2013. december 22., vasárnap

68. fejezet

Sziasztok! Itt van az új rész, nem ez lett a legjobb, de nem is a legrosszabb :) Tényleg sajnálom, hogy ennyit kellett várni rá. Nem ígérek semmit a következőre nézve, nem leszünk itthon a két ünnep között, de mindent megteszek, hogy minél hamarabb fent legyen.
Boldog karácsonyt előre is :)
Csanna


2013 május
Hirtelen ébredtem fel, úgy tűnt, mintha csak perceket aludtam volna, pedig az óra már nyolcat mutatott. Sarára nézve láttam, hogy ő még mélyen alszik, úgyhogy óvatosan kicsúsztam mellőle, ügyelve, hogy ne ébresszem fel. Gyorsan összeütöttem egy egyszerű reggelit, kihasználtam az alkalmat, hogy meglephetem. Csendben leraktam a tálcát az éjjeli szekrényre, aztán kényelmesen elhelyezkedtem a hintaszékben és figyeltem, ahogy alszik. Órákig tudtam volna így csodálni. Arca sima volt, nyugodt, a mindennapok gondjai eltűntek vonásairól. Lassan négy éve ismertem, de képtelen voltam betelni szépségével. Olyan volt, mint Aphrodite, az én Aphroditem. Egyszerűen minden egyes porcikája tökéletes volt számomra.
Szája szélén halvány mosoly jelent meg, egyik kezével hátra nyúlt, valószínűleg engem keresett. Mikor csak az üres lepedőt találta, összeráncolta homlokát és gyorsan kinyíltak a szemei.
- Kit keresel ennyire? - kérdeztem halkan, mire tekintete rám villant és lágyan elmosolyodott.
- Mit csinálsz ott? - kérdezte, hangja tele volt hívogatással, aminek képtelen voltam ellenállni.
Odaléptem mellé, leguggoltam a fejéhez és lágyan elsimítottam arcába hulló kissé kócos haját.
- Téged néztelek - mondtam, mire felvonta szemöldökét. - Azt mondják, a terhesség még szebbé teszi a nőket. Azon gondolkoztam, hogy ez nálad megtörténhet-e. Már most olyan vagy, mint egy angyal, ha még gyönyörűbb leszel, az... - nem találtam a megfelelő szót, hogy mit művelne velem, de Sara így is elpirult.
Mosolyogva arcára simítottam a kezem és egy lágy, 'Jó reggelt!' csókot nyomtam édes ajkaira.
- Éhes vagy? - kérdeztem.
- Honnan tudtad? - kérdezett vissza nevetve, mire az ágyra raktam a megpakolt tálcát.
Jóízűen látott neki a reggelinek, szinte mindent megevett, aztán hirtelen megmerevedett és a szája elé kapta a kezét. A következő pillanatban eltolt magától, gyorsan indult meg a fürdőszoba felé. Mikor rájöttem, hogy mi a baj, utána siettem.
- Iker, ne! Menj ki! - nyögte erőtlenül, de ügyet se vetettem rá, óvatosan elhúztam haját az útból és összefogtam a tarkóján.
Finoman simogattam a hátát, türelmesen vártam, míg végül mély, szaggatott lélegzetet vett és felemelte a fejét.
- Sajnálom - suttogta.
- Sara, ez teljesen természetes, már megbeszéltük. Jól vagy? - fordítottam magam felé az arcát.
- Megmosom a fogam és jól leszek - állt fel és a mosdókagylóhoz lépett.
Két hete tudjuk, hogy terhes, szerencsére a reggeli rosszullétek csak három-négynaponta jelentkeztek, mostanában pedig még ritkábban.
Figyeltem, ahogy kiöblíti a száját, mikor felnézett, tekintetünk találkozott a tükörben.
- Ilyenkor is szépnek látsz? - kérdezte, nem voltam biztos benne, hogy milyen érzések tükröződnek hangjában.
Kedvem lett volna megforgatni a szememet, de végül elmosolyodtam.
- Hát persze.
- Öregszel, romlik a látásod - cukkolt nevetve, mire elvigyorodtam és határozottan megindultam felé, ő azonban gyorsan ellépett mellőlem és kisietett az ajtón.
- Nem fogócskázok veled, mert még a végén elesel és nem akarok kockáztatni semmit. Meg amúgy is elkapnálak - fontam össze kezem a mellkasom előtt.
Csalódottan elhúzta a száját, annyira kamaszlányos volt ez a mozdulat, hogy önkéntelenül felnevettem.
- Szóval öregnek tartasz? - kaptam el a karját és magamhoz rántottam.
- Hmm... - húzta végig orra hegyét a torkomon, forró ajkát a bőrömre szorította.
Mosolyogva fúrtam arcom a hajába, kezem szinte automatikusan simult hasára. Egyelőre még lapos volt, ami azt jelentette, hogy nem fenyegetett minket a veszély, hogy boldogságunkra a kelleténél hamarabb fény derül, de már alig vártam, hogy érezzem a növekedését a tenyerem alatt.
- Éhes vagy még? - kérdeztem végül, de megrázta a fejét.
- Figyelj... Gondolkoztam. Tudom, hogy holnap megyünk vissza az orvoshoz, de nem biztos, hogy a Konföderációs Kupa előtt el kéne mondani anyáéknak. Majdnem három hétig nem is fognak látni, a Föld másik oldalán leszünk, nem akarom, hogy aggódjanak. Majd ha hazajöttünk.
Tudtam, hogy igaza van, már nekem is megfordult a fejemben. Alig vártam, hogy lássam szüleim örömét, de okosnak kellett lenni, hogy a megfelelő időben osszuk meg velük a hírt.
- Nagyon biztos vagy abban, hogy engem is behívnak. Körülbelül fél éve nem is játszottam - mondtam ki halkan a kétségeimet.
- Tudom, hogy behívnak - simította kezét az arcomra. - Nem játszottál, de nem azért, mert nem vagy jó formában. Mindenki tudja, hogy készen állsz, bármikor visszatérhetsz és mivel megkaptad a lehető legjobb szülinapi ajándékot Mourinho távozásával, jövőre már újra te leszel a kapuban. Emiatt felesleges aggódnod.
- Nekem a te ajándékod tetszett - fontam karjaimat a dereka köré és magamhoz húztam.
- De örülsz neki, hogy elmegy? - kérdezte komolyan.
Nem beszéltünk még erről, csak pár nappal ezelőtt jelentették be a hírt, hogy edzőnk távozik az év végén.
- Nem, nem így mondanám. Sokat köszönhetünk neki. Megnyertük a bajnokságot, a Kupát, újra a legjobbak között voltunk a Bajnokok Ligájában. Nagyon jó edző, de ez az év nem úgy sikerült, ahogy szerette volna, de nem hibáztatom érte, nem ő a felelős. Nem fogok rossz emlékeket őrizni róla.
- Azért volt néhány idióta döntése - fintorgott.
Tudtam, hogy a múlt hétvégére gondol, mikor Diego nem játszott egy apróbb betegség miatt. Nagyon reméltem, hogy végre megkapom a lehetőséget, de még a keretbe sem nevezett.
- Nem akarok erre gondolni - ráztam meg a fejem. - Attól nem lesz jobb, ha haragszom rá. Nyilván megvan az oka rá, hogy miért teszi ezt és nem én vagyok a megfelelő személy, hogy az edzői döntést megkérdőjelezzem.
- Annyira ritka, hogy valaki ennyire... jó legyen - suttogta Sara, mire zavartan elmosolyodtam és lehajtottam a fejem, ő azonban lágyan állam alá csúsztatta kezét és megcsókolt.

- Mehetünk? - léptem be a házba sietve, edzés után.
- Hova ez a nagy sietség? - sietett le Sara a lépcsőn, szavait megcáfolta izgatottságtól csillogó arca.
- Szeretném újra látni a gyerekünket - mosolyodtam el, aztán leguggoltam elé, kissé felhúztam pólóját és megpusziltam puha bőrét.
Karját a nyakam köré fonta, miközben arcom a hasához simítottam. Tudtam, hogy a baba a lehető legjobb helyen van, de ahogy átöleltem derekát, még inkább védelmezni akartam mindkettőjüket.
Mikor felálltam, Sara boldogan fúrta arcát a mellkasomba, próbált a lehető legközelebb húzni magához.
- Menjünk - suttogta végül és kézen fogva kivezetett a házból.
- Várj! - fordítottam szembe magammal, mielőtt beszállhatott volna a kocsiba. - Tudom, hogy te is sietni akarsz, de van egy jó hírem - mondtam széles mosollyal, mire kíváncsian felvonta a szemöldökét. - Megkaptam a behívót a keretbe - suttogtam boldogan.
- Tudtam! - nevetett fel. - Tudtam, hogy behívnak. A válogatott nem lenne ugyanaz nélküled - ölelt át hevesen, mire akaratlanul is felszisszentem. - Mi a baj? - merevedett meg.
- Csak rosszul estem edzésen - legyintettem és próbáltam elterelni a témát, ő azonban már feltűrte a pólómat és aggódva vette szemügyre kissé már kékülő oldalamat. Finoman körberajzolta ujjhegyével a folt körvonalát, aztán sokkal lágyabban karolt át.
- Vigyázz magadra! - lehelt puszit a nyakamra.
- Elmúlik - emeltem fel a fejét és összeillesztettem ajkainkat.
Felsóhajtott, mikor nyelvemet végighúztam szája vonalán, hogy elmélyítsem a csókot és finoman eltolt magától.
- Várj még egy kicsit - mosolygott rám.
- Ameddig csak szeretnéd - fúrtam arcom a hajába, aztán kinyitottam neki az ajtót.

Figyeltem, ahogy az orvos finoman felkeni Sara hasára a gélt, aztán életre kelt a monitor. Az elmosódott szürke foltok között hirtelen megláttam. Elakadt a lélegzetem. Három hét alatt rengeteget nőtt, most már nem csak egy apró folt volt a képernyőn. Sarára pillantottam, aki ugyanolyan elragadtatással nézett rám.
- Nézzék! - mutatott az orvos egy pontra, aztán babrált valamit a géppel és a következő pillanatban halk, ütemes dobogás töltötte be a szobát.
Egy pillanatig tartott, míg rájöttem, hogy a baba szívverését hallgatjuk. Tekintetem újra Sarára vándorolt, csukott szemein át egy könnycsepp gördült végig az arcán. Odahajoltam hozzá és lecsókoltam, mire mosolyogva nyitotta ki szemeit.
Fantasztikus volt hallani az ütemes szívveréseket, a biztos jelét annak, hogy a gyerekünkkel minden rendben van. Bármeddig el tudtam volna hallgatni. Aztán hirtelen csend lett. Rémülten emeltem fel a fejem, a pánik egy pillanat alatt átjárta a testem.
- Mi történt? - kérdeztem, hangom remegett a félelemtől.
- Nincs semmi baj, ez teljesen normális - mondta az orvos egy megnyugtató mosoly kíséretében. - Még csak hét hetes, szinte elveszik az anyaméhben. Megváltozott a testhelyzete, a hangok másképp terjednek. Minden rendben, nézzék csak! - mutatott újra a szívére.
Igaza volt, az apró pont továbbra is ütemesen, egyenletesen pulzált. A félelem amilyen hirtelen jött, olyan hamar távozott, hatalmas megkönnyebbülés vette át a helyért.
- Van egy kérdésem - mondta Sara, miután felöltözött. - A Konföderációs Kupa június közepén kezdődik, de hamarabb el kell utaznom. Nem veszélyes a repülés a babára nézve? - szavai közben kezét a hasára csúsztatta, a mozdulat ösztönösségén muszáj volt mosolyognom.
- Sokat vitatkoznak erről, de a legtöbb vélemény szerint nyugodtan repülhet. Nyilván nem mindennap, az nagyon megterhelő lenne, de egyébként nem jelent problémát. Mikor kell mennie?
- Június második hetében.
- Jöjjön még el előtte egy vizsgálatra - tanácsolta, aztán kezet nyújtott. - Sok sikert Brazíliában - mosolygott rám, mire elnevettem magam.
Kéz a kézben léptünk ki az utcára, ahol Sara felém fordult.
- Egy másodpercre megállt a szívem...
- Tudom - húztam magamhoz és arcom a hajába fúrtam. - Szörnyű volt. Nem is akarok erre gondolni. Gyere, menjünk el ebédelni valahova - fogtam meg újra a kezét és a kocsi felé indultam.

