63. fejezet

Sziasztok! Most hagy mondjak mindent a végén, először olvassátok el :)

2013 január
- Köszönöm! - suttogta Sara még egyszer, sokadjára.

A gépünk finom puffanással landolt a madridi reptéren, hazaértünk. Odahajoltam hozzá és egy hosszú puszit nyomtam az arcára, aztán kikapcsoltam a biztonsági övem és beálltam a lassan haladó sorba a kijárat felé.

Az elmúlt napokat Londonban töltöttük, ez volt az én karácsonyi ajándékom Sarának.

- Még most sem hiszem el, hogy elvittél Londonba - mosolygott Sara.

- Pedig már haza is értünk - öleltem át nevetve.

- Ne hülyéskedj! Ez nagyon fontos nekem. Mondhatjuk úgy is, hogy Londonban kezdtem el igazán önmagam lenni. És az, hogy most veled együtt újra elmehettem.... Ez mindennél többet jelent számomra.

Egy lágy csókkal köszönte meg még egyszer az ajándékot, aztán felvettük a csomagjainkat és hazaindultunk. Holnap már újra edzésünk lesz, a hétvégén pedig játszunk.

A szünet alatt sikerült feltöltődnöm, rendbe szedni a gondolataimat, így újult erővel vártam az első megbeszélést. Elszánt voltam, harcolni akartam, hogy vissza tudjam szerezni helyem a kapuban.

- Sok sikert! - motyogta Sara álmosan, mikor reggel kimásztam mellőle az ágyból. - Gondolok rád.

- Vagy inkább visszaalszol - nevettem.

- El fogsz késni - nyomott el egy ásítást.

Igaza volt, a reggelek soha nem voltak könnyűek Madridban, most pedig a csúszós utak csak még nehezebbé tették a közlekedést.

- Este jövök - hajoltam felé, hogy búcsúzóul megcsókoljam.

Jó volt újra látni a srácokat, hallgatni a folyamatos hülyeségüket. Szokás szerint egy gyors megbeszéléssel kezdtük az öltözőben, volt pár rutinszerű orvosi vizsgálat, aztán mehettünk is a pályára. Jó volt a hangulat, már egyáltalán nem érződött a szünet előtti feszültség, kényszeres megfelelni akarás. Sokkal pozitívabbak voltunk mindannyian.

Toni és én is keményen dolgoztunk, de nem volt köztünk feszültség. Mindketten tudtuk, hogy a legjobbunkat kell nyújtanunk. Aztán jött az edzőmeccs. Ezúttal is Toni került abba a csapatba, amely kisebb-nagyobb változtatásokkal játszani fog a hétvégén. Nem lepődtem megtúlzottan a Míster döntésén. Ez még csak az első edzés, nem fog azonnal változtatni, türelmesnek kell lennem.

A hét előrehaladtával folyamatosan cserélgetett minket, hol ő, hol én kaptam meg az első számú kapus helyét. Egyikünk sem tudta, ki fog játszani a vasárnap.

Végül Toni kapta meg a lehetőséget. Próbáltam nyugodtan kezelni a helyzetet, bólintottam egyet Mourinho felé, aztán barátságos mosollyal az arcomon megöleltem Tonit, sok sikert kívánva neki. Belül azonban nehezebben dolgoztam fel az újabb kudarcot. Tényleg úgy éreztem, hogy a lehető legtöbbet nyújtottam az edzéseken. De ha a csapatnak most nem én kellek, akkor elfogadom a döntést.

A sors furcsa fintora, hogy mégis pályára léphettem. Toni elkövette azt a hibát, amit minden kapus elkövet élete során. Rosszul szerelte az ellenfelét, nem a labdát találta el, így már az ötödik percben kiállították. Azonnal felpattantam, próbáltam a lehető leggyorsabban elkészülni. A Míster gyors utasításokat adott, de csak félig tudtam rá figyelni, fejben már a büntetőre koncentráltam.

Xabi Prieto jobbra lőtte a labdát, én azonban balra vetődtem, így esélyem sem volt. Rögtön utána eladtam, a labdát, amelyből újra helyzetet tudott kialakítani a Sociedad. Dühös voltam magamra, nem engedhettem meg magamnak ilyen ostoba hibákat. Teltek a percek, lassan belerázódtam a meccsbe, sikerült felvennem a ritmust. Ennek ellenére két további gólt is kaptam, az egyik mindenképpen védhető lett volna, ha jó irányba mozdulok és a másiknál is lehettem volna határozottabb. Szerencsére Cris és a többiek remek formában voltak, nekik köszönhetően mégis sikerült győzelemmel levonulnunk a pályáról. Toni össze volt törve a hibája miatt, de én sem voltam nyugodtabb. Most tökéletesen meg tudtam érteni, hogy miért nem én kezdtem.

