67. fejezet

Ilyen lett :)

2013 május
Félálomban érzékeltem, ahogy Sara óvatosan kibújik az ölelésemből, mire tiltakozva felmorogtam.
- Aludj még - suttogta és egy puszit lehelt az arcomra.
Még hallottam, ahogy a táskájában kotorászik, aztán újra álomba merültem.
Fogalmam sem volt, mennyi idő múlva keltem újra fel, de már jóval kipihentebb voltam. Sara nem volt mellettem, úgyhogy felkaptam egy nadrágot és a keresésére indultam. Csodálkoztam, hogy már fent van, mostanában nagyon fáradt volt, tegnap éjszaka is már félig aludt, mikor hazaértem a meccsről. Azt hittem, a konyhában lesz, de nem volt a földszinten. A kulcsait a szokott helyükön találtam, nyilvánvalóan itthon volt, de a házban teljes csend uralkodott.
- Sara? - szólaltam meg hangosan, de nem jött válasz.
Idegesen siettem fel újra a lépcsőn, egyértelműen aggódtam. A szobánkba belépve tekintetem egyből a fürdőszoba ajtajára siklott. Semmilyen hang nem szűrődött ki, mégis odaléptem és lenyomtam a kilincset. Be volt zárva.
- Sara? - kopogtam be, a hangom nem volt nyugodt.
Pár másodperc múlva halk kattanást hallottam és Sara kinyitotta az ajtót. Valami történt, azonnal láttam, ahogy az arcára néztem.
- Mi a baj? - kérdeztem ijedten.
Szó nélkül behúzott a fürdőbe, tekintetünk még mindig összekapcsolódott.
- Mi történt? - kérdeztem újra.
A mosdókagylóhoz lépett és valamit kivett, a tenyerébe rejtette. Hosszan, merőn nézett a szemembe, aztán kifelé fordította kezét és kinyitotta ujjait. Végtelennek tűnő másodpercekig meredtem a kezében tartott tárgyra, először fel sem fogtam, mi az. Magamon éreztem pillantását, úgyhogy a szemem levettem tenyeréről és az arcára néztem. Valami nagyon erős érzelem játszott komoly vonásai mögött, a szemén látszott, hiába is próbálta leplezni. Újra a lázmérőre hasonlító valamire néztem, de ekkor már észrevettem azt is, amit az előbb még nem. A két csíkot. Képtelenség lenne leírni, mit éreztem, mikor rájöttem, mit tart a kezében, mit próbál a tudtomra adni. A szívem ezerrel dübörgött a mellkasomban, arcomon széles mosoly terült szét, átszeltem a köztünk lévő távolságot, a karjaimba kaptam és szorosan átöleltem.
- Istenem, Sara! - suttogtam folyamatosan, lehunyt szemekkel arcom a hajába temetve. - Ez... ez biztos? - kérdeztem, mire fejével a kagyló felé intett.
Nem akartam elengedni, de kíváncsiságom erősebb volt. Mikor megpillantottam a két másik, szintén pozitív terhességi tesztet, már nem tudtam visszafojtani könnyeimet, éreztem, ahogy lassan ellepik a szemem. Több, mint három éve vártam már erre a pillanatra, ezerszer elképzeltem, de természetesen a közelébe sem ért a valóságnak. Mikor meglátta könnyes szemeimet, az ajkába harapott és az első könnycsepp lassan lecsordult az arcán.
Két gyors lépéssel megszüntettem a köztünk lévő távolságot, felkaptam és megpörgettem, miközben ajkam már az övét kutatta. Mellkasa vadul hullámzott, könnyei az én arcomat is nedvessé tették, karjait a nyakam köré fonta. Szája együtt mozgott az enyémmel, mindenütt ott volt, az össze gondolatot kitörölte a fejemből és csupán egy maradt: Gyerekünk lesz!
Kezem kihúztam a hajából, végigsimítottam testén, míg végül elértem a hasát. Mosolyogva szakadt el tőlem, arca ragyogott, boldogságtól csillogó szeme az enyémet kutatta, miközben homlokom az övének döntöttem.