2013 június
A Las Rozas konferenciatermében egyre több csapattársam jelent meg.
- Iker - hallottam meg Xavi hangját, mire mosolyogva fordultam felé. - Hogy vagy? - kérdezte, hangján éreztem, hogy ez nem csak a szokásos udvarias kérdés.
- Nagyon jól - mondtam őszintén. - Fizikailag és mentálisan is.
- Örülök, hogy itt vagy, a csapatnak szüksége van rád - ölelt meg, aztán félrelépett, hogy Gerard és Cesc is üdvözölni tudjon.
Az elmúlt fél órában elképesztő mennyiségű szeretetet kaptam, szinte felfoghatatlan volt. A klubnál már megszoktam, hogy nem beszélünk a helyzetemről, így most kicsit hirtelen jött az a rengeteg támogató szó, amit a csapattársaim zúdítottak rám. Egytől-egyig mindannyian mellettem álltak és együttérző kézfogásokkal üdvözöltek, ami fantasztikus érzés volt.
A következő napokat az összeszokással töltöttük, meg kellett ismernünk az új csapattagokat, és a régieknek is egymásra kellett hangolódniuk, aztán Miamiba utaztunk, hogy ott fejezzük be a felkészülést a Konföderációs Kupára.
A Haiti elleni meccs reggelén a többség már az ebédlőben volt, mikor lementem. Mindannyian széles mosollyal fogadtak, amit nem tudtam mire vélni, éreztem, hogy valamiről nem tudok. Del Bosque intett, hogy menjek oda hozzá, úgyhogy átvágtam az asztalok között és helyet foglaltam a Mester mellett.
- Iker, azt akarom, hogy játssz ma este - mondta köntörfalazás nélkül.
Megmerevedtem. Számítottam ugyan rá, hogy meg fogom kapni a lehetőséget valamelyik meccsen, de nem gondoltam volna, hogy rögtön az elsőn pályára léphetek. Ajkamba haraptam, hogy elfojtsam mosolyomat, mert tudtam, hogy még akar valamit mondani.
- Tudom, hogy készen állsz rá, sose volt baj a formáddal. Tudtam, hogy fizikailag már készen állsz, és őszintén mondom neked, hogy ha így folytatod, jövőre nem is lehet kérdés, hogy ki védjen a Madridban. Nem sok olyan embert tudnék felsorolni, aki több hónapos kihagyás után ilyen formában van. Féltem attól, hogy lelkileg milyen állapotban leszel, mert ez a helyzet mindenkit megvisel, a te személyiségeddel meg főleg - mondta halvány mosollyal. - De örülök, hogy feleslegesek voltak a kételyeim. Azért kezdesz most, hogy visszaszedd azt a rutint, amit az utóbbi időben nem tudtál megtapasztalni. Egyszerűnek tűnhet, de teljesen más a meccs az edzés végén, a saját csapattársaid ellen és egy rendes mérkőzés, még ha barátságos is. Csak negyvenöt percet kapsz, utána lecseréllek, mert Víctornak és Pepének is szeretnék lehetőséget adni a mai és a következő meccsen.
- Köszönöm - mondtam egyszerűen.
- Ezt csak magadnak köszönheted, Iker, te küzdöttél meg érte - tette kezét a vállamra, aztán mosolyogva a többiek felé intett, miszerint ennyit akart mondani.
- A Kapitányunk visszatér - kiabálta Sese, mikor felálltam a Mester asztalától.
Ujjammal a halántékomnál köröztem, ezzel jelezve, hogy nem normális, mire az egész ebédlő felröhögött.
- Miért van az, hogy ti hamarabb tudtátok, mint én?
- Iker, ez már akkor nyilvánvaló volt, mikor téged is behívtak. Megérdemled, hogy itt legyél - mondta Pepe.
- Amúgy Szívszerelmed írt - lengette meg Sese a telefonom.
- Az miért van nálad? - nyúltam érte, de eszébe se volt visszaadni. - Megnézted? - kérdeztem, nem is vártam választ előbbi kérdésemre.
- Nem - húzta el a száját.
- Szerencsére - vigyorogtam megkönnyebbülten.
- Meg akartam - tette hozzá. - Köszönd meg Xabinak, hogy elvette tőlem.
Megforgattam a szemem, aztán hálásan Xabira pillantottam, aki rám kacsintott. Sese számára a magánélet nem létező fogalom, ha a csapattársairól volt szó, ehhez már hozzászoktunk és elfogadtuk. Most azonban hálásan mosolyogtam Xabira, aki valószínűleg megsejtette, mit írt Sara. Nem voltunk még kész rá, hogy örömünket megosszuk másokkal is.
- Na, add ide! - nyújtottam ki a kezem a telefonomért.
- Mit kapok cserébe? - vonta fel a szemöldökét.
- Sese, három másodperced van - emeltem fel a kezem és visszafelé számoltam.
- Jól van már - forgatta meg a szemeit röhögve. - Idegbajos...
- Még jó, hogy nálam van a szobakulcsunk. Lehet, hogy véletlenül kizárlak... - vetettem fel a legkedvesebb mosolyomat elővéve.
- Ezek állandóan ezt csinálják? Hogy bírod? - fordult Juan röhögve Xabi felé, aztán felállt, tőlem elvette a szobakulcsot, Sesétől a telefont és a két tárgy gazdát cserélt.
- Kösz - mondta Sergio és elégedetten csúsztatta a kulcsot a zsebébe.
Miután egyszer a folyosón töltötte az éjszakát, mindig gondosan ügyelt arra, hogy nála legyen. Már nem figyeltem rájuk, időközben megnyitottam Sara üzenetét és mosolyogva néztem az ultrahangképre. Ez már 4D-s kép volt, így a baba sokkal könnyebben és tisztábban kivehető volt.
"Nagyobb lesz, mint az apukája volt :)" - írta Sara, utalva arra, hogy megint hatalmasat nőtt.
Széles mosollyal nyomtam meg a hívás gombot, hogy a vizsgálat minden percéről információt szerezzek és hogy elújságoljam neki a jó híreket.

- Ideges vagy? - kérdezte Sese a játékoskijáróban.
- Izgulok - mondtam őszintén.
- Ne aggódj, minden rendben lesz.
A bíró a következő pillanatban megadta a jelzést, mire elindultunk kifelé. A stadion nem volt tele, de a nézők a nevemet kezdték skandálni, mikor megláttak, mire hálásan elmosolyodtam.
135 napja nem játszottam rendes meccsen. Az egykor mindennapinak tűnő dolgok, mint a csapatkép, a kapitányi teendők és az utolsó, gyors melegítő mozdulatok ma hatalmas ajándékok voltak. Minden újabb másodperc egy ajándék volt. A kapu felé futva rá kellett jönnöm, hogy elszoktam a dolgoktól és ez megijesztett. Nem volt idegen, csupán szokatlan. A hangulat, az adrenalin lüktetése, az utolsó utasítások. Mindenre újra rácsodálkoztam.
Nem sok dolgom volt a meccs alatt, pár passz, néhány szöglet és egy védés. Nem hibáztam, de nem is voltam olyan magabiztos, mint amilyennek kellett volna lennem. Tudtam, mit kell tennem, elvégeztem a dolgom, de nem voltam elégedett magammal. Nem úgy ment, ahogy szerettem volna. Mégis, maga a tudat, hogy újra a pályán lehetek, bizonyíthatok, mindent felülmúlt. Talán ezzel elkezdődik valami új.
Túlságosan hamar lepergett a 45 perc. Próbáltam leplezni csalódottságomat, de nehezen ment.
- Hé - ölelte át Sese a vállam. - Jó voltál. Egészen más érzés úgy játszani, hogy te vagy mögöttem. Hidd el, a következő meccsedre már nem kell ennyit várni.
Mindenkitől kaptam néhány biztató szót, végül beláttam, hogy nem is várhattam volna mást. Ennyi kihagyás után nem lehet minden tökéletes. Annyit biztosan elmondhattam, hogy volt már ennél rosszabb meccsem is.
A mérkőzés vége után visszakaptam a telefonomat, döbbenten láttam, hogy rengeteg üzenetem érkezett. A szüleimtől, a madridi csapattársaimtól és természetesen Sarától.
"Az elmúlt 135 nap minden perce ezért volt. Nagyon büszke vagyok rád. Szeretlek!"
Meghatottan néztem az üzenetet. Újra és újra bizonyítja, hogy mennyire figyel rám. Soha nem említettem neki, hogy mennyi idő telt el, mégis pontosan tudta.
"Neked köszönhetem. Nektek." - írtam vissza mosolyogva.

2013. december 10., kedd

Beúsztam

Beúsztam. Nagyon. Ahogy végiggondoltam, mikor lenne két-három szabad órám, hogy megírjam a fejezetet rájöttem, hogy a héten nem nagyon lesz. Gondolom nem csak én vagyok így vele, a tanárok imádják egy hétre rakni a témazárókat, két oldalas esszéket és a vizsgatételes dogákat... Ráadásul apa most kezdett el tanulni az államvizsgájára, ami jövö héten lesz, szóval egy-egy órát tudok gépnél lenni, ami édeskevés ahhoz, hogy képet és háttérinfókat keressek, meg írjak is. És akkor itt van még a szombati suli, a GE training és a röplabda, úgyhogy hétvégém nem lesz. Ezzel csak azt akarom mondani, hogy semmilyen rendszerszerűség nem lesz abban, hogy hogyan tudom hozni az új részeket. Azt már tudjátok, hogy nem vagyok "szünet párti", meg tudnék is írni, de tényleg nincs időm rá. A két ünnep között nem leszünk itthon, aztán bioszvizsga, félév.
Ez nem azt jelenti, hogy esély sincs a frissre a következő napokban, írok füzetbe és amikor lesz időm felrakom a frisst. Csak azért írom le ezt most, hogy tudjátok, mi a helyzet, nem akarok senkit álltatni azzal, hogy lesz új rész, aztán mégsem.
Remélem megértitek :)
Csanna

2013. november 30., szombat

67. fejezet

Ilyen lett :)



2013 május
Félálomban érzékeltem, ahogy Sara óvatosan kibújik az ölelésemből, mire tiltakozva felmorogtam.
- Aludj még - suttogta és egy puszit lehelt az arcomra.
Még hallottam, ahogy a táskájában kotorászik, aztán újra álomba merültem.
Fogalmam sem volt, mennyi idő múlva keltem újra fel, de már jóval kipihentebb voltam. Sara nem volt mellettem, úgyhogy felkaptam egy nadrágot és a keresésére indultam. Csodálkoztam, hogy már fent van, mostanában nagyon fáradt volt, tegnap éjszaka is már félig aludt, mikor hazaértem a meccsről. Azt hittem, a konyhában lesz, de nem volt a földszinten. A kulcsait a szokott helyükön találtam, nyilvánvalóan itthon volt, de a házban teljes csend uralkodott.
- Sara? - szólaltam meg hangosan, de nem jött válasz.
Idegesen siettem fel újra a lépcsőn, egyértelműen aggódtam. A szobánkba belépve tekintetem egyből a fürdőszoba ajtajára siklott. Semmilyen hang nem szűrődött ki, mégis odaléptem és lenyomtam a kilincset. Be volt zárva.
- Sara? - kopogtam be, a hangom nem volt nyugodt.
Pár másodperc múlva halk kattanást hallottam és Sara kinyitotta az ajtót. Valami történt, azonnal láttam, ahogy az arcára néztem.
- Mi a baj? - kérdeztem ijedten.
Szó nélkül behúzott a fürdőbe, tekintetünk még mindig összekapcsolódott.
- Mi történt? - kérdeztem újra.
A mosdókagylóhoz lépett és valamit kivett, a tenyerébe rejtette. Hosszan, merőn nézett a szemembe, aztán kifelé fordította kezét és kinyitotta ujjait. Végtelennek tűnő másodpercekig meredtem a kezében tartott tárgyra, először fel sem fogtam, mi az. Magamon éreztem pillantását, úgyhogy a szemem levettem tenyeréről és az arcára néztem. Valami nagyon erős érzelem játszott komoly vonásai mögött, a szemén látszott, hiába is próbálta leplezni. Újra a lázmérőre hasonlító valamire néztem, de ekkor már észrevettem azt is, amit az előbb még nem. A két csíkot. Képtelenség lenne leírni, mit éreztem, mikor rájöttem, mit tart a kezében, mit próbál a tudtomra adni. A szívem ezerrel dübörgött a mellkasomban, arcomon széles mosoly terült szét, átszeltem a köztünk lévő távolságot, a karjaimba kaptam és szorosan átöleltem.
- Istenem, Sara! - suttogtam folyamatosan, lehunyt szemekkel arcom a hajába temetve. - Ez... ez biztos? - kérdeztem, mire fejével a kagyló felé intett.
Nem akartam elengedni, de kíváncsiságom erősebb volt. Mikor megpillantottam a két másik, szintén pozitív terhességi tesztet, már nem tudtam visszafojtani könnyeimet, éreztem, ahogy lassan ellepik a szemem. Több, mint három éve vártam már erre a pillanatra, ezerszer elképzeltem, de természetesen a közelébe sem ért a valóságnak. Mikor meglátta könnyes szemeimet, az ajkába harapott és az első könnycsepp lassan lecsordult az arcán.
Két gyors lépéssel megszüntettem a köztünk lévő távolságot, felkaptam és megpörgettem, miközben ajkam már az övét kutatta. Mellkasa vadul hullámzott, könnyei az én arcomat is nedvessé tették, karjait a nyakam köré fonta. Szája együtt mozgott az enyémmel, mindenütt ott volt, az össze gondolatot kitörölte a fejemből és csupán egy maradt: Gyerekünk lesz!
Kezem kihúztam a hajából, végigsimítottam testén, míg végül elértem a hasát. Mosolyogva szakadt el tőlem, arca ragyogott, boldogságtól csillogó szeme az enyémet kutatta, miközben homlokom az övének döntöttem.
Apró puszikat nyomtam arca minden pontjára, ujjaim finoman köröztek hasán. Valahol a tenyerem alatt ott volt a gyerekünk. A miénk. Még belegondolni is hihetetlen volt.
- Szeretlek - ismételgettem két csók között. - Nem is sejtettem, hogy létezhet ilyesfajta boldogság.
- Én sem - szorította ajkát az enyémre egy hosszú pillanatra.
Képtelen voltam, elengedni, éreznem kellett, ahogy teste valamely pontja az enyémhez ér. Mindkettőnk arcán ott játszott az a boldog mosoly, ami a következő hónapok során ott is marad.
- Hogy jöttél rá?
- Két hete késik. Már hamarabb is megcsinálhattam volna a tesztet, de nem mertem, féltem, hogy túl hamar kezdek bizakodni. És ott voltak az apró jelek: fáradtság, bizonyos ételek kívánása, a reggeli rosszullétek...
- Nem is voltál rosszul reggelente - mondtam döbbenten.
- Valahogy sose voltál itthon olyankor - vont vállat mosolyogva.
- Miért nem mondtad?
- Meg akartam várni, hogy mit mutat a teszt. Nem akartam, hogy te is csalódj, ha negatív lett volna.
- Sara... - sóhajtottam, de abbahagytam a mondatot és elnevettem magam. - Már nincs jelentősége. Képtelen vagyok leírni ezt az érzést.
- Van róla fogalmam, hogy milyen lehet - somolygott és lábujjhegyre állt, hogy meg tudjon csókolni.
Szembe fordítottam a tükörrel és hátulról átöleltem, kezeim a hasán találkoztak. Ujjait az enyémekbe fűzte és a tükrön keresztül hosszasan elmerültünk egymás tekintetében. Végül lehajoltam, végigcsókoltam az álla és a válla vonalát, mire felkuncogott.
- Holnap elmegyek az orvosomhoz. Elkísérsz?
- Ez felesleges kérdés volt - mondtam. - Nem tudod, mióta...?
- Hát... számolgattam. Két hete késik, ez biztos. Az orvos holnap valószínűleg meg fogja tudni mondani, de... Van egy olyan érzésem, hogy azon az éjszakán, mikor... mikor neveztek a keretbe, de nem játszottál és utána... Akkor elég nagy esély volt rá. Lehet, hogy teljes tévedésben vagyok és csak azért mondom ezt, mert nagyon sokat jelentett nekem az az éjszaka, de én így érzem. Holnap megtudjuk, mi az igazság.
Lágy mosollyal néztem rá, ahogy felidéztem az említett együttlétünket.
- Szeretlek - mondtam csendesen.
- Én is szeretlek. És sokadjára is köszönöm, hogy vártál rám.
- Megérte - leheltem puszit a homlokára.
Kihúztam a fürdőszobából, le a konyhába. Reggeli készítés közben újra és újra rápillantottam, tekintetem sokszor elidőzött a hasán. Ha jók a megérzései, nyolc hónap múlva igazi család leszünk. Lelki szemeim előtt megjelent egy kislány, Sara vonásaival és gyönyörű, zöld szemeivel. A kép lassan eltűnt, a kislány helyett most egy fiút képzeltem el, az ő szemei is ugyanolyan különleges színűek voltak, mint a Saráé.
- Hol jársz? - riasztott fel Sara a képzelődésemből.
- Néhány évvel később. Próbálom elképzelni a gyerekünket.
A gyerekünket. Fantasztikus érzés volt kimondani.
- Tökéletes lesz. Ha a te mosolyodat örökli, főleg.
Felnevettem és magamhoz húztam egy hosszú csókra.
- Mikor mondjuk el anyáéknak?
- Nem tudom - sóhajtott. - Az egyik felem most azonnal rohanna haza, hogy személyesen mondhassam el és lássam az örömüket, de... A józan eszem azt súgja, hogy várjunk még egy kicsit. Nem tudom pontosan, hogy mikortól lehet megállapítani, hogy minden rendben van a babával, hogy rendesen fejlődik. Szerintem várjuk meg a szívhangot - mondta bizonytalanul.
Mikor rájöttem, mire gondol, elsápadtam, a tökéletes boldogság buborékomon repedés támadt. Igaza volt. Hiszen még semmit sem tudunk. Mi van, ha... Éreztem, hogy kezdek bepánikolni, ami valószínűleg látszott is rajtam, mert Sara megnyugtatóan simított végig az arcomon.
- Hé, hé, nyugi. Minden rendben lesz. Ez csak túlzott elővigyázatosság. Nem kell félned, ő lesz a legegészségesebb gyerek a világon.
Szorosan átöleltem a derekát, arcom a hajába fúrtam.
- Ne ijesztgess! Ezek után megfordult a fejemben, hogy a következő nyolc hónapra bezárlak a szobába, hogy nehogy valami bajod essen.
- Még jó, hogy nincsenek ilyen fura hajlamaid - nevette el magát. - Tényleg ne aggódj emiatt. Nem lesz semmi baj, érzem.
Csókot nyomtam a hajába, aztán visszatértem a reggelihez és mindent megtettem, hogy elfelejtsem a kétségeket. Mikor Sara kisimult, nyugodt arcára néztem, én is megnyugodtam. Nem kell túlreagálni a dolgokat.

