72. fejezet

Sziasztok! Ezer bocsánat, nem így terveztem, de megint kicsit összejöttek a dolgok, nem sok időm volt, ha meg igen, akkor az árammal voltak problémák a hó miatt... :) Remélem, a következőt gyorsabban tudom hozni.
Köszönöm az előző fejezethez érkezett pipákat és kommentet, valamint az új olvasókat, jó látni, hogy ennyien vagytok, mikor belekezdtem, elképzelni se mertem, hogy ilyen sok embert érdekelni fog a történetem :)
Jó olvasást!
Csanna

2013 augusztus

- Tényleg hazamész? - kérdezte Sergio sokadjára.

- Igen - mondtam, szintén sokadjára.

Az edzőtábornak vége volt, a csapat nagy része délután repül haza. A spanyol válogatott játékosok azonban maradnak, kivéve engem. Majdnem két hete nem láttam Sarát, ráadásul ez a barátságos meccs senkinek nem hiányzott. A honvágy és az összezártság a második hét végére már kissé nyűgössé tett minket, mindenki szeretett volna már otthon lenni a családjával.

- Akkor csak hogy tisztázzuk: hazarepülsz Madridba, ami körülbelül 9 óra, aztán visszarepülsz Guayaquilba, ami meg van vagy 12 óra. Majdnem egy napot repülsz és otthon vagy alig fél napot. Te hülye vagy - mondta teljesen nyugodtan. - Ráadásul hulla leszel, mire visszaérsz.

- Nem érdekel, Sese. Vagy hazamegyek most, vagy még napokig nem látom a családomat. Tudom, hogy ez furcsa neked, de egyszer majd a te barátnőd is terhes lesz és akkor majd megérted, mi ez az érzés - veregettem meg a vállát mosolyogva, aztán felkaptam az ágy mellett heverő bőröndömet és csatlakoztam a hazarepülők csoportjához.

Nem szóltam Sarának, mert tudtam, hogy késő este fogok hazaérni, nem akartam, hogy éjszakázzon miattam, ráadásul szerettem volna meglepni. Próbáltam aludni az út során, nem akartam, hogy a fáradtság befolyásolja a teljesítményemet. Mindegy, hányszor hívtak már be a válogatottba, mindig megtiszteltetést jelentett számomra.

Mikor kiléptem a reptér ajtaján, mosolyogva szívtam magamba Madrid illatát. Gyorsan fogtam egy taxit, alig volt forgalom, úgyhogy fél órán belül már a házunk előtt álltam. Csendben nyitottam ki a bejárati ajtót, aztán mikor beléptem, alig bírtam ki, hogy ne nevessem el magam. Doce és Uno éberen, a fülüket hegyezve, teljes mozdulatlanságban álltak a lépcső előtt, aztán mikor rájöttek, hogy én vagyok az, egymással versengve rohantak elém üdvözölni. 

- Shh halkan! - próbáltam csitítani őket, nem akartam felébreszteni Sarát. - Jól van, nyugi, még a végén felborítotok - nevettem halkan.

Mikor zajt hallottam az emeletről, átléptem a két kutyán és mosolyogva vártam, hogy Sara felbukkanjon. Pár pillanattal később álmos arccal jelent meg a lépcső tetején, de egy azonnal felébredt, mikor meglátott.

- Iker! - mosolyodott el szélesen. - Mit csinálsz itt? - kérdezte, miközben lesietett a lépcsőn és kitárt karjaimba ugrott. 

- Hazajöttem - suttogtam, mire újra kérdésre nyitotta a száját, én azonban gyorsan megcsókoltam.

Nevetve hagyta, hogy ajkam birtokba vegye az övét, miközben egyik kezemet az arcára simítottam, a másikat pedig a derekára vezettem és közelebb húztam magamhoz testét.

- Hiányoztál - fúrta fejét a vállamba, mikor elszakadtunk egymástól.

- Te is nekem. Ezért vagyok most itt - nyomtam egy puszit a homlokára, mire kissé elhúzódott, hogy a szemembe tudjon nézni.
- Nem lesz meccsetek?
- Dehogynem. Holnap este megyek vissza - mondtam magától értetődően, mire Sara szemöldöke a homloka közepéig szaladt.
- Egy napra jöttél?
- Ühüm - mormoltam, miközben ajkam felfedező útra indultak az arcán. - Mondtam, hogy hiányoztál - mosolyogtam rá.
- Nem vagy normális - suttogta, de éreztem, ahogy karjait még szorosabban fonja a nyakam köré. - Most én is szidjalak össze, hogy nem tesz jót neked?
- Nem szidtalak össze - nevettem fel tiltakozva. - Csak aggódtam.
Szavaim közben kezem a hasára vándorolt, arcomra mosolyt csalt az érezhető változás. Az egyik bő pólóm volt rajta, de már ez sem rejtette el pocakját. Lágyan végigsimított az arcomon, aztán összekulcsolta ujjainkat és a szobánk felé vettük az irányt.
- Álmos vagy - lehelt puszit a szemem alatt karikákra, mire mormoltam valamit válaszképpen. - Gyere, aludjunk, holnap lesz idő minden másra.
Nem tiltakoztam, követtem az emeletre, aztán másodpercek alatt ledobtam magamról a felesleges ruhákat és bedőltem az ágyba. Fáradt voltam, de boldogan húztam magamhoz Sarát, hosszú napok után végre tudtam, hogy nyugodtan fogok tudni aludni.

Fogalmam sem volt, hány óra van, mikor felkeltem. Sara békésen szuszogott mellettem, úgyhogy óvatosan a hátamra fordultam és próbáltam kissé összeszedni magam. Az időeltolódás miatt kába voltam, de pár perc lusta semmittevés után kicsit kitisztult a fejem és kevésbé fáradtan fordultam újra Sara felé. Mosolyogva figyeltem, képtelen voltam visszafogni magam, felemeltem a kezem és óvatosan kisimítottam összekuszálódott haját az arcából. Kicsit összehúzta a szemöldökét, a szemét egy pillanatra szorosabban hunyta le, aztán pislogott párat és hunyorogva felnézett rám.
- Jó reggelt - morogta álmosan, mire elnevettem magam és puszikkal borítottam el arcát. - Szúrsz - kuncogott fel és fészkelődni kezdett.
- Nem volt időm borotválkozni a repülőn - vigyorogtam rá, mire játékosan megforgatta a szemeit, aztán kezeit a mellkasomra tette, én pedig hagytam, hogy a hátamra fordítson és felém hajoljon.
- Mikor indul a géped?
- Hatkor - válaszoltam, mire alig látható fintor futott végig az arcán.
- Akkor van tíz óránk együtt. Mit szeretnél csinálni?
- Először is csinálok valami reggelit - nyomtam egy gyors puszit a homlokára és kimásztam az ágyból.
A kutyák újra kitörő örömmel üdvözöltek, kellett pár perc, míg lenyugodtak és hagyták, hogy bemenjek a konyhába. Sara mosolyogva jött le utánam, mikor meglátta a készülő melegszendvicseket és a rengeteg gyümölcsöt, nagyot sóhajtva a hasára simította a kezét.
- Nagyon kezd hasonlítani az apukájára. Ha továbbra is ennyit eszek, olyan leszek a kilencedik hónapra, mint egy elefánt.
- És akkor mi lesz? - kérdeztem felé fordulva, miközben felé nyújtottam a kezem, ő pedig kihasználva az alkalmat a karjaimba bújt.
- Hát, nem is tudom... - hajtotta le a fejét. - Engem zavarna.
- Engem viszont egyáltalán nem. Sara, nincs olyan nő, aki ne hízna egy kilót se a terhesség alatt. Ez teljesen természetes, nincs rajta semmi kivetnivaló. Tudod, hogy nekem nem ez számít.
- Jó, de...
- Semmi de - szorítottam ajkam az övére, hogy félbeszakítsam. - Tökéletes vagy, attól függetlenül, hogy mennyit mutat a mérleg.
Megforgatta a szemeit és grimaszolt, de nem hozta többet szóba a témát, inkább jókedvűen nekilátott elfogyasztani a reggelit.
- Tele vagyok - csúszott lentebb a széken, miután az utolsó morzsáig mindent eltüntetett.
- Örülök neki, kell az energia.
- Miért mit tervezel? - pillantott rám csillogó tekintettel, mire görcsbe rándult a gyomrom.
- Hmmm... vannak ötleteim - nevettem fel, miközben megkerültem az asztalt és mosolyogva megálltam előtte. - Például elmehetnénk sétálni a kutyákkal, vehetnénk valamit a visszafele útra Guayanába, a kocsit is le kéne mosni... - soroltam, de tekintetét látva nem bírtam tovább, kitört belőlem a nevetés és megcsókoltam...

×××

Izgatottan és reményekkel telve szálltam fel a csapat buszára, ami a stadionba vitt minket a szezon első meccsére. A többiek nevetgéltek, egymással hülyéskedtek, miközben én a gondolataimba merülve elfoglaltam a szokásos helyem a buszon és kibámultam az ablakon. Mióta mindenki visszaért Madridba és a csapat teljes létszámmal edzett, a médiában mindennapossá váltak a kapuskérdést firtató cikkek. Senki nem tudott semmit, még mi sem. Nem tudtuk, hogy a Mester meghozta-e már a döntést vagy nem, mindenki csak találgatott. Őszintén reménykedtem, hogy megkapom a lehetőséget és visszatérhetek a Bernabéuban is, de Diego nagyon kemény vetélytárs volt. Csak annyit tehettünk, hogy a legjobbunkat nyújtottuk edzésről edzésre, így próbálva meggyőzni az edzői stábot. 

Végigsétáltam az ismerős folyosókon, a stadion még üres volt, a nézőket csak később kezdik el beengedni. Mindenki várta már ezt a meccset. Egy gyors pillantást vetettem a pályára, aztán bementem az öltözőbe, hogy meghallgassam Ancelottit.

Pár mondat után nem húzta tovább a dolgot, rátért a kezdőre.

- Diego, Dani, Sergio... - sorolta a neveket, mire fejem az öltöző ajtajának döntöttem és nagyon igyekeztem, hogy az arcom ugyanolyan érzelemmentes maradjon, mint amilyen egy perccel ezelőtt volt.

Le voltam sokkolva. Tudtam persze, hogy mindkettőnknek 50-50 százalék esélye van, de én tényleg mindent megtettem és ezek szerint ez sem volt elég. Mikor fogok újra játszani?

A többiek vetettek rám egy-egy óvatos pillantást, amiből rájöttem, hogy nem sikerült úgy álcázni érzelmeimet, mint szerettem volna. Hátat fordítva nekik kezdtem el öltözni, miközben magamat győzködtem. Ez csak erre az egy meccsre vonatkozik. Még nem dönthetett a szezon egészére nézve. Még nincs vége mindennek. 

- Jössz, Iker? - kérdezte Diego, mire felnéztem és rájöttem, hogy már csak ketten vagyunk az öltözőben.

- Persze - kaptam fel a kulacsom és a törölközőm, aztán halványan rámosolyogtam a csapattársamra és a pálya felé vettem az irányt.

- Hé! - kiáltott utánam és igyekezett beérni. - Figyelj, nem tudom, miért így döntött, de...

- Diego - szakítottam félbe. - Megtörtént. Jó srác vagy, megérdemled a lehetőséget. Tudom, hogy mindent meg fogsz tenni - tártam szét a karom.

A szokásos melegítő körök után szomorúan figyeltem Diegot, aki elkezdte az első számú kapusok szokásos melegítését. Valószínűleg túlságosan feltűnő volt a hangulatom, mert Villiam, a kapusedző tűnt fel mellettem hirtelen.

- Iker, jól vagy? - kérdezte és egyből tudtam, mire gondol.

- Hát persze. Legalább játszhatok a Bernabéu Kupán - mondta félig viccesen, félig szomorúan.

Nyilvánvaló volt, hogy aki ma nem kap lehetőséget, az pályára léphet Raúl hivatalos búcsúmeccsén is, úgyhogy ez egy kicsit enyhítette a csalódottságomat.

Villiam mélyen a szemembe nézett, aztán a vállamra tette a kezét és halkan, hogy csak én halljam, megszólalt.

- Hidd el, Iker, meg fogod kapni a lehetőséget. Évek óta dolgozom együtt Carloval, tudom, hogy egy ilyen tehetséget és legendát, mint te, nem fog a padon jegelni. Légy türelmes és dolgozz úgy, mint eddig és nem lesz baj. Addig is, melegíts még egy kicsit, mert mindig történhet valami, mikor be kell ugrani a padról - hagyott magamra.

Tűnődve néztem utána, nagyon szerettem volna hinni neki. Teljesítettem a kérését, csináltam még pár nyújtó mozdulatot, aztán csatlakoztam a többi kispados játékoshoz, hogy együtt nézzük végig a meccset.
- Iker! - intett magához Ancelotti a mérkőzés után, mire kérdőn léptem oda hozzá. - Szeretnék veled beszélni egy kicsit. Tudom, hogy ez most nehéz helyzet neked, de örülök, amiért sikerül ennyire profiként kezelned. Őszinte leszek veled, ha tegnap kérdezik meg, nem tudtam volna megmondani, ki fog ma játszani. Azért választottam végül Diegot, mert ő többet tudott edzeni a csapattal, több ideje volt felkészülni. Ez nem azt jelenti, hogy te már nem fogsz játszani a szezonban, ez csak az első meccs volt. Évek óta vagy már a legmagasabb szinten, szerintem nem kell arról beszélnem, hogy milyen nehéz feladat a kapusok rotálása, te is pontosan tudod. Mindent megteszek, hogy minél hamarabb megtaláljam a megfelelő megoldást és megkapd azt játékmennyiséget, amire szükséged van. Azért mondom ezt el neked, mert tudom, hogy sok ajánlatot kaptál már más klubboktól, nyilván lesz még több is. Én azonban számolok veled, szeretném, ha itt maradnál, de természetesen nem kényszeríthetlek semmire - mondta.
Egy ideig csendben végiggondoltam a hallottakat, aztán halvány mosollyal az arcomon válaszoltam.
- Köszönöm. Nem tervezem, hogy elmenjek, legalábbis most nem. Harcolni akarok és újra játszani - mondtam, az edző szavai visszaadták a hitem.
Kezet fogtunk, aztán a parkoló felé vettem az irányt, egyértelműen jobb hangulatban, mint tíz perccel ezelőtt. Ennyire volt szükségem, a tudatra, hogy az edzőm számít rám. Gyorsan bepattantam a kocsiba, alig vártam, hogy otthon legyek.
Sara nem volt a földszinten, úgyhogy halkan felsiettem az emeletre, a szobába benyitva pedig képtelen voltam nem mosolyogni a látványon. A két kutya az ágy mellett feküdt egymás hegyén-hátán, álmosan emelték fel fejüket, mikor észrevettek. Sara aludt, a mellette heverő könyv kismamáknak szólt, valószínűleg kiesett a kezéből, miközben a TV még mindig be volt kapcsolva, de már a következő meccset adták. Óvatosan, hogy ne ébresszem fel, bementem a fürdőszobába, gyorsan elkészültem, aztán becsusszantam mellé az ágyba és magunkra húztam a takarót.
Bármennyire is igyekeztem, mégis sikerült felkeltenem, álmosan fordult meg a karjaimban és rám hunyorgott.
- Iker - mormolta, aztán arcát a nyakamba fúrva szorosan átölelt. - Annyira sajnálom.
Szorosan magamhoz húztam, szinte eggyé olvadtunk az ölelésben.
- Most ne beszéljünk erről. Fáradt vagy, aludj - nyomtam puszit a homlokára. - Majd holnap.
Ahhoz is túl álmos volt, hogy tiltakozzon, egyszerűen az oldalamhoz bújt és lehunyta a szemeit, alig pár másodperc múlva pedig már aludt is, mire mosolyogva leheltem puszit az arcára.

