53. fejezet

Hát, nem is tudom... :)

2011 november

Csalódottan huppantam le az öltözőben a padra. Lehet, hogy csak barátságos, tét nélküli meccs volt, de az angolok így is megvertek minket 1-0-ra. 

- Iker, ne lógasd már a fejed! 126-szoros válogatott vagy, pár nap múlva te leszel a csúcstartó - huppant le mellém Xavi. - Ez csak egy laza meccs volt, tudod, hogy nincs jelentősége.

- A rekordnak sincs - mosolyodtam el. - Nem ezért játszok.

- Tudom, de azért ez már elég imponáló szám. Majd akkor szomorkodj, ha megverünk titeket az El Clásicón -  vigyorgott rám, mire a csapat madridi része hangos tiltakozásba kezdett.

- Ne is álmodj róla - nevettem el magam és a zuhanyzó felé vettem az irányt.

Igen, a mai pályára lépésemmel utolértem Zubit, nekem is 126 válogatottságom van, ráadásul Costa Rica ellen is valószínűleg játszani fogok, megdöntve ezzel a legendás kapus rekordját. De ez engem nem hozott lázba. Nem arról volt szó, hogy nem örültem neki, hogy ennyiszer bíztak bennem a szövetségi kapitányok, ennyiszer tudtam képviselni az országot, ez megtisztelő. De nem a rekordért játszottam, az teljes mértékben hidegen hagyott.

Pár óra múlva landoltunk a barajasi reptéren, majd kissé fáradtan indultunk haza. Sara már aludt, úgyhogy próbáltam a lehető legcsendesebben bebújni mellé az ágyba.

Másnap reggel nem volt mellettem, mikor felkeltem, a nappaliban találtam meg, a szokásos cikket írta a Marcanak.

- Jó reggelt! - pattant fel, mikor meglátott, egy szoros öleléssel és hosszú csókkal köszöntött. - Mikor értél haza?

- Fél kettő körül - öntöttem magamnak egy kis kávét, hogy tényleg felébredjek.

Sara visszatért a laptopjához, átolvasta, amit eddig írt, aztán kitörölte az egészet. Eleinte nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget, máskor is csinált ilyet. De mikor már sokadjára csapott kissé idegesen a backspace gombra, érdeklődve fordultam felé.

- Miről kell írnod?

Felpillantott rám, aztán egy pillanatnyi tétovázás után megszólalt.

- Csak a hétvégi fordulóról - rázta meg a fejét.

- És hanyadjára kezdesz neki? - mosolyogtam rá.

- Az ember azt hinné, könnyű megírni ezt a cikket, de annyi mindent akarok leírni és csak egy oldalam van.

- Nyugi - nyomtam egy puszit a homlokára, aztán letelepedtem mellé és benyomtam a TV-t.

Hosszú perceken keresztül magamon éreztem a pillantását, úgyhogy a combjára raktam a kezem és lassan simogatni kezdtem. Egy sóhaj kíséretében újra a billentyűzetnek szentelte figyelmét, ujjai ezúttal sebesen száguldottak. Fél óra múlva hátradőlt, ajkán elégedett mosoly játszott. 

- Kész? - néztem rá, mire bólintott és az asztalra rakta a laptopot, hogy rendesen át tudjon ölelni. 

A cikk két nap múlva jelent meg. Reggel a srácok széles mosollyal fogadtak, azzal a típussal, amelyből rögtön tudtam, hogy lemaradtam valamiről.

- Iker, mond meg Saritának, hogy rólam is írhat egy ilyet - kezdte Cris, majd a többiek is csatlakoztak hozzá.

- Ja, nagyon jó lett, gratula neki - mondta Sese.

- Érződik, hogy... szereti, amiről ír - vihogott Pipita és erre a beszólásra a többiek is elnevették magukat.

- Oké, álljunk meg egy percre. Miről beszéltek? - tettem fel a kérdést, mire mindannyian elhallgattak és döbbenten néztek rám.

- Te nem olvastad? 

- Nem - ráztam meg a fejem.

Néma pillantásokat váltottak, láthatóan megegyeztek valamiben.

- Nem mondtunk semmit. Ha hazamész, ezzel kezd - tanácsolta Ricky, én pedig már őszintén kíváncsi voltam, miért váltott ki belőlük ekkora elismerést egy cikk a múlt hétvégi fordulóról.

Kissé türelmetlenül csináltam végig az edzést, ez persze meglátszott a munkámon is. A fiúk tudták, miért vagyok szétszórt, de a Míster nem és nem is nagyon érdekelte, csupán rám szólt, hogy szedjem össze magam.

