65. fejezet

Sziasztok! Sajnálom, hogy nem hoztam hamarabb, de nagyon összejöttek a dolgok és őszintén szólva nem ezt a részt írtam meg a legkönnyebben. Nem lett túl hosszú, inkább csak átvezető rész. Próbálok sietni a következővel.
Csanna

2013 február
A következő napokban szigorú pihenést írt elő az orvos, én azonban már szinte megőrültem a bezártságtól. Bármit megtettem volna, hogy kimozdulhassak egy kicsit.

Az egyetlen dolog, ami kicsit kárpótolt, az az volt, hogy annyit lehettem Sarával, amennyit csak tudtam. Reggelente a lehető legtovább húzta az indulást, este sietett haza. Tudtuk, hogy nem lehet bepótolni az elmúlt éveket, de most megragadtuk az alkalmat és tényleg egymásra figyeltünk. Mióta együtt voltunk csak egyetlen egyszer, a tavalyi szezon végén fakadt ki, hogy nem vagyok vele eleget. Tudtam, hogy a foci sok mindent elvesz tőlem, de amíg nem találkoztunk, csak azzal foglalkoztam, hogy mi mindent ad. Most azonban tudtam, hogy ő sokkal többet érdemelne, nem csak pár órát reggel és este. A hétvégéim mindig a meccsekkel teltek, a BL miatt sokat kellett utaznom és pont azt bántottam vele a legjobban, akinek a legkevesebbet szerettem volna ártani. Úgyhogy most mindent megtettem, hogy a napjaim csak róla szóljanak.

Hallottam, ahogy nyílik az ajtó, gyorsan lekapcsoltam a lámpát és csendben vártam, hogy bejöjjön.

- Iker? - kérdezte tétován, aztán belépett a nappaliba. - Te jó ég! - kapta kezét szája elé. - Ez gyönyörű.

Mosolyogva léptem felé, a padlón lévő gyertyák sejtelmes fénybe vonták alakját. Karjaimat szorosan dereka köré fontam, ő pedig lábujjhegyre állva csókolt meg.

- Ezt minek köszönhetem? - kérdezte, mikor elváltunk.

- Megérdemled - nyomtam egy lágy puszit a szájára, aztán folytattam. - Tudom, hogy mindjárt itt van a születésnapod és szeretném most ezt úgy megünnepelni, ahogy kell. Azt akarom, hogy az a nap csak rólad szóljon. Úgyhogy elviszlek Tenerifére - mosolyogtam rá.

Szólásra nyitotta a száját, de nem jött ki hang a torkán.

- Mielőtt tiltakozni kezdesz, hadd mondjam el, amit gondolok. Sara, nekem te vagy a legfontosabb. És szeretnék neked mindent megadni, amit lehet. De tudom, hogy a foci miatt nincs időm rád, nem annyi, amennyi kellene. Tudom, hogy lehetetlen bepótolni az elmúlt éveket, de most szeretnék tényleg csak veled foglalkozni.

- Iker - simított végig az arcomon. - Verd ki ezt a fejedből. Pontosan tudtam, mit vállalok, mikor összejöttünk. Tudtam, hogy milyen áldozatokat kell hoznom, de nem érdekelt. És megérte - fűzte össze ujjainkat.

Sóhajtva húztam még közelebb magamhoz.

- Köszönöm - suttogta, miközben arcát a nyakamba fúrta.

- Éhes vagy? - kérdeztem.

- Mint a farkas - indult el azonnal a konyha felé, engem is maga után húzva.

Mosolyogva figyelte, ahogy tálalom a vacsorát, miközben a napját ecsetelte. Hirtelen megmerevedett és a hasához kapott, arca grimaszba rándult.

- Minden rendben? - kérdeztem.

- Egy pillanat - pattant fel és besietett a fürdőszobába.

- Sara? - mentem utána, de a csukott ajtót látva megtorpantam.

Türelmetlenül vártam, hogy kijöjjön, a percek óráknak tűntek, míg végre kilépett.

- Jól vagy?

Arca a csalódottság és a szomorúság furcsa keverékét tükrözte, ami megijesztett.

- Persze - sóhajtott fel.

- Mi a baj? - kérdeztem lágyan.

Kezeit a nyakam köré fonta, majd lassan a szemembe nézett.

- Azt hiszem, az első próbálkozások nem jártak sikerrel.

Először nem is értettem, mire gondol, de aztán lassan összeállt a kép és finoman elmosolyodtam.

- Sara, ne ess kétségbe emiatt. Akkor lettem volna meglepődve, ha egyből sikerül. Hiszen egy hónapja sincs még, hogy eldöntöttük, babát szeretnénk.

- Tudom, tudom. De azért jó lett volna - mondta álmodozva.

