Csanna
Egész nap próbáltam nem az estére gondolni, mert tudtam, hogy akkor látszólagos nyugalmam felborulna. Kicsit takarítottam, mivel holnap jönnek anyáék, hogy együtt töltsük a karácsonyt. Összeszedtem mindent a paellához, hogy holnap meg tudjam csinálni. Nem tartom magam nagy szakácsnak, de valahogy csak elboldogulok vele. Talán este kérek néhány tanácsot Sarától. A takarítással meg recept keresgéléssel eltelt az egész délelőtt, a délután pedig elrepült a kissé hosszúra nyúlt sziesztámmal.
Nem szoktam kiöltözni egy-egy ilyen estére, de most mégis elgondolkoztam, mit kéne felvennem. Végül egy egyszerű farmer-ing párosítás mellett döntöttem. Készülődés közben benyomtam a TV-t, automatikusan a Telecinco-ra kapcsoltam.
- Sara Carbonerot nevezték ki csatornánk helyettes sportigazgatójának - hallottam a bemondó hangját.
Mosolyogva néztem a Sara pályafutásáról szóló rövid bejátszást. Örültem, hogy pont elkaptam a bejelentést, mert ismertem már annyira, hogy tudjam: nem fogja magától mondani.
A megbeszélt időpontban megálltam a háza előtt, még nem volt kint. Vártam 5 percet, aztán becsengettem. Pár másodperc múlva lihegve beleszólt:
- Adj 3 percet!
- Rendben - nevettem fel.
Nem ültem vissza, inkább nekidőltem a kapunak. Hamarosan tényleg kijött.
- Szia! - mosolygott rám, és lábujjhegyre állt, hogy adjon két puszit. - Ne haragudj! Nagyon sokat vártál?
Szerencsére elindult a kocsim felé, így nem látta az arcomat. Ajka helyét még mindig ott éreztem a bőrömön, kellet egy kis idő, míg összeszedtem magam.
- Nem, csak most jöttem - feleltem végül.
Utolértem és kinyitottam neki az ajtót, amit egy gyönyörű mosollyal köszönt meg.
Egy ideig csendben ültünk, aztán felé fordultam.
- Gratulálok! - mondtam.
Elpirult.
- Honnan tudod?
- A TV-ben hallottam.
- Köszönöm! Nem akartam nagy dobra verni, végül is ezzel semmi nem változik.
- Azért nagy dolog...
- Akkor sem - mondta, mire felnevettünk.
A klub, ahova mentünk, Madrid belvárosától pár percre volt. Nem volt tömve bulizni vágyó fiatalokkal, ez inkább olyan beszélgetős hely volt. Középen egy nemrég kialakított tánctér volt, tőle jobbra a bárpult, a fal mentén pedig asztalok álltak. Sergio bukkant rá nagyjából egy éve, és azóta ide jártunk. Megszoktak már minket, szóval nem volt tele paparazzókkal. Itt nem kellett minden mozdulatunkra ügyelnünk, ezért mertem elhívni Sarát. Tudtam, hogy holnap nem velünk lesz tele minden újság.
Mikor beléptünk, a törzsasztalunk felé irányítottam, ahol már ott ült Sergio és Lara.
- Na végre, itt van a mi El Capink! Már azt hittem, nem is jöttök.
- Az én hibám - mondta gyorsan Sara.
Miután levettük a kabátunkat, elmentem italokért. Visszatérve majdnem magamra borítottam mindent, mikor megláttam Sarát. Eddig nem tűnt föl, mit visel, de meg kell hagyni, eszméletlenül nézett ki. Leültem mellém, mire mosolyogva felém fordult és megkérdezte:
- El Capi?
- Igen - nevettem fel. - Az öltözőben ragadt rám.
- És miért pont ez? Ne haragudj, de imádom ezeket a beceneveket, amiket a focisták aggatnak egymásra - nézett rám Lara csillogó szemmel.