Mosolyogva tettem le a telefont. Nagyon nagy kihívás volt, de sikerült kibírnom, hogy semmit ne mondjak anyának. A beszélgetésünk témája eszembe juttatott valamit, lassan egy ötlet kezdett körvonalazódni a fejemben.
- El kell mennem elintézni egy dolgot. Sietek - nyomtam egy puszit Sara arcára, aztán felkaptam a kocsikulcsot és gyorsan kiléptem a házból.
Nem volt messze az úticélom, ráadásul rajtam kívül senki nem volt a boltban, úgyhogy nyugodtam válogathattam.
- Ebből kérek - mondtam végül.
- Mennyit? - kérdezte a nő.
- 39-et - válaszoltam mosolyogva.
Alig húsz perc alatt megjártam, óvatosan kivettem a rózsacsokrot a kocsiból és beléptem az ajtón. Sara a nappaliban olvasott, mosolyogva nézett rám, aztán kezét a szája elé kapva pattant fel.
- Iker, te jó ég! - lépett közelebb. - Ez... ez gyönyörű. De miért?
- Köszönöm - mondtam. - Köszönöm, hogy itt vagy velem. Hogy nem azért szeretsz, mert híres vagyok, hogy elfogadsz úgy, ahogy vagyok, hogy nem akarsz megváltoztatni. Köszönöm, hogy mindig mellettem állsz, hogy támogatsz, nélküled nem tudtam volna végigcsinálni az elmúlt hónapokat, Köszönöm, hogy a gyereked apja lehetek, hogy egy család leszünk, hogy megadod nekem mindazt, amire szükségem van - mondtam halkan, lázasan, őszintén.
Sara könnyes szemekkel ölelt át, de mielőtt megcsókolt volna, kissé elhúzódtam. Értetlenül nézett rám, én azonban szélesen elmosolyodtam.
- Boldog Anyák napját! -  suttogtam.
Szája enyhén szétnyílt, mikor rájött, mire gondolok, arcát a nyakamba fúrta.
- Jajj, Iker, te annyira...
- Igen? - kérdezte, nevetve.
- Bolond, nem normális, romantikus, imádnivaló és tökéletesen vagy - mondta.
- Tetszik, ahogy változnak a jelzők - kacsintottam rá, mire megforgatta a szemeit.
- Ne hülyéskedd el ezt a pillanatot!
- Eszembe sincs - mondtam komolyabban, de még mindig mosolyogva.
- Akkor jó - susogta és forrón csókolni kezdett.
Óvatosan leraktam a virágokat az asztalra, aztán hevesen a hajába túrtam és boldogan viszonoztam csókjait.
- Te tényleg hihetetlen vagy - harapott az ajkába, mikor elszakadtunk egymástól és megszámolta a rózsákat. - Köszönöm!

Másnap izgatottan szorítottam Sara kezét, miközben arra vártunk, hogy az orvos behívjon minket. Egyszerre pattantunk fel, mikor nyílt az ajtó, az asszisztens elmosolyodott türelmetlenségünkön.
- Sajnálom, de először meg kell vizsgálnom Sarát. Addig várjon kint, kérem! - jelent meg az orvos is az ajtóban.
Csalódottan ültem vissza, legszívesebben el sem engedtem volna a kezét.
- Csak pár perc - mondta Sara halkan, hogy csak én halljam, aztán becsukta az ajtót maga mögött.
Feszülten várakoztam, tudtam, hogy most dől el, hogy nem veszélyeztetett terhes-e. Bármit megadtam volna, hogy mellette lehessek, de az ajtó makacsul zárva maradt. A percek óráknak tűntek, de végül újra megjelent az asszisztens és intett, hogy menjek be.
Sara már a a vizsgálóasztalon feküdt, pólóját felhúzta, szabadon hagyva egyelőre lapos hasát. Tekintetem tele volt kérdésekkel, ahogy leültem mellé és újra összefűztem ujjainkat.
- A doki szerint minden rendben van - mondta ki a legfontosabbat.
A megkönnyebbülés hullámokban öntött el, nem törődve a többiekkel homlokom az övének döntöttem és egy gyors csókot nyomtam a szájára.
A következő pillanatban a monitor életre kelt, mire izgatottan dőltem előre, Sara pedig erősebben szorította a kezemet. Az orvos csendben koncentrált, fürkészte a képet, végül elmosolyodott és egy apró pontra mutatott.
- Gratulálok - mondta. - Úgy látom, szépen beágyazódott, a vizsgálat és az ultrahang alapján négy hetes lehet - gyors, mosolygós pillantást váltottunk Sarával, jó volt a megérzése. - Ami azt jelenti... hogy karácsonyi baba lesz - mondta egy gyors számolás után.
Felváltva néztem hol Sarára, hol a monitorra, miközben próbáltam visszatartani könnyeimet. Még mindig nem tudtam felfogni, hogy szülők leszünk, ez az egész olyan volt, mint egy álom. Van egy gyönyörű barátnőm, aki szeret és az első közös gyerekünket várja. Egyszerűen túl szép ahhoz, hogy igaz legyen.
- Kérhetünk egy képet? - kérdezte Sara.
- Természetesen - mondta az asszistensnő mosolyogva, mint aki már várta a kérdést.
Miközben Sara öltözött, az orvos elmondta, mire kell számítani a következő hetekben, mire kell figyelni.
- Három hét múlva találkozunk, ha bármi probléma van, hamarabb - mondta végül, miután kezet fogtunk.
Elrejtettem a táskámban a képet, aztán Sarát átölelve kilöktem az ajtót és kiléptünk a meleg májusi utcára. Pár percig egyikünk sem szólalt meg, de volt valami meghitt ebben a csendben, mindketten tudtuk, hogy ugyanarra gondolunk.
Pár saroknyira álltunk meg, nem akartuk magunkra terelni a figyelmet. Mikor észrevettem pár lesifotóst, most kivételesen elmosolyodtam.
- Ha tudnák, hogy milyen cikket írhatnának rólunk... - suttogtam Sara fülébe, mire felnevetett és puszit nyomott a nyakamra.
- Remélem csak hónapok múlva tudják meg. Elég, ha a családunk és a barátaink tudnak róla.
Mosolyogva szálltam be a kocsiba, az órára pillantva tudtam, hogy nem lesz már időm hazamenni edzés előtt.
- Hazavezetsz Valdebebasból?
- Persze, de hogy jössz haza? - kérdezte.
- Valakivel elhozatom magam - legyintettem, ez nem okozott problémát csapaton belül.
Negyed óra múlva megálltam a parkolóban, Sara pedig velem együtt kiszállt.
- Sietek haza, addig is vigyázz magadra - öleltem meg. - És... vigyázz Rá is - tettem hozzá és kezem finoman hasára simítottam, mire elmosolyodott.
Az öltöző felé tartva képtelen voltam a komolyságra, lelki szemeim előtt még mindig az ultrahangos kép lebegett.
- Sziasztok - léptem be, a csapat nagy része már ott volt.
- Mitől vagy ilyen boldog, Kapitány? - kérdezték szinte mindannyian.
Ez volt az átka a szinte mindennapi találkozásoknak, a másik legapróbb változását is észrevettük, semmit nem lehetett hosszú távon titokban tartani.
- Csak jó napom van - vontam vállat, végül is tényleg ez volt az igazság.
A legtöbben megelégelték ezt a választ, azonban Sergio és Xabi fürkészve néztek rám továbbra is. Próbáltam figyelmen kívül hagyni őket és öltözni kezdtem.
- Nem mondod el, ugye? - kérdezte Sese halkan.
Lehunytam a szemem egy pillanatra és elfojtottam egy sóhajt. Nem akartam megbántani.
- Sergio, ez most még nem olyan dolog, amit elmondhatnék bárkinek is. De az elsők között leszel, aki megtudja - válaszoltam szintén suttogva.
Megértette, hogy nem akarok róla beszélni és egy vidám mosollyal békén hagyott.
Edzés közben próbáltam koncentrálni, tudtam, hogy muszáj jól teljesítenem, úgyhogy az összes gondolatomat próbáltam az agyam egy hátsó részébe szorítani, több-kevesebb sikerrel. Este azonban, mikor fáradtan pakoltam a táskámba, már képtelen voltam visszafojtani halvány mosolyomat.
- Xabi, el tudnál vinni? Sara hozott - fordultam az öltözőben maradt társam felé.
- Persze, gyere - kotorászott zsebében a slusszkulcs után.
Csendben lépkedtünk egymás mellett, de néha magamon éreztem fürkésző tekintetét. Az út harmadánál járhattunk, mikor megszólalt.
- Jól gondolom, hogy gratulálnom kell? - kérdezte.
Értetlenül kaptam rá a szemem, fogalmam sem volt, hogy tényleg arra érti-e, amire gondolok.
- Hogy érted?
- Iker, az a peched van, hogy kétgyermekes apuka vagyok és most várom a harmadikat. Ismerem ezt a mosolyt - intett felém -, engem nem tudsz becsapni.
Nevetve döntöttem a támlának a fejem, eszembe sem jutott, hogy ez árulkodó lehet.
- Hát... - kezdtem, de leintett.
- Ha Sarának bármilyen kérdése van, Nagore szívesen segít - mondta egyszerűen, aztán témát váltott és a következő meccsről kezdett beszélni.
Mikor megálltunk a házunk előtt tudtam, hogy muszáj kérnem valamit.
- Xabi... - kezdtem, de kitalálta, mit akarok mondani és megrázta a fejét.
- Köztünk marad - nyugtatott meg, mire megnyugodtam.
- Köszönöm - mondtam őszintén és finoman becsuktam a kocsija ajtaját.
Sara a konyhában volt, a vacsorámat melegítette. Hátulról átöleltem, állam a feje búbjára támasztottam, mire egy pillanatra abbahagyta amit csinált és szorosan simult a karjaimba.
- Xabi üzeni, hogy Nagore szívesen ad tanácsokat - mondtam.
Döbbentem fordult meg, kissé ijedten nézett fel rám.
- Te elmondtad a fiúknak?
- Nem, dehogy! Csak tudod, Xabinak van már tapasztalata és rájött, miért vagyok ennyire boldog.
Sara elnézően ingatta a fejét, aztán visszafordult a tűzhelyhez. Kivettem az ultrahangos képet a táskámból felvittem a szobánkba, a polcra tettem, hogy mindig szem előtt legyen. Sara feljött utánam, úgyhogy mosolyogva a karjaimba vontam és megcsókoltam.
- Nyolc hónap - suttogtam.

2013. november 24., vasárnap

66. fejezet

Sziasztok! Sajnálom, hogy megint késtem, tényleg nem akartam. De rájöttem, hogy a sérülésről írni sokkal nehezebb, mint gondoltam volna és nem úgy jött az ihlet, ahogy szerettem volna. Ezért úgy döntöttem, erről kevesebbet írok, próbálom csak a legfontosabbakat belerakni, máson lesz a hangsúly :) 
Csanna




2013 február-április
- Ígérd meg, hogy nem csinálsz semmi hülyeséget! - kérte Sara sokadjára. - Tényleg csak azt csináld, ami nem fáj. És figyelj Carlosra!
- Sara, nyugodj meg - mondtam mosolyogva. - Vigyázni fogok, nekem sem az az érdekem, hogy megint lesérüljek.
- Jó, tudom, túlságosan aggódok, de csak azért, mert nem akarom, hogy megint keresztülmenj ezen.
Ma lesz az első edzésem, amit nem a konditeremben fogok végezni. Pár nappal ezelőtt megkaptam végre az engedélyt, azóta szinte folyamatosan a valdebebasi edzőteremben voltam, hogy visszanyerjem a formám.
Két hete történt a sérülés, így szinte hihetetlennek tűnt, hogy ilyen gyorsan visszamehetek a pályára. Azt persze tudtam, hogy ez nem azt jelenti, hogy a hétvégén már újra a kapuban állhatok, ez annál sokkal hosszabb lesz. A neheze még csak most jön, de a tény, hogy a vártnál gyorsabban haladok, teljesen feldobott és még több elszántságot adott. 
- Ügyesen - sóhajtott fel Sara, majd egy gyors csók után engedte, hogy elinduljak.
Teljesen megértettem, hiszen az elmúlt napokban ő volt végig mellettem, látta minden apró hangulatváltozásomat. Neki legalább olyan nehéz volt, mint nekem.
A biztonság kedvéért még volt egy rögzítő kötés a kezemen, de ez már nem gátolt meg semmiben. Boldogan szálltam ki a kocsiból a parkolóban, erre a pillanatra vártam már napok óta.
- Csak nem visszatért hozzánk San Iker? - fogadott Pipita az öltözőben mosolyogva.
Ahogy végignéztem a srácokon, tudtam, hogy ők is boldogok. Minden egyes sikeres visszatérés sokat jelentett számunkra. Olyanok voltunk, mint egy nagy család, amely már nem az igazi, ha valaki hiányzik.
A pályán Carlos felé vettem az irányt, ő volt a sport terapeutánk. Egy gyors megbeszélés után megkaptam az első feladatot, képtelen voltam visszafojtani mosolyom, ahogy nekiláttam a futásnak. A hideg februári levegő csípte az arcom, a szél beférkőzött a melegítőm alá, de nagyon kevés dolog van a világon, amiért ezt most elcseréltem volna. Újra ott lehettem, ahol jól éreztem magam, ismerős környezetben. Egyelőre kíméltük a kezemet, tudtam, hogy a védésekre még várni kell. De nekem maga a tény, hogy újra a pályán lehettem, elég volt.
Túlságosan hamar lett vége az edzésnek, de tudtam, hogy Carlosnak igaza van. Éreztem a két hetes kiesést, a testem hamarabb jelezte, hogy ennyi elég volt. Fáradtan figyeltem, ahogy Toniék az utolsó gyakorlatot végzik. Diego jó volt, nagyon jó. Már most tudtam, hogy nem lesz könnyű dolgom, ha vissza akarom szerezni az első számú kapus posztját, de a kihívás csak még jobban ösztönzött, hogy a legjobbamat nyújtsam.
Hazaérve Sarának nem is kellett kérdeznie semmit, minden érzelmem az arcomra volt írva, úgyhogy egyszerűen csak megölelt. Mosolyogva fúrtam arcom a hajába, újra rádöbbentem, hogy mennyire szerencsés vagyok, hogy ő itt van nekem. Nélküle nem lettem volna képes ilyen hamar újra edzésbe állni, ő adott erőt.

