66. fejezet

Sziasztok! Sajnálom, hogy megint késtem, tényleg nem akartam. De rájöttem, hogy a sérülésről írni sokkal nehezebb, mint gondoltam volna és nem úgy jött az ihlet, ahogy szerettem volna. Ezért úgy döntöttem, erről kevesebbet írok, próbálom csak a legfontosabbakat belerakni, máson lesz a hangsúly :) 
Csanna

2013 február-április
- Ígérd meg, hogy nem csinálsz semmi hülyeséget! - kérte Sara sokadjára. - Tényleg csak azt csináld, ami nem fáj. És figyelj Carlosra!

- Sara, nyugodj meg - mondtam mosolyogva. - Vigyázni fogok, nekem sem az az érdekem, hogy megint lesérüljek.

- Jó, tudom, túlságosan aggódok, de csak azért, mert nem akarom, hogy megint keresztülmenj ezen.

Ma lesz az első edzésem, amit nem a konditeremben fogok végezni. Pár nappal ezelőtt megkaptam végre az engedélyt, azóta szinte folyamatosan a valdebebasi edzőteremben voltam, hogy visszanyerjem a formám.

Két hete történt a sérülés, így szinte hihetetlennek tűnt, hogy ilyen gyorsan visszamehetek a pályára. Azt persze tudtam, hogy ez nem azt jelenti, hogy a hétvégén már újra a kapuban állhatok, ez annál sokkal hosszabb lesz. A neheze még csak most jön, de a tény, hogy a vártnál gyorsabban haladok, teljesen feldobott és még több elszántságot adott. 

- Ügyesen - sóhajtott fel Sara, majd egy gyors csók után engedte, hogy elinduljak.

Teljesen megértettem, hiszen az elmúlt napokban ő volt végig mellettem, látta minden apró hangulatváltozásomat. Neki legalább olyan nehéz volt, mint nekem.
A biztonság kedvéért még volt egy rögzítő kötés a kezemen, de ez már nem gátolt meg semmiben. Boldogan szálltam ki a kocsiból a parkolóban, erre a pillanatra vártam már napok óta.
- Csak nem visszatért hozzánk San Iker? - fogadott Pipita az öltözőben mosolyogva.
Ahogy végignéztem a srácokon, tudtam, hogy ők is boldogok. Minden egyes sikeres visszatérés sokat jelentett számunkra. Olyanok voltunk, mint egy nagy család, amely már nem az igazi, ha valaki hiányzik.
A pályán Carlos felé vettem az irányt, ő volt a sport terapeutánk. Egy gyors megbeszélés után megkaptam az első feladatot, képtelen voltam visszafojtani mosolyom, ahogy nekiláttam a futásnak. A hideg februári levegő csípte az arcom, a szél beférkőzött a melegítőm alá, de nagyon kevés dolog van a világon, amiért ezt most elcseréltem volna. Újra ott lehettem, ahol jól éreztem magam, ismerős környezetben. Egyelőre kíméltük a kezemet, tudtam, hogy a védésekre még várni kell. De nekem maga a tény, hogy újra a pályán lehettem, elég volt.
Túlságosan hamar lett vége az edzésnek, de tudtam, hogy Carlosnak igaza van. Éreztem a két hetes kiesést, a testem hamarabb jelezte, hogy ennyi elég volt. Fáradtan figyeltem, ahogy Toniék az utolsó gyakorlatot végzik. Diego jó volt, nagyon jó. Már most tudtam, hogy nem lesz könnyű dolgom, ha vissza akarom szerezni az első számú kapus posztját, de a kihívás csak még jobban ösztönzött, hogy a legjobbamat nyújtsam.
Hazaérve Sarának nem is kellett kérdeznie semmit, minden érzelmem az arcomra volt írva, úgyhogy egyszerűen csak megölelt. Mosolyogva fúrtam arcom a hajába, újra rádöbbentem, hogy mennyire szerencsés vagyok, hogy ő itt van nekem. Nélküle nem lettem volna képes ilyen hamar újra edzésbe állni, ő adott erőt.

