1. fejezet

Igaz, kicsit később, mint terveztem, de itt az első fejezet. A másodikat még írom, de amint lehet, hozom azt is :)
Csanna

"Iker Casillas újra szingli! A legfrissebb hírek szerint a Real Madrid hálóőre szakított barátnőjével. A világhírű kapus ízlésének nem felel meg bárki, hiszen mióta szakított Eva Gonzálezzel, Casillasnak csak rövid távú kapcsolatai voltak. Talán ez jobban tetszik neki? Vagy csak most keresi az igazit? Néhány forrás szerint a kapus most egy sportriporterre vetette ki a hálóját, de barátja, Sergio Ramos ezt cáfolta: - Iker most csak a bajnokságra koncentrál. - Hát, majd meglátjuk!"

Sergio nevetve olvasta fel a cikket.

- Hallod, a magánéleted mostanában híresebb, mint Cristianoé! - mondta vigyorogva, majd gyorsan lehúzta a fejét, hogy a stoplis cipő ne találja el.  - Hé, ha leviszed a fejemet a Míster megnyúz. Mihez kezdenétek nélkülem? - célozta a kérdést Cristianonak, akitől a cipő származott.

- Igen Ramos, ez egy nagyszerű kérdés. Talán pontosan kezdenénk az edzéseket - mondta Mourinho, aki érkezésével mindenkit meglepett. - Hát ez meg mi?

Gyorsan végigfutotta a cikket, majd kérdőn fordult felém, magyarázatra várva.

- Bulvár. Hülyeség.

- Mindenesetre örülnék, ha inkább a védéseidről olvasnék - dobta félre az újságot. - Gyerünk!

A téli szünet előtt ez lesz az utolsó meccsünk, úgyhogy mindenki teljes erővel dolgozott.

- Meg kell nyernünk a meccset, hogy elhozzuk a 3 pontot! Meg befoghatjuk a Barcelonát.

Az edzés végén feltüzelve, magabiztosan hagytuk el a pályát.

- Iker! Figyelj, tudom, hogy nem érdekel a cikk, de azért remélem, tudod, hogy én nem nyilatkoztam nekik - nézett rám komolyan Sergio.

- Hát persze! - nyugtattam meg, mire vigyorogva végigrohant a folyosón.

Mikor beértem az öltözőbe, már az aktuális slágert énekelte Marceloval, próbált valami táncot kitalálni hozzá, hogy majd holnap előadhassák. Mosolyogva néztem a hülyeségüket. Sergio mindenben benne van, ami kicsit is nem normális, de - ahogy azt az előbb is bizonyította - tud komoly lenni, sokat jelent neki a barátságunk.

- Ez nagyszerű Sergio, tényleg! - nézett be Karanka vigyorogva. - Mindegy, csak azt akartam mondani, hogy holnap a sajtótájékoztató után ne rohanjatok el, interjút akarnak csinálni a csapattal.

- Oké, oké. Ki csinálja? Lara Álvarez? - kérdezte reménykedve.

- Nem, Sara Carbonero - mondta, mire felkaptam a fejem.

Egyértelműen megjött a kedvem az interjúhoz.

- Mindegy. Figyelj! Ezt belerakjuk? - mutatott be egy csípőkörzést.

- Ne - mondta röhögve Karanka, majd kiment.

- Sara Carbonero... Az melyik is?- kérdezte Xabi.

- Tudod, az a szexi, hosszú hajú csaj.

Igen, így is lehet jellemezni - gondoltam.

- Na, mentem srácok - intettem nekik.

- Csak nem egy sportriporterhez? - vihogott Sergio.

Özil kulacsa pont mellettem volt, azt vágtam hozzá, mielőtt kimentem. Még hallottam, ahogy megkérdezi: Ma mindenki le akar fejezni?

Elgondolkozva léptem ki a Bernabéuból. Bár a többieknek nem mondtam, az újság igazat írt. Tényleg van egy lány, akit képtelen vagyok kiverni a fejemből.