Reggel mikor pillantásom az órára esett, egy rövid pillanatra bepánikoltam, már fél kilencet mutatott. Aztán mégis visszahunytam a szemeimet és visszamerültem az édes semmittevésbe. Hétfő volt, meccs után nem kellett reggel edzésre mennünk, Sara is szabadnapos volt ma. Kezem a pocakjára simítottam, pár másodperccel később pedig egy apró rúgást érzetem a tenyerem alatt. Elmosolyodtam: szóval a fiunk is felkelt már.
- Csak óvatosan, ne ébresszük fel anyut, hadd pihenje ki magát - mondtam halkan, miközben Sara hasán köröztem ujjaimmal. - Ugye tudod, hogy már alig várjuk, hogy megszüless? Valamiért úgy érzem, hogy nem fogok tudni neked ellenállni és mindent meg fogok engedni - felnevettem, mert tökéletesen el tudtam képzelni a helyzetet.
A következő pillanatban Sara megmozdult és mosolyogva fordult felém.
- Szóval engedékeny apuka leszel? - kuncogott.
- Majd meglátjuk - csókoltam meg lágyan.
Felültem, hátam az ágy támlájának vetve, Sara pedig az ölembe hajtotta a fejét és elkomolyodva nézett rám.
- Figyelj - kezdte. - A tegnapi meccs... Nem tudom, hogy lesz a folytatásban, hogy mit tervez Ancelotti. De én melletted vagyok, bármiről is legyen szó - fúrta tekintetét az enyémbe, én pedig megértettem, miről van szó.
- Beszéltünk a meccs után. Azt mondta, meg fogom kapni a lehetőséget. Valószínűleg megkapom a BL-t, esetleg a Kupát is. Nem tudom, szerintem még ő se döntött véglegesen. Azt tudom, hogy játszani akarok, nem akarok még egy olyan évet, mint a tavalyi, nem akarok a kispadon ülni. Megemlítette, hogy vannak klubbok, akik érdeklődnek, de nem tudom... Én itt nőttem fel. Mindig is ez a klub volt a második családom. Tudom, hogy ritka az ilyen, de én szeretném itt befejezni a karrierem, ha ez lehetséges. Ugyanakkor mindjárt itt van a világbajnokság. 33 éves leszek, nekem már lehet ez lesz az utolsó. Szeretnék ott lenni és segíteni a csapatnak, de ez csak akkor lehetséges, ha játszok év közben. Lehet, hogy könnyebb lenne elfogadni egy ajánlatot. De nekem Madrid az otthonom, nem tudom magam elképzelni egy másik városban. És tőled sem várhatom el, hogy hagyd itt a családod, a munkát és költözz el miattam egy másik országba - suttogtam.
- Iker, tudod, hogy mennék. Több mint három éve vagyunk együtt, eljegyeztél, év végén megszületik az első gyerekünk. Nem tudsz olyat kérni, amit ne tennék meg - mosolyodott el lágyan.
- De...
- Nincs de - szakított félbe. - Szeretlek és éppen ezért bárhogy döntesz is, veled leszek.
Sóhajtva húztam magamhoz és összeillesztettem az ajkainkat, így köszönve meg szavait.
- Én is szeretlek - mormoltam.
Tekintetünk összekapcsolódott, szeméből minden kérdésemre ki tudtam olvasni a választ.
- Harcolni akarok a helyemért, maradni akarok. Még legalább januárig, akkorra úgyis eldől, hogy van-e értelme ennek az egésznek. És mert szeretném, ha a fiunk itt nőne fel.
Válaszul egy puszit nyomott az arcomra, aztán a hasára simította kezét.
- Gondolkoztál már azon, hogy mi legyen a neve? - váltott könnyedebb témára.
- Van néhány ötletem - nevettem fel. - De előbb kíváncsi vagyok a tiedre.
- Hát... Tetszik a Marco, a David, a Bruno, a Cristiano... - kezdte sorolni, én azonban nevetve félbeszakítottam.
- A Cristianot felejtsd el! Nem akarom egész életemben azt hallgatni Cristől, hogy róla neveztük el a gyerekünket - ráztam a fejem, mert túlságosan is ismertem már a portugált.
- Jó jó, akkor hagyj halljam a tieidet - kérte.
- Martín vagy Mauro - mondtam, kíváncsi voltam a véleményére.
- Tetszik - bólintott. - De... Mi van akkor, ha kiválasztunk egy nevet, de mikor meg születik rájövünk, hogy nem is illik rá.
- Sara, ezen ne rágódj! Rengeteg időnk van még. És különben is, hol van az megírva, hogy muszáj előre eldönteni a nevét? Kiválasztunk párat ami tetszik és majd eldöntjük, hogy melyik illik hozzá.
- Igazad van - bólintott.
- Mint mindig - tettem hozzá nevetve, aztán ügyesen kitértem előre, mielőtt az oldalamba ütött volna. - Jössz reggelizni? - másztam ki az ágyból.
- Mintha nem tudnád a választ - mondta incselkedve, aztán szinte kiugrott az ágyból és mosolyogva csatlakozott hozzám.

×××

Nem volt könnyű a következő pár hét. Nem csak Madridban, de egész Spanyolországban az volt a fő téma, hogy mi lesz a megoldása a kapuskérdésnek a klubbnál. Az idő előrehaladtával egyre inkább érezni lehetett, hogy a szurkolótábor kezd két részre szakadni attól függően, hogy Diegot vagy engem látnák szívesen a kapuban.

Az Al Sadd elleni meccsen - ami Raúl késői búcsúmeccse volt - élesben tapasztalhattuk meg a megosztottságoz. Körülbelül fél év után léphettem újra a Bernabéu gyepére, nehezen tudtam kordában tartani az érzelmeimet, mikor a közönség a nevemet kezdte skandálni. Minden jól ment, egészen a félidő végéig, amikor is Diego előbújt a kispad árnyékából és melegíteni kezdett. A közönség egy része tapssal, a másik hangos füttyszóval jutalmazta Ancelotti döntését. Kissé csalódott voltam, mert reméltem, hogy végig játszhatok, de a szurkolók heves reakciója meglepett. Pillantásom egy pillanatra találkozott a Diegoéval, arcán láttam, hogy ő se örül annyira a helyzetnek. Nem ő volt a legjobb barátom az öltözőben, de tiszteltük egymást és egyikünk sem akarta, hogy miattunk legyen megosztottság a szurkolók között.

A második bajnoki forduló sem zajlott le nyugodtan. Idegenben játszottunk, a Granada ellen, a meccs már a végéhez közeledett. Diego rosszul esett, de mivel már csak pár perc volt a meccsből, egyértelmű volt, hogy befejezi. A drukkerek azonban az én nevemet kezdték el skandálni, a legmegdöbbentőbb azonban az volt, hogy nem azok a madridi szurkolók kiabáltak, akik elutaztak megnézni a meccset, hanem a hazaiak, ráadásul pont Diego kapuja mögött. Szerencsére hamar lepergett a maradék pár perc, mindkettőnk számára kényelmetlen volt a szituáció. Figyeltem, ahogy mindenkit megelőzve leviharzik az öltözőbe, mire egy sóhajjal utána indultam. Már messziről hallottam, ahogy dühösen dobálja a cuccait a táskájába, rajta kívül még senki nem volt bent.
- Hé - álltam meg az ajtóban, mire megállt a mozdulat közepén.
- Mi az? - kérdezte egy fokkal nyugodtabban.
- Sajnálom - böktem a pálya felé, mire megvonta a vállát.
- Nem te tehetsz róla.
- Tudom, nem is úgy értettem. Nem érdemled meg, hogy ezt kapd a szurkolóktól - mondtam, mire fejét a kezébe temetve leült a padra.
- Mióta itt vagyok, mindent megteszek, hogy elfogadjanak. Tudtam, hogy nem lesz egyszerű, mert te egy legenda vagy az egész országban, nincs is ezzel semmi baj. Csak annyit szeretnék, hogy fogadjanak el és legalább tiszteljenek annyira, hogy nem kezdik a te neved kiabálni, mikor én vagyok a pályán.
- Hogy van az oldalad? - kérdeztem.
- Nem lesz baj, már most se fáj annyira.
Még mondott volna valamit, de a többiek egyszerre léptek be az öltözőbe, úgyhogy csak legyintett és újra a szekrény felé fordult.
- Hé, minden rendben? - kérdezte Cris, mire egyszerre bólintottunk.
Nem vetődött fel többet a téma, gyorsan összepakoltunk és indultunk haza. A buszon elkaptam Ancelotti tekintetét, éreztem, hogy beszélni akar velem, úgyhogy kihúztam a fülemből a fülhallgatót és a Mester melletti szabad ülésre huppantam le.
- Iker, beszéltem Villiammel, Zizouval és a többiekkel, úgy döntöttünk hogy te kapod meg a Bajnokok Ligáját és a Spanyol Kupát. Mindenki egyetért abban, hogy most talán még jobb formában vagy, mint a sérülésed előtt és hogy szükségünk van a tapasztalatodra a fontos meccseken.
- Köszönöm - mondtam komolyan, de a szám szélén már ott bujkált a boldog mosoly.
Valószínű volt, hogy ez lesz a megoldás, de az edzőm szájából hallani, hogy kicsivel több, mint két hét múlva játszhatok, egészen felemelő volt.
Hazaérve úgy ahogy voltam, cipőben, táskával a kezemben siettem be a nappaliba, hogy minél hamarabb oszthassam meg Sarával is a jó hírt.
- Szia - lépett ki a konyhából mosolyogva, aztán mikor meglátta boldog arckifejezésem, felvonta a szemöldökét. - Mi történt?
- Szeptemberben játszhatok - mondtam, majd elkaptam a derekát és magamhoz vontam.
Egy pillanatra megmerevedett, aztán hevesen átölelte a nyakam és ajkát az arcomra szorította.
- Végre! - szakadt ki belőle, mire elnevettem magam. - Ezt meg kell ünnepelni - fogta kezei közé az arcom, aztán egy lágy csók után a konyhába húzott és az asztalra rakta az illatozó vacsorát.
Mosolyogva figyeltem, legalább olyan lelkes lett a hír hallatán, mint én. Hálásan öleltem át hátulról és a nyakába csókoltam, mire kuncogva fordult meg a karjaimban és elmerültünk egymás tekintetében. Tudtam, hogy nélküle nem lettem volna képes végigcsinálni. Az elmúlt hónapok során végig mellettem volt, mikor már majdnem feladtam, mindig segített, hogy talpra álljak és tovább folytassam. Soha nem fogom tudni meghálálni ezt neki, de a legkevesebb, amit tehetek, hogy ezután itt maradok és harcolok a helyemért a csapatban.

71. fejezet

Sziasztok! Meghoztam az új részt, remélem tetszeni fog. Hogy őszinte legyek, ez az egyik kedvencem. Nem azért, mert annyira fantasztikus lett, nem vagyok vele teljesen megelégedve. De ez az egyik, amit nagyon szerettem volna már megírni és nagyon "vártam", már ha ez a helyes kifejezés, ha a saját történetemről beszélünk. Nem tudom pontosan miért, de az elmúlt hónapok során ez volt az a fejezet, aminek a cselekménye a legtöbbször végigfutott a gondolataimban és ami szinte már kész volt a fejemben, csak le kellett ülni megírni. Három fő esemény lesz benne, és talán ezért vártam már annyira, mert ezek az események nagyon fontosak a történetben. Valami új elkezdődik és valaminek vége lesz. Na jó, hagylak Titeket olvasni :)

Puszi,

Csanna

2013 július-augusztus

A nyaralás után teljesen kipihenten és felfrissülten tértünk vissza Spanyolországba. A barátaink elbeszéléseiből beigazolódott, hogy jól döntöttünk a bejelentéssel kapcsolatban, hiszen mindannyian arról számoltak be, hogy a média teljesen felbolydult a hír hallatán, mindenki többet akart tudni. 

- Sara - szóltam be a fürdőszoba ajtaján legalább ötödjére. - Gyere! Már így is tökéletes vagy.

- Valaki nagyon türelmetlen - kuncogott, de végre letette a hajkefét és kilépett hozzám.

- Még szép! Három hete nem láttam a gyerekünket, ez nagyon hosszú idő - simítottam kezem szépen kerekedő pocakjára. - Nem bírok tovább várni.

- Akkor menjünk - fogta meg a kezem és lehúzott az emeletről.

Fél óra múlva leparkoltunk a kórház előtt, majd izgatottan léptünk be az ajtón.

- Szerinted meg fogjuk tudni, hogy fiú lesz vagy lány? - nézett fel rám.

- Fogalmam sincs, de nagyon remélem.

- Mintha kissé kevésbé lennél türelmes mostanában - nevetett fel és puszit lehelt az arcomra. - Még mindig ugyanaz a véleményed?

- Igen - mosolyogtam rá.

Az elmúlt hetekben folyamatosan azt kérdezgette, hogy egy kisfiúnak vagy kislánynak örülnék-e jobban.

- Csak egészséges legyen - mondtam. 

Alig bírtuk kivárni, hogy az orvos behívjon minket, de végül nyílt az ajtó, mi pedig beléptünk a helyiségbe. Mikor Sara felhúzta a pólóját, hogy szabaddá tegye hasát, ajkam önkéntelen mosolyra húzódott. Pocakja hétről hétre szemmel láthatóan nőtt, már nem sokáig fogja tudni elrejteni, még a bővebb szabású pólók alatt sem. Az orvosnak szemlátomást ugyanez járt a fejében, mikor megszólalt.

- Úgy tűnik, nagy baba lesz, pedig még csak ezután fog igazán elkezdeni nőni.

Sara felnevetett, aztán kinyújtotta felém a kezét, mire összekulcsoltam ujjainkat és leültem a hozzá legközelebb eső székre. Mikor a monitoron megjelent a baba  4D-s képe, éreztem, ahogy Sara erősebben szorítja a kezem, mire rápillantotta. Szemei a meghatottságtól csillogtak, ahogy tekintetét végigfuttatta gyerekünk testének minden porcikáján.
- Annyira tökéletes - suttogta felém fordulva.
- Igen, az - hajoltam fölé és egy lágy csókot nyomtam a homlokára.
A három héttel ezelőttihez képest hihetetlen volt a fejlődés. Nem csak a növekedése ejtett ámulatba, hanem maga a változás. Arcának és testének részletei egyre aprólékosabban tűntek fel előttünk, szívverésének megnyugtató, egyenletes ritmusa pedig betöltötte a vizsgálót.
Az orvos egy ideig szótlanul figyelte az ulrahangépet, aztán mosolyogva fordult felénk.
- Minden rendben van, úgy fejlődik, ahogy kell, teljesen egészséges. Szeretnék tudni a nemét? - tette fel a kérdést, mire azonnal bólintottunk. - Kisfiú lesz, gratulálok!
Sara újra megszorította a kezemet, mire ajkamba haraptam, hogy ne nevessek fel. Hetek óta azt mondja, hogy úgy érzi, fiú lesz. Egy könnycsepp gördült le az arcán, mire elmosolyodtam, ezek után ezek után én sem tudtam elrejteni többé meghatottságomat.
Egy kisfiú. A mi fiunk. Elképzeltem, ahogy először a karomba veszem, ahogy megteszi az első lépéseit, ahogy boldogan és önfeledten focizik a házunk kertjében. Sara végigsimított az arcomon, visszahozva a jelenbe.
- Hol jártál? - kérdezte mosolyogva.
- Néhány évvel később - csókoltam bele a tenyerébe, aztán lesegítettem a vizsgálóasztalról és szorosan magamhoz vontam.
Kezem már-már automatikusan csúszott a hasára, apró köröket rajzoltam rá, miközben ajkam egy pillanatra az övét érintette. Mióta együtt vagyunk, arról álmodoztam, hogy apa leszek. Most ez az álom végre valóra válik. Körülbelül öt hónap, és végre a karjaimban tarthatom ezt az apró csodát, aki minden múltbeli nehézségért és akadályért kárpótol minket.
Mikor pár perccel később beültünk a parkolóba, egy ötlet kezdett el körvonalazódni a fejemben.
- Hova megyünk? - kérdezte Sara, mikor a másik irányba indexeltem.
- Mindjárt meglátod - mosolyogtam rá.
Alig öt perc múlva megálltunk egy bevásárlóközpont előtt, mire Sara összeráncolt szemöldökkel pillantott rám, én azonban csak intettem, hogy menjünk be. Célirányosan az egyik bolt felé indultam el, Sara azonban megtorpant és egyre szélesedő mosolyából tudtam, hogy rájött, mit tervezek.
- Iker, te egyszerűen... szeretlek - fonta karjait a nyakam köré és lábujjhegyre állva megcsókolt.
- Én is szeretlek - simítottam rakoncátlan tincseit a füle mögé, aztán a bababolt felé húztam.
- Órákat el tudnék itt tölteni - sóhajtott fel Sara boldogan, miközben egymást átkarolva mászkáltunk a sorok között. - Nézd, milyen pici - nevetett fel halkan és finoman kézbe vett egy pár kék cipőt. - Olyan hihetetlen - simított végig a hasán, aztán visszarakta a cipőket, én azonban újra levettem a polcról.
- Egyszer el kell kezdeni - tettem bele a kosárba mosolyogva.
- Gyere! - húzott maga után és célba vette a rengeteg könyvet. - Ilyenkor rájövök, hogy milyen keveset tudok és mennyi mindent kell még addig megtanulnom - nézett rám kicsit félve, miután belelapozott az egyikbe.
- Ne aggódj, Sara! - fordítottam szembe magammal. - Még van időnk. Ha bármilyen kérdésed van, Goya, anya vagy Justine segíteni fog. Annyi könyvet veszek neked, amennyit csak szeretnél. És én is ott leszek. Tökéletes anya leszel - fogtam arcát lágyan két kezem közé. - Emiatt felesleges aggódnod.
Arcát mosolyogva tenyerembe fúrta, miközben kezét az enyémre helyezte, hogy ne tudjam elhúzni.
- Köszönöm - suttogta, mire csókot leheltem ajkaira.
- Menjünk, együnk valamit. Ezt megvegyük? - mutattam a kezében tartott könyvre, mire egy pillanatra ajkába harapott, de végül bólintott.