Hazaérve Sara megnyugtató öleléssel fogadott, de most ez sem segített. Idegesen forgolódtam az ágyban, képtelen voltam elaludni.

- Iker, mi a baj? - kérdezte Sara.

- Igaza van Mourinhonak. Nem vagyok formában.

Hirtelen ült fel, szemében harag csillant meg.

- Ezt most azonnal verd ki a fejedből, érted? Iker, hát nem látod, mennyivel nyugodtabb a csapat, ha te állsz a kapuban? Igen, kaptál három gólt, de ebből az egyik egy büntető volt, ráadásul akkor alig fél perce álltál a kapuban. A másik kettőt sem lehet egyedül a te nyakadba varrni. Ne engedd, hogy Mourinho megingasson. Igenis te vagy a legjobb, a csapatnak szüksége van rád. Bizonyítsd be, hogy nincs igaza a kételkedőknek! Nem adhatod fel - suttogta az utolsó mondatot.

Mosolyogva túrtam a hajába és lehúztam magamhoz, hogy megcsókolhassam. Teljesen belefeledkeztem nyelveink játékába, lassan fordítottam a helyzetünkön, finoman ránehézkedtem.

- Te mindig tudod, hogy nyugtass meg.

- Ez természetes. Szükséged van rám, úgyhogy segítek - lehelt puszit a mellkasomra, aztán megpróbált kimászni alólam.

- Mit szeretnél? - kérdeztem mosolyogva, mikor már egy ideje ficánkolt alattam.

- Iker, most játszottál majdnem kilencven percet, pihenned kell. És holnap korán kell mennem.

Sóhajtva az oldalamra fordultam, majd hátulról átöleltem derekát és szorosan magamhoz húztam.

- Jó éjt - pusziltam bele a nyakába.

Megnyugtató szavai ellenére még sokáig kattogott az agyam. Nyilván igaza volt, egy rosszabb meccs miatt nem eshetek azonnal kétségbe. Toni két meccset biztosan nem játszhat, úgyhogy lesz esélyem bizonyítani, hogy jó formában vagyok. Arcom Sara hajába fúrtam, reméltem, hogy illata megnyugtat egy kicsit és el tudok aludni.

Hirtelen összerezzent a karomban, kipattantak a szemei, szaporán kapkodta a levegőt, miközben tenyere lecsúszott a hasára és a kezemre simult.

- Jól vagy? - suttogtam.

- Hűű... - motyogta. - Csak egy álom volt.

- Rosszat álmodtál? - húztam magamhoz szorosabban.

- Nem - rázta a fejét. - Egyáltalán nem. Kifejezetten tetszett. De...

Csodálkozva hallgatott el, láthatóan még mindig az álom hatása alatt volt.

- Elmondod?

- Majd később. Egyelőre én sem értem.

- Minden rendben, Sara?

- Persze - erőltetett mosolyt az arcára, de gyorsan el is tűnt, mikor jobban szemügyre vett. - Nem aludtál semmit, ugye? - simított végig a szemem alatti árnyékokon. - Iker, kérlek, ne csináld ezt!

- Jó, jó - motyogtam, egy gyors puszit nyomtam a homlokára, aztán visszadőltem a párnára.

×××

Napok teltek el, lejátszottunk néhány meccset, melyek mindegyikén sikerült elkerülni, hogy gólt kapjak, látszólag minden olyan volt, mint eddig. Nekem azonban feltűnt, hogy Sara változott. Sokszor elmerengett, nem mindig figyelt arra, amit csinált, gyakran bámult maga elé mindenféle ok nélkül. Lassan aggódni kezdtem érte, de akárhányszor megkérdeztem, hogy minden rendben van-e, egy gyors 'Hát persze' volt a válasz.

- Sara, figyelsz rám? - kérdeztem.

- Hmm?

- Na jó, mi van veled? Napok óta ezt csinálod, megijesztesz - fogtam arcát két kezem közé.

- Iker, jól vagyok. Nincs semmi baj. Sőt! - mosolyodott el.