1 hónappal korábban

Interjúra kellett mennem az egyik nagy tévé csatornához, de késésben voltam, ezért szinte berobbantam az ajtón. A rohanásnak az lett az eredménye, hogy nekiütköztem valakinek. Automatikusan utána kaptam, hogy ne essen el és a karjaimba zártam.

- Elnézést, nem figyeltem! - kértem bocsánatot.

Ekkor a lány felemelte a fejét és a szemembe nézett. Abban a pillanatban valami megváltozott bennem. Soha életemben nem láttam még nála gyönyörűbb lányt. Dús, barna haja lágy hullámokban omlott a hátára, telt ajkai enyhén szétnyíltak, és a szeme... Képtelen voltam elszakadni gyönyörű, titokzatos, szürkészöld szemeitől. Természetesen ismertem őt, láttam már a TV-ben, de valahogy mindig elsiklottam szépsége felett. Most, hogy személyesen is találkoztunk, el sem tudtam képzelni, hogy nem figyeltem még fel rá.

Zavartan elpirult, ami ráébresztett, hogy nem kéne ilyen gátlástalanul bámulnom.

- Tényleg sajnálom. Jól vagy? - kérdeztem lágyan.

- Persze, semmi baj - mosolygott, ami még vonzóbbá tette.

Kibontakozott a karjaimból, majd ellépett mellettem.

- Szép napot! - szólt még vissza a válla fölött.

Ezek után egyfajta kábulatban mentem végig a folyosón, míg végül ráakadtam David irodájára. Ő egy régi barátom volt, általában ő készítette velem az interjúkat.

- Á, Iker, végre itt vagy! Sajnos, történt egy kis változás, a nagyfőnök kiküldött teniszt közvetíteni, úgyhogy most nem tudlak boldogítani. Mindjárt előkerítem a helyettesemet, addig menj el Nellyhez.

Nelly volt a sminkesük, egész jó ismertem már és nagyon kedveltem, mert nem volt az a csacsogós fajta. Most is, érezte rajtam, hogy valami történt, úgyhogy csak lenyomott egy székbe és szótlanul kezdte kipúderezni az arcomat. Már kész voltam, indulni akartam a stúdióba, mikor meghallottam a hangját.

- Itt vagy még, Nelly? Elvileg mára végeztem, de José kitalálta, hogy csináljak még egy interjút. Ez túlórának számít? - kérdezte nevetve, és belépett az ajtón. - Mindegy, Maria ide küldött, hogy kezdj velem valamit, mert szerinte így nem vagyok kameraképes.

Nem tudtam, ki az a Maria, de így elsőre nem tűnt túl szimpatikusnak.

Csak ekkor vette észre, hogy én is a szobában vagyok. Egy pillanatra meglepődött, de aztán hivatalos hangon megszólalt:

- Jó napot! Sara Carbonero vagyok, ma én ugrottam be David helyére. Itt van a kérdéssor, ha valami nem tetszik, szóljon és kihúzzuk.

Gyorsan átfutottam a kérdéseket, és bólintottam, hogy rendben van.

- Negyed óra múlva kezdünk, addigra Nelly is végez velem.

- Sara, drágám, neked nincs szükséged sminkre - mosolygott Nelly.

Ezzel egyetértettem.

- Mondd ezt Marianak - fintorgott.

10 perccel később már a stúdióban ültünk.

- Akkor meg van elégedve a kérdésekkel? Nem kell kihúzni semmit? - kérdezte újra.

- Nem, ezek teljesen jók - egy pillanatig tétováztam, mielőtt újra megszólaltam volna. - Sara... Ha kérhetem, tegeződjünk. Végül is, annyira még nem vagyok öreg - mosolyogtam rá.

Egy pillanatra sikerült kizökkentenem riporter stílusából és zavartan viszonozta a mosolyt.

- Rendben. Tudod, ez nálunk követelmény, nem azért csináltam, mert... - mondta és mintha egy kicsit el is pirult volna.

- Tudom, David már mondta - feleltem.

