75. fejezet

Sziasztok! Itt vagyok, nem tűntem el teljesen. Kicsit sokáig tartott megírni ezt a részt, aminek sok oka van. Részben a tanulás, részben az, hogy sokszor hiába voltam tele ötletekkel, képtelen voltam azokat szavakba, mondatokba foglalni. Sokat gondolkoztam azon, hogy mi ennek az oka és végül rájöttem. Általában úgy fogok neki egy új résznek, hogy sokáig csak ötleteket gyűjtök a fejemben. Ezek jöhetnek bárhonnan: egy zene, egy kép, egy érzés, egy hangulat, egy mondat... És ezenkívül esténként, mielőtt elalszom, sokszor ez a történet van a fejemben és lejátszom a gondolataimban, hogy hogyan kéne folytatni. Általában ez rengeteget segít. Most azonban minden éjszakám másról szólt, más járt a fejemben. Nem akarom hosszan fejtegetni, a lényeg az, hogy nyár óta van egy srác, akivel nem tudunk dűlőre jutni és képtelen vagyok kiverni a fejemből esténként konkréten július óta minden álmomban benne volt.

Az írás nem csak arra jó, hogy szárnyat adjunk a kreativitásunknak, hanem arra is, hogy kiírjuk magunkból az érzelmeinket. Minden fájdalmat, örömöt, csalódást és reményt. És én pontosan ezt tettem. Az elmúlt hetekben folyamatosan írtam - magamnak. Leírtam, hogy mi minden történt velünk nyár óta, aztán visszaolvastam, írtam rövid novellákat, tele érzelmekkel. És most jó. Nem tudom, hogy fog alakulni kettőnk "története" - mert a barátaim már egy végtelen történetnek tekintenek minket -, de miután kiírtam magamból minden vele kapcsolatos érzelmemet, már tudtam erre a történetre koncentrálni.

Igen, önző voltam bizonyos értelemben, de muszáj volt kicsit hanyagolnom ezt, hogy úgy tudjam folytatni, ahogy szeretném. Azért írtam le, hogy tudjátok, nem ok nélkül nem volt friss három hétig, hanem egyfajta "öngyógyítást" végeztem. Remélem megértitek és tetszeni fog a fejezet, még ha egy kicsit későn is érkezett :) Jó olvasást!

Puszi,

Csanna

2014 január

Az első éjszaka nem sokat tudtunk aludni, és nem csak azért, mert Martín két-három óránként felsírt. Mindketten túl izgatottak voltunk ahhoz, hogy mélyebb álomba merüljünk, folyamatosan hallgattuk a fiunk egyenletes lélegzését és minden apróbb változásra felugrottunk.

Igaza volt azoknak, akik azt mondták, hogy a könyvek egy jó alapot biztosítanak, de mindent magunknak kell megtanulni. Az éjszaka végére már kitapasztaltuk, hogy a sírások között is van különbség és hogy a maga módján pontosan közölni tudja, mit szeretne.

- Mennem kell - álltam fel az ágyamul szolgáló kanapéról, miután az egyik nővér bejött ellenőrizni, hogy minden rendben volt-e az éjszaka során. - Haza kell még mennem edzés előtt. Amint tudok, jövök vissza. Hozzak valamit? - kérdeztem, mire Sara felsorolt néhány dolgot, amire szüksége van. - Vigyázz magadra - hajoltam hozzá egy lágy csókra.

