42. fejezet

Ne haragudjatok, késtem egy kicsit, de elkapott az ihlet. Láttam egy videót, amit talál ti is láttatok már, és beindult a fantáziám. E videónak és a balettos múltamnak köszönhetően tele volt a fejem ötletekkel, és hiába nyitottam meg ezt az oldalt, egyszerűen képtelen voltam ide írni bármit is, úgyhogy írtam egy prológust és egy 1. fejezetet a Dance, love... and breathe-hez. Még nem tudom, mi lesz vele, egyelőre csak magamnak írom, aztán majd meglátom :) Szóval ez az oka a késésemnek, és talán annak is, hogy ez most nem lett annyira jó, mint szerettem volna. Remélem azért tetszik.

Csanna

Mikor Unai kilenc hónappal ezelőtt felhívott és közölte, hogy gyereke lesz és én leszek a keresztapa, először el sem akartam hinni. Pedig tényleg igaz volt. A nálam hét évvel fiatalabb öcsém elment Párizsba tanulni, ahol megismert egy francia lányt, Justine-t és most itt ültek a nappaliban, a karjaimban pedig a két hetes keresztfiam aludt. Unai valószínűleg látta rajtam, hogy még mindig nem ocsúdtam fel teljesen a döbbenetből, mivel felnevetett.

- Ugyan már, Iker! Ne vágj ilyen meglepett fejet, volt kilenc hónapod, hogy megbarátkozz a gondolattal.

- Tudom, de akkor is váratlanul ért. Még most múltál húsz...

- Ne a koromat nézd! Elég felelősségteljesek vagyunk mindketten, tudjuk, mivel jár egy gyerek - mondta és közben átölelte Justine-t.

Hittem neki, hiszen elég volt csak ránézni az arcára, miközben a fiát figyelte a karjaimban.

Hallottam, hogy Sara kocsija megállt a ház előtt, pár perccel később pedig csatlakozott hozzánk. Arcán millió érzelem futott át, mikor meglátott engem és a kis Davidot. Pillantása ellágyult, ugyanakkor megtelt szomorúsággal.

- Sara - pattant fel az öcsém és megölelte, majd bemutatta neki a barátnőjét. - Nem tudom, Iker mondta-e, de szeretnénk, ha ti lennétek a keresztszülők.

- Komolyan? - mosolyodott el és felcsillantak a szemei. - Köszönjük. És gratulálok, gyönyörű kisfiú.

Mellém lépett, mire egy puszi kíséretében átadtam neki a babát. Gyengéden elmosolyodott, nekem pedig elakadt a lélegzetem. Tetszett a kép, túlságosan is, ahogy Davidot tartotta a karjaiban. Annyira természetesen, ösztönösen fogta, az arcára kiülő érzelmek pedig bennem is megindítottak valamit. Sara kérdőn pillantott rám, nyilván ő is hallotta, ahogy élesen beszívtam a levegőt. Tudtam, hogy látta a szememben a csillogást és azt is tudtam, hogy tisztában van azzal, mi okozza. Csupán egy másodpercre találkozott a tekintetünk, utána gyorsan elfordultam, de abban a rövid, mégis végtelennek tűnő pillanatban gyönyörű szeme szinte égette az enyémet, szavak nélkül is tudtuk, mire gondol a másik.

Visszafordultam testvéremhez, aki vagy nem vette észre néma párbeszédünket, vagy csak udvariasan nem vett tudomást róla.

- Mi lesz most? Még van egy évetek az egyetemen - kérdeztem.

- Levelezőn végezzük el - mondta Justine, aki akcentussal ugyan, de jól beszélte a nyelvet. - Unai dolgozni fog, én pedig otthon maradok Daviddal.

Ahogy ránéztem az öcsém elszánt arcára tudtam, hogy meg fogják tudni csinálni. Ő volt az én gyenge pontom - Sara mellett -, érte bármire képes lettem volna, pedig tudtam, hogy bizonyos értelemben érettebb nálam, ő az ész a családban.

- Anyáék mit szóltak?

- Nagyon boldog, büszkék az első unokájukra, bár azt mondták, tőled várták volna - vigyorodott el, mire Sara egy pillanatra megfeszült mellettem. - De szomorúak is, mivel nem fogják annyit látni az első évben, mint szeretnék. Többet fogunk hazajárni, de megértem őket - mondta.

Egy bő órával később a kicsi felsírt, mire Justine felpattant és átvette Sarától.

- Éhes - mondta.

- Megyünk, nem zavarunk titeket. vasárnapig itthon vagyunk, ha addig nem is tudtok jönni, anya családi ebédet tervez aznapra, gyertek!

- Köszönjük - mondta Sara helyettem is.

Miután kikísértem őket, Sara karjait a nyakam köré fonta és szorosan átölelt.

- Miért csinálod ezt velem? - motyogta a mellkasomba.

- Hogy érted? - kérdeztem vissza, pedig pontosan tudtam, mire gondol.

Elhúzódott, de csak annyira, hogy a szemembe nézhessen.

- Tudod, miről beszélek. Kérlek, Iker, ne nézz így rám minden egyes alkalommal, ha gyerekkel látsz! Hidd el, én is ugyanazt éreztem, mikor megláttalak Daviddal, de...

- Sara, mégis mit vársz tőlem? - kérdeztem, élesebben a kelleténél.

Láttam a szemében, hogy megbántódott, sóhajtva a hajamba túrtam és átfogtam a derekát.

- Bocs, nem így akartam. Kérlek, értsd meg az én oldalamat is. Tényleg úgy gondolom, hogy türelmesebb vagyok az átlagnál és tudod, hogy várok rád. De mikor így látlak... Az érzéseimnek nem tudok parancsolni, ezt ne várd tőlem - ráztam a fejem. - Ne kérd, hogy ne nézzek rád úgy, mert nem tudok másképp, tetszik, amit látok. Át tudod ezt érezni egy kicsit? - húztam közelebb magamhoz.

- Ha nagyon akarom - mosolygott rám az ajkába harapva, mire elnevettem magam.

×××

Sara tincsei függönyként omlottak az arcomra, ujjai érintése nyomán életre kelt a millió érző ideg a bőröm alatt. Szemeiben huncut fény csillogott, miközben mosolyogva hajolt közelebb hozzám. Mikor ajka az enyémhez ért, elöntött a hőhullám. Csókja minden mást az érzékelés határain túlra száműzött, hogy a teljes valóságot ő tölthesse ki: hosszú, selymes haja, puha bőre, édes illata és a viszontlátás öröme. Finoman beleharaptam alsó ajkába, mire kezeit arcom két oldalára simította és még szorosabban hozzám simult.
- Mikor jöttél? - kérdeztem, miközben szánk alig pár miliméterre volt egymástól.
- Tíz perce - szorította ajkait a nyakamra, mire mosolyogva fordultam az oldalamra, őt is magammal húzva.
- Hány óra?
- Fél négy - motyogta a mellkasomba. - Vége a sziesztádnak - bazsalygott, mire elnevettem magam.
Mivel Sara az Atletico Madrid összes meccsét közvetítette, ezért természetesen most is utazott a csapattal Zaragozába. Megszoktam már, hogy a hétvégéket a legtöbbször külön töltjük a meccsek miatt, de a hiányát folyamatosan éreztem, ha nem volt mellettem.
- Eljössz velem valahova? - nézett rám könyörögve hosszú szempillái alól, bevetve azt a pillantást, aminek tudta, hogy képtelen vagyok ellenállni.
- Most? - húztam fel a szemöldököm, még kissé álmosan.
- Igen. Kérlek - húzta végig ujját arccsontomon.
Nagyot sóhajtva keltem ki az ágyból, mire Sara győzelemittasan felnevetett.

- Hol vagyunk? - kérdeztem, mikor megálltunk egy ismeretlen ház előtt.
- Nem csak neked vannak meglepetéseid - hajolt közelebb hozzám és egy puszit nyomott az arcomra, mielőtt kiszállt volna.
Becsengetett, mire egy középkorú férfi nyitott ajtót.
- Jó napot! - mosolyodott el Sara és két puszival köszöntötte az idegent. - Ő itt Iker - nyújtottam ki felém a kezét, mire összekulcsoltam ujjainkat. - Iker, ő Fernando.
Kezet fogtunk, aztán kíváncsian követtem őket a ház mögött lévő garázsba. Mikor Fernando kinyitotta az ajtót, halk hangok ütötték meg a fülem, majd egy aranyszínű golden retriver farkcsóválva sietett elénk. Aztán megláttam mögötte a kiskutyákat. Sarára pillantottam, aki alsó ajkát beharapva, könyörögve nézett rám, majd leguggolt és a karjaiba vett egy kis szőrpamacsot.
- Ő Doce - hozta oda hozzám. - Kisfiú, és nagyon szeretne velünk élni.
Nevetve ráztam meg a fejem, miközben megsimogattam a kutyát.
- Ő mondta neked? - kérdeztem.
- Igen - bólogatott bőszen. - Nézz csak rá! Kérlek szépen, Iker! - tette le a kölyökkutyát, hogy átölelhesse a nyakam.
Lábujjhegyre állt, így arcunk egy magasságba került.
- Olyan jó lenne - győzködött. - Nem lennék egyedül, ha elmész meccsre, őrizné a házat, ő lenne az új családtagunk.
- Házőrző? - vontam fel kétkedve a szemöldököm. - Tényleg nagyon félelmetesen néznek ki - pillantottam le a kicsikre, akik egymás hegyén-hátán próbáltak eljutni az anyjukig. - Ha szétrágja a cuccomat... - emeltem fel az ujjamat fenyegetően, de nem tudtam befejezni.
Sara boldogan nevetve ölelt magához, ajkát egy pillanatra az enyémre szorította, aztán újra letérdelt.
- Hallod ezt, Doce? Megyünk haza - simogatta a kutyát, miközben az a kezét nyalogatta.
- Most? Már el is visszük? - néztem a tulajdonosra.
- Igen, hét hetesek, el lehet őket választani. Megkapták a kötelező oltásokat, már átszoktak a száraztápra. Sarával már mindent lerendeztünk, csak a maga véleménye hiányzott.
Fél órával később újdonsült családtagunkkal a hátsó ülésen indítottam be a kocsit. Eleinte elképzelni sem tudtam, honnan pattant ki ez az ötlet Sara fejéből, de én is hamar a szívembe zártam a még kissé esetlen Docet.
- Hihetetlen vagy, tudod? - néztem a visszapillantó tükrön keresztül Sara szemébe. - Eszembe nem jutott volna egy kutya.
- Gyerekkorom óta szeretnék egyet - sugárzott az arca. - Most úgyis elköltözünk... - vont vállat.
- Jól fogja magát érezni a kertben. Csak a medencébe ne essen bele.
- Milyen medence? - kérdezte Sara tágra nyílt szemekkel.
- Azt hiszem, odáig nem jutottunk el a szülinapodon... Az ágy is kérdéses volt - vigyorodtam el visszaemlékezve az estére.
Sara elpirult, arcán halvány mosoly játszott, miközben a folyamatosan nyüszítő kutyát próbálta megnyugtatni.
- Ugye nem baj, amiért ilyen váratlanul álltam elő vele? - kérdezte.
- Nem. Csak azért nem mondtam azonnal, hogy megvesszük, mert imádom, mikor könyörögve nézel rám - nevettem.
- De bolond vagy! - rázta meg a fejét.

Kétségkívül ez volt életem egyik legszórakoztatóbb délutánja. Doce először leült a bejárati ajtónál és láthatóan eltökélte, hogy nem mozdul. Percek múlva már mindketten a földön hasaltunk vele szemben és kedves szavakkal próbáltuk benntebb csalogatni. A következő pillanatban futva - vagy méginkább ugrálva - rohant el mellettünk és az újonnan vásárolt játékára vetette magát. Nevetve csókoltam meg Sarát, aztán feltápászkodtam.
- Neveld meg a kutyádat - böktem Doce felé mosolyogva, aki megunta a játékot és inkább az ágyát kezdte el cibálni.
- Hozol néhány újságpapírt? - pillantott rám Sara, miközben próbálta féken tartani a kutyust.
- Újságpapírt? Szét fogja tépni...
- Iker, hét hetes kölyök, valahogy szobatisztaságra kell nevelni, nem akarok a végtelenségig takarítani utána - magyarázta.
- És hol fog aludni?
- A földszinten. Az első pár nap én is itt alszok vele, hogy ne sírjon az anyja után. Ha már teljesen megszokta, majd visszamegyek hozzád.
- Nagyon felkészültél - mosolyodtam el.
- Inkább csak következetes vagyok - tárta szét a karját.
Vacsora után kihúztam a kanapét és elkezdtem megágyazni, mikor hirtelen Sara átölelt hátulról.
- Megcsinálom én magamnak - tolt félre finoman.
- Ki mondta, hogy csak te alszol itt? - simítottam félre a haját és egy puszit leheltem a füle mögötti területre. - Nincs kedvem egyedül feküdni a franciaágyban, miközben te itt lent alszol. Különben is, ez túlságosan olyan érzetet keltene, hogy összevesztünk és száműzted magad a kanapéra - nevettem el magam halkan.
- Annyira szeretlek! - temette arcát a mellkasomba.
- Én is téged - csókoltam meg a feje búbját.
Az idilli pillanatnak Doce vetett véget, akinek felkeltette a figyelmét a földön heverő pléd és rángatni kezdte.
- Hosszú napjaink lesznek - sóhajtottam, de szám szélén mosoly bujkált.
Bár a következő napokban sokszor kellett szembenéznem egy-egy szétrágott cipővel, pólóval vagy párnával, napokig takaríthattuk az északai "események" nyomait, de soha, egy pillanatra sem bántam meg, hogy megvettük Docet. Feldobta a hétköznapjainkat, Sara is és én is sokkal nyugodtabbak voltunk, többet nevettünk. Tényleg ő lett a harmadik családtagunk, vagy ahogy én neveztem magamban, az első gyerekünk.

