45. fejezet

Sziasztok! Köszönöm, hogy váratok rám és köszönöm az új rendszeres olvasókat is! :) 

Lehet, hogy ez most nem lesz szép tőlem, de nagyon szépen kérlek titeket, hogy ha egyszer pipáltatok, hogy "tetszett", akkor vagy ne pipáljátok ki utána, vagy írjátok le, hogy mi nem tetszett. Nagyon fontos nekem a visszajelzés, és rosszul esik, ha az egyik este még 15 pipa van, a másik reggel meg már csak 5. Nem szoktam panaszkodni, de tényleg nem esett jól. 

Ennyi volt a "csúnya" rész :) Most jön az a két hét, amikor tényleg teljesen kiszámíthatatlan leszek, jövőhét csütörtök és azutáni szerda érettségi. Szorítsatok nekem ;)

Csanna

A május első fele valósággal elrepült. A legtöbb időmet felemésztette, hogy megpróbáljam a Barcelona elleni lincshangulatot feloszlatni az öltözőben. Szerencsére a csapat nagy része gyorsan belátta, hogy igazam van, de azért akadt pár kivétel. Pepe, Sergio... és Mourinho. Pepe miatt nem aggódtam túlzottan, ismertük a temperamentumát. Sese már húzósabb eset volt. A legnagyobb baja Gerarddal volt, ami főleg azért volt problémás, mert a válogatottban egymás mellett játszanak. Mégis tudtam, hogy ezt is meg fogjuk tudni oldani.

A Místerrel való kapcsolatom azonban megváltozott. Magamnak is csak nehezen ismertem be, de csalódtam benne. Nem tetszettek a módszerei, a viselkedése. Soha ne voltunk igazán barátok, de mostanában csupán hűvös udvariassággal kezeltük egymást, csak akkor beszéltünk, ha szükséges volt. Nem próbáltam tagadni, hogy akkor változott meg ilyen gyökeresen a viszonyunk, mikor megtudta, hogy felhívtam Xavit.

Mourinho az a fajta ember, aki ha akar valamit, akkor azt teljes erőbedobással próbálja elérni, és nem érdekli, mi mindenen kell keresztülmenni a cél érdekében. Jelenleg egyetlen dolog lebegett a szeme előtt: a Barcelona legyőzése. Nem értette, miért hívtam fel a meccsek után a barátaimat, ő csupán azt látta, hogy az "ellenséggel" beszélek. Nyíltan soha nem beszéltünk erről a témáról, de éreztem a néma rosszallását.

Az csak a sajtónak köszönhető, hogy a téma még inkább fel lett fújva, hiszen a következő meccsen padoztam, Toni védett helyettem. Ez az egész baromság volt, hiszen a bajnokság már elúszott, ráadásul minden szezon végén Toni is kap lehetőséget. Csupán szerencsétlen egybeesés volt a kettő.

Arra rezzentem össze, hogy nyílik az ajtó, majd Doce jelent meg a szobában. Hatalmas lendülettel rohant, felugrott az ágyba és nemes egyszerűséggel úgy döntött, hogy ő most játszani fog velem. Sara nevető arca tűnt fel az ajtóban, miközben próbáltam magamról leszedni Docet. 

- Látod Rosszaság, mondtam, hogy Iker hajlandó lesz játszani veled - mosolygott. - Bocs, de meg kell írnom a cikket holnapra, kösd le egy kicsit - magyarázkodott, mire megértően bólintottam.

Még mondott volna valamit, de hirtelen megbicsaklottak a lábai, az ajtóba kapaszkodott, hogy ne essen el. Egy pillanat alatt ugrottam fel, még épp időben tudtam elkapni a derekát. Erőtlenül támaszkodott a mellkasomra, arca elsápadt, leverte a víz. 

Nem az első eset volt már, hogy megszédült, így tudtam, hogy mit kell csinálnom. Lefektettem az ágyra, felemeltem a lábait és vártam, hogy visszatérjen némi szín az arcára. Csak akkor engedtem el, mikor légzése újra egyenletessé vált. Hoztam neki egy pohár vizet és vizes törülközővel töröltem végig az arcát. 

- Oké, vége van. Köszönöm - fogta meg a kezem.

Összeszorított szájjal fordultam el. Egész héten ez ment, a legváratlanabb pillanatokban szédült meg. Soha nem ájult el, egyszerűen legyengült, de mindig ugyanolyan ijesztő volt. 

- Miért nem mész el az orvoshoz? Ez nem játék - simítottam végig homlokán. - Mi lesz, ha egyszer nem leszek itt, hogy segítsek? Akkor mit csinálsz? Tudnunk kell, mi okozza - győzködtem, de ő makacsul rázta a fejét.

- Rendben leszek.

- Ettél már, mióta itthon vagy? - kérdeztem, mire megrázta a fejét.

- Sara, elhiszem, hogy sokat dolgozol, de figyelj oda magadra is!