A hetek gyorsan teltek én pedig egyre erősebbnek éreztem magam. Az edzések napról napra nehezedtek, de egyre jobban bírtam, lassan már teljes edzésmunkát végezhettem. Március közepén aztán végre védhettem, újra csatlakozhattam a többiekhez. Azonban nem volt minden felhőtlen boldogság. Lassan kezdtem észrevenni, hogy a Mourinhoval való kapcsolatom megváltozott. Visszagondolva egyetlen konkrét dátumot sem tudnék mondani, hogy mikor kezdődött. Ez inkább lassan, folyamatosan, szinte észrevehetetlenül következett be. Továbbra is tiszteltük egymást, de a gondolkodásunk egyre inkább különbözött és egy idő után nem tudtunk úgy tenni, mintha nem vennénk észre. Csak remélni tudtam, hogy ennek semmilyen hatása nem lesz a munkára nézve.
Végül április elején, körülbelül két hónappal a műtét után végre neveztek a keretbe. Én már hetekkel ezelőtt úgy éreztem, hogy kész vagyok rá, de ezt a döntést csak a Míster hozhatta meg. Nem dédelgettem felesleges álmokat, nyilvánvaló volt, hogy nem én fogok játszani. Diego élete formájában játszott, egyértelmű volt, hogy keményen kell küzdenem, ha újra kezdő akarok lenni, de a versenyhelyzet mindkettőnket arra ösztönzött, hogy a maximumot hozzuk ki magunkból.
Csendben elfoglaltam egy szabad helyet a kispad második sorában, nem akartam felhívni magamra a média figyelmét. Így is tudtam, hogy Diego minden megmozdulása után engem fog keresni a kamera, nem akartam megkönnyíteni a dolgukat. Jó meccs volt, a fiúk könnyedén játszottak, nem kellett megszenvedni a győzelemért. Bár a bajnokságban már nem sok esélyünk volt a győzelemre, de minden pont fontos volt, hiszen tudtuk, hogy bármikor jöhet egy hullámvölgy a Barcelonánál és addig is a lehető legtöbb pontot kellett megszereznünk.
Gyorsan végeztem a meccs után, próbáltam elkerülni a riportereket. Éppen a Míster nyilatkozott, úgyhogy szerencsésen el tudtam slisszolni mögötte, de egy mondat akaratlanul is megütötte a fülemet.
- Sajnálom, hogy nem igazoltuk le hamarabb Diego Lopezt - mondta.
Nagyon kellett vigyáznom, hogy semmi ne látszódjon az arcomon, úgy kellett továbbmennem, mintha nem hallottam volna semmit. Eddig is voltak apró félmondatai, kis szurkálódásai, de próbáltam nem törődni vele. Ez azonban nyilvánvaló és egyértelmű kijelentés volt, nem lehetett félreérteni. És ebben a pillanatban rájöttem, hogy én már nem fogok játszani ebben a szezonban, bármi történjék is.
Dühösen ültem be a kocsiba, nem vártam meg a többieket. Otthon akartam lenni, elfelejteni ezt az egészet. Miért? Mi történt, ami miatt ennyire megváltozott? Soha, egyetlen rossz szót nem szóltam, mindig is a klubot helyeztem az első helyre. Miért kell ezt kapnom cserébe?
Sara ébren fogadott, mikor hazaértem. Azonnal látta rajtam, hogy valami nem stimmel.
- Mi a baj? - kérdezte.
- A Míster szerint hamarabb le kellett volna igazolni Diegot.
Arca egy csapásra megváltozott, összeszorította ajkát, szeme dühösen csillogott.
- Idióta - sziszegte. - Iker, tudod, mi a baja? Hogy téged jobban szeretnek. Lehet, hogy megnyerte a Kupát és a bajnokságot, de a szurkolók nagy része még mindig téged választana. És ezt nem tudja elfogadni.
- Miért jó neki, ha ilyeneket mond? Miért nem mondja a szemembe? Évek óta ismer, tudja, hogy gyűlölöm, ha valaki nem egyenes ember.
Szorosan megölelt, míg végül testemben lassan csökkent a feszültség. Ma már nem tehettem semmit. Ezek után azonban muszáj lesz beszélnem vele, tudnom kell, hogy szerepelek-e a tervei között.
Csendesen feküdtem az ágyban, Sara nyugodt lélegzését hallgatva. Fejemben pörögtek az emlékek, egészen gyerekkoromtól kezdve. Volt már, hogy küzdenem kellett a helyemért, hogy a kispadra raktak hosszabb-rövidebb ideig, de az összes edzőmmel jó volt a kapcsolatom és meg tudtuk beszélni. Idáig. Mi változtatta meg? Önkritikusan próbáltam visszagondolni az elmúlt hónapokra. Elkényelmesedtem volna? Tény, hogy múlt év decemberéig biztos volt a helyem, de e miatt nem edzettem kevesebb intenzitással. Vagy az a bizonyos telefon Xavinak? De hát senki nem tilthatja meg, hogy a szabadidőmben felhívjam egy gyerekkori barátomat! Nem találtam a megoldást, de azt tudtam, hogy ezek után, ha csak nem történik valami Diegoval, nem fogok védeni. Esetleg a bajnokság végén kapok majd néhány lehetőséget a tét nélküli meccseken, de sem