70. fejezet

Sziasztok! Újra itt vagyok, siettem, ahogy tudtam. Vége a hajtásnak, szinte mindenből lezártak, megírtam az összes dolgozatot, levizsgáztam, úgyhogy mostantól újra igaz az, hogy ha minden úgy megy, ahogy szeretném, akkor hetente egy frissel jövök, a hét vége felé. 

Ezt most sokkal könnyebben és gyorsabban tudtam megírni, mint az előzőt, talán azért, mert folyamatosan a kis Martínról nézem a képeket és mosolygok, úgyhogy ihletből nincs hiány. Na jó, ezt el se kezdem, mert nagyon hosszan tudnék írni róla :)

Jó olvasást!

Puszi

Csanna

2013 június

Tudtuk, hogy nem lesz könnyű az olaszok elleni meccs. Mindig a maximumot kellett kihoznunk magunkból, ha ellenük játszottunk. De ez még a szokásosnál is nehezebb volt. Végignéztem a társaim fáradt arcán, mindenkiről patakokban folyt az izzadtság, de tudtuk, hogy a legnehezebb, legidegőrlőbb rész még csak most jön: a tizenegyespárbaj. 

A meccs olyan volt, mint ami egy elődöntőhöz illik. A pályán lévő játékosoknak egytől egyig a legjobbat kellett nyújtania, a párharc minden percre kemény csatát hozott. Az első játékrészben még az olaszok voltak a jobbak, de a második félidőre mi is összekaptuk magunkat és jóval kiegyenlítettebbé vált a meccs. Hiába voltak nagy helyzetek, senki nem tudta megszerezni a vezetést. A hosszabbítás olyan volt, mint a többi kontinentális tornán. Nem akartunk a büntetőkre várni, mindent megtettünk a vezetés megszerzése érdekében, de ez is kevés volt, úgyhogy muszáj volt a hirtelen halálra bízni magunkat.