- Jó, jó.

- Lehettél volna meggyőzőbb - fintorogtam halvány mosollyal az arcomon.

Óvatosan felült, majd mikor konstatálta, hogy már nem szédül, lassan felállt és megnyugtató mosolyra húzta ajkait.

- Ne aggódj értem ennyire - simított végig az arcomon.

- Mintha az olyan egyszerű lenne - sóhajtottam.

Miután visszament dolgozni, elgondolkodtam a rosszullétein. A nap bármelyik percében rátörhet, de soha nem tart sokáig, utána pedig teljesen jól van, tudja folytatni, amit elkezdett. Végiggondoltam, milyen betegségek oka lehet a szédülés, de semmi nem jutott eszembe. Valami más azonban igen. Úgy ültem fel, mint akibe villám csapott. Nem, ez nem lehet... Képtelenség.

Mégsem hagyott nyugodni a gondolat, úgyhogy utána mentem. Mikor meglátott, félrerakta a laptopot és arrébb csúszott, helyet szorítva nekem az egyszemélyes kanapén. Ő kívül ült, felhúzva lábait, míg én belül helyezkedtem el félig ülő, félig fekvő helyzetben. Lassan cirógattam a combját, egyelőre magamban próbáltam megfogalmazni, amit kérdezni akartam.

- Minden rendben? Nagyon elgondolkoztál - kulcsolta össze szabad kezem az övével.
- Gondolkoztam a szédüléseiden. Hogy mi okozhatja. És eszem be jutott valami - néztem mélyen a szemébe.
- Micsoda?
- Sara... - próbáltam a lehető legfinomabban megfogalmazni, de végül egyszerűen csak megkérdeztem. - Biztos, hogy minden nap szeded a tablettát?
Egy hosszú pillanatig csak meredt rám, aztán leesett neki, hogy értem. Már tudtam a választ, még mielőtt válaszolt volna. A tekintete mindent elárult. Zaklatottan ült fel, mire kezem lecsúszott a lábáról.
- Hát persze! Nem akarok balesetet - mondta élesen.
Így, hogy kimondta, a szívem mélyén éledező remény darabokra tört. A következő pillanatban a szavak összeálltak a fejemben és döbbenten, fájdalmasan néztem rá.
- Balesetet? Így gondolod? - suttogtam csalódottan és valahogy sikerült felállnom mozdulatlanná dermedt teste mellett.
- Iker, várj! Sajnálom, nem úgy gondoltam - szólalt meg végül, de én akkor már a bejárati ajtónál voltam.
- Elviszem sétálni Docet - mondtam, majd füttyentettem a kutyának.
Hosszú léptekkel, a fejemet fel sem emelve sétáltam az utcákon, nem is igazán figyeltem, merre megyek. Folyamatosan Sara szavai visszhangoztak a fejemben. Baleset. Tudtam, hogy ő nem akar még gyereket, de hogy ennyire irtózik tőle, arról fogalmam sem volt. Jobban fájt, mint gondoltam volna. Mindig türelmes voltam és toleráltam, hogy nem akar erről beszélni, de azt elvártam volna, hogy megossza velem, a jelen állás szerint még nagyon sokat kell várnom. Nem változtatott volna semmin, ugyanúgy elfogadtam volna, de ez azért nem egy elhanyagolható tény.
Egy füves parkban kötöttünk ki, messze a forgalomtól. Fogtam egy botot és dobálni kezdtem, Doce pedig örömmel hozta vissza, minden alkalommal. Ő szerencsés, neki nem kell törődnie az emberi problémákkal.
Baleset. Tényleg ennyire nem akar anya lenni? Miért? Csak a munka miatt, vagy más is van a háttérben? Ezernyi kérdés kavargott a fejemben. 
Talán fél óráig dobáltam neki a botot, míg végül elfáradt és lefeküdt elém a fűbe. Rágcsálni kezdte a gallyat, mire leguggoltam mellé és a füle tövét kezdtem vakargatni. 
- Te mit csinálnál a helyemben, Haver? - mosolyogtam, mire csóválni kezdte a farkát. - Keresnél egy másik nőt, mi? Hát, ez nálam nem lehetséges. Megvárom, míg a balesettől eljutunk addig, mikor már nincs szükség tablettára. Addig is beszélek vele. Gyere! - álltam fül, és mikor megfordultam, szembe találtam magam Sarával. - Mit csinálsz itt?
- Utánad jöttem - mondta ki a nyilvánvalót. - Sajnálom - jött közelebb. - Tudom, hogy nem kellett volna azt a szót használnom. Egyszerűen csak elfelejtettem, hogy te egészen másképp vélekedsz a témáról és kiszaladt a számon. Nem úgy gondoltam. 
- De igen - suttogtam, mindketten tudtuk, hogy igazam van. - Lehet, hogy kicsit erős ez a szó, de a lényeg attól még ez. Te most nem örülnél egy gyereknek. 
- Iker, én félek - nézett rám könyörögve. - Nagyon szeretnélek boldoggá tenni, el sem tudod képzelni, hogy mennyire. De félek, hogy még nem vagyok kész rá, hogy nem lennék jó anya. Lehet, hogy a munkának is nagy szerepe van benne, de a legfontosabb ez. Egy kisbaba 24 órás odafigyelést igényel, én még nem vagyok kész erre. Nem tudnék megadni neki annyit, amennyit kéne.
- Tökéletes anya lennél - mondtam halkan, mire elmosolyodott.
- Nem, még nem.
Közelebb léptem hozzá és átöleltem a derekát, mire felsóhajtott.
- Ne haragudj, nem akartalak megsérteni - motyogta. 
- Tudom. Csak az ott hirtelen... erős volt - nyomtam egy puszit a hajába. - Menjünk, Doce elfáradt - pillantottam a kutyára.
- Várj! Még valami. Nekem semmi bajom a gyerekekkel, imádom őket. És... ha egyszer tényleg elfelejteném bevenni a fogamzásgátlót és pont akkor foganna meg... Azt hiszem, eleinte pánikolnék, de te ott lennél mellettem és nagyon örülnék neki. Szóval... Nem vetetném el, semmi áron, eszembe se jutna - hadarta, azt hiszem tudta, hogy mi az, ami valójában nyomasztott.
- Ennek örülök - mondtam őszintén, majd összekulcsoltam ujjainkat.
- Én meg annak, hogy nem akarsz lecserélni emiatt - nevetett, elárulva, hogy hallotta a "beszélgetésemet" Doceval.
- Eszembe sincs - csókoltam meg gyorsan.

