28. fejezet

Hagyjuk...

- Gyerünk már srácok, szedjük össze magunkat! - tapsolt Carles.

Az edzésen nem hoztuk a formánkat, köszönhetően a tegnap estének. Hiába is tiltakoztunk ellene, néhányan kitalálták, hogy a sikeres továbbjutást a csoportkörből mindenképpen meg kell ünnepelnünk. Az már más kérdés, hogy ez volt a minimum, amit vártunk magunktól. Szóval Sese, Gerard és Pepe bevásároltak jó adag pezsgőt és sört, aztán persze nem bírták meginni, mi meg nem akartuk, hogy lebukjanak. Úgyhogy mi is megittunk néhány pohárral, hogy minél kevesebb bizonyíték maradjon. Nem voltunk részegek, kivéve pár jómadarat. Ennek köszönhetően korán keltünk, hogy nagyjából kijózanítsuk őket az edzés előtt, kisebb-nagyobb sikerrel. Kissé bűntudatunk volt, hogy visszaéltünk az edzőnk bizalmával, de ugyanakkor kitűnően szórakoztunk, mikor megpróbáltuk kimenteni kissé fejfájós társainkat.

Nem mintha nem vettük volna komolyan azt a négy napot, ami a következő meccsig várt ránk. Tudtuk, hogy a Portugália elleni meccsünk minden lesz, csak sétagalopp nem. Éppen ezért amellett, hogy fedeztük a szórakozott társainkat, a színfalak mögött mi is egy kisebb fejmosásban részesítettük őket.

- Majd akkor ünnepelünk, ha a kupa itt lesz az ágyamban - mondta Xavi.

- Nehogy azt hidd, hogy te alszol vele! Már rég lefoglaltam magamnak - vágott közbe Cesc.

- Oké, ne szórakozzunk! Meg kell nyernünk még három meccset a döntőig, úgyhogy vegyük komolyan - szóltam közbe.

- Igenis, El Capi - vihogott Sergio.

Az égnek emeletem a szemem, ezzel jelezve, hogy mennyire volt értelmes a hozzászólása.

Hirtelen jelzett a telefonom, miszerint SMS-em érkezett.

- Na, ma még nem is hallottunk róla. Már hiányérzetem volt - húzta fel a szemöldökét Sese.

- Hé! Szállj le róla - néztem rá sötéten. - Te is mindennap beszélsz Larával.

Megadóan feltette kezeit, amolyan bocsánatkérésként. Sok mindent eltűrtem a fiúktól, de bármilyen apró megjegyzésre, amit Sarára tettek, ugrottam.

"Kiakadtam..." - csak ennyit írt, de már azonnal hívtam is.

- Mi történt? - kérdeztem azonnal, ahogy felvette.

- Ne haragudj, hogy téged zaklatlak vele... - mentegetőzött, de félbeszakítottam.

- Sara, mi a baj?

- Nem tudom, minden - mondta tanácstalanul. - Ez a sok pletyka és cikk rólam, hogy zavarlak titeket... Eleinte nem érdekelt, de most már mindenhol ezt hallom. Elegem van abból is, hogy nem lehetek úgy veled, ahogy szeretnék. Egyszerűen csak összejött minden, nem vagyok elégedett magammal. Folyamatosan lüktet a fejem, nem tudok arra koncentrálni, amire kéne.

- Hol vagy most?

- A szobámban. Miért?

- Odamegyek - mondtam határozottan, félrerúgva a szabályt.

- Ne! - kiáltotta kissé hangosabban a kelleténél. - Iker, ne hülyéskedj!

- Meg akarom ölelni a barátnőmet, nem érdekel a Szövetség.

- Nem, Iker, felejtsd el, hogy mit mondtam. Nem jöhetsz ide, bajod lesz belőle.

- Magam miatt aggódom most a legkevésbé...

- Vedd úgy, hogy nem is hívtalak. Nem szabad találkoznunk, bármennyire is szeretnénk.

- Tudom - adtam meg magam.

Hosszasan búcsúzkodtunk, próbáltam kicsit megnyugtatni. Voltak pillanatok, mikor minden önuralmam elveszett és kis híján átrohantam hozzá. Ez is ilyen volt. Túl hosszú volt az az idő, amit egymás nélkül töltöttünk el és fogalmunk sem volt, mennyi van még hátra.

- Hé, minden oké? - szólalt meg mögöttem Xavi.

- Persze - mosolyodtam el kissé szomorúan. - Csak néha túlságosan hiányzik.

- Összeilletek - mondta komolyan. - Láttam rólatok képeket az újságban, boldog vagy vele.

- Igen, már az életem részéve vált. Teljes mértékben.

- Akkor mi a következő lépés? - vigyorodott el.

Egy pillanatig nem értettem, mire céloz, de mikor leesett, meglepődtem.

- Nem tudom, Xavi. Erről még nem beszéltünk. Én szeretném majd, valamikor, és ha valakit el kell képzelnem magam mellett, akkor ő az. De nem akarom elsietni.

- Nem is kell. Érezni fogod, mikor jön el a pillanat.

- És veled mi van?

- Semmi - nevetett fel, majd széttárta a karjait, jelezve tehetetlenségét. - Én a focival élek együtt.

- Kösz. Tényleg - tettem a vállára a kezem.

Sajnáltam, hogy olyan ritkán találkozunk. Már az U17-es válogatottban együtt játszottunk, azóta barátok vagyunk. A mi barátságunk jó példa arra, hogy igenis jó kapcsolat van a Barcelona és a Real Madrid tagjai között. Néha kissé nehéz, különösen az El Clásicok után, de gyorsan rendezni tudjuk a helyzetet.

- Megyek, kiviszem a szemetest mielőtt lebuknánk - ráztam meg a fejem mosolyogva.

Már visszafelé tartottam, mikor meghallottam a nevem.

- Ikeeer! - visszafordultam, mire Sese utánam rohant. - Figyelj, bocs. Nem akartunk részegek lenni, tényleg. Többször nem lesz ilyen.

- Tudom - nyugtattam meg.

- És ne haragudj Sara miatt se, bunkó voltam.

- Már megszoktam - löktem oldaléba, mire elfintorodott. - Semmi baj, Serg. Rajtad így jön a honvágy, nem haragszom.

- Akkor oké - vigyorodott el. - És kösz, hogy fedeztetek minket.

Csak legyintettem, miszerint ez természetes.

×××

A meccs előtt érezni lehetett az akarást a levegőben. Belengte az egész stadiont, a szurkolókat, mindenkit. A miénk volt az utolsó meccs, aki ezt megnyeri, Paraguay-jal játszik majd a legjobb négy közé kerülésért.
- Miért olyan ismerős nekem ez a dátum? - kérdezte Sergio, immár sokadjára a mai nap.
Visszafojtott nevetéssel néztük, ahogy kutat az emlékei között. Rajta kívül mindenki tudta, mi történ két évvel ezelőtt, pontosan ezen a napon, de megegyeztünk, hogy kicsit hagyjuk még gondolkozni, úgyis olyan ritkán teszi.
- Tényleg nem tudod? - kérdezte Xabi.
- Miért, te igen? - nézett rá döbbenten Sese.
- Csak te nem...
Hitetlenül nézett körbe, mi pedig már tudtuk visszatartani a nevetést.
- Észlény! Hát mi van a te fejedben agy helyett? Akkor bakit csináltál, hogy majdnem kinyírtad saját magad is a legelején. Andrés meg Xavi helyzete, Iker védései, Nando gólja... Rémlik valami? Ausztria, EB döntő, Németország.... - lengette meg David a kezét Sergio arca előtt.
- Basszus, tényleg... - hüledezett. - De hülye vagyok!
- Valami nincs teljesen rendben nálad - értett egyet vele Cesc.
- Ez ciki volt - röhögött most már Sese is.

Az alaphangulatot sikerült megteremteni, de nem bíztunk semmit a véletlenre. A folyosón összeölelkeztünk a madridi társainkkal, de a pályán már nem érdekelt, hogy ki hol játszik. Mi spanyolok voltunk, ők meg portugálok, és nyerni akartunk. Nagyon. Nehéz meccs volt, éreztük, hogy ez már nem a csoportkör, itt már komoly ellenféllel van dolgunk. Fegyelmezetten védekeztek, sokáig nem tudtunk áttörni rajtuk, ők azonban a gyors kontráikkal sokszor zavart okoztak. Az első félidőben nem hoztuk azt, amit elvártunk volna magunktól, a másodikra még elszántabban vonultunk ki. Negyed óra telt el, mikor Villa végül megszerezte a vezetést. Eléggé kint álltam, hogy irányítani tudjam a védelmet, de a gól után visszasétáltam a kapuhoz és megérintettem a felső keresztlécet. Ekkor megváltozott a játék képe, Portugália nem tudta felvenni a tempónkat. Láttam a csapattársaim szemében a tüzet, az akarást és nem csak én láttam, hanem a portugálok is. Minden erő és tűz, ami eddig hiányzott, most visszajött. És így tudtuk megnyerni a meccset.
- Szép volt! - veregettem meg Gép vállát, mikor meghallottam a mérkőzés végét jelző hármas sípszót.
- Ezután a minimum, amit elvárok tőletek, hogy megnyeritek - mondta szomorú mosollyal az arcán.
Miután megöleltem a másik csapat játékosait, a közönség felé fordultam és megtapsoltam őket, így köszönve meg nekik a biztatást. Levettem a kesztyűmet és kidobtam a lelátóra. Láttam, hogy rengetegen ugranak érte, végül egy kisfiú emelte fel csillogó szemekkel az egyiket. Mosolyogva intettem neki egyet, aztán hátat fordítottam a nézőknek és az öltözők felé vettem az irányt.
- Iker! - szólt utánam Eduardo.
Kérdőn visszafordultam, mire ő a mezét nyújtotta felém.
- Csere?
Gyorsan lekaptam a sajátomat és kicseréltük.
- Jó voltál ma - veregettem meg a karját, majd mezét a vállamra dobva magára hagytam.
A játékoskijárónál megéreztem, hogy valaki engem néz, ezért kérdőn fordultam vissza. Végigfuttattam tekintetem a pályán, de a többiek már az öltözőben voltak, hallottam, ahogy énekelnek. Végül rátaláltam Sarára, aki egyik szemöldökét felhúzva mért végig. Csak az a trikó volt rajtam, amit szokásomhoz híven mindig felveszek a mez alá, így pontosan megértettem a szeméből sugárzó érzelmeket. Szélesen elmosolyodtam, mire ő elnevette magát és megcsóválta a fejét. Intettem neki egyet, aztán lesiettem a lépcsőn, mielőtt még valaki kiszúrta volna néma párbeszédünket.
Az öltözőben nagyszerű hangulat fogadott, alig léptem be az ajtón, máris legalább hárman borultak a nyakamba.
- Ma nem iszunk, srácok! - nevettem el magam, hiszen túlságosan jól ismertem már őket.
Még bő egy órát töltöttünk el a stadionban, kiélveztük, hogy egy újabb fordulón jutottunk túl. Néhányan elmentek interjút adni, de engem ezúttal nem hívtak. Sejtettem, mi lehet az oka és jót mosolyogtam magamban.
Már a buszon ültünk, mikor megrezzent a telefonom.
"Máskor vagy ne vedd le a mezed, vagy akkor már vedd le azt az alatta lévő atlétát is, mert ez nagyon nem volt fair." 
"Elvonási tüneteid vannak?" - írtam vissza vigyorogva.
"... Inkább maradjon rajtad minden, a ruha nélküli látványod csak rám tartozik :)" 
"Bolond..." - válaszoltam neki, remélve érti, hogy gondolom.

×××

- Nyertem! - dőlt hátra Pepe elégedetten, mikor lerakta a kártyáit az asztalra.

Sikerült összeügyeskednie egy pókert, így nyeregben érezte magát.

- Azt csak hiszed - vigyorogtam rá, majd én is megmutattam a kártyáimat. - Royal flush.

- Na, menj a francba, Iker! Elnyered az összes pénzem - mondta hitetlenkedve.

- Bocs, de ma jó napom volt - számoltam meg a nyereményemet.

Soha nem játszottunk nagy tétekben, de ha kifogtam egy nyerő szériát, egész nagy nyeremény jött össze.

- Mióta itt vagyunk, folyamatosan nyersz. Tuti, hogy csalsz - sandított rám Jesús.

- Ugyan már, San Iker? Ő soha - szólt bele Sese, aki ugyan nem játszott, de ott ült az asztalnál és kitűnően szórakozott.

- Na, még egyet! - csapott az asztalra Pepe.

- És mit raksz fel tétnek? - mutattam az asztalra, ugyanis nem volt előtte semmi.

- Majd valaki kölcsön ad.

- Felejtsd el, tuti veszítesz - szólt közbe David. - Iker ma mindent megnyert.

- Bocs Pepe, de a csúcson kell abbahagyni. Kiszálltam - toltam hátra a székem. - Megyek lefeküdni. Ti se maradjatok sokáig, holnap meccsünk lesz.

- Oké, apuci - grimaszolt Gerard. - Majd megyünk.