Maga az interjú egyébként nagyon hamar megvolt. Sara tökéletesen végezte a munkáját, kedves volt, megértő, ugyanakkor tartotta a megfelelő távolságot - legnagyobb sajnálatomra. Néha sikerült megnevettetnem, ilyenkor próbáltam nem önfeledtem bámulni. Szomorúan álltam fel a székből, nem reménykedtem benne, hogy hamar viszont látom.

Jelen

Végül igazam lett. 1 hónapot kellett várnom, ami szörnyen hosszúnak tűnt. Viszont volt időm gondolkozni és felismerni az érzéseimet. Valahányszor láttam a TV-ben, a szívem kétszeres ütemre kapcsolt, olyan voltam, mint egy kamasz, aki még soha nem volt szerelmes. Bizonyos értelemben igaz is volt. Még soha nem éreztem így - még Eva iránt sem, pedig azt hittem, őt tényleg szerettem. De még csak a közelébe sem ért ennek az érzésnek. Mert be kellett látnom, hogy első látásra beleszerettem Sara Carboneroba. Amint ez tudatosult benne, arra is rájöttem, hogy meg kell őt szereznem valahogy. A hogyan részéről egyelőre fogalmam sem volt. Ezért is örültem, mikor meghallottam, hogy holnap újra láthatom.

A meccs nyolckor kezdődött, a hazai pálya miatt a közönség óriási ovációval fogadott minket. Az öltözőben Míster próbált minket a lehető legjobban feltüzelni.

- A Zaragoza ebben az évben tért vissza a bajnokságba, vagyis verhető ellenfél, meg tudjuk nyerni a meccset. Kimentek a pályára és lesöpritek őket! Gyerünk, gyerünk, gyerünk! Gondoljatok a 3 pontra!

Miután felálltunk a pályán, a legtöbben már a meccsre koncentráltak. Én viszont csak 50%-ban, a másik részem a nézőközönség sorait pásztázta, Sarát keresve. Végül a tévéseknek fenntartott részen találtam meg. Csak ennyire volt szükségem, tudni, hogy itt van. Így még jobban akartam játszani, bizonyítani. Jól kezdtük a meccset, az ellenfél nem volt formában, hamar sikerült megszerezni a vezetést, a különbség pedig egyre nőtt. Nem volt igazán dolgom, és miután biztos volt, hogy zsebben van a meccs, megengedtem magamnak néhány pillantást Sara felé. Végül 6-0-val fejeztük be, mindenki elégedett lehetett.

Én voltam az első, aki végzett a sajtótájékoztatóval, szinte rohantam vissza az öltözőbe. Leültem a padra, vártam, hogy végezzenek a többiek. Hirtelen kopogtak, majd Sara lépett be.

- Szia! - mosolygott rám, majd szétnézett. - Többiek?

- Mindjárt jönnek, Karanka mondta tegnap, hogy igyekezzünk.

Levágta magát mellém, kiengedett haja meglibbent, mire megcsapott az illata. Mélyet lélegeztem, egyszerűen varázslatos volt.

- Én ráérek. Szép meccs volt, gratulálok!

- Köszönöm! De én nem sok mindent csináltam, a többiek jobban megérdemlik a dicséretet.

- Azért volt egy-két szép védésed.

- Köszönöm! - mondtam újra.

Kotorászott egy kicsit a táskájában, majd előhúzott egy noteszt és felém nyújtotta. Kíváncsian nyúltam érte, ahogy elvettem, összeért a kezünk. Úgy éreztem, mintha megannyi elektromos szikra pattogott volna köztünk. A kérdéseket olvasva elmosolyodtam. Mindenkinek személyre szóló kérdéseket írt, szellemesek voltak, egyediek, nem a szokásos közhelyes dolgok.

- Ha már úgy is itt vagy, a tiedet megcsinálhatjuk - mondta, majd kézbe vette a tollát. - Nagyon fiatalon nyerted az első BL címedet, a döntőben többször is kulcsfontosságú játékos voltál. Milyen érzés volt, ahogy ott álltál a "nagyok" között, újoncként, és ők gratuláltak neked?

