. A kilencven perc minden másodpercét végighajtottuk, de nem sikerült gólt rúgni, így jöhetett a hosszabbítás. Ez már eggyértelműen a miénk volt, Jesús, Andrés és Sese lábában is benne volt a döntő gól, de Rui Patrício jó munkát végzett. Hiába tettünk meg mindent, hogy eldöntsük a meccset a büntetők előtt, nem sikerült. Fáradtan, de elszántan öleltük át egymást a kispad előtt, próbáltunk még egy kis kitartást önteni egymásba. </div>
<div style="text-align: justify;">
Körbeálltuk az edzőt, a többiek azt beszélték, hogy ki rúgjön, én pedig már a portugálokra koncentráltam. Tőlünk Xabi vállalkozott elsőként, magabiztosan lépett a labdához. Az ő büntetője általában bemegy, kellett a csapatnak egy kis lelki erő, miszerint az első lövés sikeres. Nekifutott, lőtt, a portugálok kapusa pedig kitolta a labdát. Mindenki a fejéhez kapott: még alig kezdtük el, máris hátrányban vagyunk? Nem, ki kell védenem Moutinho próbálkozását! Elszántam léptem a kapu elé, próbáltam kizárni minden felesleges, zavaró tényezőt, csak a felém sétáló játékosra figyeltem. Lerakta a labdát, nekikészült, lőtt, a labda pedig nekem vágódott és kipattant rólam. Egy gyors pillantást vetettem a társaimra, megkönnyebbültnek és boldognak tűntek, de csak egy pillanatra, aztán újra feszült figyelemmel ölelkeztek össze, figyelték a labdához lépő Andrést, nagyon sok múlott most rajta, ő pedig magabiztosan lőtte középra a labdát. A portugálok közül Pepinho indult el felém. Felidéztem magam előtt a Real Madrid edzéseit, az ő büntetőrúgását, de aztán ki is zártam a fejemből. Az semmit nem jelent, bárhova rúghatja. Mégis úgy éreztem, hogy a bal oldalt fogja választani, az nála biztosabb. Arra vetődtem tehát, a megérzésem is jó volt, de a labda még befért a kezeim és a kapufa között, ezzel újra egyenlő lett az állás. Közülünk Gerard érkezett, nem rogyott meg a vállára nehezedő teher miatt, ugyanoda gurított, mint Andrés. Egy apró kis közjáték után Nani állt a játékszer mögé és ő sem hibázott. Egyre nőtt bennem a feszültség, érezni lehetett, hogy valaki hamarosan rontani fog. Elkaptam Sese pillantását, az övé volt a következő. A stadionban egy pillanatra megállt a levegő, a szurkolóknak valószínűleg eszébe jutott a Bayern elleni párbaj. Ők azonban nem tudták, nem tudhatták, hogy Sergio azóta szinte minden edzésen gyakorolt, egy szemernyi kétségem sem volt affelől, hogy nem ő fog hibázni. Arra azonban még én sem gondoltam, hogy a panenkát fogja választani. Őszintén szólva egy pillanatra fellobbant bennem a harag, egy ekkora téttel bíró mérkőzésen nem biztos, hogy ez volt a tökéletes megoldás. De ez csak egy pillanat volt, aztán rájöttem, hogy igenis ez volt e helyes. A gyakorlások során a panenka vált be neki a leginkább, ezt tudtam a legkevesebbszer hárítani. És mi mással bizonyíthatott volna jobban a kételkedőknek, mi mással vághatott volna jobban vissza az őt gúnyolóknak, mint ezzel a szemtelen találattal? Nem tudom, hogy Sergio magabiztossága, vagy valami más volt az oka, de bennem is megváltozott valami, mikor újra beálltam a kapuba. Elszántan néztem Bruno Alvesre, aki elkapta a pillantását. Rossz irányba vetődtem, de a labda szerencsére megpattant a felső lécen, elmaradt az újabb találat. Ekkor már mindkét csapat térden állt, de az arcokon más érzelmek játszottak. Cris erősen szuggerált egy pontot maga előtt, nyilván ő akar utoljára lőni. A csapattársai átölelték a visszatérő Alvest, de arcukon mintha egy tizedmásodpercig átfutott volna a félelem, hogy itt vége lesz. Cescre vándorolt a tekintetem, rajta múlott minden. Ha berúgja, döntőt játszunk, ha kimarad, folytatódik az idegpárbaj. Láttam, hogy mozog a szája, tudtam, hogy a labdához beszél, akárcsak négy évvel ezelőtt, az olaszok ellen. Akkor is és most is az ő lábában volt a döntés. Nekifutott, elrúgta, a labda a kapufáról befelé pattant, elérte a másik oldalt, végül a hálóban kötött ki. Még fel sem fogtam igazán, mikor Cesc már a nyakamban volt, utána pedig érkeztek a többiek, mindannyian ránk ugrottak. A földön fekve nevettünk egymásra, a több, mint két óra minden feszültsége tovatűnt, akármerre néztem, mindenhol a szélesen mosolygó csapattársaimat láttam. Sikerült hát, újra megcsináltuk, döntőt játszhatunk Európa trónjáért. Hagytam, hogy felhúzzanak, aztán elindultam, hogy gratuláljak a portugáloknak, méltó ellenfeleink voltak. Pepe arcán könnyek csorogtak, Cris még mindig ugyanabban a pózban állt, ahogy Cesc büntetője előtt, a többiek próbálták vígasztalni egymást. Sese mosologva tárta ki a akrjait, mire megöleltem.<br />
<a href="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEgGZOyIBpIguUK4_o0CTjOsAe0zjhsoVdKypJmb2TkOeTrP0uhUJt528EeNSb44x7nZzVFzMlz-QkWKq61vNuEgma4nwoxKka2Nu-oNaRgG08p19CfTws9Mom4PaGzrxaeD3OfoVo7r5ZE/s1600/tumblr_m6aq8lKlZD1qct3ddo1_500.jpg" imageanchor="1" style="clear: left; float: left; margin-bottom: 1em; margin-right: 1em;"><img border="0" src="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEgGZOyIBpIguUK4_o0CTjOsAe0zjhsoVdKypJmb2TkOeTrP0uhUJt528EeNSb44x7nZzVFzMlz-QkWKq61vNuEgma4nwoxKka2Nu-oNaRgG08p19CfTws9Mom4PaGzrxaeD3OfoVo7r5ZE/s200/tumblr_m6aq8lKlZD1qct3ddo1_500.jpg" height="200" width="150" /></a>- Bolond vagy - mondtam neki, mire felnevetett.<br />
- Köszönöm, hogy segítettél - nézett a szemembe, de megráztam a fejem.<br />
- Természetes.<br />
- Hát Sese, mi volt ez? - ugrott közzénk Fernando, mire nevetve magukra hagytam őket.<br />
Elkezdtem szétdobálni a ruháimat, a kesztyűmet, végül a nadrágomat is levettem. Nem sokan voltak már ekkor a stadionban, a nézőtér nagy része kiürült, a srácok az öltözőben ünnepeltek.<br />
- Kinyírlak - hallottam meg Sara hangját a hátam mögött, mire mosolyogva fordultam felé. - Az atléta még csak-csak, de ez... - nézett végig rajtam.<br />
- Csak nem zavar? - kérdeztem szemtelen mosollyal.<br />
- Egészen más érzést vált ki belőlem - túrt a hajába.<br />
- A fenébe is, nagyon hiányzol - húztam magamhoz hirtelen, nem törődve azzal, hogy valaki megláthat. - Nekem annyi nem elég, hogy hetente egyszer-kétszer látlak.<br />
- Már csak négy nap - susogta. - Utána le se fogsz tudni vakarni magadról. De addig is, vegyél fel valamit, könyörgöm!<br />
Nevetve pusziltam meg a homlokát, arcom selymes hajába fúrtam, miközben karjait a nyakam köré fonta.<br />
- Fáradt vagy - fürkészte az arcomat. - Menj, pihend ki magad.<br />
- Inkább maradok veled - öleltem át szorosabban a derekát.<br />
- Annak nem lesz jó vége - kuncogott. - Tényleg menj, szerintem már hiányolnak. És hideg is van, meg fogsz fázni.<br />
Elmosolyodtam gondoskodása hallatán, egy hosszú csókkal elköszöntem tőle, majd az öltözőnk felé indultam. Már a folyosón hallottam a zenét, az ajtón belépve pedig egyszerre hárman ugrottak a nyakamba.<br />
- Ejnye, hol jártál? - húzogatta a szemöldökét Gerard, szemügyre véve hiányos öltözékemen.<br />
- Ne gondolj semmi rosszra!<br />
- Soká jöttél - csatlakozott Víctor is. - És kicsit zilált a hajad - nézett végig rajtam.<br />
- Na jó, szálljatok le rólam! - törti ki belőlem a röhögés. - Szerintem túlságosan hiányzik nektek egy bizonyos nőnemű személy.<br />
- Ja, perzse, tereld csak a témát - vigyorogtak tovább, mire megforgattam a szememet és vidáman indultam a fürdő felé.<br />
- Remélem, mire visszajövök találtok valakit, akire rászálhattok helyettem.<br />
Kellemesen elfáradva álltam a forró víz alatt, az izmaim lassan ellazultak, átmelegedtem, ezzel együtt a szokásos meccs utáni álmosság is kerülgetni kezdett. Néha behallatszott egy hangosabb nevetés, egy káromkodás, bizonyítva, hogy kint továbbra is folyik az ünneplés. Tudtuk, hogy csak ez a pár óra felhőtlen öröm jut nekünk, holnap újrakezdődnek a kemény edzések, a szokásos hajtás a döntő előtt.<br />
<br />
Reggel az edzőnk és Sese is kíméletes volt velünk, aludhattunk tovább a hosszúra nyúlt mérkőzés után. Jó volt a délelőtt közepén felkelni, kényelmesen megreggelizni, kiélvezni az utolsó laza napunkat. A parkban sétáltunk a srácokkal, mikor megrezzent a telefonom.<br />
<i>"Szükségem van rád." </i><br />
Csak ennyit írt, de azonnal tudtam, hogy valami történt. Szerencsém volt, a Telecinco ideiglenes bázisa csupán negyed órára volt tőlünk, megnyújtva a lépteimet tíz perc alatt ott voltam. A legtöbben kint ültek a szabadban, ők is élvezték a szabadnapot. Egyből észrevettem Sarát, aki magányosan, maga elé meredve dőlt neki a hatalmas dobozokban tárolt hangosítófelszerelésnek.<br />
- Sara? - öleltem át azonnal. - Mi történt?<br />
Válasz helyett felzokogott, arcát a nyakamba fúrta. Ijedten próbáltam kivenni folyamatosan elcsukló szavait.<br />
- Ma reggel tudtam meg... Nagyapa... muszáj hazamennem...<br />
Mikor megértettem, miről van szó, egy halk, kétségbeesett nyögés szakadt ki belőlem, olyan szorosan húztam magamhoz, hogy már-már attól féltem, fájdalmat okozok neki.<br />
- Annyira sajnálom, Sara - suttogtam.<br />
Finoman letöröltem könnyeit, de újak csordultak a helyükre. Tehetetlennek éreztem magam, pedig bármit megtettem volna, hogy legalább egy kicsit enyhíthessek a fájdalmán.<br />
- Hogy segítsek? - kérdeztem végül, de megrázta a fejét és elhúzódott.<br />
Karjait összefonva maga előtt próbált megnyugodni, hiába mondtam neki, hogy sírja ki magát.<br />
- Haza kell menned, a családoddal kell lenned - suttogtam. - Sőt, nem is kéne visszajönnöd...<br />
Halk, reszketeg nevetése félbeszakított.<br />
- Nem tehetem meg. Csak... Csak a temetésre engednek el, utána jönnöm kell vissza.<br />
- Hol van JJ? Beszélek vele - indultam meg határozottan a stúdió felé, de utánam kapott.<br />
- Ne, kérlek! Így is ki van akadva...<br />
- Nem érdekel, nem dolgozhatsz így! Meg kell értenie!<br />
- Iker - suttogta szomorúan. - Maradj itt!<br />
Megtörten öleltem át újra, nem zavart, hogy nem viszonozza. Tudtam, hogy nem direkt csinálja, egyszerűen csak össze van törve.<br />
- Kérlek szépen mondd el, hogy segítsek - könyörögtem.<br />
- Csak maradj itt!<br />
- Nem megyek sehova - ígértem, két kezem közé fogva arcát ajkam hosszasan a homlokára szorítottam. - Menjünk be, jó? - intettem a szállása felé.<br />
Egész nap az ágyán feküdtünk, Sara a karjaim közé fúrta magát, fejét a mellkasomra fektette. Csak néha-néha szólaltunk meg, leginkább csendben simogattam a hátát, haját. Nem tehettem mást, ez most az ő harca volt, én csak annyit tehettem, hogy minden pillanatban mellette voltam. Akkor, mikor beszélgetni akart valakivel, akkor, mikor alig kapott levegőt a zokogástól és akkor is, mikor a főnöke a részvétnyilvánítás mellett azt is közölte, hogy a döntőn számít rá.<br />
Már sötétedett, mozdulatlanságából arra tudtam következtetni, hogy elaludt. Örültem neki, tudtam, hogy az éjszaka nem sokat fog pihenni, legalább most aludjon egy kicsit. Mikor megszólalt a telefonom, halkan szitkozódva nyomtam ki, de szerencsére nem ébredt fel. Pár másodperccel később jött az SMS.<br />
<i>"Hol a fenébe vagy? A Mester kezd hiányolni."</i><br />
<i>"Sarával. Tudod."</i> - írtam vissza, remélve, hogy használja az agyát, rájön, hogy mi történt.<br />
<i>"Add át neki a részvétem. Éjfélig kaptál kimenőt." </i>- jött az üzenete pár perc múlva.<br />
Hálásan hunytam le a szemem. Nem csak megértette, de intézkedett is, hogy még egy kicsit maradhassak. Nem lett volna szívem most magára hagyni.<br />
Szerettem volna, ha megállíthatom msot az időt, hogy ne kelljen elmennem, de nem tehettem meg. Az órák villámgyorsan peregtek, nekem pedig indulnom kellett. Óvatosan próbáltam kihúzni karom a válla alól, mégis felébredt.<br />
- Sara, <i>édes</i>, mennem kell - suttogtam, félresimítva haját az arcából.<br />
- Hány óra van?<br />
- Éjfél lesz.<br />
Csodálkozva meredt maga elé, valószínűleg nem számított rá, hogy ennyit fog aludni.<br />
- Köszönöm...<br />
- Ezt meg se hallottam - szakítottam félbe. - Próbálj meg aludni még egy kicsit, rendben? Vigyázz magadra és... Csörögj, ha bármire szükséged van, jó? Én nem foglak hívni, csak ha visszajöttél, most a családoddal kell foglalkoznod - guggoltam le az ágya elé, aztán egy lágy csókkal köszöntem el tőle.<br />
- Iker..<br />
- Hmm?<br />
- Szeretlek - suttogta.<br />
- Tudom, Sara. Én is nagyon szeretlek - érintettem ajkam még utoljára az övéhez, aztán halkan felálltam és kiléptem a sötét éjszakába.</div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
</div>
</div>
Csannahttp://www.blogger.com/profile/00156515982930081142noreply@blogger.com3tag:blogger.com,1999:blog-7525620662600224066.post-86293452479215865632013-09-08T19:58:00.001+02:002014-05-06T19:01:30.654+02:0058. fejezet<div class="separator" style="clear: both; text-align: justify;">
<i>Sziasztok! Itt az első, igazán EB-s rész, remélem tetszeni fog. A suli indulásával adódik a kérdés, hogy lesz a friss? Szerencsés vagyok az órarendet illetően, nincsenek délutáni óráim, de helyette kaptam egy november eleji OKTV-t, úgyhogy már most rengeteget kell tanulnom. Elvileg kedden indul a KRESZ-tanfolyam, az még nem biztos, hogy megyek is, de mindenképpen kevesebb időm lesz írni, mint a szünetben. Próbálom hetenként hozni, valószínűleg a hétvégéken - amíg nem indul be a röplabdaszezon. Nem akarok még semmi konkrétat írni, pár fejezet múlva úgyis kiforrja magát, hogy hogy a legjobb, addig is igyekszem, hogy tudjam magam tartani az ígéretemhez és minden hétvégén legyen új rész. </i></div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: justify;">
<i>Puszi</i></div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: justify;">
<i>Csanna</i></div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<br /></div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<a href="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEg8fmLHmTV8aLGd-rhZtx3-MmrPwVh4QUxN-HQqzLX8ODCq6Il-nh_Gw62R4FFvBtVFDB-f-uDVRW9hCBV43YJTvleBEhcYkfMsmSURC1pVJ4EnmyUqo1OS3V6mCGcVZGyMHH2IU8JEDIw/s1600/tumblr_m5ey5uP8Yu1qg4gaoo1_500_large.jpg" imageanchor="1" style="margin-left: 1em; margin-right: 1em;"><img border="0" src="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEg8fmLHmTV8aLGd-rhZtx3-MmrPwVh4QUxN-HQqzLX8ODCq6Il-nh_Gw62R4FFvBtVFDB-f-uDVRW9hCBV43YJTvleBEhcYkfMsmSURC1pVJ4EnmyUqo1OS3V6mCGcVZGyMHH2IU8JEDIw/s320/tumblr_m5ey5uP8Yu1qg4gaoo1_500_large.jpg" height="208" width="320" /></a></div>
<i><br /></i>
<br />