Mosolyogva hagytam el a földszinti klubhelyiséget, ahol az estéinket töltöttük. Felmentem az emeletre, aztán egy gyors zuhany után tényleg lefeküdtem. A holnapi játék Paraguay ellen nem lesz sétagalopp.
Reggel arra ébredtem, hogy valaki behuppan mellém az ágyba. Kissé ijedten ültem fel, aztán megláttam Sergio vigyorgó arcát és egy halk nyögés hagyta el a számat. Visszadőltem a párnák közé, miközben kérdőn néztem barátomra.
- Mit szeretnél?
- Ma mindenkit én keltettem - jelentette ki.
- Gratulálok - vágtam hozzá az egyik párnát. - És honnan származik ez a nagyszerű ötlet?
- Mindenki olyan fásult reggelente, gondoltam, kicsit feldoblak titeket.
- Sikerült - fintorodtam el, majd kimásztam az ágyból. - Hány óra van?
- Fél hét.
- Normális vagy? - pördültem meg a tengelyem körül. - Még egy órát aludhattam volna.
- Hát, én nem tudtam aludni, úgyhogy téged sem hagylak.
- Ritka idegesítő vagy ma - ráztam meg a fejem. - A többiek mit szóltak?
- Hát, kidobtak és visszaaludtak. De te vagy a legjobb haverom, szóval te nem teheted meg velem.
Gyorsan magamra kaptam egy pólót és nadrágot, aztán lementünk a földszintre. Főztem egy kávét, majd letelepedtünk az egyik asztalhoz.
 - Az agyi szinted veszélyesen gyorsan csökken az utóbbi időben - vigyorogtam rá.
- Naaaa... - kezdett hintázni a széken, de a következő pillanatban hátra vágódott. - A rohadt életbe!
Hangosan felnevettem, aztán megkerültem az asztalt és felsegítettem.
- Ha már ilyen hamar felkeltettél, gyere el velem futni.
- Inkább lemegyek a konditerembe - hárított azonnal.
- Lusta - löktem meg a vállát, aztán visszamentem a szobámba és átöltöztem.
A reggeli levegő szokatlanul meleg volt, gyorsan folyni kezdett rólam az izzadtság. Eleinte a pályán köröztem, de ezt hamar meguntam, úgyhogy kifordultam a sportkomplexumból.
Jó egy óra múlva tértem vissza a hotelünkhöz, addigra kellemesen elfáradtam.
- Te vagy az egyetlen, aki nem feküdt vissza - fogadott Carles a bejáratnál.
Megvontam a vállam, elmentem zuhanyozni, aztán csatlakoztam a többiekhez a földszinten. Már az esti meccsről beszéltek, mindannyiuknak átszellemülten csillogott a szeme. Jó volt így látni őket, hogy mindannyiuk előtt ugyanaz a cél lebeg.
Az este azonban nehezebben alakult, mint vártuk, az első félidőben mintha nem is mi lettünk volna kint a pályán. Csak tévelyegtünk, mint akik nem ezt csinálják évek óta. A paraguayiak úgy törtek át rajtunk, mint kés a vajon. Nem csak hátul voltunk gyengék, a középpálya és a csatársor sem úgy funkcionált, mint rendesen. Gyorsan elvették tőlünk a labdát, még kapu felé tartó lövésünk sem volt. Meg is lett az eredménye a kritikán aluli teljesítményünknek, Valdes végül betalált a kapumba. A bíró azonban érvénytelenítette a találatot, kezezés és les miatt is.
Az öltözőben próbáltunk rájönni, mi lehet a baj, elszántan léptünk ki újra a pályára, azonban az ellenfelünk ott folytatta, ahol abbahagyta. Eszük ágában sem volt védekezni, gólt akartak lőni. Negyed óra telt el, mikor Gerard lerántotta az egyik védőjüket, a bíró pedig a tizenegyes pontra mutatott.
Mindenki vadul bírálni kezdte a bírót, én azonban már a büntetőre koncentráltam. Tudtam, hogy ezt muszáj megfognom. Cardzo ajánlkozott a lövésre, fogalmam sem volt, mi a taktikája, csak az ösztöneimre hagyatkozhattam.
- Iker! - hallottam meg a nevemet a pálya széléről.
Pepe integetett felém, kezében egy vizes kulaccsal. Nem értettem, mit akar, hiszen az enyém bent volt a kapuban.
- Egy kis frissítő - nyújtotta.
Ittam egy kicsit, majd mikor megfordultam, hogy visszatérjek a helyemre, halkan megszólalt.
- A bal alsóba lövi. Mindig - nézett mélyen a szemembe.
Aprót bólintottam, aztán hallottam, ahogy a bíró visszaszólít a kapuba. A csapattársaim ott álltak a tizenhatos vonalánál, készen arra, hogy megtisztítsák a területet, ha esetleg kipattanna a labda. Cardozo letette a labdát, én pedig készültem a vetődésre. Meghallottam a sípot, láttam, hogy nekifut, én pedig a bal alsó felé dőltem. A labda egyenesen a tenyeremben landolt. A következő pillanatban már fel is pattantam, Carles ért oda hozzám elsőként.
- San Iker - csapott a vállamra.
- Pepének köszönjétek, de most már szedjük össze magunkat.
Mikor a labda már a másik térfélen volt, egy pillanatra kinéztem a kispadra, elkapva a harmadik számú kapusunk pillantását. Rámutattam, majd felemeltem a hüvelykujjamat, így jelezve, hogy ő a legjobb, mire szélesen elmosolyodott.
A következő pillanatban újra hallottam a sípot, ezúttal mi kaptunk büntetőt. Xabi állt a labda mögé, be is rúgta nagyon könnyedén, azonban a spori nem adta meg. Mert a többiek befutottak. Mint a világ összes többi tizenegyesénél... Dühösen figyeltem, ahogy csapattársam újra lövéshez készül. Nekifutott, elrúgta, Villar pedig kivédte. Idegesen ráztam meg a fejem, a mai formánk nevetséges volt. Az már mellékes, hogy a kihagyott büntető után egy másikat is ítélhettek volna nekünk.
Már nagyon közel jártunk a lefújáshoz, a paraguayiak elfáradtak, mi viszont továbbra is ötlettelenül adogattuk a labdát. Végül a 85. percben kiszenvedtük a gólt, Andrés nagyszerű passzát követően Pedrito eltalálta a kapufát, ahonnan kipattant a labda. Ezt David újra a visszaküldte a kapufára, de végül a hálóban kötött ki. Nem nyugodhattunk meg, a három perces hosszabbítás is tartogatott izgalmakat, de végül egygólos győzelemmel vonulhattunk le a pályáról.
- Na végre - motyogtam.
Teli voltam kettős érzelmekkel. Részben örültem, mert bejutottunk az elődöntőbe, másrészt viszont ez a játék minden volt, csak jó nem.
- Na ezt felejtsük el nagyon gyorsan - csapta be az ajtót Nando.
- Mi van velünk, fiúk? - tette fel Andrés azt a kérdést, ami mindannyiunkat foglalkoztatott. - Ezek nem mi vagyunk.
- Nagyon nem - grimaszolt Sese.
- Hé, nyugi! Majd legközelebb bizonyítunk - csitítottam őket, mert ismertem már eléggé őket ahhoz, hogy tudjam: ebből akár veszekedés is lehet. - Kösz, Pepe. Ma megverhetsz pókerben - pillantottam rá.
- Vigyázz, mert elnyerem az összes pénzed...
- Reménykedj csak, reménykedj!
- Iker, gyere vissza interjúra - szólt be az ajtón valaki.
- Na, még ez is - sziszegtem.
Ezúttal a pálya szélén készítették az interjúkat. Lassan ballagtam vissza, részben a mutatott játékunk miatt, de más oka is volt. Tudtam, hogy mit fogok látni Sara szemében. Nem volt biztos benne, hogy ott tudok állni mellette anélkül, hogy megölelném.
- Szia, Iker - mosolygott rám. - Gratulálok!
És a következő pillanatban olyat tett, amire nagyon nem számítottam. Közelebb lépett hozzám és megpuszilt. Puha ajkai csak egy pillanatra érintették arcomat, de abban a pillanatban úgy éreztem, hogy vége van. Nem tudom tovább csinálni, szükségem van rá. Aztán vége lett, elhúzódott és feltette az első kérdést. Egyfajta kábulatban voltam, bár próbáltam nem mutatni. Három hete ez volt az első érintkezésünk.
- Már csak egy lépésre vagytok a végső céltól, a döntőtől...
- Németországot nem lehet félvállról venni. Ellenük játszottunk két éve az Európa bajnokság döntőjében. A mostani formánknál jobbat kell hoznunk, de a motivációval nincs dolgunk. Ez az álmunk gyerekkorunk óta, folyamatosan ez a cél lebeg a szemünk előtt.

Tekintetét mélyen az enyémbe fúrta, képtelen voltam elszakadni tőle. Már emeltem volna a kezem, hogy elsimítsam azt az egy tincset, ami az arcába hullott, de hirtelen valaki élesen felnevetett mellettünk, visszazökkentve ezzel a valóságba.
- Még egyszer gratulálok. Remélem, a következő meccs után is ezt mondhatom - mondta, lezárva ezzel az interjút.
Én viszont nem akartam, hogy vége legyen, vele akartam lenni, ölelni, órákon keresztül. Mivel az emberek körülöttünk nem nagyon foglalkoztak velünk, egy pillanatra megfogtam a kezét. Rám kapta gyönyörű szemeit, arca ellágyult, ugyanakkor szomorú lett. Csak pár másodpercig tartott, utána megfordultam és visszaindultam az öltözőbe. Még hátranéztem a vállam felett, ugyanott állt, még mindig engem figyelt. Rámosolyogtam, aztán egy hatalmas sóhajjal lesétáltam az öltözőbe.

                                                       ×××

Ha eddig nem vettük volna komolyan a dolgokat, most megtettük. Mi magunk ajánlkoztunk plusz edzésekre, hogy ne ismétlődhessen meg a Paraguay elleni eset. Tudtuk, hogy bármi lesz is, már Spanyolország legjobb eredményét értük el a világbajnokságon, de ez igazából senkit nem érdekelt. Mi az első helyet akartuk, nem a negyediket.

- Ez az egy meccs választ el minket a döntőtől. Két éve megcsináltuk, most is sikerülni fog - biztatott minket del Bosque. - Ez a csapat nem ugyanaz, mint akiket akkor legyőztetek. Nagyon sokat változtattak, de ez nem jelent semmit. 

Nagyon jól kezdtünk, sikerült hatástalanítani az ellenfelet, de az első húsz perc után visszaálltunk a normális tempónkra. Nem lehet végigrohanni kilencven percet. Ez tipikusan az a meccs volt, mikor két, egymáshoz nagyon hasonló erősségű csapat játszik egymás ellen. Nincs sok lövés, viszont irtó keményen kell dolgozni a középpályán. Nem is számíthattunk másra, a döntőbe kerülés volt a tét. A második félidőben ismét nyomni kezdtünk. átvettük az irányítást, a németek pedig látványosan visszavettek. Már csak húsz perc volt hátra és a másik csapatba is visszatért az élet, mikor Tarzan egy jól elvégzett szöglet után fejjel vette be Neuer kapuját. Ki gondolta volna, hogy a magas németeket pont egy fejessel fogjuk legyőzni? Az eredmény nem változott, így a hármas sípszó után mindenki rohanni kezdett Carles felé, egymás hátára ugráltunk, hiszen megcsináltuk: ott  vagyunk a döntőben. Nem tudtam felfogni. Mióta az eszemet tudom, ezt szeretném. Bármennyire is idiótán nézhettem ki, folyamatosan, teli szájjal mosolyogtam.

Az öltözőben Carles elfoglalta a zuhanyzót, de kivételesen nem panaszkodtunk. Ma ő volt a hős. Aztán hirtelen beözönlött a sajtó, egy csomó öltönybe öltözött ember állt sorfalat.

- Jön a királynő! - mondta valaki.

Számíthattunk volna rá, hogy a királyi család tagja gratulálni fog a sikerhez, de eléggé meglepett minket a bejelentés. Villámgyorsan megpróbáltuk eltüntetni a stoplikat, zoknikat, szétszórt ruhadarabokat, magunkra kapkodtuk a mezünket, de időközben belépett Sofia királynő.

Mindenkivel kezet fogott, de közben folyamatosan próbáltuk elrúgni az útból a csomó szemetünket.

- Hol van Puyol? - fordult körbe hirtelen.

A következő pillanatban megjelent az említett, egy szál törülközőben. Egyszerre volt nevetséges és kínos szituáció, de abban a pillanatban nem reagálhattunk úgy, ahogy tettük volna, ha csak mi vagyunk bent.

A királynő pár perc múlva távozott, belőlünk pedig kitört a röhögés.

- Hát halljátok, ez rohadtul égő volt - nevetett Carles.

- Ááá, csak egy kicsit - mondta Sese, akinek konkrétan folyt a könnye.

Hát igen. Minden tiszteletem a királynőé, amiért szó nélkül lépkedett át a rengeteg szétdobált holmin. 

Még nagyon sokáig az öltözőben maradtunk, próbáltuk felfogni, hogy igen, sikerült. Teljesen akkor döbbentem rá, mit vittünk végbe, mikor hajnalban elolvastam Sara SMS-ét.

"Nagyon büszke vagyok rád. Még öt nap :) xxx"

27. fejezet

Sziasztok! Nagyon szégyellem magam, hogy ennyit kellett várnotok az új részre. Az egynapos hétvégéket nem nekem találták ki, minden szabad percemben a GE felvételijére készültem. Most, hogy letudtam, újra van időm írni. Persze nem foghatok mindent mindig a tanulásra, őszintén mondom, az első felével nagyon sokat küszködtem és most sem vagyok vele megelégedve. Az ihlethiány mindig a legrosszabbkor jön... De végre sikerült befejeznem, ráadásul jó hosszú lett, remélem, tetszeni fog. Van benne egy kis meccsleírás, remélem nem lett túl unalmas miatta a fejezet.
Csanna

 Volt öt napunk, hogy hozzászokjunk a dél-afrikai körülményekhez az első meccs előtt. Egy kisebbfajta edzőtábornak fogtuk fel ezeket a napokat, ahol mindenki a legjobb formáját próbálta hozni.