a Kupában, sem a BL-ben nem léphetek pályára. Aztán eszembe jutott még valami, amitől görcsbe rándult a gyomrom. A Konföderációs Kupa, a világbajnokság selejtezői... Játéklehetőség nélkül nem fognak beválogatni. Tudtam, hogy van még egy kis időm és valószínűleg del Bosque beszélni fog velem a helyzetről, de a gondolatra, hogy a padozás kihathat a válogatottbeli helyemre, összeszorult a torkom. Nem lehet itt vége! Akaratom ellenére éreztem, ahogy egy könnycsepp gördül végig az arcomon, majd lassan több követte. Óvatosan, hogy ne keltsem fel Sarát kikászálódtam az ágyból és halkan eltoltam az erkélyajtót. A hűvös levegő kitisztította kicsit a fejem, leültem az egyik székbe és némán meredtem a sötét égre. Percek teltek el, mikor meghallottam Sara csendes lépteit.
- Miért nem alszol? - kérdezte.
Felé fordultam, mire elakadt a lélegzete. Gyorsan átszelte a köztünk lévő távolságot, én pedig az ölembe húztam.
- Ne csináld ezt, kérlek - fonta át a nyakam. - Ez az ember nem éri meg.
Arcom a hajába fúrtam, belélegeztem semmihez sem fogható illatát.
- Hogy segítsek? - simította kezét az arcomra, hogy a szemembe tudjon nézni.
- Tereld el a figyelmem, nem akarok erre gondolni - sóhajtottam.
Közelebb hajolt hozzám, egy lágy csókot nyomott az ajkamra, majd felhúzott és visszavezetett a szobába.
- Feküdj le - kérte.
Megtettem, de ő mosolyogva mutatta, hogy forduljak a hasamra. Nem értettem, mit akar, de átfordultam, ő pedig a csípőmre ült. Lassan végighúzta ujját gerincem mentén, mire testemen jóleső borzongás futott végig. Aztán lassan, a vállamtól kezdve végigmasszírozta hátam, egyetlen pontot sem hagyott ki. Puha kezei finoman, mégis határozottan dolgoztak, a feszültség pedig folyamatosan csökkent bennem, végül teljesen ellazulva feküdtem az ágyon.
Kezeit hirtelen ajkai váltották fel, apró csókokat lehelt bőrömre. Mosolyogva fordultam meg alatta, lehúztam magamhoz és egy hosszú csókkal háláltam meg a masszázst. Átfordultam, vigyázva, hogy ne nehézkedjek rá teljesen, miközben ajkaimmal egyre lentebb merészkedtem. Fentebb gyűrtem a pólóját, tenyerem forró bőrére tapadt, ismeretlen mintákat rajzoltam hasára. Hajamba túrt, újra visszahúzott magához, így nyelveink egymásra találtak és lassú táncba kezdtek. Csak akkor szakadtunk el egymástól, mikor már elfogyott a levegőm. Megragadtam a kínálkozó alkalmat és levettem róla a pólót, örömmel konstatáltam, hogy alatta nem visel semmit. Nem számít, hányszor láttam már így, szépsége minden alkalommal megbabonázott. Kezem és ajkam bejárta az ismerős területeket, apró érintésekkel és lágy csókokkal igyekeztem a legtöbb örömöt okozni neki, sóhajai pedig biztosítottak róla, hogy jól csinálom. A szemébe nézve minden érzését tisztán láthattam, tekintete olyan volt, mint az olvadt smaragd, lágyan csillogott a holdfényben. Lábait a derekam köré fonta, csípőjét az enyémhez szorította. Szemmel szinte észrevehetetlenül, de számomra nagyon is érzékelhetően kezdte el édes kínzásomat. Hajába temettem arcom, hogy tompítsam nyögéseimet, miközben Sara leügyeskedte rólam az utolsó köztünk álló ruhadarabot is. Nem késlekedtem, tudtam, hogy ő is ugyanarra vágyik, amire én. Lassan, mindenféle sietség nélkül szeretkeztünk, élveztük, hogy testünk minden egyes pontja kiegészíti egymást.
Egész életemben egy ilyen kapcsolatra vágytam. Sarában minden megvolt, amit kerestem, minden, amire szükségem volt. Mellette lettem önmagam, mellette váltam azzá, aki lenni akartam, mellette nőttem fel.
Figyeltem gyönyörű arca minden rezdülését, éreztem, ahogy egyre erősebben szorítja a kezem, tudtam, hogy ő is közel jár már. Szinte teljesen egyszerre értük el a csúcsot, szorosan átöleltem remegő testét és a hátamra fordultam. Fejét a mellkasomra fektette, egyedül szapora lélegzetvételeink törték meg a tökéletes csendet.
- Köszönöm - suttogtam végül.
Sara összeráncolt szemöldökkel nézett rám, hirtelen nem is értette, mire gondolok, hiszen olyan távolinak tűnt már, mikor egy órával ezelőtt arra kértem, hogy terelje el a figyelmem.
- Bármikor. Bármit - lehelt puszit a mellkasomra.
Legördült rólam, az oldalamhoz bújt, én pedig átöleltem a derekát és egy utolsó, mosolygós csókot nyomtam ajkaira. Csakis neki köszönhettem, hogy a pár órával ezelőtti események ellenére is képes voltam boldogan elaludni.