Figyeltem, ahogy Candreva a tizenegyespontra helyezi a labdát. 120 perc játék után már legszívesebben végigdőltem volna az ágyamon, a meleg és a felfokozott hangulat nagyon sokat kivett belőlem. Az agyam hátsó részében motoszkálni kezdett egy gondolat, hogy akkor is ilyen fáradt lennék, ha kaptam volna lehetőséget a klubban...? De gyorsan kiűztem a fejemből, megacéloztam magam és a fáradtsággal nem törődve húztam még egy utolsót a kesztyűmön, aztán eltökéltem figyeltem a pár lépést hátráló olaszt. Elvetődtem a sarok irányába, ő azonban a panenkát választotta és magabiztosan a kapu közepébe lőtt. Tőlünk Xavi vállalkozott elsőként, egy pillanatra találkozott a tekintetünk, biztatóan bólintottam felé, aztán átadtam a helyem Buffonnak. Xavi is belőtte a sajátját, úgyhogy jött a következő kör. Tudtam, hogy Aquilani általában jobbra lövi a büntetőket, azt a sarkot vettem hát célba. A megérzésem jó volt, a labda azonban pár centivel az ujjaim előtt suhant el. Andrés lépett ki az összeölelkező srácok közül, nagy erővel lőtte a labdát a bal alsóba, Buffon nagyon érezte, azonban a háló sercegése elárulta, hogy még nincs vége a párbajnak. Következő rúgóként De Rossi érkezett, nagyon magabiztosan értékesítette a tizenegyest. Egyre sürgetőbben éreztem, hogy meg kell fogni egyet. Nem mintha nem bíztam volna a srácokban, de nem véletlenül hívták ezt szerencsejátéknak és szerettem volna csökkenteni ellenfelünk esélyeit. Gerard is tudta, hogy nem szabad hibázni, egy másodpercre megtorpant, így Buffon hamarabb vetődött el, ő pedig az üresen maradó sarokba lőhette a játékszert. Az izgalom egyre fokozódott a stadionban. Eddig nem volt hiba, a feszültség egyre nagyobb teherként nehezedett a csapatokra, mindenki azt várta, ki fog először hibázni. Giovinco nekifutott, mozgásából úgy éreztem, inkább balra lövi, arra léptem ki. Azonban abban a pillanatban, ahogy lába hozzáért a labdához, rájöttem, hogy tévedtem. Hiába próbáltam még kétségbeesetten áthelyezni testsúlyomat a másik lábamra, tudtam, hogy esélyem sincs, állva maradtam. Sese következett. A tavalyi EB-n visszaszerezte a szurkolók bizalmát, amit most még inkább bebiztosított, hiszen középmagasan lőtte, Buffonnak semmi sansza nem volt. Biztató pillantást vetett rám, aztán átadta a labdát Pirlonak. A tapasztalt olasz ugyanazt a módszert választotta, mint Gerard: miután elmozdultam az egyik irányba, ő a másik sarkot vette célba sikeresen. Szerencsére Juanito simán belőtte a sajátját, indulhatott az újabb kör. Már mindkét csapat ötöt-ötöt értékesített, nem tudtuk, hol a vége, mikor inog meg valaki. Montolivo lövésénél ismét rossz irányba vetődtem, idegesen pattantam fel. Nyilván tudtam, hogy nagyon sok múlik azon, hogy ki tudjunk védeni egy büntetőt, nem csak évek tapasztalata, hanem a pillanatnyi hangulat és a szerencse is közrejátszik, de ez már egymás után a hatodik volt, ami kezdett frusztrálni. Busquets pillanatnyi tétovázás nélkül lőtte a labdát a bal alsóba, úgyhogy még mindig folytatódott az idegőrlő versengés. Bonucci el helyezte a labdát a kijelölt helyre, aztán nekifutott. Már akkor tudtam, hogy ki fog maradni, mikor hozzáért. A játékszer a kapu fölött valahol a nézők között landolt, megadva nekünk az esélyt, hogy hosszú órák küzdelme után végre pontot tehessünk a játék végére. A többiek vidám mosollyal az arcukon lökdösték egymást, miközben Jesús közeledett a kapu felé. A büntetője pont olyan volt mint ő: elképesztően gyors. Buffon nem ért oda, így a háló megrezdült, a következő pillanatban pedig az összes spanyol játékos egyszerre indult meg az ünneplő csatár felé. 

Fáradtan, de mosolyogva öleltem meg Buffont, aztán csatlakoztam a csapathoz és boldogan ugráltam velük együtt. Nem volt könnyű, nagyon meg kellett szenvedni a továbbjutásért, de ebben a pillanatban nem számított, hogy mindenki a végletekig kimerült, csak a döntő lebegett a szemünk előtt.

- A meccs játékosa pedig... Iker Casillas! - hallottuk meg a bemondó hangját, mire őszinte döbbenettel fordultam a pálya felé.

- Mi? - kérdeztem, nem voltam benne biztos, hogy jól hallottam.

A srácok vigyorogva bólogattak, hogy menjek már, mire elindultam, hogy átvegyem az ilyenkor járó kitüntetést. Nem gondoltam volna, hogy engem választanak, de fantasztikus érzés volt. Természetesen a csapat érdeme, hogy továbbjutottunk, én csak egy apró része vagyok az egésznek, de mégis jólesett, hogy elismerik a munkámat, annak ellenére, hogy én nem voltam magammal teljes mértékben megelégedve.