41. fejezet

Sziasztok! Most nem írnék sokat, inkább csak kérnék. A múltkori fejezethez megkaptam életem első "Nem tetszett" pipáját. Nem esett jól, de már számítottam rá, hogy be fog következni. Arra kérem azt a valakit, aki azt pipálta, hogy írja le, mi nem tetszett neki, az e-mail címem ott van oldalt, de kommentben is jöhet. Köszönöm :)
Csanna

Mikor hazaértem, a konyhából hangos nevetést hallottam kiszűrődni. Sara nem mondta, hogy bárki jönne hozzánk, úgyhogy kíváncsian léptem be. Mindketten felém kapták a fejüket, Sara mosolyogva elém lépett és gyorsan megcsókolt, miközben a másik lány kíváncsian figyelt.

- Iker, ő Nayer Regalado, Nayer, ő Iker - mutatott be minket egymásnak.

- Szia! - köszöntem neki két puszival. - Nayer... Az énekes? - kérdeztem a biztonság kedvéért, mire bólintott.

- Egy évig Amerikában voltam, most jöttem haza, gondoltam beköszönök. És mire jövök haza? - lökte oldalba nevetve Sarát. - Eljegyeztek. Hogy is volt az a "Focistával nem járok" elméleted?

- A kivétel erősíti a szabályt - mosolyodott el, majd karjait a nyakam köré fonva puszit nyomott az arcomra.

Mosolyogva magukra hagytam őket, de még a szobából is hallani lehetett a nevetésüket. Aztán egyszer csak csönd lett, Sara pedig benyitott. Lehuppant mellém az ágyra, fejét a vállamra hajtotta, én pedig puszit nyomtam a homlokára. Nem volt szükség szavakra.

- Emlékszel, mikor az évfordulón el akartalak vinni valahova? - kérdeztem végül.

- Ühüm - motyogta. - Miért?

- Holnap elviszlek. Szülinapi ajándék - öleltem át a vállát és magamra húztam.

- Komolyan? - csillant fel a szeme, mire bólintottam. - De nem kérek semmi mást.

- Egy vacsorát? - húztam fel a szemöldököm és megcsókoltam.

Próbáltam az összes meggyőzőtehetségem beleadni a csókba, csak hosszú percek után szakadtunk el egymástól.

- Egy vacsora még belefér - zihálta kissé kifulladva, mire elégedett mosollyal nyugtáztam sikeremet.

Másnap reggel apró puszikkal ébresztettem, ő pedig még csukott szemekkel, halvány mosollyal az arcán a hajamba túrt és rám gördült.

- Aludjunk még - húzta végig ajkait mellkasomon.

- Nem lehet - súgtam a fülébe és elsimítottam a haját, ami eltakarta előlem arcát. - Fél nyolc van, kilenctől edzünk.

Morogva kászálódott le rólam.

- Mourinho igazán figyelembe vehetné, hogy a normális emberek szeretnek sokáig aludni.

- A normális emberek nyolcra járnak dolgozni - suttogtam, miközben szám már az övét súrolta. - Boldog szülinapot! - illesztettem össze az ajkainkat.

Elfulladva sóhajtott, miközben hagyta, hogy felé gördüljek, nyelve rátalált az enyémre. Szenvedélyes csók volt, ami "korán" reggel még szinte áramütésként ért.

- Na menj! - helyezte kezeit a mellkasomra és finoman eltolt magától. - A nemnormális barátnőd most visszaalszik.

- Bolond - nyomtam egy puszit a hajába.

- Egy évben egyszer van szülinapom - nyitotta ki résnyire szemeit. - Kiélvezem. Este találkozunk.

- Érted megyek - szálltam ki az ágyból.

Csendben felöltöztem, látva, hogy tényleg úgy tervezi, még alszik.

- El ne késs! - hajoltam felé egy búcsúcsókra, amit nevetve adott meg.

- Ha így folytatod, neked kell rohannod.

Mosolyogva hagytam magára, majd az örökös paparazzókra ügyet sem vetve álltam ki a garázsból és elindultam.

A parkolóban a legtöbb csapattársam kocsija már ott volt, mikor megálltam Mesut vadonatúj Ferrarija mellett.

- Iker, nem túl eminens, hogy utoljára érkezel. Neked nem példát kéne mutatnod? - kérdezte Sese röhögve.

- Kizárt dolog, hogy megelőzzem Crist, mindig ő az első - tártam szét a karom. - Még van fél órám, úgyhogy nyugi van - intettem le. - Mi van Larával?

- Minden oké - mosolygott. - De mondok jobbat. Cris el akarja jegyezni Irinát - vihogott.

- Ez komoly? - néztem a portugálra, aki zavartan a hajába túrt.

- Ja, gondolkoztam rajta. Együtt vagyunk már mióta, bírom, ő is bír, Junior is jól el van vele - magyarázta, mire elnevettem magam.

Cristiano sajátos nyelvén ez azt jelenti, hogy el tudja képzelni maga mellett.

- Ugye tudod, hogy Európában a házasság egyenlő a monogámiával? Ettől függetlenül lehet mellette másik barátnőd, de akkor ismerkedj meg a válási papírokkal- szólt közbe Pepe, mire Cris szikrázó szemekkel megfordult és hozzá vágta a mezét.

- Le lehet szállni rólam - fordult körbe nyomatékosan, de nem tudott ránk hatni.

Túl jól és túl régóta ismertük már, mindennapos volt az öltözőben, hogy a barátnőivel ugratjuk. Bár magának sem vallotta volna be, de tuti, hogy hiányzott volna neki, ha nem tettünk volna rá minimálist megjegyzést sem.

Edzés után bent maradtunk meccset elemezni, a Sevilla elleni Kupa-elődöntőt mindannyian komolyan vettük. Már sötétedett, mikor beültem a kocsiba, de az órára nézve tudtam, hogy Sara még csak most olvassa a híreket, nem fog várni rám.

Fél óra múlva bekanyarodtam a Telecinco épületének hátsó bejárata elé. Belépve a létesítménybe Sara szobája felé vettem az irányt. Mosolyogva vettem szemügyre a helyiséget. Az asztalt és környékét belepték a post-itek, mindenféle Fontos! és Ne felejtsd el! feliratokkal ellátva. A laptop halkan zúgott, körülötte papírok hevertek, amin Sara kézírásával vázlatokat olvastam. Lapzárta előtti kapkodás. Az előző heti képhez képest csak annyi volt a különbség, hogy most ajándékok is hevertek szanaszét.

Váratlanul kinyílt az ajtó, mire megpördültem és szembe találtam magam Sarával.

- Szia - ölelt át mosolyogva és arcát a nyakamba fúrta. - Régóta vársz?

- Most jöttem - nyomtam puszit a homlokára.

- Öt perc, összeszedem a cuccom és mehetünk. Hova megyünk először? Vacsi vagy meglepetés?

- Vacsora. Az ajándék kicsit messzebb van, és... nem hiszem, hogy utána a kajával akarsz foglalkozni - mosolyogtam.

×××

- Hova megyünk? - vonta fel kérdőn a szemöldökét, mikor vacsora után beszálltunk a kocsiba.
- Tudod, hogy úgyse szeded ki belőlem? - vetettem rá egy gyors pillantást, majd újra az útra tereltem figyelmem.
- Azért próbálkozok - nevette el magát. - Cris erre lakik - ráncolta össze a szemöldökét, mikor felismerte az utat.
- Nem hozzá jövünk - adtam választ a kimondatlan kérdésére, mire hátradőlt, ezzel jelezve, hogy feladta.
Pár perccel később lefékeztünk Madrid jó hírű negyedében, a La Fincaban. Mikor kiszálltam, Sara értetlenül követte a példámat.
- Mit csinálunk itt? - nézett fel a házra. - Cris ott lakik - mutatott át az úton pár kerítéssel arrébb lévő "palotára". Sese pár utcával meg lentebb. Kié ez a ház?
Mosolyogva kivettem zsebemből egy kulcscsomót és kinyitottam a kaput. Sara szemöldöke felszaladt, de belépett mögöttem.
- Honnan van hozzá kulcsod?
- A tulaj kölcsönadta.
- Miért? - ujjamat a szájára raktam, hogy ne kérdezzen többet és megfogva a kezét a bejárati ajtóhoz vezettem. - Iker, mit csinálunk itt? - kérdezte újra.
- Figyelj - fordítottam szembe magammal és átöleltem a derekát. - Van egy tervem. Boadilla del Monte szép környék, de mióta összeköltöztünk, lépni se lehet a lesifotósok nélkül. Szeretnék egy kis magánéletet, úgyhogy körülnéztem és végül megtaláltam ezt. A tulajdonosa évek óta másik városban él, jó állapotban van, paparazzóktól védett helyen. Nézz körül! - löktem egyet rajta finoman, de ő nem mozdult, lefagyva meredt rám.
- Azt hiszem, át kell gondolnom, kettőnk közül ki a nemnormális - suttogta végül, a következő pillanatban pedig hevesen megcsókolt, mire nevetve öleltem át újra.
Percekkel később ellépett tőlem, kíváncsian kezdte felfedezni a házat. Nagyobb volt, mint a mostani. A földszint nagy része egy hatalmas tér volt, a nappalit, az ebédlőt és a konyhát csupán boltívek választották el egymástól. A nappaliból nyílt egy hálószoba, hozzá zuhanyzóval.
- Gyönyörű - fordult körbe Sara, majd lassan felsétált az emeletre.
A folyosóról két szoba nyílt, a végén pedig egy fürdőszoba volt. Sara benyitott az első hálóba, arcán láttam, hogy azonnal beleszeretett.
- Iker, nem is tudom, mit mondjak - sóhajtott végül. - Ez a tökéletes ház.
- Akkor...? Megvehetjük? - húztam magamhoz.
- Igen - mosolyodott el. - És szeretlek - ölelte át a nyakam. - Soha nem gondoltam volna, hogy ide hozol.
- Még nem vettük meg, úgyhogy még nem kaptál semmit tőlem a szülinapodra, szóval... - kotorásztam egy kicsit a táskámban. - Boldog szülinapot! - húztam elő két jegyet. - Alejandro Sanz koncert.
- Iker - csóválta a fejét mosolyogva. - Elkényeztetsz - állt lábujjhegyre. - Köszönöm - suttogta, mielőtt megcsókolt volna.
Lassan elmélyült a csók, ujjaim a haját szántották, miközben az ő kezei lassan elérték az ingem alját és meztelen bőrömet simogatták.
- Most már értem, mire mondtad, hogy mással fogok foglalkozni - suttogta elfúló hangon, mikor a falhoz nyomtam.
- Szeretlek! Akarlak! Most! - ziháltam, mire újra megéreztem ajkait az enyémen...