<div style="text-align: justify;">
<i><i>2012 június</i></i></div>
<br />
<div style="text-align: justify;">
A pályára lépve átjárt az a bizonyos ismerős, izgatottsággal, szenvedéllyel és bizonyítási vággyal teli érzés. A közönség tombolt, a lelátó egyik része pirosban, a másik kékben tündökölt. A csoport első és valószínűleg legfontosabb meccse előtt álltunk. Nagyon fontos lenne a győzelem, de az olaszok méltó ellenfeleink lesznek, nem fognak ingyen adni semmit.</div>
<div style="text-align: justify;">
A himnuszok és a csapatkapitányi teendők elvégzése után engedélyeztem egy gyors pillantást a Telecinco stáb felé. Elkaptam Sara tekintetét, aki biztatóan rám mosolygott. Csak egy pillanat volt az egész, aztán újra a srácok felé fordulta és minden mást kizártam a fejemből.</div>
<div style="text-align: justify;">
<a href="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEhZJ-Fioe_kFrrxmvbAayzIAdyCLi6forUi_jD-lOPCC_4NUUGXdzu5yIGOulUzVIktuNZb6IvPZl1CniP2Q0_Xo-a2D2tM9BHZ1A-gued-6ah4lnEbaN4G3imve-mQ4qCkSs-YLU5SonE/s1600/olasz.gif" imageanchor="1" style="clear: right; float: right; margin-bottom: 1em; margin-left: 1em;"><img border="0" src="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEhZJ-Fioe_kFrrxmvbAayzIAdyCLi6forUi_jD-lOPCC_4NUUGXdzu5yIGOulUzVIktuNZb6IvPZl1CniP2Q0_Xo-a2D2tM9BHZ1A-gued-6ah4lnEbaN4G3imve-mQ4qCkSs-YLU5SonE/s1600/olasz.gif" /></a>Mi kezdtünk jobban, letámadtunk, védekezésre kényszerítettük az olaszokat. Folyamatosan a tizenhatosuk körül passzolgattunk, de gólt nem sikerült szereznünk. A percek múlásával azonban sikerült felvenniük a meccs ritmusát és egyre veszélyesebb helyzeteket alakítottak ki, sokszor épp, hogy tudtam védeni egy-egy próbálkozást. Fél óra elteltével teljesen kiegyenlítődött a meccs, felváltva adódtak helyzetek nálunk és az azzurriknál is. A feszültség növekedésével a szabálytalanságok is egyre gyakoribbak lettek, de a bíró jól vezette a meccset, sikerült kordában tartania az indulatokat. A félidő végeztével tudtuk, hogy a második játékrész még keményebb lesz. Del Bosque megdicsért minket, jó volt a taktikánk, már csak a gól hiányzott.</div>
<div style="text-align: justify;">
Keményen kezdtük a folytatást is, de valami mindig közbejött az utolsó pillanatban. Az olaszok is veszélyeztettek, Sese hülyéskedett el egy labdát, a hazaadásából majdnem gól született, de szerencsére visszaért és tisztázni tudott. Szikrázó tekintettel néztem rá.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Basszus, bocsánat - hadarta. - Figyelek, tényleg.</div>
<div style="text-align: justify;">
Prandelli döntött először a csere mellett, Di Natale érkezésével pedig a lehető legjobbat húzta. Mindössze pár perccel a beállása után nagyszerű labdát kapott, a védőink egy az egyben lemaradtak, muszáj volt kijönnöm a kapuból, hogy zárjam a szöget. A hosszú oldal felé lőtte a labdát, még megpattant rajtam, de ez már nem befolyásolta nagy mértékben az irányát, a hálóban kötött ki. Az olaszok rohantak ünnepelni, én pedig dühösen álltam fel.</div>
<div style="text-align: justify;">
Nem tartott sokáig az ellenfél öröme. Mindössze három perc telt el, mikor David egészen fantasztikus passzt adott Cescnek, aki tétovázás nélkül lőtte a kapuba, kiegyenlítve az állást. Ha ez lehetséges, ezek után még nagyobb iramot kezdtünk diktálni, de újabb gól már nem született, hiába volt sok lehetősége mindkét csapatnak.</div>
<div style="text-align: justify;">
A lefújás után kissé csalódottan vettem le a kesztyűimet. Az a fajta meccs volt ez, amin igazságos a döntetlen, a két csapat nagyon egy szinten játszott, de mégsem voltunk elégedettek vele, mert folyamatosan ott lebegett előttünk a győzelem, mindössze karnyújtásnyira. Gigi mosolyogva nyújtotta felém a mezét, én pedig a csere után szorosan megöleltem. A mai napig ő az egyik példaképem, fantasztikus érzés ellene játszani.</div>
<div style="text-align: justify;">
Az öltözőben fáradtan ültem le a padra, csendben vártuk az edzőnket.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Bocs, srácok - szólalt meg halkan Nando.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Mi? - kérdeztük többen is.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Elszúrtam. Eldönthettem volna, de...</div>
<div style="text-align: justify;">
- Hé, fogd be! - szólt rá kedvesen Juan. - Senki nem hibáztat téged.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Én is belőhette volna egyet a millióból - vont vállat Andrés. - Ez ma ilyen meccs volt. Nem rajtad múlt - veregette meg a Kölyök vállát.</div>
<div style="text-align: justify;">
Mindannyian tudtuk, hogy nagy rajta a teher, David sérülése miatt mindenki tőle várta a gólokat, őt tartották az első számú csatárnak.</div>
<div style="text-align: justify;">
Már túl voltunk a sajtótájékoztatókon, néhányan elmentek interjút adni Sarának, mikor megrezzent a telefonom.</div>
<div style="text-align: justify;">
<i>"Öt perc múlva a játékoskijárónál."</i></div>
<div style="text-align: justify;">
- Hova mész? - kérdezte Sese, mikor felpattantam.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Mindjárt jövök - legyintettem, de ő összehúzott szemekkel nézett rám, rájött az igazságra.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Menj - sóhajtott.</div>
<div style="text-align: justify;">
Elvigyorodtam, mert tudtam, hogy fedezni fog, ha kell, úgyhogy egy hálás pillantás után kiléptem az ajtón. Befordultam a sarkon, a pályára vezető folyosó teljesen üres volt. Pár másodperc múlva sietős lépteket hallottam, aztán feltűnt Sara. Mikor meglátott, elmosolyodott és szorosan átölelt.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Annyira büszke vagyok rád! Fantasztikus voltál. Tudom, hogy ki fogsz nyírni ezért, de tényleg San Iker vagy - susogta.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Sara - kezdtem tiltakozni, de ő egy csókkal félbeszakított.</div>
<div style="text-align: justify;">
Ajka szenvedélyes táncot járt az enyémmel, ujjai a hajamban kalandoztak, én pedig megfordítottam és a falnak szorítottam.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Te jó ég! - nyögtem fel, mikor lábát a csípőm köré fonta, hogy még közelebb húzzon magához. - Megőrjítesz - toltam el magamtól zihálva.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Bocsi, de valahogy meg kellett mutatnom, hogy mennyire büszke vagyok rád - mondta, de a szeme gyanúsan csillogott, miszerint nem is bánja annyira.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Mi lesz itt, ha nyerünk? - nevettem el magam, még mindig levegő után kapkodva.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Ez most <i>neked</i> szólt, nem a csapatnak. Hallottad volna, hogy éltetett JJ. A szabadrúgás, Motta fejese, Marchisio lövései, mondjam még? - sorolta mosolyogva. - Ha nem te állsz ott, nem hoztuk volna döntetlenre.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Ez nem így van - kezdtem volna újra tiltakozni, de ezúttal sem engedte, hogy végigmondjam.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Igazán elfogadhatnád már, hogy te több vagy egy kapusnál.</div>
<div style="text-align: justify;">
Lehajtottam a fejem és egy puszit leheltem a nyakára, eltitkolva zavarom. Ha Sara dicsért meg, az mindig különösen sokat jelentett, most pedig valami egészen új lelkesedést láttam a szemében, ami egyszerre töltött el örömmel és hozott zavarba.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Köszönöm - suttogtam végül, mire felkuncogott és felemelte a fejem, hogy a szemembe nézhessen.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Tudod, milyen jó érzés, hogy a világ legjobb kapusa a vőlegényem? Mikor az emberek nekem is gratulálnak? Annyira büszke vagyok ilyenkor. Olyan jó érzés, hogy hozzám tartozol és... - ajkába harapva kereste a szavakat, de végül egyszerűen megcsókolt.</div>
<div style="text-align: justify;">
Átfontam a derekát és megemeltem, ezúttal sokkal lágyabban forrtak össze ajkaink. Nyelve táncot járt az enyémmel, óráknak tűnő percek után szakadtunk el egymástól, mikor már elfogyott a levegőnk.</div>
<div style="text-align: justify;">
Az órájára nézett és elfintorodott.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Mennem kell, még nem végeztünk az interjúkkal és JJ mindkettőnket lefejez, ha megtudja, hogy veled voltam.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Szerintem a Mester is segítene neki - nevettem fel halkan.</div>
<div style="text-align: justify;">
Ez is több volt, mint reméltem, azt hittem, csak a csoportkör után tudunk újra találkozni. Puszit nyomtam a homlokára, ő pedig végigsimított az arcomon, aztán elváltunk egymástól. Ő a pálya felé ment, én vissza az öltözőbe.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Ejnye, San Iker - vigyorgott Pepe, mikor beléptem, de mosolyából arra következtettem, hogy remekül szórakozik. - Hát szabad ilyet?</div>
<div style="text-align: justify;">
- Miről beszélsz? - tettem az ártatlant, de a többiek kegyetlenül kinevettek.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Mondjuk, a te helyedben én sem hagytam volna ki - vont vállat Gerard. - Nem köpünk be.</div>
<div style="text-align: justify;">
Miután az utolsó ember is visszajött az interjúról, felszálltunk a buszra és visszaindultunk a szállodába. A nevetés egyre ritkábban és halkabban csendült fel, a társaság nagy része tíz percen belül elaludt. Fél füllel hallottam, ahogy Sese Larával skypeol, aztán engem is elnyomott az álom.</div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
A következő meccsünket Írország ellen játszottuk, kimondva-kimondatlanul tudtuk, hogy mindenképpen nyernünk kell, ha szeretnénk az első helyen továbbjutni. Az elmúlt három napot végigedzettük, Sergioval pedig továbbra is gyakoroltuk a büntetőket.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Sese, mennünk kell! - kezdtem összeszedni a labdákat. - Féltől megbeszélésünk van és még szeretnék lezuhanyozni.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Csak még egyet - sziszegte.</div>
<div style="text-align: justify;">
Az előző két lövését sikerült kivédenem, úgyhogy sóhajtva belementem, hadd próbálja meg még egyszer. Beálltam középre, ő pedig a labda mögé állva nekikészült a rúgásnak. Balra dőltem el, ő azonban finoman megemelte a labdát és bepanenkázta. Tudhattam volna, hogy így lövi, minden edzésen megpróbálta legalább egyszer.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Te panenka mester - nevettem el magam, miközben levettem a kesztyűmet.</div>
<div style="text-align: justify;">
Óvatos mosolyra húzta a száját, de nem válaszolt, ami valahogy gyanússá tette. Nem kérdeztem rá, de tudtam, hogy tervez valamit.</div>
<div style="text-align: justify;">
A megbeszélés elhúzódott, kielemeztük az írek taktikáját, rávilágítottunk az erősségükre és a gyengéjükre, teljesen felkészültünk belőlük.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Ez egy nyerhető meccs, csak össze kell szedni magunkat fejben - zárta a mondandóját del Bosque. - És Segio! Légy szíves, aludj tovább hétnél, a többieknek szüksége van a pihenésre - mondta, mire mindenki nevetve fordult Sese felé.</div>
<div style="text-align: justify;">
A csapat egy része körbeülte a pókerasztalt, a másik fele pedig a TV előtt ülve nézte a csoport másik meccsét. Eddig az is nekünk kedvezett, döntetlenre állt, így egy győzelemmel egy kis előnyre tehetnénk szert.</div>
<div style="text-align: justify;">
Kivételesen nem a kártyázókhoz csatlakoztam, inkább lehuppantam Gerard mellé és a mérkőzést figyeltem, elsősorban a horvátok játékát. Egy másodpercre láttam Sarát a Telecinco stábjánál, onnantól kezdve gondolataim más irányba kalandoztak el. A titkos találka óta csak telefonon beszéltünk, tudtam, hogy a csoportkör végéig esélyem sincs, hogy úgy lehessek vele, mint a barátja. Nem csak a csókok és lágy érintések hiányoztak, hanem a mindennapi életünk apró darabkái. Ahogy szemében különös csillogással vár a meccsek után, ahogy reggelenként nevetve veszi tudomásul álmos morgásomat, ahogy együtt készítjük a vacsorát... Más fajta volt ez, mint két évvel ezelőtt, de nem tudtam eldönteni, melyik a rosszabb. Változtunk azóta, ahogy a kapcsoltunk is, akkor az volt a nehéz, most ez. A kemény edzések és a srácok folyamatos szövegelése sikeresen elterelte a figyelmemet napközben, de az esti órákban nem tudtam minden percben lekötni a figyelmem. </div>
<div style="text-align: justify;">
Elkaptam Sese pillantását, kitalálhatta mi jár a fejemben, mert megforgatta a szemeit és elvigyorodott, aztán felállt és a liftek felé intett a fejével. Csatlakoztam hozzá, egyikünk sem szólalt meg, míg ki nem kerültünk a többiek hallótávolságából.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Iker - kezdte. - Tudom, hogy Sarára gondolsz, ne is tagadd le. De attól, hogy fájdalmas arccal ülsz a kanapén, nem lesz jobb. Se neked, se neki. Könyörgöm, ez a 21. század! Skype, telefon, SMS, annyi mindent tudsz használni, ha beszélni akarsz vele. És ne gyere azzal, hogy az nem ugyanaz. Mindketten tudtátok, hogy mit vállaltok, mikor összejöttetek, tudtátok, hogy nem tölthettek napi 24 órát együtt. Ő legalább itt van, ugyanabban az időzónában mint te és pár nap múlva találkoztok. Ez nem a világvége. Neki az a dolga, hogy közvetítsen, neked az, hogy kivédd a lövéseket, nem lehettek együtt minden percben. Kérlek szépen ne vágj ilyen fejet, mert mindenki azt hiszi, hogy valami görcs kínoz vagy a franc tudja. Nem vagy már tinédzser, ki kell bírnod nélküle!</div>
<div style="text-align: justify;">
Tudtam, hogy igaza van, de ami igazán fejbe kólintott az a tekintete volt, mikor arról beszélt, hogy neki még nehezebb. Lara nincs itt, alig tudnak beszélni az időeltolódás miatt, mégis sokkal jobban viseli az egészet, mint én.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Sajnálom - mondtam. - Nem gondoltam, végig, hogy te...</div>
<div style="text-align: justify;">