Apró puszikat nyomtam arca minden pontjára, ujjaim finoman köröztek hasán. Valahol a tenyerem alatt ott volt a gyerekünk. A miénk. Még belegondolni is hihetetlen volt.
- Szeretlek - ismételgettem két csók között. - Nem is sejtettem, hogy létezhet ilyesfajta boldogság.
- Én sem - szorította ajkát az enyémre egy hosszú pillanatra.
Képtelen voltam, elengedni, éreznem kellett, ahogy teste valamely pontja az enyémhez ér. Mindkettőnk arcán ott játszott az a boldog mosoly, ami a következő hónapok során ott is marad.
- Hogy jöttél rá?
- Két hete késik. Már hamarabb is megcsinálhattam volna a tesztet, de nem mertem, féltem, hogy túl hamar kezdek bizakodni. És ott voltak az apró jelek: fáradtság, bizonyos ételek kívánása, a reggeli rosszullétek...
- Nem is voltál rosszul reggelente - mondtam döbbenten.
- Valahogy sose voltál itthon olyankor - vont vállat mosolyogva.
- Miért nem mondtad?
- Meg akartam várni, hogy mit mutat a teszt. Nem akartam, hogy te is csalódj, ha negatív lett volna.
- Sara... - sóhajtottam, de abbahagytam a mondatot és elnevettem magam. - Már nincs jelentősége. Képtelen vagyok leírni ezt az érzést.
- Van róla fogalmam, hogy milyen lehet - somolygott és lábujjhegyre állt, hogy meg tudjon csókolni.
Szembe fordítottam a tükörrel és hátulról átöleltem, kezeim a hasán találkoztak. Ujjait az enyémekbe fűzte és a tükrön keresztül hosszasan elmerültünk egymás tekintetében. Végül lehajoltam, végigcsókoltam az álla és a válla vonalát, mire felkuncogott.
- Holnap elmegyek az orvosomhoz. Elkísérsz?
- Ez felesleges kérdés volt - mondtam. - Nem tudod, mióta...?
- Hát... számolgattam. Két hete késik, ez biztos. Az orvos holnap valószínűleg meg fogja tudni mondani, de... Van egy olyan érzésem, hogy azon az éjszakán, mikor... mikor neveztek a keretbe, de nem játszottál és utána... Akkor elég nagy esély volt rá. Lehet, hogy teljes tévedésben vagyok és csak azért mondom ezt, mert nagyon sokat jelentett nekem az az éjszaka, de én így érzem. Holnap megtudjuk, mi az igazság.
Lágy mosollyal néztem rá, ahogy felidéztem az említett együttlétünket.
- Szeretlek - mondtam csendesen.
- Én is szeretlek. És sokadjára is köszönöm, hogy vártál rám.
- Megérte - leheltem puszit a homlokára.
Kihúztam a fürdőszobából, le a konyhába. Reggeli készítés közben újra és újra rápillantottam, tekintetem sokszor elidőzött a hasán. Ha jók a megérzései, nyolc hónap múlva igazi család leszünk. Lelki szemeim előtt megjelent egy kislány, Sara vonásaival és gyönyörű, zöld szemeivel. A kép lassan eltűnt, a kislány helyett most egy fiút képzeltem el, az ő szemei is ugyanolyan különleges színűek voltak, mint a Saráé.
- Hol jársz? - riasztott fel Sara a képzelődésemből.
- Néhány évvel később. Próbálom elképzelni a gyerekünket.
A gyerekünket. Fantasztikus érzés volt kimondani.
- Tökéletes lesz. Ha a te mosolyodat örökli, főleg.
Felnevettem és magamhoz húztam egy hosszú csókra.
- Mikor mondjuk el anyáéknak?
- Nem tudom - sóhajtott. - Az egyik felem most azonnal rohanna haza, hogy személyesen mondhassam el és lássam az örömüket, de... A józan eszem azt súgja, hogy várjunk még egy kicsit. Nem tudom pontosan, hogy mikortól lehet megállapítani, hogy minden rendben van a babával, hogy rendesen fejlődik. Szerintem várjuk meg a szívhangot - mondta bizonytalanul.