Az ajtótól az ágyig vezető úton ruhadarabok hevertek a padlón, egyértelművé téve, hogy mi történt az elmúlt órában. Sara fejét a mellkasomon pihentette, majd hirtelen halkan elnevette magát.
- Még nem is a miénk a ház és máris felavattuk az ágyat. Kicsit bűntudatom van, remélem a tulaj már nem akar itt aludni - túrt a hajamba, miközben szemeiben huncut fény játszott.
- Már csak a hívásomat várja és már intézi is a papírokat - nyugtattam meg, de mikor végiggondoltam a helyzet abszurditását, én elnevettem magam.
- Azon gondolkoztam, hogy lehet ez kicsit nagy kettőnknek. Most is három szobánk van, de nincs kihasználva, ráadásul ezek jóval nagyobbak - nézett rám elkomolyodva.
Az ajkamba haraptam, úgy akartam válaszolni, hogy ne érezze kényszernek, de tudja, hogy mit tervezek.
- Az földszinti maradhat vendégszoba, ebbe beköltözünk mi, a másik meg... Nem marad örökké üres. Remélem - tettem hozzá az utolsó szót alig hallhatóan.
Mikor rájött, hogy értettem, megmerevedett és legördült rólam.
- Iker, én nem... Még... Most... - túrt a hajába zavartan hebegve. - Még nem vagyok kész rá - hadarta.
- Nyugi - fordultam az oldalamra, hogy láthassam az arcát. - Nem sürgetlek. Ha egy hét múlva, akkor egy hét múlva. Ha fél év, akkor fél év. Ha öt, akkor öt. Csak azt akartam, hogy tudd, én hogy tervezem a jövőt - simítottam hátra arcába hulló haját. - Tudok várni.
- Köszönöm - sóhajtott megkönnyebbülten.
- Ha bármikor akarsz róla beszélni, itt vagyok, oké? - húztam újra magamhoz, mire készségesen simult az ölelésembe.
Felnézett rám, tenyerét az arcomra simította, ajkai finoman becézgetni kezdték az enyémet. Annyi szerelemmel és odaadással csókolt, már-már rajongva, az egész testem libabőrös lett.
- Nem tudom, mikor fogok készen állni rá, de tudni fogsz róla. Ha valamit akarok, akkor azért mindent megteszek - mosolyodott el.
Az ajkamba haraptam, mikor leesett, miről beszél.
- Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem várom - kacsintottam rá.
Elpirulva fúrta fejét a nyakamba, mire puszit nyomtam a hajába és lassan simogatni kezdtem a hátát. Éreztem, ahogy légzése egyre egyenletesebbé válik, innen tudtam, hogy elaludt. Sokáig feküdtem még ébren, a plafont bámulva. Pár hét múlva elkezdhetjük a költözést, ha minden rendben megy. Alig vártam már, hogy újra legyen magánéletem, amit nem kísér minden egyes pillanatban fotósok hada, újra kiléphetek majd úgy a házból, hogy az nem kerül egyből az újságok címplajára.
Lenéztem Sarára, aki szorosan az oldalamhoz préselődve aludt. Sokáig figyeltem békés arcát, amely most teljesen kisimult. Tudtam, hogy szóba fog még kerülni köztünk a gyerek-téma, még nem végeztünk vele. Én már szerettem volna, ha kibővül a családunk, de ez most nem rólam szólt elsősorban. Sara tudni fogja, mikor áll ő is készen, mikor válik neki fontosabbá az anyaság. Addig türlemesen várnom kell, nem erőltethetek semmit, mert csak rosszabb lesz. Egyszerűen el kell fogadnom, hogy neki még a munka a fontosabb, de ez szép lassan meg fog változni. Addig még belefér egy esküvő is.

40. fejezet + közérdekű közlemény

Türelmetlenül járkáltam a nappaliban, vártam, hogy Sara végre leöltözzön. Feltűnően lassan vette le a kabátját, mint aki egyáltalán nem akarja ezt a beszélgetést. Magam elé meredve újra és újra átéltem az este történéseit. Nem tudtam, mit kéne gondolnom, mivel semmit nem tudtam az egészről. Amit abban a pár órában leszűrtem, az viszont egyáltalán nem tetszett. Valami volt - vagy van - köztük, valami, amit csak ők ketten értenek. Ez nem tetszett, de nem tudtam definiálni azt az érzést, ami belülről mardosott.
Sara végül nekidőlt a nappali ajtajának és a pillantásomat kereste.
- Nem tudom, mi járhat most a fejedben - fürkészett. - Jobb, ha nem is tudom. Egy valamit ígérj meg nekem: Ne akadj ki! - nézett mélyen a szemembe.
Nem nyugtatott meg. Ha valakinek azt mondják, hogyne akadjon ki, a következő másodpercekben úgyis megteszi.
- Nem akartam elmondani neked, nem akartam, hogy tudj róla. Mert ez a múlt, a múltam egy fontos, de már lezárt része. Cris azonban volt olyan drága, hogy elszólta magát, de azt hiszem, már a mondata előtt is észrevetted, hogy nagyon jóban vagyunk. Három évig Londonban dolgoztam, 2009-ben jöttem vissza, a Konföderációs Kupa miatt. Életem egyik legjobb része volt. Imádtam az ottani hangulatot, a precízséget, a divatot, mindent. Nem akartam visszajönni. Nagyjából ugyanazt csináltam ott, mint most, közvetítettem, interjúvoltam, utaztam. A Manchester meccseire kellett mindig elmennem, Cris pedig akkor ott játszott. Eleinte nem foglalkozott velem se ő, se a csapat többi tagja. Egy idő után hozzászoktak, hogy mindig ott vagyok a mérkőzéseken és befogadtak. Fiatal voltam, élveztem, hogy rám irányul a figyelem, legyezte a hiúságomat, hogy maga Cristiano Ronaldo, a világ egyik legjobb focistája is megfordul utánam. Sokáig csak flört volt az egész, szórakoztunk, egyikünk sem gondolta komolyan. Az egyik meccsük után tartott egy bulit, és meghívott...
Mikor ehhez a részhez ért, ökölbe szorítottam a kezem, nem akartam, hogy igaz legyen, ami ezután következik. Mert tudtam, hogy mi fog jönni. Észrevette a mozdulatomat és hadarni kezdett.
- Figyelj Iker, ezt el kell fogadnod. Igen, lefeküdtünk azon az este és utána összejöttünk. Számomra Cris volt az álompasi. Az az egész olyan volt, mint egy álom: nekem ajánlotta a góljait, bármit megvett nekem, meg amúgy is, vele járhattam. Nem volt hosszú kapcsolat. Mindketten fiatalok voltunk, én sokat utaztam, ő meg már akkor sem volt egy hűséges típus... - tárta szét a karjait. - Mikor azt mondta, hogy vége, egy világ tört össze bennem. Utána már nem akartam focistával járni, mindegyikőjüket nagyképűnek tartottam, akik csak kihasználják a lányokat. Pár évvel ezelőtt Cris felhívott és megbeszéltük a dolgot. Nem haragszok rá, nagyon jó barátok lettünk - mosolyodott el félénken.
Én azonban nem viszonoztam mosolyát, le voltam sokkolva. Már a történet felénél tudtam, hogy mire kell számítanom, de kimondva még rosszabb lett. Sara és Cristiano...
- Nem gondolod, hogy erről tudnom kellett volna? - kérdeztem végül fojtott hangon.
Mérges voltam. Úgy éreztem, ezt azért jogom van tudni, de ők direkt elhallgatták, titkolóztak. Ezek után megfordult a fejemben, hogy vajon mit nem tudok még róla? Kétségbeesetten próbáltam kiűzni fejemből a gondolatot, tudtam, hogy ez csak paranoia, csak azért gondolok erre, mert így tudtam meg, hogy jártak. Maximálisan bíztam Sarában, de ez sok volt hirtelen.
- De igen, tudom. Csak...
- Nem érted, Sara? Nap mint nap találkoztam vele és soha, egyetlen szóval sem említette, hogy ti együtt voltatok.
- Mert akkor másképp viselkedtél volna vele. De nem kell, mert ez már a múlt - magyarázta.
- Miért pont ő? - túrtam a hajamba. - Ne értsd félre, de ha már el kell fogadnom, hogy valamelyik csapattársammal voltál, legalább ne vele! Lehet a világ legjobb focistája, de ismerem a csajozási szokásait. Már az is meglepő, hogy Irinával ilyen sokáig együtt van. Lehet, hogy te már lezártad ezt az ügyet. De gondoltál arra, hogy mi van akkor, ha ő úgy dönt, vissza akar kapni?
- Iker, ne! - lépett közelebb. - Nem lesz ilyen - szögezte le. - Ne kombináld túl a dolgokat. Elhiszem, hogy ez most hirtelen jött, elhiszem, hogy nem könnyű elfogadni. Sajnálom, hogy így kellett megtudnod - fonta a karjait a nyakam köré.
Egy ideig nem reagáltam, még mindig próbáltam felfogni Sara történetét. A testem azonban önként cselekedett, automatikusan átöleltem a derekát. Beláttam, hogy igaza van. Hiába akadok ki, ez ellen már nem tudok mit tenni. Együtt volt az egyik csapattársammal, de ez nem szabad, hogy bármit is megváltoztasson.
Elfojtottam egy sóhajt és lehajtottam a fejem, arcom a nyakába temettem. Egyik kezével a hátamat simogatta, érintései nyomán szikrák pattogtak közöttünk.
- Nagyon haragszol? - suttogta.
- Nem - ráztam meg a fejem. - Már nem. De legközelebb mondd el, oké? - nyomtam egy puszit a homlokára, mire megkönnyebbülve bólintott.
- Nem lesz legközelebb, lassan már az összes volt pasimat megismered - nevette el magát. - Akiket még nem ismersz, azokról már én se tudok semmit.
- Ez megnyugtató - suttogtam az ajkai közé, majd megcsókoltam.
Tudtam, hogy tényleg nem lesz több ilyen. Tanult a hibából, látta rajtam, hogy rosszul esett és nem fogja többször megtenni.

×××

Másnap direkt korábban mentem edzésre, tudtam, hogy nem Sara az egyetlen, aki bocsánatot kér tőlem. Nyomtam egy puszit a még alvó szépségem homlokára, aztán rövid készülődés után csendben elhagytam a házat. 

Nem tévedtem, a parkolóban várt, mikor meglátott, kiszállt a legújabb kocsijából és felém indult. Egy ideig csendben sétáltunk egymás mellett, aztán éreztem, hogy a szeme sarkából felém sandít.

- Izé... Ne haragudj a múltkori este miatt. Vagy ha mégis, akkor ne Sarára, hanem rám, az én hibám volt. Kicsit elvetettem a sulykot, de nem kell semmi rosszra gondolnod, nem az volt, aminek látszott...

- Már Sara elmondta - vágtam közbe.

- Mármint az egészet?

Bólintottam, mire ijedten nézett rám.

- És...?

- Cris - sóhajtottam. - Nem esett jól, mérges voltam, amiért nem tudtam meg hamarabb. De Sara tisztázta, hogy eszébe sincs még egyszer összejönni veled, úgyhogy csak te próbálkozhatsz nála, akkor viszont tényleg mérges leszek - nevetettem el magam.

Látszott rajta, hogy megkönnyebbült, mivel oldalba könyökölt.

- Nyugi, békén hagyom Saritát, legalábbis ilyen szempontból.
- Tudom, ennél még neked is több eszed van.
- Hééé - méltatlankodott. - Akkor nincs harag? - kérdezte.
- Nem, megbeszéltük - mosolyogtam rá.
A következő pillanatban észrevette Pepét, úgyhogy utána rohant és a nyakába ugrott. Nevetve ráztam a fejem, ilyenkor úgy éreztem, én vagyok az apa, ők meg a gyerekek. A telefonom megrezzent a zsebemben, Sara hívott.
- Iker, képzeld, mi történt? - hallottam meg a hangját.
- Na, mondd! - szólaltam meg olyan "lepj meg!" hangsúllyal.
- Mire felkeltem, valaki telerakta vagy száz rózsával a szobánkat...
- Na neee - hitetlenkedtem.
- Várj, van még itt valami... - a következő pillanatban elállt a lélegzete. - Iker, te nem vagy normális! Mi ez az egész?
- Szóval rájöttél, hogy ki volt az az ismeretlen? - kérdeztem nevetve.
- Iker, nem is tudom, mit mondjak. Még soha, senki nem lepett meg ennyire - suttogta.
- Ez volt a cél.
- Köszönöm - hangja tele volt hálával. - De Dél-Afrika? Most? Mégis miért?
- Szükségünk van rá, hogy kicsit kettesben legyünk - adtam egyszerű választ.
Tényleg úgy gondoltam, hogy muszáj kizökkennünk egy kicsit a mindennapokból. Túl sokat veszekedtünk túl rövid idő alatt. Bár most újra rendben van minden, de mégis úgy döntöttem, hogy elmegyünk ketten Dél-Afrikába. Csak ketten leszünk, senkitől nem zavartatva, hogy újra minden olyan legyen köztünk, mint régen volt.
- Hihetetlen vagy. Most a legszívesebben megölelnélek - mondta.
- Még van fél óra edzésig, ha összekapod magad és megszeged az összes sebességhatárt, akkor ideérsz - ajánlottam fel, mire felkacagott.
- Inkább nem kockáztatok. Majd este bepótolom.
- Így viszont lehet, hogy én megyek haza gyorsan.
- Csak nem beindítottam a fantáziádat? - kérdezte ártatlanul, de túlságosan jól ismertem már.
- Hagyjuk, mielőtt tényleg kocsiba ülök - kértem. - A főnöktől már elkértelek a hétvégére. Este találkozunk - búcsúztam.
- A legrosszabbra készülj - figyelmeztetett somolyogva, mire elmosolyodtam.
- Már alig várom - nevettem, miközben kinyomtam a telefont.