×××

Mire észbe kaptam, már szülinapom volt. Nem terveztem nagy felhajtást, mivel mindkettőnknek dolgozni kellett, Sara azonban ragaszkodott egy gyors, közös ebédhez. 

- Hányra kell visszajönnöd? - nyomtam egy gyors csókot az ajkaira, mikor felvettem a Telecinco épülete előtt.

- Fél kettő - húzta el a száját, mire halkan elkáromkodtam magam.

- Akkor ez tényleg gyors ebéd lesz.

A lehető legközelebbi étterembe mentünk, szerencsénkre az ebédet is gyorsan kihozták.

- Boldog szülinapot! - nyújtott át Sara egy dobozt. - Milyen érzés harminc évesnek lenni? - incselkedett játékosan.

- Majd megtudod - nevettem el magam, majd kíváncsian kinyitottam a dobozt.

Egy óra volt benne, mire elmosolyodtam. Tudta, hogy az órák a gyengéim.

- Köszönöm - hajoltam át az asztal felett, hogy megcsókolhassam.

- Tetszik? Tudod, van nálunk egy régi, több száz éves hagyomány. Nem tudom pontosan, melyik felmenőm kezdte, de az biztos, hogy a női ágon megy végig. Valamelyik szép-nagymamám egy órát adott a férjének a születésnapjára. Azóta minden lány ad egy órát annak, akivel úgy érzi, együtt tudna élni bármeddig. Soha, senki nem hagyta ki a családfánkon. Tavaly még nem adtam, túl korainak éreztem. De most... - vont vállat.

- Köszönöm - mondtam újra, átérezve, mekkora jelentősége van ennek. - Szeretlek - simítottam végig az arcán.

- Én is szeretlek - fogta meg a kezem.

Sajnos az egy óra, ami járt nekünk, nagyon hamar letelt. Mikor az ajtóhoz léptem, hogy távozzunk, szitkozódni kezdtem. 

- Mi a baj? - lépett mögém Sara, de mikor meglátta a rengeteg fotóst, kétségbeesetten felnyögött.

- Ne már! Ez miért olyan érdekes?

- Nem tudom, de nagyon felidegesítenek - sziszegtem.

Komor arccal léptünk ki az étterem ajtaján, kezem folyamatosan Sara derekán tartottam, egy pillanatra sem engedtem el, ki tudja, mire képesek alapon.

Természetesen nem úsztam meg az ünneplést a csapattal sem, de az a mód, ahogy ők felköszöntöttek, sokkal őrültebb volt. Beállítottak a locsolóberendezésnek háttal, majd galád módon beindították, mire egy nagy adag jéghideg vizet kaptam a nyakamba. 

- Idióták! - csavartam ki röhögve az elázott mezemet.

Valamilyen érthetetlen oknál fogva észlény csapattársaim úgy gondolták, ha már én vizes vagyok, hagy legyenek ők is azok, úgyhogy önként álltak be a tényleg irtózatosan hideg víz alá. Hangosan röhögtünk egymás hülyeségén, miközben csöpögött belőlünk a víz.

Mosolyogva néztem végig rajtuk. Tényleg probléma lett volna az öltözőben? Minden csapatnak azt kívántam, hogy bárcsak ilyen "problémás" tagjai lennének.