29. fejezet

Nos, hol is kezdjem? Az utóbbi pár fejezet nem úgy sikerült, ahogy elterveztem, úgyhogy végiggondoltam, mi lehet a baj. Nincs ihlethiányom, mert tele vagyok ötletekkel. De nem tagadom, hogy többször ültem már perceken keresztül a monitor előtt úgy, hogy egy betűt sem írtam le. Másrészt elképesztően nagy hajtásban vagyok, a suli, a meccsek, egyszerűen minden összejött, de ez nem lehet kifogás. Próbáltam nagyjából időben hozni az új részeket, ez plusz nyomás volt rajtam és még tovább rontott az egészen, a minőség nem olyan lett, mint amit elvárok magamtól.
De most tisztáztam magamban bizonyos dolgokat, hogy pontosan miért is írom én ezt a történetet. Amikor először átfutott a fejemen a blogolás gondolata, elvetettem. De nem találtam egyetlen ilyen Iker és Sara történetet, ezért (is) vágtam bele. Most annak a tizenöt rendszeres olvasónak és néhány kommentelőnek írtam ezt a fejezetet, akik itt vannak az oldalon. Nem lett tökéletes, nem ez lett a legjobb fejezet. De nagyon akartam, elképesztően vártam már ezt a részt, és mikor elkezdtem csak írtam, írtam és írtam, aztán hirtelen már azt vettem észre, hogy kész van. Újra átéltem a döntő izgalmát, nem is tudtam rendesen átadni ezeket az érzelmeket, mert annyi mindent bele akartam írni mindent, hogy visszaolvasva teljesen értelmetlen volt. 
Úgyhogy most itt van, remélem tetszik és tényleg próbálok most már minőségibb munkát kiadni a kezeim közül...
Csanna

Nem mindenki fogta fel azonnal, hogy már csak egy lépésre vagyunk a céltól. Mindenki másképp reagált rá. Néhányan maguk elé meredtek, mások boldogan mosolyogtak. De már a Németország ellen meccset követő nap leültünk és megnéztük Hollandia eddigi meccseit.

- Ezek mindenkit lerúgnak - vonta le az egyszerű következtetést Xabi.

- Robbenre nagyon kell figyelni, bármikor robbanhat - mondta szinte csak magának Sese.

- Büntetőkkel hogy állsz, Iker? - vigyorgott rám Pepe.

- Addig nem jutunk el. Rúgtok egy gólt, vagy többet - válaszoltam azonnal.

Ez az egy dolog egyértelmű volt a csapaton belül, nem akartunk a tizenegyesekre játszani. Az egy hatalmas szerencsejáték, nem így akartunk nyerni. Dőljön el a pályán, játék közben, ki a jobb. 

A következő napokat intenzív felkészüléssel töltöttük, nem csak testileg. Egy ilyen feladathoz, ekkora nyomáshoz fejben is készen kell állni. Tudtuk, mi az erőssége és gyengesége az ellenfelünknek, tisztában voltunk a saját képességeinknek. Elszántabbak voltunk, mint valaha.

A mérkőzés este fél kilenckor kezdődött, de mi már délután ott voltunk. Megtartottuk a meccs előtti sajtótájékoztatót, túlestünk a szokásos formaságokon. Már a melegítés kezdetekor tele volt a stadion, egyértelműen teltház volt, mindenki látni akarta a döntőt. 

- Megcsináljuk! - mondtuk az öltözőben, mielőtt kiléptünk volna a folyosóra.

- Paul szerint is - szólalt meg Pepe, mire elnevettük magunkat.

Na igen, a jós polip minket hozott ki győztesnek, de azon kívül, hogy jól szórakoztunk rajta, nem igazán foglalkoztunk vele. 

Felsorakoztunk a kijárónál, vártuk a hollandokat. Fejben már a pályán voltam, mikor hirtelen valaki megveregette a hátamat.

- Ezt majdnem elfelejtettem - vigyorgott rám Sese, aztán megkaptam a szerencsepuszit, mint minden meccs előtt. 

Mosolyogva néztem végig a társaimon. Néhányan ugráltak, az utolsó másodperceket is kihasználva a melegítésre, mások feszülten meredtek maguk elé. 