- Hagyd már! - legyintett. - Nem azért mondtam, már megszoktam, hogy alig látjuk egymást. Csak szedd össze magad, nem jó így látni.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Sergio, kezdesz felnőni - mosolyogtam rá, mire vigyorogva kihúzta magát. - Vagy legalábbis közeledik egymáshoz a valós és a mentális korod - helyesbítettem.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Jól van na! Ha ezt nézzük, te már rég nyugdíjas vagy fejben, ilyen bölcsességekkel - vágott vissza nevetve. - Megyek lefekszem - nyomott el egy ásítást, aztán barátságosan oldalba könyökölt.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Emlékszel még, mit mondott a Mester? - szóltam utána.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Ja, azért megyek most, hogy már hajnalban kelthesselek titeket - fordult hátra, mire elnevettem magam.</div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<a href="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEhmQDh8GSGri-JWYQT6RfwpNaSvTPdjdi120Xp9W_d2u6mQb0JNghwawSA-Cp9Dt05x2Dvx0JAAWHg4yvBbz4iOsp6PmIZ4tcQNyJj-eNhWYcWU4EC6urIIpKM8rxRX4C103-y5phyphenhyphenEYGU/s1600/%C3%ADr.gif" imageanchor="1" style="clear: left; float: left; margin-bottom: 1em; margin-right: 1em;"><img border="0" src="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEhmQDh8GSGri-JWYQT6RfwpNaSvTPdjdi120Xp9W_d2u6mQb0JNghwawSA-Cp9Dt05x2Dvx0JAAWHg4yvBbz4iOsp6PmIZ4tcQNyJj-eNhWYcWU4EC6urIIpKM8rxRX4C103-y5phyphenhyphenEYGU/s200/%C3%ADr.gif" height="111" width="200" /></a></div>
<div style="text-align: justify;">
A bíró belefújt a sípjába, elkezdődött a második meccsünk. Mindössze négy perc telt el, mikor megszereztük az első gólunkat. Mosolyogva figyeltem, ahogy a többiek Nandot éltetik, ez talán feltornázza egy kicsit az önbizalmát. Folyamatosan nyomás alatt tartottuk az íreket, de a pályán lévő fölény nem látszott meg a kaput eltaláló lövések számában: mindkét csapat neve mellett három-három állt. Aztán lassan kezdtünk belemelegedni a meccsbe, egyre koncentráltabban játszottunk, még a szakadó eső és az egyre hidegebb levegő sem akadályozott meg minket. Givennek egyre több védeni valója akadt, a mérkőzés pedig egyre inkább egyoldalúvá vált. A tiki-taka ellen nem találták meg az ellenszert az írek, a kapum előtt állva fantasztikus volt látni, ahogy az apró, rövidpasszos játékunkkal egyre közelebb játsszuk magunkat a kapuhoz, percenként helyzetet tudunk kialakítani. Csak idő kérdése volt, hogy mikor tudjuk növelni az előnyünket, erre azonban csak a második félidő elején került sor. Andrés lövését az írek kapusa pont David elé ütötte, aki addig cselezett, míg mindhárom védőt sikerült becsapnia és lágyan a hálóba gurította a játékszert. Megérintettem a kapu keresztlécét, aztán újra előrébb sétáltam, hogy jobban tudjam irányítani a srácokat. Given nagyszerű formában játszott, mindent megtett, hogy ne nőjön tovább a különbség. A Kölyök azonban visszanyert magabiztosságával duplázott, a meccs végén pedig Cesc is betalált. Már csak percek voltak hátra a meccsből, mikor az ír szurkolók énekelni kezdtek. Döbbenten és csodálattal néztem a lelátó zöldbe öltözött embertömegére. Kikaptak, kiestek, de mégis boldogok voltak, nekik sikerült az, ami rengeteg másik országnak nem: kijutottak az Európa bajnokságra. </div>
<div style="text-align: justify;">
- Hihetetlen - olvastam le Sese szájáról, mikor hátrapasszolta nekem a labdát.</div>
<div style="text-align: justify;">
Az írek dalával együtt a meccs is véget ért, mosolyogva pacsiztam le a többiekkel, aztán Givenhez sétáltam.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Nagyon jó voltál ma - öleltem meg, aztán kicseréltük a mezünket. </div>
<div style="text-align: justify;">
- Köszönöm. Sok sikert - intett a többiek felé, mire elmosolyodtam.</div>
<div style="text-align: justify;">
Mindenki elégedett volt az öltözőben, elhoztuk a három pontot és a gólkülönbségünknek köszönhetően vezettük is a csoportot. </div>
<div style="text-align: justify;">
- Nando, még a végén gólkirály leszel - löktem oldalba mosolyogva, mire szerényen lehajtotta a fejét. - Hidd el végre, hogy jó vagy.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Kösz, San Iker - sandított rám, mire felhorkantam.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Miért nem szoktok már le erről a névről?</div>
<div style="text-align: justify;">
- Mert te vagy San Iker - adott szerinte logikus választ Xavi. - Jobb, ha elfogadod végre, mert úgyis így fogunk hívni. Vagy lehetsz Mofeta is - vigyorgott rám gonoszan.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Az nem úgy volt! - nevettem el magam.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Mindig letagadod - rázta a fejét Pepe. - Gyanús vagy.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Te ott se voltál - vágtam hozzá a kulacsom röhögve. - Összefogtok ellenem.</div>
<div style="text-align: justify;">
Mosolyogva húztuk egymás agyát, most kivételesen én voltam a célpont, de nem bántam. Imádtam ezt a csapatot, a pályán és a pályán kívül is kiálltam volna bármelyikükért.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Jól van, maradjon a San Iker - tettem fel végül a kezem megadóan, a többiek pedig elégedetten bólintottak.</div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
Nem örültem túlzottan, hogy a horvátok elleni meccsel zárjuk a csoportkört, a csapatuk jó formában volt, nem számíthattunk könnyű meccsre. A mérkőzés előtt szárnyra kaptak a pletykák, hogy megegyeztünk a 2-2-es eredményben és a továbbjutásban, de ezt a kérdést mindig elvből elutasítottuk az újságírók előtt. Nevetséges az egész, a győzelemért játszunk, mindent meg fogunk tenni, hogy bebiztosítsuk a csoportelsőséget.</div>
<div style="text-align: justify;">
<a href="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEgpPLF6HL3eqHRaKuJI75ed86wkG8oAYlvzQNAo5bMpaxQNUgN8l-A7bYl_a0v_TiY2tu46Bmc2zu5GpSIzIZF_rirnyuoqdJYsWDvrkpupsWShNP3RF4SmMJ0rsi5WOehporZjhD1kbUA/s1600/horv%C3%A1t.gif" imageanchor="1" style="clear: right; float: right; margin-bottom: 1em; margin-left: 1em;"><img border="0" src="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEgpPLF6HL3eqHRaKuJI75ed86wkG8oAYlvzQNAo5bMpaxQNUgN8l-A7bYl_a0v_TiY2tu46Bmc2zu5GpSIzIZF_rirnyuoqdJYsWDvrkpupsWShNP3RF4SmMJ0rsi5WOehporZjhD1kbUA/s200/horv%C3%A1t.gif" height="200" width="200" /></a>Mi kezdtünk jobban, de hiába hajtottunk, valami miatt nem tudtunk veszélyes helyzetet kialakítani. Fél óra elteltével mindössze pár lövési kísérlettel büszkélkedtünk, egyre idegesebbek lettünk. Kellett volna egy gól, nekünk és a játék színvonalának egyaránt. Hiába játszottunk fölényben, képtelen voltunk vezetést szerezni, nem ment úgy a játék, mint szerettük volna. A szünetben megtudtuk, hogy az olaszok már vezetnek, így csak második helyen juthatunk tovább. Reméltem, hogy ez a tény kicsit helyrebillent minket és sikerül végre gólt szereznünk, de ez a bizakodás gyorsan elpárolgott, elég volt csak pár perc játék a második félidőben. Az ellenfél egyre veszélyesebb lett, jóval több dolgom akadt, mint az elején.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Gyerünk már, srácok! - sziszegtem egy veszélyes Rakitic fejes után. - Csináljunk már valamit!</div>
<div style="text-align: justify;">
Mikor Busi elszórakozott egy tiszta lehetőséget, kezdtem kételkedni a motiváltságunkban. Az ellenfelünk támadásai egyre gyakoribbak lettek, vészesen kellett volna egy gól. Kezdtem beletörődni, hogy ebből ma már nem lesz gól, mikor a csereként beállt Jesús végre a hálóba juttatta a játékszert Andrés passza után. Kissé idegesebben, mint szoktam, de megpaskoltam a kapufát, aztán már csak a végső sípszót vártam, hogy vége legyen végre ennek. Nem érdemeltük meg a győzelmet, nem küzdöttünk úgy, mint kellett volna.</div>
<div style="text-align: justify;">
Mindannyian egyetértettünk abban, hogy a franciák elleni elődöntőben ennél jóval többre lesz szükségünk, ha szeretnénk megnyerni ezt a kontinensbajnokságot. </div>
<div style="text-align: justify;">
A folyosón vártam a többieket, mikor a Telecinco stábja szembe jött velem. Félreálltam, hogy elengedjem őket, közben találkozott a tekintetem Saráéval. Könnyedén kiolvasta a szememből az érzéseimet, mivel megnyugtató mosolyt küldött felém, aztán kissé lemaradt, hogy kettesben lehessen velem.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Nyugi - fogta meg a kezem. - Rendben lesz minden, csak fejben szedjétek össze magatokat. Nem lesz gond - nyomott egy gyors csókot a számra, aztán már el is szakadt tőlem és ment is tovább, hogy ne tűnjön fel senkinek a távolléte.</div>
<div style="text-align: justify;">
Tudtam, hogy soha nem hazudna nekem ilyen dolgokban, úgyhogy kissé megkönnyebbülve hagytam el a többiek nyomában a stadiont. Meg tudjuk csinálni. Még nem veszett el semmi, csak koncentrálni kell.</div>
Csannahttp://www.blogger.com/profile/00156515982930081142noreply@blogger.com2tag:blogger.com,1999:blog-7525620662600224066.post-61463457728071398772013-09-01T15:12:00.000+02:002014-05-06T17:46:40.844+02:0057. fejezet<div style="text-align: justify;">
<div class="separator" style="clear: both; text-align: justify;">
<i>Sziasztok! Először is, ne haragudjatok a késésért, nem volt szándékos. Másodszor, tudom, hogy azt mondtam, ez már EB-s rész lett, mégsem sikerült teljesen teljesítenem ezt az ígéretet, mivel úgy már </i>túl<i> hosszú lett volna és nem lett volna időm megírni még a suli előtt. Ez inkább csak ilyen felvezető fejezet lett, nem sok izgalommal, de néha-néha kell ilyen is...</i></div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: justify;">
<i>Még mielőtt elkezdenétek olvasni, muszáj mondanom valamit :D Szóval néhány nappal ezelőtt elkezdtem követni egy lányt tumblr-ön, az oldala Ikerrel és Sarával foglalkozik, úgyhogy megnyitottam az első oldalt és egyszerűen nem tudtam bezárni. A képek és cikkek mellett rövid, egy-egy jelenetes történeteket ír Ikerékről, és van egy hosszabb lélegzetvételű története is. Egyszerűen zseniálisan ír. Ha tudtok angolul, nagyon ajánlom. <a href="http://ikerysaraesamor.tumblr.com/">ITT</a> tudjátok megnézni. De a leghihetetlenebb dolog még csak ez után jött. Valaki megkérdezte tőle, hogy melyik a kedvenc fanfictionja. Felsorolt párat, és az első az enyém volt! Gondolhatjátok, majdnem lefordultam a székről :D Soha nem gondoltam volna, hogy ez a történet eljut Spanyolországba, hogy nem csak magyarok olvassák. Remegő kézzel írtam neki, egyszerűen fantasztikus érzés volt. És azóta már több üzenetet is kaptam, amiben kérik a blog linkjét vagy érdeklődnek, hogy mikor lesz új rész. Na jó, még most is vigyorgok és képtelen vagyok róla értelmesen beszélni, úgyhogy csak annyit mondok még, hogy jó olvasást :)</i></div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: justify;">
<i>Csanna</i></div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<br /></div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<a href="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEj7-sOtVhXYc-jXtriNDMOIGQkjYuF4UPvYqQrfPUAJrBa4e9NbqSYwudHPWPanU_9-BMn9htVj3MnAvD6gy0We6ED5PRJq6WlKAHG3GLHBYoYV3skgEmVTuA0LRtva4MifOJ0h0LBP4v4/s1600/normal_tumblr_m9whlyqIm21qg44d2o1_500.jpg" imageanchor="1" style="margin-left: 1em; margin-right: 1em;"><img border="0" src="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEj7-sOtVhXYc-jXtriNDMOIGQkjYuF4UPvYqQrfPUAJrBa4e9NbqSYwudHPWPanU_9-BMn9htVj3MnAvD6gy0We6ED5PRJq6WlKAHG3GLHBYoYV3skgEmVTuA0LRtva4MifOJ0h0LBP4v4/s320/normal_tumblr_m9whlyqIm21qg44d2o1_500.jpg" height="320" width="242" /></a></div>
<i><br /></i>
<i>2012 június</i><br />
Hazaérve Madridba kezdődhetett a telefonálás. Minden beszélgetés nagyjából ugyanúgy nézett ki: Nem júliusban tartjuk az esküvőt. Nem, nem vesztünk össze. Igen, még mindig együtt vagyunk. Családi okok miatt halasztjuk el. Nem, még nem tűztük ki az új időpontot.</div>
<div style="text-align: justify;">
Sara hangulata folyamatosan két véglet között ingadozott. Izgatott volt az EB miatt, aztán eszébe jutott a nagyapja vagy az elmaradt esküvő és a jó hangulatát mintha elvágták volna. Tudtam, hogy nem könnyű most ez neki, úgyhogy amit csak tudtam, megpróbáltam helyette intézni.</div>
<div style="text-align: justify;">
Mikor megszólalt a csengő, meg se néztem, ki az, csak beengedtem. Gondoltam, úgyis Lara, sokat volt nálunk mostanában. Kinyitottam az ajtót és ledöbbentem. Sese vigyorogva dőlt neki a falnak, levette a napszemüvegét és élvezte a hatást. Mivel látta, hogy nem fogok megszólalni, egyszerűen beinvitálta magát.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Na? - kérdezte, előre tudva a választ.</div>
<div style="text-align: justify;">
Mielőtt válaszolhattam volna, Sara sietett le a lépcsőn. Mikor meglátta Sergiot, elnevette magát és közelebb lépve beletúrt a hátvéd immár rövid hajába.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Jól áll - mosolygott.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Tudom - kacsintott Sese tisztában léve a ténnyel, hogy ezek után versenybe szállhat Crisszel az első számú szívtipró helyért az öltözőben.</div>
<div style="text-align: justify;">
- De miért? - tettem fel a kérdést, amire mindenki kíváncsi volt.</div>
<div style="text-align: justify;">
Elképzelni sem tudtam, mi vette rá, hogy megváljon hosszú hajától, ami annyira hozzátartozott, de el kellett ismernem, ez az új frizura sokkal jobban állt neki.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Kell egy kis változatosság - vont vállat lazán. - Szóval azért jöttem, mert leugrok még Sevillába egy napra. Ha... szeretnél még elmenni a nagyapádhoz a bajnokság előtt, elviszlek.</div>
<div style="text-align: justify;">
Csendben Sarára pillantottam, aki szomorú mosollyal az arcán nézett vissza rám, aztán megrázta a fejét.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Kösz Sergio, ez sokat jelent nekem, tényleg. De ne kerülj miattam, én már... elbúcsúztam tőle - mondta halkan. - Az EB idejére - tette hozzá egy kis bizonytalanság után.</div>
<div style="text-align: justify;">
Fél kézzel átöleltem a derekát, miközben egy gyors pillantást váltottunk Sergioval. Egyedül ők tudták, hogy mi a teljes igazság és ezzel a felajánlásával bizonyította, hogy nem olyan bolond ő, mint sokszor látszik.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Hát, akkor megyek is. Larának nagyon bejön az új külsőm - vigyorgott ránk félreérthetetlenül.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Már egy percre kezdtem elhinni, hogy felnőttél, de nem - nevettem el magam. - Te semmit nem változol.</div>
<div style="text-align: justify;">