A hetek gyorsan teltek én pedig egyre erősebbnek éreztem magam. Az edzések napról napra nehezedtek, de egyre jobban bírtam, lassan már teljes edzésmunkát végezhettem. Március közepén aztán végre védhettem, újra csatlakozhattam a többiekhez. Azonban nem volt minden felhőtlen boldogság. Lassan kezdtem észrevenni, hogy a Mourinhoval való kapcsolatom megváltozott. Visszagondolva egyetlen konkrét dátumot sem tudnék mondani, hogy mikor kezdődött. Ez inkább lassan, folyamatosan, szinte észrevehetetlenül következett be. Továbbra is tiszteltük egymást, de a gondolkodásunk egyre inkább különbözött és egy idő után nem tudtunk úgy tenni, mintha nem vennénk észre. Csak remélni tudtam, hogy ennek semmilyen hatása nem lesz a munkára nézve.
Végül április elején, körülbelül két hónappal a műtét után végre neveztek a keretbe. Én már hetekkel ezelőtt úgy éreztem, hogy kész vagyok rá, de ezt a döntést csak a Míster hozhatta meg. Nem dédelgettem felesleges álmokat, nyilvánvaló volt, hogy nem én fogok játszani. Diego élete formájában játszott, egyértelmű volt, hogy keményen kell küzdenem, ha újra kezdő akarok lenni, de a versenyhelyzet mindkettőnket arra ösztönzött, hogy a maximumot hozzuk ki magunkból.
Csendben elfoglaltam egy szabad helyet a kispad második sorában, nem akartam felhívni magamra a média figyelmét. Így is tudtam, hogy Diego minden megmozdulása után engem fog keresni a kamera, nem akartam megkönnyíteni a dolgukat. Jó meccs volt, a fiúk könnyedén játszottak, nem kellett megszenvedni a győzelemért. Bár a bajnokságban már nem sok esélyünk volt a győzelemre, de minden pont fontos volt, hiszen tudtuk, hogy bármikor jöhet egy hullámvölgy a Barcelonánál és addig is a lehető legtöbb pontot kellett megszereznünk.
Gyorsan végeztem a meccs után, próbáltam elkerülni a riportereket. Éppen a Míster nyilatkozott, úgyhogy szerencsésen el tudtam slisszolni mögötte, de egy mondat akaratlanul is megütötte a fülemet.
- Sajnálom, hogy nem igazoltuk le hamarabb Diego Lopezt - mondta.
Nagyon kellett vigyáznom, hogy semmi ne látszódjon az arcomon, úgy kellett továbbmennem, mintha nem hallottam volna semmit. Eddig is voltak apró félmondatai, kis szurkálódásai, de próbáltam nem törődni vele. Ez azonban nyilvánvaló és egyértelmű kijelentés volt, nem lehetett félreérteni. És ebben a pillanatban rájöttem, hogy én már nem fogok játszani ebben a szezonban, bármi történjék is.
Dühösen ültem be a kocsiba, nem vártam meg a többieket. Otthon akartam lenni, elfelejteni ezt az egészet. Miért? Mi történt, ami miatt ennyire megváltozott? Soha, egyetlen rossz szót nem szóltam, mindig is a klubot helyeztem az első helyre. Miért kell ezt kapnom cserébe?
Sara ébren fogadott, mikor hazaértem. Azonnal látta rajtam, hogy valami nem stimmel.
- Mi a baj? - kérdezte.
- A Míster szerint hamarabb le kellett volna igazolni Diegot.
Arca egy csapásra megváltozott, összeszorította ajkát, szeme dühösen csillogott.
- Idióta - sziszegte. - Iker, tudod, mi a baja? Hogy téged jobban szeretnek. Lehet, hogy megnyerte a Kupát és a bajnokságot, de a szurkolók nagy része még mindig téged választana. És ezt nem tudja elfogadni.
- Miért jó neki, ha ilyeneket mond? Miért nem mondja a szemembe? Évek óta ismer, tudja, hogy gyűlölöm, ha valaki nem egyenes ember.
Szorosan megölelt, míg végül testemben lassan csökkent a feszültség. Ma már nem tehettem semmit. Ezek után azonban muszáj lesz beszélnem vele, tudnom kell, hogy szerepelek-e a tervei között.
Csendesen feküdtem az ágyban, Sara nyugodt lélegzését hallgatva. Fejemben pörögtek az emlékek, egészen gyerekkoromtól kezdve. Volt már, hogy küzdenem kellett a helyemért, hogy a kispadra raktak hosszabb-rövidebb ideig, de az összes edzőmmel jó volt a kapcsolatom és meg tudtuk beszélni. Idáig. Mi változtatta meg? Önkritikusan próbáltam visszagondolni az elmúlt hónapokra. Elkényelmesedtem volna? Tény, hogy múlt év decemberéig biztos volt a helyem, de e miatt nem edzettem kevesebb intenzitással. Vagy az a bizonyos telefon Xavinak? De hát senki nem tilthatja meg, hogy a szabadidőmben felhívjam egy gyerekkori barátomat! Nem találtam a megoldást, de azt tudtam, hogy ezek után, ha csak nem történik valami Diegoval, nem fogok védeni. Esetleg a bajnokság végén kapok majd néhány lehetőséget a tét nélküli meccseken, de sem a Kupában, sem a BL-ben nem léphetek pályára. Aztán eszembe jutott még valami, amitől görcsbe rándult a gyomrom. A Konföderációs Kupa, a világbajnokság selejtezői... Játéklehetőség nélkül nem fognak beválogatni. Tudtam, hogy van még egy kis időm és valószínűleg del Bosque beszélni fog velem a helyzetről, de a gondolatra, hogy a padozás kihathat a válogatottbeli helyemre, összeszorult a torkom. Nem lehet itt vége! Akaratom ellenére éreztem, ahogy egy könnycsepp gördül végig az arcomon, majd lassan több követte. Óvatosan, hogy ne keltsem fel Sarát kikászálódtam az ágyból és halkan eltoltam az erkélyajtót. A hűvös levegő kitisztította kicsit a fejem, leültem az egyik székbe és némán meredtem a sötét égre. Percek teltek el, mikor meghallottam Sara csendes lépteit.
- Miért nem alszol? - kérdezte.
Felé fordultam, mire elakadt a lélegzete. Gyorsan átszelte a köztünk lévő távolságot, én pedig az ölembe húztam.
- Ne csináld ezt, kérlek - fonta át a nyakam. - Ez az ember nem éri meg.
Arcom a hajába fúrtam, belélegeztem semmihez sem fogható illatát.
- Hogy segítsek? - simította kezét az arcomra, hogy a szemembe tudjon nézni.
- Tereld el a figyelmem, nem akarok erre gondolni - sóhajtottam.
Közelebb hajolt hozzám, egy lágy csókot nyomott az ajkamra, majd felhúzott és visszavezetett a szobába.
- Feküdj le - kérte.
Megtettem, de ő mosolyogva mutatta, hogy forduljak a hasamra. Nem értettem, mit akar, de átfordultam, ő pedig a csípőmre ült. Lassan végighúzta ujját gerincem mentén, mire testemen jóleső borzongás futott végig. Aztán lassan, a vállamtól kezdve végigmasszírozta hátam, egyetlen pontot sem hagyott ki. Puha kezei finoman, mégis határozottan dolgoztak, a feszültség pedig folyamatosan csökkent bennem, végül teljesen ellazulva feküdtem az ágyon.
Kezeit hirtelen ajkai váltották fel, apró csókokat lehelt bőrömre. Mosolyogva fordultam meg alatta, lehúztam magamhoz és egy hosszú csókkal háláltam meg a masszázst. Átfordultam, vigyázva, hogy ne nehézkedjek rá teljesen, miközben ajkaimmal egyre lentebb merészkedtem. Fentebb gyűrtem a pólóját, tenyerem forró bőrére tapadt, ismeretlen mintákat rajzoltam hasára. Hajamba túrt, újra visszahúzott magához, így nyelveink egymásra találtak és lassú táncba kezdtek. Csak akkor szakadtunk el egymástól, mikor már elfogyott a levegőm. Megragadtam a kínálkozó alkalmat és levettem róla a pólót, örömmel konstatáltam, hogy alatta nem visel semmit. Nem számít, hányszor láttam már így, szépsége minden alkalommal megbabonázott. Kezem és ajkam bejárta az ismerős területeket, apró érintésekkel és lágy csókokkal igyekeztem a legtöbb örömöt okozni neki, sóhajai pedig biztosítottak róla, hogy jól csinálom. A szemébe nézve minden érzését tisztán láthattam, tekintete olyan volt, mint az olvadt smaragd, lágyan csillogott a holdfényben. Lábait a derekam köré fonta, csípőjét az enyémhez szorította. Szemmel szinte észrevehetetlenül, de számomra nagyon is érzékelhetően kezdte el édes kínzásomat. Hajába temettem arcom, hogy tompítsam nyögéseimet, miközben Sara leügyeskedte rólam az utolsó köztünk álló ruhadarabot is. Nem késlekedtem, tudtam, hogy ő is ugyanarra vágyik, amire én. Lassan, mindenféle sietség nélkül szeretkeztünk, élveztük, hogy testünk minden egyes pontja kiegészíti egymást.
Egész életemben egy ilyen kapcsolatra vágytam. Sarában minden megvolt, amit kerestem, minden, amire szükségem volt. Mellette lettem önmagam, mellette váltam azzá, aki lenni akartam, mellette nőttem fel.
Figyeltem gyönyörű arca minden rezdülését, éreztem, ahogy egyre erősebben szorítja a kezem, tudtam, hogy ő is közel jár már. Szinte teljesen egyszerre értük el a csúcsot, szorosan átöleltem remegő testét és a hátamra fordultam. Fejét a mellkasomra fektette, egyedül szapora lélegzetvételeink törték meg a tökéletes csendet.
- Köszönöm - suttogtam végül.
Sara összeráncolt szemöldökkel nézett rám, hirtelen nem is értette, mire gondolok, hiszen olyan távolinak tűnt már, mikor egy órával ezelőtt arra kértem, hogy terelje el a figyelmem.
- Bármikor. Bármit - lehelt puszit a mellkasomra.
Legördült rólam, az oldalamhoz bújt, én pedig átöleltem a derekát és egy utolsó, mosolygós csókot nyomtam ajkaira. Csakis neki köszönhettem, hogy a pár órával ezelőtti események ellenére is képes voltam boldogan elaludni.

Tudtam, hogy ha nem indulok el öt percen belül, el fogok késni, úgyhogy fel-alá rohangáltam a házban és mindent, amit találtam, bedobáltam a sporttáskámba. A korán kelés nem tartozott az erősségeim közé, márpedig a Míster úgy döntött, hogy a hétfői szabadnap után kedden már hajnalban berendel minket. Sara kuncogva figyelte, ahogy mérgezett egérként rohangálok a fürdőszoba és a gardrób között, neki még legalább két szabad órája volt.
- Mióta a mezeimben alszol, vészesen fogy a számuk - mondtam, miközben egy tiszta edzőpólót kerestem.
- Odaadjam? - kérdezte Sara nevetve és az éppen viselt mezre mutatott.
- Tudod nagyon jól, hogy akkor biztosan elkések, úgyhogy inkább maradjon - álltam meg egy pillanatra vigyorogva. - Este jövök - hajoltam le hozzá egy csókra, aztán leviharzottam a lépcsőn és szinte kiestem az ajtón.
Legnagyobb meglepetésemre már állt egy kocsi a ház előtt. A Diegoé.
- Iker, ne állj ott, hanem gyere, mert fél óránk van odaérni - húzta le az ablakot.
- Mit csinálsz itt? - kérdeztem döbbenten.
- Elviszlek. Na, gyere már! - intett.
Bepattantam mellé, ő pedig azonnal indult.
- Mindig ennyire késésben vagy?
- Nem, csak utálok korán kelni. Hogyhogy itt vagy?
Nem válaszolt, míg ki nem értünk a főútra. Ekkor egy gyors pillantást vetett rám és felsóhajtott.
- Beszélni akarok veled négyszemközt - mondta határozottan. - Iker, tegnap a feleségem mondta, hogy mit nyilatkozott a Míster. Sajnálom. Nem ezt érdemled. Hülye egy helyzet ez, mert én legalább olyan jól tudom, mint te, hogy készen állsz és tudom, hogy megérdemelnéd a bizalmat. Néztem azt a meccset, mikor megsérültél. Amikor tudom, nézem, mert ez a klub mindig is fontos volt nekem. Mikor másnap megcsörrent a telefonom és a managerem szólt, hogy engem akarnak leigazolni, őszintén meglepődtem, de nagyon örültem. Azért jöttem ide, hogy segítsek a csapatnak és mindent megteszek, hogy a legjobb formámat hozzam, ha már bíztak bennem annyira, hogy engem választottak. Nem vagyok itt régóta, nem ismerek minden múltbéli történetet. Nem tudom, mi történt közted és az edző között. Én tisztelem őt, elismerem a munkáját és hálás vagyok neki, hogy megkaptam a lehetőséget. De nem gondolom azt, hogy igaza lenne veled kapcsolatban. Nem tudom, hogy dolgoztál, mielőtt idejöttem volna, de azóta látom rajtad, hogy az elsőtől az utolsó pillanatig komolyan veszed az edzéseket. Nem könnyíted meg a dolgom, ahogy én se a tiedet, mi most vetélytársak vagyunk. De ettől függetlenül minden tiszteletem a tied, amiért szó nélkül tűröd, bármi jön is és amiért nem adod fel. Azt nem ígérhetem, hogy átadom a helyem, hiszen nekem is fontos, hogy jól teljesítsek, de ha bármilyen segítségre van szükséged, számíthatsz rám! És örülök, hogy újra veled dolgozhatok.
- Köszönöm! - mondtam őszintén, pár másodperces szünet után. - Ez tényleg sokat jelent nekem.