Hazaérve ledobtam a táskám és egyenesen a konyhába mentem. Felkaptam az újságot, kinyitottam az adott oldalon és elkerekedett a szemem. A cím ez volt: "Aranylabdát neki, mert él." És alatt egy oldalas cikk rólam, az én fotómmal. Döbbenten dőltem neki a pultnak, lassan olvasni kezdtem.

Ha itt lenne velünk a spanyol válogatott kapitánya, nem engedné, hogy túl sokat írjunk róla. Nem engedné, mert Iker nem tudja, mennyit jelent azok számára, akik szeretik őt, nem engedné, mert ő nincs tudatában, mennyi mindent tett már és fog még tenni a Real Madridért és Spanyolországért.  Ő egy nagyszerű ember, aki még mindig zavarba jön, ha elismerést és figyelmet kap. Azt mondaná, ő soha nem érte volna el ezeket a sikereket a csapattársai nélkül.

Zavarban érezné magát, ha arról kérdeznénk, hogy tegnap egalizálta Zubizaretta rekordját azzal, hogy 126. alkalommal öltötte magára a címeres mezt. Akkor is zavarban lenne, ha arról kérdeznénk, hogy kedden, mikor újra a pályára lép a nemzeti színekben, már ő lesz a rekordtartó. A következő „célja” Mattheus rekordja. 150 alkalommal játszani a válogatottban, egyedülálló rekorderként.

Akkor sem érezné kényelmesen magát, ha arról kéne beszélnie, hogy múlt héten csütörtökön, Zubival, Raullal – akinek a távolléte keserédessé tette számunkra a napot – és Xavival átvette az elismerést a spanyol szövetségtől és az UEFA-tól, ő volt az egyik a közül a négy ember közül, akik 100-nál többször segítették válogatottjukat a győzelem felé.

„Egy ember, akit emberek milliói csodálnak, tisztelnek és szeretnek, még nagyobbá téve ezzel legendáját.”

A világ legjobb kapusai közül nagyon sokan már most őt tartják mindenidők legjobb hálóőrének. Iker azt mondaná, túloznak, annak ellenére, hogy az UEFA 2008-ban, 2009-ban és 2010-ben is őt választotta a legjobbnak. Össze sem tudjuk számolni, hányszor mentette már meg a Real Madridot vagy a spanyol válogatottat, hányszor nyertek miatta ahelyett, hogy vereséget szenvedtek volna, hányszor vették sikerrel a selejtezőket és különféle meccseket az ő segítségével… Ő csak azt mondaná, ez a dolga a kapusoknak.

Ha arra kérnénk, emlékezzen vissza arra a fiatal srácra, aki tíz évvel ezelőtt lenyűgözte a világot a teljesítményével a Leverkusen elleni BL döntőben – ő volt a legfiatalabb játékos, aki játszott a döntőben és meg is nyerte azt – azt mondaná „Micsoda idő voltak!” és kissé elérzékenyülne.

Még ennyi év játék után is a profi futballban, minden meccs előtt szembenéz az izgalommal, mindig képes újat tanulni. Iker nagyon büszke arra, hogy képviselheti Spanyolországot, a Real Madridot és a csapattársait, akiket a pályán és azon kívül is védelmez, de ő azt mondaná, ez a normális, hiszen nagyon sokan a barátai is egyben.

Nem olvas újságot, hiszen nem szeret a figyelem középpontjában lenni. Ha nem olvas, nem mondhatja azt, hogy „Túloznak!”.

Reméljük, hogy egy új rekorddal és győzelemmel tér vissza Spanyolország számára.

Az ováció a Wembley-ben neked szólt. Köszönjük, Iker!

Éreztem, hogy szúrni kezd a szemem, gyorsan pislogtam párat, vettem néhány mély levegőt, hogy megnyugodjak. Szóval ezért írta olyan sokáig a cikket, ezért törölte ki annyiszor. Mert rólam írt és meglepetésnek szánta. Újra lepillantottam a lapra és még egyszer elolvastam. Tökéletes cikk volt, igaza volt Pipának. Bensőséges volt, mégis érződött rajta a profizmus. A sorokat olvasva elöntött a jóleső érzés, hogy ennyire ismer, tudja, mely értékeket tartom fontosnak. És volt még valami, ami miatt rendkívül hálás voltam neki, ami miatt könnyes lett a szemem. Rengeteg másik lap írt a rekordról, a 126. válogatottságról, tényekről. De ez más volt, ez a cikk rólam szólt. Attól függetlenül, hogy azért kellett megírnia, mert elértem ezt a számot, mégis sikerült egy olyan írást publikálni, ami nem egy eredményről szólt, hanem Iker Casillasról. 

Ezek után természetesen tűkön ülve vártam, hogy hazaérjen. Mikor meghallottam a kocsija hangját, elmosolyodtam és erősen vissza kellett fognom magamat, hogy ne várjam már a kapuban.