- Mert ő a mi kapitányunk. Minden meccsen ott van, általában nyugodt, nem beszél vissza, nem megy verekedni... Tiszta mintagyerek - forgatta a szemeit Sergio. - Bár mostanában rászokott, hogy leordítja a fejünket a meccseken. Jó hatással vagyok rád - kacsintott rám. - Amúgy így csak mi hívjuk, a válogatottban meg a Madridon kívül ő San Iker.
- Sese pedig Cuqui (Kisgyerek). Kell magyarázni? - kérdeztem, mire a lányok nevetve megrázták a fejüket. - Aztán Ronaldo a Gép...
- Gép? - szakított félbe Sara. - Hogy lehet ilyen nevet adni valakinek? Egyáltalán, ki hívja így?
- Én - mondtam mosolyogva. - Most miért, olyan, mint egy gép. Lövi a gólokat és áll a tükör előtt.
- Meg csajozik - szúrta közbe Sergio.
- Aztán ott van Marcelo, ő El loco (Bolond). Olyan, mint Sergio, szerintem ezzel mindent elmondtam. Mesutot mindenki Némónak hívja, mert állítólag hasonlítanak. Hát, nem is tudom... Aztán Xabi El senor, mert ő mindig elegáns, piperkőc, ő készülődik a legtovább. Pepét általában így hívjuk, de néha tovább becézzük, Pepinho. Arbeola Robocop (Robotzsaru) lett, mert a fél életét az edzőteremben tölti. A másik felet meg Twitteren. Aztán ott van El Abuelo (Nagypapa), Carvalho. Ő a legidősebb köztünk. Kakát az eredeti neve miatt Ricky-nek hívjuk, Gonzalo pedig Pipa. Ángel Angyalka lett, neki ez az eredeti neve is, meg sokszor mentett már meg minket a necces helyzetekben. Karim Monsieur, mivel ő francia. Raul Albiol a válogatottban kapta a nevét, de a Realnál is Chorinak (Kolbi) szólítjuk. Diarra maradt Lass, ahogy Khedira is Sami, Granero pedig El pirata (kalóz). Mourinho pedig Míster vagy The Special One.
Nem sokkal később Sergio elment táncolni Larával, kettesben hagyva engem Sarával. Szívesen mentem volna én is a tánctérre, de kicsit korainak éreztem még.
- Mikor kapod vissza a kocsidat? - fordultam felé.
Csak miután megkérdeztem, jöttem rá, hogy másképp is lehet értelmezni a szavaimat, de szerencsére Sara nem sértődött meg.
- Csak az ünnepek után - sóhajtott.
- Addig fuvarozlak - mosolyogtam rá. - Ha holnap kell segíteni, csak szólj, de inkább délelőtt.
- Mit csinálsz délután?
- Főzök - mondtam grimaszolva, mire nevetni kezdett.
- Valamiért nem tudlak elképzelni a konyhában.
- Megértem. De nem vagyok teljesen reménytelen, végül is egyedül élek, valamennyire csak tudok főzni.
Pár pillanatig szótlanul nézett rám, majd megszólalt:
- Átmegyek és segítek.
- Biztos neked is rengeteg dolgod van karácsony előtt, nem akarlak hátráltatni...
- Én csak 24-én megyek haza, holnapra amúgy sem terveztem semmit.
- Hát... Akkor köszönöm!
- Semmiség - mosolygott. - Mit fogunk csinálni?
Tetszett a többes szám, jobban is, mint kellett volna.
- Tapast és paellát.
- Az nem nehéz. Csináltad már?
- Ha azt mondom, hogy a tükörtojás sültkrumplival a kedvenc ételem, szerintem rájössz.
- Majd holnap megtanulod.
Egy ideig csendben ültünk egymás mellett, mindketten a táncoló párokat figyeltük. Elmosolyodtam, mikor megláttam Sergioékat. Összeölelkezve táncoltak, láthatólag teljesen megfeledkezve a külvilágról. Sara követte a pillantásomat, és ő is elmosolyodott.