A stadium őrjöngött. Karim pár másodperccel ezelőtt rúgta be a Madrid első gólját. Még kettő kellett. Még két gól és bent vagyunk a BL döntőjében. Körülbelül 10 percünk volt, hogy kiharcoljuk a továbbjutást. Nem bírtam tovább a padon ülni, a többiekkel együtt a kispad előtt álltam. Minden, amit tehettem az volt, hogy innen biztattam a srácokat. 83 percet már lejátszottak. Tudtam, hogy ilyenkor már nem úgy megy a sprint, nem olyan könnyű felugrani, nehezebb egy pontos passzt összehozni. De az arcukon nem látszott a fáradtság, csak az elszántság. A percek megállíthatatlanul peregtek. És akkor hirtelen újra egy emberként üvöltött fel a közönség, Sesének köszönhetően újra megrezdült a háló. Már csak egy gól kellett. Nagyon régen láttam már ennyi küzdeni akarást az arcokon. Nem érdekelt minket semmi, csak az előttünk álló hosszabbítás pár perce. Ennyi idő alatt kellett még egy gólt szerezni. A srácok mindent megtettek, a leglehetetlenebb helyzetből is próbálták kihozni a maximumot. De ez ma kevés volt. Mikor a bíró belefújt a sípjába, térdre estem. Annyira akarták, annyira megérdemelték volna! Végignéztem az ismerős, most a fájdalomtól eltorzult arcokon, aztán lassan felálltam és egyenként odaléptem hozzájuk. Sergio arcát a kezébe temetve guggolt, teljesen össze volt törve.
- Hé! - hajoltam le hozzá. - Serg, szedd össze magad! - húztam fel és megöleltem. - Nem rajtad múlt...
- Tavaly miattam estünk ki az elődöntőben. Aznap este megfogadtam, hogy nem bocsájtok meg magamnak, ha a következő évben nem nyerünk. És most megint kiestünk... - csuklott el a hangja.
- Sergio! Verd ki ezt a hülyeséget a fejedből! Sem tavaly, sem most nem lehetsz felelős. Ez egy csapat, Serg. Együtt nyerünk és veszítünk, senki, érted, senki nem hibáztat téged! Ma este te voltál a legjobb. Vezetted őket, irányítottál. Sokkal jobb csapatkapitány vagy nálam, Sese. Nem hibáztathatod magad - mondtam halkan, hogy csak ő hallja, az én gangom is remegett a visszafojtott könnyektől.
- Te is tudod, hogy ez nem ilyen egyszerű - sóhajtott, mire keserűen elmosolyodtam.
Igen, igaza volt. Én is mindig magamat hibáztattam egy vereségért. De nem hagyhattam, hogy eméssze magát. Finoman az öltöző felé kezdtem vezetni, de ő megrázta a fejét.
- Várj, először meg akarom köszönni a közönségnek. Nélkülük ez sem sikerült volna - mondta, majd lassan a pálya közepére kocogott és körbefordulva megtapsolta a kilátogató több tízezer embert.
Szomorú mosollyal néztem, ahogy könnyek csorognak az arcán, mégis emelt fejjel néz szembe a többiekkel. Nagyon különleges volt a kettőnk kapcsolata, nehéz szavakba önteni. Nem indult a legjobban, elég nagy ellentét volt köztünk mikor idekerült, de amint megkapta az első válogatott meghívóját, valami megváltozott benne és onnantól kezdve lassan barátok lettünk, ma pedig már szinte el sem tudok képzelni egy meccset nélküle. Néha tökéletes ellentétek vagyunk, néha befejezzük egymás mondatait, annyira együtt jár az agyunk. Sese egyszerre bolond és felelősségteljes, a rengeteg hülyesége mellett az ilyen pillanatok bizonyítják, hogy kész bármit megtenni a csapatért.
- Iker - állt meg előttem. - Tudod, Diego nagyon jó kapus és örülök, hogy találtunk valakit, aki ilyen jól pótol téged. De azért hiányzik, ahogy leüvöltöd a fejem a meccseken - mondta halvány mosollyal, mire elnevettem magam és a vállát átkarolva együtt mentünk le az öltözőbe.

2013. november 10., vasárnap

65. fejezet

Sziasztok! Sajnálom, hogy nem hoztam hamarabb, de nagyon összejöttek a dolgok és őszintén szólva nem ezt a részt írtam meg a legkönnyebben. Nem lett túl hosszú, inkább csak átvezető rész. Próbálok sietni a következővel.
Csanna



2013 február
A következő napokban szigorú pihenést írt elő az orvos, én azonban már szinte megőrültem a bezártságtól. Bármit megtettem volna, hogy kimozdulhassak egy kicsit.
Az egyetlen dolog, ami kicsit kárpótolt, az az volt, hogy annyit lehettem Sarával, amennyit csak tudtam. Reggelente a lehető legtovább húzta az indulást, este sietett haza. Tudtuk, hogy nem lehet bepótolni az elmúlt éveket, de most megragadtuk az alkalmat és tényleg egymásra figyeltünk. Mióta együtt voltunk csak egyetlen egyszer, a tavalyi szezon végén fakadt ki, hogy nem vagyok vele eleget. Tudtam, hogy a foci sok mindent elvesz tőlem, de amíg nem találkoztunk, csak azzal foglalkoztam, hogy mi mindent ad. Most azonban tudtam, hogy ő sokkal többet érdemelne, nem csak pár órát reggel és este. A hétvégéim mindig a meccsekkel teltek, a BL miatt sokat kellett utaznom és pont azt bántottam vele a legjobban, akinek a legkevesebbet szerettem volna ártani. Úgyhogy most mindent megtettem, hogy a napjaim csak róla szóljanak.
Hallottam, ahogy nyílik az ajtó, gyorsan lekapcsoltam a lámpát és csendben vártam, hogy bejöjjön.
- Iker? - kérdezte tétován, aztán belépett a nappaliba. - Te jó ég! - kapta kezét szája elé. - Ez gyönyörű.
Mosolyogva léptem felé, a padlón lévő gyertyák sejtelmes fénybe vonták alakját. Karjaimat szorosan dereka köré fontam, ő pedig lábujjhegyre állva csókolt meg.
- Ezt minek köszönhetem? - kérdezte, mikor elváltunk.
- Megérdemled - nyomtam egy lágy puszit a szájára, aztán folytattam. - Tudom, hogy mindjárt itt van a születésnapod és szeretném most ezt úgy megünnepelni, ahogy kell. Azt akarom, hogy az a nap csak rólad szóljon. Úgyhogy elviszlek Tenerifére - mosolyogtam rá.
Szólásra nyitotta a száját, de nem jött ki hang a torkán.
- Mielőtt tiltakozni kezdesz, hadd mondjam el, amit gondolok. Sara, nekem te vagy a legfontosabb. És szeretnék neked mindent megadni, amit lehet. De tudom, hogy a foci miatt nincs időm rád, nem annyi, amennyi kellene. Tudom, hogy lehetetlen bepótolni az elmúlt éveket, de most szeretnék tényleg csak veled foglalkozni.
- Iker - simított végig az arcomon. - Verd ki ezt a fejedből. Pontosan tudtam, mit vállalok, mikor összejöttünk. Tudtam, hogy milyen áldozatokat kell hoznom, de nem érdekelt. És megérte - fűzte össze ujjainkat.
Sóhajtva húztam még közelebb magamhoz.
- Köszönöm - suttogta, miközben arcát a nyakamba fúrta.
- Éhes vagy? - kérdeztem.
- Mint a farkas - indult el azonnal a konyha felé, engem is maga után húzva.
Mosolyogva figyelte, ahogy tálalom a vacsorát, miközben a napját ecsetelte. Hirtelen megmerevedett és a hasához kapott, arca grimaszba rándult.
- Minden rendben? - kérdeztem.
- Egy pillanat - pattant fel és besietett a fürdőszobába.
- Sara? - mentem utána, de a csukott ajtót látva megtorpantam.
Türelmetlenül vártam, hogy kijöjjön, a percek óráknak tűntek, míg végre kilépett.
- Jól vagy?
Arca a csalódottság és a szomorúság furcsa keverékét tükrözte, ami megijesztett.
- Persze - sóhajtott fel.
- Mi a baj? - kérdeztem lágyan.
Kezeit a nyakam köré fonta, majd lassan a szemembe nézett.
- Azt hiszem, az első próbálkozások nem jártak sikerrel.
Először nem is értettem, mire gondol, de aztán lassan összeállt a kép és finoman elmosolyodtam.
- Sara, ne ess kétségbe emiatt. Akkor lettem volna meglepődve, ha egyből sikerül. Hiszen egy hónapja sincs még, hogy eldöntöttük, babát szeretnénk.
- Tudom, tudom. De azért jó lett volna - mondta álmodozva.
Hamar rájöttünk, hogy a minden ponton precízen előírt családtervezés nem nekünk való. Eszünkbe sem volt azt követni, nem akartuk, hogy ez az egész egy görcsös akarás legyen mindössze, mert ennél sokkal többet jelentett számunkra. Ugyanúgy folytattuk az életünket, mint eddig, mindenféle számolgatás és táblázat nélkül, egyszerűen csak élveztük egymás társaságát akkor, amikor akartuk és reménykedtünk, hogy minél hamarabb szülők leszünk.
Senkinek nem mondtuk el a terveinket, bár néha nagyon közel álltunk hozzá. Részben azért, mert meglepetésnek szántuk, részben pedig azért, mert nem tudhattuk, hogy meddig kell várnunk és nem akartuk felesleges reménnyel kecsegetetni a családunkat és a barátainkat.
- Ne arra gondolj, hogy most nem sikerült, hanem arra, hogy talán legközelebb.
Szomorkás mosollyal, de bólintott és újra visszahúzott a konyhába. Mielőtt nekiláthattunk volna a vacsorának, megszólalt a telefonom. Egy pillanatig megfordult a fejemben, hogy nem veszem fel, de aztán eszembe jutott, hogy valószínűleg megvan az új kapus.
Mindannyian azt hittük, hogy Toni fog védeni, de a klub vezetése Mourinhoval együtt úgy döntött, hogy új kapusra van szükség. Érthető módon Toni nem a legjobb hangulatban hívott fel reggel, hogy velem is közölje a döntést. Most azonban Sese hívott.
- Diego Lopez mellett döntöttek - kezdte köszönés nélkül.
- Ő jó srác - mondtam. - Toni még mindig kivan?
- Eléggé. Nem érzi a bizalmat és hát te még nálam is jobban tudod, hogy az mennyit számít egy kapusnál. Nem tudom, mi lesz, majd holnap meglátjuk edzésen. Veled mi a helyzet?
- Legszívesebben leszedném magamról ezt a gipszet. Pedig az orvos szerint még egy hétig rajtam kell, hogy legyen. Már most megőrülök, nem tudom, hogy fogom kibírni három hónapig.
- Hé Kapitány, nyugi! Nem vagy egyedül, Sara ott van és mi is segítünk.
- Tudom, tudom, persze. És hálás is vagyok. De ha húsz éven keresztül szinte minden napod a fociról szól, akkor utána nehéz megszokni, hogy van időd másra is.
- Iker - kezdte volna, de félbeszakítottam.
- Nem, nem azért mondtam, hogy sajnáltassam magam. Csak most még nehéz. De most elmegyünk egy kicsit Sarával kettesben, összeszedem magam.
- Remélem is. Attól még, hogy sérült vagy, szükségünk van a kapitányunkra - mondta komolyan, mire elnevettem magam.
- Tudod, hogy ott leszek.
Hátranéztem a vállam fölött, tekintetem találkozott Saráéval.
- Mennem kell, majd beszélünk.
- Jó szórakozást - búcsúzott, aztán letette.
- Bocs, Sese volt az. Megvan az új kapus - léptem vissza a konyhába.
- Iker, tudod, hogy itt vagyok, ha szükséged van valakire.
- Tudom, Sara. És őszintén köszönöm. De még én sem tudom igazából, hogy mi is van velem.
- Utálom ezt a helyzetet - ölelt át szorosan. - Nem jó így látni téged.
- Túl leszek rajta. Megoldjuk valahogy, csak most még nehéz elfogadni. Ne gondoljunk ma erre többet, rendben? - emeltem fel a fejét.
Halvány mosollyal bólintott, aztán finom csókot lehelt az arcomra és kibontakozott ölelésemből.
×××
Tenerife olyan volt, mint a nyugalom szigete. Nem kellett rohannunk sehova, nem voltak szoros időpontok, azt csináltuk, amihez éppen kedvünk volt. Néha egész nap kis mozdultunk a hotelszobából, máskor az egész napot végigsétáltuk és teljesen elfelejtettük, hogy a szigeten kívül is van élet.
- Úgy érzem magam, mint aki nászúton van - mondta Sara mosolyogva.
Pontosan tudtam, miről beszél. Február eleje volt, nem sokan voltak rajtunk kívül a szállodában, néha már úgy éreztük, csak ketten vagyunk. A nap minden perce egymásról szólt, végre kiélveztük, hogy a média ide nem követett minket és egyszerűen csak élveztük, hogy nincsenek kötöttségek. Sara nem erőltette, hogy beszéljünk a sérülésemről és a kétes gondolataimról, hagyta, hogy először magamnak gondoljam végig. Aztán utolsó este, már az ágyban fekve végre beszélni kezdtem és órákon keresztül nem is hagytam abba. Sara pedig csendben, türelmesen végighallgatott, nem szakított félbe. Minden apró kétségemet elmondtam, talán soha nem beszéltem még vele ennyire nyíltan az öltözőről és a Mourinhoval való kapcsolatomról. Nem vártam el, hogy válaszoljon, csak annyit akartam, hogy elmondhassak neki mindent, mert bármi jön is ezután, annak ő is a része lesz. És tudtam, hogy ott lesz, elég volt csak belenézni a szemeibe.
- Köszönöm - mondtam végül, mikor már hosszú ideje egyikünk sem szólalt meg.
- Nem kell. Iker, mi már túl vagyunk azon a ponton, mikor egyszerűen azt mondom, hogy a pasim vagy. Te a párom vagy, a társam, a vőlegényem, mindegy, melyiket használom. És egy kapcsolat nem csak vidám és önfeledt percekből áll. Az lenne a legegyszerűbb, ha csak ennyi lenne. Te mindig ott voltál, mikor szükségem volt rád. Mikor a szüleim elváltak vagy mikor a nagyapám meghalt. Most neked van szükséged rám és mindent meg fogok tenni, hogy segítsek. Mert erről szól egy kapcsolat. Ez magától értetődik, nem kell megköszönni.
Magamhoz húztam és hosszan megcsókoltam, minden érzelmemet belesűrítve. Átadtam magam a pillanatnak, abban a percben nem számított, hogy mi vár ránk Madridban, ha holnap hazamegyünk. Nem akartam erre gondolni, csak Sara érdekelt. Mosolyogva váltunk el egymástól, nem volt szükség szavakra, tekintetében minden benne volt. Megfordult a karjaimban, hátát szorosan a mellkasomnak vetette, mire belepusziltam a nyakába.
- Jó éjt - susogtam.