Odaléptem a kiságyhoz és vigyázva, nehogy felébresszem, végigsimítottam Martín arcán. A végtelenségig el tudtam volna nézni, de az idő sürgetett, nem akartam elkésni. Hazasiettem, összeszedtem a cuccokat amit Sara kért, bedobtam az edzőtáskámat a hátsó ülésre és Valdebebas felé vettem az irányt.
Az öltözőbe belépve a fiúk fütyültek és tapsoltak, mire széles mosoly áradt szét az arcomon.
- Gratulálok! - ölelt meg először Sese, aztán sorban a többiek is.
- Iker, remélem, tud már büntetőt védeni, holnap rajta akarok gyakorolni - nevetett Cris, mire megforgattam a szemeimet.
Ez volt az egyetlen beszólás amit kaptam, valószínűleg tudta mindenki, hogy milyen fontos nap volt a tegnapi és hogy mennyire vártam már, ezért tiszteletben tartották az érzéseimet.
A Real Madrid összes dolgozója gratulált, rengeteg apró ajándékot küldtek, úgyhogy edzés után rendesen megpakolva indultam el a kocsi felé. Alig vártam már, hogy újra a kórházban legyek és láthassam őket.
A hátsó bejáraton surrantam be, hogy elkerüljem az infókra éhes paparazzik hadát. Kettesével szedtem a lépcsőfokokat az emeletre, aztán az ajtó előtt megálltam, mert bármennyire is szerettem volna, nem törhettem csak úgy be. Óvatosan lenyomtam a kilincset és bedugtam a fejem. Sara arca azonnal felvidult, ahogy meglátott, félrerakta a könyvet, amit addig olvasott és azon volt, hogy felkeljen, de én gyorsan odaugrottam és finoman visszanyomtam az ágyra.
- Maradj itt - kértem mosolyogva, aztán közelebb hajolva hozzá hosszú csókot nyomtam az ajkaira.
Egyik kezével a hajamba túrt, a másikat a nyakam köré fonta és ahogy hátradőlt, szinte lerántott maga mellé az ágyra.
- Csak óvatosan - mormoltam nevetve, miközben kezeimmel megtámaszkodtam feje két oldalán.
Ártatlan mosollyal nézett rám, képtelen voltam ellenállni neki és újra megcsókoltam. Teljes mértékben azonosulni tudtam az érzelmeivel, hiszen bennem is ugyanaz játszódott le. Az elmúlt hónapok türelmetlensége, a ki nem mondott aggodalmak, a tegnap feszültsége most mind felszabadult belőlünk.
Végül elszakadtam tőle és Martín ágyához léptem. Mellkasa egyenletes emelkedése és süllyedése arról tanúskodott, hogy mélyen alszik. Ajkam önkéntelelenül is mosolyra húzódott, ahogy arcát tanulmányoztam.
Sara odalépett mellém, mire hátulról átöleltem, vállára támasztottam a fejem és hosszú percekig csendesen figyeltük a fiunkat.
- Ezt sose fogom tudni megszokni - sóhajtotta.
- Nem is kell - fúrtam arcom a nyakába. - Úgy látom, nem unatkoztál - néztem végig a rengeteg ajándékon, amiket a délelőtt folyamán kapott.
- Nem sokat voltam egyedül, az biztos.
- Az kitől van? - mutattam egy csomagra, ami tele volt a Real Madrid címerével ellátott ajándékokkal.
- Florentino Pereztől, személyesen - mondta mosolyogva és szembefordult velem, hogy lássa a reakciómat.
- Mármint attól a Florentino Pereztől? - kérdeztem döbbenten.
- Miért, ismersz másikat? - nevette el magát. - Egy órája ment el körülbelül.
- Szóval amíg én edzettem, ő meglátogatott téged - motyogtam döbbenten. - Pedig találkoztam is vele, de egy szóval sem említette ezt. Nem jellemző, hogy az elnök meglátogatja a játékosok gyerekeit.
- Hát, Martín különleges.
- Az biztos - mosolyodtam el lágyan.