- Két tétmeccs a visszatérés után és egyből megkapod a meccs játékosa címet. Úgy érzem, jó éved lesz - vigyorgott rám Sese. - Megérdemelted. Nélküled már a kilencven percet sem éltük volna túl - veregette meg a hátam, mire megráztam a fejem. - Ne kezdj mentegetőzni, tudod, hogy mindig igazam van.
Elnevettem magam, majd elsiettem interjút adni, hogy minél hamarabb csatlakozhassak ünneplő társaimhoz. Szinte mindenki megállított, gratulált és biztosított arról, hogy tényleg megérdemeltem. Hirtelen észrevettem Sarát, aki nekem háttal állt és JJ-vel beszélgetett, úgyhogy az öltöző helyett felé indultam el. Jeleztem a főnökének, hogy ne hívja fel rám a figyelmét. Halkan mögé lopóztam és hirtelen átöleltem a derekát, belepusziltam a nyakába, mire először egy kisebb sikoly hagyta el a száját, majd rájött, hogy én vagyok az és boldogan felnevetett. Csillogó szemekkel fordult meg a karjaimban, ajka egy hosszú csókra olvadt össze az enyémmel.
- Bocs, JJ, egy pillanatra elrabolom - húztam egy csendesebb sarok felé Sarát, mire nevetve intett, hogy menjünk csak.
Mikor már nagyjából rejtve voltunk a kíváncsi tekintetek elől, újra magam felé fordítottam és megcsókoltam. Nyelvemmel végigsimítottam ajka körvonalán, mire még szorosabban kapaszkodott belém és éreztem, ahogy lassan elmosolyodik.
- Köszönöm - suttogtam, mélyen a szemébe nézve.
Egy pillanatra összeráncolta a szemöldökét, aztán rájött, hogy értem és lágyan végigsimított az arcomon.
- Ez a te érdemed.
- De nélküled nem tudtam volna megcsinálni. Az elmúlt fél évben te adtál erőt a folytatásra, hogy ne adjam fel. Köszönöm - mondtam újra.
- Nem kell - susogta, miközben szája már újra az enyémet súrolta.
Szerettem volna újra egy hosszú csókban összeforrni vele, de a csapattársaim nem engedték. Sese és Nando gyorsan észrevették, hogy még nem vagyok az öltözőben, valószínűleg összerakták, hogy Sarával vagyok, úgyhogy gyorsan megtaláltak.
- Iker, elhiszem, hogy nagy a szerelem, de gyere már, csak téged várunk - hadonászott Sergio, egy üveg pezsgővel a kezében. - Sara, kérsz? - kérdezte mellékesen, mire ő nevetve rázta meg a fejét. - Ja tényleg, majdnem elfelejtettem - kacsintott ránk.
Fernando értetlenül kapkodta a fejét közöttünk, de végül vállat vont és ő is intett, hogy menjek vissza.
- Azt hiszem elrángatnak, ha nem megyek magamtól - sóhajtottam halkan, hogy csak Sara hallja. - Majd hívlak - nyomtam egy hosszú puszit a homlokára, aztán elszakadtam tőle és az öltöző felé vettem az irányt.
- Na végre! - mondta Pepe, mikor beléptem. - A kapitányunk nélkül nincs ünneplés!