Másnap muszáj volt korán indulnunk, az orvos délután már várt minket.
- Ha nem veszi le, én vágom le magamnak - morogtam reggel.
- Nyugi - nevetett Sara. - Szerintem hadd döntse el inkább ő.
Elegem volt már a gipszből, túlságosan kiszolgáltatottnak éreztem magam. Ha leveszik, el tudok menni Valdebebasba és ha teljes értékű edzésmunkát még nem is tudok csinálni, de a konditeremben már elkezdhetem a felkészülést. Sara mintha csak kitalálta volna, hogy mi jár a fejemben, összefonta karjait mellkasa előtt és szigorúan nézett rám.
- Várd meg, mit mond az orvos, rendben? Ha túl hamar kezdesz el edzeni, csak ártasz magadnak.
- Tudom, tudom, de képtelen vagyok elhinni, hogy tényleg három hónapig nem játszhatok. Az túl sok.
- Nem biztos még, hogy annyi lesz, még bármi történhet - próbált nyugtatni. - Mennünk kell, lekéssük a gépet!
Nem volt hosszú a repülőút, délre már otthon voltunk. Mikor befordultunk az utcánkba, Sara szemöldökei a homloka közepéig szaladtak, én pedig szélesen elmosolyodtam. A házunk előtt ott állt a születésnapi ajándéka, ahogy előre megbeszéltem.
- Iker...? - nézett rám döbbenten.
- Boldog szülinapot! - hajoltam oda hozzá és egy hosszú puszit nyomtam az arcára.
- Te jó ég! Nem hiszem el - rázta a fejét hitetlenül, arcán lassan boldog mosoly terült szét.
- Gyere, nézd meg - szálltam ki és a feljárón parkoló Mini Cooperhez léptem, melynek orrán egy széles masni díszelgett.
- Imádom - simította végig a kocsi oldalát Sara, aztán csillogó szemekkel szinte a nyakamba ugrott.
- Nagyon, nagyon, nagyon köszönöm - szorította ajkát az enyémre. - Fogalmad sincs, milyen boldog vagyok most. Mindig is egy ilyen kocsira vágytam - nézett hol rám, hol az ajándékára. - Honnan tudtad?
- Megérzés - mondtam vigyorogva, de mikor kétkedő arcára néztem, elnevettem magam. - Vagy lehet csak figyeltem, mikor anyukád a gyerekkorodról mesélt.
- Hihetetlen vagy! - csókolt meg újra.
Mosolyogva adtam oda neki a slusszkulcsot, olyan volt, mint egy kisgyerek, akinek az álma vált valóra.
- Remélem tudod, hogy mostantól mindenhova ezzel megyünk és csak én vezetek.
- Amíg nem vezethetek újra, addig igen - ráztam a fejem. - Tudod mit? Menjünk el ebédelni valahova.
Nem kellett sokat győzködni, alig várta, hogy kipróbálhassa új kocsiját. Egy, a kórházhoz közeli étterembe mentünk, majd egyszerűen átsétáltunk a vizsgálatra. Idegesen vártam, hogy az orvos befejezze a röntgenfelvétel vizsgálatát. Nagyon sok múlt azon, hogy jól forrt-e össze a csont.
- Úgy tűnik, a maga szervezete nagyon gyorsan dolgozik - mosolyodott el végül. - Minden tökéletesen megy eddig, levehetjük a gipszet.
Ennél tökéletesebb választ nem is hallhattam volna. Tíz perc múlva már boldogan meredtem újra fedetlen kezemre. A varratok helye még piros volt, nehezen tudtam mozgatni és egy kicsit még be is volt dagadva, de abban a pillanatban ez nem érdekelt. Egy lépéssel közelebb kerültem a célhoz, csak ez számított.
- Nem szabad megerőltetni - mondta az orvos nyomatékosan, mintha csak összebeszélt volna Sarával.
Bólintottam, de agyam már máshol járt.
- Ráérsz most? - kérdeztem Sarától, mikor kiléptünk a kórház ajtaján.
- Azt hiszem, tudom, hova akarsz menni - mondta fojtott mosollyal. - De ígérd meg, hogy csak beköszönsz és nem csinálsz semmi hülyeséget!
- Pedig be akartam állni az edzésbe - forgattam meg a szemem játékosan. - Nyugi, tudom, hogy még nem szabad - kulcsoltam össze ujjainkat.
Sara Valdebebas felé vette az irányt, én pedig mosolyogva néztem az ismerős tájat. Innentől kezdve könnyebb lesz. Amint újra tudom rendesen mozgatni, már nem lehet akadálya, hogy újra eddzek.
- Bejössz? - kérdeztem, mikor megállt a parkolóban.
- Nem, megvárlak. Nem kellek én most oda - rázta a fejét.
- Sietek - nyitottam ki az ajtót és gyors léptekkel indultam meg a létesítmény felé.
Köszönésképpen bólintottam a biztonsági őrnek, majd tétovázás nélkül indultam a pályára. Tudtam, hogy most ott vannak. Csendesen és feltűnésmentesen foglaltam helyet a lelátón, nem akartam megzavarni őket. Pár perc után azonban nem tudtam visszafojtani röhögésemet. Külső szemmel nézve rendkívül szórakoztató volt az edzés, szinte hihetetlen volt, hogy ennyi hülyeség mellett képesek vagyunk jó teljesítményt nyújtani. Sese, Marcelo és Pepinho vezetésével folyamatosan bohóckodtak, két feladat elvégzése között mindenki dőlt a nevetéstől. Valószínűleg túl feltűnő lehettem, ahogy az első sorban vigyorgok, mivel Sese hirtelen felkapta a fejét és észrevett.
- Ó Kapitány, Kapitányom - üvöltötte el magát, felhívva a többiek figyelmét is a jelenlétemre, aztán vigyorogva indult meg felém.
- Iker, miből vagy te, hogy ilyen gyorsan gyógyulsz? - kérdezte őszinte örömmel.
- Van motivációm - nevettem el magam.
- Mennyi idő még? - kérdezték többen is, de erre nem tudtam válaszolni.
- Iker - hallottam meg Diego hangját a hátam mögött, mire megpördültem.
Jó volt újra látni, évekig játszott ő is a Realnál, jól ismertük egymást és tényleg jól döntött a klub a leigazolásával. Volt elég tapasztalata, ismerte a csapat nagy részét és volt miért bizonyítania.
- Kár, hogy ezért kell újra együtt játszanunk - bökött a kezemre.
Órákig tudtam volna még beszélgetni velük. Olyanok voltunk már, mint egy nagy család, szinte minden nap együtt voltunk, ismertük a másik összes idegesítő szokását. De tudtam, hogy Sara vár rám és az edzést se akartam hosszú távon feltartani.
- Mennem kell srácok - mondtam végül.
- Siess vissza Iker, hiányzol az öltözőből - mondta még utoljára Cris, aztán visszamentek a pályára, én pedig a parkoló felé indultam.
Sara nem kérdezett semmit, de boldog arcomra nézve nem is volt szükség rá, valószínűleg mindent le tudott olvasni róla. Csendben fordult rá a főútra, egyikünk sem törte meg a csendet. Végül kezét az enyémre simította és gyorsan rám mosolygott.
- Nem lesz ez három hónap, Iker. Hidd el, nem mondanám, ha nem így gondolnám.
Felemeltem a kezét és csókot leheltem rá, miközben minden erőmmel azt kívántam, hogy bárcsak igaza lenne.

2013. október 28., hétfő

64. fejezet

Sziasztok! Hát itt van... A rész, amit egyszerre vártam és próbáltam elhúzni. Nem volt könnyű megírni, mert rengeteg érzelem van benne. Nem vagyok elégedett vele, de jelen pillanatban ennyit tudtam kihozni magamból. Kíváncsi vagyok, hogy nektek tetszik-e.
Remélem, tudok még egy új fejezetet hozni a szünetben, de nem akarok semmit megígérni, mert egy hét múlva OKTV lesz és nagyon sokat kell tanulnom.
Puszi,
Csanna


2013 január
- Gyerünk már srácok, mennünk kell! - sürgetett Cris mindenkit.
Gyorsan felkaptam a sportszáramat, meghúztam a cipőfűzőm, hónom alá csaptam a kesztyűm és kisiettem a folyosóra. A Valencia elleni harmadik összecsapásunk következett, szoros egymásutánban. Az előző meccsek jól sikerültek, először kettő, majd öt gólt lőttünk nekik. Sikerült megőrizni a kapum érintetlenségét, mióta újra én kaptam meg a bizalmat Mourinhotól. Mindent megtettem, hogy bizonyítsak.
- Gyertek már! - szólt be mégegyszer Cristiano az öltözőajtón.
A Valencia játékosai már kint álltak, mi is gyorsan összerendeződtünk és a bírók vezetésével kivonultunk a pályára. Egy döntetlen is elég volt a továbbjutáshoz, de mi győzni akartunk. Az előző két meccsből önbizalmat merítettünk és újra mi akartunk nyerni. 
Az első megmozdulás mindig nagyon fontos volt számomra. Ha jól kezdtem, az magabiztosságot adott, ösztönzött a meccs további részében. Most azonban hibáztam, alig pár perc után helyzetbe került a Valencia, én pedig rosszul mozdultam ki a labdára. Csak a szerencsén múlott, hogy nem lett gól. Miután kirúgtam a labdát a mezőnybe, próbáltam némileg lenyugodni, összeszedni magam és a folytatásra koncentrálni. 
Jól játszottunk, Cris többször is veszélyeztetett, sikerült hamar belerázódnunk a meccsbe. Az első negyedóra végén szöglethez jutott a hazai csapat. A legtöbben a tizenhatoson belül helyezkedtek, harcoltak a jobb pozícióért, csupán néhányan maradtak hátul biztosítani. Figyeltem, ahogy a labda ívesen közeledik, kiléptem a kapuból, hogy lehúzzam. Azonban elszámoltam a szöget, a labda elrepült mellettem és egy valenciai játékoshoz került, aki a földre fejelte. Rengetegen voltunk egy helyen, a játékszer a földön pattogott. Elindultam, hogy rá tudjak vetődni, Alvaro ugyanekkor döntött úgy, hogy tisztázni akar. Mindketten elvétettük, a labda helyett a kezemet találta el. Azonnal tudtam, hogy baj van.
A fájdalom egyre erősebb lett, úgyhogy letéptem magamról a kesztyűt és kétségbeesetten meredtem a már kissé megdagadt kezemre. Az orvosi stáb gyorsan megérkezett, Juan óvatosan felemelte a kezem és szemügyre vette sérülésem. Akármilyen óvatos volt is a mozdulata, felszisszentem. Mintha késsel szurkáltak volna, ráadásul a zsibbadás egyre erősebb lett. Tudtam, hogy ez nem jelent jót.
- Iker, ez nem néz ki túl jól - mondta őszintén. - Tudod így folytatni?
- Mekkora a kockázat? - kérdeztem halkan.
Elhúzta a száját, aztán intett az egyik segítőjének, aki tapaszt és fáslit nyújtott felé.
- Figyelj, ezt rá tudjuk rakni, bekötözzük, de többet nem tehetünk. Kezd dagadni, nem kéne megerőltetned. De ha azt mondod, hogy így is menni fog...
Kétségbeesetten temettem arcom a tenyerembe. Sérült kezem lüktetett, egyre sürgetőbb volt, hogy meghozzam a döntést. Magamon éreztem a többiek pillantását, tudtam, ők mit tennének, de csak én mondhattam ki. Ha most tovább folytatom, nem segítek a csapatnak, ráadásul ha tovább erőltetem, a pályafutásom is bánhatja. 
- Nincs értelme - suttogtam alig hallhatóan, szinte csak magamnak, aztán hangosabban is megismételtem.
Lassan felálltam, átadtam a csapatkapitányi karszalagot a hozzám legközelebbi társamnak, aztán levonultam a pályáról. Az orvosok követtek. Az öltözőben leültem a padra, ők pedig azonnal nekiláttak a vizsgálatnak. Csendesen tűrtem, hogy átmozgassák, tapogassák, tudtam, hogy mindent megtesznek, ami tőlük telik.
- Oké, röntgen nélkül nem akarok semmit biztosra mondani, de szerintem nem tört el. Nincs annyira megdagadva és mozgatni is tudod. Valószínű valamelyik szalaggal lesz baj - mondta hosszú hallgatás után Juan.
Megkönnyebbülve bólintottam. Ez a kisebbik rossz. 
- Mennyi idő, míg újra játszhatok? - tettem fel a legfontosabb kérdést, mire akaratlanul is elnevette magát.
- Iker, nem akarlak tévesen hitegetni bármivel is. Ha az életem múlna rajta, 1-2 hét pihenőt biztos mondanék, de biztosat csak holnap reggel fogsz tudni. Ha hazaértünk, menj el a kórházba, bekötik rendesen és holnap megröntgenezik. Most adok egy kis jeget rá, hogy lelohadjon és ne fájjon annyira.
- Köszönöm - mondtam halkan, mire megveregette a vállam.
1-2 hét. Csak ennyit kell kibírnom, utána újra edzhetek. Még ez is rémesen hosszú kihagyásnak tűnt, főleg úgy, hogy eddig megúsztam mindenféle komoly sérülés nélkül. De ahhoz képest, hogy mi történhetett volna, hogy mitől féltem, ez nem annyira komoly.
Úgy döntöttem, lezuhanyzok és felveszek valami melegebb ruhát, mielőtt felmennék a többiekhez. Fél kézzel kicsit lassabban, de megszabadultam a mezemtől, mikor észrevettem valamit és keserűen elmosolyodtam. Tudhattam volna... A sportszáram színe volt felül. Nem voltam különösebben babonás a meccsek előtt, de a sportszáramat mindig kifordítva vettem fel. Majdnem öt éve volt már, hogy kaptam egy levelet. A börtönből küldték, egy cigány származású fegyenc írta. Akkoriban nem voltam rendben, szakítottam Evával, a formám sem volt az elvárt szinten. A férfi azt írta, ez azért van, mert rosszul viselkedtem és megátkoztak, de ha fordítva hordom a sportszárat, ez megszűnik. Először jót mosolyogtam rajta, de aztán kipróbáltam. És segített. Újra formába jöttem, megtaláltam a szerelmet. Azóta mindig így hordtam, most azonban a sietség miatt nem figyeltem és rendesen vettem fel. Meg is lett az eredménye...
Egy jégkockákkal teli zacskóval és a meleg kabáttal a vállamon ültem le a kispadra.
- Mit mondtak? - kérdezte azonnal Jese.
- Valószínűleg szalag, de kell egy röntgen - ismételtem el Juan szavait.
- Megijesztettél, Kapitány. De örülök, hogy nincs nagy baj.
- Hát még én - sóhajtottam fel őszintén.

Már majdnem három volt, mikor elhagytam a kórházat. Fáradtan indultam haza, semmire nem vágytam, csak hogy megöleljem Sarát és végre lefeküdjek. Tudtam, hogy aggódik, szerettem volna minél hamarabb megnyugtatni, úgyhogy a kelleténél gyorsabban vezettem haza.
Azonnal hallottam sietős lépteit a lépcsőn, mire akaratlanul is elmosolyodtam.
- Végre! - szakadt ki belőle, mikor meglátott. - Hogy vagy? Mit mondtak? Nagyon fáj? - kérdezte gyors egymásutánban.
Ép kezemmel szorosan magamhoz húztam, egy hosszú pillanatig arcom a hajába fúrtam, támaszt keresve.
- Nagyon megijesztettél - suttogta, miközben finoman két tenyere közé fogta bekötött kezem. - Mit mondott az orvos?
- Elvileg nem tört el, de holnap reggel be kell mennem még egyszer a kórházba, hogy csináljanak egy röntgent.
Megkönnyebbülten hunyta le a szemeit, miközben karjait nyakam köré fonva ölelt át.
- Mennyit kell kihagynod?
- 1-2 hét.
- Szerencsés vagy - mondta mosolyogva, aztán lágyan megcsókolt. - Sokkal rosszabbra számítottam. Ne tedd ezt többé, rendben? Soha nem aggódtam még ennyire.
- Jól vagyok - nyomtam puszit a homlokára.
- Nagyon fáj?
Igazság szerint a fájdalom semmit nem csökkent az elmúlt órákban, de nem akartam nyugtalanítani, úgyhogy megráztam a fejem.
Nehezen tudtam elaludni attól függetlenül, hogy álmos voltam. A fejemben pörögtek az elmúlt órák eseményei, a kezem folyamatosan lüktetett, ráadásul ott volt az az émelyítő érzés is, ami lassan bekúszott a gondolataim közé. Mert mi van, ha.... Ha Juan tévedett? Ha ez nem egy szalagszakadás? Miért fáj még mindig ennyire? Mit fog mutatni holnap a röntgen? Kérdések ezrei kavarogtak bennem, ahelyett, hogy megnyugodtam volna, csak még idegesebb lettem.
- Miért nem alszol még? - motyogta Sara.
- Sajnálom - suttogtam. - Nem akartalak felébreszteni.
- Nem ezt kérdeztem - fordult felém. - Minden rendben lesz holnap, ne aggódj emiatt. Próbálj meg pihenni egy kicsit - fúrta arcát a mellkasomba.