- Nehéz szavakba önteni. Mindenki a védéseimről beszélt, pedig nekem ez a dolgom. Kapus vagyok, meg kell akadályoznom, hogy a labda a hálóba jusson. Vannak olyan védések, amik látványosabbra sikerülnek, pedig sokszor az egyszerűbbnek tűnő dolgok a nehezebbek, úgy értem, van, mikor egy kevésbé látványos védésért többet kell dolgozni. Ami a döntőt illeti, szerintem más is kivédte volna a lövéseket. Mégis... Hihetetlen volt, ahogy mindenki engem éltetett, Raúl, a csapat nagy legendája, még az elnök is gratulált. Még nem voltam 17, és már legendákkal játszhattam együtt. Egy örök élmény marad.

- 2008-ban az Eb elődöntőbe kerülésért az olasz válogatottal játszottatok, és végül 11-esek döntöttek. Az olasz csapat kapusa Buffon volt, milyen érzés volt ellene játszani? Mindenki összehasonlított titeket, szinte már külön párbaj volt, hogy ki véd ki több büntetőt. Hogy élted át ezt?

- Soha nem felejtem el azt a napot. Buffon egy élő legenda, mióta az eszemet tudom, ő a példaképem. Életem egyik legmeghatározóbb élménye volt, hogy ellene játszhattam. A 11-es párbajról csak annyit mondok, hogy aki ez alapján ítéli meg, melyikünk a jobb, az nem ért a focihoz. Ahhoz, hogy ki tudd védeni, nem csak tapasztalat és jó megérzés, hanem egy nagy adag szerencse is kell. Nincs időd gondolkozni, hogy merre vetődj. Ha akkor mozdulsz, mikor a labda már félúton van, nem tudod kivédeni. Egy idő után persze ráérez az ember, de szerencse nélkül... Rengeteg mindenen múlik, ha túlzottan behergeled magad, nem jó. Félig fejben dől el, ha ott nyugodt vagy, nem lesz gond. Az egy nagyon stresszes helyzet volt, de higgadtnak kellett maradnunk. Akkor én többet védtem ki, de nem csak rajtam múlott. A bajnokság előtt sokat gyakoroltuk ezt a helyzetet és persze a srácoknak is be kellett rúgniuk a labdát, hogy továbbjuthassunk.

Elgondolkozva nézett rám, majd feltette a következő kérdést:

- Ma 6-0-ra nyertetek. Tegyük fel, hogy az eredmény 6-1. Vannak olyan kapusok, akik legyintenek, hogy egy gól, az nem sok. A másik oldalon ott vannak azok, akiket igenis bánt az az egy gól. Te melyik típus vagy?

- Egyértelműen a második - mosolyodtam el. - Teljesen mindegy, hány góllal verjük meg az ellenfelet, ha akár egy gólt is kapok, nem tudok igazán örülni. Folyton azon agyalom, hogy kellett volna mozdulni, miért nem láttam át hamarabb a helyzetet.... Maximalista vagyok, nagyon bánt, ha gólt kapok, de szerintem ezzel mindenki így van, aki tényleg szereti ezt csinálni. Sokszor egy ilyen meccs után étvágyam sincs, annyira bosszant és csalódott vagyok.

- Köztudott, hogy a testvéred, Unai, Barca drukker. Ha elmegy megnézni egy El Clásicót, melyik szektorba ül? Egyáltalán, hogy zajlik köztetek egy beszélgetés a meccs után?

Erre felnevettem, ezt még senki nem kérdezte tőlem.

- Jó kérdés! Általában a Barcelona szektorába szerzek neki jegyet, esetleg a semleges nézők közé. Persze, ha ott már nincs hely, beül ő a madridistákhoz is, nem annyira elvakult rajongó. Volt már rá példa, hogy felhívott egy meccs után, hogy "Messi mekkora gólt lőtt!", vagy "A kifutást még gyakorold egy kicsit" meg ilyesmi. De ez csak testvéri szekálás, elismeri a munkámat és persze én is elmegyek az ő meccseire.

Mély levegőt vett és feltette az utolsó kérdést:

- Az újságok mostanában sokat írnak a magánéletedről. Máris felreppent néhány pletyka, de tényleg van valaki?