Tudtam, hogy ha nem indulok el öt percen belül, el fogok késni, úgyhogy fel-alá rohangáltam a házban és mindent, amit találtam, bedobáltam a sporttáskámba. A korán kelés nem tartozott az erősségeim közé, márpedig a Míster úgy döntött, hogy a hétfői szabadnap után kedden már hajnalban berendel minket. Sara kuncogva figyelte, ahogy mérgezett egérként rohangálok a fürdőszoba és a gardrób között, neki még legalább két szabad órája volt.
- Mióta a mezeimben alszol, vészesen fogy a számuk - mondtam, miközben egy tiszta edzőpólót kerestem.
- Odaadjam? - kérdezte Sara nevetve és az éppen viselt mezre mutatott.
- Tudod nagyon jól, hogy akkor biztosan elkések, úgyhogy inkább maradjon - álltam meg egy pillanatra vigyorogva. - Este jövök - hajoltam le hozzá egy csókra, aztán leviharzottam a lépcsőn és szinte kiestem az ajtón.
Legnagyobb meglepetésemre már állt egy kocsi a ház előtt. A Diegoé.
- Iker, ne állj ott, hanem gyere, mert fél óránk van odaérni - húzta le az ablakot.
- Mit csinálsz itt? - kérdeztem döbbenten.
- Elviszlek. Na, gyere már! - intett.
Bepattantam mellé, ő pedig azonnal indult.
- Mindig ennyire késésben vagy?
- Nem, csak utálok korán kelni. Hogyhogy itt vagy?
Nem válaszolt, míg ki nem értünk a főútra. Ekkor egy gyors pillantást vetett rám és felsóhajtott.
- Beszélni akarok veled négyszemközt - mondta határozottan. - Iker, tegnap a feleségem mondta, hogy mit nyilatkozott a Míster. Sajnálom. Nem ezt érdemled. Hülye egy helyzet ez, mert én legalább olyan jól tudom, mint te, hogy készen állsz és tudom, hogy megérdemelnéd a bizalmat. Néztem azt a meccset, mikor megsérültél. Amikor tudom, nézem, mert ez a klub mindig is fontos volt nekem. Mikor másnap megcsörrent a telefonom és a managerem szólt, hogy engem akarnak leigazolni, őszintén meglepődtem, de nagyon örültem. Azért jöttem ide, hogy segítsek a csapatnak és mindent megteszek, hogy a legjobb formámat hozzam, ha már bíztak bennem annyira, hogy engem választottak. Nem vagyok itt régóta, nem ismerek minden múltbéli történetet. Nem tudom, mi történt közted és az edző között. Én tisztelem őt, elismerem a munkáját és hálás vagyok neki, hogy megkaptam a lehetőséget. De nem gondolom azt, hogy igaza lenne veled kapcsolatban. Nem tudom, hogy dolgoztál, mielőtt idejöttem volna, de azóta látom rajtad, hogy az elsőtől az utolsó pillanatig komolyan veszed az edzéseket. Nem könnyíted meg a dolgom, ahogy én se a tiedet, mi most vetélytársak vagyunk. De ettől függetlenül minden tiszteletem a tied, amiért szó nélkül tűröd, bármi jön is és amiért nem adod fel. Azt nem ígérhetem, hogy átadom a helyem, hiszen nekem is fontos, hogy jól teljesítsek, de ha bármilyen segítségre van szükséged, számíthatsz rám! És örülök, hogy újra veled dolgozhatok.
- Köszönöm! - mondtam őszintén, pár másodperces szünet után. - Ez tényleg sokat jelent nekem.