Már órák óta a kórházban vagyunk, az eredményre várunk. Juannak köszönhetően nem kellett várakoznom sehol, de a röntgent nem lehetett meggyorsítani. Türelmetlenül vártam, hogy behívjon az orvos, Sara keze megnyugtatóan simult az enyémbe. Egyszerre pattantunk fel, mikor nyílt az ajtó.
- Jöjjenek be - mondta az asszisztens nő.
Dr. Del Cerro komor arccal várt, összeszorult a gyomrom. Idegesen szorítottam Sara kezét, mire hüvelyk ujjával körözni kezdett a kézfejemen.
- Foglaljanak helyet - mutatott a székekre. - Megkaptam a röntgen felvételeket - fordította úgy a számítógép monitorját, hogy mi is láthassuk.
Gyorsan végigfuttattam tekintetem a csontokon, mikor megakadt a szemem valamin...
- Sajnos nincsenek jó híreim. Látható, hogy van egy apró törés, a csont kissé elmozdult - mutatott a jól kivehető sérülésre.
A fülemben doboló vértől alig hallottam szavait, lélegzetvételeim zihálásba csaptak át. Eltört. Csak ez a szó létezett. Kétségbeesetten dőltem hátra, arcom kezembe temettem.
- Iker - suttogta Sara csendesen. - Figyelj egy kicsit.
- Az lesz a legjobb és a leggyorsabb, ha megműtjük. Nem lesz nagy beavtakozás, ez rutinnak számít. Két apró vágást ejtünk és helyrerakjuk az elmozdult csontdarabot. Két csavart rakunk bele és ha minden rendben megy, akkor azok ott is maradnak.
Sara halkan felnyögött ezt hallva, engem azonban jobban megijesztett maga a műtét. Soha nem műtöttek még, ráadásul ha valami, bármi rosszul sül el, egy életre elköszönhetek a focitól.
Próbáltam összeszedni magam, legalább addig, míg elhagyjuk a kórházat.
- Minél hamarabb megoperáljuk, annál jobb. Ma már sajnos lehetetlen, de holnap, ha nem jön közbe semmi, Önnel kezek. Ha itt végeztünk, szólok az altató orvosnak, hogy vizsgálja meg.
- Mennyi időt vesz igénybe a gyógyulás? - alig ismertem rá a saját hangomra.
Az orvos mély levegőt vett, ami nem bíztatott sok jóval.
- Ez sok mindentől függ, de ha most kellene megmondanom, akkor három hónap. Minimum.
Szavai egyesével kattantak a helyükre, mikor felfogtam, mit mond, ledöbbentem. Három hónap. Az azt jelenti, hogy ki kell hagynom a bajnokság tavaszi részét, fontos BL- és Kupa meccseket. Három hónapig nem játszhatok.
Képtelen voltam ennyi információt hirtelen feldolgozni. Láttam magamat kívülről, ahogy elfehéredve ülök a kényelmetlen széken, erősen szorítva Sara kezét. Tíz perc. Ennyi idejébe került az orvosnak, hogy akaratlanul eltapossa az utolsó reménysugarat is, hogy nem komoly a dolog. Mintha bedobtak volna a vízbe, súlyokkal a testemen, amik lefelé húztak.
Soha nem voltam még sérült. 16 éve játszom az első csapatban és soha, egyetlen sérülésem sem volt. És most megtörtént, ráadásul egyből a lehető legrosszabb. Egyetlen apró, buta mozdulat volt az egész, amely egy hatalmas lavinát indított el.
A következő fél órára képtelen voltam visszaemlékezni, pedig ott voltam, egyeztettem az orvossal, megbeszéltük a részleteket. Aztán hirtelen már a parkolóban voltam, kétségbeesetten dőlve a kocsinak.
- Iker - ölelt át Sara. - Kérlek, szedd össze magad. Megijesztesz - suttogta.
Olyan szorosan öleltem, amennyire csak tudtam. Úgy éreztem, szükségem van egy támaszra, szükségem van rá, különben összetörök.
- Mi lesz most, Sara? - tettem fel a kérdést, ami percek óta foglalkoztatott.
Arcom két keze közé fogta, lágyan végigsimított ujjaival bőrömön.
- Figyelj rám, rendben? - nézett a szemembe. - Végig fogod csinálni. Ha bárki mással történt volna meg, azt mondanám, hogy lehet megtörik. De biztos vagyok benne, hogy te nem fogsz. Erős vagy, erősebb, mint bárki, akit ismerek és nem fogod feladni. Igen, lesznek nehéz percek, lesznek akadályok és apró kudarcok, de tudom, hogy vissza fogsz térni. És itt leszek melletted. Segítek - suttogta az utolsó szót, aztán megcsókolt, egyszerre hevesen és lágyan.
- Menjünk haza - kértem csendesen, miután elhúzódott.
Otthon végigdőltem a kanapén, semmi másra nem vágytam, csak hogy visszapörgethessem az időt és újra ott állhassak a szögletrúgás előtt. Tudtam, mit csinálnék másképp.
- Ne csináld ezt - guggolt le a fejemhez Sara. - Tudom, hogy ez most nagyon kilátástalannak tűnik, három hónap tényleg hosszú idő. De nem leszel egyedül, rengetegen támogatnak. Ki kell tartanod miattuk is.
Arrébb csúsztam, hogy neki is legyen helye, mire kérés nélkül feküdt mellém. Szükségem volt rá.
- Eljössz holnap?
- Ez felesleges kérdés volt. El se fogok mozdulni mellőled.
Köszönetképpen puszit leheltem hajába, aztán lentebb csúsztam és arcom a nyakába fúrtam. Illata lassan minden mást kitörölt a fejemből, sikerült kicsit megnyugodnom és elaludnom.
Fogalmam sem volt, hány óra lehet, mikor felébredtem. Sara még mindig mellettem feküdt, lustán simogatta a hátam. Orrom lassan megtelt a konyhából jövő illatokkal, innen tudtam, hogy közben felkelt és megcsinálta a vacsorát. Belecsókoltam a nyakába, mire alig hallhatóan felkuncogott és a szemembe nézett.
- Gyere, egyél valamit - állt fel, hogy helyet hagyjon nekem is.
Jólesően ásítottam, aztán az órára néztem. Majdnem három órát aludtam. Időközben kicsit leülepedtek bennem a dolgok és rájöttem, hogy Sarának megint igaza van. Nem adhatom fel rögtön az első bukkanónál.
- Látom, kicsit jobban vagy - fürkészett.
- Igen. Köszönöm - nyomtam egy futó csókot az ajkaira. - Mindig tudod, hogy rakd helyre az agyam.
- Ez természetes.
Ezzel tudtam volna vitatkozni, de nem ez volt most a lefontosabb. Minden percben éreztem, hogy figyel rám, bármikor kész volt, ha segíteni kellett.
- Az elnök hívott, míg aludtál - mondta hirtelen, mire majdnem félrenyeltem a falatot.
- Florentino felhívott téged?
- Jaj nem - nevette el magát. - Téged hívott. Nem vettem fel, szerintem hívd vissza. És ahogy láttam, Sergiotól is van néhány nem fogadott hívásod.
Egy sóhajjal a kezembe vettem a telefont, először az elnököt hívtam. Tájékoztattam a helyzetről, neki is voltak hírei.
- Iker, a média már most elég sok mindent kiderített, holnap is ott lesznek a műtéten. Tudom, hogy nem ezek a legjobb hírek, amiket kap, de nem tudtam mit tenni. Egyébként én is elmegyek, szeretnék beszélni az orvossal.
Egyáltalán nem örültem a hírnek, hogy a TV jelen lesz a kórházban, de nem lepődtem meg. Csak azt reméltem, hogy tartják majd a két lépés távolságot és hagynak egy kis nyugtot nekem.
- Iker, egyszer nem megyek veled meccsre és máris eltöröd a kezed - kezdte Sese köszönés nélkül, mikor felvette a telefont. - Hogy lehettél ilyen szerencsétlen?
- Kösz Serg, tényleg ez a biztatás hiányzott még nekem - nevettem el magam akaratlanul is.
- Figyelj, ha Sara nem ér rá és segítség kell... - váltott komolyabb hangnemre.
- Köszönöm - mondtam, ezúttal őszintén.
Gyorsan eltelt az este, az összes csapattársamig eljutott a hír, úgyhogy folyamatosan hívtak és kaptam az üzeneteket.
- Komolyan elveszem azt a telefont - mondta végül Sara. - Pihenned kellene, holnap nem lesz könnyű napod.
- Nyugi - mondtam mosolyogva.
- Tényleg feküdj le - intett a háló felé. - Rád fér a pihenés.

Ideges voltam. A folyosó tele volt kamerákkal, riporterekkel és más sajtó munkatársakkal, az orvosok alig tudták őket kiküldeni.
- Na jó, aki nem szoros hozzátartozó, az most kimegy - csattant fel Dr. Del Cerro. - Ikernek fél órán belül műtétje lesz, nincs szüksége a kérdéseikre.
- Köszönöm - mondtam hálásan.
- Megőrjítenek - forgatta a szemeit. - Ne izguljon, hamar túl lesz rajta, alszik egy jót - próbált megnyugtatni, aztán intett Sarának, aki eddig félrehúzódva állt, hogy jöjjön közelebb.
Leült az ágy mellé és megfogta sértetlen kezem.
- Igaza van a doktornak, nem kell aggódnod. Minden rendben lesz. Mikor felébredsz, már túl leszel rajta.
Fentebb tornáztam magam az ágyon, hogy meg tudjam csókolni. Ajka lágyan, megnyugtatóan olvadt az enyémbe, kiűzve fejemből a baljós gondolatokat.
- Mennünk kell - mondta az orvos, mire Sara egy utolsó puszit nyomott az arcomra, aztán hagyta, hogy a nővérek kigurítsanak a szobából...
Mikor magamhoz tértem, az első, akit megláttam, Dr. Del Cerro volt.
- Hogy van? - kérdezte.
- Kábán - mondtam őszintén.
Agyam egyre több részletet tudott felfogni. Tudtam, hogy még nem a kórteremben vagyok, a fehér csempék idegenek voltak számomra. Az egész testemen ólmos fáradtság uralkodott, alig tudtam megmozdítani a fejem, hogy lenézzek a kezemre. Vastagon be volt gipszelve, már nem fájt, ami valószínűleg a rengeteg fájdalomcsillapítónak volt köszönhető.
- Hol vagyok? - kérdeztem.
- A műtő egyik előterében. Nem akartuk kivinni, míg nem tért magához, kint lépni is alig lehet a kameráktól.
- Sara?
- Ő is kint van. Csakúgy, mint Florentino Perez.
Vártunk még pár percet, mikor már képes voltam összehozni egy hihetőnek tűnő mosolyt, kinyitották az ajtókat. Azonnal forogni kezdtek a kamerák, villogtak a fényképezőgépek. Szerencsére csak pár percet kellett kibírnom, aztán udvariasan, de ellenállást nem tűrve kiparancsolták őket. Sara feldúltan lépett be az ajtón.
- Komolyan mondom, bármennyit fizetek nekik, csak szálljanak le rólad! Miért nem értik meg, hogy neked most nyugalomra van szükséged? Most volt egy órás műtéted, de semmi baj, legyünk önzők, ne foglalkozzunk azzal, hogy mi a jó neked, csak magunkkal törődjünk - fakadt ki, aztán lágyabban folytatta. - Hogy vagy?
- Kicsit álmosan.
- Aludj vissza, ilyenkor az segít a legtöbbet.
Odahúzott egy széket az ágy mellé, ujjait összekulcsolta az enyémmel.
- Szólj, ha kell valami.
- Nem jössz ide? - veregettem meg az ágyat.
- Iker - nevette el magát. - Ezt nem lehet, az orvos kitilt, ha észrevesz.
- Majd vigyázunk. Kérlek! Erre van szükségem - vetettem be mosolyom, aminek tudtam, hogy nem tud ellenállni.
- Szörnyű vagy - adta meg magát, mire felnevettem.
Óvatosan felhajtotta a takarót, fejét a mellkasomra hajtotta, én pedig ép karommal átöleltem a derekát, arcom a hajába temettem.
- Köszönöm - suttogtam.
- Nincs mit. Majd rád fogom, ha valaki ránk nyit.
- Nem ezt - mosolyodtam el. - Az elmúlt napokat. A mait. Mindent.
- Mondat már, Iker. Ez természetes. Szeretlek - suttogta, majd felemelte a fejét és puszit nyomott az államra.
- Én is szeretlek.
Csendesen feküdtünk, mindketten elmerültünk a gondolatainkban. Bármennyire álmos voltam, nem tudtam aludni, ahhoz túl sok érzelem kavargott bennem.
Túl voltam a műtéten, ezzel elkezdődött egy hosszú és nehéz út, aminek a végén ott lebegett a cél. A visszatérésem. Mert biztos voltam benne, hogy vissza fogok térni. Igen, lesznek nehéz napjaim, mikor legszívesebben feladnám, tudtam, hogy ez ezzel fog járni. De harcolnom kell magamért, a csapatért és Saráért. Vissza kell adnom neki mindazt, amit kaptam, mert nélküle nem tartanék itt. Őérte fogok küzdeni.