Számítottam erre a kérdésre, de nem tudtam, mit válaszoljak. Mélyen a szemébe néztem, láthatóan kíváncsi volt a válaszra. Hosszasan elmerültem a tekintetében, és rájöttem, hogy nem hazudhatok. Halványan elmosolyodtam, továbbra is a szemébe nézve válaszoltam.

- Igen, van.

Már nyitotta a száját, hogy válaszoljon, mikor belépett Sergio.

- Á, Iker! Már azt hittem, hazamentél, vagy egy sportriportert üldözöl - mondta nevetve, majd észrevette Sarát.

- Ja, hogy már elkezdődött az interjú! Szólok a többieknek.

Ez azt jelentette, hogy kiordított az ajtón, hogy igyekezzenek. Aztán visszafordult hozzánk. Kíváncsian fürkészte Sarát, aki láthatóan még az én szavaimat próbálta megfejteni. Én őt néztem, de magamon éreztem Sergio pillantását.

A csapat kisebb csordaként vonult be az öltözőbe, de Sarát láthatóan szórakoztatta a baromkodásuk. Valószínűleg már hozzá volt szokva a focistákhoz, úgyhogy a külsejére vonatkozó megjegyzéseket figyelmen kívül hagyta. Végül egész gyorsan megcsinálta az interjúkat, és indulni készült. Szívesen kikísértem volna, de éreztem, hogy valaki beszélni akar velem.

- Iker, tudom, hogy haza akarsz vinni! Látom rajtad - mondta Sergio.

- Igen, ez minden vágyam. Na gyere! - kaptam fel a sporttáskámat.  - Jó szünetet, srácok! - szóltam vissza.

Értékeltem, hogy csak a kocsiban kezdett el beszélni.

- Figyelj, tudod, hogy nagy barom vagyok, de nem akarlak megbántani. Szóval, ne haragudj, hogy izéltelek a sportriporterrel. Nem tudtam, hogy tényleg...

- Sese, már megszoktam. És különben is, nem hiszem, hogy bármi lehetne. Most látom másodjára. Ki tudja, mikor találkozunk legközelebb?

- Ugyan már, te sose adod fel, az nem a te stílusod. Teperj egy kicsit érte! És üss le, ha hülye vagyok!

- Oké - nevettem. - Egyébként sajnálom, hogy nem lőttél gólt, így nem tudtál táncolni.

- Á, az nem volt az igazi - mondta. - Nem baj, a szünet alatt lesz időm kitalálni egy újat.

Lefékeztem a háza előtt.

- Kösz, San Iker! És sok sikert!

- Nincs mit!

Mosolyogva elhajtottam. Rá kellett jönnöm, hogy igaza van. Nem ülhetek ölbe tett kézzel, amíg újra találkozunk. Ha tényleg akarom, akkor tennem kell valamit. Jó, arról fogalmam sem volt, hogy mit, de hát a szándék már megvolt.

Másnap úgy döntöttem, hogy elmegyek ajándékot vásárolni. Idén nálam tartjuk a karácsonyt, ezért a szükségesnél több dolgot kellett vennem. Mire mindenkinek megtaláltam az ajándékot, pont elegem lett. Úgy döntöttem, beülök egy kávézóba. Azzal viszont nem számoltam, hogy délután az összes hely tömve van. Szerencsére találtam egy üres asztalt, de alig ültem ott 5 perce, mikor valaki megszólított.

- Szia, Iker! - ezt a hangot bármikor felismertem volna. - Leülhetek?

- Hát persze! - ugrottam fel, hogy lesegítsem róla a kabátját.

Nem hittem el, hogy lehet ekkora szerencsém. Nemrég még bosszankodtam a tömeg miatt, de most inkább örültem, hogy nincs máshol hely.

- Szeretem a karácsonyt, meg minden, de ez a tömeg kikészít - nézett rám.

- Ez mindig így van.

Közben meghozták a sütiket meg a kávét. Sara elgondolkodva kavargatta a sajátját, majd felnézett rám.

- Kérdezhetek valamit?