- Boldognak tűnnek - jegyezte meg.
- Igen - feleletem elgondolkodva. - Sergio régen volt már ennyire kiegyensúlyozott. Az eddigi kapcsolatai nem mondhatók éppen sikeresnek, de Larával valahogy... jobban önmaga tud lenni.
Hirtelen megéreztem, ahogy Sara keze az enyémre csúszik. Felé kaptam a pillantásom.
- Nem jössz táncolni?
Lágyan elmosolyodtam.
- Ezt nem nekem kellett volna megkérdeznem?
Felnevetett, majd engedte, hogy kézen fogjam és a tánctérre vezessem. Egy lassú, romantikus számot kezdtek játszani, ami pont jól jött. Egy kissé bizonytalanul, de átfogtam karcsú csípőjét és magamhoz húztam. Illata megcsapott, elbódított. Táncolni kezdtünk, eleinte volt köztünk egy kis távolság, de a szám közepén már szorosan összesimulva találtuk magunkat. Lenéztem rá, ő is egem fürkészett gyönyörű szemeivel. Elmerültem tekintetében, próbáltam kiigazodni a szemében tükröződő érzelmeken. Aztán Sara felsóhajtott és a mellkasomra hajtotta a fejét, így táncoltunk tovább.
Úgy éreztem, ő is csalódott volt, mikor a dal véget ért. Úgy illett volna, hogy engedem, hagy döntse ő el, szeretne-e továbbra is a tánctéren maradni, de túl önző voltam, túl jó érzés volt, ahogy teste az enyémhez simult, ezért még szorosabban magamhoz húztam, nem akartam elengedni. Nem tiltakozott.
Ki tudja, hány számot táncoltunk végig, mikor elhúzódott.
- Mindjárt jövök vissza - súgta, majd elindult a mosdók irányába.
Hosszan néztem utána, majd elindultam a bárpult felé, hogy újabb italt rendeljek magunknak. Már kihozták a koktélokat, de Sara még nem jött vissza. Úgy voltam vele, biztos sokan vannak a mosdóban, várnia kell. Tekintetemmel újra megkerestem Sergiot, aki még mindig Larával táncolt. Láttam, ahogy összeráncolja a homlokát egy pillanatra, majd az asztalunk felé rebbent a pillantása, mintha engem keresett volna. Szeme végigsiklott az asztalokon, míg végül megtalált. Fejével a WC-k felé intett, mire követtem a tekintetét. Sara ott volt, vele szemben pedig egy ismeretlen férfi állt. Ekkor az én homlokom is ráncokba szaladt, nagyon szerettem volna odamenni és megtudni, ki ő. Pislogás nélkül meredtem rájuk, mikor felismertem, mit is érzek. Olyan régen voltam már féltékeny, hogy el is felejtettem milyen, mikor a gyomrom görcsbe rándul és mindenféle variációkat találok ki, honnan ismerhetik egymást.
Láttam, ahogy a férfi mond valamit, mire Sara megrázta a fejét és hátrálni kezdett. Az ismeretlen ugyanekkor felé lépett, így nem nőtt köztük a távolság. Egy pillanatra újra Sergio felé néztem, mire ő amolyan "menj már" típusú grimaszt vágott. Nem tétováztam tovább, elindultam feléjük. Ahogy egyre közelebb értem, már hallottam a hangjukat is.
- Mondtam már, Javier, nem egyedül vagyok.
- Kivel jöttél?
- Néhány barátommal - mondta hűvösen.
- Hagyd ott őket és csatlakozz hozzánk!
- Nem lehet, nem az én kocsimmal jöttünk.
- Majd én hazaviszlek - mondta Javier.
Lehet, hogy csak én hallottam, de mintha több lett volna a szavai mögött.
- Igen tudom, pont ezért megyek vissza hozzájuk.