Mikor rájöttem, mire gondol, elsápadtam, a tökéletes boldogság buborékomon repedés támadt. Igaza volt. Hiszen még semmit sem tudunk. Mi van, ha... Éreztem, hogy kezdek bepánikolni, ami valószínűleg látszott is rajtam, mert Sara megnyugtatóan simított végig az arcomon.
- Hé, hé, nyugi. Minden rendben lesz. Ez csak túlzott elővigyázatosság. Nem kell félned, ő lesz a legegészségesebb gyerek a világon.
Szorosan átöleltem a derekát, arcom a hajába fúrtam.
- Ne ijesztgess! Ezek után megfordult a fejemben, hogy a következő nyolc hónapra bezárlak a szobába, hogy nehogy valami bajod essen.
- Még jó, hogy nincsenek ilyen fura hajlamaid - nevette el magát. - Tényleg ne aggódj emiatt. Nem lesz semmi baj, érzem.
Csókot nyomtam a hajába, aztán visszatértem a reggelihez és mindent megtettem, hogy elfelejtsem a kétségeket. Mikor Sara kisimult, nyugodt arcára néztem, én is megnyugodtam. Nem kell túlreagálni a dolgokat.

Mosolyogva tettem le a telefont. Nagyon nagy kihívás volt, de sikerült kibírnom, hogy semmit ne mondjak anyának. A beszélgetésünk témája eszembe juttatott valamit, lassan egy ötlet kezdett körvonalazódni a fejemben.
- El kell mennem elintézni egy dolgot. Sietek - nyomtam egy puszit Sara arcára, aztán felkaptam a kocsikulcsot és gyorsan kiléptem a házból.
Nem volt messze az úticélom, ráadásul rajtam kívül senki nem volt a boltban, úgyhogy nyugodtam válogathattam.
- Ebből kérek - mondtam végül.
- Mennyit? - kérdezte a nő.
- 39-et - válaszoltam mosolyogva.
Alig húsz perc alatt megjártam, óvatosan kivettem a rózsacsokrot a kocsiból és beléptem az ajtón. Sara a nappaliban olvasott, mosolyogva nézett rám, aztán kezét a szája elé kapva pattant fel.
- Iker, te jó ég! - lépett közelebb. - Ez... ez gyönyörű. De miért?
- Köszönöm - mondtam. - Köszönöm, hogy itt vagy velem. Hogy nem azért szeretsz, mert híres vagyok, hogy elfogadsz úgy, ahogy vagyok, hogy nem akarsz megváltoztatni. Köszönöm, hogy mindig mellettem állsz, hogy támogatsz, nélküled nem tudtam volna végigcsinálni az elmúlt hónapokat, Köszönöm, hogy a gyereked apja lehetek, hogy egy család leszünk, hogy megadod nekem mindazt, amire szükségem van - mondtam halkan, lázasan, őszintén.
Sara könnyes szemekkel ölelt át, de mielőtt megcsókolt volna, kissé elhúzódtam. Értetlenül nézett rám, én azonban szélesen elmosolyodtam.
- Boldog Anyák napját! -  suttogtam.
Szája enyhén szétnyílt, mikor rájött, mire gondolok, arcát a nyakamba fúrta.
- Jajj, Iker, te annyira...
- Igen? - kérdezte, nevetve.
- Bolond, nem normális, romantikus, imádnivaló és tökéletesen vagy - mondta.
- Tetszik, ahogy változnak a jelzők - kacsintottam rá, mire megforgatta a szemeit.
- Ne hülyéskedd el ezt a pillanatot!
- Eszembe sincs - mondtam komolyabban, de még mindig mosolyogva.
- Akkor jó - susogta és forrón csókolni kezdett.
Óvatosan leraktam a virágokat az asztalra, aztán hevesen a hajába túrtam és boldogan viszonoztam csókjait.