Teljes erőbedobással készültünk a döntőre. Brazília meccseit elnézve tudtuk, hogy nem csak most, de a világbajnokságon is nagy eséllyel fognak indulni. A csapatuk hihetetlen erős volt, kiemelkedő tehetségekkel, akikre mindig oda kellett figyelni. Minden lehetőséget megragadtunk, hogy felkészüljünk, mert tudtuk, hogy nagyon kemény csata lesz. Kielemeztük az összes játékosukat, fejben felkészültünk a létező összes lehetőségre, a pályán pedig mindenki elszántan dolgozott, hogy fizikailag is készek legyünk a döntőre.
Tudtuk, hogy a braziloknak a hazai pálya még nagyobb előnyt fog adni, az itteni szurkolók hihetetlen hangulatot tudtak varázsolni a stadionokba. Most is így volt, a himnuszuk alatt kikapcsolták a zenét, a több tízezer rajongó azonban teli torokból énekelt, ami - ahogy végigpillantottam a többieken - nem csak nekem okozott döbbenetet. Ilyet még soha nem tapasztaltam, nem számít, hol léptem pályára. Hallottam már szurkolókat énekelni, de ez valami más volt. Nem csak a himnuszt énekelték el, de a hangjuk összekapcsolódott, az egész stadiont betöltötte az egység, a küzdés és az összetartozás.
Tudtuk, hogy nagyon meg szokták nyomni az első perceket, mi azonban mindenképpen el akartuk kerülni, hogy túl hamar kapjunk gólt. Még csak egy perc telt el, már támadhattak a brazilok. A védőink nagy része totálisan lemaradt, így Neymar mindenféle akadály nélkül passzolhatta be középre a labdát. Fred ugyan elesett, de még így is sikerült valahogy beleérnie, ami egyenesen a háló felé tartott. Én ekkor már a földön voltam, próbáltam elhalászni a kavarodásban ide-oda pattogó labdát, de az végül a testem mellett a kapuban kötött ki. Mikor a közönség felfogta, mi történt, a stadionban valóságos hangorkán tört ki, mi pedig lesokkolva néztük az ünneplő ellenfelet. Még alig kezdődött el, máris vezetnek? Próbáltam fejben összerakni, hogy történhetett ez, de nem találtam logikus magyarázatot. Igyekeztünk nem kétségbe esni a korai góltól, az egyetlen pozitívum az volt, hogy még rengeteg idő maradt egyenlíteni és fordítani.
Azonban hamarosan rájöttünk, ha a mutatott játékunk ilyen marad, ez a vártnál is nehezebb lesz. Az eddig oly sikeres játékunk, a tiki-taka ma este romokban hevert. Az ellenfél kedvére zilálhatott össze minket, akkor, amikor csak akart. A védekezésünk, a középpályánk és a támadósorunk is elmaradt a szokásostól, mindenki szürkén olvadt bele a tömegbe, egyszerűen nem találtuk önmagunkat.
Egyetlen épkézláb helyzetünk akadt, egy kontrát követően Pedro teljesen üresen száguldott a kapu felé, a kapuson már túl jutott, a labda gyorsan közeledett a gólvonal felé. A spanyol szurkolók többsége már állt, az a bizonyos tipikus, gól előtti fojtott másodperc nem akart letelni. Ekkor azonban szinte a semmiből David Luiz robbant be óriási sebességgel és még pont el tudta kotorni a labdát a vonal előtt. Hitetlenül kaptam a fejemhez, borzasztó frusztráló volt, hogy ma egyszerűen semmi nem akar összejönni.
Ha ez nem lett volna elég, a félidő előtt a brazilok még egy góllal növelték az előnyüket. Egy fantasztikus, Oscartól érkező átadást Neymar szelídített meg, majd hatalmas erővel a rövid felső sarok felé rúgta. Képtelen voltam elérni, a labda pont befért a lécek alá, így a hazaiak újra ünnepelhettek, mi pedig a lefújás után alig vártuk, hogy bemehessünk az öltözőbe, hogy kicsit rendbe rakjuk a fejünket.
Mindenki tudta, hogy erősek, de azt hittük, egy szoros meccsünk lesz, ahol a két csapat nagyjából fej-fej mellett tud küzdeni. Azonban negyvenöt perc alatt ezt az álmot sikerült telibe tiporni. Úgy éreztük magunkat, mint akik most kezdték a focit és egyből összekerültek a világ legjobb csapatával. Mert Brazília ezen az estén fényévekkel jobb volt nálunk, mi pedig bőven magunk alatt teljesítettünk.
A második félidő ugyanúgy kezdődött, mint az első: góllal. Egy hosszú, mégis pörgős és sokpasszos támadás után Fred laposan a bal alsó felé csavarta a labdát, ami elzúgott a karom alatt és kaput talált. Benne voltam én is, ugyanúgy, ahogy az egész csapat. Soha nem hibáztattunk senkit egy-egy vereség miatt, de most nem is lehetett volna. Az egész csapat esett szét, senki sem találta a normális ritmusát. Lehetett volna kifogásokat keresgélni, de felesleges volt. Mindannyian éreztük, hogy csak mi vagyunk a felelősek ezért.