2013. október 23., szerda

63. fejezet

Sziasztok! Most hagy mondjak mindent a végén, először olvassátok el :)


2013 január
- Köszönöm! - suttogta Sara még egyszer, sokadjára.
A gépünk finom puffanással landolt a madridi reptéren, hazaértünk. Odahajoltam hozzá és egy hosszú puszit nyomtam az arcára, aztán kikapcsoltam a biztonsági övem és beálltam a lassan haladó sorba a kijárat felé.
Az elmúlt napokat Londonban töltöttük, ez volt az én karácsonyi ajándékom Sarának.
- Még most sem hiszem el, hogy elvittél Londonba - mosolygott Sara.
- Pedig már haza is értünk - öleltem át nevetve.
- Ne hülyéskedj! Ez nagyon fontos nekem. Mondhatjuk úgy is, hogy Londonban kezdtem el igazán önmagam lenni. És az, hogy most veled együtt újra elmehettem.... Ez mindennél többet jelent számomra.
Egy lágy csókkal köszönte meg még egyszer az ajándékot, aztán felvettük a csomagjainkat és hazaindultunk. Holnap már újra edzésünk lesz, a hétvégén pedig játszunk.
A szünet alatt sikerült feltöltődnöm, rendbe szedni a gondolataimat, így újult erővel vártam az első megbeszélést. Elszánt voltam, harcolni akartam, hogy vissza tudjam szerezni helyem a kapuban.
- Sok sikert! - motyogta Sara álmosan, mikor reggel kimásztam mellőle az ágyból. - Gondolok rád.
- Vagy inkább visszaalszol - nevettem.
- El fogsz késni - nyomott el egy ásítást.
Igaza volt, a reggelek soha nem voltak könnyűek Madridban, most pedig a csúszós utak csak még nehezebbé tették a közlekedést.
- Este jövök - hajoltam felé, hogy búcsúzóul megcsókoljam.
Jó volt újra látni a srácokat, hallgatni a folyamatos hülyeségüket. Szokás szerint egy gyors megbeszéléssel kezdtük az öltözőben, volt pár rutinszerű orvosi vizsgálat, aztán mehettünk is a pályára. Jó volt a hangulat, már egyáltalán nem érződött a szünet előtti feszültség, kényszeres megfelelni akarás. Sokkal pozitívabbak voltunk mindannyian.
Toni és én is keményen dolgoztunk, de nem volt köztünk feszültség. Mindketten tudtuk, hogy a legjobbunkat kell nyújtanunk. Aztán jött az edzőmeccs. Ezúttal is Toni került abba a csapatba, amely kisebb-nagyobb változtatásokkal játszani fog a hétvégén. Nem lepődtem megtúlzottan a Míster döntésén. Ez még csak az első edzés, nem fog azonnal változtatni, türelmesnek kell lennem.
A hét előrehaladtával folyamatosan cserélgetett minket, hol ő, hol én kaptam meg az első számú kapus helyét. Egyikünk sem tudta, ki fog játszani a vasárnap.
Végül Toni kapta meg a lehetőséget. Próbáltam nyugodtan kezelni a helyzetet, bólintottam egyet Mourinho felé, aztán barátságos mosollyal az arcomon megöleltem Tonit, sok sikert kívánva neki. Belül azonban nehezebben dolgoztam fel az újabb kudarcot. Tényleg úgy éreztem, hogy a lehető legtöbbet nyújtottam az edzéseken. De ha a csapatnak most nem én kellek, akkor elfogadom a döntést.
A sors furcsa fintora, hogy mégis pályára léphettem. Toni elkövette azt a hibát, amit minden kapus elkövet élete során. Rosszul szerelte az ellenfelét, nem a labdát találta el, így már az ötödik percben kiállították. Azonnal felpattantam, próbáltam a lehető leggyorsabban elkészülni. A Míster gyors utasításokat adott, de csak félig tudtam rá figyelni, fejben már a büntetőre koncentráltam.
Xabi Prieto jobbra lőtte a labdát, én azonban balra vetődtem, így esélyem sem volt. Rögtön utána eladtam, a labdát, amelyből újra helyzetet tudott kialakítani a Sociedad. Dühös voltam magamra, nem engedhettem meg magamnak ilyen ostoba hibákat. Teltek a percek, lassan belerázódtam a meccsbe, sikerült felvennem a ritmust. Ennek ellenére két további gólt is kaptam, az egyik mindenképpen védhető lett volna, ha jó irányba mozdulok és a másiknál is lehettem volna határozottabb. Szerencsére Cris és a többiek remek formában voltak, nekik köszönhetően mégis sikerült győzelemmel levonulnunk a pályáról. Toni össze volt törve a hibája miatt, de én sem voltam nyugodtabb. Most tökéletesen meg tudtam érteni, hogy miért nem én kezdtem.
Hazaérve Sara megnyugtató öleléssel fogadott, de most ez sem segített. Idegesen forgolódtam az ágyban, képtelen voltam elaludni.
- Iker, mi a baj? - kérdezte Sara.
- Igaza van Mourinhonak. Nem vagyok formában.
Hirtelen ült fel, szemében harag csillant meg.
- Ezt most azonnal verd ki a fejedből, érted? Iker, hát nem látod, mennyivel nyugodtabb a csapat, ha te állsz a kapuban? Igen, kaptál három gólt, de ebből az egyik egy büntető volt, ráadásul akkor alig fél perce álltál a kapuban. A másik kettőt sem lehet egyedül a te nyakadba varrni. Ne engedd, hogy Mourinho megingasson. Igenis te vagy a legjobb, a csapatnak szüksége van rád. Bizonyítsd be, hogy nincs igaza a kételkedőknek! Nem adhatod fel - suttogta az utolsó mondatot.
Mosolyogva túrtam a hajába és lehúztam magamhoz, hogy megcsókolhassam. Teljesen belefeledkeztem nyelveink játékába, lassan fordítottam a helyzetünkön, finoman ránehézkedtem.
- Te mindig tudod, hogy nyugtass meg.
- Ez természetes. Szükséged van rám, úgyhogy segítek - lehelt puszit a mellkasomra, aztán megpróbált kimászni alólam.
- Mit szeretnél? - kérdeztem mosolyogva, mikor már egy ideje ficánkolt alattam.
- Iker, most játszottál majdnem kilencven percet, pihenned kell. És holnap korán kell mennem.
Sóhajtva az oldalamra fordultam, majd hátulról átöleltem derekát és szorosan magamhoz húztam.
- Jó éjt - pusziltam bele a nyakába.
Megnyugtató szavai ellenére még sokáig kattogott az agyam. Nyilván igaza volt, egy rosszabb meccs miatt nem eshetek azonnal kétségbe. Toni két meccset biztosan nem játszhat, úgyhogy lesz esélyem bizonyítani, hogy jó formában vagyok. Arcom Sara hajába fúrtam, reméltem, hogy illata megnyugtat egy kicsit és el tudok aludni.
Hirtelen összerezzent a karomban, kipattantak a szemei, szaporán kapkodta a levegőt, miközben tenyere lecsúszott a hasára és a kezemre simult.
- Jól vagy? - suttogtam.
- Hűű... - motyogta. - Csak egy álom volt.
- Rosszat álmodtál? - húztam magamhoz szorosabban.
- Nem - rázta a fejét. - Egyáltalán nem. Kifejezetten tetszett. De...
Csodálkozva hallgatott el, láthatóan még mindig az álom hatása alatt volt.
- Elmondod?
- Majd később. Egyelőre én sem értem.
- Minden rendben, Sara?
- Persze - erőltetett mosolyt az arcára, de gyorsan el is tűnt, mikor jobban szemügyre vett. - Nem aludtál semmit, ugye? - simított végig a szemem alatti árnyékokon. - Iker, kérlek, ne csináld ezt!
- Jó, jó - motyogtam, egy gyors puszit nyomtam a homlokára, aztán visszadőltem a párnára.
×××
Napok teltek el, lejátszottunk néhány meccset, melyek mindegyikén sikerült elkerülni, hogy gólt kapjak, látszólag minden olyan volt, mint eddig. Nekem azonban feltűnt, hogy Sara változott. Sokszor elmerengett, nem mindig figyelt arra, amit csinált, gyakran bámult maga elé mindenféle ok nélkül. Lassan aggódni kezdtem érte, de akárhányszor megkérdeztem, hogy minden rendben van-e, egy gyors 'Hát persze' volt a válasz.
- Sara, figyelsz rám? - kérdeztem.
- Hmm?
- Na jó, mi van veled? Napok óta ezt csinálod, megijesztesz - fogtam arcát két kezem közé.
- Iker, jól vagyok. Nincs semmi baj. Sőt! - mosolyodott el.
- Akkor miért vagy ennyire... szétszórt?
- Mert meghoztam egy döntést és kellett az agyamnak egy kis idő, míg feldolgozta - mondta magától értetődően, én viszont egyre inkább összezavarodtam.
- Beavatsz engem is?
- Emlékszel, mikor álmodtam valamit az egyik éjszaka, de nem mondtam el, hogy mit?
Bólintottam. Másnap reggel nem tért ki a dologra, én meg nem kérdeztem rá, azt hittem, elfelejtette.
- Akkor kezdődött az egész. Azért nem mondtam el, mert én magam sem értettem, mi történik. Vártam, hátha tisztázni tudom először magamban a dolgot. És azt hiszem, ma már tudom, mit akarok.
Felvont szemöldökkel vártam, hogy folytassa. Csillogó szemekkel felmosolygott rám, lábujjhegyre állva ajkát az enyémre szorította. Önkéntelenül viszonoztam, heves érzelmei mosolygásra késztettek.
- Ezek után végképp nem értem - túrtam zavartan a hajamba.
- Iker, tudom, hogy számtalanszor mondtam már, de köszönöm. Csak most értettem meg, hogy mennyire szükségem volt a türelmedre, arra, hogy vártál rám. Mindig csak annyit mondtam, hogy még nem, még nem, de igazából én sem tudtam, mit fogok érezni, mikor már én is akarom. És most, hogy ugyanazt érzem, mint te, szinte hihetetlen, hogy te képes voltál éveket várni rám. Én már most majd' meg őrülök. Mindvégig ezt akartam, hogy ne kényszerből, hanem saját akaratból hozzam meg ezt a döntést és ez nélküled nem sikerült volna. Nagyon szeretlek - mondta. - Tudod, miről beszélek, ugye?
Lassan nemet intettem a fejemmel, fogalmam sem volt, mit szeretne mondani.
- Pedig annyira egyértelmű - mosolyodott el lágyan. - Iker, én azon az éjszakán azt álmodtam, hogy terhes vagyok. És álmomban boldog voltam, örültem neki. Mikor felébredtem, össze voltam zavarodva, csalódott voltam, hogy a valóságban nem így van. Napokba telt míg rájöttem, hogy mit szeretnék. Igazából tegnap világosodott meg előttem teljesen. Mikor Davidot a karodban tartottad... az az érzés egyszerűen leírhatatlan. Azt akartam, hogy a mi gyerekünket tartsd így, a miénkre mosolyogj. Iker, én anya szeretnék lenni, a te gyereked, a közös gyerekünk anyja - mondta hevesen.
Megmerevedtem, egy pillanatig levegőt is elfelejtettem venni. Szavai lassan, egyenként jutottak el az agyamig, ahol lassan összefonódtak, értelmet adva mindennek. A szemei csillogásának, gyönyörű mosolyának, a szívem őrült dobogásának, ziháló lélegzetemnek, az életemnek.
Hirtelen és hevesen öleltem át, lábai nem is érték a földet. Érzelmeim robbanásszerűen törtek ki belőlem. Fülemben csengett Sara boldog kacagása, Doce izgatott csaholása körülöttünk, miközben éreztem, ahogy az első könnycsepp végigfolyik az arcomon. Fejem Sara nyakába temettem, de nem azért, mert szégyelltem könnyeimet, hanem mert így még közelebb tudtam kerülni hozzá.
- Istenem, Sara - suttogtam. - Szeretlek! - ismételgettem folyamatosan.
Az elmúlt évek minden kétsége és türelemnek álcázott türelmetlensége elszállt, már alig emlékeztem rá. Csak ez a pillanat számított, a jelen, ahogy összefonódva, egyszerre sírva és nevetve álltunk a nappali közepén.
- Köszönöm - súgta újra Sara, mire elhúzódtam annyira, hogy a szemébe tudjak nézni.
- Nem Sara, ezt nem kell megköszönnöd. Ez magától értetődik.
Újra megcsókolt, szívem szerint szívesen belefeledkeztem volna ajkaink játékába, de ő hamarosan elhúzódott.
- Valamit majdnem elfelejtettem.
A táskájáért nyúlt és kihalászott belőle egy dobozt, majd visszalépett hozzám.
- Az orvos azt mondta, hogy soha ne hagyjam abba a felénél. Szerencséd van, tegnap vettem be az utolsót. Kidobod? - nyújtotta felém a fogamzásgátlót, én pedig széles vigyorral az arcomon vettem el tőle, összegyűrtem és egy határozott mozdulattal a kukába hajítottam.
- Régen dobtam már ki valamit ennyi örömmel - húztam újra magamhoz. - Annyira csodálatos vagy - pusziltam végig az arcát, mire halkan felkuncogott.
A nap hátralévő részében képtelen voltam elengedni. Érezni akartam, ahogy teste valamely pontja érintkezik az enyémmel, látni akartam ugyanazt az izgatott csillogást a szemében, ami az enyémben is ott volt.
Vacsora után megálltam a széke mögött, lehajoltam és hátulról átöleltem.
- Mit szólnál hozzá, ha elkezdenénk a babaváró projektünket? - susogtam a fülébe.
- Épp javasolni akartam - nevette el magát, mire tétovázás nélkül felkaptam és a szobánk felé indultam.
Másnap reggel széles mosollyal az arcomon ébredtem. Még mindig hihetetlen volt, ami tegnap történt. Idő kérdése, és gyerekünk lesz. Nem bírtam ki, muszáj volt felébresztenem Sarát.
- Hány óra van? - morogta álmosan.
- Fél nyolc.
- Aludjunk még egy kicsit - könyörgött. - Ma ráérünk.
- Na jó, kapsz még húsz percet, addig elviszem Docet sétálni.
Szerencsére a környékünk csendes volt, mentes a fotósoktól és a reggeli dugóktól. Doce kiélvezte a szabadságát, alig tudtam rávenni, hogy induljunk haza.
A ház előtt Alvaro kocsija állt, mire megszaporáztam a lépteimet.
- Iker, hagyd kint egy kicsit Docet a kertben - jött ki elénk Sara.
- Mit csinál itt Alvaro?
- Carlota jött, mindjárt megérted. Gyere! - húzott be a házba.
Arbeloa felesége a szőnyegen térdelt, előtte egy fekete, kölyök labrador feküdt.
- Szia Iker! - pattant fel, mikor meglátott. - Remélem nem baj, hogy így rátok törtem.
Legyintettem, aztán rámutattam a kutyakölyökre.
- A tietek?
- Erről lenne szó. Tegnap találtam, hazavittem, de a mi kutyánk nem jön ki vele. Eszembe jutottatok ti. Doce annyira kedves mindenkivel... Ha nem lenne nagy teher... Nem fogadnátok be?
Kérdőn néztem Sarára, de azonnal tudtam, hogy nem kellett volna. Ő már döntött, kérlelő tekintetének pedig képtelen voltam ellenállni.
- Kérlek - lépett közelebb hozzám. - Nézd, milyen aranyos. Nem lesz vele gond, majd én vigyázok rá.
- Docevel beszéld meg - tettem fel a kezem, mire nevetve ölelte át a nyakam.
- Tudtam, hogy megengeded.
- De csak mert tudod, hogyan kell kihasználni, hogy nem tudok neked ellenállni. Na, hozzuk be Docet - sóhajtottam.
Nem volt semmi baj - természetesen. A két kutya percek alatt összebarátkozott, úgyhogy lett egy új családtagunk, Uno.
Hamar a szívünkbe zártuk az új jövevényt, esetlenségével mindig sikerült feldobnia minket.
- Tudod, mi jutott eszembe? - öleltem át Sarát este, mikor kényelmesen elhelyezkedtünk a kanapén. - Ha sikerül - csúsztattam kezem a hasára -, nagycsaládosok leszünk.
- De bolond vagy! - lökött meg nevetve, aztán egy gyors puszit nyomott a számra. - Már alig várom.

Szóval... Rengeteget agyaltam azon, hogyan kéne megírni ezt a fejezetet. Sokáig nem is akartam ezt belerakni, úgy terveztem, meglepetés lesz Ikernek, hogy Sara terhes. De aztán logikusan végiggondoltam a dolgot. Felnőtt emberek ezt megbeszélik, közösen döntik el és nem csak úgy közlik, hogy 'terhes vagyok'. (Még akkor sem, ha Ikernek ez tökéletesen megfelelt volna :)) Úgyhogy megírtam ezt, remélem, hogy nem okoztam csalódást, mert nagyon fontos pontja ez a történetnek. Kicsit rövid lett ugyan, de a következő rész is fontos lesz, a hangulata pedig egészen más, nem akartam egybe rakni a kettőt.
Puszi
Csanna