Edzésen Cris lőtt nekem kapura, néha büntetőket, néha szabadrúgást. Marcelo időközben megunta a saját feladatát és úgy döntött, engem szórakoztat egy kicsit. Gép éppen akkor tette le a labdát, majd hátralépet párat és megállt terpeszben, ahogy minden szabadrúgás előtt teszi. Mögötte pár méterrel a csapat bolondja ugyanezt tette, csak kissé elnagyolt mozdulatokkal, kifigurázva barátját. Nem bírtam megállni röhögés nélkül, ezért a labda úgy süvített el mellettem, hogy meg se mozdultam. Cris kérdőn nézett rám, aztán látva, hogy nem bírom abbahagyni a nevetést, megfordult. Marcelo még mindig ugyanabban a pózban állt, ahogy "elrúgta" a labdát, elég hamar lebukott. A két őrült kergetni kezdte egymást, de nem tartott sokáig a hülyeségünk.
- Cristiano, Marcelo, befejezni! Iker, ha még egyszer meglátom, hogy meg se mozdulsz a labdáért, harminc körrel fejezed be az edzést! - üvöltött át Mourinho a pályán, akinek természetesen feltűnt, hogy nem végezzük a dolgunkat.
Mielőtt visszafordult volna a többiekhez, láttam, hogy azért egy halvány mosoly fut át az arcán. Nem volt miért panaszkodnia. Mióta kikaptunk a Barcelonától, az összes meccsünket megnyertük. A következő mérkőzésünk hét közben lesz, de addig még van idő, így kivételesen elnézte nekünk a jókedvünket.
Miután végeztünk, kifulladva vonultunk be az öltözőbe. Lehuppantam Sese mellé, aki félhangosan énekelt, miközben öltözött. A refrénnél csatlakozott hozzá Pepe is, kisebb koreográfiát alkotva a dalhoz. A különbség annyi volt kettejük között, hogy Sergio tényleg tud énekelni, Pepe viszont csak keresgélte a hangokat.
- Pepinho, belezavarsz a koncertembe - lökte oldalba Sese barátját.
- Jobb, ha megyek - dobtam bele cuccaimat a táskámba.
- Nem tetszik? - kérdezte Sese.
- Bocs, de ma még nem láttam Sarát - mosolyogtam, mire elfintorodott.
- Tudod, mit gondolok - legyintett lemondóan.
Lehet, hogy igaza van és túl romantikus vagyok. De amíg Sara szereti ezt az oldalamat, addig eszembe sincs változni.
Hazaérve sötétség és csend fogadott. Halkan felmentem a lépcsőn és benyitottam a szobánkba. Sara aludt, csak a válogatott mezem volt rajta, haja szétterült a párnán, arcán alig látható mosoly játszott. Csendben figyeltem egy ideig, elbűvölt a tökéletessége. Végül hátat fordítottam neki, hogy had aludjon nyugodtan, de ekkor megmozdult. Nyújtózott egyet, oldalra fordította a fejét és kinyitotta szemeit. Mikor eljutott a tudatáig, hogy éppen ki akarok menni, elmosolyodott.
- Remélem jó okod van rá, hogy nem akartál felébreszteni - nyújtotta ki felém a kezét.
Késlekedés nélkül szeltem át az ajtó és az ágy közötti pár métert, megragadtam a derekát és finoman bentebb toltam, majd felé másztam.
- Ugye tudod, hogy én ebben még játszani akartam? - markoltam meg a felgyűrődött ruhadarabot a csípőjén.
- És nem fogsz?
- Nem hiszem, hogy jó állapotban lesz a ma éjszaka után - csúsztattam kezem a mez alá. - Nincs rajtad melltartó - suttogtam rekedten.
- Tényleg? - nézett rám olyan ártatlanul, hogy az már a szemtelenség határát súrolta. - Lehet, hogy nem csak az nincs - túrt a hajamba, miközben ajkai az arcomat érintették.
Mikor leesett, mire gondolt, elkerekedett szemekkel meredtem rá. felhúzta szemöldökét, várva, mit teszek. A következő pillanatban már távolítottam is el róla a felesleges anyagot. A nagy igyekezetben tényleg sikerült elszakítani a mezt, de abban a pillanatban ez érdekelt a legkevésbé, sokkal inkább Sarára koncentráltam, aki tényleg nem viselt semmit alatta. Halk sóhaj hagyta el a számat tökéletes teste láttán, mire magához húzott és megcsókolt...

×××

A repülő finom zökkenéssel landolt a kifutón, úgyhogy Sara felemelte fejét a vállamról, kinyújtóztatta elgémberedett végtagjait. Rámosolyogtam és egy futó csókot nyomtam az ajkaira, aztán felálltam és kiléptem a közlekedő folyosóra. 

Hunyorogva szálltunk ki a gépből, a verőfényes napsütés szokatlanul hatott a madridi január után. Fogtunk egy taxit, ami elvitt minket a hotelig. Sara közben kitűnően szórakozott rajtam és a nemlétező angoltudásomon, hiszen a sofőr természetesen felismert és kérdezett néhány dolgot, amit nem értettem. Végül megszánt és fordított nekem, de a szemén láttam, hogy magában nevet.

Miután kifizettem a fuvart és felkaptam a cuccainkat, Sara nem bírta tovább és kitört belőle a kacagás.

- Ne mond, hogy eddig nem tudtad! Nyáron komolyan nem tűnt fel, hogy csak spanyolul beszéltem mindenkivel Amerikában? - öleltem át a vállát.

- Nem, tényleg nem tudtam. Vigyázz, ki fogom használni, hogy ebben jobb vagyok nálad - nevetett rám.

- Nagyon szemtelen vagy mostanában - borzoltam össze a haját, majd beléptünk a hotel ajtaján, úgyhogy abbahagytuk a hülyéskedést és próbáltunk felnőttek módjára viselkedni.

Mikor beléptünk a szobába, egy pillanatra mindkettőnknek elállt a lélegzete.

-Húú - foglalta össze tömören a látványt.

A legfelső emeleten voltunk, az erkélyről elénk tárult az esti Johannesburg látképe. Megállt az ablak előtt, én pedig hátulról átöleltem és együtt gyönyörködtünk a panorámában.

- Még csak egy fél órája vagyunk itt, de már most imádom. Köszönöm! - fordult meg a karjaimban.

- Igazán nincs mit - fektettem állam a vállára, miközben közelebb húztam magamhoz. - Mit csináljunk holnap?

- Úgy hallottam, van itt egy stadion, ahol a világbajnoki döntőt rendezték... Volt ott valami csók is, bár a részleteket már elfelejtettem - mosolygott. - Elmehetnénk például oda.

- Olyan bolond tudsz lenni néha - csókoltam meg.

Már ekkor tudtam, hogy az elmúlt napok fekete felhője, ami folyamatosan ott lebegett a fejünk felett, már rég messze jár. Teljesen biztos voltam benne, hogy ezután minden rendben lesz, a Sara szemében játszó érzések végleg meggyőztek. 

Másnap béreltünk egy kocsit, mivel a stadion kicsit messze volt, nem akartunk taxizni. Mikor kiszálltunk a létesítmény előtt, elárasztottak az emlékek. Pár pillanatig mozdulatlanul szemléltem a döntő helyszínét, magamban újraéltem életem egyik legszebb napját.

Belépve a pályára kissé meglepődtem, sokkal nagyobb nézőtérre emlékeztem. Felnéztem a játékoskijáró feletti részre, ahol felemeltem a kupát.

- Azt hiszem, tudom, mi jár most a fejedben - kulcsolta Sara karjait a nyakam köré.

Mosolyogva néztem le rá, majd a pálya közepét vettük célba. A kezdőkörben álltam, Sara pedig körülöttem lézengett, mikor hirtelen a karjánál fogva magamhoz rántottam.

- Mit csinálsz? - suttogta.

- Eszedbe juttatom a csókot - válaszoltam, mintha ez magától értetődő lenne.

Lehajtotta a fejét, de ez sem akadályozott meg abban, hogy puszit nyomjak először az arcára, majd a szájára.

- Visszaértek az emlékeid? - kérdeztem.

- Tökéletesen - ölelte át a nyakam, miközben elpirult.

A stadionban természetesen mások is voltak rajunk kívül, akik kíváncsian fürkészték párosunkat. Tudtam, hogy Sara ezért van zavarban, de túl jól szórakoztam ahhoz, hogy abbahagyjam.

Ajkam a nyakára szorítottam, ő pedig félig kétségbeesetten, félig nevetve próbálta lefejteni magáról kezeimet.

- Iker, már mindenki minket néz! - suttogta a fülembe.

- Hadd nézzenek - nyomtam egy utolsó csókot a homlokára, aztán elengedtem.

- Ezt még visszakapod - próbált fenyegetni, de nem tudtam komolyan venni.

- Szeretlek - szakítottam félbe, mire arcvonásai ellágyultak.

- Én is szeretlek - kulcsolta össze ujjainkat. 

Nagyon kellett mindkettőnknek ez a szabad hétvége, nem csak azért, hogy helyreálljanak a dolgok kettőnk között. Mindketten teljesen beletemetkeztünk a munkába, jó volt újra felszabadultan szórakozni, senkitől nem zavartatva kicsit újra szerelmes kamasznak lenni.

Sziasztok!
Remélem, tetszik az új rész :) Az a helyzet, hogy jövőhéten nem tudok frisset hozni, nem leszünk itthon. 

A másik dolog, amit mondani akarok, hogy gondolkoztam néhány dolgon. A szemfülesebbek észrevehették, hogy kissé megkevertem az időrendet, hiszen a johannesburgi látogatás igazából 2011 nyarán történt... Nagyon egyszerű okom van rá: egy év telt el a történetben és a valóságban is és ez már a 40. fejezet. Nem kell nagy matekosnak lenni hozzá, hogy kiszámoljuk mennyit kéne még írnom, hogy utolérjem a valóságot. Szóval úgy döntöttem, hogy szabadjára engedem a fantáziámat, összekeverem az időrendet és kissé nagyobb léptekkel fogok haladni. Még nem tudom, mennyire lesz drasztikus, ez még csak a fejemben van meg. Majd ha hazaértünk, összeírom, hogy mit akarok mindenképp beleírni. Nem tudom, mit szóltok hozzá, de higgyétek el, jobb lesz így. Mostanában elég nehezen jön össze néhány fejezet. Rájöttem, hogy mi az oka: tudom, hogy miről kellene írnom, és azt is tudom, hogy miről szeretnék írni, de a kettő nem minden esetben egyezik meg. Remélem, ez majd változtat rajta és megint minden oké lesz.

Ennyit akartam, két hét múlva jövök az új résszel :)

Csanna

u.i.: akit érdekel, a tumblr oldalam: http://footballandetc.tumblr.com/  (vigyázat, csak foci rajongóknak!)

39. fejezet

Ez a 126. verzió, rengetegszer töröltem ki, írtam újra, csak hogy újra kitöröljem. A fejemben volt egy terv, ami leírva nagyon nem tetszett, ezért kellett ennyi idő, hogy újrafogalmazzam. Még mindig nem tökéletes, de már nem akartam újra nekikezdeni :) 

Szörnyű éjszakám volt, szinte alig aludtam valamit. Átkoztam magam a hülyeségemért, amiért elengedtem, amiért nem mentem utána. Szinte csak forgolódtam, ami meg is látszott rajtam reggel. Az arcom nyúzott volt, a szemem alatt karikák éktelenkedtek.

- Te jó ég Iker, ugye nem...? - fogadott Sese, mikor meglátott.

- Nem, vagyis nem tudom.

Erre mindenki kérdőn nézett rám, mire elmagyaráztam, mit csináltam.

- Igazad volt - mondta Ricky. - Jobb ez így, ha nem mondod ki, nem hiszem, hogy kibírta volna a kapcsolatotok.

- Nélküle meg én nem bírom ki - dőltem hátra és fejem a falnak döntve lehunytam a szemem. 

- Akkor ezért hívott tegnap éjszaka... - motyogta Cris félhangosan.

- Sara hívott? Mióta van meg neki a számod? - néztem fel kíváncsian.

- Iker, attól még, hogy nem tudsz róla, Sarát én régebb óra ismerem, mint te.  Imádom idegesíteni - eresztett meg egy futó mosolyt. - Mindegy, ma vettem észre, hogy hívott, tegnap... mást tanulmányoztam - vigyorodott el, mire megráztam a fejem.

- Erre nem vagyok kíváncsi. De miért hívott?

- Gondolom, hogy jöhet-e hozzám aludni - vont vállat.

- Mondj még ilyeneket, már így is bűntudatom van.