Egyre inkább szétestünk, ami egyre többször mutatkozott meg. Olyan hibákat ejtettünk, amiket általában simán el tudunk kerülni. Sergio büntetőt hibázott, Gerard pedig már végső elkeseredettségében szabálytalanul állította meg a kapu felé törő Neymart, amit a bíró piros lappal jutalmazott.
Fájdalmas volt, ahogy a hármas sípszó után azonnal ünnepelni kezdő brazilokat néztem, de talán ennél is rosszabb volt a csapattársaim arcát látni. Tudtuk, hogy rosszak voltunk, hogy ilyen játékkal nem érdemeltünk győzelmet. De nem értettük, mi történt. Az edzéseken annyira rendben ment minden, felkészültek és elszántak voltunk. Egyszerűen érthetetlen, hogy tudtunk ilyen játékot produkálni.
Minél gyorsabban szerettük volna letudni a formaságokat, szinte végigrohantunk az emelvényen, ahol megkaptuk az ezüst érmet, de a legtöbben szinte azonnal le is vették a nyakukból. Csendben ültünk a földön, egy-egy néma pillantással vigasztalva a másikat, miközben figyeltük, ahogy a brazilok átveszik a kupát. Veszítettünk már el meccset, de erre nem lehet felkészülni, ez mindig ugyanolyan fájdalmas. Amilyen hamar csak tudtuk, elhagytuk a pályát és besiettünk az öltözőbe. A szokásossal ellentétben most nem volt viccelődés, elmaradtak a szokásos szekálások. Szinte teljes csendben, alig néhány szót szólva egymáshoz öltöztünk, miközben a csukott ajtón keresztül átszűrődött a brazilok hangos és vidám ünneplése.
- Iker, David, Jordi! Dopping! - szóltak be az ajtón, mire kétségbeesetten döntöttem a falnak a fejem.
- Még ez is - sziszegtem, hiszen semmire nem vágytam, csak hogy végre visszaérjünk a szállodába, kialudjam magam és holnap estére otthon legyek.
David és Jordi sem volt elragadtatva, de tudtuk, minél hamarabb végzünk, annál hamarabb elmehetünk, úgyhogy a vizsgálatra kijelölt ajtó felé indultunk. Szerencsére a FIFA emberei láttak rajtunk, hogy nincs türelmünk ehhez, úgyhogy szó nélkül, gyorsan dolgoztak és öt perc múlva szabadok voltunk. A többiek kis túlzással más csak ránk vártak, a busz a kijárat előtt várakozott, csak megfogtuk a cuccainkat és már mentünk is.
A szálloda előtt legnagyobb meglepetésemre Sara állt. Bármilyen fáradt és csalódott voltam is, jólesett, hogy talált alkalmat arra, hogy pár percig együtt legyünk.
- Mindjárt megyek - szóltam oda Sesének, mielőtt odamentem volna Sarához.
- Szia - suttogta halkan, mire akaratom ellenére elmosolyodtam.
Nem kellett többet mondania, egyszerűen kezét az arcomra simította és szorosan megölelt. Túlságosan is ismert már, tudta, hogy ilyenkor a szavakkal nem ér el semmit. Sokkal többet jelentett az ölelése, amiben támaszra találtam és rájöttem, hogy nem süllyedhetek depresszióba, az életnek mennie kell tovább, nekünk pedig lesz még esélyünk bizonyítani, hogy a mai meccs csak egy kisiklás volt és nem felejtettünk el játszani.
Perceken keresztül álltunk így némán, míg végül kissé elhúzódott, a szemembe nézett, aztán egy rövid, de annál lágyabb és édesebb csókban forrtunk össze.
- Menj, pihend ki magad. Holnap estére már otthon leszünk - mondta halkan, mire még utoljára arcom a hajába temettem és beszívtam tiszta illatát.
- Köszönöm - sóhajtottam, mire elmosolyodott, aztán finoman kibontakozott a karjaimból és a szálloda felé intett.
- Menned kell, ahogy nekem is. Pihenj, oké? - húzta végig ujja hegyét a szemem alatt sötét árnyékokon.
Tudtam, hogy igaza van, úgyhogy kissé vonakodva, de elengedtem és egy utolsó búcsúcsók után beléptem a hotelbe. Az előcsarnok, az ebédlő és a konferencia terem, ahol általában elütjük az időnket, most teljesen üres volt, valószínűleg már mindenki a szobájában volt. Felsiettem a második emeletre, megvártam, míg Sese beenged, aztán öt perc alatt végeztem mindenféle lefekvés előtti rutinnal és alig két órával a meccs után már aludtam is.