Napközben repült az idő, az esték azonban váltakozó hangulatban teltek. Általában éjfélig kaptunk kimenőt, ezt sokszor ki is használtuk. Máskor azonban magunk elé meredve ültünk a szobánkban vagy a SMS-t írtunk, telefonáltunk. Mindenkin máshogy mutatkoztak a honvágy jelei, volt, aki ingerült lett, más magába fordult.

Ami engem illet, minden nap láttam Sarát, igaz csak pár perce és akkor sem beszéltünk. Mindketten igyekeztük betartani a Szövetség kérését, mivel ő másik szállodában lakott, ez nem bizonyult eleinte túl nehéznek.

Aztán a meccset megelőző napon nyilvános edzést tartottunk, ahol természetesen a sajtó is jelen volt. Éppen Busquetsel nevettünk valamin, mikor megláttam. Eddig négy napot töltöttünk itt, de még soha nem voltunk ilyen közel egymáshoz. Hirtelen megtorpantam, mire a mögöttem lévők belém rohantak, de nem érdekelt. Megkövültem bámultam tökéletes alakját, minden önuralmamra szükségem volt, hogy ne rohanjak oda hozzá és öleljem át. Mintha csak megérezte volna, hogy valaki nézi, lassan megfordult és tekintetünk összekapcsolódott. Tudtam, hogy a körülöttünk lévő emberek minket bámulnak, de abban a pillanatban csak egyvalaki számított. Mikor felemelte a kezét, hogy félresimítsa haját az arcából, karján megcsillant a tőlem kapott karkötő. A születésnapjának emléke valamit átszakított bennem és már megtettem az első lépést felé, mikor valaki hátulról megragadta a karomat és húzni kezdett az ellenkező irányba. Xavi - mert hogy ő volt az, aki elrángatott - hangja lassan elért a tudatomig és koncentrálni kezdtem.

- ... és nagy baj lesz belőle. Szóval szedd össze magad egy kicsit. Mi bírjuk, neked is muszáj.

Dühösen sóhajtottam, de magamban megköszöntem neki ezt a szívességet. Ha mindenki szeme láttára megcsókolom, annak kiláthatatlan következményei lettek volna.

Vettem néhány mély levegőt, aztán az edzés további részében próbáltam nem a sajtó képviselőit tüntetni ki figyelmemmel. Szerencsére Ochorona nagyon megdolgoztatott minket, esélyem se nagyon volt nézelődni.

Az egész csapat jó teljesítményt nyújtott, nagy reményekkel vártuk a holnapi meccset. Kimondatlanul is az a cél lebegett előttünk, hogy jussunk tovább a negyeddöntőnél, ami eddig a végállomást jelentette számunkra a világbajnokságok során.

Este az étkezőben gyűltünk össze, hülyéskedtünk, próbáltuk eloszlatni a feszültséget a holnapi nap miatt. Mikor megrezzent a telefonom a zsebemben, meglepődtem. A szüleim nem szoktak zavari ilyenkor, a srácok mind itt voltak velem. Rápillantottam a képernyőre és megmerevedtem. Sara írt.

"Ne haragudj a mai nap miatt." 

Felvontam a szemöldököm az üzenetét látva, majd visszaírtam.

"Sokkal inkább az én hibám volt. Muszáj lesz megszoknom, holnap is találkozunk..."

"Hiányzol" - jött a válasz gyorsan.

"Nekem is, hidd el. Nem is tudod, mennyire szeretnék most átmenni hozzád.."

"Ne kísérts!" - írta.

- Ha így nézel csak egyvalakivel beszélhetsz - szólalt meg hirtelen Sese.

Az ajtónak támaszkodott és kérdőn nézett rám.

- Már azt hittem, a szomszéd hotelből kell visszaráncigálni. Iker, ne szenvedj ennyit! - jött közelebb, aztán elmosolyodott. - Gyere vissza, a többiek már várnak, pókerezni akarnak.

×××

Délután négykor kezdődött a meccs, mi azonban jóval hamarabb ott voltunk. Melegítettünk, megbeszéltük a taktikát, majd újra melegítettünk. Ekkor azonban már gyülekeztek az emberek és a TV csatornák is megérkeztek. A Telecinco stábja egészen véletlenül pont a kapu mögött telepedett le, onnan kezdtek el közvetíteni, Sarával a mikrofon mögött. Ezúttal nem történt meg az, ami az előző alkalommal. Csak egymásra mosolyogtunk, aztán mindketten a munkába temetkeztünk. Túl fontos volt ez a meccs, nem hagyhattam, hogy csak egy pillanatra is elterelődjön a figyelmem. Ettől függetlenül végig magamon éreztem perzselő tekintetét.

A csapatnak van egy titkos szokása, ami rejtve van del Bosque és az orvosok előtt. Természetesen most sem hagytuk ki. Xavi lerakta a sporttáskáját a padra, majd elhúzta a cipzárt. 

- Tiszta a levegő - jött vissza Gerard a folyosóról, mire elmosolyodtam.

Kiosztottuk a rengeteg édességet: csokikat, croissantokat és tekercseket. Még nagyon régen kezdtük el, egyszer éhesek voltunk és csak ez volt nálunk. Azóta minden mérkőzés előtt ilyet eszünk, egyfajta kabalaként. Ez is egy olyan dolog, amire mindig emlékezni fogok.

- Adjatok nekem is egyet - szólalt meg Busi.

- Na, csatlakozol te is? - dobta meg Víctor egy csokival.

Sergio eddig mindig kihúzta magát, de most végre beadta a derekát.

Mikor meghallottuk az edző hangját beszűrődni a folyosóról, hihetetlen gyorsasággal tüntettük el a bűnjeleket, volt már benne tapasztalatunk. Mikor belépett az öltözőbe, már kisangyalként vártuk. Még utoljára röviden elmondta, mit vár tőlünk, aztán kiléptünk a folyosóra és felsorakoztunk a bevonuláshoz.
Átszellemülten léptünk rá a pályára, mindkét csapat nyerni akart. A himnuszok és a kötelező formaságok után végre meghallottuk a kezdő sípszót. A sajtó egyértelműen minket tartott esélyesebbnek, mi azonban nem akartuk elbízni magunkat. 15 perc után azonban be kellett látnunk, hogy már csak idő kérdése, mikor tudunk gólt szerezni. Andrés, Sese, David... mindannyian közel jártak a gólhoz, de a legnagyobb lehetősége Gerardnak volt, akiről megszokhattuk már, hogy ha kell, csatárnak is kiváló. Az első fél órában nem sok dolgom volt, egyedül Ziegler lövésénél kellett nyújtózkodnom. De bárhogy is próbálkoztak a többiek, egyszerűen valami mindig közbejött az utolsó másodpercben. A szünetben 0-0 volt az állás, az öltözőben del Bosque kicsit beszélt a fejünkkel.
- Fiúk, szedjétek már össze magatokat! Mondjak nektek néhány statisztikát? 80 százalékos a passzjátékotok, 3 kapura lövésetek volt, akkor miért ennyi az állás? Tessék kicsit összeszedni magatokat, ez egy nyerhető meccs!
- Gyerünk srácok, nem lehetetlen ez a feladat. Egy gól kell összesen, a védősorunkkal nincs probléma - próbáltam én is hajtani őket egy kicsit.
A második félidő is ugyanúgy kezdődött, mint ahol abbahagytuk az előzőt, vagyis mi támadtunk, Benaglio pedig védett. Alig telt el öt perc, mikor az egyik svájci csatár megszerezte a Carlesről lepattanó labdát és a kapu felé indult vele. Mivel a védők totálisan lemaradtak, muszáj voltam kifutni, megpróbáltam szerelni. A labda azonban elpattant tőlem, nem tudtam megfogni. Gyorsan felpattantam, miközben Gerard próbálta megtisztítani a kapu előtti részt. Láttam, hogy balról Fernandes érkezik, így nem volt más választásom, elvetődtem, azonban egy leheletnyivel gyorsabb volt a svájci, a labda a kapuban kötött ki.
A semmiből jött a gól, szó szerint. Senki nem számított rá. Dühösen a kapufára csaptam, aztán odaszóltam pár keresetlen szót a srácoknak, miszerint igyekezzenek betalálni. A gól most már kulcskérdés volt. Az ellenfél persze beállt védekezni, de a helyzeteink így se maradtak ki, még a kapufát is eltaláltuk, de egyszerűen nem jött össze. Körbelőttük a svájci kaput, mégsem sikerült kiegyenlítenünk. Jesús és Nando behozatala még több iramot vitt a játékba, de ezúttal ők sem segítettek. Kikaptunk Svájctól.
Dühösen vonultunk be az öltözőbe, tudtuk, hogy másképp is alakulhatott volna. Hosszan álltam a zuhany alatt, miközben a bekapott gólon agyaltam. Tudtam, hogy hibáztam, ha kicsit másképp mozdulok...
- Iker, nekem is kéne még meleg víz - szólt be Sese az ajtón.
Sóhajtva elzártam a csapot, aztán magamra kaptam a melegítőt és kiléptem az ajtón.
- San, ne hibáztasd magad! - lépett mellém Álvaro.
Na igen, túl jól ismernek már...
- Ugyanúgy az én hibám is - veregette meg a vállam Carles.
Hiába próbáltak meggyőzni, ilyenkor lehetetlen volt, én egyszerűen ilyen voltam. Látszott, hogy mindenkinek elege van a mai napból, ez egy olyan meccs volt, amit nem kellett volna elveszítenünk.
- Leginkább az én hibám - szólalt meg Busi, mire mindenki kérdőn nézett rá.
Végiggondoltam a mutatott játékát, de semmi kapitális hülyeséget nem csinált.
- Eddig nem ettem veletek a meccs előtt és mindig nyertünk, most ettem és kikaptunk... - magyarázkodott, mire felnevettünk és oldódott a hangulat.
- Iker, interjút kell adnod! - szólt be az ajtón a sajtósunk.
- Megyek, megyek - álltam fel.
Az interjúknak egy külön rész volt kijelölve az épületben, így arra vettem az irányt. A riporter már várt rám. Sara. Már majdnem egy hete, hogy itt vagyunk, egy hete próbálunk uralkodni az érzelmeinken. Mikor meglátott, az arca mindent elárult, bárhogy is próbálta nem mutatni. Legszívesebben megvigasztalt volna, a szemeiből sajnálatot tudtam kiolvasni.
- Szia! - mosolyogtam rá.
Zavartan a füle mögé simította a haját, mindketten feszengtünk. Rajtunk kívül csak az operatőr volt a helyiségben, szegény biztos érezte a köztünk lévő szikrákat, mivel a kamerájával kezdett foglalkozni.
- Oké, egy percen belül kezdünk - szólt be valaki az ajtón, mire Sara felé fordultam.
A biztonság kedvéért a hátam mögé rejtettem a kezeimet, nehogy véletlenül olyat tegyek, amit még megbánnék. Sara figyelmét sem kerülte el a mozdulat, az ajkába harapott, hogy visszafojtsa mosolyát.
- Itt van velünk a válogatott kapitánya, Iker Casillas. Az edző, Vincente azt mondta, hogy sosem szabad alábecsülni az ellenfelet - kezdte.
- Igen, ez így van, mindig tisztelnünk kell az ellenfelet. Úgy érzem, az eredmény nem teljesen igazságos, sok helyzetünk volt, amiket nem tudtunk kihasználni. Nincs idő arra, hogy sajnálkozzunk, tovább kell lépnünk és a következő mérkőzésünkre kell koncentrálnunk. Fontos, hogy pozitívak legyünk, ma veszítettünk, de még semmi sincs veszve.
- A történelem során Spanyolország még soha nem veszített el mérkőzést Svájc ellen.
- Közel hatvan év után Svájc képes volt legyőzni minket. Rosszul pattant ki rólam a labda, utána pedig volt még egy-két érintés és végül gól lett belőle.
- Mi történt az öltözőben a vereség után?
- Eleinte bosszúsak voltunk, de már lehiggadtunk, ez ezzel jár. Úgy gondolom, korrektek és türelmesek vagyunk egymással, ha veszítünk, együtt veszítünk, ha győzünk, azt is csapatszinten tesszük.
- Mi lesz a cél ezután?
- A cél továbbra is a csoportelsőség, ez érdekében mentálisan 100 százalékosnak kell lennünk. Szeretnénk örömet okozni Spanyolországnak. Idén favoritoknak tartanak minket, szeretnénk bizonyítani mindenkinek.
Sara mosolyogva bólintott, így jelezve, hogy vége az interjúnak. Nem tartott sokáig, amit utólag már bántam. Alig fél méterre álltam tőle, újra éreztem az illatát, újra eszembe véshettem arca minden vonását.
- Na, mi volt? - kérdezték, mikor visszamentem.
- Semmi - vontam vállat.
Grimaszolva a fejüket rázták, miszerint ne szerencsétlenkedjek már ennyit, én legalább láthatom.

×××

Másnap reggel csak fél kilenckor hagytam el a szobámat, a küszöbön egy újság várt, valamelyik csapattársam jóvoltából. Kíváncsian vettem fel a földről, aztán ledöbbentem. Csak egy pillanatig tartott, utána elöntött a düh. Mégis, hogy képzelik? A szalagcím ez volt: Sara Carbonero az oka a spanyolok gyenge kezdésének?

Fogalmam sem volt, mit érthetnek ez alatt, hiszen betartottuk a Szövetség kérését, semmi közünk nem volt egymáshoz. 