×××

Két nappal később megkaptuk az engedélyt, hogy elhagyjuk a kórházat. Rengeteg fejtörést okozott kitalálni, hogy mennyire engedjük közel magunkhoz a médiát. Fiunk születésének híre villámgyorsan söpört végig nem csak Spanyolországon, de az egész világon. Mindenki várta a híreket, mindenki látni szeretett volna egy fényképet róla.
Abban biztosak voltunk, hogy minél nagyobb elutasítással kezeljük a média képviselőit, annál erőszakosabban fognak próbálkozni, hogy készítsenek egy fotót róla. A privát szféránk megőrzése miatt nyilvánvaló volt, hogy valamilyen szinten együtt kell működni velük. A hogyanról azonban sokáig fogalmunk sem volt. Mikor felvetettem a fiúknak a kérdést az öltözőben, természetesen rengeteg idióta választ kaptam és csak alig néhány használhatót.
- Ha ti lennétek a királyi pár, csak integetnétek egy-két percet aztán beszállnátok a kocsiba és tűnés. Tudod, mint Angliában - vigyorgott Sese. - De bármennyire is szent vagy, a királyi címtől messze állsz, Iker.
- Hé, ez nem is rossz ötlet - mondtam pár másodperc hallgatás után. - Nandoék is így csinálták, nem? - néztem körbe.
- Egy lángész vagyok, már megint én mentelek meg titeket - veregette meg a saját vállát Sergio, miközben mindenki tudta, hogy ő eredetileg viccnek szánta az ötletet.
Mikor Sarának elmondtam, ő is átlátta, hogy ez lehet a megoldás. Biztos távolból csinálnak néhány fotót, aztán hagynak minket nyugodtan elmenni.
- Nos? - fordult felém Sara, mikor visszaértem hozzá, kezemben a rengeteg papírral. - Kameraképes vagyok így?
- Gyönyörű vagy - leheltem egy puszit a homlokára. - Mindenki szeretne így kinézni négy nappal a szülés után.
- Azért ne túlozzunk - kuncogott, majd a karjaiba vette Martínt.
Óvatosan megigazítottam a pólyát, hogy minél jobban eltakarja az arcát, majd egy csókot nyomtam Sara és az ő arcára is.
- Kész vagy?
- Közel sem, de ennél már nem lesz jobb - fintorgott.
- Előre szólok, hogy rengetegen vannak - figyelmeztettem, aztán kiléptünk a folyosóra.
Minden orvostól és nővértől elköszöntünk, mindig hálásak leszünk nekik az elmúlt napokért. Végül leértünk az előtérbe, a kórház fotocellás ajtaja kinyílt és kiléptünk a parkolóba, mire a fényképezőgépek azonnal villogni kezdtek. Bár legszívesebben hátat fordítottam volna nekik, mégis mosolyogva intettem egyet. A biztonság kedvéért átöleltem Sara derekát, egyszerre nyújtva támogatást neki és magamnak is. Egy-két percig álldogáltunk a kamerák kereszttüzében, aztán úgy döntöttem, aki le akart fotózni minket, az már bőven megtehette, úgyhogy finoman a kocsink felé kezdtem húzni Sarát, aki nem tiltakozott.
Kinyitottam a hátsó ajtót, Sara pedig biztonságosan elhelyezte Martínt a babaszállítóban, majd ő is beszállt. Beültem a kormány mögé, tekintetem a visszapillantón keresztül találkozott a Saráéval, szemei a boldogságtól vidáman csillogtak.
- Menjünk haza - mondtam, ő pedig mosolyogva bólintott.

×××

Eltelt az első hét, mi pedig egyre jobban elsajátítottuk az új feladatainkat. Bár az alvással töltött órák száma jelentősen csökkent, ez zavart a legkevésbé. Martín érkezése egy új szakaszt jelentett az életünkben. Most mindennek ő volt a közepe, reggelente ő volt az első, esténként az utolsó gondolatunk. A babákról szóló könyvek most egy kupacban hevertek a sarokban, csak néha lapoztuk fel őket, sokkal jobban élveztük, mikor magunktól jöttünk rá egy-egy dologra. Egyre jobban meg tudtuk különböztetni a sírásai közötti apró különbségeket, lassan kialakult a napirendje és mindent megtettünk, hogy a lehető legjobb szülők lehessünk. Senki nem mondta, hogy könnyű feladat lesz, nem is vártuk. Sokszor megingott az önbizalmunk, de ilyenkor ott voltunk egymásnak és lelket öntöttünk a másikba.

Martín a mellkasomon feküdt, egyenletes szuszogásából tudtam, hogy alszik. Rengeteg más dolog mellett ez volt az egyik dolog, amit különösen imádtam. Ahogy puha bőre az enyémhez ért, finom babaillata az orromba kúszott. Ilyenkor mindig eszembe jutott a pillanat, mikor a kórházban a kezembe adták és először magamhoz szoríthattam. 

Nyílt a fürdőszoba ajtaja és Sara lépett ki, testét és haját is törülközőbe csavarta. Mikor meglátott minket, ajkára lágy mosoly kúszott, szemeiben a szeretet és a szerelem keveréke csillogott. 

- Bármeddig el tudnálak nézni titeket - suttogta, aztán felkapta az ágyon heverő ruháit és becsukta maga mögött a gardrób ajtaját, hogy felöltözzön.

Arcom akaratlanul is grimaszba rándult, utáltam, mikor ezt csinálta. Pontosan tudtam, miért nem öltözik át előttem és már előre tudtam, mivel fog érvelni, ha felhozom előtte a témát. Egyelőre azonban úgy tettem, mintha nem zavarna a dolog, meg akartam várni a kínálkozó alkalmat, hogy eloszlassam buta gondolatait.

Szinte ugyanabban a pillanatban, ahogy Sara feltűnt az ajtóban, Martín megmozdult és sírni kezdett. Tekintetem az órára siklott és mosolyogva hagytam, hogy Sara kivegye a karjaim közül a fiunkat. Vacsoraidő.

A tegnapi meccs után ma pihenőt kaptunk, én pedig teljes mértékben kiélveztem a szabadnapot, miközben a lehető legtöbbet próbáltam segíteni Sarának.