Végül megkaptuk a jelet és kivonultunk a pályára. A közönség tapsolt, éljenzett, a hangulat a helyzethez illően emelkedett volt. Csak fél füllel hallgattam a bemondó izgatott hadarását, lehunytam a szemem és egy pillanatra visszarepültem az időben. Felidéztem magamban az első meccsemet a válogatott színeiben. Akkor ez az egész még csak egy álom volt. Most itt az idő, hogy véghez vigyem ezt a vágyat, egy srác álmát, ami folyamatosan ösztönzött belülről. 

A himnuszunk alatt lehunyt szemmel hallgattam, ahogy a közönség énekel. Nem volt szöveg, csak "lalaláztak", de érezni lehetett benne az összetartást. Most nem számított, hogy ki katalán, baszk vagy éppen spanyol. Egy célunk volt, a győzelem, amit csak közösen tudtunk véghez vinni.

Megérintettem a felső kapufát, aztán már hallottam is a sípszót. Elkezdődött. 

Mindössze öt perce tartott a meccs, mikor a spanyol tábor felhördült. Sese fejelt kapura, óriási lehetőség volt, de Stekelenbulg kivédte. 

- Hé, nyugi! -  kiáltottam oda neki, mert láttam, hogy nagyon bosszantja a a dolog. - Még van időnk.

Az első negyed óra alatt szinte csak nekünk voltak helyzeteink, David folyamatosan a lesvonalon táncolt, hihetetlenül nagy helyzet azonban nem alakult ki. Újabb tizenöt perc elteltével rá kellett döbbennünk, hogy nem véletlenül féltünk a hollandok szabálytalanságaitól. De Jong brutálisan rúgta mellbe Xabit, ha ez nem a világbajnokság döntője lett volna, talán még ki is állították volna érte. Csak úgy repültek a sárgák, a bíró az első félidő alatt ötöt osztott ki.

Lassan enyhült a fölényünk, a hollandok egyre beljebb merészkedtek. Valószínű, hogy az elején csak fölmértek minket, az első félóra után már nekem is volt dolgom. Ettől függetlenül az első félidő után döntetlen volt az állás. 

- Jobbak vagyunk, basszus, lőjünk már egy rohadt gólt! - fakadt ki David az öltözőben.

- Hé, higgadj le! Ha így folytatjuk, meglesz. Jobban ki kell használni a lehetőségeket, nem sok kell már - próbáltam kicsit lenyugtatni őket. - Hogy vagy? - fordultam Xabi felé.

- Túlélem - vigyorgott rám.

- Oké, emberek, ezt így kell tovább csinálni. Sikerült kikapcsolni Robbent, ami létfontosságú. Már csak elől kell egy kicsit jobban koncentrálni - értékelte del Bosque az első játékrészt.

A másodikat is mi kezdtük jobban, de lehetőségekben ezúttal sem bővelkedett egyik csapat sem. Mi próbálkoztunk, ők szabálytalankodtak.

Aztán negyed óra után Robben kapott egy nagyon jó labdát, beindult, a többieknek esélyük sem volt utolérni, szerelni. Tudtam, hogy nekem kell megakadályoznom. Kissé kijöttem a kapuból, hogy jobban tudjam zárni a szöget. Abban a pillanatban csend volt. Nem hallottam a közönséget, a vuvuzelát, koncentráltam. Az járt a fejemben, hogy ki kell védenem, itt nem szabad hibázni. Egy pillanatra találkozott a tekintetünk, aztán ellőtte a labdát, én pedig elvetődtem. Éreztem, ahogy a labda a lábamnak ütközik, irányt változtat, de nem tudtam, hogy ennyi elég lesz-e. Átnéztem a vállam felett, láttam, ahogy a labda elhagyja a pályát. Abban a pillanatban újra hallottam mindent. A spanyol szurkolók éljenzését, Robben szitkozódását, a csapattársaim megkönnyebbült szavait.

- Jövünk neked egyel - csapott a kezembe Carles.

Kétségkívül ez volt a meccs helyzete, de nem állhattunk itt le, menni kellett tovább. Sikerült újra nyomást helyezni a holland kapura, először David lőtte mellé, majd Sese fejelt újból fölé. Vészesen közeledett az utolsó perc, de gól még nem született.