A stadium őrjöngött. Karim pár másodperccel ezelőtt rúgta be a Madrid első gólját. Még kettő kellett. Még két gól és bent vagyunk a BL döntőjében. Körülbelül 10 percünk volt, hogy kiharcoljuk a továbbjutást. Nem bírtam tovább a padon ülni, a többiekkel együtt a kispad előtt álltam. Minden, amit tehettem az volt, hogy innen biztattam a srácokat. 83 percet már lejátszottak. Tudtam, hogy ilyenkor már nem úgy megy a sprint, nem olyan könnyű felugrani, nehezebb egy pontos passzt összehozni. De az arcukon nem látszott a fáradtság, csak az elszántság. A percek megállíthatatlanul peregtek. És akkor hirtelen újra egy emberként üvöltött fel a közönség, Sesének köszönhetően újra megrezdült a háló. Már csak egy gól kellett. Nagyon régen láttam már ennyi küzdeni akarást az arcokon. Nem érdekelt minket semmi, csak az előttünk álló hosszabbítás pár perce. Ennyi idő alatt kellett még egy gólt szerezni. A srácok mindent megtettek, a leglehetetlenebb helyzetből is próbálták kihozni a maximumot. De ez ma kevés volt. Mikor a bíró belefújt a sípjába, térdre estem. Annyira akarták, annyira megérdemelték volna! Végignéztem az ismerős, most a fájdalomtól eltorzult arcokon, aztán lassan felálltam és egyenként odaléptem hozzájuk. Sergio arcát a kezébe temetve guggolt, teljesen össze volt törve.
- Hé! - hajoltam le hozzá. - Serg, szedd össze magad! - húztam fel és megöleltem. - Nem rajtad múlt...
- Tavaly miattam estünk ki az elődöntőben. Aznap este megfogadtam, hogy nem bocsájtok meg magamnak, ha a következő évben nem nyerünk. És most megint kiestünk... - csuklott el a hangja.
- Sergio! Verd ki ezt a hülyeséget a fejedből! Sem tavaly, sem most nem lehetsz felelős. Ez egy csapat, Serg. Együtt nyerünk és veszítünk, senki, érted, senki nem hibáztat téged! Ma este te voltál a legjobb. Vezetted őket, irányítottál. Sokkal jobb csapatkapitány vagy nálam, Sese. Nem hibáztathatod magad - mondtam halkan, hogy csak ő hallja, az én gangom is remegett a visszafojtott könnyektől.
- Te is tudod, hogy ez nem ilyen egyszerű - sóhajtott, mire keserűen elmosolyodtam.
Igen, igaza volt. Én is mindig magamat hibáztattam egy vereségért. De nem hagyhattam, hogy eméssze magát. Finoman az öltöző felé kezdtem vezetni, de ő megrázta a fejét.
- Várj, először meg akarom köszönni a közönségnek. Nélkülük ez sem sikerült volna - mondta, majd lassan a pálya közepére kocogott és körbefordulva megtapsolta a kilátogató több tízezer embert.
Szomorú mosollyal néztem, ahogy könnyek csorognak az arcán, mégis emelt fejjel néz szembe a többiekkel. Nagyon különleges volt a kettőnk kapcsolata, nehéz szavakba önteni. Nem indult a legjobban, elég nagy ellentét volt köztünk mikor idekerült, de amint megkapta az első válogatott meghívóját, valami megváltozott benne és onnantól kezdve lassan barátok lettünk, ma pedig már szinte el sem tudok képzelni egy meccset nélküle. Néha tökéletes ellentétek vagyunk, néha befejezzük egymás mondatait, annyira együtt jár az agyunk. Sese egyszerre bolond és felelősségteljes, a rengeteg hülyesége mellett az ilyen pillanatok bizonyítják, hogy kész bármit megtenni a csapatért.
- Iker - állt meg előttem. - Tudod, Diego nagyon jó kapus és örülök, hogy találtunk valakit, aki ilyen jól pótol téged. De azért hiányzik, ahogy leüvöltöd a fejem a meccseken - mondta halvány mosollyal, mire elnevettem magam és a vállát átkarolva együtt mentünk le az öltözőbe.