- Hogy bírod ezt egyedül? - kérdeztem sokadjára, feltámadó bűntudattal.

A napok nagy részét Valdebebasban töltöttem, ha idegenben játszottunk pedig sokszor egy egész napra magára kellett hagynom. Szerencsére Ancelotti nem követte Mournho példáját abban, hogy már a meccs előtti napon berendelt minket, de így is nehezen vettem rá magam, hogy egy-egy meccsnap erejéig egyedül hagyjam Sarát. Tudtam, hogy a rokonok és barátok ugrásra készen várják a hívást, hogy segítsenek, de ez elsősorban mégis a mi feladatunk volt, nekem pedig minden egyes alkalommal lelkiismeret furdalásom volt, amiért nem tudok annyit segíteni, mint kéne.

- Tudom, mi jár a fejedben, de ezt már számtalanszor megbeszéltük. Iker, nem is tudod, mennyit segítesz. Kérlek, ne agyalj azon, hogy nem vagy eleget velünk, nem láttam senkit, aki ennyire odaadóan foglalkozna a fiával. Tökéletesen vagy, apának, kapusnak és nekem is - ölelte át a nyakam és ajkát az enyémre szorította.

Felsóhajtottam, karjaimat a csípője köré fonva szorosan húztam magamhoz. Nyelve játszani kezdett az enyémmel, miközben kezei a hátamon barangoltak. Csókjaival kiűzte a kétségeket a fejéből és könnyedén elérte, hogy csak rá koncentráljak. 

Végül elszakadtam tőle, homlokom az övének támasztottam, két kezem közé fogtam arcát, képtelen voltam betelni vele.

- Olyan gyönyörű vagy - leheltem puszit a feje tetejére, mire elpirult és arcát a vállamba fúrta.

Korábban azt gondoltam ez már nem lehetséges, de az anyaság még szebbé tette. Vonásaiban egyre jobban kirajzolódott a nyugalom és a kiegyensúlyozottság, ugyanakkor megmaradt a cserfes kamasz imádott bája és kacérsága. Még így, négy közös év és rengeteg emlékkel a hátam mögött is hihetetlennek tűnt, hogy ez a lány az enyém. Felmosolygott rám, még egyszer megcsókolt, aztán sóhajtva elhúzódott és felkapta az egyre hangosabban csörgő telefonját.
Kezeimet a tarkómra kulcsolva próbáltam kissé megnyugtatni szapora pulzusomat, miközben tekintetemmel követtem Sarát, aki fel-alá járkált a szobában, egyik kezében a fiunkat, a másikban a telefont tartotta. Újra és újra rácsodálkoztam, hogy mennyire biztonsággal fogja. Én még napokkal a születése után is koncentráltam, hogy nehogy véletlenül elejtsem, Sara persze minden egyes alkalommal jót derült rajtam.
- Iker, te vagy a világ legjobb kapusa, nincs az az univerzum, ahol elejtenéd Martínt - nevetett ilyenkor
- Te meg szörnyen elfogult vagy - vágtam vissza minden alkalommal.
Lesiettem a konyhába, megmelegítettem a vacsorát a sütőben, pár perc múlva pedig Sara is csatlakozott hozzám.
- Elaludt - mondta, aztán hálásan átvette a tányért és elhelyezkedett mellettem a kanapén.