×××

2013 július

Sarára pillantva szélesen elmosolyodtam, láthatóan alig tudott megülni a helyén, nagyon izgatott volt. Alig fél órája jöttünk el az orvostól, mindketten boldogok és megkönnyebbültek voltunk. Túl voltunk a kritikus első tizenkét héten, az orvos szerint a gyerekünk tökéletesen fejlődik, minden a lehető legnagyobb rendben volt.
- Iker, mond már el! - nyaggatott sokadjára, mire nevetve ráztam meg a fejem.
- Már csak pár óra és kiderül, ezt már bírd ki.
Az elmúlt pár napban folyamatosan arra próbált rájönni, hogy hova megyünk nyaralni, de mivel az úti célt meglepetésnek szántam, nem árultam el neki. Mikor leparkoltam az étterem előtt, izgalma még inkább kézzel foghatóvá vált.
- Hé, nyugi - fogtam meg a kezét és hozzá hajolva egy puszit nyomtam az arcára. - Szinte vibrálsz, ne izgulj.
- Csak kíváncsi vagyok a reakciójukra.
A 13. hétben volt, mikor kiderült, hogy terhes, megbeszéltük, hogy eddig várunk, aztán közöljük a hírt a családunkkal. Miután hazajöttünk Brazíliából, amilyen gyorsan csak lehetett, bejelentkeztünk az orvoshoz, utána pedig megszerveztünk egy közös ebédet. Tudtuk, hogy a nagyvilággal is hamarosan meg kell osztani a hírt, hiszen Sara pocakja nagyon gyorsan nőtt, elég lenne egy jó szögben elkapott fotó a nyaraláson és akaratunkon kívül is kiderülhetne. Valamilyen szinten szerettük volna útját szabni a pletykáknak, úgyhogy közvetlenül az utazás előtt fogjuk bejelenteni a hírt.
Ugyanabba az étterembe mentünk, ahol annak idején megkértem Sara kezét és ezúttal is kibéreltem a felső emeletet. Ahogy felsétáltunk a lépcsőn, éreztem, ahogy Sara keze az enyémbe csúszik, mire rámosolyogtam, tudtam, hogy mindkettőnknek az az este jár a fejében. Felemeltem összekulcsolt kezeinket és egy puszit nyomtam a gyűrűjére, mire felkuncogott és szorosan hozzám bújt.
Pár perccel később megérkeztek a családjaink. Nagyon régen találkoztunk már, úgyhogy hosszú percekig beszélgettünk arról, hogy mi történt velünk az utóbbi pár hónapban. Aztán mielőtt nekiláttunk volna az ebédnek, Sara jelentőségteljes pillantást vetett rám, mire vettem egy mély levegőt, megköszörültem a torkom és újra megfogtam a kezét. Nem volt tervem, hogy hogyan mondjam el nekik a jó hírt, úgyhogy most egy kicsit bizonytalanul vágtam bele.
- Annak, hogy idehívtunk titeket nem csak az volt az oka, hogy régen találkoztunk. Van valami, amit szeretnénk nektek elmondani. Nem szeretnék hosszú felvezetőt mondani hozzá, szóval... - pillantottam Sarára, aki biztatóan rám mosolygott. - Sara és én gyereket várunk - mondtam, miközben arcomon szétterült az a bizonyos mosoly és kezem Sara kerekedő hasára simítottam.
A hatás fantasztikus volt. Egy hosszú pillanatig mindenki döbbenten meredt ránk, aztán szinte egyszerre jutott el mindenki tudatáig, hogy mit is jelent ez. Anya kezét a szája elé kapta, már állt is fel, hogy minél hamarabb egy közös ölelésre vonhasson minket össze, mögötte pedig ott álltak a többiek, kivétel nélkül mind könnyes szemmel, ragyogó arccal gratuláltak.
Két hónapja vártunk már, hogy megoszthassuk örömünket a számunkra legfontosabb emberekkel, így még fantasztikusabb érzés volt, hogy végre elmondhattuk nekik. Csak úgy záporoztak a jókívánságok és a szoros ölelések, aztán lassan mindenki visszaült a helyére, én pedig újra a karomba zártam Sarát, gyorsan, mosolygósan és büszkén megcsókoltam.
- Hanyadik hétben vagy? - kérdezte Goya.
- Öhm... - motyogta Sara. - A tizenharmadikban.
Ezúttal is csönd lett az asztalnál, de egészen másféle, mint az előbb.
- És csak most mondtátok el? - tette fel apa a kérdést, ami mindenkit foglalkoztatott.
- Igen, mert... - kezdtük egyszerre, mire felnevettük, majd Sara intett, hogy mondjam csak. - Mikor megtudtuk, hogy Sara terhes, először természetesen azonnal el akartuk mondani. De akkor még csak a negyedik hétben volt és nem akartuk... szóval nem akartunk kockáztatni. Tudtuk, hogy jobb, ha várunk egy kicsit és csak akkor osztjuk meg veletek, mikor már túl vagyunk a kritikus heteken és az orvos is azt mondja, hogy nem lesz semmi baj. Nem akartuk, hogy feleslegesen aggódjatok, meg itt volt a brazil út is... - magyaráztam.