Sara elgondolkozva meredt maga elé, aztán összekapta magát és rám mosolygott.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Segítsek bepakolni?</div>
<div style="text-align: justify;">
Del Bosque úgy döntött, hogy ezúttal nem tölthetjük otthon az utolsó éjszakát, a Las Rozasban volt a találkozó, holnap pedig indulunk Gdanskba.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Ráér az még - legyintettem, de mindketten tudtuk, hogy nem nagyon lehet már halogatni. - Csak tudnám, hogy fog Sese visszaérni időben. Del Bosque utálja, ha késünk.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Nagyfiú már, megoldja - legyintett, máshol jártak a gondolatai. - Megcsókolsz? - kérdezte hirtelen.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Mi? - nevettem el magam, merthogy ezt nem szoktuk megkérdezni, inkább csak megtesszük.</div>
<div style="text-align: justify;">
Ennek ellenére lehajoltam, hogy teljesítsem a kérését, de legnagyobb döbbenetemre mosolyogva tért ki előlem. </div>
<div style="text-align: justify;">
- Nem így értettem. Ha megnyeritek az Európa bajnokságot, megcsókolsz majd? </div>
<div style="text-align: justify;">
- Fogalmam sincs - mondtam őszintén. - Ezt lehetetlen előre megmondani. De te mit szeretnél?</div>
<div style="text-align: justify;">
- Nem tudom. Két éve nagyon jólesett, de ha most újra megteszed, mondhatják, hogy előre megterveztük. Pedig abban pont az volt a jó, hogy spontán jött.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Akkor bízzuk megint a véletlenre - mosolyogtam rá.</div>
<div style="text-align: justify;">
Felemeltem a fejét, egy futó csókot nyomtam az ajkaira, de neki más ötlete volt. Behúzott a nappaliba, újra megcsókolt, egyszerre édesen, vadul és sóvárogva. A tegnapi volt az utolsó éjszakánk együtt, a búcsúnk pedig legalább olyan szenvedélyesre sikerült, mint a két évvel ezelőtti. Bár most nem volt semmilyen tiltás, mindketten tudtuk, hogy az éjszakákat a csapattal kell töltenem, a mindennapi edzések mellett nem sok időnk lesz találkozni, úgyhogy örömmel viszonoztam Sara repetáért könyörgő csókjait...</div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
Kivettem mindkét bőröndöt a csomagtartóból, aztán követtem Sarát a hotelbe. </div>
<div style="text-align: justify;">
- Nézd meg, nincs eltiltva Sarától, egyből nem tud elszakadni tőle - köszöntött Xavi, de nem tudtam komolyan venni, mert mellette is ott volt barátnője, Nuria.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Te beszélsz? - vágtam vissza, aztán nevetve megöleltem. - Melyik az én szobám?</div>
<div style="text-align: justify;">
Xabi odadobta a kulcsot, úgyhogy magam után húzva Sarát elindultam a liftek felé. Amint becsukódott az ajtó, hirtelen sürgetően éreztem, hogy Sara mindössze egy lépésre van tőlem. Rápillantottam, az ő arcán is hasonló érzelmek tündököltek. Senki nem volt itt rajtunk kívül, úgyhogy mindenféle tétovázás nélkül szorítottam ajkam az övére. Nevetése halk nyögésbe fulladt, mikor végighúztam nyelvem szája vonalán. Nem tudom, meddig mentünk volna el, de a lift hirtelen megállt, mi pedig kénytelenek voltunk elszakadni egymástól.<br />
Belépve a szobába ledobtam a cuccaimat az ágy mellé, aztán Sarára emeltem a tekintetem, aki még mindig az ajtóban állt. Kinyújtottam felé a kezem, mire tétovázás bújt az ölelésembe. Átkarolta a nyakam, homlokát az övének döntötte és halvány mosollyal az arcán fürkészett.<br />
- Nem maradhatnék itt ma éjszakára?<br />
- Ez nem rajtam múlik - nevettem fel. - De nem hiszem, hogy del Bosque kivételt tenne velünk.<br />
- Miért érzem úgy, hogy egyre nehezebb elbúcsúzni tőled? - sóhajtott.<br />
- Mert egyre jobban szeretsz? - vetettem fel vigyorogva.<br />
A mellkasomba boxolt, de nem tudtam komolyan venni, mert a következő pillanatban puszit nyomott ugyanarra a helyre, karjait pedig újra a nyakam köré kulcsolta.<br />
- Különben sem kell elbúcsúznunk. A hétvégén újra találkozunk. És meg is csókolhatsz majd.<br />
Nevetve lépett el tőlem, kinyitotta az ajtót és a folyosó felé intett.<br />
- A srácokat ismerve jobb, ha lemegyünk, mielőtt kitalálnak valamit, ami nem történt meg.<br />
Az előcsarnokba érve nem úszhattuk meg a beszólásokat, szinte mindenkitől kaptunk egy-egy "kedves" szót. Időközben befutott Sese is, épp időben, mert pár perccel utána az edzőnk is megérkezett. A társaság nagy része még a barátnőjével vagy a családjával volt, úgyhogy adott nekünk egy kis időt. A legtöbben jönnek majd utánunk Lengyelországba, ezúttal nem volt olyan nehéz a búcsú. Sara tűnődve nézett fel rám.<br />
- Min töröd ennyire a fejed? - simítottam el néhány tincset az arcából.<br />
- Azon gondolkoztam, hogy mennyire szépek a lengyel lányok...<br />
- Ezt a pár napot kibírom nélküled - szakítottam félbe nevetve.<br />
- Csak elővigyázatos vagyok.<br />
- Két és fél év után és egy majdnem-esküvővel teljesen megértem az aggodalmad - nyomtam egy puszit az orrára, mire mosolyogva megragadta az ingem gallérját és lehúzott magához egy hosszú csókra.<br />
- Vigyázz magadra! - susogta.<br />
- Hívlak, ha leszálltunk. És a hétvégére keresek egy olyan éttermet, ahol nincsenek lengyel pincérnők, csak pincérek - vigyorogtam rá.<br />
- Én is így gondoltam - húzta végig ajkát állam vonalán, mielőtt újra megcsókolt volna.<br />
- Tudod mit? Én meg üzenem az összes olyan focistának, aki szingli és meg fogod interjúvolni, hogy boldog párkapcsolatban élsz.<br />
- Átadom - kuncogott.<br />
Természetesen csak húztuk egymás agyát, a féltékenységgel kapcsolatos legutóbbi vitánk csaknem egy éve volt.<br />
- Azt hiszem, lejárt a búcsúzásra szánt idő - sóhajtott fel, majd lábujjhegyre állt egy utolsó csókért.<br />
Egy pillanatig még szorosan öleltük egymást, legszívesebben így maradtam volna örökre, de del Bosque tekintetét folyamatosan a hátamban éreztem, úgyhogy lassan elengedtem és egy lépést hátráltam. Sara mosolyogva simított végig az arcomon, aztán csatlakozott Larához és közösen hagyták el a hotelt.<br />
Visszafordultam a többiekhez, csendben leültem Sese mellé, az edzőnk pedig belekezdett az elmaradhatatlan "első" beszédébe. Mosolyogva hallgattam, miközben gondolataim szárnyra kaptak. Vártam már ezt a kontinens bajnokságot, szerettem a válogatottban játszani. Más volt a hangulat, mint a klubcsapatban, de mindkettőt másért szerettem.<br />
Del Bosque mondott néhány szót a csoportunkról is. Nem volt a legkönnyebb, de nem is a miénk volt a halálcsoport. Az Olaszország elleni mérkőzésünk egyértelműen a csoport rangadója volt, a horvátok erős kerettel jönnek. A média az íreket könyvelte el utolsóként, de tudtuk, hogy nem becsülhetjük le őket, minden meccsnek ugyanakkora elszántsággal kell nekivágnunk.<br />
<br />
Nehezen tudtam elaludni, sokáig csak forgolódtam az ágyban. A focinak ezzel a részével nem voltam kibékülve. Sara alig fél órára volt tőlem, mégsem lehettem vele. A délutáni magabiztosság, miszerint nemsokára találkozunk, ennyit kibírunk, eltűnt és kínzóan üres volt mellettem az ágy.<br />
Csak hajnalban tudtam elaludni, a fáradtság végül legyőzött. Úgy tűnt, csak pár pillanatra hunytam le a szemem, mikor felriadtam. Először fogalmam sem volt, mi keltett fel, de a szobám előtt egyre hangosabban szólt a zene, én pedig kétségbeesetten fúrtam fejem a párnába.<br />
- Sergio Ramos! - sziszegtem a párnába, de nem adtam meg neki azt az elégtételt, hogy kinyitom az ajtót.<br />
Valószínűleg ő is rájött erre, mert a következő pillanatban megszólalt a telefonom. Nem a szokásos dallam szólt, hanem az <i>Ai se eu te pego</i>, a hívó pedig az ajtóm előtt egyre hangosabban énekelte a dalt.<br />
- Sose unod meg? - léptem ki végül a folyosóra, belátva, hogy ma már nem alszok többet.<br />
- Nem - vigyorgott rám. - Figyelj... három és <i>Sábado na balada...</i> - én pedig tehetetlenül nevettem el magam.<br />
Miután meggyőződött róla, hogy nem alszom vissza, elindult Xabi szobája felé. Sergio a válogatottban még saját magát is felülmúlta, ha összekerült Pepével, abból jó nem sülhetett ki. Megszokhattam volna már, hogy mindig ő kelt, de még reménykedek, hogy egyszer tovább tudok aludni hétnél úgy, hogy ő is a közelben van.<br />
A szemem sarkából láttam, hogy Sese már Cescnél jár, mikor Xabi állt meg mellettem.<br />
- Egyszer, csak egyszer lennék én az utolsó - morogta álmosan. - De mindig mi részesülünk abban a megtiszteltetésbe, hogy először minket kelt fel.<br />
- Sesét ismerve ő így fejezi ki, hogy minket különösen kedvel.<br />
Egyre több álmos csapattársam jelent meg a folyosón, kissé morcosak voltak ugyan, de nem tűntek mérgesnek. Megszoktuk már, hogy Sergio nem teljesen normális és talán hiányzott is volna az ébresztője, ha egyszer kimarad.<br />
- Hé Serg! - kiáltott oda neki Juanito. - Azt mond már meg, hogy ha vagy olyan kedves, hogy mindannyiunkat felkeltesz, miért nem ébreszted fel soha a Mestert? - kérdezte, mire elröhögtük magunkat, elképzelve edzőnk arcát, ahogy a táncoló Sergiora mered.<br />
- Sikerült - szólalt meg egy mély hang mögöttünk.<br />
Sese gyorsan kinyomta a zenét, a hirtelen beálló csendben mindenki del Bosquet fürkészte, aki végtelennek tűnő másodpercek után elmosolyodott, mi pedig megkönnyebbülten felsóhajtottunk. Ezt megúsztuk.<br />
<div style="text-align: center;">
×××</div>
<div style="text-align: justify;">
Két nappal később fáradtan vettem le a kesztyűimet egy hosszúra nyúlt edzés után. Hála az égnek a gdanski edzőközpont közel volt a szállodánkhoz, pár perc múlva már az ágyamban pihenhetek. Lassan sétáltam el a pálya széléhez, magamra öntöttem a kulacsomban lévő vizet, felfrissítve magam. Mikor visszanéztem, már csak Sese volt a pályán, ő azonban nem úgy nézett ki, mint aki menni készül. Tudtam, mit fog csinálni, úgyhogy elfojtva egy sóhajt visszahúztam a kesztyűimet és elindultam felé. Nem vett észre, elszántan futott neki és teljes erőből belerúgott a tizenegyespontra helyezett labdába, ami a kapu felső sarkában kötött ki.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Nem lenne jobb, ha egy kapus is lenne veled szemben? - kérdeztem, mire összerezzent és megpördült, hogy a szemembe nézhessen.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Fáradt vagy - mondta.</div>
<div style="text-align: justify;">
Vállat vonva kihalásztam a kapuból a labdát és odadobtam neki.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Kösz - mosolyodott el.</div>
<div style="text-align: justify;">
Legalább fél órát gyakoroltunk még, végül muszáj volt abbahagyni, kezdett sötétedni és del Bosque nem díjazta volna, ha elkésünk a vacsoráról. Nekem is jól jött ez a plusz edzés, rám fért egy kis gyakorlás büntetővédés terén.</div>
<div style="text-align: justify;">
Sergio nem mondott semmit, de tudtam, hogy nem ez volt ez első és nem is az utolsó alkalom. Az ilyen tornákon benne volt a levegőben az esetleges tizenegyespárbaj, ő pedig szeretett volna biztosra menni. Egyikünk sem hozta szóba az ominózus Bayern elleni esetet, az öltözőben soha nem volt téma, nem haragudtunk rá emiatt, de néha láttam, hogy maga elé meredve elbambul, ilyenkor valószínűleg ezen filózott.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Lara eljön valamelyik meccsre? </div>
<div style="text-align: justify;">
- Nem - rázta a fejét csalódottan. - Nincs is Spanyolországban, Moto GP-n van. És Sara?</div>
<div style="text-align: justify;">
- Holnap jön.</div>
<div style="text-align: justify;">
Ajkába harapott, hogy ne mondja ki, amit először gondolt, de így sem úszta meg, az oldalába könyökölve figyelmeztettem, hogy tartsa féken a gondolatait.<br />
Vacsora után a többiek még lent maradtak, én azonban csendben felmentem a szobámba, remélve, hogy ma könnyebben el tudok aludni. Hiányzott Sara. Azt hittem, ha kibírunk egymás nélkül két hetet, ez a négy nap viszonylag könnyű lesz, de tévedtem. Rá kellett jönnöm, hogy félig meddig viccesnek szánt mondatomban, miszerint egyre jobban szeret, azért hiányzok neki, több igazság volt, mint gondoltam volna. Hiányzott a mosolya, a nevetése, a gyönyörű, semmihez sem fogható zöld szemei, puha teste, ahogy az enyémhez simul éjszakánként. Az éjszakák voltak a legrosszabbak. Napközben még csak-csak el tudtam terelni a gondolataimat, muszáj volt koncentrálnom az edzéseken, a fiúk nem hagyták, hogy elkalandozzak. De este, a sötét szobában túl nagy és túl üres volt az ágy.<br />
Reggel csak egy átmozgató edzésünk volt, a meccs előtti napon már nem kockáztattunk. Mosolyogva néztem a többieket, arcukon ugyanolyan izgatottság játszott, mint amit én is éreztem, mindenki várta már a családját.<br />
Utolsóként léptem be a hotelbe, tudtam, hogy Sara még nem lesz itt. Néhányan már megérkeztek, Nando felváltva puszilgatta Norat és Leot, Cesc Daniellat üdvözölte szenvedélyesen, Alvaro pedig egyszerre ölelte Albat és Carlotat.<br />
Kopogtak a szobám ajtaján, én pedig észveszejtő sebességgel pattantam fel. Hatalmas hévvel téptem fel az ajtót, de nem Sara állt előtte, hanem Sergio. A csalódottság valószínűleg kiült az arcomra, mivel felnevetett.<br />
- Nem kéne ennyire örülni nekem. Már megyek is, csak át kell adnom a Mester üzenetét, miszerint nem alszik itt senki, nincs kivétel, holnap meccsünk lesz.<br />
Sóhajtva bólintottam, gondoltam, hogy valami ilyesmire kell számítanom. Most, hogy itt volt a család, akaratlanul is megkörnyékeztük volna az edzőt, hogy hátha enged egy kicsit. Természetesen igaza volt, a mérkőzés előtti éjszakán semmi nem terelheti el a figyelmünket, de azért jó volt egy kicsit álmodozni.<br />
- Hé - bökött a liftek felé, mire villámgyorsan megfordultam.<br />
Sara közeledett a folyosón, de még nem vett észre, a táskájával babrált. Hátrasimította haját az arcából, de a mozdulat közepén megmerevedett, mikor megpillantott a folyosó közepén. Egy hosszú pillanatig csak néztük egymást, aztán kitártam felé a karom, ő pedig gyorsan megszüntette a közöttünk lévő pár métert. Boldogan fúrtam arcom selymes hajába, tüdőmet átjárta mámorító illata. A lehetetlennél is közelebb próbáltam húzni magamhoz, teste minden egyes pontját érezni akartam, ahogy hozzám simul.<br />
- Te jó ég, nagyon hiányoztál - szorítottam ajkam a homlokára.<br />
- Nem is tudod, mennyire - mormolta a bőrömbe.<br />