- Akkor miért vagy ennyire... szétszórt?

- Mert meghoztam egy döntést és kellett az agyamnak egy kis idő, míg feldolgozta - mondta magától értetődően, én viszont egyre inkább összezavarodtam.

- Beavatsz engem is?

- Emlékszel, mikor álmodtam valamit az egyik éjszaka, de nem mondtam el, hogy mit?

Bólintottam. Másnap reggel nem tért ki a dologra, én meg nem kérdeztem rá, azt hittem, elfelejtette.

- Akkor kezdődött az egész. Azért nem mondtam el, mert én magam sem értettem, mi történik. Vártam, hátha tisztázni tudom először magamban a dolgot. És azt hiszem, ma már tudom, mit akarok.
Felvont szemöldökkel vártam, hogy folytassa. Csillogó szemekkel felmosolygott rám, lábujjhegyre állva ajkát az enyémre szorította. Önkéntelenül viszonoztam, heves érzelmei mosolygásra késztettek.
- Ezek után végképp nem értem - túrtam zavartan a hajamba.
- Iker, tudom, hogy számtalanszor mondtam már, de köszönöm. Csak most értettem meg, hogy mennyire szükségem volt a türelmedre, arra, hogy vártál rám. Mindig csak annyit mondtam, hogy még nem, még nem, de igazából én sem tudtam, mit fogok érezni, mikor már én is akarom. És most, hogy ugyanazt érzem, mint te, szinte hihetetlen, hogy te képes voltál éveket várni rám. Én már most majd' meg őrülök. Mindvégig ezt akartam, hogy ne kényszerből, hanem saját akaratból hozzam meg ezt a döntést és ez nélküled nem sikerült volna. Nagyon szeretlek - mondta. - Tudod, miről beszélek, ugye?
Lassan nemet intettem a fejemmel, fogalmam sem volt, mit szeretne mondani.
- Pedig annyira egyértelmű - mosolyodott el lágyan. - Iker, én azon az éjszakán azt álmodtam, hogy terhes vagyok. És álmomban boldog voltam, örültem neki. Mikor felébredtem, össze voltam zavarodva, csalódott voltam, hogy a valóságban nem így van. Napokba telt míg rájöttem, hogy mit szeretnék. Igazából tegnap világosodott meg előttem teljesen. Mikor Davidot a karodban tartottad... az az érzés egyszerűen leírhatatlan. Azt akartam, hogy a mi gyerekünket tartsd így, a miénkre mosolyogj. Iker, én anya szeretnék lenni, a te gyereked, a közös gyerekünk anyja - mondta hevesen.
Megmerevedtem, egy pillanatig levegőt is elfelejtettem venni. Szavai lassan, egyenként jutottak el az agyamig, ahol lassan összefonódtak, értelmet adva mindennek. A szemei csillogásának, gyönyörű mosolyának, a szívem őrült dobogásának, ziháló lélegzetemnek, az életemnek.
Hirtelen és hevesen öleltem át, lábai nem is érték a földet. Érzelmeim robbanásszerűen törtek ki belőlem. Fülemben csengett Sara boldog kacagása, Doce izgatott csaholása körülöttünk, miközben éreztem, ahogy az első könnycsepp végigfolyik az arcomon. Fejem Sara nyakába temettem, de nem azért, mert szégyelltem könnyeimet, hanem mert így még közelebb tudtam kerülni hozzá.
- Istenem, Sara - suttogtam. - Szeretlek! - ismételgettem folyamatosan.
Az elmúlt évek minden kétsége és türelemnek álcázott türelmetlensége elszállt, már alig emlékeztem rá. Csak ez a pillanat számított, a jelen, ahogy összefonódva, egyszerre sírva és nevetve álltunk a nappali közepén.
- Köszönöm - súgta újra Sara, mire elhúzódtam annyira, hogy a szemébe tudjak nézni.
- Nem Sara, ezt nem kell megköszönnöd. Ez magától értetődik.
Újra megcsókolt, szívem szerint szívesen belefeledkeztem volna ajkaink játékába, de ő hamarosan elhúzódott.
- Valamit majdnem elfelejtettem.
A táskájáért nyúlt és kihalászott belőle egy dobozt, majd visszalépett hozzám.
- Az orvos azt mondta, hogy soha ne hagyjam abba a felénél. Szerencséd van, tegnap vettem be az utolsót. Kidobod? - nyújtotta felém a fogamzásgátlót, én pedig széles vigyorral az arcomon vettem el tőle, összegyűrtem és egy határozott mozdulattal a kukába hajítottam.
- Régen dobtam már ki valamit ennyi örömmel - húztam újra magamhoz. - Annyira csodálatos vagy - pusziltam végig az arcát, mire halkan felkuncogott.
A nap hátralévő részében képtelen voltam elengedni. Érezni akartam, ahogy teste valamely pontja érintkezik az enyémmel, látni akartam ugyanazt az izgatott csillogást a szemében, ami az enyémben is ott volt.
Vacsora után megálltam a széke mögött, lehajoltam és hátulról átöleltem.
- Mit szólnál hozzá, ha elkezdenénk a babaváró projektünket? - susogtam a fülébe.
- Épp javasolni akartam - nevette el magát, mire tétovázás nélkül felkaptam és a szobánk felé indultam.