Hamar rájöttünk, hogy a minden ponton precízen előírt családtervezés nem nekünk való. Eszünkbe sem volt azt követni, nem akartuk, hogy ez az egész egy görcsös akarás legyen mindössze, mert ennél sokkal többet jelentett számunkra. Ugyanúgy folytattuk az életünket, mint eddig, mindenféle számolgatás és táblázat nélkül, egyszerűen csak élveztük egymás társaságát akkor, amikor akartuk és reménykedtünk, hogy minél hamarabb szülők leszünk.

Senkinek nem mondtuk el a terveinket, bár néha nagyon közel álltunk hozzá. Részben azért, mert meglepetésnek szántuk, részben pedig azért, mert nem tudhattuk, hogy meddig kell várnunk és nem akartuk felesleges reménnyel kecsegetetni a családunkat és a barátainkat.

- Ne arra gondolj, hogy most nem sikerült, hanem arra, hogy talán legközelebb.

Szomorkás mosollyal, de bólintott és újra visszahúzott a konyhába. Mielőtt nekiláthattunk volna a vacsorának, megszólalt a telefonom. Egy pillanatig megfordult a fejemben, hogy nem veszem fel, de aztán eszembe jutott, hogy valószínűleg megvan az új kapus.

Mindannyian azt hittük, hogy Toni fog védeni, de a klub vezetése Mourinhoval együtt úgy döntött, hogy új kapusra van szükség. Érthető módon Toni nem a legjobb hangulatban hívott fel reggel, hogy velem is közölje a döntést. Most azonban Sese hívott.

- Diego Lopez mellett döntöttek - kezdte köszönés nélkül.

- Ő jó srác - mondtam. - Toni még mindig kivan?

- Eléggé. Nem érzi a bizalmat és hát te még nálam is jobban tudod, hogy az mennyit számít egy kapusnál. Nem tudom, mi lesz, majd holnap meglátjuk edzésen. Veled mi a helyzet?

- Legszívesebben leszedném magamról ezt a gipszet. Pedig az orvos szerint még egy hétig rajtam kell, hogy legyen. Már most megőrülök, nem tudom, hogy fogom kibírni három hónapig.

- Hé Kapitány, nyugi! Nem vagy egyedül, Sara ott van és mi is segítünk.

- Tudom, tudom, persze. És hálás is vagyok. De ha húsz éven keresztül szinte minden napod a fociról szól, akkor utána nehéz megszokni, hogy van időd másra is.

- Iker - kezdte volna, de félbeszakítottam.

- Nem, nem azért mondtam, hogy sajnáltassam magam. Csak most még nehéz. De most elmegyünk egy kicsit Sarával kettesben, összeszedem magam.

- Remélem is. Attól még, hogy sérült vagy, szükségünk van a kapitányunkra - mondta komolyan, mire elnevettem magam.

- Tudod, hogy ott leszek.

Hátranéztem a vállam fölött, tekintetem találkozott Saráéval.

- Mennem kell, majd beszélünk.

- Jó szórakozást - búcsúzott, aztán letette.

- Bocs, Sese volt az. Megvan az új kapus - léptem vissza a konyhába.

- Iker, tudod, hogy itt vagyok, ha szükséged van valakire.

- Tudom, Sara. És őszintén köszönöm. De még én sem tudom igazából, hogy mi is van velem.

- Utálom ezt a helyzetet - ölelt át szorosan. - Nem jó így látni téged.

- Túl leszek rajta. Megoldjuk valahogy, csak most még nehéz elfogadni. Ne gondoljunk ma erre többet, rendben? - emeltem fel a fejét.

Halvány mosollyal bólintott, aztán finom csókot lehelt az arcomra és kibontakozott ölelésemből.

×××

Tenerife olyan volt, mint a nyugalom szigete. Nem kellett rohannunk sehova, nem voltak szoros időpontok, azt csináltuk, amihez éppen kedvünk volt. Néha egész nap kis mozdultunk a hotelszobából, máskor az egész napot végigsétáltuk és teljesen elfelejtettük, hogy a szigeten kívül is van élet.

- Úgy érzem magam, mint aki nászúton van - mondta Sara mosolyogva.