"Sara Carbonero állhat a spanyol csapat tegnapi vereségének a hátterében. A csinos riporternő ugyanis a válogatott kapitányának Iker Casillasnak a barátnője. Bár külön kérésre csak munkakapcsolat van közöttük a világbajnokság ideje alatt, mégis ő lehetett a zavaró tényező. Sara ugyanis közvetlenül Casillas kapuja mögül közvetítette a meccset sőt, már a melegítés során is a kapu mögött állt. Sok rajongó szerint jelenléte elvonta a kapus figyelmét, így Iker nem tudott a meccsre koncentrálni, ezért kaphatták a gólt."

Totálisan kiakadtam, ezek nem normálisak. Nincs jobb dolguk, mint Sara nyakába varrni ezt a terhet is, nincs elég baja e nélkül is. Gondolkodás nélkül elővettem a telefonom és küldtem neki egy SMS-t.

"Ezek nem normálisak, ne is foglalkozz velük!"

Idegesen doboltam a falon, de egyelőre nem válaszolt, úgyhogy lementem a többiekhez. Valószínűleg már messziről látszott rólam, hogy füstöl a fejem, mivel kivételesen semmilyen beszólást nem kaptam.
- Hé, hé, hé, nyugi van! - állt elém Pepe.
- Senki nem hibáztatja Sarát - mondta Xavi, kimondva, ami miatt legbelül aggódtam. - Kell valami nekik, amire rászállhatnak, de ők sem gondolhatják komolyan, hogy ilyen szinten bármi is megzavarhat - rázta a fejét fintorogva.
- Egyszerűen nincs joguk hozzá - sziszegtem összeszorított fogakkal. - Ezt nem tehetik vele.
Elképesztően dühös voltam, nem is emlékeztem, hogy mikor voltam utoljára ennyire ideges. Nem találtam rá megfelelő szót, hogy mennyire nevetséges ez az egész. Őt hibáztatják, mert én elnéztem egy kifutást, ez egyszerűen gyerekes!
- Menj, beszélj vele, meg fogunk őrülni tőled, ha egész nap ilyen leszel - mondta Sese.
Kimentem a hotel kertjébe és felhívtam. Sokáig csörgött, már azt hittem, fel se veszi, mikor végre beleszólt.
- Igen?
- Sara, ez a cikk... Nem zavartál meg - kezdtem, de gyorsan félbeszakított.
- Tudom, Iker, nevetséges. Ne is foglalkozz vele, ezzel egyszerűen nem érdemes foglalkozni. Engem nem érdekel, téged se zavarjon.
- De... Hogy tudnak téged hibáztatni? Még a király is hamarabb eszembe jutna, ha valakit fel kéne hozni, hogy miért kaptuk azt a gólt, de te... - mondtam, mire nevetni kezdett.
- Sssh, Iker, ne hülyéskedj a királlyal - kuncogott. - Tényleg ne mérgelődj.
- De idegesít, hogy bántnak! - fakadtam ki.
- Iker... - ejtette ki lágyan a nevem. - Jólesik, hogy mellettem állsz, nem is tudod, mennyire. De tedd ezen túl magad, különben tényleg miattam nem fogsz tudni koncentrálni. Felejtsd el ezt az egész cikket, én meg tudom tenni. Nyerjétek meg a következő meccset, hogy bizonyítsatok.
- Jó, jó... - motyogtam automatikusan, de az eszem máshol járt.
Vajon aláírta a cikket a szerző? Mert ha igen, akkor nagyon hamar meg fogja bánni, hogy megírta.
- Figyelsz rám?
- Persze - vágtam rá kapásból, de persze nem hitt nekem.
- Na jó, tudom, hogy még mindig az újságon jár a fejed, nem tudsz becsapni.
- Nem tűröm, hogy ilyeneket írjanak rólad.
Hosszú hallgatás volt a válasz, amit nem tudtam mire vélni.
- Azt hiszem, fordított helyzetben én is így reagálnék - mondta végül. - Figyelj, mennem kell, megbeszélésről jöttem ki. Nyugodj meg és koncentrálj a focira.
- Hiányzol... - kezdtem, de nem engedte, hogy végigmondjam.
- Iker, kérlek, ne nehezítsd még jobban. Tudod, hányszor fordultam már vissza félúton a szállodátoktól? - kérdezte, mire elmosolyodtam. - Tényleg mennem kell. Szia - búcsúzott.
- Szia - suttogtam, de nem voltam biztos benne, hogy még hallja.

×××

A napok repültek, mire észbe kaptunk, már tíz napja voltunk Dél-Afrikában, elérkezett a következő meccsünk, ezúttal Honduras ellen. Sara ezúttal is ott állt a pálya mellett, ami ha lehet, még több pluszt adott számomra. Szegényt nagyon kikezdték az előző meccs miatt. Elhatároztam, hogy nem fogom gólt kapni, csak hogy bizonyítsam: nem az ő jelenléte tehetett a verségről.

Most egészen máshogy álltunk neki az egésznek. Sokkal komolyabbak voltunk, tudtuk, hogy még egy vereség egyszerűen nem fér bele. Ez látszott a pályán mutatott teljesítményünkön is. Ha lehet mondani, még nagyobb fölényünk volt, mint Svájc ellen. David nagyon hamar megszerezte a vezetést számunkra és az előnyünk továbbra is fennmaradt sőt, újabb gólt szerzett. Igaz, egy büntetőt kihagytunk, de az eredmény nem változott. Jókedvűen hagytuk el a pályát, én pedig engedélyeztem magamnak egy gyors pillantást a vállam felett. Sara lehajtotta a fejét, hogy ne legyen olyan feltűnő, aztán rám kacsintott. 

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a csapattársaim teljesen kiálltak mellettünk, többen is nyilatkoztak, hogy senki nem zavart meg senkit. Ma este pedig sikerült bizonyítanunk, hogy tényleg így történt.

Még egy meccs volt hátra, a Chile elleni. Előzetesen ezt tartottuk a legnehezebbnek, nem örültünk túlságosan, hogy ez lesz az utolsó a csoportban. A továbbjutáshoz kötelező volt a győzelem, szóval a motivációban nem volt hiány. Chile is esélyes volt a továbbjutásra, ez a meccs a csoportelsőség eldöntéséről szólt. Elszántan léptünk ki a pályára, de ugyanez elmondható volt a másik csapatról is. Ők kezdték jobban a meccset, de mi is hamar belelendültünk. Ismét David révén szereztünk vezetést, nagyon ment neki eddig. Hamarosan Andrés is betalált, de nem nyugodhattunk le , hiszen a chileiek nagyon pörögtek, folyamatosan résen kellett lennünk. A második félidő legelején végül gólt szereztek. Ha a labda nem pattan meg Geradron, ki tudtam volna védeni, így azonban megváltozott a szög és már tehetetlen voltam.

- Bocs, Iker! - lépett mellém, de megnyugtattam. 

Vannak gólok, mikor nem lehet mit tenni. Természetesen ezek is bosszantóak, de eszembe se jutott volna a másikat hibáztatni. Ez egy ilyen szerencsétlen szituáció volt.

Alig negyed óra telt el a második játékrészből, mikor Chile elfáradt, már nem tudtak olyan fordulatszámot produkálni, mint mi. Mikor biztos volt, hogy megvan a csoportelsőség a nagyobb gólkülönbség miatt, mi is visszavettünk, nem fárasztottuk magunkat feleslegesen. Sikerült továbbjutnunk, ha az első akadályt el is buktuk, de aztán felálltunk és megcsináltuk. A következő ellenfél Portugália lesz.

- Halljátok, én félek egy kicsit - mondta Sese a meccs után, mire kérdőn néztünk rá. - Ronaldo ellen játszani... Ha az én oldalamon fog feljönni, kicsit megrázza a fejét, lejön a csomó zselé a hajáról, belemegy a szemebe és nem fogom tudni elszedni tőle a labdát.

Egy hosszú pillanatig mindenki pislogás nélkül meredt rá, aztán kitört belőlünk a nevetés. Minden feszültség, ami az elmúlt napokban bennünk volt, kiszakadt és alig tudtuk abbahagyni a röhögést.

- Hát hallod, te ritka hülye vagy - mondta neki Nando.

- Csak téged sajnállak, Iker - vigyorgott rám Sese.

- Miért? - értetlenkedtem.

- Most még legalább négy újabb napot ki kell bírnod Szívszerelmed nélkül.

Mosolyogva megráztam a fejem. Igen, nem volt könnyű. Voltak nehéz percek, órák, de most, hogy végignéztem a csapaton, rájöttem, hogy megéri ezt az áldozatot. Tudtam, hogy ha ezt elmondanám Sarának, ő is megértené. Tudja, hogy nekem ez az álmom. Világbajnokká válni. Most egy kis lépcsőt sikerrel vettünk a cél felé haladva. Lesznek még napjaink, hónapjaink, éveink együtt, a kapcsolatunk csak megerősödhet a távol töltött idő alatt. 

Mikor kiléptünk a stadionból, a Tele5 stábja is indulni készült. Elkaptam Sara tekintetét, melyből pontosan azt tudtam kiolvasni, amit én is gondoltam. Igen, megéri ez az egész.

26. fejezet

Sziasztok! Próbáltam nagyon sietni a fejezettel, mivel tudtam, hogy a következő napokban egyszerűen nem lesz időm felrakni a frisst. Úgyhogy összehoztam mára, bár mindjárt leragadt a szemem. Most végre jó hosszú lett, ha nem lenne ilyen késő, még tovább is írnám, de tényleg hulla vagyok :)
Csanna

 Ha valamire várunk, akkor nagyon lassan telik az idő. Ha viszont valamit nem akarunk, akkor mintha valaki megnyomná az előretekerés gombját az életünk filmjén és gyorsan elérkezünk a nem várt részhez. Így történhetett meg, hogy az a bizonyos egy hét, amit még együtt tölthettünk, rémisztő gyorsasággal telt el, pedig mindketten nagyon igyekeztünk, hogy valahogy meghosszabbítsuk az együtt töltött perceket.

Az utazás előtti napon mindketten a bőröndünkbe pakoltunk, de ezúttal elmaradt a szokásos cukkolás. Mindketten vibráltunk, kattogott az agyunk, tele volt a levegő feszültséggel. Végül Sara feladta, levágta a bőrönd tetejét és felállt.

- Na jó, ez így nem fog menni! - túrt a hajába, aztán kiment a gardróbból.

Elfojtottam egy sóhajt, egy pillanatra lehunytam a szemem, végül utána indultam. A konyhában volt, a tiszta edényeket pakolta, de akkora hévvel, hogy féltem, eltörik valami és megvágja magát. Mögé léptem és szorosan átöleltem a derekát, mire ő megfordult a karjaimban.

- Figyelj Iker, sajnálom... - tette fel kezeit megadóan.

- Nincs miért bocsánatot kérned, én is ugyanolyan feszült vagyok - ráztam meg a fejem.

Felnyögött és a nyakamba temette arcát, mire lassan simogatni kezdtem a hátát, hogy ellazuljon.

- Gondolj arra, hogy... - kezdtem, de nem igazán jutott eszembe semmi megnyugtató.

Erre felnevetett és én is csatlakoztam hozzá. Néha egyszerűbb így, ahelyett, hogy görcsösen próbálnánk megoldani azt, amit igazából nem lehet.

- Visszajössz? - kérdeztem végül, ő pedig bólintott.

Mikor beléptem a gardróbba, felszaladt a szemöldököm. Eddig nem vettem észre, hogy Sara már a harmadik bőröndjét rakja tele ruhákkal.

- Sara - mondtam lassan, mosolyogva. - Nem leszek ott, hogy cipeljem neked - mutattam a méretes csomagokra.

-  Most miért? Nem tudom, milyen idő lesz, úgyhogy inkább mindenre felkészülök - nézett rám ártatlanul.

Megráztam a fejem és szó nélkül hagytam. Vannak dolgok, amiket nem fogok megérteni a nőkben.

Az egész napunkat a kettősség jellemezte. Az egyik percben még nagyban nevettünk valamin, a másikban meg elkomorodva meredtünk magunk elé.

Miután végeztünk a csomagolással, leültem a kanapéra, Sara pedig hamarosan csatlakozott hozzám. Fejét a vállamra hajtotta, miközben hüvelykujjammal arcát simogattam.

- Mikor indulsz holnap? - törtem meg a csendet.

- 10-kor megy a gép, ott kell lennünk a megnyitón.

- Hívj fel, ha megérkeztél.

- Te is - nézett mélyen a szemembe.

- Késő lesz...

- Nem baj - vágott a szavamba.

Fejemet az övének döntöttem, így maradtunk egy végtelen pillanatig. Közben átfutott az agyamon, hogy az összes csapattársam otthonában valami hasonló jelenet játszódhat le.

- Na jó - moccant meg Sara. - Megyek, megcsinálom a vacsorát.

Csendben néztem, ahogy sürög-forog a konyhában, próbáltam minden apró mozdulatát az eszembe vésni, hogy a következő napokban majd elővegyem.

- Megyek, lefürdök - hajolt át Sara a kanapén, éreztem, ahogy ajka egy pillanatra a halántékomat érinti.

- Feküdj le utána - mosolyogtam fel rá. - Hosszú nap lesz a holnapi.

Egy kiismerhetetlen pillantást vetett rám, de mielőtt rájöhettem volna, mi jár a fejében, hátat fordított. Valami film ment a TV-ben, de a színek és az alakok összefolytak a szemem előtt, a gondolataim egész máshol jártak. Tele voltam kettős érzelmekkel, részben nem akartam elszakadni Sarától, ugyanakkor hajtott a bizonyítási vágy, nagyon vártam már a kezdő meccsünket. Jó csoportot kaptunk, elméletben mi voltunk a legerősebbek, de azért minden mérkőzés tartogatott kihívásokat.

