28. fejezet

Hagyjuk...

- Gyerünk már srácok, szedjük össze magunkat! - tapsolt Carles.

Az edzésen nem hoztuk a formánkat, köszönhetően a tegnap estének. Hiába is tiltakoztunk ellene, néhányan kitalálták, hogy a sikeres továbbjutást a csoportkörből mindenképpen meg kell ünnepelnünk. Az már más kérdés, hogy ez volt a minimum, amit vártunk magunktól. Szóval Sese, Gerard és Pepe bevásároltak jó adag pezsgőt és sört, aztán persze nem bírták meginni, mi meg nem akartuk, hogy lebukjanak. Úgyhogy mi is megittunk néhány pohárral, hogy minél kevesebb bizonyíték maradjon. Nem voltunk részegek, kivéve pár jómadarat. Ennek köszönhetően korán keltünk, hogy nagyjából kijózanítsuk őket az edzés előtt, kisebb-nagyobb sikerrel. Kissé bűntudatunk volt, hogy visszaéltünk az edzőnk bizalmával, de ugyanakkor kitűnően szórakoztunk, mikor megpróbáltuk kimenteni kissé fejfájós társainkat.

Nem mintha nem vettük volna komolyan azt a négy napot, ami a következő meccsig várt ránk. Tudtuk, hogy a Portugália elleni meccsünk minden lesz, csak sétagalopp nem. Éppen ezért amellett, hogy fedeztük a szórakozott társainkat, a színfalak mögött mi is egy kisebb fejmosásban részesítettük őket.

- Majd akkor ünnepelünk, ha a kupa itt lesz az ágyamban - mondta Xavi.

- Nehogy azt hidd, hogy te alszol vele! Már rég lefoglaltam magamnak - vágott közbe Cesc.

- Oké, ne szórakozzunk! Meg kell nyernünk még három meccset a döntőig, úgyhogy vegyük komolyan - szóltam közbe.

- Igenis, El Capi - vihogott Sergio.

Az égnek emeletem a szemem, ezzel jelezve, hogy mennyire volt értelmes a hozzászólása.

Hirtelen jelzett a telefonom, miszerint SMS-em érkezett.

- Na, ma még nem is hallottunk róla. Már hiányérzetem volt - húzta fel a szemöldökét Sese.

- Hé! Szállj le róla - néztem rá sötéten. - Te is mindennap beszélsz Larával.

Megadóan feltette kezeit, amolyan bocsánatkérésként. Sok mindent eltűrtem a fiúktól, de bármilyen apró megjegyzésre, amit Sarára tettek, ugrottam.

"Kiakadtam..." - csak ennyit írt, de már azonnal hívtam is.

- Mi történt? - kérdeztem azonnal, ahogy felvette.

- Ne haragudj, hogy téged zaklatlak vele... - mentegetőzött, de félbeszakítottam.

- Sara, mi a baj?

- Nem tudom, minden - mondta tanácstalanul. - Ez a sok pletyka és cikk rólam, hogy zavarlak titeket... Eleinte nem érdekelt, de most már mindenhol ezt hallom. Elegem van abból is, hogy nem lehetek úgy veled, ahogy szeretnék. Egyszerűen csak összejött minden, nem vagyok elégedett magammal. Folyamatosan lüktet a fejem, nem tudok arra koncentrálni, amire kéne.

- Hol vagy most?

- A szobámban. Miért?

- Odamegyek - mondtam határozottan, félrerúgva a szabályt.

- Ne! - kiáltotta kissé hangosabban a kelleténél. - Iker, ne hülyéskedj!

- Meg akarom ölelni a barátnőmet, nem érdekel a Szövetség.

- Nem, Iker, felejtsd el, hogy mit mondtam. Nem jöhetsz ide, bajod lesz belőle.

- Magam miatt aggódom most a legkevésbé...