Az utolsó perceket nagyon megnyomta az ellenfél, de sikeresen megakadályoztuk a támadásaikat. Jöhetett a ráadás. Itt már egyértelmű volt a fölényünk, a hollandok valószínűleg a büntetőkre vártak, folyamatosan csak védekeztek. Volt itt minden: oldalháló, Stekelnburg védés, vagy éppen túl sokáig tartó bizonytalankodás. A második 15 percre beállt Nando is, friss erőként tőle várta az edzőnk a segítséget. Ekkor már meglett az eredménye a folyamatos holland szabálytalanságoknak, Heitinga megkapta második sárgáját, emberelőnyben játszhattunk tovább. Ezután az ellenfelet már nem érdekelte, mi ér lapot és mi nem, mindent megtettek, hogy kihúzzák hátrányban a tizenegyesekig. 

Nem sikerült nekik. Nando Cescnek passzolt, ő pedig Andérsnak, aki egyre közelebb jutott a kapuhoz. Ökölbe szorítottam a kezem, nagyon akartam, hogy végre összejöjjön. Láttam, hogy lendül a lába, Stekelenburg vetődött, de a labda elszállt mellette, megrezdült a háló. Gól.

Abban a pillanatban elöntöttek az érzelmek. A többiek egymásra ugráltak, a kispados játékosok mind ott örültek a többiekkel. Én azonban nem mehettem. Annyi érzelem kavargott bennem, egészen beleszédültem. Végre sikerülhet, az álom már csak karnyújtásnyira, egészen pontosan három percnyire volt tőlem. Szemeimet elöntötték a könnyek, de nem szégyelltem. Tudtam, hogy össze kell szednem magam, még nincs vége. Már csak három perc.

Láttam, hogy Gerard is erősen dörzsöli a szemét, Sese szélesen mosolygott, mindenki próbálta felfogni, hogy mi történt.

A hollandok hisztiztek, reklamáltak, de a bírót nem érdekelte. Intett, hogy középkezdés lesz. Soha nem telt még ilyen lassan az idő. Folyamatosan a bírót néztem, hogy mikor veszi már a szájába a sípot. Mikor végül megtette, jelezve, hogy vége a meccsnek, elengedtem magam. Nem érdekelt, hányan látják, hogy mit gondolnak rólam. Térdre rogytam és utat engedtem a boldogság könnyeinek. Láttam, hogy a többiek egymást ölelgetik, ugrálnak, kiabálnak. Hirtelen megéreztem egy érintést a hátamon, mire felnéztem. Busquets volt az.

- Ne sírj, gyere! - ölelt meg szorosan.

Felnevettem, engedtem, hogy felhúzzon. Összeölelkezve indultunk meg a többiek felé.

- El Capi - vigyorgott Carles, mikor meglátott. - Sikerült.

Nem tudtam betelni a pillanattal, újra és újra át akartam élni mindent. Egyszerre sírtam és nevettem, a többiek pedig folyamatosan jöttek és jöttek, mindenki megölelt, gratulált. 

- Ikeeer - nevetett rám Sese. - Hát ne sírj már, te bolond! Nyertünk, megcsináltuk, ma este bulizunk - ölelt meg. - Na, szedd már össze magad - lökött meg, mire arcom a mezembe töröltem.

Próbáltam összeszedni magam, de mikor úgy tűnt, hogy sikerült megnyugodnom, újra eszembe jutott minden. Erre vágytam gyerekkorom óta és most végre teljesült. Fel sem tudtam fogni. 

- Tudod, mire gondolok most? - szólalt meg mellettem Xavi.

Ránéztem, mire elmosolyodott. A tekintete mindent elárult.

- Nigéria? - kérdeztem, mire bólintott.

Ott játszottunk együtt először, ott nyertünk együtt. És most újra nyertünk, ezt is közösen csináltuk végig. 

Percekig csak ugráltunk és idiótán vigyorogtunk, igazából senki sem tudta felfogni teljesen. 

- Gyertek csak! - kiabáltam a többieknek del Bosque mellől.

Azonnal megértették, mire gondolok, körénk gyűltek, aztán a magasba dobáltuk az edzőnket.

- Na, elég lesz most már - nevetett.

- Kezdünk - jött oda hirtelen az egyik szervező.

