42. fejezet

Ne haragudjatok, késtem egy kicsit, de elkapott az ihlet. Láttam egy videót, amit talál ti is láttatok már, és beindult a fantáziám. E videónak és a balettos múltamnak köszönhetően tele volt a fejem ötletekkel, és hiába nyitottam meg ezt az oldalt, egyszerűen képtelen voltam ide írni bármit is, úgyhogy írtam egy prológust és egy 1. fejezetet a Dance, love... and breathe-hez. Még nem tudom, mi lesz vele, egyelőre csak magamnak írom, aztán majd meglátom :) Szóval ez az oka a késésemnek, és talán annak is, hogy ez most nem lett annyira jó, mint szerettem volna. Remélem azért tetszik.

Csanna

Mikor Unai kilenc hónappal ezelőtt felhívott és közölte, hogy gyereke lesz és én leszek a keresztapa, először el sem akartam hinni. Pedig tényleg igaz volt. A nálam hét évvel fiatalabb öcsém elment Párizsba tanulni, ahol megismert egy francia lányt, Justine-t és most itt ültek a nappaliban, a karjaimban pedig a két hetes keresztfiam aludt. Unai valószínűleg látta rajtam, hogy még mindig nem ocsúdtam fel teljesen a döbbenetből, mivel felnevetett.

- Ugyan már, Iker! Ne vágj ilyen meglepett fejet, volt kilenc hónapod, hogy megbarátkozz a gondolattal.

- Tudom, de akkor is váratlanul ért. Még most múltál húsz...

- Ne a koromat nézd! Elég felelősségteljesek vagyunk mindketten, tudjuk, mivel jár egy gyerek - mondta és közben átölelte Justine-t.

Hittem neki, hiszen elég volt csak ránézni az arcára, miközben a fiát figyelte a karjaimban.

Hallottam, hogy Sara kocsija megállt a ház előtt, pár perccel később pedig csatlakozott hozzánk. Arcán millió érzelem futott át, mikor meglátott engem és a kis Davidot. Pillantása ellágyult, ugyanakkor megtelt szomorúsággal.

- Sara - pattant fel az öcsém és megölelte, majd bemutatta neki a barátnőjét. - Nem tudom, Iker mondta-e, de szeretnénk, ha ti lennétek a keresztszülők.

- Komolyan? - mosolyodott el és felcsillantak a szemei. - Köszönjük. És gratulálok, gyönyörű kisfiú.

Mellém lépett, mire egy puszi kíséretében átadtam neki a babát. Gyengéden elmosolyodott, nekem pedig elakadt a lélegzetem. Tetszett a kép, túlságosan is, ahogy Davidot tartotta a karjaiban. Annyira természetesen, ösztönösen fogta, az arcára kiülő érzelmek pedig bennem is megindítottak valamit. Sara kérdőn pillantott rám, nyilván ő is hallotta, ahogy élesen beszívtam a levegőt. Tudtam, hogy látta a szememben a csillogást és azt is tudtam, hogy tisztában van azzal, mi okozza. Csupán egy másodpercre találkozott a tekintetünk, utána gyorsan elfordultam, de abban a rövid, mégis végtelennek tűnő pillanatban gyönyörű szeme szinte égette az enyémet, szavak nélkül is tudtuk, mire gondol a másik.

Visszafordultam testvéremhez, aki vagy nem vette észre néma párbeszédünket, vagy csak udvariasan nem vett tudomást róla.

- Mi lesz most? Még van egy évetek az egyetemen - kérdeztem.

- Levelezőn végezzük el - mondta Justine, aki akcentussal ugyan, de jól beszélte a nyelvet. - Unai dolgozni fog, én pedig otthon maradok Daviddal.

Ahogy ránéztem az öcsém elszánt arcára tudtam, hogy meg fogják tudni csinálni. Ő volt az én gyenge pontom - Sara mellett -, érte bármire képes lettem volna, pedig tudtam, hogy bizonyos értelemben érettebb nálam, ő az ész a családban.

- Anyáék mit szóltak?

- Nagyon boldog, büszkék az első unokájukra, bár azt mondták, tőled várták volna - vigyorodott el, mire Sara egy pillanatra megfeszült mellettem. - De szomorúak is, mivel nem fogják annyit látni az első évben, mint szeretnék. Többet fogunk hazajárni, de megértem őket - mondta.

Egy bő órával később a kicsi felsírt, mire Justine felpattant és átvette Sarától.

- Éhes - mondta.

- Megyünk, nem zavarunk titeket. vasárnapig itthon vagyunk, ha addig nem is tudtok jönni, anya családi ebédet tervez aznapra, gyertek!

- Köszönjük - mondta Sara helyettem is.

Miután kikísértem őket, Sara karjait a nyakam köré fonta és szorosan átölelt.