- Vedd úgy, hogy nem is hívtalak. Nem szabad találkoznunk, bármennyire is szeretnénk.

- Tudom - adtam meg magam.

Hosszasan búcsúzkodtunk, próbáltam kicsit megnyugtatni. Voltak pillanatok, mikor minden önuralmam elveszett és kis híján átrohantam hozzá. Ez is ilyen volt. Túl hosszú volt az az idő, amit egymás nélkül töltöttünk el és fogalmunk sem volt, mennyi van még hátra.

- Hé, minden oké? - szólalt meg mögöttem Xavi.

- Persze - mosolyodtam el kissé szomorúan. - Csak néha túlságosan hiányzik.

- Összeilletek - mondta komolyan. - Láttam rólatok képeket az újságban, boldog vagy vele.

- Igen, már az életem részéve vált. Teljes mértékben.

- Akkor mi a következő lépés? - vigyorodott el.

Egy pillanatig nem értettem, mire céloz, de mikor leesett, meglepődtem.

- Nem tudom, Xavi. Erről még nem beszéltünk. Én szeretném majd, valamikor, és ha valakit el kell képzelnem magam mellett, akkor ő az. De nem akarom elsietni.

- Nem is kell. Érezni fogod, mikor jön el a pillanat.

- És veled mi van?

- Semmi - nevetett fel, majd széttárta a karjait, jelezve tehetetlenségét. - Én a focival élek együtt.

- Kösz. Tényleg - tettem a vállára a kezem.

Sajnáltam, hogy olyan ritkán találkozunk. Már az U17-es válogatottban együtt játszottunk, azóta barátok vagyunk. A mi barátságunk jó példa arra, hogy igenis jó kapcsolat van a Barcelona és a Real Madrid tagjai között. Néha kissé nehéz, különösen az El Clásicok után, de gyorsan rendezni tudjuk a helyzetet.

- Megyek, kiviszem a szemetest mielőtt lebuknánk - ráztam meg a fejem mosolyogva.

Már visszafelé tartottam, mikor meghallottam a nevem.

- Ikeeer! - visszafordultam, mire Sese utánam rohant. - Figyelj, bocs. Nem akartunk részegek lenni, tényleg. Többször nem lesz ilyen.

- Tudom - nyugtattam meg.

- És ne haragudj Sara miatt se, bunkó voltam.

- Már megszoktam - löktem oldaléba, mire elfintorodott. - Semmi baj, Serg. Rajtad így jön a honvágy, nem haragszom.

- Akkor oké - vigyorodott el. - És kösz, hogy fedeztetek minket.

Csak legyintettem, miszerint ez természetes.

×××

A meccs előtt érezni lehetett az akarást a levegőben. Belengte az egész stadiont, a szurkolókat, mindenkit. A miénk volt az utolsó meccs, aki ezt megnyeri, Paraguay-jal játszik majd a legjobb négy közé kerülésért.
- Miért olyan ismerős nekem ez a dátum? - kérdezte Sergio, immár sokadjára a mai nap.
Visszafojtott nevetéssel néztük, ahogy kutat az emlékei között. Rajta kívül mindenki tudta, mi történ két évvel ezelőtt, pontosan ezen a napon, de megegyeztünk, hogy kicsit hagyjuk még gondolkozni, úgyis olyan ritkán teszi.
- Tényleg nem tudod? - kérdezte Xabi.
- Miért, te igen? - nézett rá döbbenten Sese.
- Csak te nem...
Hitetlenül nézett körbe, mi pedig már tudtuk visszatartani a nevetést.
- Észlény! Hát mi van a te fejedben agy helyett? Akkor bakit csináltál, hogy majdnem kinyírtad saját magad is a legelején. Andrés meg Xavi helyzete, Iker védései, Nando gólja... Rémlik valami? Ausztria, EB döntő, Németország.... - lengette meg David a kezét Sergio arca előtt.
- Basszus, tényleg... - hüledezett. - De hülye vagyok!
- Valami nincs teljesen rendben nálad - értett egyet vele Cesc.
- Ez ciki volt - röhögött most már Sese is.