Hallottam, Sara elzárja a csapot, majd hamarosan becsukódott a fürdő ajtaja. Egy sóhajjal kinyomtam a TV-t és az emelet felé vettem az irányt.

Mikor végeztem a zuhanyzással és beléptem a hálóba, Sara már az ágyban feküdt. Bebújtam mellé a takaró alá, ő pedig végigsimított a mellkasomon és finoman megcsókolt. Akaratlanul is elmosolyodtam, annyi lágyság és szerelem sugárzott az egész testéből. Mikor kezem a derekára csúsztattam, hogy közelebb húzhassam magamhoz éreztem, hogy a szokásos póló helyett most valami más anyag simul a tenyeremhez. Egy pillanatra összeráncoltam a homlokom, aztán elszakadtam tőle és lehúztam rólunk a takarót. Mikor megláttam a csipkés hálóinget, ami alig takart valamit tökéletes testéből, felnyögtem.

- Ezt eddig eltitkoltad előlem - túrtam a hajába.

- Kivételes alkalomra tartogattam - nézett rám csillogó szemekkel.

- Mint a ma este?

- Például - suttogta, majd újra megszüntette a kettőnk között lévő távolságot.

Ha lett is volna bennem minimális ellenállás, a csókjától az is összeomlott volna. Úgyhogy hagytam, hogy nyelve utat törjön a számba, miközben finoman fordítottam a helyzetünkön és rágördültem. Egy másodpercre elszakadtam az ajkaitól és az arcára néztem. A tekintetünk összekapcsolódott, a szemében ezernyi érzelem játszott. Elhatároztam, hogy megpróbálok egy felejthetetlen éjszakát szerezni neki.

Nagyon apró csókokkal halmoztam el az arcát, ajkam épp, hogy érintette selymes bőrét. Eközben kezei a hátamat simogatták, libabőrt okozva ezzel az egész testemen. Lassan haladtam lefelé, vigyázva, hogy egyetlen testrészét se hagyjam ki. Éreztem a várakozás izgalmát a sóhajaiban, mikor kezem elérte a hálóingje szegélyét. Felemelte a karjait, hogy megkönnyítse a ruhadarab eltávolítását, ami egy másodpercen belül a szoba másik felében landolt. Ujjam hegyével megérintettem ajkát, majd elindultam lefelé, mígnem végigsimítottam fedetlen mellein. Hátravetette a fejét és az alsó ajkát harapdálta, hogy elfojtsa nyögéseit, mikor a nyelvemmel is beszálltam a kényeztetésbe. Éreztem ahogy mellbimbója megkeményedik ujjaim között. Nem hagytam, hogy túlságosan beleélje magát a helyzetbe, tovább haladtam. Végigcsókoltam lapos hasát, majd ujjaimat beakasztottam a bugyija szegélyébe és attól is megszabadítottam. Először hosszú lábain simítottam végig, csak utána tértem vissza vágyai középpontjához. Apró csókokat leheltem combja belső felére, aztán úgy döntöttem, megkegyelmezek neki - és magamnak is. Mikor megérezte a kezemet a legérzékenyebb pontján, már nem is próbálta visszafogni magát. Ujjaival a hajamba túrt, még közelebb vont magához. Egész teste remegett, a másik karommal le kellett fognom a csípőjét, hogy ne ficánkoljon annyira. Egy idő után kezem helyét nyelvemmel vettem át, aminek hatására Sara testén végigsöpörtek a gyönyör hullámai. Egy utolsó csókot leheltem nőiességére, majd elégedett mosollyal az arcomon visszafeküdtem mellé. Lassan simogattam, míg összeszedte magát, halk szavakat suttogtam a fülébe. 

- Annyira gyönyörű vagy - simítottam el egy tincset az arcából.

Felém hajolt, én pedig azonnal teljesítettem a kívánságát és megcsókoltam. Hagytam, hogy átfordítson, így most ő feküdt rajtam. Előző akcióm rám sem volt hatástalan, tudtam, hogy ő is érzi, hogy már teljesen tettre kész állapotba kerültem. Elszakadt az ajkaimtól, végigcsókolta a mellkasomat, mire az összes idegsejtem elzsibbadt, az izmaim pedig megfeszültek ajkai nyomán. Gyorsan elérte a boxeremet, egy pillanatig sem tétovázott, azonnal eltávolította az utolsó ruhadarabot is. Eleinte a kezével kényeztetett, miközben puszikkal borította be alhasamat. Mikor szája rátalált a férfiasságomra, halkan felnyögtem és megmarkoltam a lepedőt, olyan erősen, hogy kézfejemen kirajzolódtak az erek. A szemembe nézett, miközben folyamatosan a nevét ismételgettem, míg végül elértem a mennyország kapuját. Zihálva próbáltam magamhoz térni, de Sara nem hagyott rá sok időt. Újra rám feküdt és miközben megcsókoltam, kínzó lassúsággal összeillesztette remegő testünket. Mindkettőnk száját egy halk sóhaj hagyta el, ahogy mozogni kezdett. Felültem, mire ő átölelte a nyakamat és arcát a vállgödrömbe temette. Egyik kezemmel a hátát tartottam, míg a másikkal a tarkójára rajzoltam apró köröket. Éreztem forró leheletét a bőrömön, miközben csípője mozgása lassan űzött mindkettőnket a gyönyör karjaiba. Kis idő múlva lefogtam a derekát, hátradőltem őt is magammal húzva és átfordultam, hogy én legyek felül. Kezeimmel megtámaszkodtam feje két oldalán, ajkam a homlokára szorítottam és újra mozogni kezdtem. 

Nem siettem, ezúttal egyikünknek sem a kielégülés volt a fontos. Ez szeretkezés volt, a szó legteljesebb értelmében. Végül magával ragadott az a bizonyos fekete örvény, Sara pedig pár pillanat múlva követett. 

Sokáig csendben feküdtünk egymás mellett, egyszerűen csak élveztük egymás társaságát. Percek teltek el, míg Sara végül megmozdult és a szemembe nézett.

- Nagyon szeretlek - suttogta.

A hajába túrva közelebb húztam magamhoz és hosszasan megcsókoltam.

- Te vagy számomra a legfontosabb - susogtam. - Bármit megtennék érted.

Mosolyogva csókot nyomott a mellkasomra, ezzel egy időben újra megmozdult a csípője...

Sara hálóingje

 ×××

Valamikor hajnalban aludtunk el, úgyhogy reggel mindketten kissé kómásak voltunk. Nem mintha nem élveztem volna minden egyes pillanatát a tegnap éjszakának... Tudtuk, hogy sokáig nem élvezhetjük egymás társaságát ilyen módon, szóval megpróbáltuk kihasználni az utolsó alkalmat. 

A reptérig vezető út alatt egyikünk sem volt beszédes kedvében. Kerestem egy szabad parkolóhelyet, aztán Sarára pillantottam. Kivettük az összes bőröndjét a kocsiból, majd elindultunk a terminálja felé. Néhány munkatársa már ott volt, de nem akartam, hogy végignézzék, ahogy elköszönök tőle, úgyhogy egy kihalt folyosóra húztam és szembe fordítottam magammal. Átölelte a nyakamat és összeillesztette az ajkainkat. Csókja tele volt szerelemmel, fájdalommal és szenvedéllyel. Nyelve táncba hívta az enyémet, én pedig nem késlekedtem megadni neki, amit kért. 

- Vigyázz magadra! - mondtam halkan, mikor eltávolodtunk egymástól. - Hívj fel, ha megérkeztél. Vagy írj.

Bólintott, miközben arcát a mellkasomba temette. 

- Nézz rám, Sara! - kértem, mire felemelte a fejét. - Nem akarok elbúcsúzni tőled, hiszen holnap úgyis találkozunk, ahogy holnapután és azután is... Tudom, hogy nem lesz ugyanolyan, de legalább láthatlak - simítottam végig az arcán. - Ha... esetleg kiesnénk... én nem jövök haza a többiekkel, már megbeszéltem del Bosquevel. Maradok veled.

- De nem lesz baj belőle? 

- Nem érdekel, nem hagylak ott - mondtam ellentmondást nem tűrve, mire halvány mosoly kúszott az arcára. - Ezt már szeretem. Mosolyogj! - öleltem át szorosan.

- Nagyon ügyes legyél! - suttogta a nyakamba.

Ajkam a hajához érintettem, mélyen beszívtam összetéveszthetetlen illatát. Mindketten összerezzentünk, mikor megszólalt Sara mobilja. Mikor meglátta a hívó nevét elfintorodott, de kinyomta.

- José volt. Mennem kell - nézett mélyen a szemembe.

Magamhoz húztam egy utolsó csókra. Ez teljesen más volt, mint a többi "utolsó csók", amiket reggel váltottunk, munka előtt. Akkor tudtuk, hogy este újra találkozunk. Ez most egy hónapra szólt - ha minden a tervek szerint alakul. Ajkam kétségbeesetten kutatta az övét, nem akartam elengedni, pedig tudtam, hogy muszáj. Eddig próbáltam nyugodtnak tűnni, de most, hogy tényleg elérkezett az idő, megijedtem. Nagyobb szükségem volt rá, mint ahogy ő azt sejtette, már-már kikészültem, ha nem volt elérhető közelségben. És most egy hónapig nem érinthetem meg.

Úgyhogy minden érzelmemet, amit iránta éreztem, próbáltam belesűríteni a csókunkba. Fáztam, ugyanakkor érintései nyomán forrónak éreztem a bőröm. Teste követte az én testem vonalát, összeolvadtunk, eggyé váltunk. Remegett a karjaimban, de tudtam, hogy nem sír. Nem akart gyengének látszani. 

Nem akartam elszakadni tőle. Meg akartam állítani az időt, hogy örökre így maradhassunk, összeforrva, kettesben, senkitől nem zavartatva. De az óra kíméletlenül ketyegett tovább és tudtam, hogy itt a vége. El kell engednem.

Tiltakozva kapott az ajkaim után, mikor homlokom az övének döntöttem.

- Menned kell, nem akarom, hogy miattam várjanak rád - suttogtam.

- Szeretlek. Szeretlek, Iker! - gyönyörű szemei foglyul ejtették az enyémet.

- Én is szeretlek Sara, fogalmad sincs, hogy mennyire.

Karjait szorosabban fonta a nyakam köré, egy utolsó ölelésre. Úgy éreztem, még mindig nincs elég közel hozzám, noha már teljesen összepréselődtünk, már-már féltem, hogy túlságosan is erősen ölelem karcsú derekát. De nem adta jelét a fájdalomnak, úgyhogy nem lazítottam a karjaimon.

Egyszerre sóhajtottunk fel, mikor végül eltávolodtunk. Kezét kihúzta az enyémből, utoljára a szemembe nézett, majd hátat fordított és elindult.

- Holnap találkozunk - szóltam utána.

Visszanézett és felnevetett, mire én is elmosolyodtam. Sikerült, elértem a célom. Az utolsó pillanatban, mikor láttam, nevetett.

×××

Otthon rendet raktam, hiszen egy hónapig nem leszünk itthon, nem akartam, hogy Sara takarítással kezdjen, mikor hazaér. Gyorsan megebédeltem, aztán én is indultam. Vállamra kaptam a táskámat, a bőröndöt pedig magam mögött húzva léptem ki a házból. Sese pont akkor állt meg előttem, mikor a kulcsot a zsebembe rejtettem.

- Szia Lara - mosolyogtam az anyósülésen ülő lányra, Sergiot pedig egy gyors kézfogással üdvözöltem.

- Na, elrepült a Szívszerelmed?

Serg még tavaly szokott rá, hogy így hívja Sarát és egyszerűen képtelen voltam lebeszélni róla.

- El - húztam el a számat.

- Ne izélj már, te legalább láthatod - próbált felvidítani, nem sok sikerrel.

 A reptéren gyorsan kiszálltam, magára hagyva a szerelmespárt, hagy búcsúzzanak el kettesben. A váróban már ott állt a legtöbb csapattársam, mikor megláttam őket, felnevettem. Mindegyikük fáradtnak tűnt, ezek szerint ők sem sokat aludtak az éjjel. Páran a barátnőjüktől búcsúztak, mások a gyerekeiket ölelgették. 

- Szia Nora - ölelte meg Nando  kislányát, aki mosolyogva várta, hogy felemeljem. - Nagyot nőttél.

Fernando elmutogatta, hogy foglaljam le kicsit a gyerekeket, míg elköszön Olallától, úgyhogy felkaptam Leot is és elvonultam velük egy csendesebb sarokba. Szerettem a gyerekeket, nem volt probléma. Miközben mosolyogva hallgattam, hogy milyen büszkék az apjukra, elkalandoztam. Vajon Sara....? De gyorsan el is hessegettem a gondolatot, korai még. 

- Kösz - bukkant fel hirtelen Nando, mire csak egy legyintéssel válaszoltam.

Mikor befutott az utolsó ember is - Pedrito -, elindultunk a check in desk felé. A sajtó természetesen ott volt, kiosztottunk néhány autogramot a rajongóknak, de összességében gyorsan feljutottunk a gépre. Sese levágta magát mellém, a többiek is elhelyezkedtek, aztán elindultunk Dél- Afrikába. Fáradt voltam, úgyhogy fejem az ülés támlájának támasztottam és elaludtam.

A telefonom rezgésére ébredtem fel. Gyorsan előhalásztam a zsebemből és megnyitottam Sara SMS-ét.