Két kezem közé fogtam az arcát, szemem csak úgy falta tökéletes vonásait. Egy szűziesen lágy csókot nyomtam a szájára, de mikor másodjára is találkoztak ajkaink, már nem tudtam arra gondolni, hogy bárki megláthat minket. Fejemből elszállt az összes józan gondolat, csak az ajka maradt, ahogy az enyémhez simul, édes illata, bőre puhasága a tenyerem alatt.<br />
Mosolyogva szakadtunk el egymástól, megfogtam a kezét és a szobámba húztam.<br />
- Fáradt vagy? - öleltem át újra, mikor észrevettem a sötét árnyékokat a szeme alatt.<br />
- Nem, minden rendben. Csak túl puha a párnám hozzád képest - kulcsolta át a nyakam. - Nem tudnál becsempészni valahogy ide ma éjszakára?<br />
- Ez sajnos lehetetlen - nevettem el magam. - Itt leszel holnap?<br />
- Persze. Ki nem hagynám.<br />
Tudtam, hogy a Telecinco amúgy is ki fogja rendelni, de hangjából arra következtettem, hogy akkor is eljönne megnézni, ha nem kéne közvetítenie és ez jólesett. A támogatása és az önfeláldozása nélkül most nem lehetnék itt. Tudtam, hogy nem tudok annyi időt tölteni vele, amennyit megérdemel, de soha nem panaszkodott emiatt. Újra megcsókoltam, ezúttal hálásan, ő pedig egyből megérezte a különbséget.<br />
- Éhes vagy? Ígértem neked egy éttermet...<br />
- Tényleg kerestél egyet? - nevetett fel boldogan.<br />
- Mondtam, hogy elviszlek, nem?<br />
Fél óra múlva a lengyel étlapon próbáltam eligazodni, végül Sara - miután kedvesen kinevetett - lefordította nekem az angol szöveget, úgyhogy egy kissé körülményesen, de sikerült megrendelnünk az ebédet. Kérés nélkül beszélni kezdett az eddigi meccsekről, az elmúlt négy napjáról, mindenről, amiből kimaradtam, de neki fontos volt.<br />
- Hogy van a nagyapád? - kérdeztem hirtelen, de azonnal meg is bántam.<br />
Sóhajtott, elkapta rólam a tekintetét és szomorúan meredt a már félig üres tányérjára. Átnyúltam az asztalon és finoman végigsimítottam arccsontján.<br />
- Sajnálom - suttogtam.<br />
- Nem, nincs semmi baj - emelte fel a fejét. - Csak pont ma beszéltem anyával. Ha ilyen gyorsan romlik az állapota, nem biztos, hogy... - nem mondta ki, de tudtam, mire gondol.<br />
Bármit megtettem volna, hogy enyhítsek egy kicsit a fájdalmán, de tudtam, hogy ez most nem lehetséges. Soha nem kellemes érzés szembenézni a halállal, főleg akkor nem, ha egy hozzánk közel álló emberrel történik meg a legrosszabb.<br />
- Ne beszéljünk most erről - rázta meg a fejét. - Most ki akarom élvezni, hogy itt vagy velem.<br />
- Gyere, menjünk le a kikötőhöz. Gyönyörű a város.<br />
Egymást átölelve sétáltunk le a tengerhez, leültünk a rakparton és csendesen beszélgettünk. A tiszta, tengeri levegő itt még jobban érezhető volt, sirályok köröztek a fejünk felett, időről időre befutott vagy éppen elindult egy-egy hajó. Mosolyogva integettem Pepének, aki a családjával szintén a kikötőt választotta, aztán újra Sara felé fordultam.<br />
- Halljam, hány srácnak kellett már átadnod az üzenetem?<br />
- Ne akard tudni - nevette el magát, a szeme csillogott, élvezte a helyzetet. - Tíz után már nem számoltam.<br />
Egyik kezem a dereka köré fontam, közelebb húztam magamhoz, a másikat a combjára simítottam és megcsókoltam.<br />
- Féltékeny vagy? - kérdezte huncut mosollyal.<br />
- Nem - mondtam őszintén. - Szerintem ők féltékenyek rám, hogy ilyen gyönyörű barátnőm van.<br />
- Bolond vagy - hajtotta fejét a mellkasomra. - De szeretlek.<br />
- Én is szeretlek - suttogtam a hajába. - A végtelenségig itt tudnék maradni, de ez lehetetlen - sóhajtottam, mikor ránéztem az órámra.<br />
Túl gyorsan közeledett a vacsora időpontja, amit már újra a csapattal kellett töltenem. Sara megérezte a feszültséget a testemben mert elhúzódott és apró grimasszal felállt.<br />
- Mennünk kell - mondta.<br />
- Vagy el is rabolhatlak, felszállunk arra a hajóra - böktem az egyikre - és egy hónap múlva visszajönnénk.<br />
- Nem fogod miattam kihagyni az EB-t. De bármikor elrabolhatsz - nyomott egy puszit az arcomra, mielőtt visszaindultunk volna.<br />
A hotel előtt szembefordítottam magammal, átöleltem és homlokom az övének döntöttem.<br />
- Ügyes legyél! - susogta. - Ha holnap nyertek, a többi meccs már meglesz.<br />
- Jó lenne, ha ilyen egyszerű volna - nevettem fel halkan, aztán összeillesztettem ajkainkat egy hosszú csókra. - Ha még öt percet maradsz tuti, hogy felviszlek valahogy - sóhajtottam.<br />
- Ne kísérts!<br />
- Most azért kell elmenned, hogy tudjak aludni. De pont azért nem tudok aludni, mert nem vagy ott velem.<br />
- Tudom, Iker - ölelt még szorosabban. - Én is így vagyok vele. De holnap a meccs után talán el tudok szabadulni egy fél órára, akkor nem kell megint napokat várni. Majd üzenek valahogy.<br />
- Minden rosszba beleviszel - csókoltam a nyakába elfojtott nevetéssel. - De nem bánom.<br />
- Menned kell - mondta ki, amit mindketten szerettünk volna elkerülni. - Sok sikert! Vigyázz magadra! És aludj jól, amennyire ez lehetséges - mondta, minden mondat után egy csókkal ajándékozva meg, végül finoman lökött egyet rajtam, hogy menjek már.<br />
- Jó éjt! - hajoltam le hozzá egy utolsó utáni csókra, aztán kénytelen kelletlen elengedtem a derekát és belöktem a hotel ajtaját.<br />
Visszanéztem, még ott állt, úgyhogy intettem neki egy utolsót, mielőtt csatlakoztam volna a többiekhez a vacsorához.</div>
</div>
Csannahttp://www.blogger.com/profile/00156515982930081142noreply@blogger.com2tag:blogger.com,1999:blog-7525620662600224066.post-69636492131959730932013-08-22T22:10:00.000+02:002013-08-22T22:10:12.772+02:00Hetedik díj :)Sziasztok! Köszönöm a díjat <a href="http://letmeloveu1dfanfic.blogspot.hu/">Eni V.</a>-nek, jólesik, hogy gondolt rám :)<br />
<br />
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<a href="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEgV8wRODNjw0yjCK9n6rHTRBAy-lCmp1nv8KwrIy_zf9bhwuzf2GbeWl7At0pDg2h_4q5FTZs5jlqH-BXVs9Da62GPdpnXNHN2TNQ9NiCH14eIaulwXXVQw2537OuFU1UOuODfP-sP90lM/s1600/d%C3%ADj.jpg" imageanchor="1" style="margin-left: 1em; margin-right: 1em;"><img border="0" src="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEgV8wRODNjw0yjCK9n6rHTRBAy-lCmp1nv8KwrIy_zf9bhwuzf2GbeWl7At0pDg2h_4q5FTZs5jlqH-BXVs9Da62GPdpnXNHN2TNQ9NiCH14eIaulwXXVQw2537OuFU1UOuODfP-sP90lM/s1600/d%C3%ADj.jpg" /></a></div>
<br />
Szabályok:<br />
Írj magadról 11 dolgot!<br />
Válaszolj 11 kérdésre!<br />
Tegyél fel 11 kérdést!<br />
Küldd tovább 11 embernek!<br />
<br />
<u>Írj magadról 11 dolgot!</u><br />
1. Töriből OKTV-re megyek idén<br />
2. Álmodozó típus vagyok<br />
3. Szoktam ezzel a történettel álmodni<br />
4. Budapesten szeretnék továbbtanulni<br />
5. Jelenleg táncolok és énekelek, mert most láttam meg a kezdőcsapatokat a ma esti meccsre és az első helyen Iker Casillas van :)<br />
6. Nem mondanám magam nagy szakácsnak<br />
7. Imádom az angolt, nem szeretem a németet és minden vágyam, hogy megtanuljak spanyolul<br />
8. Azt hiszem, romantikus típus vagyok<br />
9. Körömlakk mániám van<br />
10. Szeretek énekelni, de csak ha egyedül vagyok...<br />
11. Ha tehetem, a spanyol válogatott összes meccsét megnézem, a legjelentéktelenebbet is<br />
<br />
<u>Válaszolj 11 kérdésre!</u><br />
1. Mi a legfőbb célod az életedben jelenleg?<br />
Eldönteni végre, hogy hova megyek továbbtanulni, mert lassan - na jó, nagyon gyorsan - kéne egy jövőkép...<br />
2. Mit gondolsz a történetedről?<br />
Ááá de nehéz :) Vegyesek az érzelmeim, valamilyen szinten büszke vagyok magamra, amiért elég bátor voltam és belefogtam, ma meg már az 56. fejezetnél tartok. Próbálok minél egyedibb maradni és minőségi munkát kiadni a kezem közül, olyat, amit én is elolvasnék, ha arról lenne szó. Nyilván vannak olyan részek, amiket különösen szeretek, meg olyanok is, amiket annyira nem, de összességében sajnálni fogom, ha vége lesz.<br />
3. Demi Lovato vs. 1D Heart attack?<br />
Egyik sem az én stílusom.<br />
4. Olvasod a blogom, ha igen, egy soros véleményt kaphatok? :P<br />
Nem olvasom, de a kinézete tetszik.<br />
5. Babonás vagy?<br />
Nem minden esetben, de a spanyolok meccseinél a kanapé egy bizonyos részén vagyok hajlandó ülni, mert akkor nyernek :)<br />
6. Szereted a sajtot?<br />
Igen.<br />
7. Régóta blogolsz? (dátumot kérünk szépen)<br />
A pontos dátum nincs meg, az első blogomat töröltem, a mostanit 2012. 01. 30-án nyitottam.<br />
8. Szeretsz ezekre a kérdésekre válaszolni?<br />
Igen. Van néhány, amin meglepődöm, de összességében igen.<br />
9. Hallgatsz most valamilyen zenét?<br />
<a href="http://www.youtube.com/watch?v=_i74AfP_85E">http://www.youtube.com/watch?v=_i74AfP_85E</a> jó, tudom, de hangolódni kell a meccsre :)<br />
10. Meddig tart kb., amíg megírsz egy fejezetet/részt a blogodhoz?<br />
Nagyon változó. Napokig csak ötletelek, hogy mit kéne belerakni, maga az írás mostanában csak két-három óra, de régebben volt, hogy egy napokig mindössze pár sort írtam, aztán a következő nap meg alig tudtam abbahagyni.<br />
11. Szereted a körömlakkokat?<br />
Nagyon-nagyon :)<br />
<br />
Köszönöm még egyszer, én már nem adom tovább a díjat, mert mindenki megkapta, akinek adni szeretném, de jólesik, hogy gondoltál rám.<br />
Csanna<br />
<br />Csannahttp://www.blogger.com/profile/00156515982930081142noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-7525620662600224066.post-53957273345249307422013-08-22T13:59:00.000+02:002014-05-06T17:24:50.014+02:0056. fejezet<div class="separator" style="clear: both; text-align: justify;">
<i>Sziasztok! Már itt is van az új rész, visszaolvasva látom, hogy jó hosszú lett. Köszönöm az előző részhez érkezett pipákat és kommentet :) Remélem, ez is tetszeni fog nektek</i></div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: justify;">
<i>Puszi</i></div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: justify;">
<i>Csanna</i></div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<br /></div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<a href="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEhnc8bqROQilv8Z3AvVBQcwyBrRzd0VEWfrx6aSKK2ygyHNg49H0st8m54iRcGTCPv1HcOjC6_F4NHlsXNlfuxg_-BTu3fbTsgbh0uCs471sYNphQ3YLX2Du1A8RZb0Y0UnyCf32SDZLjU/s1600/s1~3.jpg" imageanchor="1" style="margin-left: 1em; margin-right: 1em;"><img border="0" src="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEhnc8bqROQilv8Z3AvVBQcwyBrRzd0VEWfrx6aSKK2ygyHNg49H0st8m54iRcGTCPv1HcOjC6_F4NHlsXNlfuxg_-BTu3fbTsgbh0uCs471sYNphQ3YLX2Du1A8RZb0Y0UnyCf32SDZLjU/s320/s1~3.jpg" height="320" width="255" /></a></div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
<i>2012 június</i></div>
<div style="text-align: justify;">
A válogatott keret kihirdetése és a barátságos meccsek között volt pár nap, mindannyian tudtuk, hogy valószínűleg ezek lesznek az utolsó nyugis napok, mielőtt elkezdenénk a felkészülést, elutaznánk Lengyelországba és megkezdődne az Európa bajnokság. Sarával úgy döntöttünk, elvonulunk egy kicsit a világ - és főleg a mostanában folyamatosan rólunk cikkező sajtó - elől, erre tökéletes helyszín volt Corral de Almaguer. Sara szülővárosában a paparazzók látványosságnak számítottak mikor néha felbukkantak, úgyhogy széles mosollyal csuktam be a kocsiajtót, mikor megérkeztünk a szülei házához. Ebben a három napban a lehető legtöbb időt kívántam Sarával tölteni, mindenféle stressz nélkül. Ezúttal "lehetett a barátnőm" a kontinensbajnokság alatt, a Szövetség nem ellenkezett, de a világbajnokság hajtásából kiindulva tudtuk, hogy nem sok időnk lesz egymásra.</div>
<div style="text-align: justify;">
Felvittem a cuccainkat Sara szobájába és letettem az egyszemélyes ágy mellé, amely láttán fantáziám szárnyra kapott. Magam elé képzeltem, ahogy összefonódva, meztelenül fekszünk rajta, de gyorsan próbáltam kiűzni fejemből ezeket a képeket. Míg itt vagyunk, semmi ilyen nem fog történni.</div>
<div style="text-align: justify;">
Ez volt az első alkalom, hogy a látogatásunk nem csupán egy napra szólt, a kialakuló helyzet miatt próbáltam egész nap visszafogni magam, csak akkor csókoltam meg hosszabban, akkor kalandoztak kezeim merészebb tájakra, mikor Goya és Irene nem voltak a szobában. Sara nyilván tudta, hogy miért vagyok ilyen és nemes egyszerűséggel kinevetett. A szemében játszó huncut csillogásból tudtam, hogy nem fogja megkönnyíteni a dolgom.</div>
<div style="text-align: justify;">
Vacsora után segítettem leszedni az asztalt és kivittem a tányérokat a konyhába. Sara mosogatni kezdett, úgyhogy magamra vállaltam a törölgetést. Irene és Goya hangja behallatszott a nappaliból, mi azonban csendben dolgoztunk. Mikor az utolsó tányért is beraktam a szekrénybe, Sara megállt előttem és átölelte a nyakam.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Csókolj meg - suttogta.</div>
<div style="text-align: justify;">
Elmosolyodtam nyílt kijelentésén, aztán megtettem, amit kért. Próbáltam minél finomabban csókolni, de neki más elképzelései voltak. Vadul a hajamba túrt, nyelve rátalált az enyémre, miközben finoman harapdálta ajkamat.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Azt akarom, hogy olyan legyél, mint otthon - susogta, mikor elszakadtunk egymástól. - Ne fogd vissza magad, csak azért, mert itt van a családom.</div>
<div style="text-align: justify;">
Lehajoltam, belecsókoltam a nyakába, majd végigpusziltam válla vonalát. Imádtam a bőre édes ízét, imádtam az illatát, ezt a tiszta <i>Sara illatot.</i></div>
<div style="text-align: justify;">
- Ne kérd tőlem, hogy támadjalak le a nappali közepén.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Nem is ezt mondom - nevette el magát. - Anya tudja, hogy két és fél éve együtt vagyunk, nem most jött le a falvédőről. Semmi kifogása nem lesz az ellen, ha végre megcsókolsz rendesen és úgy viselkedünk, mint akik szeretik egymást - mosolygott rám, aztán kihúzott a konyhából.</div>
<div style="text-align: justify;">
Leültem a kanapéra, vártam, hogy Sara is elhelyezkedjen mellettem, de ő úgy döntött, ma mindenképpen megtöri az ellenállásomat és az ölembe ült. Mikor átöleltem a derekát, nekidőlt a mellkasomnak és bár nem láttam az arcát, tudtam, hogy ajkán győzedelmes mosoly ragyog. Goyának rengeteg kérdése volt az esküvővel kapcsolatban, sokáig beszélgettünk.</div>
<div style="text-align: justify;">
Azon kaptam magam, hogy apró köröket rajzolok Sara derekára, mire ő hátrafordult és egy puszit lehelt az arcomra. Elkaptam Goya pillantását, ahogy mosolyogva figyelt bennünket és rá kellett jönnöm, hogy igaza volt Sarának.</div>