Az alaphangulatot sikerült megteremteni, de nem bíztunk semmit a véletlenre. A folyosón összeölelkeztünk a madridi társainkkal, de a pályán már nem érdekelt, hogy ki hol játszik. Mi spanyolok voltunk, ők meg portugálok, és nyerni akartunk. Nagyon. Nehéz meccs volt, éreztük, hogy ez már nem a csoportkör, itt már komoly ellenféllel van dolgunk. Fegyelmezetten védekeztek, sokáig nem tudtunk áttörni rajtuk, ők azonban a gyors kontráikkal sokszor zavart okoztak. Az első félidőben nem hoztuk azt, amit elvártunk volna magunktól, a másodikra még elszántabban vonultunk ki. Negyed óra telt el, mikor Villa végül megszerezte a vezetést. Eléggé kint álltam, hogy irányítani tudjam a védelmet, de a gól után visszasétáltam a kapuhoz és megérintettem a felső keresztlécet. Ekkor megváltozott a játék képe, Portugália nem tudta felvenni a tempónkat. Láttam a csapattársaim szemében a tüzet, az akarást és nem csak én láttam, hanem a portugálok is. Minden erő és tűz, ami eddig hiányzott, most visszajött. És így tudtuk megnyerni a meccset.
- Szép volt! - veregettem meg Gép vállát, mikor meghallottam a mérkőzés végét jelző hármas sípszót.
- Ezután a minimum, amit elvárok tőletek, hogy megnyeritek - mondta szomorú mosollyal az arcán.
Miután megöleltem a másik csapat játékosait, a közönség felé fordultam és megtapsoltam őket, így köszönve meg nekik a biztatást. Levettem a kesztyűmet és kidobtam a lelátóra. Láttam, hogy rengetegen ugranak érte, végül egy kisfiú emelte fel csillogó szemekkel az egyiket. Mosolyogva intettem neki egyet, aztán hátat fordítottam a nézőknek és az öltözők felé vettem az irányt.
- Iker! - szólt utánam Eduardo.
Kérdőn visszafordultam, mire ő a mezét nyújtotta felém.
- Csere?
Gyorsan lekaptam a sajátomat és kicseréltük.
- Jó voltál ma - veregettem meg a karját, majd mezét a vállamra dobva magára hagytam.
A játékoskijárónál megéreztem, hogy valaki engem néz, ezért kérdőn fordultam vissza. Végigfuttattam tekintetem a pályán, de a többiek már az öltözőben voltak, hallottam, ahogy énekelnek. Végül rátaláltam Sarára, aki egyik szemöldökét felhúzva mért végig. Csak az a trikó volt rajtam, amit szokásomhoz híven mindig felveszek a mez alá, így pontosan megértettem a szeméből sugárzó érzelmeket. Szélesen elmosolyodtam, mire ő elnevette magát és megcsóválta a fejét. Intettem neki egyet, aztán lesiettem a lépcsőn, mielőtt még valaki kiszúrta volna néma párbeszédünket.
Az öltözőben nagyszerű hangulat fogadott, alig léptem be az ajtón, máris legalább hárman borultak a nyakamba.
- Ma nem iszunk, srácok! - nevettem el magam, hiszen túlságosan jól ismertem már őket.
Még bő egy órát töltöttünk el a stadionban, kiélveztük, hogy egy újabb fordulón jutottunk túl. Néhányan elmentek interjút adni, de engem ezúttal nem hívtak. Sejtettem, mi lehet az oka és jót mosolyogtam magamban.
Már a buszon ültünk, mikor megrezzent a telefonom.
"Máskor vagy ne vedd le a mezed, vagy akkor már vedd le azt az alatta lévő atlétát is, mert ez nagyon nem volt fair." 
"Elvonási tüneteid vannak?" - írtam vissza vigyorogva.
"... Inkább maradjon rajtad minden, a ruha nélküli látványod csak rám tartozik :)" 
"Bolond..." - válaszoltam neki, remélve érti, hogy gondolom.