Fogalmam sem volt, hogy mi van Sarával, hol töltötte az éjszakát, mit csinál most és ez kikészített. Idegességemet a többieken vezettem le, akik szerencsémre tolerálták a dühkitöréseimet és az ingadozó minőségű munkámat. Mourinho kevésbé volt ennyire elnéző, őt nem érdekelte, hogy mi történt a magánéletemben, maximális teljesítményt várt el tőlem.

Hazaérve kihunyt bennem az a minimális remény is, hogy vár rám és ez az egész semmivé lesz. Az órára nézve benyomtam a TV-t, de csalódnom kellett. Ezúttal nem ő mondta a híreket. Ez lett volna az utolsó szál, amibe kapaszkodhatok, de ezek szerint nem ment be dolgozni. Hol van? Miért nem ment be? Hol töltötte az éjszakát? Ezernyi kérdés kavargott a fejemben, de nem kaptam választ.

×××

Három nap telt el. Semmit nem hallottam róla. Hívtam, de nem vette fel, utána pedig ki volt kapcsolva. Legszívesebben felpofoztam volna magam. Tudtam, hogy nagyon megbántottam. Miért engedtem el? Miért nem álltam oda az ajtó elé, miért nem húztam vissza? Valahol mélyen tudtam, hogy helyesen cselekedtem, de túlságosan aggódtam ahhoz, hogy ezt belássam.
Egész nap szakadt az eső, olyan szinten, hogy képtelenség volt edzést tartani. Az időjárás hűen tükrözte a lelkiállapotomat, némán figyeltem, ahogy Mourinho a Levante elleni meccs taktikáiról magyarázott. Most kivételesen örültem, hogy a rossz idő miatt hamarabb hazaengedtek minket, folyamatosan magamon éreztem a csapattársaim aggódó pillantását, ami egy idő után kezdett frusztrálni.
Tiszta víz lettem, mire beértem a házba, pedig csak a kaputól kellett elsétálnom az ajtóig. Ledobtam magamról a kabátot, aztán mikor megfordultam, megkövültem. Ott állt, kezében egy törülközővel, amivel valószínűleg a haját próbálta megszárítani és ugyanolyan döbbenten nézett rám, mint én őrá. Nem tudom, ki döbbent meg jobban: én, hogy itthon van, vagy ő, hogy máris hazaértem. A következő másodpercben kiesett a kezéből a törülköző és a nyakamba vetette magát. Hevesen kulcsoltam karjaimat dereka köré, ki akartam használni minden pillanatot, amit összefonódva tölthettünk.
Fogalmam sem volt, mikor jött haza, mi a döntése, ez az ölelés csupán egy érzelemkitörés vagy tényleg van még remény. Úgyhogy még közelebb húztam magamhoz, lehajtottam a fejem, hogy arcom a nyakába temessem. Így álltunk, megdermedve a végtelenségben, a bizonytalanságban, mégis tökéletes volt.
Valami nedveset éreztem végigfolyni a bőrömön, ekkor jöttem rá, hogy sír. Halk, nyugtató szavakat suttogtam a fülébe, finoman ringattam és a haját simogattam. Végül a csendet csak a szaggatott lélegzetvételei törték meg, hagytam, hadd adja ki magából a könnyeit.
Talán soha nem volt még ennél bensőségesebb pillanatunk. A bizonytalanságban lebegve, egy hatalmas veszekedés után, a jövőt még nem ismerve öleltük egymást, csak a jelen számított. Szavak nélkül is tudtam, hogy most szüksége van rám, ő pedig érezte rajtam, hogy nehéz napok vannak mögöttem.
Végül kezeit finoman a mellkasomra helyezve eltolt magától és rám nézett. Tekintete könnyes volt, teli ezernyi érzelemmel, amiket képtelen voltam megfejteni.
- Ne haragudj! - suttogta. - Nem akartam kiborulni - törölte le könnyeit.
Két kezem közé fogtam arcát és fürkészve próbáltam megfejteni a szemében tükröződő érzelmeket. Hüvelykujjammal végigsimítottam járomcsontján, aztán hátráltam egy lépést és kérdőn felvontam a szemöldököm. Sara tudta, mire várok, úgyhogy sóhajtva beletúrt vizes hajába. Úgy tűnt, nehezen tudja elkezdeni, ami megijesztett.
- Nem így terveztem - mosolyodott el végül. - Azt hittem, később jössz és lesz időm elkészülni. Hogyhogy itthon vagy? - kérdezte kíváncsian.
- Bokáig áll a víz a pályán, ez még a vízelvezető rendszernek is sok egyszerre. Mourinho a létező összes ábrát felrajzolta, amit holnap alkalmazhatunk, úgyhogy elengedett minket. Szóval...? - tértem vissza ahhoz, ami tényleg érdekelt.
- Oké, figyelj, nem fogok hazudni, elmondom az egészet. Nagyon fájt, amit mondtál, miszerint csak a pénz miatt vagyok veled. Azt hiszem, főleg e miatt rohantam el. Úgy éreztem, hogy félreismertük egymást és mikor azt mondtad, hogy esetleg be kéne fejeznünk, megijedtem. Gyáva voltam, elfutottam a probléma elől, pedig mindkettőnknek egyszerűbb lett volna, ha maradok és megbeszéljük. Úgy döntöttem, hazamegyek, szükségem volt egy kis időre. Anya finoman szólva meglepődött, mikor éjfél körül beállítottam. Azonnal látta rajtam, hogy valami nincs bennem, szóval átbeszélgettük az éjszakát. Mindent elmondtam neki. Hogy az elmúlt héten folyamatosan veszekedtünk, hogy későn érsz haza, meg az utolsó vitát is. Ő pedig segített, hogy tisztán lássam a dolgokat. Azt mondta: "Iker helyében én is ezt tettem volna. Miért akarsz még ennél is nagyobb szerelmi vallomást tőle? Képes lenne lemondani rólad, csak hogy találj valakit, akivel tényleg boldog lehetsz. Te meg elrohansz..." Átgondoltam és beláttam, hogy igaza van. Ha nem bizonyítottad már be milliószor, hogy szeretsz, akkor azt aznap este megtetted, de én természetesen túl hülye voltam ahhoz, hogy észrevegyem. Ne haragudj rám, most már látom, hogy milyen idiótán viselkedtem. A múlt hét elején anyáék aláírták a válási papírokat, úgyhogy hivatalosan is szétment a családom. Nem mondtam el, mert túlságosan fájdalmas volt, de így csak gyűlt bennem a feszültség. Úgy éreztem, nincs egy biztos pont sem az életemben. Zavart, hogy nem tudok hízni, jött ez a válás, év végi hajtás a munkahelyen, minden összejött és rajtad vezettem le. Utólag már látom, hogy te minden egyes nap jöttél, segítettél megnyugodni, ha kikészültem, szó nélkül tűrted a kitöréseimet. Akkor viszont nem vettem észre. Csak annyit láttam, hogy te is soká érsz haza, kevesebbet beszélünk, többet veszekszünk és csak egy dolog jutott eszembe lehetséges megoldásként. Mindig is féltékeny típus voltam, de próbálom magam visszafogni, mert tudom, hogy téged zavar. Elkezdtem kételkedni. Tényleg edzésen vagy? Tényleg a barátaiddal találkozol? Nem tudok mást mondani, csak hogy sajnálom. Tudom, hogy feleslegesen csinálom a cirkuszt ilyenkor, úgyhogy kérlek, üss le legközelebb - mosolyodott el.
- Legközelebb? - kérdeztem egyre szélesedő mosollyal.
- Igen. Az elmúlt három napban rájöttem, hogy mi az, ami tényleg fontos az életemben, hogy mik a prioritásaim. Mindig is olyan lány voltam, akinek a családja a legfontosabb. Ez most is így van, csupán a családom kibővült egy fővel. Veled - nézett mélyen a szemembe.
Kitártam a karom, ő pedig gondolkodás nélkül ölelt át, arcát a mellkasomba temette.
- Imádlak! - suttogtam egyszerűen, mire felkuncogott és puszit nyomott a nyakamra. - Kell egy biztos pont? Itt vagyok én. A többit megoldjuk.
Összeérintettem az orrunkat, majd lassan megcsókoltam. Egyszerre sóhajtottunk fel, az elmúlt napok hiánya mindkettőnkben nyomott hagyott. Egyik keze a hajamba vándorolt, így húzott még közelebb magához, miközben a másikkal a hátamat simogatta.
Nem volt hosszú csók, de tele volt érzelemmel. Végül Sara elhúzódott és egy utolsó, lágy puszi után a nappaliba húzott. Összeráncolt szemöldökkel néztem körül. A földön egy hatalmas doboz feküdt, ami dugig volt gyertyával, az asztal meg volt terítve, a konyhából pedig isteni illatokat éreztem.
- Mondtam, hogy másképp terveztem - magyarázta Sara értetlen tekintetemet látva.
Mikor megértettem, mit akart, megragadtam a karját, magamhoz húztam és belecsókoltam a nyakába, mire nevetve felrántotta a vállait.
- Tudod mit? Most mindketten lezuhanyzunk, mert te is vizes vagy még, meg én is, aztán segítek megcsinálni - mutattam körbe.
- Közös fürdés? Akkor nem lesz vacsora - túrt a hajamba.
- Két fürdőszoba van - hajoltam a füléhez. - Először vacsorázunk, utána jön a desszert - mosolyogtam rá, mire kissé csalódottan felsóhajtott.

Sokáig áztattam magam a meleg víz alatt, miközben folyamatosan mosolyogtam. Jól esett, hogy Sara bocsánatot kért, és minden rendeződött. Az utolsó mondata, miszerint már engem is a családja részének tekint, folyamatosan a fülemben csengett.
Fél óra múlva úgy gondoltam, eléggé átmelegedtem már ahhoz, hogy ne legyek beteg, úgyhogy magam köré tekertem egy törülközőt. Kilépve a fürdőből felszaladt a szemöldököm, ugyanis valami arab zene szólt a konyhában. Mikor megláttam Sarát, elállt a lélegzetem. Egy bő pólót viselt, ami szabása miatt szabadon hagyta a hasát, hozzá pedig egy szűk nadrágot vett fel, ami szintén nem sok dolgot bízott a képzeletemre. Ajkamba harapva dőltem neki az ajtónak, miközben figyeltem. Háttal állt nekem, így nem tudta, hogy ott vagyok, zavartalanul táncolt tovább. Tekintetemet csak úgy vonzotta csípője lágy mozgása, soha nem mondta, hogy tud hastáncolni. Halkan mögé léptem és átöleltem a derekát, mire ugrott egyet. Ahogy tenyerem meztelen bőrére simult, szikrák ezrei kezdtek pattogni kettőnk között.
- Van még valami, amit nem tudok rólad? - húztam végig orromat nyaka vonalán.
Mosolyogva fordult meg a karjaimban, kacér mosolyát látva pontosan tudtam, hogy nem úszom meg ennyivel. Igazam lett, ajkát az enyémre szorította, miközben csípője újra megmozdult, gondosan ügyelt arra, hogy folyamatosan az ágyékomat súrolja. Arcom a hajába temettem, hogy elfojtsam halk nyögésem, aztán összeszedtem a megmaradt önuralmam és elszakadtam tőle.
- Boszorkány - túrtam a hajamba nevetve. - Élvezed, mi?
Sara boldogan kacagott, miközben visszaért a konyhába, hogy elkészítse a vacsorát. A fejemet rázva kezdtem el kirakni a gyertyákat, ő viszont nem hagyta.
- Majd én megcsinálom. Ez az én meglepetésem lett volna, ne dolgozz helyettem - lökött finoman a kanapé felé.
- Most nézzem, ahogy te dolgozol, én meg ne csináljak semmit? - tártam szét a kezem.
- Pontosan - villantott rám egy széles mosolyt.
- Várj! - kaptam utána, mikor vissza akart menni. - Én is sajnálom. Nem kellett volna azt mondanom...
Kezét a számra tapasztotta, hogy elhallgattasson és lágyan rám mosolygott.
- Semmi baj - suttogta.

Tökéletes este volt. A vacsora után, a gyertyák pislákoló fénye mellett beszélgettünk. Sara a kanapén ült, én pedig végigdőltem rajta és fejem az ölébe hajtottam. Ujjaival a hajamat birizgálta, miközben mindenről beszélgettünk, ami eszünkbe jutott. Néha vidáman, néha komolyan. Kimondatlanul is ott lebegett a levegőben, hogy ezentúl más lesz. Egyikünk sem akarta még egyszer végigcsinálni az elmúlt napokat, véglegesen tudatosult mindkettőnkben, hogy szükségünk van a másikra.
Talán több ilyen estére lenne szükségünk, mikor senkitől sem zavartatva, csak ketten lehetünk. Tekintetünk találkozott, gyönyörű szemében ugyanazt láttam, amit én is éreztem. Felültem, hogy összeilleszthessem ajkainkat, a következő pillanatban lábait a derekam köré fonta, így felálltam és felsétáltam vele a szobánkba...