<div style="text-align: justify;">
A szobája ajtaja épp, hogy becsukódott mögöttünk, de ő ajkait már az enyémre szorította. Tudtam, hogy mit tervez és nevetve toltam el magamtól.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Nem, Sara - ráztam meg a fejem. - Ha akarod, megcsókollak bárki előtt, de nem fogok veled szeretkezni, mikor Irene itt alszik a mellettünk lévő szobában, anyukád meg eggyel arrébb.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Szende szűz - nyújtotta ki a nyelvét, aztán ügyet sem vetve rám, vetkőzni kezdett.</div>
<div style="text-align: justify;">
Kínlódva figyeltem, ahogy sorra tűnnek el róla a takaró anyagok, végül csupán fehérneműben állt előttem. Azt hittem, ezzel végzett, de tévedtem. Előhalászta a mezemet a bőröndből, a melltartója kapcsához nyúlt és elképesztő lassúsággal vette le. Ajkamba harapva figyeltem, ahogy az ismerős domborulatok előtűnnek, aztán újra elvesznek a pizsamája alatt.</div>
<div style="text-align: justify;">
Túlságosan is ugyanazt akartam, mint ő és tisztában is volt vele. Ahogy azzal is, hogy nem az a típus vagyok, aki a szülei házában teperi le, ezért húzta kicsit az agyam, de a mesterkedése túlságosan jól sikerült. Végignézett rajtam, szemei csak egy pillanattal időztek tovább a nadrágom elején, de neki ennyi is elég volt és győztes mosollyal feküdt be az ágyba. Kissé dühösen feküdtem le mellé, erősen markoltam meg a derekát és szorosan magamhoz húztam, hogy érezze csábítása eredményét.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Miért csinálod ezt velem? - suttogtam a hajába. - Miért akarod ennyire? Tudod, hogy én is szeretném, de itt nem fogom megtenni.</div>
<div style="text-align: justify;">
Válasz helyett nyakamra szorította forró ajkát, mire tehetetlenül fordultam a hátamra, kibontakozva öleléséből. A plafont nézve próbáltam lehiggadni, kevés sikerrel. A keskeny ágyon muszáj volt szorosan összebújnunk, így a testem minden pontja bizsergett, még többet akarva. A szemeim előtt képek villantak fel, amik nem segítettek az alhasamban lévő görcs feloldásán. Percekig feküdtünk néma csendben, tudtam, hogy ő sem tud aludni. Két lehetőségünk volt és egyértelmű volt, hogy melyiket fogom választani.</div>
<div style="text-align: justify;">
Egy sóhajjal megadtam magam és felé gördültem. Láttam, hogy felcsillannak a szemei, de még mielőtt megszólalhatott volna, megcsókoltam. Ujjai már a hajamban kalandoztam, lábait a csípőm köré kulcsolva vont még közelebb magához. Az elfojtott vágyak hirtelen robbantak ki belőlük, tudtuk, hogy ezt most gyors és vad lesz. Leszedtem róla a mezt, ajkam végighúztam a bőrén, egyszerre haraptam és csókoltam, miközben ő már a boxeremet rángatta le rólam. Borzasztóan szerettem volna egyből összeilleszteni testünket, de józan eszem azt súgta, hogy ne siessem el. Egyikünk sem vágyott most hosszas bevezetésre, de perceken keresztül csak simogattuk és csókoltuk egymást. Mikor már mindketten készen álltunk, megemelte a csípőjét, így testünk összeforrt.</div>
<div style="text-align: justify;">
Egyre vadabbul szerettük egymást, csípőm mozgása gyorsan űzött mindkettőnket a végső robbanás felé. Mellei minden egyes mozdulatnál a mellkasomat súrolták, puszikkal lepte be vállamat, néha pedig megharapott, hogy elfojtsa nyögéseit. Ahogy közeledtünk a csúcshoz, úgy lettünk akaratlanul is egyre hangosabbak.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Ssh! - ajkam az övére tapasztottam, hogy tompítsam sóhajainkat, miközben szinte teljesen leálltam a mozgással, édes kínokat okozva magunknak.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Iker - könyörgött hangtalanul.</div>
<div style="text-align: justify;">
Finoman fogaim közé vettem alsó ajkát, fordítottam a helyzetünkön, engedtem, hogy ő irányítson. Szorosan átöleltem a hátát, elszakadtam ajkaitól és áttértem a kulcscsontjára, de mielőtt még lentebbi tájakra tévedtem volna, visszahúzta magához az arcom és megcsókolt, ezzel egy időben éreztem, hogy teste megfeszül, majd remegés futott végig rajta. Magamra szorítottam a csípőjét, pár pillanat múlva én is megtapasztalhattam a semmihez sem fogható érzést.</div>
<div style="text-align: justify;">
Egy reszketeg sóhaj kíséretében mellém gördült, mosolyogva simított végig az arcomon.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Ne mondj semmit! - nevettem el magam halkan, miközben magunkra húztam a takarót.</div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
Reggel óvatosan kimásztam Sara mellől és vigyorogva néztem végig meztelen testén. A haja kócos volt, az ajka a szokásosnál is pirosabb, a kulcscsontján a halvány, de észrevehető karcolásokat nyilvánvalóan a borostám okozta. Leguggoltam mellé, hogy szemügyre vegyem a melle alatti harapásnyomnak tűnő foltot, mikor megmozdult és kinyitotta szemeit. Végignézett ruha nélküli alakomon, aztán lassan mosolyra húzta a száját.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Még nem öltöztél fel? Mi lesz, ha bejön valaki és meglát minket így? - kérdezte kedvesen gúnyolódva.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Tegnap éjszaka megváltozott a véleményem. Meggyőző tudsz lenni, ha akarsz.</div>
<div style="text-align: justify;">
Megállt mellettem és ő is szemügyre vette a foltokat, aztán a tükrön keresztül rám vigyorgott.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Úgy tűnik, mindent megtettünk, hogy halkak legyünk - fordult szembe velem, végigsimított a vállamon, melyen ott voltak esti szenvedélyének nyomai.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Anya? - kérdezte Sara, mikor a konyhában csak Irene-t találtuk.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Vásárol - kortyolt bele a kávéjába.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Mióta kávézol? - vonta össze a szemöldökét Sara.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Ha a mai éjszakát is úgy tervezitek tölteni, mint a tegnapit, szóljatok és lejövök a kanapéra aludni. Vékonyak a falak - vigyorodott el.</div>
<div style="text-align: justify;">
Összenéztünk Sarával egy pillanatra, aztán én zavartan elfordultam, ő azonban kihívóan nézett húgára.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Valami gond van?</div>
<div style="text-align: justify;">
- Nem, nincs ezzel semmi baj, felnőttek vagytok - Irene láthatóan élvezte a dolgot, én azonban szerettem volna, ha ejtjük a témát.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Aludj nyugodtan a szobádban ma este - mondtam, mire Sara döbbenten pillantott rám.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Csak hülyéskedünk, Iker! Mikor két éve hazaestem decemberben, semmire sem vágytam, csak hogy kisírhassam magam és elfelejtsem az aznap estét, de te akkor sokkal hangosabb voltál, mint mi tegnap éjszaka - nevetett Irene-re, aztán egy puszit nyomott testvére arcára és el volt intézve az apró vita.</div>
<div style="text-align: justify;">
Mosolyogva fordult felém, de mikor meglátta, milyen feszült vagyok, elkomorodott. Tudtam, hogy arról beszélt, mikor majdnem a szakításig összevesztünk és fájt hallani, hogy ennyire megbántottam. Mégsem emiatt szorítottam ökölbe a kezem, nem emiatt feszült meg a testem összes izma. Szó nélkül sarkon fordultam és visszamentem Sara szobájába.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Iker, ne haragudj, sajnálom, nem úgy értettem - jött utánam Sara és becsukta maga mögött az ajtót.</div>
<div style="text-align: justify;">
A földön még ott hevertek az éjszaka egymásról eltávolított ruhadarabok, de most egy pillantásra sem méltattam őket. Becsapva éreztem magam, mint akit kihasználtak, a düh lassan áradt szét a testemben.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Szólhattál volna, hogy azért volt az egész, mert vissza akartál vágni - kezdtem fojtott hangon, de tudtam, hogy nem fogom tudni halkan végigmondani.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Mi van? - kérdezte apró mosollyal, de az is gyorsan eltűnt, mikor belenézett megbántottságtól csillogó szemeimbe.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Igazán jólesik, hogy csak azért feküdtél le velem, mert vissza akartál adni egy álmatlan éjszakát a testvérednek. Mondhattad volna hamarabb is, akkor nem kérem, hogy halkabb legyél.</div>
<div style="text-align: justify;">
Arcára kiült a döbbentet, majd gyorsan felváltotta a kétségbeesés.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Nem, hát persze, hogy nem! Iker, úgy néztem én ki, mint akinek az a célja? És különben sem <i>lefeküdtem</i> veled, azt a tinilányok csinálják a pasijukkal, akit alig pár hónapja ismernek...</div>
<div style="text-align: justify;">
- Jó, hogy a szavak jelentésén vitatkozunk - szúrtam közbe cinikusan.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Hallgass végig, kérlek - suttogta.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Mi másért akartál volna ennyire elcsábítani? Tudtad, hogy mit kell csinálnod, hogy ne álljak ellen - böktem idegesen a földön heverő mezre és a falatnyi selyemből álló bugyijára.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Mert azt akarom, hogy ezt a házat ugyanúgy az otthonodnak tekintsd, ahol nem kell visszafognod magad. És tegnap alig csókoltál meg, mikor este simogatni kezdtél, már tudtam, hogy nem fogok tudni úgy aludni, hogy te félmeztelenül fekszel mellettem - pirult el. - Eszembe se jutott Irene, mikor feljöttünk. Ma reggel is csak azért hoztam fel azt az éjszakát, mert láttam, hogy zavarban vagy és ismerem a húgom, nem mindig veszi észre, hol a határ. Azt akartam, hogy szálljon le rólad. Fogalmam sem volt, hogy ezt a következtetést fogod levonni.</div>
<div style="text-align: justify;">
Sóhajtva félrenéztem, mire bizonytalanul közelebb lépett hozzám. Keze felcsúszott a karomon, végigsimított a vállamon, végül megállapodott az arcomon.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Soha nem használnálak ki, főleg nem <i>ezért.</i></div>
<div style="text-align: justify;">
Lehunyt szemekkel vettem néhány mély levegőt, éreztem, ahogy csökken a feszültség a testemben. Lassabban és bizonytalanabbul, mint szoktam, de átöleltem a derekát, mire érezhetően felengedett és fejét a mellkasomra hajtotta.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Sajnálom. Hülye voltam, át kellett volna gondolnom, hogy másképp is lehet értelmezni - kért bocsánatot.</div>
<div style="text-align: justify;">
Puszit nyomtam a homlokára és rámosolyogtam, de ő zavartan lehajtotta a fejét.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Na, most mi történt? - emeltem fel az állát.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Semmi, semmi - motyogta, de pirosló arca másról árulkodott.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Ez a semmi szép színt varázsolt neked.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Ez annyira... Nem szoktunk erről beszélni, legalábbis nyíltan nem és...</div>
<div style="text-align: justify;">
- Ezek után még kíváncsibbá tettél - fontam össze mosolyogva karom a mellkasom előtt.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Szóval... Tudom, vagyis inkább sejtem, hogy a testem rád milyen hatással van. Mármint te férfi vagy és... - egyre szélesedő mosollyal hallgattam zavart dadogását. - És jólesik, hogy így reagálsz meg minden. Ez fordítva is így van, én is hasonlóképpen gondolom rólad - arca már egészen piros volt, még csak véletlenül sem nézett rám, inkább a mellkasomat tüntette ki figyelmével. - Azt akarom, hogy tudd, én soha nem használnám fel. Azért csinálom, mert remélem, hogy élvezed és az önbecsülésemnek is jót tesz, amiket mondasz, de ez csak... Ha akarok valamit, azt megbeszélem veled és nem így szerzem meg - hadarta. - Nem segítenél? - kérdezte végül, mert látta, hogy remekül szórakozom.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Sara - mondtam lágyan. - Azt, hogy hogyan reagálok rád, ne most beszéljük meg, mert nagyon hosszú lenne, legyen elég annyi, hogy tökéletes vagy. Tudom, hogy mit akarsz mondani, de eddig is tudtam, hogy te nem ilyen vagy. Azt is tudom, hogy az éjszaka ugyanannyit jelentett neked, mint nekem. Nem akartam kiabálni veled. Azt pedig, hogy te mit gondolsz rólam... Kicsit bővebben is kifejthetnéd - kacsintottam rá, mire felnevetett és lábujjhegyre állt, hogy meg tudjon csókolni.</div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
Az egész napot együtt töltöttük a családjával, nyoma sem volt köztünk a reggeli feszültségnek. </div>
<div style="text-align: justify;">
- Mikor lesz kész a ruhád? - kérdezte Irene.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Hát, még az EB előtt elmegyek egy próbára, utána már csak el kell hozni az esküvőre.</div>
<div style="text-align: justify;">
Mindhármójuk arcán valami különleges kifejezés ült, mikor a ruháról beszéltek, tudtam, hogy különleges lesz.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Iker, ha meglátod, tuti te is elsírod magad. Fantasztikusan néz ki benne - mosolygott rám Irene.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Mint mindenben - nyomtam egy puszit Sara hajába. - De már annyit beszéltetek róla, hogy tényleg kíváncsi vagyok.</div>
<div style="text-align: justify;">
Mikor megszólalt Goya telefonja, csak egy pillanatra kaptuk oda a fejünket, aztán visszatértünk az eredeti témához. Azonban Goya elsápadt, felpattant és gyorsan kiment, miközben némán hallgatta a vonal túlsó végén beszélő valakit. A két lány ijedten nézett össze, azonnal tudtuk, hogy történt valami.</div>
<div style="text-align: justify;">
Percekkel később jött vissza, tekintete párás volt a könnyektől. Irene és Sara is odasietett hozzá, kérdőn néztek össze. Nem tudtam, mi történt pontosan, de éreztem, hogy most nem kellek ide.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Felhívom Sergiot - pattantam fel, de Sara a karom után kapott.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Maradj itt - könyörgött.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Sara, ez családi ügy, nem akarok....</div>
<div style="text-align: justify;">
- Pontosan azért maradj itt. Mondtam már, hogy a családhoz tartozol - suttogta halkan, hogy csak én halljam. - Kérlek maradj, szükségem van rád.</div>