×××

- Nyertem! - dőlt hátra Pepe elégedetten, mikor lerakta a kártyáit az asztalra.

Sikerült összeügyeskednie egy pókert, így nyeregben érezte magát.

- Azt csak hiszed - vigyorogtam rá, majd én is megmutattam a kártyáimat. - Royal flush.

- Na, menj a francba, Iker! Elnyered az összes pénzem - mondta hitetlenkedve.

- Bocs, de ma jó napom volt - számoltam meg a nyereményemet.

Soha nem játszottunk nagy tétekben, de ha kifogtam egy nyerő szériát, egész nagy nyeremény jött össze.

- Mióta itt vagyunk, folyamatosan nyersz. Tuti, hogy csalsz - sandított rám Jesús.

- Ugyan már, San Iker? Ő soha - szólt bele Sese, aki ugyan nem játszott, de ott ült az asztalnál és kitűnően szórakozott.

- Na, még egyet! - csapott az asztalra Pepe.

- És mit raksz fel tétnek? - mutattam az asztalra, ugyanis nem volt előtte semmi.

- Majd valaki kölcsön ad.

- Felejtsd el, tuti veszítesz - szólt közbe David. - Iker ma mindent megnyert.

- Bocs Pepe, de a csúcson kell abbahagyni. Kiszálltam - toltam hátra a székem. - Megyek lefeküdni. Ti se maradjatok sokáig, holnap meccsünk lesz.

- Oké, apuci - grimaszolt Gerard. - Majd megyünk.