Ekkor minden tekintet a díjátadó hely felé fordult, ahová a hollandok sétáltak fel lassan, szomorúan. Együtt éreztem velük, ha átérezni nem is tudtam a bánatukat. Elveszíteni egy döntőt... Nem éppen kellemes élmény.

- Hát, vége van - szólalt meg mellettem Nando. - Hihetetlen.

- Az - bólintottam, de gondolataim más irányba terelődtek.

Vége van a világbajnokságnak. Nyertünk. Akkor ez azt jelenti, hogy a Szövetség kérése is idejét vesztette. Megpördültem a tengelyem körül, egyenesen Sara szemébe néztem. Határozottan megindultam felé, közvetlenül előtte álltam csak meg, majd mielőtt egy szót is szólhatott volna, szorosan megöleltem. Egy pillanatra megdöbbent, de utána karjait a nyakam köré fonta és hozzám préselődött. Egy hónapja nem érhettem így hozzá, nem érezhettem az illatát, bőre selymességét. Egyikünk sem mondott semmit, ez nem az a pillanat volt. Ajkam egy pillanatra nyaka puha bőréhez szorítottam, aztán elhúzódtam tőle. Mélyen a szemébe néztem, elmosolyodtam, de el kellett engednem. A mi díjátadásunk következett. 

Előreengedtem a többieket, csapatkapitányként nekem kellett átvenni a kupát, én voltam az utolsó. Mosolyogva néztem őket, ahogy megérintik a kupát, aztán megkapják az aranyérmet. Végül én is felértem a lépcsőn, kezet fogtam a spanyol királyi család tagjaival és Nelson Mandelával. Végül bemásztam a csapattársaim elé, akik már félkörbe álltak, készen állva az ünneplésre. Megkaptam a kupát, megcsókoltam, aztán a magasba emeltem, valóra váltva életem nagy álmát. Ugyanebben a pillanatban a csapattáraim éljenezni kezdtek. Arany színű konfettik kezdetek hullani ránk, mindent és mindenkit belepve. Továbbadtam a serleget Sesének és csatlakoztam a többiek ünnepléséhez. Vakuk villantak, a közönség énekelt, mi pedig sodródtunk a boldogságban. Az utolsók közt hagytam el a pódiumot, láttam, hogy a többiek már lent táncolnak, a közönségnek pózoltak. Megkaptuk az új mezünket, amire már rá volt hímezve az arany csillag, így jelezve, hogy igen, világbajnokok vagyunk. Elkészült a hivatalos fotó, ami bejárja majd a világot, aztán elindultunk a pályán, megmutatva a nézőknek a kupát. Fotózkodtunk, hülyéskedtünk, eszünkben sem volt komolyan venni bármit is. Ma este ünnepelni akartunk, kiélvezni a megérdemelt jutalmunkat. 

Még nagyon-nagyon sokáig a pályán maradtunk, a közönség közben távozott, de elszórakoztattuk magunkat. Közben előkerült a rengeteg pezsgő és a többi ital, de ezúttal senki nem tiltakozott. Egy idő után bevonultunk az öltözőbe és ott folytattuk. Folyamatosan érkeztek a gratulálók, a királyi család, Nadal, Plácido Domingo és rengeteg, rengeteg barát. 

- Interjú, srácok. Iker kezdi - mondta a sajtós.

Ezúttal mindenféle idegesség nélkül mentem interjút adni. Mosolyogva léptem a kamera elé, Sara arca ugyanúgy ragyogott. Csak intett, hogy már jöhetek is, mert kapcsolják a helyszínt. Meg akartam fogni a kezét, de ő megrázta a fejét és kiszabadította ujjait. 

- Nos, aki király és a herceg már távozott, de Iker még itt van. 

Újra elöntöttek az érzelmek, tudtam, hogy nem fogom kibírni az interjú végéig. Nagy levegőt vettem, hogy megnyugodjak. 

- Hogy kezdődött ez az egész világbajnokság és ahogy most áll... - mondta mosolyogva.

- Mit szeretnél, mit mondjak? Mit kéne mondanom? - kérdeztem, utalva ezzel arra, hogy nagyon szétszórt vagyok.

- Hát, mondjuk beszéljünk arról, mit érzel...