<div style="text-align: justify;">
Sóhajtva bólintottam és engedtem, hogy a karjaim közzé fúrja magát. </div>
<div style="text-align: justify;">
- Tényleg jobb, ha itt maradsz Iker, mert téged is érinteni fog a dolog - bólintott Goya. - A kórházból hívtak, most vitték be a nagyapátokat. Eddig is beteg volt, de ma rosszabbra fordult az állapota. Az orvosok megtesznek mindent, ha lehet, hazaengedik az utolsó... - csuklott el a hangja. - Egy-két hónapra - suttogta végül.</div>
<div style="text-align: justify;">
Mikor felfogtam, mit jelentenek a szavai, szomorúan hunytam le a szemem és még szorosabban húztam magamhoz Sarát, éreztem, ahogy elgyengül. Sokszor találkoztam Sara nagyapjával, tudtam, milyen erős szálak fűzik őt össze az unokájával. Azt is tudtam, hogy cukorbeteg, de legutóbbi találkozásunk alkalmával még teljesen rendben volt. Bár már közelebb volt a nyolcvanhoz, mint a hetvenhez, mégis mindig vidám volt, imádta a kertjét. Tudtuk, hogy össze fogja törni, ha nem mehet ki többé a házból.</div>
<div style="text-align: justify;">
Vártam, hogy Sara kisírja magát, hogy egy kicsit könnyebb legyen a teher, de mikor a szemébe néztem, nem láttam könnyeket. Erősnek akart látszani. </div>
<div style="text-align: justify;">
Megértettem, miért mondta Goya, hogy maradjak, hiszen az esküvő a jövő hónapban lesz. Egyelőre nem akartam erről beszélni, ezt a döntést nem nekem kellett meghoznom.<br />
Hosszú percekig álltunk csendben, mindenki elmerült a gondolataiban. Végül Sara kissé elhúzódott és felnézett rám.<br />
- Elmegyünk sétálni?<br />
Bólintottam, mire felszaladt, hogy kicsit rendbe szedje magát. Egymást átölelve, céltalanul mászkáltunk a városban, míg végül ránk sötétedett. Egy csendes étteremben megvacsoráztunk, de egyikünknek sem volt kedve tovább menni. Éreztük, hogy most jött el az ideje, hogy szóba hozzuk az esküvő témáját.<br />
- Sara - simítottam végig a kézfején. - Én ezt nem dönthetem el.<br />
- Olyan.. nehéz. Ha azt mondom, hogy tartsuk meg, akkor ő nem lehet ott, vagy azért, mert nem tud eljönni, vagy mert már... - hallgatott el elcsukló hanggal. - Ha azt mondom, hogy ne most tartsuk meg, akkor kárba megy minden munka és nem akarlak megbántani ezzel. Tudom, hogy mennyire várod...<br />
- Kérlek Sara, most ne rám gondolj - mondtam. - Most nem én vagyok a fontos. Ha úgy érzed, hogy tudunk örülni akkor is, ha ő valamilyen okból nem lesz ott, akkor ne töröljük. De nem akarom, hogy szomorú légy aznap. Inkább várjunk, ha úgy érzed, az a helyes.<br />
- Nem tudom, Iker - nyögött fel. - Annyira vártam már, de tudom, hogy mindig oda fogok nézni, ahol neki kéne ülnie. Ő mindig ott volt nekem, ha szükségem volt rám és nem szeretném, ha úgy tartanánk meg, hogy ő közben otthon fekszik az ágyban. Vagy ha már nem... ha már nem élne, akkor is úgy érezném, hogy nem ünnepelhetek úgy, hogy ő nincs köztünk. De ha lemondom, akkor tudom, hogy mérges lesz rám, mert miatta van ez az egész és neki az a fontos, hogy boldog legyek.<br />
Vett egy mély levegőt, egy pillanatra félrenézett, látszott rajta, hogy eldöntötte.<br />
- Ne most legyen - suttogta végül.<br />
Átöleltem a nyakát és hosszú puszit nyomtam a homlokára. Éreztem, hogy ez a jó döntés.<br />
- Ne haragudj rám - mondta halkan, de megráztam a fejem, mielőtt tovább mondhatta volna.<br />
- Eszembe sincs. Nyilván szomorú vagyok, hiszen vártam már, de te is így vagy ezzel. Sara, ez volt a helyes döntés, én is így gondoltam.<br />
- Menjünk haza - kérte.<br />
Belépve a házba Goya és Irene is kérdőn nézett Sarára, tőle várták a választ, de ő segítségkérő pillantást vetett rám.<br />
- Nem most lesz az esküvő - mondtam ki.<br />
Nem válaszoltak, hagyták, hogy felmenjünk és rendbe szedjük a gondolatainkat. Sara csendben tett-vett, végül bement a fürdőszobába és csak hosszú idő után jött ki. Látszott rajta, hogy nagyon tartani akarja magát, de elkaptam egy-egy pillanatot, mikor maga elé meredve bámult, aztán gyorsan kipislogta könnyeit.<br />
<a href="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEiHpEiIZV97_SPxVzDQAJCzkgD3vs1W-mAj8yooscvQA4Z1aRHD1jvuYE6VMJ3pdfk7-TgjAXLgVnV3gHJ0gewfaRiXdt543da6H8WMNKy7QFHoX4pPARxt-HNT88ooN6fbQjonN3p9afo/s1600/tumblr_mrs6ktSsmq1rtrxkho1_500.jpg" imageanchor="1" style="clear: right; float: right; margin-bottom: 1em; margin-left: 1em;"><img border="0" src="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEiHpEiIZV97_SPxVzDQAJCzkgD3vs1W-mAj8yooscvQA4Z1aRHD1jvuYE6VMJ3pdfk7-TgjAXLgVnV3gHJ0gewfaRiXdt543da6H8WMNKy7QFHoX4pPARxt-HNT88ooN6fbQjonN3p9afo/s200/tumblr_mrs6ktSsmq1rtrxkho1_500.jpg" height="188" width="200" /></a>Este mindkét karommal szorosan átöleltem, mindkettőnknek szüksége volt a másik közelségére.<br />
- Szeretlek - suttogtam és megpusziltam az arcát.<br />
- Én is szeretlek - fordította oldalra fejét egy rövid csók erejéig.<br />
Így aludtunk el, összeölelkezve, de mikor az éjszaka közepén felébredtem, Sara az ágy szélén feküdt, testét rázta a zokogás. Csendesen mögé gördültem és újra a karjaimba vontam, mire felém fordult és arcát a mellkasomba temette. Nem mondtam semmit, csak csendben simogattam a hátát, hagytam, hogy kisírja magát.<br />
Hosszú percek múlva csitult egy kicsit teste remegése, már nem kapkodta annyira a levegőt.<br />
- Itt vagyok, Sara. Segítek - töröltem le könnyeit.<br />
- Mindig ott volt nekem, mikor kicsi voltam. Emlékszem, mikor szüretelni kellett, maga mellé ültetett a traktorban, kivitt a kertjébe és mindig én szedhettem le az első fürtöt. Olyan nehéz elfogadni, hogy csak pár hónapja maradt. És az esküvő - csuklott el a hangja. - Annyiszor elképzeltem már, ahogy meglátsz a ruhámban és átölelsz, ahogy a fülembe suttogsz, ahogy kimondod az igent... - remegett meg újra.<br />
Kinyitottam a számat, hogy válaszoljak, de ő gyorsabb volt és egyszerűen megcsókolt. Ez a csók most több volt, mint a vágynak a kifejezése, nem csak az ajkunk, de a lelkünk is találkozott. Szükségünk volt egymásra, ma mindketten összetörtünk egy kicsit és a gyógyulás csak így volt lehetséges. Egybeforrott ajkunk többet üzent most, mintha beszélgettünk volna.<br />
Mikor elváltunk, láttam a szemén, hogy megnyugodott és egy halvány mosoly is feltűnt az arcán. Figyeltem, míg elalszik, vonásai lassan kisimultak. Ekkor egy lágy csókot nyomtam a homlokára, aztán hajába fúrtam a fejem és lassan én is elaludtam.</div>
Csannahttp://www.blogger.com/profile/00156515982930081142noreply@blogger.com7tag:blogger.com,1999:blog-7525620662600224066.post-35573643533528110752013-08-14T21:37:00.000+02:002014-05-06T17:04:04.734+02:0055. fejezet<div style="text-align: justify;">
<div class="separator" style="clear: both; text-align: justify;">
<i>Sziasztok! Most hozom a frisst, mert a hétvégén Eötvös kupa lesz, úgyhogy nem sok szabadidőm lesz és nem akartam késni vele. Nem sok mindent tudok mondani róla, csak annyit, hogy hosszú lett :) Remélem nektek tetszeni fog</i></div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: justify;">
<i>Csanna</i></div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<br /></div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<a href="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEhyfWgPQLQMV62UEl2mmdfWaAAbCaNjsd5dYkuIFluSisHfpqrjGWkR7XPFR5Pr8veBo3iatL-vAbF2QOna5aiLVFskWLeNZT1fEOe7rrFI7yuxs6wqRLQXynmLVhf4zC0hCkHASCyFNm4/s1600/tumblr_m3vl43H2eg1r5o0kro1_500.gif" imageanchor="1" style="margin-left: 1em; margin-right: 1em;"><img border="0" src="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEhyfWgPQLQMV62UEl2mmdfWaAAbCaNjsd5dYkuIFluSisHfpqrjGWkR7XPFR5Pr8veBo3iatL-vAbF2QOna5aiLVFskWLeNZT1fEOe7rrFI7yuxs6wqRLQXynmLVhf4zC0hCkHASCyFNm4/s320/tumblr_m3vl43H2eg1r5o0kro1_500.gif" height="224" width="320" /></a></div>
<i><br /></i>
<i>2012 május</i></div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
Az eredmény már 0-3 volt, a meccsből már csak a hosszabbítás volt hátra. A kispad már talpon állt, hogy a végső sípszó után berohanhassanak a pályára ünnepelni. A szurkolóink, akik ide is követtek minket, hangosan énekeltek, elnyomva a náluk jóval nagyobb számú Bilbao drukkerek hangját.</div>
<div style="text-align: justify;">
Végül a bíró belefújt a sípjába, mi pedig önfeledt ünneplésbe kezdtünk. Három év után, két fordulóval a vége előtt megnyertük a bajnoki címet. A kesztyűimet feldobtam a nézők soraiba, aztán csatlakoztam a többiekhez, akik már összefonódva ugráltak és énekeltek.<br />
Egy hosszú és fárasztó szezonon voltunk túl - pontosabban még van két meccs - de ez a pillanat mindent megért. Bárhová is néztem, mindenhol szélesen mosolygó csapattagokkal találtam szembe magam. Percekig ünnepeltük magunkat a pályán, aztán levonultunk az öltözőbe és ott folytattuk tovább. Cris működésbe hozta a hordozható magnóját, úgyhogy üvöltött a <a href="http://www.youtube.com/watch?v=_i74AfP_85E">zene</a>, miközben másodpercenként készültek a fotók, amelyek rövid időn belül valamelyik közösségi oldalra kerültek fel. Fél órán belül megérkezett a rengeteg pizza és pezsgő, elkezdődött az alkoholfogyasztás, ami várhatóan holnap estig fog eltartani. Sergio és Pepe kész koreográfiát dobtak össze, még a busz felé tartva sem hagyták abba a táncolást.<br />
A repülőn sem fogtuk vissza magunkat, a szűk közlekedőfolyosó megtelt emberekkel, Cris szolgáltatta a zenét, mi pedig ütemre doboltunk az előttünk lévő ülés támláján. A portugál teli torokból üvöltötte a We are the champions-t, erős angol akcentussal és borzasztóan hamisan. Azt hiszi, tud énekelni, de ez nincs így, azonban vagyunk olyan kedvesek, hogy ezt nem mondjuk el neki, így jót tudunk nevetni rajta.<br />
Sese ült le mellém, kezembe nyomott egy dobozt sört.<br />
- Iker, hanyadik ez már neked? Ötödik? - kérdezte széles vigyorral az arcán, mire bólintottam. - Nem unod még?<br />
- Nem - válaszoltam nevetve. - Csak nem irigykedsz? - húztam egy kicsit az agyát.<br />
- Hagyj már a hülyeségeddel - röhögött fel, aztán a vállamra csapott és már ment is tovább, hogy a többieket is boldogítsa egy kicsit a jelenlétével.<br />
Hazaérve már vártak minket a taxik, a klub gondoskodott róla, hogy ne üljünk így autóba. Mielőtt beszálltam volna az egyikbe, Cris gurult mellém a kocsijával és kettőt dudált.<br />
- Hát te? - kérdeztem meglepve.<br />
- Nem iszok. <i>Tudod</i> - nézett rám jelentőségteljesen, aztán intett, hogy üljek be. - Elviszlek, ugyanott lakunk.<br />
Beszálltam mellé, majd lassan kigurult a parkolóból. Csendben figyeltem az esti Madrid fényeit, miközben agyam folyamatosa pörgött. Azon, amit mondott, hogy ő nem iszik. Mindenki ismerte a történetet. Aztán eszembe jutott a sajtó szokásos, év végi hülyesége, miszerint összevesztem vele, Mouval, satöbbi. Vége van a szezonnak, kell valami, amit egy egész nyáron keresztül tudnak boncolgatni.<br />
- Cris - fordultam felé. - Te vagy a legjobb. Focistának és embernek egyaránt. Semmi bajom nincs veled, ne higgy ezeknek az idióta újságíróknak.<br />
- Tudom - mosolyodott el, mire felvontam a szemöldököm. - Mármint hogy nem kell hinni nekik... - kezdte magyarázni a kissé félreérthető szót, de csak megráztam a fejem és felnevettem. - Iker! - lökött oldalba.<br />
- Bocs - tettem fel a kezeimet, de még mindig vigyorogtam. <br />
- Ezt már nem fogom tudni megmagyarázni. Mindegy, kösz. Tényleg - nézett rám elkomolyodva, mire csak bólintottam.<br />
Tényleg így gondoltam. Cris példa minden ember számára, mégsem kapja meg azt a tiszteletet, amit megérdemelne.<br />
- Üdvözlöm Saritát - mondta, mikor megállt a házunk előtt.<br />
- Átadom. És kösz a fuvart - csuktam be halkan a kocsi ajtaját.<br />
Halkan léptem be a házba, de felesleges volt az óvatoskodás, Sara a nappaliban várt. Mosolyogva ugrott a nyakamba és hosszasan megcsókolt. Szorosan átöleltem a derekát és még közelebb húztam magamhoz.<br />
- Gratulálok! - susogta, mire újra összeillesztettem ajkainkat. - Nagyon büszke vagyok rád - csókolta végig állam vonalát.<br />
- Hmm... - szorítottam arcom az övéhez, majd egy gyors mozdulattal az ölembe kaptam. - Menjünk aludni - indultam felfelé a lépcsőn.<br />
Sara útközben is velem volt elfoglalva, ajka minden pontot bejárt, amit ebben a helyzetben el tudott érni. Finoman leraktam az ágyra, majd megpróbáltam lefejteni nyakamról kezeit, de ő továbbra is szorosan kapaszkodott belém.<br />
- Sara, öt perc és itt vagyok - mosolyogtam rá, majd ajkam a homlokára szorítva ügyesen kicsúsztam öleléséből.<br />
A fürdőszobában hideg vizet locsoltam arcomra, hogy kissé kitisztuljon a fejem az alkoholtól, aztán megmostam a fogam, magamra kaptam egy tiszta boxert és visszamentem a hálóba. Időközben Sara is átöltözött, de öltözékét a lehető legnagyobb jóindulattal sem tudtam volna pizsamának nevezni. Bár még csak május eleje volt, Madridban már most nagyon meleg volt, a hőmérséklet éjszaka sem csökkent húsz fok alá, úgyhogy Sara egy melltartó topra és bugyira cserélte a mezemet.<br />
- Direkt csinálod? - kérdeztem mosolyogva, miközben elhelyezkedtem mellette.<br />
- Hiányzol - bújt szorosan hozzám, válasz nélkül hagyva engem.<br />
Összeráncolt szemöldökkel néztem rá.<br />
- Hogy érted?<br />
Elfojtva egy sóhajt állát a mellkasomra fektette, hogy a szemembe tudjon nézni.<br />
- Alig látlak mostanában, szinte csak az éjszakákat töltjük együtt, akkor meg alszunk... - kezdte, de rögtön értettem, mire gondol.<br />
A bajnokság hajrájában bejöttek a plusz edzések, reggel korán elmentem és szinte mindig este értem haza. Interjúk, fotózások, promóciós munkák, minden összejött az utóbbi pár napban.<br />
- Kicsim - suttogtam. - Tudom. De két hét múlva vége a bajnokságnak, utána le se fogsz tudni vakarni magadról.<br />
- Megfeledkeztél az EB-ről - motyogta.<br />
- Most más lesz - simítottam végig az arcán. - Most találkozhatunk. És utána esküvő - emeltem fel a kezét és egy puszit leheltem a jegygyűrűjére. - Csak ezt a pár napot kell még kibírni.<br />
Sóhajtva hajolt felém egy csókért, kezei lassan kúsztak fel az oldalamon, míg végül az arcomra simultak.<br />
- Szeretlek! - súgta, ajkai még mindig az enyémhez simultak.<br />
- Én is téged - fordultam az oldalamra, őt is magammal húzva.<br />
Az órára pillantott, kissé elhúzta a száját.<br />