Mosolyogva hagytam el a földszinti klubhelyiséget, ahol az estéinket töltöttük. Felmentem az emeletre, aztán egy gyors zuhany után tényleg lefeküdtem. A holnapi játék Paraguay ellen nem lesz sétagalopp.
Reggel arra ébredtem, hogy valaki behuppan mellém az ágyba. Kissé ijedten ültem fel, aztán megláttam Sergio vigyorgó arcát és egy halk nyögés hagyta el a számat. Visszadőltem a párnák közé, miközben kérdőn néztem barátomra.
- Mit szeretnél?
- Ma mindenkit én keltettem - jelentette ki.
- Gratulálok - vágtam hozzá az egyik párnát. - És honnan származik ez a nagyszerű ötlet?
- Mindenki olyan fásult reggelente, gondoltam, kicsit feldoblak titeket.
- Sikerült - fintorodtam el, majd kimásztam az ágyból. - Hány óra van?
- Fél hét.
- Normális vagy? - pördültem meg a tengelyem körül. - Még egy órát aludhattam volna.
- Hát, én nem tudtam aludni, úgyhogy téged sem hagylak.
- Ritka idegesítő vagy ma - ráztam meg a fejem. - A többiek mit szóltak?
- Hát, kidobtak és visszaaludtak. De te vagy a legjobb haverom, szóval te nem teheted meg velem.
Gyorsan magamra kaptam egy pólót és nadrágot, aztán lementünk a földszintre. Főztem egy kávét, majd letelepedtünk az egyik asztalhoz.
 - Az agyi szinted veszélyesen gyorsan csökken az utóbbi időben - vigyorogtam rá.
- Naaaa... - kezdett hintázni a széken, de a következő pillanatban hátra vágódott. - A rohadt életbe!
Hangosan felnevettem, aztán megkerültem az asztalt és felsegítettem.
- Ha már ilyen hamar felkeltettél, gyere el velem futni.
- Inkább lemegyek a konditerembe - hárított azonnal.
- Lusta - löktem meg a vállát, aztán visszamentem a szobámba és átöltöztem.
A reggeli levegő szokatlanul meleg volt, gyorsan folyni kezdett rólam az izzadtság. Eleinte a pályán köröztem, de ezt hamar meguntam, úgyhogy kifordultam a sportkomplexumból.
Jó egy óra múlva tértem vissza a hotelünkhöz, addigra kellemesen elfáradtam.
- Te vagy az egyetlen, aki nem feküdt vissza - fogadott Carles a bejáratnál.
Megvontam a vállam, elmentem zuhanyozni, aztán csatlakoztam a többiekhez a földszinten. Már az esti meccsről beszéltek, mindannyiuknak átszellemülten csillogott a szeme. Jó volt így látni őket, hogy mindannyiuk előtt ugyanaz a cél lebeg.
Az este azonban nehezebben alakult, mint vártuk, az első félidőben mintha nem is mi lettünk volna kint a pályán. Csak tévelyegtünk, mint akik nem ezt csinálják évek óta. A paraguayiak úgy törtek át rajtunk, mint kés a vajon. Nem csak hátul voltunk gyengék, a középpálya és a csatársor sem úgy funkcionált, mint rendesen. Gyorsan elvették tőlünk a labdát, még kapu felé tartó lövésünk sem volt. Meg is lett az eredménye a kritikán aluli teljesítményünknek, Valdes végül betalált a kapumba. A bíró azonban érvénytelenítette a találatot, kezezés és les miatt is.
Az öltözőben próbáltunk rájönni, mi lehet a baj, elszántan léptünk ki újra a pályára, azonban az ellenfelünk ott folytatta, ahol abbahagyta. Eszük ágában sem volt védekezni, gólt akartak lőni. Negyed óra telt el, mikor Gerard lerántotta az egyik védőjüket, a bíró pedig a tizenegyes pontra mutatott.
Mindenki vadul bírálni kezdte a bírót, én azonban már a büntetőre koncentráltam. Tudtam, hogy ezt muszáj megfognom. Cardzo ajánlkozott a lövésre, fogalmam sem volt, mi a taktikája, csak az ösztöneimre hagyatkozhattam.
- Iker! - hallottam meg a nevemet a pálya széléről.
Pepe integetett felém, kezében egy vizes kulaccsal. Nem értettem, mit akar, hiszen az enyém bent volt a kapuban.
- Egy kis frissítő - nyújtotta.
Ittam egy kicsit, majd mikor megfordultam, hogy visszatérjek a helyemre, halkan megszólalt.