×××

Ebben az évben a szokásosnál is nehezebben hagytam magára Sarát. A Konföderációs Kupa miatt tovább tartott a szünetem, mint a többieknek, de pár napja én is edzéseb álltam, ma reggel pedig kezdődik az edzőtábor, Amerikában. Az új edzőnk, Ancelotti pár napja hirdette ki az utazó keretet. Nem okozott nagy meglepetést, hogy ő lett az edző, Mourinho távozása után szinte egyből az ő neve vetődött fel. Profi stábot hozott magával, ráadásul Zidanet bízta meg másodedzőnek, amivel az összes kételkedőt megnyerte magának. Még csak pár napja dolgozunk együtt, de egyből elnyerte a szimpátiámat. Nyugodt volt, határozott és felkészült. Alig két hónapja élt az országban, de már beszélt spanyolul, talán ez mutatja legjobban a céltudatosságát. Tudta, hogy mi a feladata, de emellett rendkívül emberséges és mindenkihez volt egy-két külön szava, mikor újra teljes létszámban edzettünk.

- Nagyon vigyázz magadra - kértem sokadjára.

- Ne aggódj, nem fogok bungee jumpingra indulna, amint kilépsz az ajtón - forgatta meg játékosan a szemeit. - Minden rendben lesz.
Arcom a hajába fúrtam, még közelebb húztam magamhoz, miközben kezem a hasára simítottam.
- Hívj, ha bármi van, rendben? - kértem.
Mindketten tudtuk, hogy a Föld másik oldaláról aligha fogok tudni segíteni, de a tudat, hogy mindenről tájékoztat, megnyugtatott.
- Menned kell, indul a gép - suttogta a nyakamba, de tettei ellentétben álltak szavaival, mivel lábujjhegyre állva megcsókolt. - Siess haza, oké? És ha összekerültök Mourinhoval, add át neki, hogy üdvözlöm - morogta, mire elnevettem magam.
Az edzőtábor alatt részt veszünk az International Champions Kupán, ahol a Chelsea is indul, így van rá esély, hogy régi trénerünk ellen játszunk.
Mindketten tudtuk, hogy most már tényleg mennem kell, úgyhogy egy utolsó, hosszú csók után nagy nehezen elengedtem és kiléptem az ajtón.
Kettős érzelmeim voltak. Nagyon nehezen hagytam ott Sarát és a babát, szívem szerint minden másodpercet velük töltöttem volna. Azonban tudtam, hogy most kell bizonyítanom Ancelottinak, az új edzővel új esélyek nyíltak meg előttem.
- Hé, Apuci, várj meg! - hallottam meg Sese hangját a parkolóban, mire elnevettem magam.
Mióta a többiek tudják, hogy apa leszek, új becenevet akasztottak rám, amit természetesen Sergio használ előszeretettel. Lassan megfordultam, azonban mikor megláttam a védőnket, megálltam a mozdulat közepén és döbbenten meredtem rá. Sergio új haja lesokkolt. A természetes barna helyet most szinte vakítóan hidrogénszőke lett.
- Egyetlen kérdésem van - mondtam végül. - Miért?
- Kell a változatosság. Új edző, új szezon, új haj, tudod - vigyorgott rám.
- Nem vagy normális - ráztam meg a fejem, aztán elnevettem magam. - Engedd meg, hogy felvegyem a többiek reakcióját. Egy élmény lesz - vettem elő a telefonom.
Széles mosollyal az arcomon léptem be Sese oldalán a hotelbe, mire mindenki felénk fordult, belőlem pedig egy másodperccel később kitört a röhögés. A hatás nem maradt el, mindenki tátott szájjal bámult Sergiora.
- Elvesztettél egy fogadást? - eszmélt fel elsőként Cristiano, aztán sorban a többiek is szekálni kezdték.
- Elnézte a fodrász a festéket?
- Eddig is tudtam, hogy szőke vagy, most bebizonyosodott - Marcelo beszólását követően minden eddiginél hangosabban nevettünk, magunkra vonva az edzői stáb figyelmét.
Zidane és a Mester nem szólt semmit, de nekik is elkerekedett a szemük a szokatlan látványon.
- Na, van még két percetek, utána le lehet szállni rólam - fordult körbe Sese.
Feleslegesen remélte, hogy ennyivel megúszhatja, a több órás repülőút alatt ő kapta a legtöbb beszólást. Az időzónák változása azonban egyre több embert ütött ki, egy órával a leszállás előtt már csak néhányan voltak ébren.
- Na végre - dőlt hátra Sese elégedetten és kíváncsian pillantott rám. - Te még nem mondtál semmit.
- Miért? - kérdeztem újra.
- Nem marad így, nyugi. Csak mindig is ki akartam próbálni, milyen a szőke haj, ha meg már belevágtam, csináljam rendesen - vont vállat vigyorogva, mire a fejtámlának döntöttem a fejem.
- Őrült vagy - löktem oldalba, de aztán békén hagytam és engedtem, hogy a fáradtság engem is maga alá gyűrjön.

Pár nappal később izgatottan végeztem az utolsó melegítő mozdulatokat a játékoskijáróban. Az elmúlt napokban nagyon keményen edzettem, úgyhogy a plusz szünet miatti lemaradást sikerült behoznom és most már fizikailag és mentálisan is a többiekkel egy szinten voltam. Mindent megtettem, hogy bizonyítsak, nem akartam még egy olyan évet, mint a tavalyi. És most, az Everton ellen végre megkaptam a lehetőséget. Most már nem csak a válogatottban, hanem a Madridban is visszatérhetek. Hosszú hónapok kemény munkája után fantasztikus volt meghallani a nevemet a kezdő tizenegy tagjaként. Olyan régóta vártam már erre!
- Ügyesen! - veregette meg Diego mosolyogva a hátam, aztán helyet foglalt a kispadon.
A stadion közel sem volt tele, de a szurkolók lelkesedésében nem volt hiány. Tudtam, hogy csak egy félidőt kaptam, utána lecserélnek, ez alatt a negyvenöt perc alatt azonban mindent megtettem, hogy megőrizzem a kapum érinthetetlenségét. Nem volt sok dolgom, most azonban minden labdaérintés egy értékes mozdulat volt, hiszen tudtam, hogy csak a jó játékkal tudom magam visszaküzdeni a kezdőbe. A közönség rengeteget segített, akárhányszor hozzáértem a labdához, a nevemet kezdték skandálni, megmutatva, hogy nagyon sokan állnak mellettem. A játékrész lejárta után körbefordulva megtapsoltam a szurkolókat, így köszöntem meg nekik a biztatást.
A 2-1-es győzelem azt jelentette, hogy a döntőben Mourinhoval és a Chelseavel kell farkasszemet néznünk. Tudtuk, hogy kemény meccs lesz, ráadásul a média már most felfújta a volt edzőnk és a Real Madrid közötti viszonyt, úgyhogy nehéz napok vártak ránk.
A következő napok a kemény edzésekről szóltak. Szerettünk volna jól szerepelni a döntőben, de még ennél is fontosabb volt, hogy jó formába kerüljünk a szezonkezdésre. Egy fárasztó és hosszú nap után a "golfkocsikon" ültünk, alig vártuk, hogy visszaérjünk a szállodához. Nem figyeltem az útra, mert éppen egy extra hosszúságú SMS-t írtam Sarának.
- Na, basszus - hallottam meg Sami hangját, de nem foglalkoztam vele, azt hittem, csak a szokásos hülyeség áldozata lett.
- Iker, szerintem bajban vagy - mondta Sese, mire felkaptam a fejem és kérdőn néztem rá. - Ha a Mester megtudja, hogy itt van, mindkettőtöket kivág - intett fejével a hotel bejárata felé, mire követtem a pillantását és lemerevedtem.
Sara volt az, lazán a korlátnak dőlve várt, arcán mosoly terült szét, mikor meglátott. Én azonban megijedtem. Mit csinál itt? Valami baj van? Mi történt, mióta legutóbb beszéltünk? A másik gondom az volt, hogy az edzők - nem véletlenül - nem engedték a barátnőket velünk utazni az edzőtáborba, így biztosítva, hogy tényleg csak a felkészüléssel foglalkozzunk.
Meg se vártam, míg megállunk, lepattantam a járműről és gyors léptekkel felé indultam.
- Sara, mit csinálsz itt? - öleltem át. - Minden rendben?
Valószínűleg sejtette, hogy ez lesz az első reakcióm, mert elmosolyodott és halkan, hogy csak én halljam, megszólalt.
- Ne aggódj, jól vagyok én is és a baba is. Elmondom, miért jöttem, de csak ha kettesben leszünk.
- De Ancelotti... - kezdtem volna, azonban félbeszakított.
- Nyugi, tudja, hogy itt vagyok, beszéltem vele, elmondtam neki, miért akarok veled találkozni és megengedte, azzal a feltétellel, hogy holnap hazarepülök.
Már kezdtem volna megnyugodni, utolsó szavai azonban újra felélesztették félelmemet.
- Holnap? Sara, tudod, mit mondott az orvos. Nem repkedhetsz keresztül a fél világon két nap alatt, nem tesz jót se neked se a kicsinek! - tiltakoztam.
- Tudom, de muszáj volt eljönnöm. Nem lesz több ilyen.
Kétségbeesetten fogtam arcát két kezem közé. Borzasztóan örültem, hogy itt van, de nagyon aggódtam érte és egyáltalán nem örültem, amiért ilyen rövid időn belül kétszer is repülőre ül.
Végig a hátamban éreztem a fiúk pillantását, úgyhogy nem üdvözöltem úgy, ahogy szerettem volna. Hátrafordultam, hogy elkapjam Ancelotti pillantását, aki egy rövidet bólintott felém, válaszolva ki nem mondott kérdésemre. Csak ennyire volt szükségem, megragadtam a kezét, behúztam a szállodába és megcéloztam az emeletünket. Kihasználtam, hogy a hosszas amerikai túra miatt mindenki külön szobát kapott, így egyből bezártam az ajtót, ahogy becsukódott mögöttünk. A következő pillanatban telt ajkai már az enyémet keresték, hosszú csókunkat még inkább megédesítette a viszontlátás öröme. Ahogy karjait a nyakam köré fonva teste szorosan az enyémhez simult, minden kétség kiszállt a fejemből és csak az számított, hogy ha csak rövid ideig is, de újra együtt lehetünk.
Nem akartunk elválni egymástól, de muszáj volt levegőt vennünk, úgyhogy egy utolsó, lágy csók után elszakadtam tőle.
- Most már elmondod, miért repülted át a fél világot? - kérdeztem, miközben hagytam, hogy szemei csillogása magával ragadjon.
Titokzatos mosolya elárulta, hogy egyelőre még várnom kell a válaszra, bármennyire is kíváncsi voltam. Végigdőltünk az ágyamon és órákon keresztül csak beszélgettünk. Semmi, még a mindennapos telefonhívások sem pótolhatták ezt, ahogy a karjaimba bújt és elmerültünk egymás tekintetében.
- Gyere, mutatok valamit! - húztam fel és eltolva az erkélyajtót kivezettem a teraszra. - Nézd! - fordítottam szembe a lélegzetelállító kilátással.
A szoba a szálloda legfelső emeletén volt, úgyhogy fantasztikus látványt nyújtott az elénk táruló öbölrész a hatalmas felhőkarcolókkal. A természet semmihez sem fogható szépsége keveredett az ember alkotta gigantikus épületek szinte sokkoló erejével, a kettőből pedig megszületett ez a semmihez sem fogható panoráma, amit a lassan lenyugvó Nap csak még tökéletesebbé tett. Sara elakadó lélegzettel merült el a látképben, én pedig őt csodáltam.
Váratlanul megmerevedett, majd lágy mosoly kúszott az arcára és felém fordult. Finoman lenyomott az egyik székbe, értetlen tekintetemet látva csak még szélesebb lett mosolya, aztán kezem finoman a hasára vezette. Először nem is értettem, mit akar, hiszen alig pár perccel ezelőttig szinte folyamatosan a pocakját simogattam. Aztán a tenyerem alatt hirtelen megéreztem valamit. Egy apró rúgást. Kikerekedett a szemem, mikor rájöttem, hogy a gyerekünk parányi mozdulatit érzem. Valószínűleg minden érzelmem nyíltan látszott rajtam, mert Sara halkan felnevetett, mire felnéztem rá. A következő pillanatban átfontam a csípőjét és szorosan magamhoz rántottam, arcom a pólója puha anyagához szorítottam. A vékony textilen keresztül végigcsókoltam a hasát, lassan haladtam felfelé, miközben kezem a felsője alatt kalandozott. Sara halkan, imádnivalóan felkuncogott, aztán mielőtt ajkaim elérték volna a mellei közti területet, átkarolta a nyakam és az ölembe huppant. Nevetve néztünk egymásra, mindkettőnk arca a boldogságtól sugárzott. Oly régóta vártunk már erre, hogy ne csak a vizsgálatok során szembesüljünk a baba életjeleivel, hanem a saját, személyes pillanatainkban is.
- Mikor volt az első? - kérdeztem.
- Tegnap reggel. Nem akartam telefonban elmondani, de azonnal tudtam, hogy nem fogok tudni még napokat várni. Muszáj volt eljönnöm - hajtotta fejét a vállamra.
Válaszul csókot leheltem selymes tincseit közé és még szorosabban öleltem a derekát. Igen, még mindig aggódtam a repülés miatt, de ahogy a Sara pocakján összefonódó kezeinkre néztem tudtam, hogy ez volt a helyes döntés. Valószínűleg sejtette, hogy ez jár a fejemben, mert ajkát a nyakamra szorította és finom puszikkal halmozott el.
- Ne aggódj miattam, beszéltem az orvossal, mielőtt eljöttem volna - mormolta a bőrömbe halkan.
- Jó, de akkor is - kezdtem volna, de nem engedte, hogy befejezzem.
Két tenyere közé fogta arcomat és mélyen a szemembe nézett.
- Tudod, hogy nem csinálnék olyat, ami kockázatos.
Ezzel meggyőzött, úgyhogy mosolyogva hajoltam felé egy csókra, amit készségesen adott meg, de hamarabb elhúzódott, mint szerettem volna.
- Megígértem Ancelottinak, hogy nem maradok itt éjszakára és hogy még vacsora előtt elmegyek - magyarázkodott, mire halkan felmordultam és újra magamhoz húztam.
Mindketten tudtuk, hogy percek múlva kezdődik a közös vacsora, amit tényleg nem szabad kihagynom, úgyhogy kihasználtuk az utolsó közös pillanatokat és hosszasan búcsúzkodtunk.
- Mennem kell - állt fel végül.
- Kikísérlek - pattantan fel és kinyitottam neki az ajtót. - Hol fogsz aludni?
- Egy másik szállodában. A biztonság kedvéért - kacsintott rám, mire elnevettem magam.
Nem akartunk visszaélni az edzőm bizalmával, ezért a hotel előtt már csak pár szót váltottunk, a vacsora ideje gyorsan közeledett.
- Hívj, ha hazaértél - kértem, mire bólintott.
- Te pedig nagyon ügyes legyél és mutasd meg Mourinhonak, hogy hibázott - ölelte meg utoljára.
- Honnan tudod, hogy én fogok játszani? Még nincs eldöntve.
Válasz helyett csak egy mosolyt kaptam, aztán egy gyors csók után kibontakozott az ölelésemből és beszállt az időközben megérkező taxiba.
- Hé, te Mázlista! - jött ki utánam Sergio. - Ugye tudod, hogy most mindenki nagyon féltékeny rád?
- Fontos volt - vontam vállat, mire elmosolyodott és megértően bólintott.
- Gondoltam. Gyere, kilyukad a gyomrom és kaja előtt még meg kell nézni néhány videót a Chelsearől. Mintha még nem láttuk volna őket eleget az elmúlt napokban  - forgatta meg a szemeit, de szavaival ellentétben álltak cselekedetei, mivel sietve vágott át a hotel előcsarnokán a konferencia teremig, ahol az első sorban foglalt helyet és elmélyültem figyelte a következő ellenfelünk játékát.