- Te tényleg hihetetlen vagy - harapott az ajkába, mikor elszakadtunk egymástól és megszámolta a rózsákat. - Köszönöm!

Másnap izgatottan szorítottam Sara kezét, miközben arra vártunk, hogy az orvos behívjon minket. Egyszerre pattantunk fel, mikor nyílt az ajtó, az asszisztens elmosolyodott türelmetlenségünkön.
- Sajnálom, de először meg kell vizsgálnom Sarát. Addig várjon kint, kérem! - jelent meg az orvos is az ajtóban.
Csalódottan ültem vissza, legszívesebben el sem engedtem volna a kezét.
- Csak pár perc - mondta Sara halkan, hogy csak én halljam, aztán becsukta az ajtót maga mögött.
Feszülten várakoztam, tudtam, hogy most dől el, hogy nem veszélyeztetett terhes-e. Bármit megadtam volna, hogy mellette lehessek, de az ajtó makacsul zárva maradt. A percek óráknak tűntek, de végül újra megjelent az asszisztens és intett, hogy menjek be.
Sara már a a vizsgálóasztalon feküdt, pólóját felhúzta, szabadon hagyva egyelőre lapos hasát. Tekintetem tele volt kérdésekkel, ahogy leültem mellé és újra összefűztem ujjainkat.
- A doki szerint minden rendben van - mondta ki a legfontosabbat.
A megkönnyebbülés hullámokban öntött el, nem törődve a többiekkel homlokom az övének döntöttem és egy gyors csókot nyomtam a szájára.
A következő pillanatban a monitor életre kelt, mire izgatottan dőltem előre, Sara pedig erősebben szorította a kezemet. Az orvos csendben koncentrált, fürkészte a képet, végül elmosolyodott és egy apró pontra mutatott.
- Gratulálok - mondta. - Úgy látom, szépen beágyazódott, a vizsgálat és az ultrahang alapján négy hetes lehet - gyors, mosolygós pillantást váltottunk Sarával, jó volt a megérzése. - Ami azt jelenti... hogy karácsonyi baba lesz - mondta egy gyors számolás után.
Felváltva néztem hol Sarára, hol a monitorra, miközben próbáltam visszatartani könnyeimet. Még mindig nem tudtam felfogni, hogy szülők leszünk, ez az egész olyan volt, mint egy álom. Van egy gyönyörű barátnőm, aki szeret és az első közös gyerekünket várja. Egyszerűen túl szép ahhoz, hogy igaz legyen.
- Kérhetünk egy képet? - kérdezte Sara.
- Természetesen - mondta az asszistensnő mosolyogva, mint aki már várta a kérdést.
Miközben Sara öltözött, az orvos elmondta, mire kell számítani a következő hetekben, mire kell figyelni.
- Három hét múlva találkozunk, ha bármi probléma van, hamarabb - mondta végül, miután kezet fogtunk.
Elrejtettem a táskámban a képet, aztán Sarát átölelve kilöktem az ajtót és kiléptünk a meleg májusi utcára. Pár percig egyikünk sem szólalt meg, de volt valami meghitt ebben a csendben, mindketten tudtuk, hogy ugyanarra gondolunk.
Pár saroknyira álltunk meg, nem akartuk magunkra terelni a figyelmet. Mikor észrevettem pár lesifotóst, most kivételesen elmosolyodtam.
- Ha tudnák, hogy milyen cikket írhatnának rólunk... - suttogtam Sara fülébe, mire felnevetett és puszit nyomott a nyakamra.
- Remélem csak hónapok múlva tudják meg. Elég, ha a családunk és a barátaink tudnak róla.
Mosolyogva szálltam be a kocsiba, az órára pillantva tudtam, hogy nem lesz már időm hazamenni edzés előtt.
- Hazavezetsz Valdebebasból?
- Persze, de hogy jössz haza? - kérdezte.
- Valakivel elhozatom magam - legyintettem, ez nem okozott problémát csapaton belül.
Negyed óra múlva megálltam a parkolóban, Sara pedig velem együtt kiszállt.