×××

Az első közös karácsonyunk szó szerint a szeretet ünnepe volt. Sergio megállapította, hogy "romantikusabbak és nyálasabbak vagyunk, mint valaha", vagyis minden a lehető legnagyobb rendben volt. Szenteste, ajándékok, majd a karácsony két napja a két szülőnél. 

Szilveszter után két nappal a srácokkal szerveztünk egy közös bulit, közvetlenül az év első edzése előtt. Sara még javában készülődött, mikor én már kabátban álltam az ajtóban.

- Jössz? - léptem vissza.

- Öt perc! - szólt ki a fürdőből.

- Az előbb is annyi volt - nevettem el magam.

Végül megérte a várakozás, fantasztikusan nézett ki.

- Remélem tudod, hogy a srácok fele szingli, neked viszont vőlegényed van - nyomtam egy puszit a szájára, mikor elindultunk.

Válaszul egy szenvedélyes csókot kaptam, ami tökéletesen megfelelt.

- Irina ott lesz? - kérdezte a kocsiban.

- Biztos, most éppen itthon van.

- Szuper - fintorgott, ami meglepett.

Eddig úgy tűnt, a legtöbb barátnővel, feleséggel jóban van, néhányukkal kifejezetten szoros volt a kapcsolata.

- Nem kedveljük egymást annyira - motyogta, de nem mondott róla többet.

Mikor leparkoltam Cris háza előtt - hol máshol lenne a buli? -, már a legtöbb csapattársam ott volt.

- San Iker, neked elnézem, ha késel - vágott hátba Gép, mikor kinyitotta az ajtót, aztán mosolyogva nézett mögém.

- Sarita, te még most is pimaszul csinos vagy - köszöntötte Sarát két puszival.

Meglepve konstatáltam, hogy tényleg jól ismerik már egymást, rólam szinte meg is feledkezve merültek beszélgetésbe. Kiszúrtam Sesét és megindultam felé.

- Iker, na végre! Hol hagytad Szívszerelmed? 

- Sarát - mosolyogtam rá. - Crisszel beszélget - böktem az ajtó felé.

- Honnan ismerik egymást?

- Fogalmam sincs - vontam vállat. - Irina itt van?

A következő pillanatban az orosz szépség megállt előttem és üdvözlésül megpuszilt. Ennyi volt az összes kommunikáció köztünk, mivel én nem tudtam angolul, ő pedig még nagyon kezdő volt a spanyolban. Legnagyobb meglepetésemre cseppet sem kedves pillantást vetett Sara és a barátja felé. 

Fogalmam sem volt, mi lehet a feszültség oka a két lány között, de egész este nem voltak egy társaságban, feltűnően kerülték egymást.

- Hol van Junior? - kérdezte Sara, miközben a rendelt kajákat ettük.

- Anya elvitte. Nem neki való ez - intett Laráék felé, akik már percek óta össze voltak tapadva. - Jössz táncolni, Sarita? - nyújtotta kezét Sara felé, aki nevetve bólintott, majd egy puszit nyomva az arcomra felállt és követte Cristianot.

Magamon éreztem Nagore pillantását, úgyhogy kérdőn felé fordultam

- Mikor lesz az esküvő? - kérdezte.

- Még nem beszéltünk róla. Annyit tudok, hogy Sara nyári esküvőt szeretne. 

Tovább beszélgettem a fiúkkal, mikor egyszer csak Sese megbökött.

- Én a helyedben kezdenék féltékeny lenni - intett finoman Saráék felé.

Összevont szemöldökkel figyeltem őket egy darabig. Sara karjait Cris nyakai köré fonta, Gép kezei pedig Sara csípőjén pihentek. Szorosan összesimulva táncoltak, néha Cristiano lehajolt, súgott valamit Sara fülébe, mire ő felnevetett. Nem tudtam, mit gondoljak. Crisnek ott van Irina, Sara meg engem szeret, mégis többnek tűnt ez az egész, mint egy egyszerű tánc. Valahogy bensőségesebb volt, valószínűleg csak ők ketten tudták, mi is van igazából köztük, de egyre több csapattársam nézett rájuk összeráncolt homlokkal, aztán a következő pillanatban rám néztek. Úgy gondoltam, ideje közbelépni. Felálltam és a lehető legtermészetesebben odasétáltam hozzájuk. 

- Lekérhetem? - nyújtottam a kezem, mire Cris elengedte Sarát.

Ahogy kezeim a dereka köré kulcsoltam, lábujjhegyre állt és lágyan megcsókolt. Viszonoztam, de mindketten éreztük, hogy ez most nem az a szokásos csók. Túlságosan is bizonyítani akartuk mindketten, hogy nem történt semmi. Sara tekintete az enyémet kereste, én azonban először Irinára néztem, aki az egyik sarokban magarázott valamit Cristianonak, láthatóan elég idegesen. Sara követte a pillantásom, aztán egy mély sóhaj kíséretében fejét a mellkasomnak döntötte.

- Megyünk? - kérdezte.

- Igen - feleltem, hiszen tudni akartam, mi ez az egész.

- Sarita, már mész is? - kiáltott felénk Cris, mire bólintottunk. - Ne már, ne foglalkozzatok Irinával. Csak nosztalgiáztunk kicsit a... régi szép emlékeken ugye, kislány? - vigyorgott Sarára.

Először az idiótán mosolygó csatárra néztem, aztán a mellettem álló lányra, aki láthatóan egy kanál vízben meg tudta volt fojtani Crist. Valami motoszkált az agyam hátsó részén, de nem akartam tudomást venni róla. 

Sara némán, mindössze a pillantásával üzent valamit Ronaldonak, akinek lefagyott arcáról a mosoly, gyorsan kezet fogott velem és eltűnt.

A kocsiban mindketten szótlanok voltunk, de teli volt a levegő feszültséggel. 

Mikor már azt hittem, hogy minden rendben lesz, kiderült, hogy mégsem. És ekkor még fogalmam sem volt arról, hogy mégis mivel kell majd szembesülnöm.

Sara ruhája

38. fejezet

Jó olvasást, minden más a végén :)

Sóhajtva néztem Sara után, és próbáltam rájönni, hogy mikor történt mindez. Múlt héten még minden a legnagyobb rendben volt, legalábbis én nem vettem észre semmit. Eljött velem Németországba, mikor megkaptam az Aranykesztyűt, eljött a jótékonysági meccsre, amit az alapítványommal szerveztünk. Ezen a héten azonban nem volt olyan nap, hogy ne veszekedtünk volna. Az ominózus Luciana Salazar eset óta nem volt vitánk a féltékenység miatt, nem gondoltam, hogy újra előjönne a téma. Azt hittem, akkor tisztáztam a dolgokat, de ezek szerint mégsem.

Az egész hétfőn kezdődött, mikor kissé későn értem haza. A srácokkal edzés után beültünk egy bárba, hogy beszélgessünk még egy kicsit. Nem gondoltam, hogy baj lesz belőle, ráadásul üzentem is neki, hogy nem megyek még. Mégis, mikor hazaértem, mérgesen fogadott.

Napok óta ezt játsszuk, ha nem érek haza időben, áll a bál. Ráadásul feltűnt, hogy ha otthon hagyom véletlenül a telefonomat, nem mindig van a helyén. Persze, lehet, hogy csak pakolászott, de a viselkedéséből egész másra következtettem.

Úgy gondolom, hogy általában én vagyok az, aki nyugodtan kezeli a helyzetet, én kezdem a békülést. Most azonban hagytam, hagy puffogjon, hiszen tényleg nem tehettem semmiről. Most éppen az volt a baj, hogy estére találkozót beszéltem meg Biciékkel, fogalmam sincs, miért kapta fel ezen a vizet, hiszen kedveli őket.

Összepakoltam a cuccom edzésre, aztán lassan felsétáltam a lépcsőn.

- Mennem kell, majd este jövök - dugtam be a fejem az ajtón.

Sara felemelte a fejét, egy hosszú pillanatig szótlanul fürkészett, aztán mintha megenyhült volna egy kicsit, mert halvány mosollyal az arcán bólintott. 

Értetlenül megráztam a fejem. Egyszerűen nem értettem, most hirtelen mitől békült meg. Kezdtem megérteni Sergio problémáját a női logikával kapcsolatban.

Mikor beléptem az öltözőbe, Sese vigyorgó fejével találtam szembe magam.
- Ikeeer! - nevetett rám.
- Mi történt? - vontam fel a szemöldököm, miközben levágtam magam a padra.
- Kösz a tippet - csapott a vállamra, láthatóan teljesen fel volt dobva.
- És elmondod, hogy minek örülsz ennyire, vagy még nézzem az idióta fejed? - eresztettem meg egy félmosolyt.
- De jó kedved van - fintorgott. - Lara hazajött... - kezdte. - És megfogadtam a tanácsod, közben felnőttem, úgyhogy most minden rendben kettőnk között - mondta elégedetten.
- Örülök - bólintottam.
Tényleg jó volt újra látni a régi Sesét, aki idióta poénokat süt el minden percben és ontja magából a hülyeséget. Azonban nem tudtam felhőtlenül örülni, hogy minden rendben van vele. Tele volt a fejem Sarával és a veszekedéseinkkel, nagyon rossz előérzetem volt.
- Mi van veled? - lépett elém Xabi.
- Semmi, jól vagyok - sóhajtottam, aztán kiléptem az öltözőből és magányosan kezdtem a bemelegítést. Magamon éreztem a többiek pillantását. Nem volt köztünk titok, napi szinten találkoztunk, azt is tudtuk a másikról, amit nem akartunk, így nyilvánvaló volt, hogy ki fogják szedni belőlem. A baj csak az volt, hogy én sem tudtam pontosan, mi a helyzet.
Először Sergio kérdezett rá - természetesen.
- Minden rendben? - pillantott rám és tőle szokatlan módon ezúttal nem követte kérdését semmilyen beszólás.
- Nem tudom - sóhajtottam. - Tényleg fogalmam sincs.
- Mi történt? - próbálkozott.
- Összevesztünk. Sokadjára. Megint féltékeny, már kezd elegem lenni belőle. Soha nem adtam neki okot rá.
- Minden nő féltékeny, ez beléjük van kódolva. Ne szenvedj már miatta - lökött meg.
- Nem Serg, ez nem olyan. Szerinted normális, hogy kiakad, ha nem érek haza pontosan abban az időben, amit mondtam? Ha nem akarja, hogy találkozzak a legjobb barátaimmal? Ha... belenéz a telefonomba? Nem Sese, ez már túlmegy a normális féltékenységen. És az a legrosszabb, hogy tudom, ez így nem jó, tennem kéne valamit, de egyszerűen nem engedi, hogy elmondjam. Nem akar meghallgatni. Sese, ha ez így megy tovább...
- Ne! Ki ne mondd! - szakított félbe. - Iker, ti vagytok Spanyolország álompárja. És nem csak azért, mert mindketten híresek vagytok és hogy összejöttetek, tele van veletek a sajtó. Teljesen mindegy, a nap melyik pillanatában látnak titeket együtt, mindig süt rólatok a szerelem. Mosolygásra késztetitek az embereket. Ennek nem lehet csak úgy vége, nem tudnátok azt mondani, hogy "oké, szép volt, de itt most vége". Ismerek évek óta és komolyan mondom, hogy soha nem voltál még annyira rendben, mint mióta együtt vagytok. Beszéld meg vele, biztos, hogy van megoldás. Lennie kell, ti összeilletek - magyarázott hevesen gesztikulálva.
- Szeretném, ha lenne. Az a kérdés, hogy ő is akarja-e - mondtam halkan.
- Ne kombinálj, állj oda elé és kérdezd meg tőle!
- Ha meghallgatna - fintorogtam.
- Pont most akartam mondani, hogy menjünk el valahova négyen, de akkor mindegy. Először rendezzétek a dolgot.