×××

Végül igaza lett Sarának. Én kaptam meg a lehetőséget, hogy játsszak a döntőben. Égett bennem a bizonyítási vágy, hogy bebizonyítsam az új edzőmnek és a stáb minden tagjának, hogy visszanyertem a régi formámat és bízhat bennem. Csak a meccs előtti utolsó percekben jöttem rá, hogy van még valami, ami miatt szeretnék ma jól játszani. 

Nem váltunk el haragban Mourinhoval. Az utolsó évben megromlott a viszonyunk, de soha nem veszekedtünk. Tiszteltük egymást, kezet fogtunk az utolsó edzés után, de azóta nem beszéltünk. Nem akartam hibáztatni, hiszen a sérülésem nem miatta történt. Egyetlen dolog fájt vele kapcsolatban, méghozzá az, hogy nem kaptam bizalmat, esélyt, hogy újra pályára léphessek. Mindig volt valami ok, kifogás, hogy miért nem én, akkor is, mikor már mindenki tudta, hogy nem fogjuk megnyerni a bajnokságot. Soha nem vetettem ezt a szemére, de ez a tüske bennem maradt és most úgy éreztem, eljött az idő, hogy megmutassam: megérdemeltem volna, hogy megkapjam a lehetőséget. 

A tudat, hogy az ő általa vezetett csapat ellen játszhatom le az első teljes mérkőzést a klub színeiben a sérülésem óra, hogy ő is látni fogja minden mozdulatomat, hibámat és védésemet egyaránt, csak még több erőt és elszántságot adott.

Tudtam, hogy a csapat minden tagja tisztában van azzal, mennyit jelent nekem ez a meccs, de senki nem hozta szóba a dolgot. Tudták, hogy ezt a csatát nekem kell megvívnom, de egy-egy pillantással mutatták, hogy ők mellettem vannak és támogatnak.

- Idő van - mondta végül Marcelo, úgyhogy egyesével kiléptünk az öltöző ajtaján és felsorakoztunk a játékoskijáróban. 

Attól függetlenül, hogy ez az egész torna egy barátságos rendezvény volt, nagyon szerettünk volna nyerni. A légkörön is érződött, hogy mindenki komolyan veszi a meccset, a lelátók tömve voltak, a játékosok arcán pedig egytől-egyig ott volt az a bizonyos, mérkőzés előtti feszült kifejezés.

Szinte a kezdő sípszótól kezdve uraltuk a mérkőzést. Nagyon sok helyzetet dolgoztunk ki, mindenki aktív volt és a lehető legjobban teljesített. Tudtuk, hogy az elmúlt napokban rengeteg pletyka és találgatás kelt szárnyra, hogy ez a mérkőzés egyfajta reváns egykori edzőnkkel szemben. Az emberek azonban nem érezték a különbséget a visszavágás és a bizonyítás között. Lehet, hogy az utolsó év a Mourinho-érában nem úgy sikerült, ahogy azt elvártuk magunktól és ahogy a közönség elvárta tőlünk. De le kellett zárnunk a múltat, magunk mögött hagyni a fájó emlékeket és csak a jóra emlékezni, mert akadt abból is bőven. A mai meccsnek nem csak az volt a célja, hogy a felkészülési időszakban egy kicsit nehezebb mérkőzésen is részt vegyünk és ezáltal szórakoztassuk a szurkolóinkat. Mindenkinek meg akartuk mutatni, hogy a tavalyi kudarcok után nem szabad feladni, talpra kell állni és folytatni, hiszen csak így tudunk előre haladni. 

Nyilván tudtuk, hogy nem lehet messzemenő következtetéseket levonni egy, a szezon kezdete előtti meccsből, de ahogy elnéztem a szokásos gólörömét bemutató Marcelot, a fantasztikus góljai után a többiekkel ünneplő Cristianot, az egyre inkább beilleszkedő Isco megmozdulásait, tudtam, hogy jó úton járunk. Messze van még a cél, de ezzel a csapattal képesek lehetünk újra nagyot alkotni.

Pár perccel a meccs lefújása előtt mosolyogva néztem végig a lelátókon. A Madrid drukkerei egymást átkarolva ugráltak és a csapatot éltették. Tekintetem végigsiklott a kispad előtt türelmetlenül ácsorgó csapattársaimon, akik alig várták a győzelmünket jelző sípszót. Végül pillantásom találkozott a Mourinhoéval. Csupán pár másodperc volt az egész. Végül alig láthatóan, de biccentett egyet felém, én pedig viszonoztam a gesztusát. Tudtam, hogy nem fogunk találkozni a játék után, ő nem az a típus, aki személyesen gratulál a volt csapatának. De azt is tudtam, hogy elértem a célom. Sikerült egy olyan meccset lehoznom, ami után elégedett lehettem önmagammal, bizonyítottam a régi és az új edzőmnek, a szurkolóknak, a társaimnak, de legfőképpen önmagamnak. Éreztem, hogy ez egy olyan pillanat, amit nem felejtek el.

A hármas sípszó után boldogan öleltem meg a srácokat, tényleg fantasztikus munkát végeztek és az elsőtől az utolsó percig mindent beleadtak. Mosolyogva figyeltem Ronaldot az emelvényen, aki kezében a meccs legjobbjának járó díjjal intett, hogy menjek fel hozzá. 

- Te vedd át, Iker, ez téged illet meg - intett a kupa felé. - San Iker visszatért - tette hozzá halkan, hogy csak én halljam, mire a mosoly és grimasz furcsa keverékével az arcomon a magasba emeltem a kupát.

70. fejezet

Sziasztok! Újra itt vagyok, siettem, ahogy tudtam. Vége a hajtásnak, szinte mindenből lezártak, megírtam az összes dolgozatot, levizsgáztam, úgyhogy mostantól újra igaz az, hogy ha minden úgy megy, ahogy szeretném, akkor hetente egy frissel jövök, a hét vége felé. 

Ezt most sokkal könnyebben és gyorsabban tudtam megírni, mint az előzőt, talán azért, mert folyamatosan a kis Martínról nézem a képeket és mosolygok, úgyhogy ihletből nincs hiány. Na jó, ezt el se kezdem, mert nagyon hosszan tudnék írni róla :)

Jó olvasást!

Puszi

Csanna

2013 június

Tudtuk, hogy nem lesz könnyű az olaszok elleni meccs. Mindig a maximumot kellett kihoznunk magunkból, ha ellenük játszottunk. De ez még a szokásosnál is nehezebb volt. Végignéztem a társaim fáradt arcán, mindenkiről patakokban folyt az izzadtság, de tudtuk, hogy a legnehezebb, legidegőrlőbb rész még csak most jön: a tizenegyespárbaj. 

A meccs olyan volt, mint ami egy elődöntőhöz illik. A pályán lévő játékosoknak egytől egyig a legjobbat kellett nyújtania, a párharc minden percre kemény csatát hozott. Az első játékrészben még az olaszok voltak a jobbak, de a második félidőre mi is összekaptuk magunkat és jóval kiegyenlítettebbé vált a meccs. Hiába voltak nagy helyzetek, senki nem tudta megszerezni a vezetést. A hosszabbítás olyan volt, mint a többi kontinentális tornán. Nem akartunk a büntetőkre várni, mindent megtettünk a vezetés megszerzése érdekében, de ez is kevés volt, úgyhogy muszáj volt a hirtelen halálra bízni magunkat.

Figyeltem, ahogy Candreva a tizenegyespontra helyezi a labdát. 120 perc játék után már legszívesebben végigdőltem volna az ágyamon, a meleg és a felfokozott hangulat nagyon sokat kivett belőlem. Az agyam hátsó részében motoszkálni kezdett egy gondolat, hogy akkor is ilyen fáradt lennék, ha kaptam volna lehetőséget a klubban...? De gyorsan kiűztem a fejemből, megacéloztam magam és a fáradtsággal nem törődve húztam még egy utolsót a kesztyűmön, aztán eltökéltem figyeltem a pár lépést hátráló olaszt. Elvetődtem a sarok irányába, ő azonban a panenkát választotta és magabiztosan a kapu közepébe lőtt. Tőlünk Xavi vállalkozott elsőként, egy pillanatra találkozott a tekintetünk, biztatóan bólintottam felé, aztán átadtam a helyem Buffonnak. Xavi is belőtte a sajátját, úgyhogy jött a következő kör. Tudtam, hogy Aquilani általában jobbra lövi a büntetőket, azt a sarkot vettem hát célba. A megérzésem jó volt, a labda azonban pár centivel az ujjaim előtt suhant el. Andrés lépett ki az összeölelkező srácok közül, nagy erővel lőtte a labdát a bal alsóba, Buffon nagyon érezte, azonban a háló sercegése elárulta, hogy még nincs vége a párbajnak. Következő rúgóként De Rossi érkezett, nagyon magabiztosan értékesítette a tizenegyest. Egyre sürgetőbben éreztem, hogy meg kell fogni egyet. Nem mintha nem bíztam volna a srácokban, de nem véletlenül hívták ezt szerencsejátéknak és szerettem volna csökkenteni ellenfelünk esélyeit. Gerard is tudta, hogy nem szabad hibázni, egy másodpercre megtorpant, így Buffon hamarabb vetődött el, ő pedig az üresen maradó sarokba lőhette a játékszert. Az izgalom egyre fokozódott a stadionban. Eddig nem volt hiba, a feszültség egyre nagyobb teherként nehezedett a csapatokra, mindenki azt várta, ki fog először hibázni. Giovinco nekifutott, mozgásából úgy éreztem, inkább balra lövi, arra léptem ki. Azonban abban a pillanatban, ahogy lába hozzáért a labdához, rájöttem, hogy tévedtem. Hiába próbáltam még kétségbeesetten áthelyezni testsúlyomat a másik lábamra, tudtam, hogy esélyem sincs, állva maradtam. Sese következett. A tavalyi EB-n visszaszerezte a szurkolók bizalmát, amit most még inkább bebiztosított, hiszen középmagasan lőtte, Buffonnak semmi sansza nem volt. Biztató pillantást vetett rám, aztán átadta a labdát Pirlonak. A tapasztalt olasz ugyanazt a módszert választotta, mint Gerard: miután elmozdultam az egyik irányba, ő a másik sarkot vette célba sikeresen. Szerencsére Juanito simán belőtte a sajátját, indulhatott az újabb kör. Már mindkét csapat ötöt-ötöt értékesített, nem tudtuk, hol a vége, mikor inog meg valaki. Montolivo lövésénél ismét rossz irányba vetődtem, idegesen pattantam fel. Nyilván tudtam, hogy nagyon sok múlik azon, hogy ki tudjunk védeni egy büntetőt, nem csak évek tapasztalata, hanem a pillanatnyi hangulat és a szerencse is közrejátszik, de ez már egymás után a hatodik volt, ami kezdett frusztrálni. Busquets pillanatnyi tétovázás nélkül lőtte a labdát a bal alsóba, úgyhogy még mindig folytatódott az idegőrlő versengés. Bonucci el helyezte a labdát a kijelölt helyre, aztán nekifutott. Már akkor tudtam, hogy ki fog maradni, mikor hozzáért. A játékszer a kapu fölött valahol a nézők között landolt, megadva nekünk az esélyt, hogy hosszú órák küzdelme után végre pontot tehessünk a játék végére. A többiek vidám mosollyal az arcukon lökdösték egymást, miközben Jesús közeledett a kapu felé. A büntetője pont olyan volt mint ő: elképesztően gyors. Buffon nem ért oda, így a háló megrezdült, a következő pillanatban pedig az összes spanyol játékos egyszerre indult meg az ünneplő csatár felé. 

Fáradtan, de mosolyogva öleltem meg Buffont, aztán csatlakoztam a csapathoz és boldogan ugráltam velük együtt. Nem volt könnyű, nagyon meg kellett szenvedni a továbbjutásért, de ebben a pillanatban nem számított, hogy mindenki a végletekig kimerült, csak a döntő lebegett a szemünk előtt.

- A meccs játékosa pedig... Iker Casillas! - hallottuk meg a bemondó hangját, mire őszinte döbbenettel fordultam a pálya felé.

- Mi? - kérdeztem, nem voltam benne biztos, hogy jól hallottam.

A srácok vigyorogva bólogattak, hogy menjek már, mire elindultam, hogy átvegyem az ilyenkor járó kitüntetést. Nem gondoltam volna, hogy engem választanak, de fantasztikus érzés volt. Természetesen a csapat érdeme, hogy továbbjutottunk, én csak egy apró része vagyok az egésznek, de mégis jólesett, hogy elismerik a munkámat, annak ellenére, hogy én nem voltam magammal teljes mértékben megelégedve.

- Két tétmeccs a visszatérés után és egyből megkapod a meccs játékosa címet. Úgy érzem, jó éved lesz - vigyorgott rám Sese. - Megérdemelted. Nélküled már a kilencven percet sem éltük volna túl - veregette meg a hátam, mire megráztam a fejem. - Ne kezdj mentegetőzni, tudod, hogy mindig igazam van.
Elnevettem magam, majd elsiettem interjút adni, hogy minél hamarabb csatlakozhassak ünneplő társaimhoz. Szinte mindenki megállított, gratulált és biztosított arról, hogy tényleg megérdemeltem. Hirtelen észrevettem Sarát, aki nekem háttal állt és JJ-vel beszélgetett, úgyhogy az öltöző helyett felé indultam el. Jeleztem a főnökének, hogy ne hívja fel rám a figyelmét. Halkan mögé lopóztam és hirtelen átöleltem a derekát, belepusziltam a nyakába, mire először egy kisebb sikoly hagyta el a száját, majd rájött, hogy én vagyok az és boldogan felnevetett. Csillogó szemekkel fordult meg a karjaimban, ajka egy hosszú csókra olvadt össze az enyémmel.
- Bocs, JJ, egy pillanatra elrabolom - húztam egy csendesebb sarok felé Sarát, mire nevetve intett, hogy menjünk csak.
Mikor már nagyjából rejtve voltunk a kíváncsi tekintetek elől, újra magam felé fordítottam és megcsókoltam. Nyelvemmel végigsimítottam ajka körvonalán, mire még szorosabban kapaszkodott belém és éreztem, ahogy lassan elmosolyodik.
- Köszönöm - suttogtam, mélyen a szemébe nézve.
Egy pillanatra összeráncolta a szemöldökét, aztán rájött, hogy értem és lágyan végigsimított az arcomon.
- Ez a te érdemed.
- De nélküled nem tudtam volna megcsinálni. Az elmúlt fél évben te adtál erőt a folytatásra, hogy ne adjam fel. Köszönöm - mondtam újra.
- Nem kell - susogta, miközben szája már újra az enyémet súrolta.
Szerettem volna újra egy hosszú csókban összeforrni vele, de a csapattársaim nem engedték. Sese és Nando gyorsan észrevették, hogy még nem vagyok az öltözőben, valószínűleg összerakták, hogy Sarával vagyok, úgyhogy gyorsan megtaláltak.
- Iker, elhiszem, hogy nagy a szerelem, de gyere már, csak téged várunk - hadonászott Sergio, egy üveg pezsgővel a kezében. - Sara, kérsz? - kérdezte mellékesen, mire ő nevetve rázta meg a fejét. - Ja tényleg, majdnem elfelejtettem - kacsintott ránk.
Fernando értetlenül kapkodta a fejét közöttünk, de végül vállat vont és ő is intett, hogy menjek vissza.
- Azt hiszem elrángatnak, ha nem megyek magamtól - sóhajtottam halkan, hogy csak Sara hallja. - Majd hívlak - nyomtam egy hosszú puszit a homlokára, aztán elszakadtam tőle és az öltöző felé vettem az irányt.
- Na végre! - mondta Pepe, mikor beléptem. - A kapitányunk nélkül nincs ünneplés!