- Sietek haza, addig is vigyázz magadra - öleltem meg. - És... vigyázz Rá is - tettem hozzá és kezem finoman hasára simítottam, mire elmosolyodott.
Az öltöző felé tartva képtelen voltam a komolyságra, lelki szemeim előtt még mindig az ultrahangos kép lebegett.
- Sziasztok - léptem be, a csapat nagy része már ott volt.
- Mitől vagy ilyen boldog, Kapitány? - kérdezték szinte mindannyian.
Ez volt az átka a szinte mindennapi találkozásoknak, a másik legapróbb változását is észrevettük, semmit nem lehetett hosszú távon titokban tartani.
- Csak jó napom van - vontam vállat, végül is tényleg ez volt az igazság.
A legtöbben megelégelték ezt a választ, azonban Sergio és Xabi fürkészve néztek rám továbbra is. Próbáltam figyelmen kívül hagyni őket és öltözni kezdtem.
- Nem mondod el, ugye? - kérdezte Sese halkan.
Lehunytam a szemem egy pillanatra és elfojtottam egy sóhajt. Nem akartam megbántani.
- Sergio, ez most még nem olyan dolog, amit elmondhatnék bárkinek is. De az elsők között leszel, aki megtudja - válaszoltam szintén suttogva.
Megértette, hogy nem akarok róla beszélni és egy vidám mosollyal békén hagyott.
Edzés közben próbáltam koncentrálni, tudtam, hogy muszáj jól teljesítenem, úgyhogy az összes gondolatomat próbáltam az agyam egy hátsó részébe szorítani, több-kevesebb sikerrel. Este azonban, mikor fáradtan pakoltam a táskámba, már képtelen voltam visszafojtani halvány mosolyomat.
- Xabi, el tudnál vinni? Sara hozott - fordultam az öltözőben maradt társam felé.
- Persze, gyere - kotorászott zsebében a slusszkulcs után.
Csendben lépkedtünk egymás mellett, de néha magamon éreztem fürkésző tekintetét. Az út harmadánál járhattunk, mikor megszólalt.
- Jól gondolom, hogy gratulálnom kell? - kérdezte.
Értetlenül kaptam rá a szemem, fogalmam sem volt, hogy tényleg arra érti-e, amire gondolok.
- Hogy érted?
- Iker, az a peched van, hogy kétgyermekes apuka vagyok és most várom a harmadikat. Ismerem ezt a mosolyt - intett felém -, engem nem tudsz becsapni.
Nevetve döntöttem a támlának a fejem, eszembe sem jutott, hogy ez árulkodó lehet.
- Hát... - kezdtem, de leintett.
- Ha Sarának bármilyen kérdése van, Nagore szívesen segít - mondta egyszerűen, aztán témát váltott és a következő meccsről kezdett beszélni.
Mikor megálltunk a házunk előtt tudtam, hogy muszáj kérnem valamit.
- Xabi... - kezdtem, de kitalálta, mit akarok mondani és megrázta a fejét.
- Köztünk marad - nyugtatott meg, mire megnyugodtam.
- Köszönöm - mondtam őszintén és finoman becsuktam a kocsija ajtaját.
Sara a konyhában volt, a vacsorámat melegítette. Hátulról átöleltem, állam a feje búbjára támasztottam, mire egy pillanatra abbahagyta amit csinált és szorosan simult a karjaimba.
- Xabi üzeni, hogy Nagore szívesen ad tanácsokat - mondtam.
Döbbentem fordult meg, kissé ijedten nézett fel rám.
- Te elmondtad a fiúknak?
- Nem, dehogy! Csak tudod, Xabinak van már tapasztalata és rájött, miért vagyok ennyire boldog.
Sara elnézően ingatta a fejét, aztán visszafordult a tűzhelyhez. Kivettem az ultrahangos képet a táskámból felvittem a szobánkba, a polcra tettem, hogy mindig szem előtt legyen. Sara feljött utánam, úgyhogy mosolyogva a karjaimba vontam és megcsókoltam.
- Nyolc hónap - suttogtam.