Ekkor már közvetlenül Sara mögött álltam. Ezúttal nem tétováztam, gondolkodás nélkül karoltam át a derekát. Egy pillanatra megdermedt, de mikor rájött, hogy én vagyok az, láthatóan megkönnyebbült.
- Valami baj van? - kérdeztem.
A hangomban több birtoklás volt, mint kellett volna és ez nem csak nekem tűnt fel.
- Ti... Együtt vagytok? - kérdezte Javier.
- Nem tudom, kije vagy Sarának és hogy ez mennyire tartozik rád. Nem, nem vagyunk együtt..
- De nem zárkózunk el, ha úgy érezzük, hogy több is lehet belőle - szakított félbe Sara, mire mindketten döbbenten meredtünk rá.
Tudtam, hogy csak azért mondja, mert le akarja rázni a pasit, de mégis jó volt hallani. Nagyon akartam, hogy tényleg igazak legyenek a szavai.
Javier rám nézett, de nem mondott semmit.
- Te Iker Casillas vagy.
Nem kérdés volt, nem is felkiáltás, hanem egyszerű kijelentés. Hangjában nem tükröződött semmi meglepettség. Mikor kinyitotta a száját, már tudtam, mit fog mondani.
- Érdekes... Jó kis címlap lesz belőle - vigyorgott.
- Nem lesz belőle semmilyen címlap. Bármelyik újsághoz mész is, nem fogod tudni bizonyítani, amit mondasz. Ha megkérdezik, hol találkoztunk, gondolom az igazat fogod mondani. És akkor bebuktad, mert itt már hozzászoktak a jelenlétünkhöz, nem mennek bele semmilyen pletykába.
Ezen elgondolkozott, látszott rajta, ahogy belátja, hogy igazam van. Még kaptunk tőle egy utolsó, haragos pillantást, majd hátat fordított nekünk és elment.
Sara felsóhajtott.
- Köszönöm! - a hangja tele volt hálával.
- Ki volt ez?
- Javier osztálytársam volt a gimiben. Már akkor sem a tartós kapcsolatairól volt híres, versenyt űzött néhány másik sráccal, hogy ki hány lányt tud elcsábítani. Az érettségi óta nem is találkoztunk, azt hittem, elköltözött Madridból. Mindegy, az a lényeg, hogy most már békén fog hagyni. Tényleg köszönöm!
- Bármikor - néztem rá.
Csak ekkor döbbentem rá, hogy még mindig átölelem, de nem úgy tűnt, hogy zavarná. Visszamentünk az asztalunkhoz és csak ekkor engedtem el. Nem sokkal később Laráék is leültek, mindketten boldognak tűntek. Elkaptam Sergio pillantását, aki halványan elmosolyodott és egy aprót bólintott, innen tudtam, hogy látott minket táncolni.
Az este ezután már mindenféle izgalom nélkül telt el, de nem mondhatni, hogy sajnáljuk. Már majdnem éjfél volt, mikor szedelőzködni kezdtünk.
- Jó, hogy jöttetek - mondta Sergio. - Boldog karácsonyt, ha addig nem találkozunk.
Elbúcsúztunk, majd hazafuvaroztam Sarát. A bejárat előtt megállt és felém fordult.
- Köszönöm, hogy elhívtál.
- Ha legközelebb megyünk, szólok - ígértem neki.
- Akkor holnap találkozunk - sóhajtotta.
- Érted jöjjek? - ajánlottam fel.
- Nem kell, elsétálok.
Ezúttal én hajoltam le, hogy búcsúzóul megpusziljam. Mikor beszálltam a kocsimba, még intettem neki egyet, majd mosolyogva elhajtottam. Az este jobb volt, mint gondolni mertem volna. Fogalmam sincs, hogy fognak alakulni köztünk a dolgok, de annyit már biztosan elértem, hogy a barátjának tekint. És ezzel megelégszem. Egyelőre...