Miután elpakoltam a vacsora maradványait, letelepedtünk a TV elé, de igazán egyikünk se figyelt rá. Átöleltem Sarát, ő pedig fejét a mellkasomra fektette és csendben élveztük azt a néhány percet, amit egymással tölthettünk.
- Hogy tudod ilyen hamar elaltatni? - kérdeztem.
- Van tapasztalatom az olyan pasikkal, akiknek a hobbijuk az evés meg az alvás - kacsintott rám, mire elkaptam a derekát és magam alá fordítottam.
- Szóval így gondolod? - csókoltam végig álla vonalát.
- Nincs igazam? - kuncogott, de nevetése sóhajtásba fulladt, mikor ajkaimmal elértem a kulcscsontját.
- Kihagytál egy-két dolgot a hobbik közül, nem gondolod? - mormoltam, miközben a füle mögötti területet borítottam el puszikkal.
- Például?
Egy nagy sóhajjal legördültem róla, próbáltam lecsendesíteni szapora szívverésemet és ziháló lélegzetvételeimet.
- Majd megmutatom - mondtam végül.
Könyökére támaszkodva felém hajolt, végigsimított az arcomon, majd lágyan megcsókolt. Szája édes játékra hívta az enyémet, ajkamon éreztem mosolyát. Selymes tincsei közé fúrtam ujjaimat, hogy még közelebb tudjam húzni magamhoz, ő pedig addig ügyeskedett, míg egyik lábát átvetve rajtam lovaglóülésben a csípőmre ült, mindezt a csók megszakítása nélkül.
Végül elszakadtunk egymástól, nekidőlt felhúzott térdeimnek, gondolataiba merülve ismeretlen mintákat rajzolt a mellkasomra, én pedig mosolyogva figyeltem. Érintése nyomán libabőr rajzolódott ki testemen, mire ajkába harapott és arcára huncut kifejezés kúszott.
- Lehet fel kéne venned valamit, ha fázol - tanácsolta ártatlanságot színlelve. - Kicsit túlöltözöttnek érzem magam melletted - tette hozzá arra utalva, hogy rajtam csak egy válogatott melegítőnadrág volt, míg ő rendesen fel volt öltözve.
- Ezen segíthetünk - fúrtam kezem pólója alá, de mindketten tudtuk, hogy még nincs itt az ideje.
Azt hittem, el fog mosolyodni a megjegyzésemen, de ehelyett elkomorult és oldalra fordította fejét, hogy haja eltakarja előlem az arcát.
- Sara? - ültem fel, finoman, mégis ellenállhatatlanul magam felé fordítottam a fejét. - Mielőtt bármit is mondasz, hadd mutassak valamit - kértem, aztán felálltam és őt is magammal húzva benyitottam a fürdőszobába.
Megálltam az egész alakos tükör előtt, magam elé húztam Sarát, tekintetünk összekapcsolódott.
- Tudom, mi jár most a fejedben, de bebizonyítom, hogy teljesen felesleges ezen aggódnod - nyomtam puszit a nyakára, aztán a pólója aljához nyúltam és lassan áthúztam a fején.
Végigsimítottam teste vonalain, aztán szorosan átöleltem hátulról és rámosolyogtam.
- Tudod, mit látok? Egy gyönyörű nőt, akinek a feje tele van buta gondolatokkal az alakjáról. Sara, nézz végig magadon! Sok nő szeretne így kinézni, szülés után egy héttel meg pláne. A pocakodnak már nyoma sincs, az a pár plusz kiló, ami minden terhességgel együtt jár, pedig nem látszik. Hidd el, elmondanám, ha így lenne. Ez pedig - húztam végig ujjam óvatosan a műtéti hegen - szinte alig látszik és akárhányszor ránézek, mindig az a pillanat jut eszembe, mikor Martín először felsírt. Úgyhogy légy szíves, verd ki a fejedből az összes gondolatot, miszerint nincs jó alakod, mert a fél világ azt kívánja, hogy így nézzen ki. A másik fele meg férfi - tettem hozzá, mire felkuncogott. - Négy éve együtt vagyunk, bízz bennem! Elmondanám, ha bármi is zavarna. Nem foglak tudni megállítani, ha el akarsz kezdeni edzeni, nem is akarlak, mert tudom, hogy ha valamit a fejedbe veszel, az nem megy ki onnan könnyen. Ha neked ez kell, hogy jól érezd magad, legyen, de ne vidd túlzásba - mosolyogtam. - És tedd meg azt a szívességet, hogy nem fosztasz meg attól az élménytől, hogy előttem öltözöl át - mormoltam a nyakába.
Nevetve fordult meg a karjaimban és szorosan hozzám bújt, arcát a mellkasomba temette.
- Szeretlek - susogta és egy puszit nyomott a vállamra.
- Én is szeretlek - emeltem fel fejét, hogy megcsókoljam.
Mielőtt túlságosan is elmerülhettünk volna ajkaink játékában, Martín felsírt az emeleten. Mosolyogva váltunk el egymástól, tudtuk, hogy lejárt a kettesben töltött idő, most újra a fiunké lesz minden figyelmünk.
- Öltözz fel, majd én lehozom - nyomtam egy utolsó puszit a szájára, aztán felsiettem az emeletre, kiemeltem Martínt a kiságyból.
Időközben elcsendesedett, valószínű csak azt hiányolta, hogy valaki mellette legyen, mikor felébred. A karjaimban pillanatok alatt megnyugodott, Sara ölében pedig újra elaludt. Némán figyeltem őket, puszta látványuk is teljesen feltöltött. Sara megigazította a pólyát, aztán felnézett rám, tekintetében ugyanaz az érzelem csillogott, mint az enyémben. A boldogsághoz nem kellenek nagy dolgok, a leghétköznapibb pillanatokban is ott van, csak meg kell keresni.