"Megérkeztünk :) Itt már mindenki vb lázban ég, minden második embernél vuvuzela van... Az emberek kedvesek, az idő hideg, mindjárt elalszok :) Írj, ha leszálltatok. Máris hiányzol. Sara xxx" 

Mosolyogva visszaírtam neki, ahogy körbenéztem, senki nem törődött igazán a "repülőn nem használunk telefont" szabállyal. A következő pillanatban Álvaro huppant le mellém, csinált egy közös képet, egy perc múlva pedig már Twitterre posztolta ki. 

Eleinte még szólt a zene Pepe hordozható rádiójából, repkedtek a poénok, mindenki röhögött, de este 10 után egyesével kezdtünk kidőlni. Én is újra elaludtam, a pilóta hangjára eszméltem fel, miszerint kapcsoljuk be a biztonsági övet. 

Megérkeztünk Johannesburga, megkezdődött a 2010-es világbajnokság.

25. fejezet

Már meg is hoztam az új fejezetet, nekem tetszik, remélem nektek is, kíváncsi vagyok a véleményetekre :) Romantikus lett, szerelmes, egy kis drámaisággal, pont illik ehhez az esős időhöz...

Csanna

Miután vége lett a bajnokságnak, kellett egy kis idő, hogy megszokjam a hirtelen kapott szabadidőt. Végül nem sikerült befogni a Barcelonát, két ponttal mögöttük végeztünk.

Sara ugyan dolgozott ilyenkor is, de nem kellett egész nap bent lennie, így több időt tudtunk együtt tölteni, mint kapcsolatunk alatt eddig bármikor.

- Csinálsz valamit holnap? - kérdeztem tőle, miközben a karjaimba bújt.

- Nem, nem terveztem. Miért?

- Lesz egy meglepetésem számodra - mosolyogtam rá, mire felcsillantak a szemei.

- Milyen meglepetés? - fonta kezeit a nyakam köré.

- Szerinted elmondom? - vontam fel a szemöldököm.

- Nem ismered még eléggé a meggyőzési módszereimet... - kacsintott rám, majd megcsókolt.

Mikor kezdtem volna beleélni magam felnevetett és kibontakozott az ölelésemből.

- Hékás, gyere csak vissza! - mondtam szemrehányóan.

Eszébe se volt hallgatni rám, helyette a nappaliba ment és leült a kanapéra. Terveim szerint el akartam menni mellette anélkül, hogy ránéznék, de magamon éreztem perzselő tekintetét, egyszerűen képtelen voltam nem figyelni rá. Győzelemittasan felnevetett.

- Te kis csábító boszorka - túrtam a hajába. - Akkor sem mondom el, mit tervezek.

- Hosszú lesz még a nap - nézett az órájára.

A tény, hogy reggel tíz óra volt, nem nyugtatott meg teljesen. Ismertem már eléggé ahhoz, hogy tudjam: ha akarja, egy pillanat alatt megtöri az ellenállásomat.

Nem volt könnyű napom, az biztos. A legváratlanabb pillanatokban próbált rávenni, hogy áruljam el, mit csinálunk holnap. A kedvencem kétségtelenül az esti akciója volt, mikor "véletlenül" kioldódott a törülközője fürdés után. Akkor álltam a legközelebb ahhoz, hogy feladjam az egészet, de végül kitartottam és lefekvéskor az én mosolyom volt diadalmas.

Reggel magamra kaptam egy egyszerű pólót és térdnadrágot, Sara azonban sokáig vesződött az öltözködéssel.

- Na jó, legalább annyit segíts, hogy mennyire öltözzek ki - nézett rám kérlelőn hosszú szempillái alól.

- Csak a szokásos, semmi extra - sóhajtottam megadóan.

Tíz perccel később egy igencsak rövid ruhában lépett elém.

- Ha ez a normális, el se tudom képzelni milyen az, ha kiöltözöl... - nyomtam egy gyors csókot az arcára.

Zavartan elmosolyodott, aztán átkarolta a derekamat és az ajtó felé húzott.

- De türelmetlen valaki - cukkoltam.

A kocsiba beülve már le se tagadhatta volna, hogy kíváncsi. Az út során végig halvány mosoly ült az arcomon, miközben magamon éreztem Sara tekintetét.

- Élvezed? - kérdezte felháborodást tettetve hirtelen.

- Ó, de még mennyire! - nevettem fel, mire az oldalamba könyökölt. - Nem zavarjuk a sofőrt út közben - pillantottam rá.

Mikor leparkoltam a  Cuatro Vientos repülőtérre, arcára kiült a döbbenet. Valószínűleg mindenre számított, csak erre nem.

- Megyünk valahova? - kérdezte csodálkozva.

- Remélem bírod a repülést - adtam választ.

Mikor beléptünk az épületbe, minden fej felénk fordult, az arcokon tisztán látszott a meglepettség.

- Iker Casillas? - kérdezte mögülem valaki, mire megfordultam. - Velem beszélt telefonon. Marco Almodó vagyok. Jöjjenek, a gép hátul van.

Sara csendesen követett, valószínűleg próbálta kitalálni, hova megyünk. Mikor megpillantotta a helikoptert, megtorpant.

- Gyere! - fogtam meg nevetve a kezét és magam mellé húztam.

Kaptunk egy gyors leckét a helikopteres utazásról, aztán már be is szálltunk és elindultunk. Az út alatt nem sokat beszéltünk, a rotor hangja miatt amúgy is nagy volt a zaj. Kicsivel több, mit fél óra utazás után süllyedni kezdtünk.

- Nézd csak! - mutattam az ablakra.

Sara a szája elé kapta a kezét, mikor meglátta, mire célzok. Kétségkívül szép látvány volt a dombok között elterülő apró falu.

- Hol vagyunk? - hajolt a fülemhez.

- Ez itt Navalacruz. 

Kérdőn nézett rám, de intettem, hogy majd elmondom, ha leszálltunk.

Pár perc múlva landoltunk, megköszöntem a pilótának az utat és megbeszéltük, hogy mikor jöjjön értünk.

- Kicsit sétálnunk kell...

- Nem baj, addig elmondod, miért pont ide jöttünk - mosolyodott el.

Kézen fogva indultunk el a dombon, aztán mesélni kezdtem.

- Navalacruz a gyerekkorom egyik legfontosabb része. A nagyszüleim itt élnek, anya itt nőtt fel. Azért költöztek Móstolesbe, mert az apai nagyszüleimnek szükségük volt a segítségre. Ettől függetlenül rengeteg időt töltöttem itt, mindenkit ismertem, hiszen 300-an se laknak a faluban. Szinte minden hétvégén itt voltam, ez a második otthonom. És most szeretném megmutatni neked.

Megszorította a kezem, innen tudtam, hogy átérzi, miért ilyen fontos nekem Navalacruz. Gyorsan beértünk a faluba, Sara pedig hamar megérezte a különleges hangulatot, ami belengte a települést. Megmutattam neki az összes olyan helyet, ami fontos volt számára, ő pedig már-már könyörgött, hogy mondjak neki gyerekkori történeteket.

A közelben volt egy kisebb tó, így oda is elsétáltunk, leültünk egy mólóra és beszélgettünk. A világbajnokságról, Sara családjáról, kettőnkről, mindenről. Szükségünk volt erre a napra, hogy a sajtó állandó jelenléte nélkül kimozdulhassunk. Egyikünk sem mondta ki, de mindkettőnket zavart, hogy állandóan az újságok címlapján találjuk magunkat. Megszoktuk már, hogy a hivatásunk ezzel jár, de a magánéletünket nem akartuk nyilvánosságra hozni.

Mikor visszasétáltunk a helikopterhez, Sara szorosan megölelt.

- Ez egy csodás nap volt, köszönöm! - suttogta a fülembe, én pedig egy hosszú csókkal válaszoltam.

×××

Két barátságos mérkőzést már letudtuk, már csak a lengyelek elleni meccs volt hátra. A másik két találkozót megnyertük, közben pedig sikerült összerázódnunk, egymásra hangolódnunk. Del Bosque láthatóan megnyugodott, a két rivális klub játékosai a lehető legnagyobb összhangban játszottak egymás mellett.

- Fiúk, maradjatok még egy kicsit, egy dolgot meg kell beszélnünk! - szólt utánunk az edzés után. - Nem hiszem, hogy tetszeni fog nektek, de a Spanyol Szövetség külön megkért, hogy beszéljek veletek erről. Esélyesek vagyunk, ezt nem tagadhatjuk le. A legjobb három közé várnak minket a legtöbb országban. Ha tényleg el akarjuk érni a kitűzött célt, nem lehet semmi zavaró tényező körülöttünk, ami akár minimálisan is, de kizökkenthet minket. Ezért a Szövetség külön kérése, hogy a barátnők, feleségek, élettársak ezúttal ne repüljenek el velünk Dél-Afrikába.

Mikor a többiek felfogták, hogy ez mit jelent, hangosan tiltakozni kezdtek. Del Bosque feltette a kezeit, jelezve, hogy ő csak közvetítette a kérést, nem tehet semmiről. Én pedig elgondolkoztam. Sara a közvetítő stáb része, ő mindenképpen jön. Nem rakhatják ki emiatt! 

- Iker, veled külön szeretnék beszélni - intett az edző, hogy kövessem.

Kíváncsian léptem be utána az irodájába, fogalmam sem volt, hogy akarják megoldani a helyzetet.

- Jól tudom, hogy jelenleg együtt élsz Sara Carboneroval?

- Igen - bólintottam.

- És ő is jön Johannesburgba - jelentette ki. - Nem hiszem, hogy élvezni fogod, amit kitaláltak... A világbajnokság ideje alatt csak és kizárólag riporter-interjúalany kapcsolat lehet köztetek, nem érintkezhettek külön. Tudom, hogy nehéz lesz, de értsd meg kérlek a Szövetség nézőpontját is - tette kezét egy pillanatra a vállamra, aztán magamra hagyott.

Döbbenten próbáltam feldolgozni a hallottakat. Hogy micsoda? Láthatom őt nap mint nap, de nem érinthetem meg, mint a barátnőmet? Hát ezek nem normálisak!

Dühösen mentem vissza a többiekhez, akik szintén az "ítélet" jogosságát vitatták. Mikor megláttak, kíváncsian néztek rám, hogy mit mondott az edző.

- Sara jön. Én is - kezdtem, mire irigykedő pillantásokat kaptam.

- A mázlista - csettintett Álvaro.

- Jó neked, mi megszívtuk - húzta a száját Sese.

- Hadd fejezzem be - szóltam közbe. - Mindketten megyünk, de minden kapcsolat meg van tiltva kettőnk között, csak interjút csinálhat - fejeztem be.

A srácok egyből átértékelték a helyzetet és kaptam jó néhány sajnálkozó pillantást. Dühösen fortyogva hagytam el a stadiont. Ezzel a döntéssel nagyon mellé nyúlt a Szövetség. A barátnők jelenléte pont, hogy még jobb teljesítményre ösztönözne minket, ha ők ott vannak persze, hogy a legjobb oldalunkat mutatjuk. Aztán áttértem a saját problémámra. Naponta látom majd, de nem érinthetem meg. Ez egy kínzás lesz, de a legrosszabb fajtából. 

Mérgemben a kormányra csaptam, mielőtt kiszálltam volna a kocsiból. Becsaptam magam mögött a bejárati ajtót, a táskámat ledobtam a földre és beviharzottam a nappaliba.

- Hé, hé, hé, Iker! - állt elém Sara kiárt karokkal. - Mi történt? Nyugodj meg! - ölelt át.

 Szorosan magamhoz húztam és nem volt szándékomban elengedni nagyon-nagyon sokáig. Pár nap múlva elutazunk, ki tudja, mikor tarthatom újra a karjaimban.

- Mi a baj? - húzta végig ujja hegyét az arcomon.

- A Spanyol Szövetség eltiltott tőled - mondtam kertelés nélkül.

 - Micsoda? - nevetett fel, láthatóan nem értette, mire gondolok.

- A VB ideje alatt csak interjúalany vagyok a számodra. 

Mikor felfogta a szavaim jelentését, elkerekedett a szeme.

- Ne! Iker, mondd, hogy csak hülyéskedsz! Én nem fogom kibírni, szükségem van rád, napi 24 órában.

Lehunytam a szemem és még erősebben magamhoz szorítottam. Egyszerűen képtelen voltam a szemébe nézni, látni kétségbeesett tekintetét. Helyette arcom a hajába fúrtam, majd ajkam a nyakához érintettem.

- Ki fogjuk bírni, Sara! Muszáj lesz...

Elhúzódott, de csak annyira, hogy a szemembe tudjon nézni. 

- Az a legabszurdabb, hogy legjobb esetben egy hónapig fog tartani nektek, nekem pedig biztosan. De akkor egy teljes hónapon keresztül bámulhatjuk egymást egyetlen csók nélkül - mondta.

Tehetetlenségemben felnevettem, aztán két kezem közé fogtam az arcát és lassan megcsókoltam. Eleinte lassan, lágyan becézgettük egymás ajkait, de aztán ujjaival a hajamba túrt, a csók pedig egyre intenzívebb lett. Testünk úgy tapadt össze, mint eddig soha, egy milliméternyi hely sem maradt köztünk. Annyi fájdalom, kétségbeesés és szerelem volt ebben a csókban, egészen beleborzongtam. A levegőm vészesen fogyott, de egyszerűen képtelen voltam elszakadni Sarától, nem akartam megtörni a pillanatot. Soha nem csókolt még így, ennyi érzelemmel, odaadással. 

Nem húzódtunk el azonnal, még váltottunk pár rövid, édes csókot. Mikor kinyitotta a szemét, láttam hogy tekintete könnyben úszik. Hátrasimítottam arcába hulló tincseit, hüvelykujjaimmal letöröltem egy kicsordulni készülő könnycseppet.