Ez volt az első olyan este, mikor nem volt kedvem hazamenni. Nem akartam újra veszekedni, újra tele feszültséggel elaludni. Úgyhogy hagytam, hadd rendeljenek még egy kört a srácok, felajánlottam Bicinek, hogy hazaviszem, majd a sebességhatárt mindenhol betartva vezettem haza.
Tudtam, éreztem, hogy ma valami történni fog. Túlságosan sok feszültség gyűlt már össze mindkettőnkben, már nem tudtuk tovább tartani. Meg se próbáltam elkerülni a konfliktust, egyből a nappaliba mentem. Sara olvasott, de érkezésemre letette a könyvet. Egy pillanatra felcsillant bennem a remény, hogy ma minden rendben lesz, de végül mégis megszólalt.
- Soká jöttél - nem volt szemrehányó, de éreztem, hogy valami van a háttérben.
- Még csak tíz óra van - vágtam vissza. - És különben is, felnőtt férfi vagyok.
Felvonta a szemöldökét, majd lassan felállt.
- Oké, csak mondtam valamit, nem kell azonnal leszedni a fejem.
- Pont te mondod? - nem akartam, mégis kicsúszott a számon a megjegyzés, mire megpördült a tengelye körül és szikrázó szemekkel nézett rám.
- Ezt hogy érted?
- Sara, ne játszd az értetlent, belefáradtam ebbe a játékba. Napok óta mást sem csinálok, csak próbálom kitalálni, mi bajod van. Semmit nem tettem, mégis úgy érzem, nem bízol bennem - megint.
- Szerinted miért? Folyamatosan későn jössz haza, alig látjuk egymást, ha véletlenül mégis itthon lennél, tele van a fejed a következő meccsel, vagy a jó ég tudja, mivel. Soha nem mondod el, hova mész pontosan, hogy mikorra várjalak, csak úgy bejelented, hogy elmész. Szerinted ez normális? Tegyek úgy, mintha minden rendben lenne? Persze, hogy gondolok bizonyos dolgokra.
- Például? - támaszkodtam neki fél kézzel az ajtónak.
- Iker, ne akard megint megkerülni a dolgot! - sziszegte.
- Megkerülni? Most komolyan, szerinted ha nem vagyok itthon, egy másik nő ágyában vagyok? Tényleg ez jut elsőnek eszedbe? Te is tudod, hogy ez nevetséges! Alaptalanul vádolsz meg dolgokkal és nem elsőre. És most elegem van! - emeltem fel a hangom. - Soha nem adtam rá okot. Mióta tudom, hogy szeretlek, nem érdekel a többi nő. Kismilliószor mondtam már, hányszor kell még elismételnem? Miért nem tudsz végre megbízni bennem? Mert eleinte talán szórakoztatott, hogy féltékeny vagy, de most már rosszul esik, hogy ennyire nem ismersz. Néha már nem tudom, hogy tényleg szeretsz-e, vagy csak...
- Ne mondj olyat, amit később megbánsz - sziszegte lassan. - És még én nem ismerlek téged? Csak a pénzed miatt vagyok veled? Hát persze, nyilván. Istenem Iker, néha annyira... - emelte fel a karját, de aztán kétségbeesett mozdulattal leejtette maga mellé, nem fejezte be a mondatot.
- Ne adj okot rá, hogy ezt érezzem! - vágtam vissza. - Egy normális otthonba akarok hazajönni, nem azt akarom látni a szemedben, hogy megint kételkedsz. Nem arra, hogy a ház két legtávolabbi pontján duzzogunk. Hol van már az az idő, mikor a bejáratnál vártál? Mikor alig bírtunk ki egymás nélkül pár órát?
- Bocs, nem tudtam, hogy vannak feltételei is az együttélésnek - gúnyolódott.
- És főleg nem arra - folytattam  -, hogy a telefonomban nézed az üzeneteimet, a hívólistámat, vagy a franc tudja, mit! Sara, ez az egyetlen, amit el akartam kerülni. Ha azt kéred, hogy adjam oda, szó nélkül megteszem. De az már a kapcsolat vége, ha a másik háta mögött kutakodunk.
- Honnan tu... - kezdte, de rájött, hogy elárulta magát.
Keserűen elmosolyodtam, majd elléptem mellette.
- Ennyi, végeztünk? - fordult utánam. - Nincs több mondanivalód?
- Sara, belefáradtam. Nem tettem semmit és pont. Ha képtelen vagy ezt elfogadni, ha képtelen vagy megérteni, hogy szeretlek...
Fájdalmas volt belegondolni is, nem akartam kimondani, de muszáj volt. Ennek így már nem volt értelme.
- Bármennyire is fáj, bármennyire is el akarom kerülni, akkor azt kell mondanom, hogy hagyjuk. Ne próbálkozzunk feleslegesen, ne raboljuk egymás idejét. Talán majd találsz valakit, akinek elhiszed, hogy nincs más rajtad kívül, akit te is annyira fogsz szeretni, mint én téged. Én nem ezt akarom - mondtam gyorsan, mikor elsápadt. - Ez a legutolsó, amit szeretnék. Csak.. Hagyjuk most ezt egy kicsit, ne fárasszuk egymást tovább. Gondolkozz el azon, amit mondtam és döntsd el, hogy mit akarsz. Nevezd ezt egy ultimátumnak, vagy bárminek, ahogy akarod.
Nem csak azért mondtam ezt, hogy jobb belátásra térítsem. Tényleg így gondoltam. Tudtam, hogy ha úgy dönt, fejezzük be, átkozni fogom magamat, amiért felajánlottam ezt a lehetőséget. Sara olyan szinten a szerves része lett az életemnek, hogy képtelen vagyok nélküle tovább folytatni azt. De ez az egész már nem jó így, nem egészséges. Tudtam, hogy ha azt mondja, hagyjuk, el fogom engedni. Mert neki jobb lesz úgy és hosszú távon nekem is. De reménykedtem, hogy talán észhez tér, rájön, hogy teljesen feleslegesen cirkuszol és meg tudjuk beszélni a problémát felnőtt emberek módjára. Mert az nem állapot, hogy olyan sértéseket vágunk egymás fejéhez, amit már abban a pillanatban megbánunk, amikor kimondjuk.
Sara szótlanul állt, valószínűleg próbált rájönni, hogy tényleg komolyan mondtam-e. Talán egy pillanatra könny csillant meg a szemében, de nem voltam benne biztos, ugyanis a következő másodpercben elviharzott mellettem, fel a lépcsőn. Nem mentem utána, úgy voltam vele, hagy gondolkozzon. Arra azonban nem számítottam, hogy fél óra múlva egy megpakolt bőrönddel áll meg előttem. Most rajtam volt a sor, hogy megijedjek.
- Hova mész? - kérdeztem.
- El. Át kell gondolnom néhány dolgot.
- De miért mész el?
- Iker - ejtette ki olyan lágyan a nevemet, hogy beleborzongtam. - Komolyan azt hiszed, hogy tudnánk úgy tenni, mintha semmi nem történt volna? Holnap ugyanúgy összevesznénk valamin. Most elmegyek egy időre, nagyon szépen kérlek, hogy ne keress!
- De... - tiltakoztam, féltem, hogy nem jön vissza.
- Jobb lesz így - mondta, aztán kinyitotta az ajtót és elment.
Letaglózva álltam az előszobában, képtelen voltam megmozdulni, utána menni vagy bármi mást csinálni. Ezerszer megbántam, hogy kimondtam azt a bizonyos mondatot, ami előidézte ezt. Én nem ezt akartam. Azt akartam, hogy a közelemben maradjon, hogy láthassam az arcán, mit gondol. De így abszolút a saját döntése, és én csak a végeredményt fogom tudni. Hirtelen halál.

Tudom, hogy nem lett hosszú. A folytatás már megvan a fejemben. Írhattam volna tovább is, de nem tettem, és ennek nagyon egyszerű oka van: valahogy érzékeltetni akartam, hogy ez most tényleg komoly krízis. Ha visszanézitek, eddig nem volt sok veszekedés a történetben, ha mégis, az már abban a részben rendeződött. Ez viszont más, hosszabb, bonyolultabb, úgyhogy nem akartam egy részbe összetömöríteni, szétszedve viszont kicsit rövid lett. Remélem megértitek :)
Puszi: Csanna

37. fejezet

Tudom, hogy késtem, de higgyétek el, ebben a hónapban magamra alig van időm, nem hogy  történetre. Az elmúlt héten konkrétan végig dolgozatot írtunk, most meg ránk szakadt az érettségire jelentkezés és a fakt választás. Ezzel csak azt akarom mondani, hogyha mostanában kissé rendszertelenül fogok jelentkezni, az e miatt van.
Ettől függetlenül remélem tetszik :)
Puszi

- Iker, hova sietsz ennyire? - kérdezte Cris edzés végén.

- Vacsorázni megyünk - magyaráztam. - Bocs, srácok, majd holnap maradok tovább.

- De szombaton El Clásico - tárta szét a karját.

- Tudom, nekem is fontos ez a meccs. Egész héten erre készültem, ma egész nap itt voltam és holnap is itt leszek. Ma estére van egy asztalunk Combarroban, évfordulót ünneplünk. 

- Ja, jó, bocs. Ezt mondd, akkor nem nyaggatlak - tette fel a kezeit.

Intettem nekik búcsúzóul, aztán a parkolóba siettem. 

Sara pár perccel utánam érkezett haza, bármennyit is könyörögtem neki, hogy ne menjen vissza azonnal dolgozni, kedden már nem bírt nyugton maradni.

- Átöltözök, aztán mehetünk - nyomott egy puszit az arcomra.

- Várj! - húztam vissza. - Azt hiszem, az este meglepetés részéről le kell mondanod. El akartalak vinni egy helyre, de kiderült, hogy még nincsenek készen bizonyos dolgokkal. Nem mondom el, mi lett volna, ha kész lesznek, megmutatom.

- Semmi baj - simított végig az arcomon. - A vacsora is teljesen megfelel. Mindjárt jövök - sietett fel a lépcsőn. - Mennyire öltözzek ki? - hajolt át a korláton.

- Én így megyek - mutattam végig magamon, mire bólintott.

Tíz perccel később már jött is le, én pedig ismét elmerültem a szépségében. Sara az a lány, akinek nem kell állandón kivágott felsőket és miniruhákat hordani ahhoz, hogy szép legyen. Most is egy egyszerű farmert és pólót vett fel, így is elvarázsolt.
- Gyönyörű vagy - kulcsoltam össze az ujjainkat.
- Te meg elfogult - nevette el magát.
- Nem hiszem - húztam magamhoz egy finom csókra.