- Miért csinálod ezt velem? - motyogta a mellkasomba.

- Hogy érted? - kérdeztem vissza, pedig pontosan tudtam, mire gondol.

Elhúzódott, de csak annyira, hogy a szemembe nézhessen.

- Tudod, miről beszélek. Kérlek, Iker, ne nézz így rám minden egyes alkalommal, ha gyerekkel látsz! Hidd el, én is ugyanazt éreztem, mikor megláttalak Daviddal, de...

- Sara, mégis mit vársz tőlem? - kérdeztem, élesebben a kelleténél.

Láttam a szemében, hogy megbántódott, sóhajtva a hajamba túrtam és átfogtam a derekát.

- Bocs, nem így akartam. Kérlek, értsd meg az én oldalamat is. Tényleg úgy gondolom, hogy türelmesebb vagyok az átlagnál és tudod, hogy várok rád. De mikor így látlak... Az érzéseimnek nem tudok parancsolni, ezt ne várd tőlem - ráztam a fejem. - Ne kérd, hogy ne nézzek rád úgy, mert nem tudok másképp, tetszik, amit látok. Át tudod ezt érezni egy kicsit? - húztam közelebb magamhoz.

- Ha nagyon akarom - mosolygott rám az ajkába harapva, mire elnevettem magam.

×××

Sara tincsei függönyként omlottak az arcomra, ujjai érintése nyomán életre kelt a millió érző ideg a bőröm alatt. Szemeiben huncut fény csillogott, miközben mosolyogva hajolt közelebb hozzám. Mikor ajka az enyémhez ért, elöntött a hőhullám. Csókja minden mást az érzékelés határain túlra száműzött, hogy a teljes valóságot ő tölthesse ki: hosszú, selymes haja, puha bőre, édes illata és a viszontlátás öröme. Finoman beleharaptam alsó ajkába, mire kezeit arcom két oldalára simította és még szorosabban hozzám simult.
- Mikor jöttél? - kérdeztem, miközben szánk alig pár miliméterre volt egymástól.
- Tíz perce - szorította ajkait a nyakamra, mire mosolyogva fordultam az oldalamra, őt is magammal húzva.
- Hány óra?
- Fél négy - motyogta a mellkasomba. - Vége a sziesztádnak - bazsalygott, mire elnevettem magam.
Mivel Sara az Atletico Madrid összes meccsét közvetítette, ezért természetesen most is utazott a csapattal Zaragozába. Megszoktam már, hogy a hétvégéket a legtöbbször külön töltjük a meccsek miatt, de a hiányát folyamatosan éreztem, ha nem volt mellettem.
- Eljössz velem valahova? - nézett rám könyörögve hosszú szempillái alól, bevetve azt a pillantást, aminek tudta, hogy képtelen vagyok ellenállni.
- Most? - húztam fel a szemöldököm, még kissé álmosan.
- Igen. Kérlek - húzta végig ujját arccsontomon.
Nagyot sóhajtva keltem ki az ágyból, mire Sara győzelemittasan felnevetett.