A csalódott kifejezés gyorsan eltűnt az arcukról, újra mosoly vette át a helyét.
- Itt vannak az eddigi képek - vette ki Sara a táskájából az összes ultrahangfelvételt, amit természetesen mindenki egyszerre akart látni.
Amíg ők a kicsit nézték, kihasználtam az alkalmat és odahajoltam Sarához egy hosszabb csókra.
- Ez annyira jó érzés - sóhajtotta, mikor elhúzódtam.
Egyetértően bólintottam és végignéztem a családunk tagjainak arcán. Goya és anya még mindig a könnyeiket törölgették, a két apa büszkén nézte leendő unokájuk első képeit, Irene teljesen belelkesedett, az Unai és a barátnője, Justine arcán játszó érzelmeket pedig teljesen meg tudtam érteni. Viszonylag friss szülőként nekik is még mindig új, varázslatos és egyben hihetetlen volt a tudat, hogy gyerekük van.
Jócskán benne jártunk a délutánban, mikor felálltunk, hogy hazamenjünk. A téma természetesen végig mi voltunk és a leendő gyerekünk, mindent tudni akartak, ami az elmúlt két hónapban történt.
- Vigyázzatok magatokra és érezzétek jól magatokat! - ölelt meg Irene búcsúzóul. - És küldjetek képeket, mindig is el akartam menni oda - kérte mosolyogva, mire Sara hitetlenkedve nézett rá.
- Mi? Te is tudod, hova megyünk?
- Hát persze - nevetett fel a húga, Sara pedig megpördült és szemrehányó pillantást vetett rám.
- Ez nem fair. Mindenki tudja, csak én nem, pedig én is megyek - vetette be kérlelő tekintetét, aminek egyszerűen képtelen voltam ellenállni.
- Otthon elmondom - nyugtattam meg, aztán odafordultam a szüleimhez, hogy elköszönjek tőlük.
Mosolyogva intettünk egy utolsót Unaiéknak, aztán mi is elindultunk a kocsink felé.
- Olyan boldog vagyok - mondta Sara. - Nagyon régen láttam anyáékat és hogy végre elmondhattuk nekik... Már alig tudtam eltitkolni előlük, mikor telefonon beszéltünk. És olyan jó látni, ahogy ennyire jól kijönnek. Mármint van az én családom, van a tied, de így együtt, sokan is alkotunk egyet. Mindig is erről álmodtam. És a legjobb, hogy hamarosan nekünk is lesz egy sajátunk.
Válaszul puszit nyomtam a homlokára, pontosan tudtam, miről beszél. A két család a kezdettől fogva jól kijött egymással, soha nem voltak nézeteltérések. A tudat pedig, hogy karácsony után úgy mehetek majd haza, hogy nem csak a világ leggyönyörűbb barátnője és két bolond kutya, de egy apró kisgyerek is várni fog, teljesen felforgatta a gondolataimat és képtelen voltam másra gondolni.
- Na - mondta Sara, mikor kinyitottam az ajtót. - Itthon vagyunk, hova megyünk nyaralni?
Elnevettem magam hatalmas kíváncsiságát hallva, de úgy döntöttem, nem kínzom tovább.
- A Seychelle-szigetekre.
Sara valósággal megdermedt, pislogás nélkül meredt rám, a szája enyhén elnyílt a csodálkozástól.
- Ez most komoly? - kérdezte végül.
- Igen - mondtam, de nem tudtam kiigazodni arckifejezésén.
Mielőtt bármit is kérdezhettem volna, a nyakamba ugrott és megcsókolt, de úgy, ahogy már nagyon régen nem. Ajkai szenvedéllyel és vággyal fűtve kutatták az enyémet, nyelveink lassú táncba kezdtek.
- Iker, ez... nem is lehetne ennél jobb a napom - túrt a hajamba. - Mindig is az egyik álmom volt, hogy eljussak oda, de soha nem gondoltam volna, hogy megvalósulhat.
- Miért nem mondtad hamarabb? - kérdeztem nevetve, de ő megrázta a fejét.
- Ez így tökéletes. Ez lesz az utolsó nyaralásunk kettesben és egy olyan helyen fogjuk eltölteni, ahová kislánykorom óta vágyom.
Újra megcsókoltam, a lehető legközelebb húztam magamhoz, miközben kezeim lassan elindultak a testén, bejárva az ismerős helyeket. Mikor elszakadtunk egymástól, hogy levegőt vegyünk, homlokát az enyémnek döntve csillogó szemekkel fürkészett.
- Érezted már azt, hogy egyszerűen nem fér beléd több boldogság? - susogta.
- Például most - helyeseltem, aztán újra megszüntettem köztünk a távolságot és lassan hátrálni kezdtem vele...