- Elmúlt kettő, aludjunk. Holnap.. vagyis ma hosszú napod lesz.<br />
- Nem, Sara. Addig, amíg valami bajod van, nem alszok. Beszéljük meg.<br />
- Jól leszek, csak most egy kicsit besokalltam, hogy alig látlak, pedig elvileg együtt élünk. Most élvezd ki, hogy minden rólatok szól, ünnepeljétek a győzelmet, megérdemlitek.<br />
- Te is tudod, hogy ez nem így működik.<br />
- Tényleg nincs baj. Megszokhattam volna már, hogy a szezon vége mindig ennyire hajtós. De igazad van, már csak pár nap és utána több időnk lesz együtt. Ne beszéljünk most erről, fáradt leszel miattam.<br />
Elhelyezkedett a karjaimban és tényleg úgy tűnt, nem akar több időt szánni erre. Én azonban nem voltam olyan biztos benne, hogy annyiban kéne hagynunk a témát. Tudtam, hogy a következő egy-két nap húzós lesz, de utána talán több időt fogunk tudni együtt tölteni. De a tudat, hogy pont arra nem jut időm, akire a leginkább kéne, aki a legfontosabb, elkeserített.<br />
Reggel Sara mindent megtett, hogy elfelejtesse velem éjszakai szavait. Mivel nekem csak délre kellett mennem, akkor kezdődött a hivatalos program, az utolsó percig próbáltam elhúzni az indulást.<br />
- Iker, menj már, elkésel - lökdösött nevetve az ajtó felé. - Hidd el, a tegnap este csak egy kirohanás volt, nem kell komolyan venni. Jól leszek. Menj, érezzétek jól magatokat, erre vártatok egész évben. És ne ess le a buszról, mikor felkötöd a zászlót a szoborra. Szükségem van még rád - mosolygott rám, szemében nyoma sem volt az éjszakai kétségbeesésnek.<br />
Lábujjhegyre állt, hogy elbúcsúzzon, pusziját csókká nyújtottam, mikor átöleltem a derekát és magamhoz húztam.<br />
- El fogsz kési - szakadt el tőlem nevetve, nekem pedig be kellett látnom, hogy lassan tényleg igaza lesz, úgyhogy egy utolsó lágy érintés után kiléptem az ajtón.<br />
A hotelbe érve a többség már ott volt, pár perccel érkezésem után pedig teljes lett a létszám. Ez elvileg egy hivatalos ebéd volt, az elnökkel, Di Stefanoval és sok hivatalos személlyel, de szerencsére ezúttal eltekintettek a formaságoktól, az étkezés után gyorsan magunkra hagytak minket, hogy rendesen is ünnepelni kezdjünk. A hőség ellenére gyorsan előkerültek a magas alkoholtartalmú italok, de tudtuk, hogy muszáj mértéket tartanunk, hiszen a nagy fieszta még csak ezután jön.<br />
Mikor a busz bekanyarodott a bejárat elé, már kifejezetten jó hangulatban voltunk. Birtokba vettük a nyitott tetőteret, aztán elindultunk a Cibeles felé. Lassan haladtunk, a tömeg körülöttünk egyre nőtt, amerre néztem, mindenhol fehérbe öltözött embereket láttam. A térhez közeledve egyre hangosabban szólt a zene, egyre inkább ki tudtunk venni a közvetítő izgatott hadarását. Mikor a busz befordult a térre, elállt a lélegzetünk. Egy gombostűt sem lehetett volna leejteni, annyian álltak ott, ránk várva. Tudhattam volna, hogy erre kell számítanom, hiszen volt már részem ilyen ünneplésben, mégis meglepődtem. Több ezren, talán tízezren éltettek minket, együtt üvöltötték a nevünket a bemondóval, lengették a sálakat és a zene ütemére ugráltak.<br />
A busz megállt, mi pedig leszálltunk, hogy közelebb kerülhessünk a szurkolóinkhoz, miközben a tér közepén álló szobrot körülvevő emelvény felé sétáltunk.<br />
- Ikeeer! - kiabált Cris, karjával hadonászott, hogy menjek már.<br />
Felsiettem a lépcsőn, aztán elvettem a kezembe nyomott zászlót és a szobor mögé léptem. Csapatkapitányként az én feladatom volt, hogy felkössem rá, magamon éreztem a többiek mosolygó pillantását, miközben rögzítettem az anyagot. Megtettem már ezt tavaly is, a Király kupa elnyerése után, de ez teljesen más érzés volt. Láttam már, amint Raúl, Hierro vagy Sanchís megteszi ugyanezt a mozdulatsort és most nekem jutott ez a megtiszteltetés. Felegyenesedve megcsókoltam a címert, majd a szurkolókra mutattam, megköszönve nekik támogatásukat. Záporoztak ránk az apró, fehér konfetti-szerűségek, alig láttam az embereket a rengeteg papír miatt, de így is tökéletes pillanat volt.<br />
A szállodába visszaérve birtokba vettük a bárt és az itallapot. Hatalmas bor, pezsgő és rövidital választék volt, de mi most nem törődtünk azzal, hogy mit kéne inni, inkább a "Jó lesz?" "Persze, hozzad!" típust részesítettük előnyben. Egy idő után éreztem, hogy az alkohol kezd a fejembe szállni, úgyhogy visszafogtam magam. Nagyon régen voltam már <i>igazán </i>részeg és nem most akartam újra elővenni azt az oldalam. Huszonévesen még megmagyarázható volt, de a harmincegy felé közeledve már nem volt olyan vicces dolog.<br />
- Iker, még egy kört? - kérdezte Arbe, de megráztam a fejem, hogy hagyjanak ki a rendelésből.<br />
- Ne már Iker, engedd el magad egy kicsit - grimaszolt Sese.<br />
- Hidd el, nem kell nekem több alkohol - nyugtattam meg nevetve, mert így is sikerült kicsit becsípnem.<br />
Éjfél körül bontottunk tábort, hívtunk pár taxit, összedobtuk a mai fogyasztásra a pénzt, aztán mindenki hazaindult.<br />
- Iker, kell egy fuvar? - lépett mellém Cris, csakúgy mint tegnap.<br />
- Hagyd csak, inkább várok a taxira. Addig is tisztul a fejem.<br />
- San Iker sokat ivott. Ezt meg kell jegyeznem, nem látok ilyet minden nap - vigyorgott rám.<br />
- Ne hívj így! - hárítottam azonnal, reflexből, de csak annyit értem el, hogy még jobban szórakozott rajtam.<br />
- Húsz év alatt igazán megszokhattad volna ezt a becenevet - lökött oldalba. - Na biztos ne vigyelek el? Hamarabb hazaérsz...<br />
- Nem, kösz - ráztam meg a fejem, aztán búcsúzóul kezet fogtam vele.<br />
Pár perc múlva megjöttek a taxik, beültem Sese és Ricky mellé, hogy hazavitessem magam.<br />
- Fizesd ki - nyomtam pár papírpénzt Sergio kezébe, tudva, hogy őt rakják ki legkésőbb.<br />
Sara megint ébren várt, úgyhogy mosolyogva húztam magamhoz egy csókra, de ő nevetve tért ki előlem. Meglepve néztem rá, nem emlékeztem, hogy valaha is visszautasított volna.<br />
- Menj, fürödj le először - tolt a lépcső felé. - És moss fogat! Kétszer - lökött meg finoman.<br />
- Miért? - kérdeztem értetlenül.<br />
- Piaszagod van. Na, menj már! - intett a fürdő felé nevetve.<br />
- Most tényleg nem csókolsz meg? - indultam vissza hozzá és újra a karjaimba vontam.<br />
- Nem - rázta a fejét, remekül szórakozott rajtam.<br />
Kezeimet lecsúsztattam derekáról a fenekére, minden meggyőzőerőmet latba vetve hajoltam közelebb hozzá, de ő finoman eltolt magától.<br />
- Iker, menj! - mondta mosolyogva, de nagyon határozottan.<br />
Továbbra sem engedtem el, mire félredöntötte a fejét és összehúzott szemekkel meredt rám.<br />
- Mehetsz a lentibe is, akkor hamarabb kész leszel - bújt ki az ölelésemből és a fürdő felé kezdett terelni.<br />
- Nem csatlakozol? - kérdeztem mosolyogva, mikor már az ajtóban álltunk.<br />
- Mindketten jobban járunk, ha most nemet mondok.<br />
Finoman, mégis ellentmondást nem tűrve utasított vissza, úgyhogy behúztam magam után az ajtót és ledobáltam magamról a ruhákat. Hideg vizet engedtem magamra, ami gyorsan kitisztította a fejem és rájöttem, hogy milyen hülyén viselkedtem. Fejem a zuhanyfülke oldalának döntöttem, testemre libabőröket rajzolt a víz, de abban a pillanatban nem foglalkoztam azzal, hogy fázok.<br />
Hosszú percek után léptem ki a zuhany alól, magam köré tekertem egy törülközőt, majd megfogadva Sara tanácsát, többször is fogat mostam. Kilépve a nappaliba Sara nem volt sehol, úgyhogy a szobánk felé vettem az irányt. Mosolyogva fordult felém, mikor beléptem, én azonban szégyenkezve hajtottam le a fejem. Elém lépett és hajamba túrva húzta magához az arcom, hogy meg tudjon csókolni.<br />
- Így már sokkal jobb - mosolygott rám az ajkába harapva.<br />
- Ne haragudj - öleltem magamhoz és arcom a hajába fúrtam.<br />
- Nincs baj - simított végig a hátamon. - Iker, emiatt ne szégyenkezz. Felnőtt férfi vagy, aki megnyerte a bajnoki címet a csapatával, persze, hogy az ünnepléshez hozzátartozik az alkohol is - susogta lágyan.<br />
- Nem, nem érted. Én nem vagyok ilyen. Nem akartam ezt tenni veled.<br />
- Nem csináltál semmi rosszat - nyomott egy puszit a mellkasomra, aztán mosolyogva a szemembe nézett. - Ne emészd magad, jó?<br />
- Nem fordul elő többet - mondtam, inkább csak magamnak, aztán halvány mosolyt varázsoltam az arcomra és az ágy felé kezdtem el húzni.<br />
<div style="text-align: center;">
×××</div>
<div style="text-align: justify;">
Egy héttel a bajnokság vége után újra visszaállt minden a normális kerékvágásba. Sara dolgozott, de lényegesen több időt tudtunk együtt tölteni, mint a szezon hajrájában. Bármennyire is állította, hogy az a bizonyos éjszaka csak egy érzelemkitörés volt, látszott rajta, hogy most sokkal nyugodtabb.<br />
- Figyelj - huppant le mellém két színmintával a kezében. - Segíts választani, milyen szalag legyen a székszoknyán?<br />
- Az mi is pontosan? - villantottam fel egy féloldalas mosolyt, mire elnevette magát.<br />
- Tudod, az esküvőkön szokott lenni a székeken.. - kezdte magyarázni, míg meg nem értettem.<br />
Azt már korábban eldöntöttük, hogy a fehér mellett a bézs különböző árnyalatait használjuk a díszítéshez, de megdöbbenten, hogy egy színen belül mennyi árnyalat lehet.<br />
- Biztos, hogy az én véleményem kell ide? - túrtam bele a hajamba tanácstalanul.<br />
- Igen. Tudom, hogy az a nap nagy részben a menyasszonyról szól, de azt szeretném, ha neked is tökéletes lenne - magyarázta.<br />
- Hidd el Sara, az lesz. És nem azon fog múlni, hogy milyen szalag van a székre kötve - nevettem el magam. - De ha ez megnyugtat... Legyen ez - mutattam a sötétebbik árnyalatra, mire vidáman puszit nyomott az arcomra és felkapta a telefonját, hogy megrendelje az anyagot.<br />
- Ne tervezz programot holnapra - mondta még gyorsan, mielőtt újra belemerült volna a szervezésbe.<br />
Imádtam figyelni, ahogy pörög az esküvő miatt, ilyenkor újra egy tini volt, aki alig várja élete nagy napját. Próbáltam annyit segíteni neki, amennyit csak tudtam, de mindketten beláttuk, hogy ez a munka inkább neki való, én inkább csak jóváhagytam a döntéseit.<br />
- Mit csinálunk holnap? - kérdeztem, mikor letette.<br />
- Megünnepeljük a szülinapodat - mosolygott rám, aztán már hívta is a következő embert.<br />
- Mondtam, hogy nem kell nagy dolog - kezdtem, de ő csak rám villantott egy gyors mosolyt, aztán újra füléhez emelte a telefont.<br />
<br />
Másnap reggel Sara puha csókjaira keltem, még ki se nyitottam a szemeimet, ajkai már az enyémen időztek.<br />
- Boldog születésnapot! - susogta, éreztem, hogy mosolyog.<br />
- Köszönöm - lestem ki a szempilláim alól egy pillanatra.<br />
- Álmos vagy? - kérdezte nevetve, mikor látta, hogy nem tervezek felkelni egy ideig.<br />
- Igen - húztam vissza magam mellé, de ő már teljesen fel volt pörögve.<br />
- Tudod - kezdte lassan, azzal a tipikus hangsúllyal, amiből tudtam, hogy jól szórakozik - nagyon vártam már ezt a napot.<br />
Felhúztam a szemöldököm, de a szemeim még mindig csukva voltak.<br />
- Elvileg harminc év felett kezdenek el <i>igazán</i> jól kinézni a férfiak. Úgyhogy húzz bele - csókolt a nyakamba, mire nevetve fordítottam magam alá.<br />
- Honnan szeded ezeket? - kérdeztem.<br />
- Jobb, ha nem tudod - vigyorgott rám, aztán megcsókolt, ezúttal rendesen.<br />
- Akkor most jobban tetszem neked, mint huszonnyolc évesen? - kérdeztem kíváncsian, de ő nevetve csúszott ki alólam.<br />
- Ez övön aluli volt, ilyet nem ér kérdezni - tért ki a válasz elől, de szemei csillogásából tudtam, hogy élvezi a dolgot.<br />
- Te kezdted - mutattam rá, aztán én is felkeltem. - Szóval, hova megyünk?<br />
- Majd megtudod - vágta rá kapásból. - Siess, mert tízre várnak minket.<br />
Másfél óra múlva Sara lekanyarodott a főútról, az arcán lévő izgatottságból rájöttem, hogy közel vagyunk. Madridban voltunk, de sose jártam még a városnak ezen a részén. Kíváncsian próbáltam elkapni valamit, amiből rájöhetek, hova megyünk, végül megláttam egy táblát, amin ez állt: Delfinárium.<br />
Elvigyorodtam, mert már tudtam, mit kapok ajándékba és kifejezetten tetszett az ötlet. Még hónapokkal ezelőtt került szóba az úszás a delfinekkel, neki már volt benne része és áradozott róla. Ezek szerint emlékezett rá és megszervezte, hogy én is megtapasztalhassam. Tenyerem a sebváltón lévő kezére simítottam és megszorítottam, mire gyorsan rám pillantott és elmosolyodott.<br />
<a href="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEgQndV475olLOyQ7HPjEHbpG_3-zSZayz4coLQoKVzKm4Ae_k9beoXBdViht_Yun3-Ui0gBrfbSZJrN1iEnaO_wYhCf7j-_GU-8JP_dAPRvJtup2GB5fi6xFFLq9WbRfy-4Gn1lXzU6uak/s1600/532789_424742454222652_1037342081_n.jpg" imageanchor="1" style="clear: right; float: right; margin-bottom: 1em; margin-left: 1em;"><img border="0" src="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEgQndV475olLOyQ7HPjEHbpG_3-zSZayz4coLQoKVzKm4Ae_k9beoXBdViht_Yun3-Ui0gBrfbSZJrN1iEnaO_wYhCf7j-_GU-8JP_dAPRvJtup2GB5fi6xFFLq9WbRfy-4Gn1lXzU6uak/s200/532789_424742454222652_1037342081_n.jpg" height="147" width="200" /></a>Percekkel később már egy Diego nevű srác vezetett minket a medencéhez, amiben már ott volt a delfin.<br />
- Ő itt Maia, nőstény és három éves.<br />
Elmondta, hogy mire kell odafigyelni, aztán adott mindkettőnknek egy búvárruha-szerűséget és mehettünk. Eleinte kissé félve közelítettem felé, de Maia elképesztően barátságos volt és mindenre kapható. Elbűvölt, ahogy ez a méltóságteljes állat mindent megtett, hogy a kedvemben járjon, szája vonala miatt úgy tűnt, folyamatosan mosolyog. Sara kissé félrehúzódva figyelte, ahogy a delfinnel játszom, hagyta, hadd élvezzem ki az egy órát. Mikor Diego szólt, hogy vége van, Sara megállt mellettem, egyik oldalról ő, a másikról Maia puszilt meg, mire elnevettem magam.<br />
- Két ilyen szép nővel - öleltem át Sara derekát, miközben lassan sétáltunk a medence széle felé. - Most már értem, miről beszéltél, ez fantasztikus volt. Köszönöm - mosolyogtam rá.<br />
- Igazán nincs mit - karolt belém, aztán elköszöntünk Maiatól és Diegotól is.<br />
- Tudod mit? Menjünk el ebédelni valahova. Farkaséhes vagyok.<br />
- Ezen nem lepődök meg - nevetett fel. - Ha nem vigyázol, lesz egy statisztika arról is, hogy harminc év felett mennyit híznak a férfiak.<br />
- Bolond vagy - karoltam át a nyakát. - De pont ezért szeretlek.</div>
</div>
Csannahttp://www.blogger.com/profile/00156515982930081142noreply@blogger.com2