Teljes erőbedobással készültünk a döntőre. Brazília meccseit elnézve tudtuk, hogy nem csak most, de a világbajnokságon is nagy eséllyel fognak indulni. A csapatuk hihetetlen erős volt, kiemelkedő tehetségekkel, akikre mindig oda kellett figyelni. Minden lehetőséget megragadtunk, hogy felkészüljünk, mert tudtuk, hogy nagyon kemény csata lesz. Kielemeztük az összes játékosukat, fejben felkészültünk a létező összes lehetőségre, a pályán pedig mindenki elszántan dolgozott, hogy fizikailag is készek legyünk a döntőre.
Tudtuk, hogy a braziloknak a hazai pálya még nagyobb előnyt fog adni, az itteni szurkolók hihetetlen hangulatot tudtak varázsolni a stadionokba. Most is így volt, a himnuszuk alatt kikapcsolták a zenét, a több tízezer rajongó azonban teli torokból énekelt, ami - ahogy végigpillantottam a többieken - nem csak nekem okozott döbbenetet. Ilyet még soha nem tapasztaltam, nem számít, hol léptem pályára. Hallottam már szurkolókat énekelni, de ez valami más volt. Nem csak a himnuszt énekelték el, de a hangjuk összekapcsolódott, az egész stadiont betöltötte az egység, a küzdés és az összetartozás.
Tudtuk, hogy nagyon meg szokták nyomni az első perceket, mi azonban mindenképpen el akartuk kerülni, hogy túl hamar kapjunk gólt. Még csak egy perc telt el, már támadhattak a brazilok. A védőink nagy része totálisan lemaradt, így Neymar mindenféle akadály nélkül passzolhatta be középre a labdát. Fred ugyan elesett, de még így is sikerült valahogy beleérnie, ami egyenesen a háló felé tartott. Én ekkor már a földön voltam, próbáltam elhalászni a kavarodásban ide-oda pattogó labdát, de az végül a testem mellett a kapuban kötött ki. Mikor a közönség felfogta, mi történt, a stadionban valóságos hangorkán tört ki, mi pedig lesokkolva néztük az ünneplő ellenfelet. Még alig kezdődött el, máris vezetnek? Próbáltam fejben összerakni, hogy történhetett ez, de nem találtam logikus magyarázatot. Igyekeztünk nem kétségbe esni a korai góltól, az egyetlen pozitívum az volt, hogy még rengeteg idő maradt egyenlíteni és fordítani.
Azonban hamarosan rájöttünk, ha a mutatott játékunk ilyen marad, ez a vártnál is nehezebb lesz. Az eddig oly sikeres játékunk, a tiki-taka ma este romokban hevert. Az ellenfél kedvére zilálhatott össze minket, akkor, amikor csak akart. A védekezésünk, a középpályánk és a támadósorunk is elmaradt a szokásostól, mindenki szürkén olvadt bele a tömegbe, egyszerűen nem találtuk önmagunkat.
Egyetlen épkézláb helyzetünk akadt, egy kontrát követően Pedro teljesen üresen száguldott a kapu felé, a kapuson már túl jutott, a labda gyorsan közeledett a gólvonal felé. A spanyol szurkolók többsége már állt, az a bizonyos tipikus, gól előtti fojtott másodperc nem akart letelni. Ekkor azonban szinte a semmiből David Luiz robbant be óriási sebességgel és még pont el tudta kotorni a labdát a vonal előtt. Hitetlenül kaptam a fejemhez, borzasztó frusztráló volt, hogy ma egyszerűen semmi nem akar összejönni.
Ha ez nem lett volna elég, a félidő előtt a brazilok még egy góllal növelték az előnyüket. Egy fantasztikus, Oscartól érkező átadást Neymar szelídített meg, majd hatalmas erővel a rövid felső sarok felé rúgta. Képtelen voltam elérni, a labda pont befért a lécek alá, így a hazaiak újra ünnepelhettek, mi pedig a lefújás után alig vártuk, hogy bemehessünk az öltözőbe, hogy kicsit rendbe rakjuk a fejünket.
Mindenki tudta, hogy erősek, de azt hittük, egy szoros meccsünk lesz, ahol a két csapat nagyjából fej-fej mellett tud küzdeni. Azonban negyvenöt perc alatt ezt az álmot sikerült telibe tiporni. Úgy éreztük magunkat, mint akik most kezdték a focit és egyből összekerültek a világ legjobb csapatával. Mert Brazília ezen az estén fényévekkel jobb volt nálunk, mi pedig bőven magunk alatt teljesítettünk.
A második félidő ugyanúgy kezdődött, mint az első: góllal. Egy hosszú, mégis pörgős és sokpasszos támadás után Fred laposan a bal alsó felé csavarta a labdát, ami elzúgott a karom alatt és kaput talált. Benne voltam én is, ugyanúgy, ahogy az egész csapat. Soha nem hibáztattunk senkit egy-egy vereség miatt, de most nem is lehetett volna. Az egész csapat esett szét, senki sem találta a normális ritmusát. Lehetett volna kifogásokat keresgélni, de felesleges volt. Mindannyian éreztük, hogy csak mi vagyunk a felelősek ezért.
Egyre inkább szétestünk, ami egyre többször mutatkozott meg. Olyan hibákat ejtettünk, amiket általában simán el tudunk kerülni. Sergio büntetőt hibázott, Gerard pedig már végső elkeseredettségében szabálytalanul állította meg a kapu felé törő Neymart, amit a bíró piros lappal jutalmazott.
Fájdalmas volt, ahogy a hármas sípszó után azonnal ünnepelni kezdő brazilokat néztem, de talán ennél is rosszabb volt a csapattársaim arcát látni. Tudtuk, hogy rosszak voltunk, hogy ilyen játékkal nem érdemeltünk győzelmet. De nem értettük, mi történt. Az edzéseken annyira rendben ment minden, felkészültek és elszántak voltunk. Egyszerűen érthetetlen, hogy tudtunk ilyen játékot produkálni.
Minél gyorsabban szerettük volna letudni a formaságokat, szinte végigrohantunk az emelvényen, ahol megkaptuk az ezüst érmet, de a legtöbben szinte azonnal le is vették a nyakukból. Csendben ültünk a földön, egy-egy néma pillantással vigasztalva a másikat, miközben figyeltük, ahogy a brazilok átveszik a kupát. Veszítettünk már el meccset, de erre nem lehet felkészülni, ez mindig ugyanolyan fájdalmas. Amilyen hamar csak tudtuk, elhagytuk a pályát és besiettünk az öltözőbe. A szokásossal ellentétben most nem volt viccelődés, elmaradtak a szokásos szekálások. Szinte teljes csendben, alig néhány szót szólva egymáshoz öltöztünk, miközben a csukott ajtón keresztül átszűrődött a brazilok hangos és vidám ünneplése.
- Iker, David, Jordi! Dopping! - szóltak be az ajtón, mire kétségbeesetten döntöttem a falnak a fejem.
- Még ez is - sziszegtem, hiszen semmire nem vágytam, csak hogy végre visszaérjünk a szállodába, kialudjam magam és holnap estére otthon legyek.
David és Jordi sem volt elragadtatva, de tudtuk, minél hamarabb végzünk, annál hamarabb elmehetünk, úgyhogy a vizsgálatra kijelölt ajtó felé indultunk. Szerencsére a FIFA emberei láttak rajtunk, hogy nincs türelmünk ehhez, úgyhogy szó nélkül, gyorsan dolgoztak és öt perc múlva szabadok voltunk. A többiek kis túlzással más csak ránk vártak, a busz a kijárat előtt várakozott, csak megfogtuk a cuccainkat és már mentünk is.
A szálloda előtt legnagyobb meglepetésemre Sara állt. Bármilyen fáradt és csalódott voltam is, jólesett, hogy talált alkalmat arra, hogy pár percig együtt legyünk.
- Mindjárt megyek - szóltam oda Sesének, mielőtt odamentem volna Sarához.
- Szia - suttogta halkan, mire akaratom ellenére elmosolyodtam.
Nem kellett többet mondania, egyszerűen kezét az arcomra simította és szorosan megölelt. Túlságosan is ismert már, tudta, hogy ilyenkor a szavakkal nem ér el semmit. Sokkal többet jelentett az ölelése, amiben támaszra találtam és rájöttem, hogy nem süllyedhetek depresszióba, az életnek mennie kell tovább, nekünk pedig lesz még esélyünk bizonyítani, hogy a mai meccs csak egy kisiklás volt és nem felejtettünk el játszani.
Perceken keresztül álltunk így némán, míg végül kissé elhúzódott, a szemembe nézett, aztán egy rövid, de annál lágyabb és édesebb csókban forrtunk össze.
- Menj, pihend ki magad. Holnap estére már otthon leszünk - mondta halkan, mire még utoljára arcom a hajába temettem és beszívtam tiszta illatát.
- Köszönöm - sóhajtottam, mire elmosolyodott, aztán finoman kibontakozott a karjaimból és a szálloda felé intett.
- Menned kell, ahogy nekem is. Pihenj, oké? - húzta végig ujja hegyét a szemem alatt sötét árnyékokon.
Tudtam, hogy igaza van, úgyhogy kissé vonakodva, de elengedtem és egy utolsó búcsúcsók után beléptem a hotelbe. Az előcsarnok, az ebédlő és a konferencia terem, ahol általában elütjük az időnket, most teljesen üres volt, valószínűleg már mindenki a szobájában volt. Felsiettem a második emeletre, megvártam, míg Sese beenged, aztán öt perc alatt végeztem mindenféle lefekvés előtti rutinnal és alig két órával a meccs után már aludtam is.

×××

2013 július

Sarára pillantva szélesen elmosolyodtam, láthatóan alig tudott megülni a helyén, nagyon izgatott volt. Alig fél órája jöttünk el az orvostól, mindketten boldogok és megkönnyebbültek voltunk. Túl voltunk a kritikus első tizenkét héten, az orvos szerint a gyerekünk tökéletesen fejlődik, minden a lehető legnagyobb rendben volt.
- Iker, mond már el! - nyaggatott sokadjára, mire nevetve ráztam meg a fejem.
- Már csak pár óra és kiderül, ezt már bírd ki.
Az elmúlt pár napban folyamatosan arra próbált rájönni, hogy hova megyünk nyaralni, de mivel az úti célt meglepetésnek szántam, nem árultam el neki. Mikor leparkoltam az étterem előtt, izgalma még inkább kézzel foghatóvá vált.
- Hé, nyugi - fogtam meg a kezét és hozzá hajolva egy puszit nyomtam az arcára. - Szinte vibrálsz, ne izgulj.
- Csak kíváncsi vagyok a reakciójukra.
A 13. hétben volt, mikor kiderült, hogy terhes, megbeszéltük, hogy eddig várunk, aztán közöljük a hírt a családunkkal. Miután hazajöttünk Brazíliából, amilyen gyorsan csak lehetett, bejelentkeztünk az orvoshoz, utána pedig megszerveztünk egy közös ebédet. Tudtuk, hogy a nagyvilággal is hamarosan meg kell osztani a hírt, hiszen Sara pocakja nagyon gyorsan nőtt, elég lenne egy jó szögben elkapott fotó a nyaraláson és akaratunkon kívül is kiderülhetne. Valamilyen szinten szerettük volna útját szabni a pletykáknak, úgyhogy közvetlenül az utazás előtt fogjuk bejelenteni a hírt.
Ugyanabba az étterembe mentünk, ahol annak idején megkértem Sara kezét és ezúttal is kibéreltem a felső emeletet. Ahogy felsétáltunk a lépcsőn, éreztem, ahogy Sara keze az enyémbe csúszik, mire rámosolyogtam, tudtam, hogy mindkettőnknek az az este jár a fejében. Felemeltem összekulcsolt kezeinket és egy puszit nyomtam a gyűrűjére, mire felkuncogott és szorosan hozzám bújt.
Pár perccel később megérkeztek a családjaink. Nagyon régen találkoztunk már, úgyhogy hosszú percekig beszélgettünk arról, hogy mi történt velünk az utóbbi pár hónapban. Aztán mielőtt nekiláttunk volna az ebédnek, Sara jelentőségteljes pillantást vetett rám, mire vettem egy mély levegőt, megköszörültem a torkom és újra megfogtam a kezét. Nem volt tervem, hogy hogyan mondjam el nekik a jó hírt, úgyhogy most egy kicsit bizonytalanul vágtam bele.
- Annak, hogy idehívtunk titeket nem csak az volt az oka, hogy régen találkoztunk. Van valami, amit szeretnénk nektek elmondani. Nem szeretnék hosszú felvezetőt mondani hozzá, szóval... - pillantottam Sarára, aki biztatóan rám mosolygott. - Sara és én gyereket várunk - mondtam, miközben arcomon szétterült az a bizonyos mosoly és kezem Sara kerekedő hasára simítottam.
A hatás fantasztikus volt. Egy hosszú pillanatig mindenki döbbenten meredt ránk, aztán szinte egyszerre jutott el mindenki tudatáig, hogy mit is jelent ez. Anya kezét a szája elé kapta, már állt is fel, hogy minél hamarabb egy közös ölelésre vonhasson minket össze, mögötte pedig ott álltak a többiek, kivétel nélkül mind könnyes szemmel, ragyogó arccal gratuláltak.
Két hónapja vártunk már, hogy megoszthassuk örömünket a számunkra legfontosabb emberekkel, így még fantasztikusabb érzés volt, hogy végre elmondhattuk nekik. Csak úgy záporoztak a jókívánságok és a szoros ölelések, aztán lassan mindenki visszaült a helyére, én pedig újra a karomba zártam Sarát, gyorsan, mosolygósan és büszkén megcsókoltam.
- Hanyadik hétben vagy? - kérdezte Goya.
- Öhm... - motyogta Sara. - A tizenharmadikban.
Ezúttal is csönd lett az asztalnál, de egészen másféle, mint az előbb.
- És csak most mondtátok el? - tette fel apa a kérdést, ami mindenkit foglalkoztatott.
- Igen, mert... - kezdtük egyszerre, mire felnevettük, majd Sara intett, hogy mondjam csak. - Mikor megtudtuk, hogy Sara terhes, először természetesen azonnal el akartuk mondani. De akkor még csak a negyedik hétben volt és nem akartuk... szóval nem akartunk kockáztatni. Tudtuk, hogy jobb, ha várunk egy kicsit és csak akkor osztjuk meg veletek, mikor már túl vagyunk a kritikus heteken és az orvos is azt mondja, hogy nem lesz semmi baj. Nem akartuk, hogy feleslegesen aggódjatok, meg itt volt a brazil út is... - magyaráztam.
A csalódott kifejezés gyorsan eltűnt az arcukról, újra mosoly vette át a helyét.
- Itt vannak az eddigi képek - vette ki Sara a táskájából az összes ultrahangfelvételt, amit természetesen mindenki egyszerre akart látni.
Amíg ők a kicsit nézték, kihasználtam az alkalmat és odahajoltam Sarához egy hosszabb csókra.
- Ez annyira jó érzés - sóhajtotta, mikor elhúzódtam.
Egyetértően bólintottam és végignéztem a családunk tagjainak arcán. Goya és anya még mindig a könnyeiket törölgették, a két apa büszkén nézte leendő unokájuk első képeit, Irene teljesen belelkesedett, az Unai és a barátnője, Justine arcán játszó érzelmeket pedig teljesen meg tudtam érteni. Viszonylag friss szülőként nekik is még mindig új, varázslatos és egyben hihetetlen volt a tudat, hogy gyerekük van.
Jócskán benne jártunk a délutánban, mikor felálltunk, hogy hazamenjünk. A téma természetesen végig mi voltunk és a leendő gyerekünk, mindent tudni akartak, ami az elmúlt két hónapban történt.
- Vigyázzatok magatokra és érezzétek jól magatokat! - ölelt meg Irene búcsúzóul. - És küldjetek képeket, mindig is el akartam menni oda - kérte mosolyogva, mire Sara hitetlenkedve nézett rá.
- Mi? Te is tudod, hova megyünk?
- Hát persze - nevetett fel a húga, Sara pedig megpördült és szemrehányó pillantást vetett rám.
- Ez nem fair. Mindenki tudja, csak én nem, pedig én is megyek - vetette be kérlelő tekintetét, aminek egyszerűen képtelen voltam ellenállni.
- Otthon elmondom - nyugtattam meg, aztán odafordultam a szüleimhez, hogy elköszönjek tőlük.
Mosolyogva intettünk egy utolsót Unaiéknak, aztán mi is elindultunk a kocsink felé.
- Olyan boldog vagyok - mondta Sara. - Nagyon régen láttam anyáékat és hogy végre elmondhattuk nekik... Már alig tudtam eltitkolni előlük, mikor telefonon beszéltünk. És olyan jó látni, ahogy ennyire jól kijönnek. Mármint van az én családom, van a tied, de így együtt, sokan is alkotunk egyet. Mindig is erről álmodtam. És a legjobb, hogy hamarosan nekünk is lesz egy sajátunk.
Válaszul puszit nyomtam a homlokára, pontosan tudtam, miről beszél. A két család a kezdettől fogva jól kijött egymással, soha nem voltak nézeteltérések. A tudat pedig, hogy karácsony után úgy mehetek majd haza, hogy nem csak a világ leggyönyörűbb barátnője és két bolond kutya, de egy apró kisgyerek is várni fog, teljesen felforgatta a gondolataimat és képtelen voltam másra gondolni.
- Na - mondta Sara, mikor kinyitottam az ajtót. - Itthon vagyunk, hova megyünk nyaralni?
Elnevettem magam hatalmas kíváncsiságát hallva, de úgy döntöttem, nem kínzom tovább.
- A Seychelle-szigetekre.
Sara valósággal megdermedt, pislogás nélkül meredt rám, a szája enyhén elnyílt a csodálkozástól.
- Ez most komoly? - kérdezte végül.
- Igen - mondtam, de nem tudtam kiigazodni arckifejezésén.
Mielőtt bármit is kérdezhettem volna, a nyakamba ugrott és megcsókolt, de úgy, ahogy már nagyon régen nem. Ajkai szenvedéllyel és vággyal fűtve kutatták az enyémet, nyelveink lassú táncba kezdtek.
- Iker, ez... nem is lehetne ennél jobb a napom - túrt a hajamba. - Mindig is az egyik álmom volt, hogy eljussak oda, de soha nem gondoltam volna, hogy megvalósulhat.
- Miért nem mondtad hamarabb? - kérdeztem nevetve, de ő megrázta a fejét.
- Ez így tökéletes. Ez lesz az utolsó nyaralásunk kettesben és egy olyan helyen fogjuk eltölteni, ahová kislánykorom óta vágyom.
Újra megcsókoltam, a lehető legközelebb húztam magamhoz, miközben kezeim lassan elindultak a testén, bejárva az ismerős helyeket. Mikor elszakadtunk egymástól, hogy levegőt vegyünk, homlokát az enyémnek döntve csillogó szemekkel fürkészett.
- Érezted már azt, hogy egyszerűen nem fér beléd több boldogság? - susogta.
- Például most - helyeseltem, aztán újra megszüntettem köztünk a távolságot és lassan hátrálni kezdtem vele...