- A bal alsóba lövi. Mindig - nézett mélyen a szemembe.
Aprót bólintottam, aztán hallottam, ahogy a bíró visszaszólít a kapuba. A csapattársaim ott álltak a tizenhatos vonalánál, készen arra, hogy megtisztítsák a területet, ha esetleg kipattanna a labda. Cardozo letette a labdát, én pedig készültem a vetődésre. Meghallottam a sípot, láttam, hogy nekifut, én pedig a bal alsó felé dőltem. A labda egyenesen a tenyeremben landolt. A következő pillanatban már fel is pattantam, Carles ért oda hozzám elsőként.
- San Iker - csapott a vállamra.
- Pepének köszönjétek, de most már szedjük össze magunkat.
Mikor a labda már a másik térfélen volt, egy pillanatra kinéztem a kispadra, elkapva a harmadik számú kapusunk pillantását. Rámutattam, majd felemeltem a hüvelykujjamat, így jelezve, hogy ő a legjobb, mire szélesen elmosolyodott.
A következő pillanatban újra hallottam a sípot, ezúttal mi kaptunk büntetőt. Xabi állt a labda mögé, be is rúgta nagyon könnyedén, azonban a spori nem adta meg. Mert a többiek befutottak. Mint a világ összes többi tizenegyesénél... Dühösen figyeltem, ahogy csapattársam újra lövéshez készül. Nekifutott, elrúgta, Villar pedig kivédte. Idegesen ráztam meg a fejem, a mai formánk nevetséges volt. Az már mellékes, hogy a kihagyott büntető után egy másikat is ítélhettek volna nekünk.
Már nagyon közel jártunk a lefújáshoz, a paraguayiak elfáradtak, mi viszont továbbra is ötlettelenül adogattuk a labdát. Végül a 85. percben kiszenvedtük a gólt, Andrés nagyszerű passzát követően Pedrito eltalálta a kapufát, ahonnan kipattant a labda. Ezt David újra a visszaküldte a kapufára, de végül a hálóban kötött ki. Nem nyugodhattunk meg, a három perces hosszabbítás is tartogatott izgalmakat, de végül egygólos győzelemmel vonulhattunk le a pályáról.
- Na végre - motyogtam.
Teli voltam kettős érzelmekkel. Részben örültem, mert bejutottunk az elődöntőbe, másrészt viszont ez a játék minden volt, csak jó nem.
- Na ezt felejtsük el nagyon gyorsan - csapta be az ajtót Nando.
- Mi van velünk, fiúk? - tette fel Andrés azt a kérdést, ami mindannyiunkat foglalkoztatott. - Ezek nem mi vagyunk.
- Nagyon nem - grimaszolt Sese.
- Hé, nyugi! Majd legközelebb bizonyítunk - csitítottam őket, mert ismertem már eléggé őket ahhoz, hogy tudjam: ebből akár veszekedés is lehet. - Kösz, Pepe. Ma megverhetsz pókerben - pillantottam rá.
- Vigyázz, mert elnyerem az összes pénzed...
- Reménykedj csak, reménykedj!
- Iker, gyere vissza interjúra - szólt be az ajtón valaki.
- Na, még ez is - sziszegtem.
Ezúttal a pálya szélén készítették az interjúkat. Lassan ballagtam vissza, részben a mutatott játékunk miatt, de más oka is volt. Tudtam, hogy mit fogok látni Sara szemében. Nem volt biztos benne, hogy ott tudok állni mellette anélkül, hogy megölelném.
- Szia, Iker - mosolygott rám. - Gratulálok!
És a következő pillanatban olyat tett, amire nagyon nem számítottam. Közelebb lépett hozzám és megpuszilt. Puha ajkai csak egy pillanatra érintették arcomat, de abban a pillanatban úgy éreztem, hogy vége van. Nem tudom tovább csinálni, szükségem van rá. Aztán vége lett, elhúzódott és feltette az első kérdést. Egyfajta kábulatban voltam, bár próbáltam nem mutatni. Három hete ez volt az első érintkezésünk.
- Már csak egy lépésre vagytok a végső céltól, a döntőtől...
- Németországot nem lehet félvállról venni. Ellenük játszottunk két éve az Európa bajnokság döntőjében. A mostani formánknál jobbat kell hoznunk, de a motivációval nincs dolgunk. Ez az álmunk gyerekkorunk óta, folyamatosan ez a cél lebeg a szemünk előtt.