- Nagyon boldog vagyok, igazából szuper boldog. Úgy gondolom, megérdemeltük, egészen a kezdetektől kezdve. Szeretném megköszönni azoknak az embereknek, akik mindig támogattak engem, a szüleimnek, a testvéremnek... - nem tudtam tovább mondani, elcsuklott a hangom, szemeimet elöntötték a könnyek.

Sara zavartan elmosolyodott és témát váltott.

- Oké, akkor beszéljünk egy kicsit a meccsről és majd visszatérünk...

Én azonban tudtam, hogy nem fejeztem be a köszönetmondást. Mosolyogva megráztam az ujjamat, mire értetlenül elhallgatott.

- Nem. A barátaimnak és neked - mondtam lágyan, aztán egy hirtelen ötlettől vezérelve átöleltem és megcsókoltam.

Nem volt hosszú csók, nem is annak szántam, de minden érzelmemet belesűrítettem. A dühömet, amiért őt bántották, a hálámat, amiért mindenben támogatott, a szerelmet, amit iránta éreztem és a jelenlegi örömömet. Éreztem rajta a teljes döbbenetet, de viszonozta a csókot. Mosolyogva elhúzódtam, még egy apró puszit nyomtam az arcára, aztán elléptem tőle. 

- Megyek, később találkozunk - szóltam vissza a vállam fölött.

- Istenem... Folytathatnánk később? - hallottam, ahogy zavartan magyarázkodik.

A stáb tagjai füttyögtek és tapsoltak, de nem érdekelt. Boldog voltam. Ez volt az én személyes köszönetem a támogatásáért cserébe. Nem terveztem meg előre, teljesen spontán csók volt és így volt a legjobb. Széles mosollyal az arcomon léptem be az öltözőbe.

- Te jó ég, mit műveltél? - nevetett fel Álvaro, mikor meglátott. - Nagyon gyanúsan nézel ki...

Csak megráztam a fejem, ez kettőnkre tartozott. Amennyire gyorsan terjednek a hírek, úgyis meg fogják tudni. Vigyorogva leültem a padra, aztán elfogadtam a felém nyújtott pezsgőt. Minden teher lezuhant rólam, teljesen megnyugodtam. Miután megittam az italomat, elvonultam zuhanyozni. Sokáig álltam a meleg víz alatt, újraéltem életem legboldogabb napjának pillanatait. 

- Hagytál nekem is? - kérdezte Jesús, miután kijöttem.

- Talán - vágtam rá.