×××

Szombat volt. A repülőtér zsúfolásig tele kocsikkal, a repülők szinte percenként szálltak le -és fel, a nyaralási szezon közepén voltunk. Mielőtt kiszálltunk volna az autóból, egy hosszú pillanatra összenéztünk.

- Essünk túl rajta - suttogtam határozottan.

Az utolsó pillanatig halogattuk, de nem várhattunk tovább. El kellett mondanunk.

- Csak egy mondat. Utána két hétig nem kell foglalkoznunk a médiával, a kérdésekkel, csak magunkkal. Mire visszajövünk, már le is csengett az első hullám - mondta Sara biztatóan.

- Menjünk - bólintottam és kiszálltam.

Csomagokkal megpakolva léptünk be a terminál ajtaján, beálltunk az ellenőrzések előtt kanyargó sor végére és vártunk. Fél órán belül megérkeztek az első fotósok és riporterek, aztán egyre többen lettek. Egészen a becsekkolásig vártunk, aztán nem húzhattuk tovább.

- Hova mennek nyaralni?

- Mi igaz a pletykákból?

- Tényleg gyerekük lesz? - záporoztak ránk a kérdések.

- Nagyon boldoguk vagyunk - mondtam végül.

Egy másodpercig csend volt, aztán minden eddiginél gyorsabban érkeztek a kérdések.

- Tudják már a nemét?

- Mi lesz a neve?

- Mikor fog megszületni?

- Egészséges?

- Hány hetes terhes?

Mi azonban válasz nélkül léptünk át a váróba, ahova már nem követhettek minket.

- Jézusom - döntötte Sara fejét a mellkasomra. - Ennyi volt. Nincs több titok.

Szorosan megöleltem, miközben bennem is ugyanazok az érzések játszódtak le. Ez egy olyan dolog, ami csak ránk tartozik, ránk és a családunkra. A médiának semmi köze hozzá. Mindig is próbáltuk védeni a magánszféránkat, de tudtam, hogy ez volt a helyes lépés. A Seychelle-szigeteken a saját kis világunkban semmi közünk nem lesz hozzájuk, lerendezik maguk között itthon, mi pedig kiélvezzük a következő két hetet. Együtt. Nyugodtan. Kettesben-hármasban.

69. fejezet

Sziasztok! Mostanra lettem kész vele, nem tagadom, hogy a tegnapi nap fantasztikus híre jó adag ihletet adott és nagymértékben befolyásolta a fejezetet :) Remélem tetszeni fog nektek. A következővel igyekszek sietni, de még mindig nem mondhatom, hogy újra visszaáll a heti egy friss, még nincs vége  a hajtásnak.

Puszi

Csanna

2013 június

Edzés után alig vártam, hogy beálljak a zuhany alá és sokáig áztassam magam. Elképesztő meleg volt az esti óra ellenére is, szinte szakadt rólunk a víz. A szemem sarkából láttam, hogy a Mester a kapusedzőnkkel beszélget, aztán mindketten felénk néztek.

- Azt hiszem, még nem végeztünk - néztem sóhajtva Pepére és Victorra.

A következő pillanatban a Mester intett, hogy menjünk oda hozzá, úgyhogy összeszedtük a szétdobált cuccainkat és felé indultunk.

- Fiúk, beszéltem Ochotorenával. Mindketten úgy gondoljuk, hogy bármelyikőtök állhatna a kapuban, kiváló formában vagytok. Három csoportmeccsünk lesz, úgy döntöttem, mindhárman kaptok egy-egy meccset. A kieséses szakaszban viszont csak egyvalaki fog védeni. Nem az alapján fogok dönteni, hogy ki hány gólt kap, más szempontjaim lesznek. A többit később megbeszéljük, menjetek zuhanyozni - mondta mosolyogva.

- Akkor mostantól nem beszélek veletek, mert vetélytársak vagyunk és én akarok védeni - mondta Pepe affektálva és elfordult tőlünk.

Victorral összenéztünk és egyszerre tört ki belőlünk a nevetés, amihez Pepe is gyorsan csatlakozott. Ezzel kapcsolatban soha nem volt problémánk, a versenyhelyzetet pozitívumként fogtuk fel és csupán hülyéskedtünk, ha erre terelődött a szó.

- Iker, mi van Szívszerelmeddel? Nem láttam a stadionnál, pedig a Telecinco itt van - mondta Sergio, mikor csatlakoztunk a többiekhez az öltözőben.

- Most nem a pályáról jelentkezik be, változás volt a stábnál.

- Láttam tegnap. Olyan... más volt - nézett rám komolyan.

- Ezt hogy érted? - ráncoltam össze a szemöldököm, noha pontosan tudtam, miről beszél.

Mióta tudjuk, hogy terhes, valami más lett benne. Még lágyabb lett, még nőiesebb, még tökéletesebb. Már most biztos voltam benne, hogy a félelmei, miszerint nem lesz jó anya, alaptalanok.
- Nem tudom, mi a jó szó rá. Kiegyensúlyozott? Lehet, nem tudom. De egyértelműen változott.
Nem tudtam visszafojtani a mosolyomat, mire Sese szemrehányó pillantást vetett rám.
- Te tudod, miért van ez - jelentette ki.
- Persze, hogy tudom. A barátnőm.
- Valamit titkoltok - fonta össze karjait a mellkasa előtt és várt.
- Sergio - sóhajtottam. - Emlékszel, mit mondtam neked Madridban? - kérdeztem, mire pár pillanat múlva bólintott. - Most is ugyanezt fogom. Meg fogod tudni, de még nem most.
- Mikor?
- Sese, hagyd már - nevetett fel Xavi. - Rád fér egy kis türelem.
Sergio kissé csalódottan, de tudomásul vette, hogy várnia kell és nem is terelte többször a szót Sarára. Azt azonban észrevettem, hogy néha lopva rám pillant és fürkésző pillantását többször is magamon éreztem.
Vacsora után a többiek lementek sétálni, én azonban a szállodában maradtam és a családommal beszéltem. Nagyon régen láttam már őket, hiányoztak. Ha vége lesz a kupának, Sarával azt terveztük, hogy összehívjuk mindkét családot és elmondjuk nekik a jó hírt, de az még fél hónap.
Hirtelen Sergio lépett be a szobába Jesússzal együtt, mindketten hangosan nevettek.
- Anya, le kell tennem, majd beszélünk - búcsúztam el gyorsan, mert láttam, hogy Sese mondani akar valamit.
- Iker, Sara lent van az előcsarnokban.
- Mi? - pattantam fel. - De jól van, ugye? - tettem fel azt a kérdést, amitől a legjobban tartottam.
Elképzelni se tudtam, mit csinálhat itt, alig egy órája beszéltünk. Holnap meccsünk lesz, tudja, hogy a Mester már nem díjazza ilyenkor a látogatókat. Csak arra tudtam gondolni, hogy valami baj történt.
- Persze, teljesen jól van, sőt izgatott. De mi baja lenne? - kérdezte értetlenül, de figyelmen kívül hagytam és leviharzottam a lépcsőn.
Háttal állt nekem, mikor leértem a földszintre, de valószínűleg elég nagy zajt csaptam, mert megfordult és elmosolyodott, mikor meglátott.
- Sara, mit csinálsz itt? Minden rendben? - kérdeztem gyorsan.
- Minden rendben, nyugi. Sőt - mondta csillogó szemekkel.
- Mi történt?
- Mindjárt elmondom, csak menjünk be valahova, ahol nem látnak minket.
Összevontam a szemöldököm a kérés hallatára, fogalmam sem volt, mit akar, de végül megfogtam a kezét és kinyitottam előtte egy ajtót, ami az uszodához vezetett. A késői órán már senki nem volt bent, a víz tócsákban állt a földön, az ablakok párásak voltak a termálvíz lassan kanyargó gőzétől.
- Nos? - fordultam felé kíváncsian, ő azonban elment mellettem és megállt az egész falat beborító tükör előtt. Egy szempillantás alatt megszabadult pólójától, mire ösztönösen visszanyúltam magam mögé és elfordítottam a zárat az ajtón. Mögé léptem, mire kezét az enyémre tette és a hasára vezette. Lassan végigsimítottam puha bőrén, aztán elakadt a lélegzetem.
- Érzed? - nézett fel rám mosolyogva, miközben oldalra fordult és mindketten a tükörbe néztünk.
Eddig lapos hasán most egy apró domborulat jelent meg, amit a ruha tökéletesen takart, de anélkül már tapintható és látható volt. Újra elöntöttek a semmihez sem fogható érzelmek, miközben letérdeltem elé és végigcsókoltam pocakja minden centijét, a biztos jelét annak, hogy minden türelmetlenségem ellenére az idő halad.
Végül felálltam és szorosan magamhoz vontam Sarát, miközben összeillesztettem ajkainkat. Nevetve állt lábujjhegyre, hajamba túrva kicsit lentebb húzott magához, így arcunk egy szintbe került. Nyelvem lassan birtokba vette övét, tenyerem forrón tapadt meztelen hátára. Éreztem, hogy ha így folytatjuk, át fogjuk lépni azt a bizonyos határt, úgyhogy lassan elhúzódtam és vettem néhány mély levegőt, hogy megnyugodjak.
- Hűű - sóhajtott, mire elmosolyodtam. Ő is ugyanolyan zilált volt, mint én.
Újra átöleltem, arcom a hajába fúrtam, miközben ő fejét a mellkasomra fektette. Hosszú percekig álltunk így csendben, egyikünk sem akarta megtörni a pillanat varázsát.
- Muszáj volt eljönnöm, képtelen voltam ott ülni a szobámban, mindenképpen azt akartam, hogy te is tudd - mondta, mire puszit leheltem homlokára.
- Köszönöm.
Ezek után képtelen voltam elbúcsúzni tőle. Leültem a hosszú padok egyikére, az ölembe húztam és még hosszú ideig beszélgettünk. Szó volt a helyzetemről, hogy vajon mennyit fogok játszani, a kicsiről.
- Iker, van még valami, amiről beszélnünk kell... - mondta, mire kíváncsian nézte rá. - Több, mint egy hónapja nem volt köztünk több a csóknál. Én tudom, hogy kilenc hónap nagyon hosszú idő, és... Mindig megálltál, mielőtt több lehetett volna. Szeretném tudni, hogy miért.
Lágyan elmosolyodtam és mielőtt válaszoltam volna, egy csókot nyomtam ajkára.
- Nem azért, mert nem szeretném. Csak nem tudom, hogy te mit szeretnél. Tisztában vagyok vele, hogy ilyenkor mások a prioritások. Addig várok rád, ameddig szeretnéd. Ha kell, pár nap, ha kell... akkor kilenc hónap.
- Egyszerűen nem hiszem el, hogy lehet ilyen szerencsém, hogy a világ legjobb pasija az enyém - ölelte át a nyakam nevetve, mire tiltakozva ráztam a fejem.
- Sara, ez normális. Nekem az a legfontosabb, hogy te boldog legyél.
Hitetlenkedve nézett rám, aztán felemelte a fejét és finoman megcsókolt.
- Köszönöm - suttogta. - Én... az orvos azt mondta, hogy az első 12-13 hétben történik a legtöbb vetélés. Nem szeretnék kockáztatni.
- Én sem - simítottam kezem a hasára.
Nem beszéltünk róla többet, de éreztem, hogy mindketten megnyugodtunk, hogy tisztázni tudtuk a helyzetet. Csak akkor eszméltünk rá, hogy mennyi ideje ülünk kettesben, mikor az órám kettőt pittyegve jelezte, hogy 10 óra van.
- Te jó ég, mennem kell! - pattant fel. - Nem lenne szabad itt lennem, holnap meccs van.
- Shh - nyugtattam. - Nincs semmi baj, senki nem fogja megtudni. Ha meg igen, akkor elmondom, hogy csak jó hatással voltál rám.
Csendben kinyitottam az ajtót, a szálloda előtere teljesen üres volt, a recepciós valahol máshol lehetett.
- Gyere - húztam magam után. - Nincs itt senki.
Halkan végigsiettünk a csarnokon, Sarára nézve rájöttem, nem csak én élvezem, hogy tilosban járunk. Kiléptünk a szabadba, a langyos szellő jólesően ölelt körül minket.
- Vigyázz magadra - hajoltam le hozzá, hogy elbúcsúzzunk. - Holnap találkozunk.
- Ügyes legyél - túrt a hajamba.
Percekkel később ellépett tőlem, de ekkor eszembe jutott valami és karja után kapva visszahúztam.
- Várj! Sergio... nem hiszem, hogy sokáig tudom még titkolni. Nagyon kíváncsi és tudja, hogy valamiről nem tud, ami az ő esetében azt jelenti, hogy mindent megtesz, hogy kiderítse.
- Hát... - tárta szét a karjait halvány mosollyal - valahogy éreztem, hogy nem a család fogja megtudni először. Inkább mondd el neki, ne vesszetek össze emiatt. Előbb-utóbb úgyis rájönne.
- Akkor nem baj? - kérdeztem, mire megrázta a fejét és még egyszer, utoljára megcsókolt. - Aludj jól - susogtam, mikor elszakadtunk egymástól.
Mosolyogva néztem távolodó alakja után, aztán egy sóhajjal megfordultam és visszamentem a hotelbe. Csendben nyitottam ki a szobánk ajtaját, de nem volt szerencsém, Sese ébren várt, láthatóan alig várta, hogy elárasszon a kérdéseivel.
- Hol voltál?
- Sarával. Keresett valaki?
- Nem, te mázlista - vágta hozzám a párnáját vigyorogva. - Csak neked lehet olyan szerencséd, hogy ezt is megúszod.
Nevetve vontam vállat, aztán a saját ágyamhoz léptem, remélve, hogy nem kapok további kérdéseket. Természetesen nem így volt.
- Miért kérdezted, hogy jól van-e Sara? Lehet valami baja?
Nem válaszoltam azonnal, komótosan leöltöztem, aztán leültem az ágy szélére és komolyan ránéztem.
- Elmondom, de meg kell ígérned, hogy senkinek sem mondod el. Se a családodnak, se az új barátnődnek, se a srácoknak.
Érezte a hangomon, hogy nem szórakozásból mondom, úgyhogy komolyan bólintott.
- Azért aggódom érte ennyire, azért látod rajta a változást és azért vagyunk mindketten ennyire boldogok, mert... Gyerekünk lesz - mondtam ki, képtelen voltam nem mosolyogni, ahogy fejemben átfutottak az elmúlt hónap történései.
Sese teljesen ledöbbent, hosszú másodperceken keresztül némán, pislogás nélkül meredt rám. Aztán hirtelen felkurjantott és minden előjel nélkül rám ugrott, szinte felborított.
- Ezt nem hiszem el! Hogy tudtad titkolni ennyi ideig? Apa leszel, hát megáll az eszem. Gratulálok!
- Köszönöm - nevettem fel és viszonoztam ölelését.
- Komolyan mindenre gondoltam, csak erre nem. Jézusom... ez nagyon durva - nézett rám még mindig döbbenten, de a szemén láttam, hogy hálás, amiért elmondtam neki.
- Nekem is időbe telt, míg felfogtam - mondtam nevetve.
- Azt hiszem, a legjobbkor jött - mondta hirtelen komolyra váltva.
Nem reagáltam rá, de a tekintetemből kiolvashatta, hogy tényleg így van. A baba reményt adott, hogy ne adjam fel, hogy vannak dolgok, amikért megéri küzdeni. Láthatatlan jelenléte minden pillanatban erőt adott, támogatott.
- Köztünk marad - ígérte meg.
- Kösz - bólintottam hálásan.
Örültem, hogy elmondhattam neki. Mindig is az egyik legjobb barátom volt, az összes hülyesége ellenére maximálisan megbíztam benne. Nem volt jó titkolózni előtte és nem akartam, hogy megsértődjön, amiért nem mondtam el neki, úgyhogy hálás voltam, amiért Sara is belement, hogy valakivel megosszuk a boldogságunkat.