- Persze - mondtam, és reménykedtem, hogy nem a tegnapi lezáratlan magánéletemről kérdez.

- Tudod, van egy lány egy másik csatornánál, akivel egész jóban vagyok. Sokan gondolják úgy, hogy rivális meg ilyesmi, de ez hülyeség. Mindegy, az a lényeg, hogy a múltkor összefutottam vele és mondtam, hogy veletek csinálok interjút. Megígértem neki egy dolgot, de tegnap nem volt alkalmam megkérdezni. Szóval, mostanában gyakran összefutott Sergioval és állítása szerint tök jól elvoltak meg minden, de nem tudja, hogy csak flört vagy...

- Larának hívják? - szakítottam félbe mosolyogva.

- Igen. És tegnap úgy vettem észre, hogy te jóban vagy Sergioval és hátha...

- Hát... Sergio elég őrült, úgyhogy nála soha nem lehet igazán tudni, de mostanában emleget egy "szexi, dögös, cuki" lányt és reménykedett, hogy ő jön interjút készíteni.

- Köszönöm! Ne érts félre, nem szoktam beleszólni mások dolgaiba, csak olyan kézenfekvőnek tűnt...

- Hát persze. Sikerült összeállítani az interjút?

- Igen, José - a főnököm - meg volt elégedve vele. Persze, Maria azt mondta, hogy ő jobban csinálta volna, de ő már csak ilyen.

- Ez a Maria... Mikor először találkoztunk, akkor is szóba hoztad. Munkatárs?

- Igen, folyton ő akar a legjobb lenni. De már megszoktam - fintorgott.

Ha eleinte féltem is, hogy nem fogunk tudni miről beszélgetni, rá kellett jönnöm, hogy felesleges volt. Bármiről tudtunk beszélni, nem érzékeltük az idő múlását. Azt vettük észre, hogy sötétedik.

- Iker! - mondta hirtelen. - Nekem... bocsánatot kell kérnem tőled. Amikor először találkoztunk, azt hittem, hogy te is olyan nagyképű, bunkó, beképzelt vagy, mint a focisták egy része. De... rájöttem, hogy te nagyon... jó vagy, ami manapság olyan ritka és hatalmas érték. Szóval, sajnálom, ha megbántottalak a viselkedésemmel, nem volt igazam. Sajnálom és örülök, hogy megismerhettelek - beszéd közben lehajtotta a fejét és elpirult.

Egy ideig egyikünk se szólalt meg, majd lassan az álla alá nyúltam és felemeltem a fejét. Szótlanul néztük egymást, de mielőtt megszólalhattam volna, valaki bejött a kávézóba és elkiáltotta magát.

- Hé, emberek! Kinek van egy fehér Audi TT-je?

- Nekem - nézett rám Sara döbbenten. - Miért?

- Hát, remélem, ismer egy jó autószerelőt, mert valaki volt olyan kedves és összetörte a jobb oldalát.

Sara falfehéren pattant fel és rohant ki az ajtón. Odaintettem egy pincért, mindent kifizettem, majd fogtam a kabátját és utána indultam. Mikor odaértem hozzá, már idegesen telefonált, úgyhogy a férfihez fordultam, aki bejött szólni.

- Mi történt?

- Nem t'om, nem láttam pontosan. Csak egy csattanást hallottam, aztán meg elhúzott itt egy kisteherautó.

Sara végzett a telefonálással, mellém lépett, miközben a hajába túrt. Ráterítettem a kabátot a hátára, mire egy hálás pillantást küldött felém.

- Most mi a fenét csináljak? Legalább egy hét, még megjavítják, ráadásul mindjárt karácsony és annyi dolgom lenne!

- Sara, figyelj! Nekem szünetem van, egész nap otthon vagyok. Ha tudok segíteni bármiben...

- Nem várhatom el tőled, neked is biztos sok dolgod van.

- Azért ha mégis, akkor hívj fel! - nyújtottam oda a gyorsan lefirkantott számomat.

- Köszönöm! - a hangja tele volt hálával.

- Ez a legkevesebb - mondtam mosolyogva.