Mikor beléptünk az étterembe, a hostess azonnal az asztalunkhoz vezetett minket. Szerencsére sikerült egy viszonylag félreeső helyett találunk, így kiestünk a kíváncsi tekintetek sugarából. Az asztalon már ott volt az ajándékom, egy csokor vörös rózsa. Mikor Sara meglátta, elpirult és boldogan rám mosolygott.
- Igazán nem kellett volna - bújt az oldalamhoz. - Túlságosan elkényeztetsz.
- Megérdemled - vontam vállat, aztán kihúztam neki a széket.
- Ó, milyen figyelmes - nevette el magát, miközben leült.
Miközben a rendelést vártuk, csendesen beszélgettünk. Nem nosztalgiáztunk, nem akartuk az elmúlt egy év minden pillanatát feleleveníteni. Egyrészt azért nem, mert az étteremben teltház volt és a kapcsolatunk csak kettőnkre tartozik. Másrészt pedig mindketten pontosan tudtuk, mi minden történt ebben az egy évben, felesleges lett volna erről beszélgetni.
- Mit mondott az orvos? - kérdeztem.
- Kivette a varratokat, szépen begyógyult a seb. Most már mindent szabad.
Mikor leesett, hogy értette, elnevettem magam.
- Ezt ő mondta? Vagy rákérdeztél?
- Ő mondta - tette fel kezeit ártatlanul. - Ne nézz így rám, tényleg magától mondta.
Mosolyogva megráztam a fejem, de nem firtattam tovább a témát.
Vacsora után a közeli parkban sétáltunk egyet, már besötétedett, mire hazaértünk. Sara vízbe rakta a rózsákat, aztán lassan elém lépett és felnézett rám. Karjait a nyakam köré fonta és elmosolyodott.
- Köszönök mindent - hajolt közelebb hozzám, ajkainkat csupán pár centi választotta el.
Arcomon éreztem leheletét, szemeiben láttam a sóvárgó csillogást. Mielőtt megszüntettem volna a kettőnk közötti távolságot láttam, hogy lehunyja szemeit és kissé oldalra dönti a fejét. Mikor megcsókoltam, újra elöntött az a bizonyos, ismerős érzés, amit soha nem tudtam megszokni. Éreztem, ahogy mellkasa szaporán emelkedik és süllyed, az én testem is ugyanígy reagált minden érintésére. Keze a hajamba kúszott, miközben nyelve bebocsájtást kért a számba, amit nem késlekedtem megadni neki. Ujjai befurakodtak a pólóm alá, meztelen bőrömet simogatták, jóleső bizsergés járta át az egész testem. Egy pillanatra elváltunk egymástól, hogy levegőt vegyünk, de ajkaink a következő másodpercben újra összefonódtak.
A levegő izzott körülöttünk, a visszafojtott vágy, szerelem és szenvedély szinte kézzel fogható volt. Mielőtt azonban tovább léptem volna, meg akartam győződni valamiről.
- Bi..biztos, hogy nem lesz baj belőle? - ziháltam.
- Nyugi, már összeforrt a seb - harapta be az előző csókunktól meggypiros ajkát.
- Ígérd meg, hogy ha minimálisan is fáj, azonnal szólsz - simítottam haját a füle mögé.
Mosolyogva bólintott, mire megfogtam a kezét és felsiettünk a hálóba. Abban a pillanatban, ahogy becsuktam az ajtót, ajka újra az enyémet kutatta. Lassan hátrálni kezdtem, míg végül megéreztem az ágy szélét a lábamnak nyomódni. Ekkor hátradőltem, őt is magammal húzva, csókunkat egy pillanatra sem szakítva meg. Folyamatosan simogattuk egymást, amitől iránta érzett vágyam egyre nőtt, már-már fájt, hogy nem lehet azonnal az enyém.
Kezeivel megtámaszkodott fejem két oldalán, haja előrehullott, tincsei az arcomat simogatták. Lassan mozgatni kezdte a csípőjét, pontosan tudta, hogy ezzel az őrületbe tud kergetni. Egy idő után már képtelen voltam visszafojtani rekedt nyögéseimet, mire arcára elégedett mosoly kúszott. Egy gyors mozdulattal levette a pólóját, majd ugyanezt tette az enyémmel is. Újra előrehajolt és egy pillanatra a tekintetünk találkozott. Nem mondott semmit, de a szemében lévő érzelmek mindent elárultak, szinte égetett a pillantása. A következő pillanatban megszakította a szemkontaktust és megcsókolt. Ujjai bejárták a mellkasomat, ismeretlen mintákat rajzoltak a bőrömre. Nem sokáig élvezhettem a kényeztetését, ugyanis felült és a melltartója kapcsához nyúlt. Engedte, hogy a pántok lecsússzanak a vállán, egyre többet tárva fel melleiből. Egy pillanatig még magára szorította az anyagot, de tekintetemet látva végül megszabadult tőle. Kissé megszeppenten fürkészte arcomat, kíváncsi volt a véleményemre, hiszen a műtét után most először láttam az eredményt. Húztam egy kicsit az agyát, megpróbáltam kifejezéstelenül feküdni alatta, de nem bírtam sokáig. Finoman magam alá fordítottam, aztán kezem a melleire simítottam. Más volt, de mégis ugyanaz. Természetesen nagyobb lett és - ha lehetséges - még formásabb, mint volt. Láttam, hogy a műtéti heg már begyógyult, úgyhogy megnyugodva kezdtem el kényeztetni ajkaimmal is domborulatait. Szinte érezni lehetett megkönnyebbülését, kezeit a hajamba vezette és jólesően felsóhajtott.
- Tökéletes vagy - suttogtam a fülébe.
Legördültem róla, mindkettőnket megszabadítottam a még rajtunk lévő felesleges ruhadaraboktól, aztán derekát átölelve újra magamhoz húztam. Homlokom az övének döntöttem, szótlanul merültünk el egymás tekintetében.
- Szeretlek! - sóhajtott végül és lehajtotta a fejét.
- Én is téged. Nagyon - nyomtam egy puszit az ajkaira, miközben kezem egyre lentebb kalandozott.
Mikor végül elértem legérzékenyebb pontját, mindketten felsóhajtottunk. Lassan ingerelni kezdtem, mire hajamba markolt és pillantása fogva tartotta az enyémet.
Amire nem számítottam, az az volt, hogy másik kezével ő is befurakodott kettőnk közé, megtalálta már tettre kész férfiasságomat és kényeztetni kezdett.
Sóhajaink keveredtek, egyre hangosabban lettek, végül nem bírtam tovább és magam alá fordítottam. Lábait derekam köré fonta, majd összeillesztettem testünket. Sara hátrahajtott fejjel felnyögött, én pedig kihasználva a helyzetet, nyakát hintettem be csókokkal. Lassan mozgatni kezdtem csípőmet, hamarosan ő is beszállt és körkörös mozdulatokkal fokozta tovább vágyamat.
Hajába túrtam, miközben ajkam minden pillanatban valamelyik testrészét érintette. Forró, szenvedélyes szeretkezés volt, ezúttal mindkettőnknek a másik élvezete volt a legfontosabb. Egyszerre értük el a csúcsot, ajkam az övére tapasztottam, hogy elfojtsam sikolyát.
Zihálva fürkésztük egymást, majd elmosolyodtam és legördültem róla.
- Mondtam, hogy már mindent lehet - bazsalygott, mire felnevettem.

×××

Az öltözőt betöltötte az elszánt hangulat, mindannyian győzni akartunk. A közösen megnyert világbajnokság óta ez volt ez első meccsünk egymás ellen. Nagy tétje volt, ha mi nyerünk, növeljük az előnyünket, ha ők, átveszik a vezetést a bajnokságban. Nehezítette a dolgunkat, hogy a Barcelona szentélyében, a Camp Nouban játszottunk, de ez nem vett vissza a bizonyítási vágyunkból, sőt!

Mindannyian úgy éreztük, hogy most nincs nagy különbség a két csapat között, szoros meccs lesz.
Az elmúlt hét folyamatosan erről a meccsről szólt, a média kellőképpen feltüzelte a szurkolókat. A játékoskijárónál várakoztunk, érezhető volt némi feszültség a két csapat között, de közel sem annyira, mint máskor. A nyári emlékek jó hatással voltak a kapcsolatunkra. Megöleltem a válogatottbeli csapattársaimat a Barcelonából, aztán beálltam a sor elejére és vártam a bíró jelzését.
Mikor elértük a pályát, felcsendült a Barcelona himnusza, a szurkolók teli torokból ordították az általuk szentnek és sérthetetlennek tartott sorokat. Kétségtelenül impozáns látványt nyújtott a csapat színeibe öltözött stadion, de ez nem rettentett meg minket, inkább még inkább fokozta a bizonyítási vágyunkat.
Miután elvégeztem csapatkapitányi teendőimet, a kapumhoz sétáltam. Mint minden meccs előtt, most is végighúztam lábamat a 16-os félkör vonalán, majd a 16-os és az öt és feles vonalnál is megismételtem ugyanezt a mozdulatot.  Ezután odamentem a kapuhoz és bal kezemmel megérintettem a felső keresztlécet. Ezt a rituálét sosem hagyom ki, egyfajta megszokás.
Legnagyobb meglepetésünkre a Barcelona már a kezdő sípszó után próbálta tisztázni az erőviszonyokat. Arra azonban már senki nem számított, hogy alig telt el tíz perc a mérkőzésből és már is egygólos hátrányban voltunk. A védelem úgy ahogy van, csődöt mondott, Xavi teljesen üresen emelte be felettem a labdát. Dühösen kiabáltam a srácokkal. Mérges voltam a gól miatt és bosszantott a védelmi hiba. Persze, fordítottunk már meg meccset rengetegszer innen, de a következő percekben sem tűnt úgy, hogy a két csapat egy szinten lenne. Sőt, nyolc perccel később már újra kiszedhettem a labdát a kapuból. Villa tolta el nagyon egyszerűen a labdát Sese mellett, én pedig hiába kaptam utána, nem értem el, így a játékszer elsuhant mellettem, Pedronak pedig csak bele kellett pöccintenie és máris újabb gól született.
Széttárt karokkal néztem Segiora, aki felemelte kezeit bocsánatot kérve.
Ezt követően kissé észbe kaptunk, bár támadásig nem jutottunk, de legalább a Barca sem veszélyeztette a kapunkat. Eszméletlenül dühösen vonultam be az öltözőbe a félidőben.
- Srácok, gondolkozzatok már egy kicsit! Mindenki a saját emberét fogja, ilyen ajtó-ablak helyzeteket nem akarok látni a következő negyvenöt percben - kiabált a Míster is.
Sajnos szavai sem tehettek csodás, a második játékrész ugyanúgy kezdődött, mint a legelső. Az ellenfél támadott, mi meg rendszertelenül próbáltuk megakadályozni az újabb találatot. Ekkor azonban egyre kevesebb volt a tiszta játék, a fiúk kezdtek kétségbe esni, amit agresszív játékkal próbáltak ellensúlyozni. Mikor Cris meglökte Guardiolát, a Barcelona játékosai egy emberként siettek megtorolni Cristiano tettét. A kisebb tömegverekedés után újra folytatódott a meccs, de semmi nem alakult úgy, ahogy elterveztük.
Messi tökéletes átadását követően David került helyzetbe, kissé kintebb léptem a kapuból, hogy jobban védhessem a szöget. Ez sem segített, nem tudtam megakadályozni a harmadik gólt.
Pár perccel később Marcelo buktatta fel Pedrot, aki egy lap reményében kissé rájátszott a sérülésére. Mikor odaléptem hozzájuk, hogy megpróbáljam megakadályozni a sárgát, a bíró nekem is felmutatott egyet. Dühösen fújtam, de jobbnak láttam, ha inkább visszamegyek a kapuba.
Ha eddig tartott volna a mérkőzés, még elviseltem volna. De ami ez után történt, az már megalázó. Konkrétan a Barcelona térfelén csak másodpercekig tudtuk tartani a labdát, folyamatosan szereltek minket. Három perccel a harmadik után már jött is a negyedik találat, újra Villától, védhetetlenül.
Úgy tűnt, az ellenfél megelégszik ezzel az eredménnyel, ez után inkább a látványos focit részesítették előnyben, ennek köszönhetően kissé felszabadult a tizenhatosunk. De még nem volt vége.
Már mindenki az órát nézte, hogy mikor fújják már le, mikor ébredhetünk fel végre ebből a rémálomból, mikor kaptunk még egyet. Nem Messitől, nem Villától, Pedrotól vagy éppen Xavitól. Jeffren, aki csereként állt be, a második csapatból hozták fel erre a meccsre, gondolt egyet és megpróbálta. És sikerült neki. A közönség felhördült, a Barcások egymásra ugráltak, Gerard pedig felmutatta egyik kezét, ötöst mutatva. Szomorú és egyben megalázó volt. Megálltam a kapum előtt, összefontam karomat a mellkasom előtt és kifejezéstelen tekintettel próbáltam elviselni a vereséget.
Sese már nem volt ennyire higgadt, teljesen feleslegesen kiharcolt magának még egy sárgát, elérve ezzel a pirosat és a kétmeccses eltiltást. A lefújás után természetesen kiszabadult mindenkiből a feszültség, próbáltam szétválasztani a srácokat, nem akartam, hogy összeverekedjenek.
Az öltözőben a hangulat nyomorúságos volt. Mindenki szikrázott a feszültségtől, ugyanakkor eszméletlenül csalódottak voltunk. Nem sokat beszéltünk, de a mozdulataink mindent elárultak. Volt, aki a cipőjét vágta a falhoz, mások csak a cipzárt húzták be a táskájukon kissé nagyobb erővel a kelleténél.
Mourinho eleinte kiabált, de a végén már ő sem mondott semmi, csak a tekintetével üzente, mit gondol a mai meccsről. Egyezett a véleményünk.
Soha, egyik vereség sem fájt még ennyire. Igen, kaptunk már ki 6-2-re, de ez még annál is rosszabb volt. Mintha egy negyedosztályú csapat játszott volna a világ legjobb klubja ellen.

Hajnali kettőkor halkan elfordítottam a kulcsot a zárban, majd lassan becsuktam magam mögött az ajtót, és belülről nekidőltem. Percekig álltam így, mozdulatlanul, mikor lépteket hallottam a lépcsőn lefelé jönni. A következő pillanatban Sara felkapcsolta a villanyt, mire hunyorogni kezdtem a hirtelen fényben. Nem mondott semmit, csak rám nézett, valószínűleg minden gondolatom kiült az arcomra. A következő pillanatban szorosan átölelt, megnyugtatóan simogatni kezdte a hátamat.
- Annyira sajnálom - suttogta.
Nem öleltem vissza, inkább kiszakítottam magam a karjai közül és felmentem az emeltre. Bevágtam magam mögött a fürdőszoba ajtaját, aztán a mosdókagylóra támaszkodva a tükörképemre meredtem. Az arc, amit láttam, sokkal öregebbnek nézett ki, mint amilyen valójában vagyok. Hideg vízzel felfrissítettem magam, aztán visszamentem a hálóba. Sara az ágyban feküdt, kifelé fordulva. Nyilván nem esett jól neki, hogy visszautasítottam. Befeküdtem mellé, egy ideig a plafont bámultam, aztán egy sóhajjal mögé gördültem és magamhoz vontam.
- Ne haragudj! - pusziltam a nyakába. - Erre nem voltam felkészülve. Nem érdemlem meg, hogy sajnálj, borzasztóan játszottam. Nem csak én, az egész csapat.
- Ne mondj ilyet - fordult meg a karjaimban és kezét az arcomra simította.
- Ha a következő napokban bunkó leszek, akkor szólj rám, hogy nem rád kell haragudnom, hanem magamra.
Elmosolyodott, aztán lágyan megcsókolt, elérve, hogy rövid időre, de elfelejtsem a csalódottságom és csak rá koncentráljak.