- Hol vagyunk? - kérdeztem, mikor megálltunk egy ismeretlen ház előtt.
- Nem csak neked vannak meglepetéseid - hajolt közelebb hozzám és egy puszit nyomott az arcomra, mielőtt kiszállt volna.
Becsengetett, mire egy középkorú férfi nyitott ajtót.
- Jó napot! - mosolyodott el Sara és két puszival köszöntötte az idegent. - Ő itt Iker - nyújtottam ki felém a kezét, mire összekulcsoltam ujjainkat. - Iker, ő Fernando.
Kezet fogtunk, aztán kíváncsian követtem őket a ház mögött lévő garázsba. Mikor Fernando kinyitotta az ajtót, halk hangok ütötték meg a fülem, majd egy aranyszínű golden retriver farkcsóválva sietett elénk. Aztán megláttam mögötte a kiskutyákat. Sarára pillantottam, aki alsó ajkát beharapva, könyörögve nézett rám, majd leguggolt és a karjaiba vett egy kis szőrpamacsot.
- Ő Doce - hozta oda hozzám. - Kisfiú, és nagyon szeretne velünk élni.
Nevetve ráztam meg a fejem, miközben megsimogattam a kutyát.
- Ő mondta neked? - kérdeztem.
- Igen - bólogatott bőszen. - Nézz csak rá! Kérlek szépen, Iker! - tette le a kölyökkutyát, hogy átölelhesse a nyakam.
Lábujjhegyre állt, így arcunk egy magasságba került.
- Olyan jó lenne - győzködött. - Nem lennék egyedül, ha elmész meccsre, őrizné a házat, ő lenne az új családtagunk.
- Házőrző? - vontam fel kétkedve a szemöldököm. - Tényleg nagyon félelmetesen néznek ki - pillantottam le a kicsikre, akik egymás hegyén-hátán próbáltak eljutni az anyjukig. - Ha szétrágja a cuccomat... - emeltem fel az ujjamat fenyegetően, de nem tudtam befejezni.
Sara boldogan nevetve ölelt magához, ajkát egy pillanatra az enyémre szorította, aztán újra letérdelt.
- Hallod ezt, Doce? Megyünk haza - simogatta a kutyát, miközben az a kezét nyalogatta.
- Most? Már el is visszük? - néztem a tulajdonosra.
- Igen, hét hetesek, el lehet őket választani. Megkapták a kötelező oltásokat, már átszoktak a száraztápra. Sarával már mindent lerendeztünk, csak a maga véleménye hiányzott.
Fél órával később újdonsült családtagunkkal a hátsó ülésen indítottam be a kocsit. Eleinte elképzelni sem tudtam, honnan pattant ki ez az ötlet Sara fejéből, de én is hamar a szívembe zártam a még kissé esetlen Docet.
- Hihetetlen vagy, tudod? - néztem a visszapillantó tükrön keresztül Sara szemébe. - Eszembe nem jutott volna egy kutya.
- Gyerekkorom óta szeretnék egyet - sugárzott az arca. - Most úgyis elköltözünk... - vont vállat.
- Jól fogja magát érezni a kertben. Csak a medencébe ne essen bele.
- Milyen medence? - kérdezte Sara tágra nyílt szemekkel.
- Azt hiszem, odáig nem jutottunk el a szülinapodon... Az ágy is kérdéses volt - vigyorodtam el visszaemlékezve az estére.
Sara elpirult, arcán halvány mosoly játszott, miközben a folyamatosan nyüszítő kutyát próbálta megnyugtatni.
- Ugye nem baj, amiért ilyen váratlanul álltam elő vele? - kérdezte.
- Nem. Csak azért nem mondtam azonnal, hogy megvesszük, mert imádom, mikor könyörögve nézel rám - nevettem.
- De bolond vagy! - rázta meg a fejét.

Kétségkívül ez volt életem egyik legszórakoztatóbb délutánja. Doce először leült a bejárati ajtónál és láthatóan eltökélte, hogy nem mozdul. Percek múlva már mindketten a földön hasaltunk vele szemben és kedves szavakkal próbáltuk benntebb csalogatni. A következő pillanatban futva - vagy méginkább ugrálva - rohant el mellettünk és az újonnan vásárolt játékára vetette magát. Nevetve csókoltam meg Sarát, aztán feltápászkodtam.
- Neveld meg a kutyádat - böktem Doce felé mosolyogva, aki megunta a játékot és inkább az ágyát kezdte el cibálni.
- Hozol néhány újságpapírt? - pillantott rám Sara, miközben próbálta féken tartani a kutyust.
- Újságpapírt? Szét fogja tépni...
- Iker, hét hetes kölyök, valahogy szobatisztaságra kell nevelni, nem akarok a végtelenségig takarítani utána - magyarázta.
- És hol fog aludni?
- A földszinten. Az első pár nap én is itt alszok vele, hogy ne sírjon az anyja után. Ha már teljesen megszokta, majd visszamegyek hozzád.
- Nagyon felkészültél - mosolyodtam el.
- Inkább csak következetes vagyok - tárta szét a karját.
Vacsora után kihúztam a kanapét és elkezdtem megágyazni, mikor hirtelen Sara átölelt hátulról.
- Megcsinálom én magamnak - tolt félre finoman.
- Ki mondta, hogy csak te alszol itt? - simítottam félre a haját és egy puszit leheltem a füle mögötti területre. - Nincs kedvem egyedül feküdni a franciaágyban, miközben te itt lent alszol. Különben is, ez túlságosan olyan érzetet keltene, hogy összevesztünk és száműzted magad a kanapéra - nevettem el magam halkan.
- Annyira szeretlek! - temette arcát a mellkasomba.
- Én is téged - csókoltam meg a feje búbját.
Az idilli pillanatnak Doce vetett véget, akinek felkeltette a figyelmét a földön heverő pléd és rángatni kezdte.
- Hosszú napjaink lesznek - sóhajtottam, de szám szélén mosoly bujkált.
Bár a következő napokban sokszor kellett szembenéznem egy-egy szétrágott cipővel, pólóval vagy párnával, napokig takaríthattuk az északai "események" nyomait, de soha, egy pillanatra sem bántam meg, hogy megvettük Docet. Feldobta a hétköznapjainkat, Sara is és én is sokkal nyugodtabbak voltunk, többet nevettünk. Tényleg ő lett a harmadik családtagunk, vagy ahogy én neveztem magamban, az első gyerekünk.