×××

- Iker! - szólt utánam Sese, mikor kiléptem az öltözőből. - Ezt ott hagytad - mutatta fel a csapatkapitányi karszalagot. - Kicsit szétszórt vagy, nem? - kérdezte vigyorogva.

- Izgatott - javítottam ki mosolyogva.

A sérülésem óta ez az első tétmeccs, amin pályára léphetek, úgyhogy a gondolataim valósággal szárnyaltak a boldogságtól. Sergio felhúzta a szalagot a karomra, aztán megveregette a vállamat.

- Jó újra veled játszani, Kapitány - mosolygott.

Egyszerűen képtelen voltam komoly arccal várni a kivonulást. Olyan régóta vártam már erre és olyan sokat jelentett, hogy az edző bízott bennem, a csapat pedig teljesen mellettem állt. A bírók jelére elindultunk, a stadionban hallható ováció valóságos zene volt füleimnek. A többiek érezhették rajtam az izgatottságot, mert mindannyian mosolygós pillantást vetettek rám, miközben összeálltunk a csoportképre.

Ahogy a bíró belefújt a sípjába, minden megváltozott. Tudatosult bennem, hogy ennek már tényleg tétje van és ezentúl csak a meccsre koncentráltam.

Előzetesen kemény meccsre számítottunk, Uruguay az egyik legjobb dél-amerikai csapatként volt számon tartva, fantasztikus játékosokkal. Valószínűleg nem csak minket lepett meg, hogy mennyire dominálni tudtunk. Szinte percenként sikerült helyzetet kialakítani, tényleg csak az volt a kérdés, mikor szerezzük meg az első gólt. Végül Pedrito lövése után rezdült meg a háló, igaz, a labdába beleért egy uruguayi játékos is, így végül róla pattant be a játékszer a kapuba. 

Az eső egyre nagyobb intenzitással esett, a pálya is egyre jobban csúszott, de ez sem akadályozott meg minket abban, hogy még egy góllal növeljük a vezetést, alig 10 perccel az első után. Egy szép támadást követően Roberto szerezte meg a csapat második találatát.
Elégedetten vonultunk be a félidőben az öltözőbe, éreztük, hogy ha nagy baj nem történik, ezt a meccset ma megnyerjük. Nem sok dolgom volt, de minden egyes labdaérintésem egyre inkább visszaadta az önbizalmam, egyre inkább bíztam magamban.
A második félidőben inkább csak a labdatartásra koncentráltunk, ennek ellenére megvoltak a helyzeteink. Már nagyon a meccs végén jártunk, mikor egy butaság miatt szabadrúgást ítéltek ellenünk. Láttam, hogy Suárez méregeti legjobban a távolságot, a szöget, tudtam, hogy nagyon jól kell beállítanom a sorfalat, hiszen fantasztikus lövései vannak.
A bíró megadta a jelet, Suárez nekifutott, a labda pedig pár pillanat múlva hihetetlen sebességgel és erővel száguldott a kapum felé. Vetődtem, de tudtam, hogy nem fogok odaérni. Annyira a sarokba ment, hogy esélyem sem volt kivédeni.
Ennek ellenére pozitívan hagytuk el a pályát, tudtuk, hogy ha így folytatjuk, nem lesz baj a többi meccsen sem.

×××

A másik két csoportmeccs is sikeresen zajlott le. Tahiti ellen egyértelműek voltak az erőviszonyok, de eszünkbe se volt lenézni a csapatot, sőt, sokkal inkább tiszteltük őket, hiszen már az is fantasztikus eredmény tőlük, hogy szinte amatőrökként kiharcolták a részvételt. Sok góllal nyertünk, de előzetesen megbeszéltük, hogy nem csapunk nagy ünneplést.
Nigéria ellen is sikerült hamar megszerezni a vezetést, nem engedtünk át túl sok kezdeményezést nekik, de mi is csak annyit játszottunk, amennyi kellett a győzelemhez. Tudtuk, hogy a kieséses szakaszban az olaszokkal fogunk találkozni, ami nagyon nehéz mérkőzésnek ígérkezett.
A csoportmeccsek után kaptunk egy nap pihenőt,  amit természetesen Sarával akartam tölteni. A szobában vártam, hogy végezzen a munkával és próbáltam nem figyelni Sesére, aki új barátnőjével, Pilarral beszélt Skypeon. Úgy tűnt, nagy a szerelem köztük. Nehezen lépett túl Larán, a szakítás nagyon megviselte, de most újra a régi önmaga volt.
- Iker, hallottad a legújabb pletykát? - kérdezte Sese.
- Nem hiszem.
- Most mondta Pilar, hogy állítólag a tegnapi buli után vetkőzős pókert játszottunk néhány lánnyal - forgatta a szemeit, aztán felém fordította a laptopját, hogy én is elolvashassam a cikket.
- Örülök, hogy ilyen kreatív fantáziával vannak megáldva egyesek - sóhajtottam.
A következő pillanatban kopogtak, mire felpattantam és kinyitottam az ajtót. Sara mosolyogva ölelte át a nyakam és egy hosszú csókkal üdvözöltük egymást. Szorosan fontam karjaimat a dereka köré és felemeltem, ő pedig akaratlanul is belekuncogott a csókba.
- Te jó ég, már majdnem elfelejtettem, mennyire szerelmesek vagytok, de most sikerült újra eszembe juttatnotok - mondta Sese vigyorogva, mire nevetve váltunk el. - Legyetek figyelemmel rám, akinek nincs itt a barátnője - intett kezével az ajtó felé, jelezve, hogy nem akarja látni a folytatást.
- Majd jövök, ne zárd be az ajtót - szóltam vissza.
- A tegnapi lányok egyikével leszek - kiabált utánam Sese, mire én felnevettem, Sara azonban megtorpant és kérdőn nézett rám.
- Miről nem tudok?
- Elvileg - nyomtam meg a szót. - Tegnap néhány táncoslánnyal töltöttük az időt és nem sokat aludtunk. Ebből annyi igaz, hogy nem nagyon aludtam az este, mert Sergio hihetetlen hangosan tud horkolni - vázoltam fel tömören a helyzetet.
Könnyednek akartam tűnni, de azért kíváncsi voltam a reakciójára. Egy ideig csendben meredt maga elé, aztán szélesen elmosolyodott.
- Biztos nem írták volna ezt, ha tudnák, mit titkolunk előlük - bújt szorosan hozzám és ajkát a nyakamhoz szorította.
Hevesen öleltem át, igyekeztem a lehető legközelebb vonni magamhoz.
- Szörnyű hosszú lesz ez a hat hónap - sóhajtottam.
- Vannak dolgok, amiért megéri várni - nézett fel rám Sara, mire elmosolyodtam és lágyan megcsókoltam.
Kiélveztem a terhessége minden másodpercét, tudtam, hogy hosszú, de emlékezetes és fantasztikus hónapok vannak előttünk. Ugyanakkor alig vártam már, hogy a karjaimban tarthassam a kis csodát, a gyerekünket, aki már most rengeteg örömet okozott nekünk.


Nem tudom nem megemlíteni azt a fantasztikus hírt, miszerint tegnap délután megszületett Martín Casillas Carbonero. Szerintem nem én vagyok az egyetlen, aki a tegnapi napot teljes egészében a gép előtt töltötte és folyamatosan frissítette az összes olyan lapot, ami információt adhat róla. Nem is tudom, mi volt a legjobb: mikor az első híreket olvastam, hogy Sara már kórházban van, mikor elárasztotta a netet a hír, hogy megszületett, mikor Iker elküldte az emailt és hivatalossá vált vagy mikor láttam, hogy már most mennyire büszke a fiára, hiszen a létező összes közösségi oldalára kiírta, hogy megszületett Martín.

Isten hozott, Martín Casillas Carbonero!

68. fejezet

Sziasztok! Itt van az új rész, nem ez lett a legjobb, de nem is a legrosszabb :) Tényleg sajnálom, hogy ennyit kellett várni rá. Nem ígérek semmit a következőre nézve, nem leszünk itthon a két ünnep között, de mindent megteszek, hogy minél hamarabb fent legyen.

Boldog karácsonyt előre is :)

Csanna

2013 május

Hirtelen ébredtem fel, úgy tűnt, mintha csak perceket aludtam volna, pedig az óra már nyolcat mutatott. Sarára nézve láttam, hogy ő még mélyen alszik, úgyhogy óvatosan kicsúsztam mellőle, ügyelve, hogy ne ébresszem fel. Gyorsan összeütöttem egy egyszerű reggelit, kihasználtam az alkalmat, hogy meglephetem. Csendben leraktam a tálcát az éjjeli szekrényre, aztán kényelmesen elhelyezkedtem a hintaszékben és figyeltem, ahogy alszik. Órákig tudtam volna így csodálni. Arca sima volt, nyugodt, a mindennapok gondjai eltűntek vonásairól. Lassan négy éve ismertem, de képtelen voltam betelni szépségével. Olyan volt, mint Aphrodite, az én Aphroditem. Egyszerűen minden egyes porcikája tökéletes volt számomra.

Szája szélén halvány mosoly jelent meg, egyik kezével hátra nyúlt, valószínűleg engem keresett. Mikor csak az üres lepedőt találta, összeráncolta homlokát és gyorsan kinyíltak a szemei.

- Kit keresel ennyire? - kérdeztem halkan, mire tekintete rám villant és lágyan elmosolyodott.

- Mit csinálsz ott? - kérdezte, hangja tele volt hívogatással, aminek képtelen voltam ellenállni.

Odaléptem mellé, leguggoltam a fejéhez és lágyan elsimítottam arcába hulló kissé kócos haját.

- Téged néztelek - mondtam, mire felvonta szemöldökét. - Azt mondják, a terhesség még szebbé teszi a nőket. Azon gondolkoztam, hogy ez nálad megtörténhet-e. Már most olyan vagy, mint egy angyal, ha még gyönyörűbb leszel, az... - nem találtam a megfelelő szót, hogy mit művelne velem, de Sara így is elpirult.

Mosolyogva arcára simítottam a kezem és egy lágy, 'Jó reggelt!' csókot nyomtam édes ajkaira.

- Éhes vagy? - kérdeztem.

- Honnan tudtad? - kérdezett vissza nevetve, mire az ágyra raktam a megpakolt tálcát.

Jóízűen látott neki a reggelinek, szinte mindent megevett, aztán hirtelen megmerevedett és a szája elé kapta a kezét. A következő pillanatban eltolt magától, gyorsan indult meg a fürdőszoba felé. Mikor rájöttem, hogy mi a baj, utána siettem.

- Iker, ne! Menj ki! - nyögte erőtlenül, de ügyet se vetettem rá, óvatosan elhúztam haját az útból és összefogtam a tarkóján.

Finoman simogattam a hátát, türelmesen vártam, míg végül mély, szaggatott lélegzetet vett és felemelte a fejét.

- Sajnálom - suttogta.

- Sara, ez teljesen természetes, már megbeszéltük. Jól vagy? - fordítottam magam felé az arcát.

- Megmosom a fogam és jól leszek - állt fel és a mosdókagylóhoz lépett.

Két hete tudjuk, hogy terhes, szerencsére a reggeli rosszullétek csak három-négynaponta jelentkeztek, mostanában pedig még ritkábban.

Figyeltem, ahogy kiöblíti a száját, mikor felnézett, tekintetünk találkozott a tükörben.
- Ilyenkor is szépnek látsz? - kérdezte, nem voltam biztos benne, hogy milyen érzések tükröződnek hangjában.
Kedvem lett volna megforgatni a szememet, de végül elmosolyodtam.
- Hát persze.
- Öregszel, romlik a látásod - cukkolt nevetve, mire elvigyorodtam és határozottan megindultam felé, ő azonban gyorsan ellépett mellőlem és kisietett az ajtón.
- Nem fogócskázok veled, mert még a végén elesel és nem akarok kockáztatni semmit. Meg amúgy is elkapnálak - fontam össze kezem a mellkasom előtt.
Csalódottan elhúzta a száját, annyira kamaszlányos volt ez a mozdulat, hogy önkéntelenül felnevettem.
- Szóval öregnek tartasz? - kaptam el a karját és magamhoz rántottam.
- Hmm... - húzta végig orra hegyét a torkomon, forró ajkát a bőrömre szorította.
Mosolyogva fúrtam arcom a hajába, kezem szinte automatikusan simult hasára. Egyelőre még lapos volt, ami azt jelentette, hogy nem fenyegetett minket a veszély, hogy boldogságunkra a kelleténél hamarabb fény derül, de már alig vártam, hogy érezzem a növekedését a tenyerem alatt.
- Éhes vagy még? - kérdeztem végül, de megrázta a fejét.
- Figyelj... Gondolkoztam. Tudom, hogy holnap megyünk vissza az orvoshoz, de nem biztos, hogy a Konföderációs Kupa előtt el kéne mondani anyáéknak. Majdnem három hétig nem is fognak látni, a Föld másik oldalán leszünk, nem akarom, hogy aggódjanak. Majd ha hazajöttünk.
Tudtam, hogy igaza van, már nekem is megfordult a fejemben. Alig vártam, hogy lássam szüleim örömét, de okosnak kellett lenni, hogy a megfelelő időben osszuk meg velük a hírt.
- Nagyon biztos vagy abban, hogy engem is behívnak. Körülbelül fél éve nem is játszottam - mondtam ki halkan a kétségeimet.
- Tudom, hogy behívnak - simította kezét az arcomra. - Nem játszottál, de nem azért, mert nem vagy jó formában. Mindenki tudja, hogy készen állsz, bármikor visszatérhetsz és mivel megkaptad a lehető legjobb szülinapi ajándékot Mourinho távozásával, jövőre már újra te leszel a kapuban. Emiatt felesleges aggódnod.
- Nekem a te ajándékod tetszett - fontam karjaimat a dereka köré és magamhoz húztam.
- De örülsz neki, hogy elmegy? - kérdezte komolyan.
Nem beszéltünk még erről, csak pár nappal ezelőtt jelentették be a hírt, hogy edzőnk távozik az év végén.
- Nem, nem így mondanám. Sokat köszönhetünk neki. Megnyertük a bajnokságot, a Kupát, újra a legjobbak között voltunk a Bajnokok Ligájában. Nagyon jó edző, de ez az év nem úgy sikerült, ahogy szerette volna, de nem hibáztatom érte, nem ő a felelős. Nem fogok rossz emlékeket őrizni róla.
- Azért volt néhány idióta döntése - fintorgott.
Tudtam, hogy a múlt hétvégére gondol, mikor Diego nem játszott egy apróbb betegség miatt. Nagyon reméltem, hogy végre megkapom a lehetőséget, de még a keretbe sem nevezett.
- Nem akarok erre gondolni - ráztam meg a fejem. - Attól nem lesz jobb, ha haragszom rá. Nyilván megvan az oka rá, hogy miért teszi ezt és nem én vagyok a megfelelő személy, hogy az edzői döntést megkérdőjelezzem.
- Annyira ritka, hogy valaki ennyire... jó legyen - suttogta Sara, mire zavartan elmosolyodtam és lehajtottam a fejem, ő azonban lágyan állam alá csúsztatta kezét és megcsókolt.