Már szólt a zene, a srácok táncoltak, énekeltek, néhányuk szeme könnyes volt. Jellemző volt az éjszakára a kettősség. Mindenki elsírta magát, volt, aki többször is. Vonatozva, a Waka wakát énekelve bejártuk az egész létesítményt, sört locsoltunk a kommentátorra, Santi kerített valahonnan egy vödröt és azzal a fején járkált mindenhova. Egy idő után már csak mi maradtunk, a csapat és akikkel mindennapi kapcsolatunk van. Már-már olyanok voltunk, mint egy nagy család, a hangulat is megváltozott. Ha lehet, még boldogabbak lettünk, hiszen azokkal osztottuk meg ezt a címet, akik látták, mennyi mindent tettünk ezért.
- Iker, látogatód van - jött be Víctor az ajtón.
Fogalmam sem volt, hogy ki lehet az, már minden barátom gratulált, tudtommal csak mi maradtunk az épületben, meg a takarítók.
Kíváncsian léptem ki a folyosóra, aztán elállt a lélegzetem. Ott állt a falnak dőlve, egyik lábát felhúzta, és mosolygott. Egy pillanatra lehunytam a szemem, aztán gyors léptekkel megindultam felé. Sara ellökte magát a faltól és egyet lépett felém. A következő pillanatban dereka elérhető közelségbe került, így azonnal megragadtam és magamhoz húztam. Arcom a tincsei közé temettem, éreztem, ahogy tüdőm megtelik az ismerős, utánozhatatlan illattal. Fejét a nyakamba fúrta, miközben a hajamba túrt, próbált a lehetetlennél is jobban szorítani. Percekig álltunk így, egybe forrva, mozdulatlanul, kiélvezve a pillanatot. Fogalmam sem volt, hogy még itt van, így különösen meglepődtem. Azt hittem, csak a repülőn láthatom újra.
Hosszú idő után elhúzódtam tőle, de csak annyira, hogy ránézhessek. Szemem csak úgy falta tökéletes arca minden négyzetcentiméterét, pillantásunk összekapcsolódott, gyönyörű tekintete magába szippantott. Felemelte a kezét, ujjait óvatosan végighúzta az arccsontomon, mire a tenyerébe csókoltam. Elmosolyodott, majd lehunyta a szemét és kissé szétnyitotta ajkait, mire felsóhajtottam. Tudtam, mi következik. Mikor megcsókoltam, éreztem, hogy elgyengül a karjaimban, így még erősebben tartottam. Olyan rég vártam már erre, szinte beleremegtem ajkai lágy érintésébe. Eddig is a legtisztább emlékként élt bennem az összes csók, amit váltottunk, de most mégis olyan volt, mintha soha ezelőtt nem éreztem volna. El voltam szokva ettől a semmihez sem fogható érzéstől, fogalmam sem volt, hogy tudtam meglenni e nélkül egy teljes hónapig. Először finoman becézgettük egymás ajkait, aztán nyelve utat tört a számba, minden mást kiűzve a fejemből. Elfulladva csókoltam vissza, most akartam bepótolni a kimaradt egy hónapot. Kezeim bejárták az egész testét, éreztem, ahogy megremeg az érintéseim nyomán.
- Sara...Sara... - suttogtam azokban a rövid pillanatokban, mikor elszakadtunk egymástól, hogy levegőt vegyünk.
Végül ajkam a nyakára vezettem és apró puszikat nyomtam puha bőrére.
- Nagyon... nagyon... hiányoztál - suttogtam a bőrébe két csók között. - Szeretlek.
Kezét az állam alá csúsztatta és felemelte a fejem.
- Én is szeretlek - mondta lágyan, szemei csak úgy ragyogtak. - El sem tudod képzelni, milyen büszke vagyok rád.
- Hmm... - hajoltam újra az ajkaira. - Köszönöm...
- Mit? - kérdezte.
- Hogy támogattál. Nélküled nem sikerült volna.
Mosolyogva túrt a hajamba, aztán szorosan megölelt.
Hosszú perceket töltöttünk a folyosón, egyikünk sem akarta elengedni a másikat. Az öltözőből kiszűrődött a többiek hangja, de a mi kis világunkat semmi nem tudta megzavarni.
- Nem akarlak kisajátítani - suttogta.
- Én megengedem - nevettem fel.
- Menj vissza, ünnepeljetek. Ez a ti napotok... éjszakátok - nézett a szemembe, de nem engedett el.
- Olyan részegek, hogy fel sem tűnik nekik a hiányom - ráztam meg a fejem.
- Na, menj, ünnepelj te is. Nekünk még rengeteg időnk van - bontakozott ki az ölelésemből. - A repülőn találkozunk.
Még váltottunk egy utolsó, édes csókot, aztán ellépett tőlem és hagyta, hogy csatlakozzak a csapattársaimhoz.
- Na, már azt hittük... - kezdte Sese, mikor beléptem, de meglátva a tekintetem inkább abbahagyta.

Valamikor hajnalban tértünk vissza a szállodába, már világosodott. Senki nem aludt egy percet sem, de nem voltunk fáradtak. Igaza volt Sarának, ez a mi napunk volt, próbáltuk hát kiélvezni minden momentumát. Összecsomagoltunk, aztán felszálltunk a buszra, ami kivitt minket a reptérre. Még utazás közben sem tudtunk nyugton maradni. Már-már sajnáltam a velünk utazókat, ők próbáltak volna pihenni, mi azonban énekeltünk, vertük az ülés támláját és csak úgy szórtuk a poénokat. Mikor megérkeztünk a repülőtérre döbbentem rá valójában, hogy tényleg vége van, megyünk haza. Már alig vártam, hogy újra láthassam a családomat, újra a saját ágyamban aludhassak Sarával az oldalamon, az életem visszazökkenjen a rendes menetébe. Egy dolog azonban megváltozott, a legfontosabb. Egy hónapja ugyanezen a repülőtéren álltunk, tele reményekkel és várakozással. Most világbajnokként, elképesztően boldogan hagyjuk magunk mögött Dél-Afrikát, kétségkívül örökre a szívünkbe zártuk ezt az országot.

  Ezt a videó egyszerűen nem tudom megunni... :)