- Sara... - kezdtem, de ő tenyerét a számra helyezte, hogy ne tudjam folytatni.

- Szeretlek - suttogta halvány mosollyal.

- Én is szeretlek - húztam magamhoz.

A következő napokban próbáltunk minden szabad percet együtt tölteni. Egy idő után sikerült elfogadnunk ezt az egészet és eltökéltük, hogy meg fogjuk csinálni. Egymásért.

24. fejezet

Ez végre tényleg olyan hosszúságú lett, mint amilyenre terveztem. Bár nem nagyon van benne izgalom, szerintem nem lett rossz. Úgy tervezem, hogy még lesz egy fejezet, és utána elrepülünk Dél-Afrikába :) 

Csanna

 

A kanapén ültem és TV-t néztem, mikor Sara lesietett a lépcsőn és levágta magát mellém. Éreztem a sampon illatát, mikor arcom a hajába temettem, tincsei még kicsit nedvesek voltak.

- Mit nézünk? - kérdezte vidáman.

- A Ragyogást - böktem a képernyőre.

- Ne már - fagyott le arcáról a mosoly. - Félni fogok.

- Majd megvédelek - mosolyogtam rá féloldalasan.

Halkan felnyögött, de nem ellenkezett tovább. Átöleltem és szorosan magam mellé húztam, ő pedig a vállamra döntötte fejét. Talán kissé szemét dolog volt tőlem, de a Ragyogás a kedvenc könyvem és filmben is szeretem. Volt egy másik ok is, hogy miért nem kapcsoltam el, de ezt nem vallottam be neki. Minden férfi szeret horrorfilmet nézni a barátnőjével. A különösen ijesztő részeknél arcát a mellkasomba temette, én pedig óvón öleltem magamhoz és élveztem, hogy kiélhetem a védelmező ösztöneimet. Egy szavam se lehet, becsületesen végigülte a filmet, bár azt nem állítom, hogy élvezte is.

- Na? - kérdeztem tőle, mikor vége lett.

- Rosszat fogok álmodni - fintorgott.

Kikapcsoltam a TV-t, mire sötétség borult a szobára.

- Iker, ez nem vicces!

- Nyugi, ez csak egy film volt - mondtam és elindultam a lépcső felé. - Gyere!

- Hol vagy? - kérdezte mögülem. - Iker...

A fejemet csóváltam és elfojtottam egy mosolyt. Tudtam, hogy egy centit nem mozdult a helyéről, úgyhogy mindenfajta tapogatózás nélkül odaléptem hozzá és megfogtam a kezét. Ugrott egyet és felsikoltott, mire elnevettem magam.

- Csak én vagyok, te bolond lány - öleltem magamhoz. - Megígérem, hogy senki nem fog bántani ma éjszaka.

- Uhhh... Most olyan nevetségesnek érzem magam, de akkor is félek - suttogta a nyakamba.

- Na gyere, édes - nyomtam egy csókot a szájára, aztán felkaptam és felvittem a hálóba.

Lefektettem az ágyra, mellé feküdtem, mire szorosan hozzám simult és a fejét a mellkasomra hajtotta. Simogatni kezdtem a hátát, pár perc múlva éreztem, hogy ellazulnak az izmai. Ekkor egy puszit nyomtam a hajába, remélve, hogy nem ébresztem fel.

Másnap reggel a telefon csörgésére ébredtem, mire kipattantam az ágyból és kisiettem, nehogy felébresszem Sarát. A kijelzőre pillantottam és mosolyogva fogadtam a hívást.

- Rafa, de rég hallottam rólad.

- Szia San! Nem zavarlak?

- Nem, de mondtam már, hogy ne hívj így.

- Nekem te San Iker maradsz, nem érdekel, tetszik-e vagy sem. Szóval, van már programod május 14-re?

- Nem, nem hiszem.

- Van pár jegyem a Madrid Openre. Eljössz?

- Hát persze! Öhm... hány jegyed van?

- Hozhatod az új barátnődet is - nevetett fel.

- Köszönöm - mosolyodtam el.

Miután leraktuk, lesiettem a konyhába és csináltam magamnak egy jó forró kakaót. Hirtelen két kar ölelt át hátulról és Sara a nyakamba puszilt. Mosolyogva fordultam meg, kezemben a bögrével.

- Cola Cao? - vonta fel a szemöldökét kérdőn. - Hány éves is vagy?

- Huszonnyolc - válaszoltam nevetve. - Kérsz?

- Nem, köszi - mosolygott.

- Mit álmodtál? - öleltem át fél kézzel, mire az oldalamnak dőlt.

- Már nem tudom, de nem rémálom volt.

- Akkor ma este is horrorfilmet nézünk...

- Azt merd meg - fenyegetett, mire nevetve megcsókoltam.

- Szereted a teniszt? - kérdeztem tőle, mikor - nagy sokára - elszakadtunk egymástól.

- Igen, miért?

- Nadal meghívott a Madrid Openre.

- Rafael Nadal? Nem is tudtam, hogy jóban vagytok...

- Sok mindent nem tudsz te még rólam - kacsintottam.

- Például? - húzódott közelebb hozzám és lábujjhegyre állt, hogy arcunk egy magasságban legyen.

- Például nagyon jól tudok engesztelni...

- Engesztelni? - húzta fel a szemöldökét kérdőn.

- Bizony... És mivel tegnap nem akartál horrort nézni, de mégis végigülted... Valamit adnom kell cserébe - mondtam halkan.

- Mire gondolsz?

- Inkább megmutatnám - suttogtam az ajkai közé.

Nevetve hagytam, hogy nekinyomjon a pultnak és kivegye a kezemből a bögrét...

Egy óra múlva Sara feje a mellkasomon feküdt, ő pedig velem merőlegesen, keresztben az ágyon. Ismeretlen mintákat rajzolt a karomra, miközben én a haját simogattam.

- Annyira... - kezdte halkan, de abbahagyta.

- Igen? - kérdeztem bátorítóan.

- Mindegy, nem lényeges.

- De engem érdekel - emeltem fel a fejét, hogy a szemébe nézhessek.

Megrázta a fejét, mire elnevettem magam makacssága láttán.

- Ha nem mondod el, sokkal rosszabbra  fogok gondolni.

Elfintorodott, majd rám gördült, karjait a mellkasomra fektette és ráhajtotta a fejét.

- Túlságosan meggyőző vagy, ez a te bajod. Szóval azt akartam mondani, hogy korábban nem is hittem, hogy létezhet ilyenfajta boldogság. Most nem csak erre gondolok - mutatott magunkra, ahogy meztelenül feküdtünk egymáson - , hanem a mindennapokra is. Alig várom, hogy hazagyere, teljesen bezsongok, csak mert megfogod a kezem az utcán, úgy érzem, most újra kamasz vagyok.

Mosolyogva simítottam végig az arccsontján, pontosan tudtam, miről beszél.

- Nem vagy vele egyedül. A különbség csak az, hogy te még csak 26 éves vagy, én meg már 29, elvileg felnőtt férfi...

- Még van két hét a születésnapodig, ne öregítsd magad.

Döbbenten nézte rá, hiszen én soha, egyetlen szóval sem említettem neki, hogy mikor van a szülinapom.

- Honnan tudod?

Sara csak somolygott, de nem válaszolt, ismertem annyira, hogy tudjam: felesleges firtatnom, nem fogom megtudni.

- Sara - néztem rá nagyon komolyan. - Nagyon szépen kérlek, hogy semmit ne vegyél nekem. Nem, tényleg nem kérek semmit - mondtam, mikor láttam, hogy tiltakozni készül. - Nincs szükségem semmire rajtad kívül és ezt teljesen komolyan gondolom. Mindössze két dolgot kérek: hogy találkozzak a barátaimmal és hogy egész nap velem legyél. Ennyit szeretnék, de ezt nagyon.

- Hát jó - fogadta el.

- Köszönöm - öleltem magamhoz még szorosabban. 

Tekintetem az órára vándorolt és halkan elkáromkodtam magam.

- Fel kéne kelni - húztam el a számat.

- Hmm... van benne valami, de ez így sokkal kényelmesebb.

- Hidd el, nekem is, de el fogok késni, ha nem kezdek el készülni.

Egy nagy sóhajjal legördült rólam, de mielőtt elengedett volna, még magához rántott egy forró csókra. 

 ×××

Kissé késésben voltunk, ráadásul szabad parkolóhelyet is csak hosszas keresgélés után találtunk, ezért már-már futólépésben indultunk el a Madrid Opennek helyet adó "stadionba". Sara egyből a helyére akart ülni, én viszont mindenképpen találkozni akartam még a torna előtt Rafaellel, ezért kézen fogtam és az öltözők felé indultam.
- Rafael Nadallal szeretnék beszélni - mondtam az elém álló biztonsági őrnek.
- Interjúkat majd a játék után lehet csinálni - darálta a jól betanult szöveget, rám se nézve.
- Engedd már be, Julio - nevetett fel Rafa, aki pont ekkor lépett ki a folyosóra.
Mosolyogva üdvözöltük egymást, aztán bemutattam neki Sarát is, aki eddig csendben álldogállt mellettem.
- Sok sikert! - öleltem meg, aztán visszamentünk a helyünkre.
Sara leült mellém, aztán megfogta a kezem és adott egy puszit az arcomra, mire rámosolyogtam. Fejét a vállamra hajtotta, én pedig ajkamat egy pillanatra a hajához szorítottam.
- Nem fogok tudni figyelni, ha így folytatod - nevetett fel halkan, mikor haját a füle mögé simítottam.
- Elvonom a figyelmedet? - hajoltam közelebb hozzá, orrunk hegye már összeért. - Akkor megpróbálok viselkedni - vigyorogtam rá és elhúzódtam tőle, a szék másik oldalának dőlve.
Sara nevetve fordította maga felé az arcom és megcsókolt. Nem akartam túlságosan belelovalni magam, hiszen körülöttünk rengetegen ültek, de egyszerűen képtelen voltam nem viszonozni lelkesedését. Kezem az arcára simítottam, beletúrtam selymes hajába és még közelebb húztam magamhoz.
- Szóval én vonom el a figyelmedet? - suttogtam, szánkat alig választotta el pár milliméter.
- Ez csak természetes. Minden rosszba beleviszel - nézett rám ártatlanul, mire nevetve öleltem át.
- Mondtam már, hogy egyszerűen imádlak? - néztem mosolygósan a szemébe.
- Ma még nem...
- Akkor épp ideje volt - leheltem egy csókot az állára.

×××

Mikor reggel kinyitottam a szemem, Sara mosolygós arcával találtam szembe magam. 

- Boldog szülinapot! - nevetett rám és egy szédítő csókkal ajándékozott meg.

- Hmm... - öleltem át karcsú testét. - Köszönöm.

Újra összefonódott ajkunk, ám ezúttal sokkal lágyabban. Nyelve lassan játszani kezdett az enyémmel, miközben a hajamba túrt és megpróbált még közelebb férkőzni hozzám. Ujjaimat kihúztam tincsei közül, végigsimítottam a hátán, élvezve, hogy libabőrös lesz érintésem nyomán. 

Mélyen beszívtam a levegőt, mikor elszakadtunk egymástól és boldogan figyeltem, ahogy összeszedi magát.

Csak egy pillantást akartam vetni az órára, de mikor megláttam, hogy mennyi az idő, felpattantam.

- Hova rohansz ennyire? - kérdezte Sara.

Kissé félrebillentett fejjel, kócos hajjal és az én pólómban ült az ágyon. Elképesztően nagy volt a kísértés, hogy visszafeküdjek, de nem tehettem.

- Del Bosque ma hirdeti ki a végleges keretet. Nem kéne elkésnem - grimaszoltam, mire felnevetett.

- Menj csak...

Fél óra múlva leparkoltam a Las Rozas előtt, aztán bevártam az utánam kiáltó Nandot és együtt léptünk be az ajtón. A többiek már vártak ránk.

- Boldog születésnapot, San Iker - mondták egyszerre, mire felnevettem és mindenkit megöleltem.

- És, mit kaptál Sarától? Kielégítette az igényeidet? - kérdezte Sese, mire a többiek felröhögtek, én meg próbáltam nagyon csúnyán nézni rá.

Mielőtt visszavághattam volna, megjelent del Bosque.

- Üdvözöllek benneteket! örülök, hogy mindannyian eljöttetek. Nem húzom sokáig az időt, először elmondom, hogy kiket választottam be a keretbe, majd utána indoklok. Tehát a kapusok: Casillas, Valdés és Reina. A védők: Piqué, Marchena, Puyol, Capdevila, Ramos, Arbeloa és Albiol. Középpályások: Iniesta, Xavi, Fabregas, Mata, Alonso, Busquets, Martínez, Silva és Navas. A csatárok pedig Pedro, Villa, Torres és Llorente. Idén ők alkotják a világbajnoki keretünket. 

Arra a hét emberre nézett, aki kimaradt a csapatból.

- Ne legyetek csalódottak, nem volt könnyű a döntés. Sok szempontot vettem figyelembe, néha egyértelmű volt, de néha sokat vacilláltam egy-egy ember között. Legyetek büszkék magatokra!

Nem látszott rajtuk, hogy csalódottak lennének, valószínűleg érezték ők is, hogy így a legjobb. Végignéztem a kereten és elégedetten elmosolyodtam. Nem is lehetett volna erősebbet összeállítani, minden poszton kitűnő emberek voltak.

- A csapatkapitány szeretném ha ezúttal is Iker lenne, de ez a ti döntésetek.

- Maradhat - ordította be Gerard, mire felé fordultam és elröhögtem magam. 