Pontosan tudtam, miről beszél. Február eleje volt, nem sokan voltak rajtunk kívül a szállodában, néha már úgy éreztük, csak ketten vagyunk. A nap minden perce egymásról szólt, végre kiélveztük, hogy a média ide nem követett minket és egyszerűen csak élveztük, hogy nincsenek kötöttségek. Sara nem erőltette, hogy beszéljünk a sérülésemről és a kétes gondolataimról, hagyta, hogy először magamnak gondoljam végig. Aztán utolsó este, már az ágyban fekve végre beszélni kezdtem és órákon keresztül nem is hagytam abba. Sara pedig csendben, türelmesen végighallgatott, nem szakított félbe. Minden apró kétségemet elmondtam, talán soha nem beszéltem még vele ennyire nyíltan az öltözőről és a Mourinhoval való kapcsolatomról. Nem vártam el, hogy válaszoljon, csak annyit akartam, hogy elmondhassak neki mindent, mert bármi jön is ezután, annak ő is a része lesz. És tudtam, hogy ott lesz, elég volt csak belenézni a szemeibe.

- Köszönöm - mondtam végül, mikor már hosszú ideje egyikünk sem szólalt meg.

- Nem kell. Iker, mi már túl vagyunk azon a ponton, mikor egyszerűen azt mondom, hogy a pasim vagy. Te a párom vagy, a társam, a vőlegényem, mindegy, melyiket használom. És egy kapcsolat nem csak vidám és önfeledt percekből áll. Az lenne a legegyszerűbb, ha csak ennyi lenne. Te mindig ott voltál, mikor szükségem volt rád. Mikor a szüleim elváltak vagy mikor a nagyapám meghalt. Most neked van szükséged rám és mindent meg fogok tenni, hogy segítsek. Mert erről szól egy kapcsolat. Ez magától értetődik, nem kell megköszönni.

Magamhoz húztam és hosszan megcsókoltam, minden érzelmemet belesűrítve. Átadtam magam a pillanatnak, abban a percben nem számított, hogy mi vár ránk Madridban, ha holnap hazamegyünk. Nem akartam erre gondolni, csak Sara érdekelt. Mosolyogva váltunk el egymástól, nem volt szükség szavakra, tekintetében minden benne volt. Megfordult a karjaimban, hátát szorosan a mellkasomnak vetette, mire belepusziltam a nyakába.
- Jó éjt - susogtam.