Tekintetét mélyen az enyémbe fúrta, képtelen voltam elszakadni tőle. Már emeltem volna a kezem, hogy elsimítsam azt az egy tincset, ami az arcába hullott, de hirtelen valaki élesen felnevetett mellettünk, visszazökkentve ezzel a valóságba.
- Még egyszer gratulálok. Remélem, a következő meccs után is ezt mondhatom - mondta, lezárva ezzel az interjút.
Én viszont nem akartam, hogy vége legyen, vele akartam lenni, ölelni, órákon keresztül. Mivel az emberek körülöttünk nem nagyon foglalkoztak velünk, egy pillanatra megfogtam a kezét. Rám kapta gyönyörű szemeit, arca ellágyult, ugyanakkor szomorú lett. Csak pár másodpercig tartott, utána megfordultam és visszaindultam az öltözőbe. Még hátranéztem a vállam felett, ugyanott állt, még mindig engem figyelt. Rámosolyogtam, aztán egy hatalmas sóhajjal lesétáltam az öltözőbe.

                                                       ×××

Ha eddig nem vettük volna komolyan a dolgokat, most megtettük. Mi magunk ajánlkoztunk plusz edzésekre, hogy ne ismétlődhessen meg a Paraguay elleni eset. Tudtuk, hogy bármi lesz is, már Spanyolország legjobb eredményét értük el a világbajnokságon, de ez igazából senkit nem érdekelt. Mi az első helyet akartuk, nem a negyediket.

- Ez az egy meccs választ el minket a döntőtől. Két éve megcsináltuk, most is sikerülni fog - biztatott minket del Bosque. - Ez a csapat nem ugyanaz, mint akiket akkor legyőztetek. Nagyon sokat változtattak, de ez nem jelent semmit. 

Nagyon jól kezdtünk, sikerült hatástalanítani az ellenfelet, de az első húsz perc után visszaálltunk a normális tempónkra. Nem lehet végigrohanni kilencven percet. Ez tipikusan az a meccs volt, mikor két, egymáshoz nagyon hasonló erősségű csapat játszik egymás ellen. Nincs sok lövés, viszont irtó keményen kell dolgozni a középpályán. Nem is számíthattunk másra, a döntőbe kerülés volt a tét. A második félidőben ismét nyomni kezdtünk. átvettük az irányítást, a németek pedig látványosan visszavettek. Már csak húsz perc volt hátra és a másik csapatba is visszatért az élet, mikor Tarzan egy jól elvégzett szöglet után fejjel vette be Neuer kapuját. Ki gondolta volna, hogy a magas németeket pont egy fejessel fogjuk legyőzni? Az eredmény nem változott, így a hármas sípszó után mindenki rohanni kezdett Carles felé, egymás hátára ugráltunk, hiszen megcsináltuk: ott  vagyunk a döntőben. Nem tudtam felfogni. Mióta az eszemet tudom, ezt szeretném. Bármennyire is idiótán nézhettem ki, folyamatosan, teli szájjal mosolyogtam.

Az öltözőben Carles elfoglalta a zuhanyzót, de kivételesen nem panaszkodtunk. Ma ő volt a hős. Aztán hirtelen beözönlött a sajtó, egy csomó öltönybe öltözött ember állt sorfalat.

- Jön a királynő! - mondta valaki.

Számíthattunk volna rá, hogy a királyi család tagja gratulálni fog a sikerhez, de eléggé meglepett minket a bejelentés. Villámgyorsan megpróbáltuk eltüntetni a stoplikat, zoknikat, szétszórt ruhadarabokat, magunkra kapkodtuk a mezünket, de időközben belépett Sofia királynő.

Mindenkivel kezet fogott, de közben folyamatosan próbáltuk elrúgni az útból a csomó szemetünket.

- Hol van Puyol? - fordult körbe hirtelen.

A következő pillanatban megjelent az említett, egy szál törülközőben. Egyszerre volt nevetséges és kínos szituáció, de abban a pillanatban nem reagálhattunk úgy, ahogy tettük volna, ha csak mi vagyunk bent.

A királynő pár perc múlva távozott, belőlünk pedig kitört a röhögés.

- Hát halljátok, ez rohadtul égő volt - nevetett Carles.

- Ááá, csak egy kicsit - mondta Sese, akinek konkrétan folyt a könnye.

Hát igen. Minden tiszteletem a királynőé, amiért szó nélkül lépkedett át a rengeteg szétdobált holmin. 

Még nagyon sokáig az öltözőben maradtunk, próbáltuk felfogni, hogy igen, sikerült. Teljesen akkor döbbentem rá, mit vittünk végbe, mikor hajnalban elolvastam Sara SMS-ét.

"Nagyon büszke vagyok rád. Még öt nap :) xxx"