- Jó lesz, nem kell csere. Benne mindenki megbízik - mondta Andrés is, a többiek csatlakoztak hozzá. 

Mosolyogva lehajtottam a fejem, aztán megköszöntem nekik. Kétségtelenül jól esett, hogy továbbra is támogatnak. 

- Még pár szót a további meccsekről, aztán mehettek - mondta del Bosque. - 29-én játszunk Szaúd-Arábia ellen, aztán június 3-án Dél-Korea, majd végül 8-án Lengyelország jön. Mindhárom meccs itthon lesz, utána pedig indulunk Dél-Afrikába - mosolyodott el.

- Jujj, de izgi - modnta elvékonyított hangon Pepe, mire mindenki elnevette magát.

A többiek hamar leléptek, aminek nem értettem az okát, máskor még maradni szoktunk. Hazafele beugrottam egy boltba, vettem néhány dolgot a vacsorához. 

Mikor beléptem a nappaliba, földbe gyökerezett a lábam. A civil barátaim, a csapattársaim a Madridból és a válogatottból, a szüleim, mind ott álltak a szobában és mosolyogva köszöntöttek. Hirtelen azt sem tudtam, kihez menjek oda elsőnek, de aztán Anya kitárta felém karját, mire megöleltem. 

- Hogy tudtad tartani a szádat? - nevettem Sergiora. - Nem vagy egy titoktartó típus.

- Sara megfenyegetett...

- Ő hol van? - kérdeztem.

Azonnal feltűnt, hogy nincs a szobában, de mivel mindenki fel akart köszönteni egyesével, nem volt időm foglalkozni vele. Sese a lépcső felé intett a fejével, mire megpördültem és szembe találtam magam vele.

Ajakin halvány mosoly játszott, miközben lesétált a lépcsőn és megállt előttem. Kinyújtottam a karom, elkaptam a derekát és szorosan magamhoz húztam. Kezeit a nyakam köré fonta, lábujjhegyre állt, így arcunk egy vonalba került. Nem érdekelt hogy mindenki látja, hosszasan megcsókoltam, mire a többiek éljenezni kezdtek. Sara pirulva próbált elhúzódni, de nem engedtem ki az ölelésemből.

- Hogy...? -  kezdtem, de félbeszakított.

- Találkozni akartál a barátaiddal... Nos, így volt a legegyszerűbb - suttogta, hogy csak én halljam.

Egy csókot nyomtam a nyakára, mire még inkább zavarba jött, aztán a barátaim felé fordultam. Sara kibontakozott a karomból és pár perc alatt hihetetlen mennyiségű ételt rakott az asztalra. 

Kétségkívül ez volt az eddigi legjobb és legemlékezetesebb szülinapom.

23. fejezet

Itt az új rész, remélem tetszeni fog. Vasárnapra szántam, de nem jött össze, a hétvége elég kaotikusra sikerült. Szombaton meccsem van, úgyhogy nem ígérek semmit, de nagyon próbálom összekapni magam. Már csak pár rész, és jön a világbajnokság :)
Csanna

Sara bezárta a ház ajtaját maga mögött, majd széles mosollyal az arcán lépett mellém és megfogta felé nyújtott kezem. A kapuból még utoljára visszanézett,és sóhajtott egy nagyot.

- Szomorú vagy? - öleltem át a derekát.

- Nem, dehogy is. Sokkal jobb lesz nekem nálad.

- Mit fogsz csinálni vele? Eladod?

- Nem, még nem.

Nem mondott többet, de értettem a szavai mögött rejlő értelmezést. Ha mégsem jönne össze az együttélés, legyen hova visszajönnie.

- Inkább kiadom, ez a legegyszerűbb - folytatta gyorsan.

Az elmúlt pár napban gőzerővel pakoltunk, így gyorsan átvittük Sara szükséges cuccait az én házamba.

Leparkoltam a kocsifeljárón és kinyitottam a kaput. Mielőtt Sara beléphetett volna, mögé léptem és felkaptam a karjaiba.

- Mit művelsz? - kérdezte nevetve.

- Ez egyfajta előírás... - mosolyogtam rá.

- Az az esküvő után van, te - kapaszkodott szorosan a nyakamba.

- Egyéni értelmezésem van.

Mikor rájött, hogy így is, úgy is átviszem a küszöbön, feladta és a vállamra hajtotta a fejét.

- Bolond - susogta a nyakamba.

- A te bolondod - pusziltam meg a homlokát.

A nappaliban leraktam, szorosan átöleltem a derekát és megcsókoltam. Régóta vártam már, hogy eljöjjön ez a nap. Éreztem, hogy Sara szája mosolyra húzódik, ahogy együtt mozgott az enyémmel.

- Mondhatnám, hogy Isten hozott itthon, de az nagyon elcsépelt lenne - mosolyogtam rá.

- Nem mondj semmit! - lehelte, majd a tarkómnál fogva újra összeillesztette ajkainkat. 

×××

Másnap reggel óvatosan kiszálltam az ágyból, ügyelve, hogy ne ébresszem fel a még alvó Sarát. Gyorsan összeütöttem magamnak egy reggelit, aztán az összes cuccomat belehajítottam egy táskába, majd indultam edzésre. Mivel holnap a Barcelona ellen játszunk, ráadásul hazai pályán, hosszú edzésre számíthattam. Mivel jelenleg fej-fej mellett állunk a tabellán, ez a mérkőzés a bajnokság végkimenetelre is hatalmas jelentőséggel lesz. 

Az öltözőben is érezni lehetett a helyzet komolyságát, az átszellemült légkört Mourinho egy elégedett biccentéssel nyugtázta, ez nála természetes egy mérkőzés előtt. 

Az edzés első felében még keményen dolgoztunk, hogy holnapra csúcsformában legyünk, másfél óra után azonban abbahagytuk, hogy ne fáradjunk el túlságosan.

Izzadtan vonultunk be a zuhanyzóba, mindenki igyekezett lemosni magáról a kimerültséget. Mondjuk tökéletesen meglettünk volna Sergio éneklése nélkül is, de ez már tényleg semmiség volt. 

Lefékeztem a házunk előtt és kettőt dudáltam. Sara mosolyogva jött ki, egy gyors csókkal üdvözölt. Úgy döntöttünk, ma beülünk ebédelni valahova, ennyit megérdemlünk az elmúlt pakolós hét után. 

- Kettőkor találkozok egy barátnőmmel, ugye nem baj? - kérdezte Sara.

- Katasztrófa, most azonnal mondd le - forgattam a szemeimet nevetve. - Miért lenne baj? 

- Nem tudom - ismerte be mosolyogva.

- Sétálunk egyet? - nyújtottam felé a kezem, miután végeztünk, ő pedig bólintott.

- Készen álltok a holnapi meccsre? - kérdezte, mikor már a parkban jártunk.

- Nagyon remélem. A bajnoki cím is múlhat rajta, nagy a nyomás.

- Ügyes leszel - állt lábujjhegyre, hogy egy puszit nyomhasson az arcomra.

- Eljössz? - néztem rá kérdőn.

- Á, nem fog menni. Én mondom az esti sporthíreket, meg a Marcánál is lapzárta lesz - rázta meg a fejét szomorúan.

Egy órán át andalogtunk a parkban, semmiségekről beszélgetve, egyszerűen csak jól éreztük magunkat. Mindkettőnknek szüksége volt egy kis pihenésre, mikor a kevésbé fontos dolgokat is meg tudtuk beszélni. 

Aztán megcsörrent Sara telefonja, véget vetve a tökéletes délutánnak. Befutott a barátnője, aki szokás szerint kissé megilletődve üdvözölt. 

- Sietek! - suttogta Sara a nyakamba, mikor magamhoz húztam, hogy elbúcsúzzak tőle.

Tudtam, hogy csak pár óráról van szó, de attól még hiányozni fog. 

- Ajánlom is - mondtam halkan, majd lágyan megcsókoltam. 

Kezem lecsúszott a fenekére, mire felkuncogott és finoman eltolt magától.

- Ezt majd kettesben folytatjuk - mondta sokat sejtetően.

- Otthon várlak - leheltem a hajába.

- Gyerünk már, srácok, pár óráról van szó! Ennyit kibírtok egymás nélkül - nevetett fel Alicia.

Egy utolsó csók után elengedtem, ő pedig mosolyogva szállt be a kocsiba. Megvártam, míg teljesen eltűnnek a szemem elől, csak ezután indultam én is a kocsimhoz.
Fáradt voltam, az elmúlt napokban nem sok időm volt pihenni, úgyhogy otthon lefeküdtem, hogy aludjak egy kicsit. Úgy terveztem, hogy alszok egy órát, aztán csinálok valami vacsorát magunknak.
Úgy tűnt, csak pár percre hunytam le a szemem, mikor megéreztem, hogy valaki bebújik mellém. A szemhéjaim alól kilesve Sarát pillantottam meg, mire azonnal felültem.
- Hány óra van?
- Nyugi, még csak hat - simított végig az arcomon.
- Elaludtam, ne haragudj... - kezdtem mentegetőzni, de Sara leállított.
- Nehogy ezért bocsánatot kérj! Teljesen természetes, hogy fáradt vagy. Feküdj vissza, majd szólok, ha kész a vacsora.
- Segítek - ellenkeztem és kikászálódtam az ágyból.
A földön rengeteg táska és szatyor feküdt, mire mosolyogva fordultam Sara felé.
- Látom jól sikerült a vásárlás. Bár csak négy órát voltál oda, ez elég kevés hozzád képest - cukkoltam.
- Hahaha - nyújtotta ki a nyelvét. - Ne gonoszkodj!
- Eszemben sincs - öleltem át a nyakát és megcsókoltam. - Segítsek elpakolni? - kérdeztem utalva arra, hogy elég sok időbe fog kerülni.
- Majd én megcsinálom. Van néhány meglepetésem számodra - kacsintott rám, mire fantáziám azonnal beindult.
- Már alig várom, hogy lássam - csókoltam a nyakába, aztán mosolyogva hagytam magára.
Meglepően gyorsan csatlakozott hozzám a konyhában, aztán látva, hogy mit művelek, inkább a kezébe vette a vacsora elkészítését.
- Menj, feküdj le - intett a háló felé. - Pihend ki magad holnapra.
Nagyot sóhajtva felálltam, aztán egy hosszú csókkal köszöntem meg a gondoskodását.

×××

A Bernabéuban teltház volt, a hangorkán, ami a pályára vonulásunkat kísérte, elképesztő volt. Számtalanszor átéltem már ezt, de még mindig libabőrös leszek tőle. Még csak a bemelegítésnél tartottunk, de a szurkolók már teli torokból énekeltek.
Mourinho kiadta az utolsó utasítást, ami nagyon egyszerű volt:
- Győzni kell!
A folyosón mér kint állt a Barcelona, gyorsan üdvözöltem néhány barátomat, aztán kiléptünk a stadion füvére. Nagyon szerettünk volna nyerni, nem csak a hazai pálya és a bajnoki cím miatt, hanem hogy egy kis elégtételt vegyünk a tavalyi 2-6 miatt.
- Sok sikert, El Capi! - nyújtott kezet Carles, miután eldőlt, hogy mi kezdjük a meccset.
- Neked is, Tarzan! - mosolyogtam rá és megveregettem a vállát.
Miután megálltam a kapu előtt, megérintettem a felső keresztlécet, aztán felharsant a kezdő sípszó és vele együtt a rengeteg madridi is énekelni kezdett. Az első fél órában nem volt sok dolgom, elég csendesen kezdődött a meccs. Aztán derült égből villámcsapásként Messi helyzetbe került, a védők teljesen lemaradtak, így kénytelen voltam kijönni a kapuból, ő viszont ellőtte mellettem a labdát. Dühömben a kapufába boxoltam, és próbáltam rendbe szedni a védelmet.
A gól kicsit felrázott minket, először Xabi 3 méterről, majd Pipa 7-ről lőtt mellé. Tudtam, hogy a pálya másik felén aligha hallják, de azért elordítottam néhány utasítást.
A félidőben Mourinho beszélt a fejünkkel, elszántan vonultunk ki az második játékrészre. Próbálkoztunk is, de vagy mellé ment a labda, vagy Víctor védett. Aztán eljött az 58. perc és Pedro megszerezte a második gólt. Simán lefutotta Arbeloát, én pedig nem értem le időben, így máris két gól volt a Barca előnye. Volt még két nagy lehetőségük, de mindkettőbe bele tudtam érni, így maradt a két gól. Az volt a legbosszantóbb az egészben, hogy ismét volt legalább két olyan helyzet, amikor simán behozhattuk volna két gólt, mégis kimaradt az összes lehetőség.
Csalódottan vonultunk le az öltözőbe, tudtuk, hogy innen már nagyon nehéz lesz megfordítani a bajnokságot. 3 ponttal vezetnek, ami ugyan nem sok, de már nem fér bele egy döntetlen se a mi oldalunkon.
Otthon Sara nem kérdezett semmit, szerintem mindent leolvashatott az arcomról. Csak szorosan megölelt, aztán hagyta, hogy felmenjek a szobánkba. Szomorúan dőltem be az ágyba, fáradt voltam testileg és lelkileg egyaránt. Sara pár perccel később csatlakozott hozzám, mire átöleltem. Szükségem volt a közelségére, ő pedig kérdése nélkül is tudta, hogy most semmi másra nincs szükségem, csak hogy mellettem legyen. Hosszú ideig feküdtünk szótlanul, aztán végül elmondtam neki az egészet. Tudtam, hogy segítséget nem várhatok tőle, de már csak a tudat is, hogy van valaki, aki meghallgat, elég volt.