- Mehetünk? - léptem be a házba sietve, edzés után.
- Hova ez a nagy sietség? - sietett le Sara a lépcsőn, szavait megcáfolta izgatottságtól csillogó arca.
- Szeretném újra látni a gyerekünket - mosolyodtam el, aztán leguggoltam elé, kissé felhúztam pólóját és megpusziltam puha bőrét.
Karját a nyakam köré fonta, miközben arcom a hasához simítottam. Tudtam, hogy a baba a lehető legjobb helyen van, de ahogy átöleltem derekát, még inkább védelmezni akartam mindkettőjüket.
Mikor felálltam, Sara boldogan fúrta arcát a mellkasomba, próbált a lehető legközelebb húzni magához.
- Menjünk - suttogta végül és kézen fogva kivezetett a házból.
- Várj! - fordítottam szembe magammal, mielőtt beszállhatott volna a kocsiba. - Tudom, hogy te is sietni akarsz, de van egy jó hírem - mondtam széles mosollyal, mire kíváncsian felvonta a szemöldökét. - Megkaptam a behívót a keretbe - suttogtam boldogan.
- Tudtam! - nevetett fel. - Tudtam, hogy behívnak. A válogatott nem lenne ugyanaz nélküled - ölelt át hevesen, mire akaratlanul is felszisszentem. - Mi a baj? - merevedett meg.
- Csak rosszul estem edzésen - legyintettem és próbáltam elterelni a témát, ő azonban már feltűrte a pólómat és aggódva vette szemügyre kissé már kékülő oldalamat. Finoman körberajzolta ujjhegyével a folt körvonalát, aztán sokkal lágyabban karolt át.
- Vigyázz magadra! - lehelt puszit a nyakamra.
- Elmúlik - emeltem fel a fejét és összeillesztettem ajkainkat.
Felsóhajtott, mikor nyelvemet végighúztam szája vonalán, hogy elmélyítsem a csókot és finoman eltolt magától.
- Várj még egy kicsit - mosolygott rám.
- Ameddig csak szeretnéd - fúrtam arcom a hajába, aztán kinyitottam neki az ajtót.

Figyeltem, ahogy az orvos finoman felkeni Sara hasára a gélt, aztán életre kelt a monitor. Az elmosódott szürke foltok között hirtelen megláttam. Elakadt a lélegzetem. Három hét alatt rengeteget nőtt, most már nem csak egy apró folt volt a képernyőn. Sarára pillantottam, aki ugyanolyan elragadtatással nézett rám.
- Nézzék! - mutatott az orvos egy pontra, aztán babrált valamit a géppel és a következő pillanatban halk, ütemes dobogás töltötte be a szobát.
Egy pillanatig tartott, míg rájöttem, hogy a baba szívverését hallgatjuk. Tekintetem újra Sarára vándorolt, csukott szemein át egy könnycsepp gördült végig az arcán. Odahajoltam hozzá és lecsókoltam, mire mosolyogva nyitotta ki szemeit.
Fantasztikus volt hallani az ütemes szívveréseket, a biztos jelét annak, hogy a gyerekünkkel minden rendben van. Bármeddig el tudtam volna hallgatni. Aztán hirtelen csend lett. Rémülten emeltem fel a fejem, a pánik egy pillanat alatt átjárta a testem.
- Mi történt? - kérdeztem, hangom remegett a félelemtől.
- Nincs semmi baj, ez teljesen normális - mondta az orvos egy megnyugtató mosoly kíséretében. - Még csak hét hetes, szinte elveszik az anyaméhben. Megváltozott a testhelyzete, a hangok másképp terjednek. Minden rendben, nézzék csak! - mutatott újra a szívére.
Igaza volt, az apró pont továbbra is ütemesen, egyenletesen pulzált. A félelem amilyen hirtelen jött, olyan hamar távozott, hatalmas megkönnyebbülés vette át a helyért.
- Van egy kérdésem - mondta Sara, miután felöltözött. - A Konföderációs Kupa június közepén kezdődik, de hamarabb el kell utaznom. Nem veszélyes a repülés a babára nézve? - szavai közben kezét a hasára csúsztatta, a mozdulat ösztönösségén muszáj volt mosolyognom.
- Sokat vitatkoznak erről, de a legtöbb vélemény szerint nyugodtan repülhet. Nyilván nem mindennap, az nagyon megterhelő lenne, de egyébként nem jelent problémát. Mikor kell mennie?
- Június második hetében.
- Jöjjön még el előtte egy vizsgálatra - tanácsolta, aztán kezet nyújtott. - Sok sikert Brazíliában - mosolygott rám, mire elnevettem magam.
Kéz a kézben léptünk ki az utcára, ahol Sara felém fordult.
- Egy másodpercre megállt a szívem...
- Tudom - húztam magamhoz és arcom a hajába fúrtam. - Szörnyű volt. Nem is akarok erre gondolni. Gyere, menjünk el ebédelni valahova - fogtam meg újra a kezét és a kocsi felé indultam.

2013 június
A Las Rozas konferenciatermében egyre több csapattársam jelent meg.
- Iker - hallottam meg Xavi hangját, mire mosolyogva fordultam felé. - Hogy vagy? - kérdezte, hangján éreztem, hogy ez nem csak a szokásos udvarias kérdés.
- Nagyon jól - mondtam őszintén. - Fizikailag és mentálisan is.
- Örülök, hogy itt vagy, a csapatnak szüksége van rád - ölelt meg, aztán félrelépett, hogy Gerard és Cesc is üdvözölni tudjon.
Az elmúlt fél órában elképesztő mennyiségű szeretetet kaptam, szinte felfoghatatlan volt. A klubnál már megszoktam, hogy nem beszélünk a helyzetemről, így most kicsit hirtelen jött az a rengeteg támogató szó, amit a csapattársaim zúdítottak rám. Egytől-egyig mindannyian mellettem álltak és együttérző kézfogásokkal üdvözöltek, ami fantasztikus érzés volt.
A következő napokat az összeszokással töltöttük, meg kellett ismernünk az új csapattagokat, és a régieknek is egymásra kellett hangolódniuk, aztán Miamiba utaztunk, hogy ott fejezzük be a felkészülést a Konföderációs Kupára.
A Haiti elleni meccs reggelén a többség már az ebédlőben volt, mikor lementem. Mindannyian széles mosollyal fogadtak, amit nem tudtam mire vélni, éreztem, hogy valamiről nem tudok. Del Bosque intett, hogy menjek oda hozzá, úgyhogy átvágtam az asztalok között és helyet foglaltam a Mester mellett.
- Iker, azt akarom, hogy játssz ma este - mondta köntörfalazás nélkül.
Megmerevedtem. Számítottam ugyan rá, hogy meg fogom kapni a lehetőséget valamelyik meccsen, de nem gondoltam volna, hogy rögtön az elsőn pályára léphetek. Ajkamba haraptam, hogy elfojtsam mosolyomat, mert tudtam, hogy még akar valamit mondani.
- Tudom, hogy készen állsz rá, sose volt baj a formáddal. Tudtam, hogy fizikailag már készen állsz, és őszintén mondom neked, hogy ha így folytatod, jövőre nem is lehet kérdés, hogy ki védjen a Madridban. Nem sok olyan embert tudnék felsorolni, aki több hónapos kihagyás után ilyen formában van. Féltem attól, hogy lelkileg milyen állapotban leszel, mert ez a helyzet mindenkit megvisel, a te személyiségeddel meg főleg - mondta halvány mosollyal. - De örülök, hogy feleslegesek voltak a kételyeim. Azért kezdesz most, hogy visszaszedd azt a rutint, amit az utóbbi időben nem tudtál megtapasztalni. Egyszerűnek tűnhet, de teljesen más a meccs az edzés végén, a saját csapattársaid ellen és egy rendes mérkőzés, még ha barátságos is. Csak negyvenöt percet kapsz, utána lecseréllek, mert Víctornak és Pepének is szeretnék lehetőséget adni a mai és a következő meccsen.
- Köszönöm - mondtam egyszerűen.
- Ezt csak magadnak köszönheted, Iker, te küzdöttél meg érte - tette kezét a vállamra, aztán mosolyogva a többiek felé intett, miszerint ennyit akart mondani.
- A Kapitányunk visszatér - kiabálta Sese, mikor felálltam a Mester asztalától.
Ujjammal a halántékomnál köröztem, ezzel jelezve, hogy nem normális, mire az egész ebédlő felröhögött.
- Miért van az, hogy ti hamarabb tudtátok, mint én?
- Iker, ez már akkor nyilvánvaló volt, mikor téged is behívtak. Megérdemled, hogy itt legyél - mondta Pepe.
- Amúgy Szívszerelmed írt - lengette meg Sese a telefonom.
- Az miért van nálad? - nyúltam érte, de eszébe se volt visszaadni. - Megnézted? - kérdeztem, nem is vártam választ előbbi kérdésemre.
- Nem - húzta el a száját.
- Szerencsére - vigyorogtam megkönnyebbülten.
- Meg akartam - tette hozzá. - Köszönd meg Xabinak, hogy elvette tőlem.
Megforgattam a szemem, aztán hálásan Xabira pillantottam, aki rám kacsintott. Sese számára a magánélet nem létező fogalom, ha a csapattársairól volt szó, ehhez már hozzászoktunk és elfogadtuk. Most azonban hálásan mosolyogtam Xabira, aki valószínűleg megsejtette, mit írt Sara. Nem voltunk még kész rá, hogy örömünket megosszuk másokkal is.
- Na, add ide! - nyújtottam ki a kezem a telefonomért.
- Mit kapok cserébe? - vonta fel a szemöldökét.
- Sese, három másodperced van - emeltem fel a kezem és visszafelé számoltam.
- Jól van már - forgatta meg a szemeit röhögve. - Idegbajos...
- Még jó, hogy nálam van a szobakulcsunk. Lehet, hogy véletlenül kizárlak... - vetettem fel a legkedvesebb mosolyomat elővéve.
- Ezek állandóan ezt csinálják? Hogy bírod? - fordult Juan röhögve Xabi felé, aztán felállt, tőlem elvette a szobakulcsot, Sesétől a telefont és a két tárgy gazdát cserélt.
- Kösz - mondta Sergio és elégedetten csúsztatta a kulcsot a zsebébe.
Miután egyszer a folyosón töltötte az éjszakát, mindig gondosan ügyelt arra, hogy nála legyen. Már nem figyeltem rájuk, időközben megnyitottam Sara üzenetét és mosolyogva néztem az ultrahangképre. Ez már 4D-s kép volt, így a baba sokkal könnyebben és tisztábban kivehető volt.
"Nagyobb lesz, mint az apukája volt :)" - írta Sara, utalva arra, hogy megint hatalmasat nőtt.
Széles mosollyal nyomtam meg a hívás gombot, hogy a vizsgálat minden percéről információt szerezzek és hogy elújságoljam neki a jó híreket.

- Ideges vagy? - kérdezte Sese a játékoskijáróban.
- Izgulok - mondtam őszintén.
- Ne aggódj, minden rendben lesz.
A bíró a következő pillanatban megadta a jelzést, mire elindultunk kifelé. A stadion nem volt tele, de a nézők a nevemet kezdték skandálni, mikor megláttak, mire hálásan elmosolyodtam.
135 napja nem játszottam rendes meccsen. Az egykor mindennapinak tűnő dolgok, mint a csapatkép, a kapitányi teendők és az utolsó, gyors melegítő mozdulatok ma hatalmas ajándékok voltak. Minden újabb másodperc egy ajándék volt. A kapu felé futva rá kellett jönnöm, hogy elszoktam a dolgoktól és ez megijesztett. Nem volt idegen, csupán szokatlan. A hangulat, az adrenalin lüktetése, az utolsó utasítások. Mindenre újra rácsodálkoztam.
Nem sok dolgom volt a meccs alatt, pár passz, néhány szöglet és egy védés. Nem hibáztam, de nem is voltam olyan magabiztos, mint amilyennek kellett volna lennem. Tudtam, mit kell tennem, elvégeztem a dolgom, de nem voltam elégedett magammal. Nem úgy ment, ahogy szerettem volna. Mégis, maga a tudat, hogy újra a pályán lehetek, bizonyíthatok, mindent felülmúlt. Talán ezzel elkezdődik valami új.
Túlságosan hamar lepergett a 45 perc. Próbáltam leplezni csalódottságomat, de nehezen ment.
- Hé - ölelte át Sese a vállam. - Jó voltál. Egészen más érzés úgy játszani, hogy te vagy mögöttem. Hidd el, a következő meccsedre már nem kell ennyit várni.
Mindenkitől kaptam néhány biztató szót, végül beláttam, hogy nem is várhattam volna mást. Ennyi kihagyás után nem lehet minden tökéletes. Annyit biztosan elmondhattam, hogy volt már ennél rosszabb meccsem is.
A mérkőzés vége után visszakaptam a telefonomat, döbbenten láttam, hogy rengeteg üzenetem érkezett. A szüleimtől, a madridi csapattársaimtól és természetesen Sarától.
"Az elmúlt 135 nap minden perce ezért volt. Nagyon büszke vagyok rád. Szeretlek!"
Meghatottan néztem az üzenetet. Újra és újra bizonyítja, hogy mennyire figyel rám. Soha nem említettem neki, hogy mennyi idő telt el, mégis pontosan tudta.
"Neked köszönhetem. Nektek." - írtam vissza mosolyogva.

Beúsztam

Beúsztam. Nagyon. Ahogy végiggondoltam, mikor lenne két-három szabad órám, hogy megírjam a fejezetet rájöttem, hogy a héten nem nagyon lesz. Gondolom nem csak én vagyok így vele, a tanárok imádják egy hétre rakni a témazárókat, két oldalas esszéket és a vizsgatételes dogákat... Ráadásul apa most kezdett el tanulni az államvizsgájára, ami jövö héten lesz, szóval egy-egy órát tudok gépnél lenni, ami édeskevés ahhoz, hogy képet és háttérinfókat keressek, meg írjak is. És akkor itt van még a szombati suli, a GE training és a röplabda, úgyhogy hétvégém nem lesz. Ezzel csak azt akarom mondani, hogy semmilyen rendszerszerűség nem lesz abban, hogy hogyan tudom hozni az új részeket. Azt már tudjátok, hogy nem vagyok "szünet párti", meg tudnék is írni, de tényleg nincs időm rá. A két ünnep között nem leszünk itthon, aztán bioszvizsga, félév.
Ez nem azt jelenti, hogy esély sincs a frissre a következő napokban, írok füzetbe és amikor lesz időm felrakom a frisst. Csak azért írom le ezt most, hogy tudjátok, mi a helyzet, nem akarok senkit álltatni azzal, hogy lesz új rész, aztán mégsem.
Remélem megértitek :)
Csanna