Másnap reggel széles mosollyal az arcomon ébredtem. Még mindig hihetetlen volt, ami tegnap történt. Idő kérdése, és gyerekünk lesz. Nem bírtam ki, muszáj volt felébresztenem Sarát.

- Hány óra van? - morogta álmosan.

- Fél nyolc.

- Aludjunk még egy kicsit - könyörgött. - Ma ráérünk.

- Na jó, kapsz még húsz percet, addig elviszem Docet sétálni.

Szerencsére a környékünk csendes volt, mentes a fotósoktól és a reggeli dugóktól. Doce kiélvezte a szabadságát, alig tudtam rávenni, hogy induljunk haza.

A ház előtt Alvaro kocsija állt, mire megszaporáztam a lépteimet.

- Iker, hagyd kint egy kicsit Docet a kertben - jött ki elénk Sara.

- Mit csinál itt Alvaro?

- Carlota jött, mindjárt megérted. Gyere! - húzott be a házba.

Arbeloa felesége a szőnyegen térdelt, előtte egy fekete, kölyök labrador feküdt.

- Szia Iker! - pattant fel, mikor meglátott. - Remélem nem baj, hogy így rátok törtem.

Legyintettem, aztán rámutattam a kutyakölyökre.

- A tietek?

- Erről lenne szó. Tegnap találtam, hazavittem, de a mi kutyánk nem jön ki vele. Eszembe jutottatok ti. Doce annyira kedves mindenkivel... Ha nem lenne nagy teher... Nem fogadnátok be?

Kérdőn néztem Sarára, de azonnal tudtam, hogy nem kellett volna. Ő már döntött, kérlelő tekintetének pedig képtelen voltam ellenállni.

- Kérlek - lépett közelebb hozzám. - Nézd, milyen aranyos. Nem lesz vele gond, majd én vigyázok rá.

- Docevel beszéld meg - tettem fel a kezem, mire nevetve ölelte át a nyakam.

- Tudtam, hogy megengeded.

- De csak mert tudod, hogyan kell kihasználni, hogy nem tudok neked ellenállni. Na, hozzuk be Docet - sóhajtottam.

Nem volt semmi baj - természetesen. A két kutya percek alatt összebarátkozott, úgyhogy lett egy új családtagunk, Uno.

Hamar a szívünkbe zártuk az új jövevényt, esetlenségével mindig sikerült feldobnia minket.

- Tudod, mi jutott eszembe? - öleltem át Sarát este, mikor kényelmesen elhelyezkedtünk a kanapén. - Ha sikerül - csúsztattam kezem a hasára -, nagycsaládosok leszünk.

- De bolond vagy! - lökött meg nevetve, aztán egy gyors puszit nyomott a számra. - Már alig várom.



Szóval... Rengeteget agyaltam azon, hogyan kéne megírni ezt a fejezetet. Sokáig nem is akartam ezt belerakni, úgy terveztem, meglepetés lesz Ikernek, hogy Sara terhes. De aztán logikusan végiggondoltam a dolgot. Felnőtt emberek ezt megbeszélik, közösen döntik el és nem csak úgy közlik, hogy 'terhes vagyok'. (Még akkor sem, ha Ikernek ez tökéletesen megfelelt volna :)) Úgyhogy megírtam ezt, remélem, hogy nem okoztam csalódást, mert nagyon fontos pontja ez a történetnek. Kicsit rövid lett ugyan, de a következő rész is fontos lesz, a hangulata pedig egészen más, nem akartam egybe rakni a kettőt.
Puszi
Csanna