×××

Szombat volt. A repülőtér zsúfolásig tele kocsikkal, a repülők szinte percenként szálltak le -és fel, a nyaralási szezon közepén voltunk. Mielőtt kiszálltunk volna az autóból, egy hosszú pillanatra összenéztünk.

- Essünk túl rajta - suttogtam határozottan.

Az utolsó pillanatig halogattuk, de nem várhattunk tovább. El kellett mondanunk.

- Csak egy mondat. Utána két hétig nem kell foglalkoznunk a médiával, a kérdésekkel, csak magunkkal. Mire visszajövünk, már le is csengett az első hullám - mondta Sara biztatóan.

- Menjünk - bólintottam és kiszálltam.

Csomagokkal megpakolva léptünk be a terminál ajtaján, beálltunk az ellenőrzések előtt kanyargó sor végére és vártunk. Fél órán belül megérkeztek az első fotósok és riporterek, aztán egyre többen lettek. Egészen a becsekkolásig vártunk, aztán nem húzhattuk tovább.

- Hova mennek nyaralni?

- Mi igaz a pletykákból?

- Tényleg gyerekük lesz? - záporoztak ránk a kérdések.

- Nagyon boldoguk vagyunk - mondtam végül.

Egy másodpercig csend volt, aztán minden eddiginél gyorsabban érkeztek a kérdések.

- Tudják már a nemét?

- Mi lesz a neve?

- Mikor fog megszületni?

- Egészséges?

- Hány hetes terhes?

Mi azonban válasz nélkül léptünk át a váróba, ahova már nem követhettek minket.

- Jézusom - döntötte Sara fejét a mellkasomra. - Ennyi volt. Nincs több titok.

Szorosan megöleltem, miközben bennem is ugyanazok az érzések játszódtak le. Ez egy olyan dolog, ami csak ránk tartozik, ránk és a családunkra. A médiának semmi köze hozzá. Mindig is próbáltuk védeni a magánszféránkat, de tudtam, hogy ez volt a helyes lépés. A Seychelle-szigeteken a saját kis világunkban semmi közünk nem lesz hozzájuk, lerendezik maguk között itthon, mi pedig kiélvezzük a következő két hetet. Együtt. Nyugodtan. Kettesben-hármasban.