Másnap muszáj volt korán indulnunk, az orvos délután már várt minket.
- Ha nem veszi le, én vágom le magamnak - morogtam reggel.
- Nyugi - nevetett Sara. - Szerintem hadd döntse el inkább ő.
Elegem volt már a gipszből, túlságosan kiszolgáltatottnak éreztem magam. Ha leveszik, el tudok menni Valdebebasba és ha teljes értékű edzésmunkát még nem is tudok csinálni, de a konditeremben már elkezdhetem a felkészülést. Sara mintha csak kitalálta volna, hogy mi jár a fejemben, összefonta karjait mellkasa előtt és szigorúan nézett rám.
- Várd meg, mit mond az orvos, rendben? Ha túl hamar kezdesz el edzeni, csak ártasz magadnak.
- Tudom, tudom, de képtelen vagyok elhinni, hogy tényleg három hónapig nem játszhatok. Az túl sok.
- Nem biztos még, hogy annyi lesz, még bármi történhet - próbált nyugtatni. - Mennünk kell, lekéssük a gépet!
Nem volt hosszú a repülőút, délre már otthon voltunk. Mikor befordultunk az utcánkba, Sara szemöldökei a homloka közepéig szaladtak, én pedig szélesen elmosolyodtam. A házunk előtt ott állt a születésnapi ajándéka, ahogy előre megbeszéltem.
- Iker...? - nézett rám döbbenten.
- Boldog szülinapot! - hajoltam oda hozzá és egy hosszú puszit nyomtam az arcára.
- Te jó ég! Nem hiszem el - rázta a fejét hitetlenül, arcán lassan boldog mosoly terült szét.
- Gyere, nézd meg - szálltam ki és a feljárón parkoló Mini Cooperhez léptem, melynek orrán egy széles masni díszelgett.
- Imádom - simította végig a kocsi oldalát Sara, aztán csillogó szemekkel szinte a nyakamba ugrott.
- Nagyon, nagyon, nagyon köszönöm - szorította ajkát az enyémre. - Fogalmad sincs, milyen boldog vagyok most. Mindig is egy ilyen kocsira vágytam - nézett hol rám, hol az ajándékára. - Honnan tudtad?
- Megérzés - mondtam vigyorogva, de mikor kétkedő arcára néztem, elnevettem magam. - Vagy lehet csak figyeltem, mikor anyukád a gyerekkorodról mesélt.
- Hihetetlen vagy! - csókolt meg újra.
Mosolyogva adtam oda neki a slusszkulcsot, olyan volt, mint egy kisgyerek, akinek az álma vált valóra.
- Remélem tudod, hogy mostantól mindenhova ezzel megyünk és csak én vezetek.
- Amíg nem vezethetek újra, addig igen - ráztam a fejem. - Tudod mit? Menjünk el ebédelni valahova.
Nem kellett sokat győzködni, alig várta, hogy kipróbálhassa új kocsiját. Egy, a kórházhoz közeli étterembe mentünk, majd egyszerűen átsétáltunk a vizsgálatra. Idegesen vártam, hogy az orvos befejezze a röntgenfelvétel vizsgálatát. Nagyon sok múlt azon, hogy jól forrt-e össze a csont.
- Úgy tűnik, a maga szervezete nagyon gyorsan dolgozik - mosolyodott el végül. - Minden tökéletesen megy eddig, levehetjük a gipszet.
Ennél tökéletesebb választ nem is hallhattam volna. Tíz perc múlva már boldogan meredtem újra fedetlen kezemre. A varratok helye még piros volt, nehezen tudtam mozgatni és egy kicsit még be is volt dagadva, de abban a pillanatban ez nem érdekelt. Egy lépéssel közelebb kerültem a célhoz, csak ez számított.
- Nem szabad megerőltetni - mondta az orvos nyomatékosan, mintha csak összebeszélt volna Sarával.
Bólintottam, de agyam már máshol járt.
- Ráérsz most? - kérdeztem Sarától, mikor kiléptünk a kórház ajtaján.
- Azt hiszem, tudom, hova akarsz menni - mondta fojtott mosollyal. - De ígérd meg, hogy csak beköszönsz és nem csinálsz semmi hülyeséget!
- Pedig be akartam állni az edzésbe - forgattam meg a szemem játékosan. - Nyugi, tudom, hogy még nem szabad - kulcsoltam össze ujjainkat.
Sara Valdebebas felé vette az irányt, én pedig mosolyogva néztem az ismerős tájat. Innentől kezdve könnyebb lesz. Amint újra tudom rendesen mozgatni, már nem lehet akadálya, hogy újra eddzek.
- Bejössz? - kérdeztem, mikor megállt a parkolóban.
- Nem, megvárlak. Nem kellek én most oda - rázta a fejét.
- Sietek - nyitottam ki az ajtót és gyors léptekkel indultam meg a létesítmény felé.
Köszönésképpen bólintottam a biztonsági őrnek, majd tétovázás nélkül indultam a pályára. Tudtam, hogy most ott vannak. Csendesen és feltűnésmentesen foglaltam helyet a lelátón, nem akartam megzavarni őket. Pár perc után azonban nem tudtam visszafojtani röhögésemet. Külső szemmel nézve rendkívül szórakoztató volt az edzés, szinte hihetetlen volt, hogy ennyi hülyeség mellett képesek vagyunk jó teljesítményt nyújtani. Sese, Marcelo és Pepinho vezetésével folyamatosan bohóckodtak, két feladat elvégzése között mindenki dőlt a nevetéstől. Valószínűleg túl feltűnő lehettem, ahogy az első sorban vigyorgok, mivel Sese hirtelen felkapta a fejét és észrevett.
- Ó Kapitány, Kapitányom - üvöltötte el magát, felhívva a többiek figyelmét is a jelenlétemre, aztán vigyorogva indult meg felém.
- Iker, miből vagy te, hogy ilyen gyorsan gyógyulsz? - kérdezte őszinte örömmel.
- Van motivációm - nevettem el magam.
- Mennyi idő még? - kérdezték többen is, de erre nem tudtam válaszolni.
- Iker - hallottam meg Diego hangját a hátam mögött, mire megpördültem.
Jó volt újra látni, évekig játszott ő is a Realnál, jól ismertük egymást és tényleg jól döntött a klub a leigazolásával. Volt elég tapasztalata, ismerte a csapat nagy részét és volt miért bizonyítania.
- Kár, hogy ezért kell újra együtt játszanunk - bökött a kezemre.
Órákig tudtam volna még beszélgetni velük. Olyanok voltunk már, mint egy nagy család, szinte minden nap együtt voltunk, ismertük a másik összes idegesítő szokását. De tudtam, hogy Sara vár rám és az edzést se akartam hosszú távon feltartani.
- Mennem kell srácok - mondtam végül.
- Siess vissza Iker, hiányzol az öltözőből - mondta még utoljára Cris, aztán visszamentek a pályára, én pedig a parkoló felé indultam.
Sara nem kérdezett semmit, de boldog arcomra nézve nem is volt szükség rá, valószínűleg mindent le tudott olvasni róla. Csendben fordult rá a főútra, egyikünk sem törte meg a csendet. Végül kezét az enyémre simította és gyorsan rám mosolygott.
- Nem lesz ez három hónap, Iker. Hidd el, nem mondanám, ha nem így gondolnám.
Felemeltem a kezét és csókot leheltem rá, miközben minden erőmmel azt kívántam, hogy bárcsak igaza lenne.