- Szia! - lépett be a nappaliba mosolyogva, semmit sem sejtve. 

Felpattantam, gyorsan átszeltem a köztünk lévő távolságot és szorosan a karjaimba vontam. Arcom a hajába temettem, miközben finoman simogattam a hátát.

- Köszönöm - suttogtam, mire egy pillanatra megmerevedett, aztán átölelte a nyakam.

- Örülök, hogy tetszik - motyogta a mellkasomba.

Kissé elhúzódtam, hogy álla alá nyúlva felemelhessem a fejét. 

- Az nem kifejezés - mondtam, mielőtt megcsókoltam volna. 

×××

2011 december

A csapat már a játékoskijáróban várakozott a barcelona elleni rangadó előtt. Hajtott minket a bizonyítási vágy, újra le akartuk győzni az ősi riválist. A meccsek múlásával úgy éreztük, egyre közelebb kerülünk hozzájuk, most pedig a hazai pálya előnyét és a nézők támogatását kihasználva elszántan meredtünk magunk elé. 

A kezdő sípszó után mindössze huszonkét másodperc telt el, és a közönség egy emberként pattant fel, hatalmas üdvrivalgással éltették a csapatot, elsősorban Karimot, aki egy szerencsés közjáték után megkaparintotta a labdát és kíméletlenül célba vette a barcelonai kaput. Ezek után még a lassan már szakadó eső sem akadályozott meg minket, a katalán csapatot meglepte és egy kicsit eltanácstalanította a gól. Fél óráig minden a lehető legnagyobb rendben ment, volt jó néhány kihagyott helyzetünk, de ami fontosabb volt, az eredmény nekünk kedvezett, ráadásul tartani tudtuk magunkat az egyre inkább bekeményítő Barcelona ellen. Harminc perces vezetés után azonban Messi megunta a dolgot, nagyon simán átcselezte magát a védőinken, végül lepasszolta a labdát Alexisnek, aki elgurította mellettem a labdát, kiegyenlítve a meccset.

Ezek után újra ott találtuk magunkat, ahol az eddigi meccseken. A katalánokat felpörgette a rúgott gól, belőlünk azonban pont az ellenkező hatást váltotta ki. Cél nélkül ívelgettük felfelé a labdákat, hátha használható lesz valamelyik, de képtelenek voltunk egy szintre kerülni az ellenfeleinkkel. Mikor Xavi 25 méterről meglőtte a labdát, a jobb sarok felé indultam, hiszen a labda azt vette célba, Marcelo azonban blokkolni próbált, a hátán megpattanó lövés egyenesen a bal sarok felé ment. Lehetetlennek tűnt visszaérni, mégis megpróbáltam. Ujjheggyel még érintettem a játékszert, de ez nem segített és már a Barcelona vezetett... Ezek után teljesen a padlóra kerültünk, a csapat szétesett.

- Legalább fussatok már, a rohadt életbe! - ordította Mourinho és én teljesen egyetértettem vele, hiszen a legtöbb csapattársam csupán lemondóan és a lefújásra várva sétálgatott a pályán. A Barcelona pedig kegyetlenül megbüntette a hozzáállásunkat, a 1-3-as végeredményt Fabregas állította be egy jól irányzott fejessel, képtelen voltam időben leérni.

- Tudjátok mit? Ez a különbség jelenleg a két csapat között - mondta Míster a meccs végén, az öltözőben. - Mert ők képesek voltak felállni, egy hatalmas védelmi hiba után is mentálisan koncentrálni és megfordítani a meccset. Nem érdekel, hogy a huszonkettedik másodpercben vezetünk, érthető? Van még nyolcvankilenc perc és harmincnyolc másodperc, és utána mutassa azt a kijelző, hogy mi nyertünk! 

Mindannyian tudtuk, hogy igaza van, ezért a téli szünet előtti hetekben még keményebben dolgoztunk a napi két edzésen, sikerült visszavennünk a helyünket a tabella élén, igaz, minimális különbséggel, de vezettünk.

Egy békés és kettesben eltöltött karácsony után újra belevetettük magunkat a hétköznapokba, én pedig hatalmas energiával vetettem be magam az alapítvány által szervezett jótékonysági meccs, a Meccs a reményért szervezésébe. Szerencsére a meghívottak listája szépen bővült, senki nem utasította vissza, így olyan játékosok is jelezték részvételüket, mint Hierro, Miguel Torres, Granero, Cannavaro, vagy éppen Reyes. 

- Eljössz? - kérdeztem Sarától.

- Ki nem hagynám - mosolygott rám.

Tudta, milyen fontos ez nekem és örültem a támogatásának.
A meccs napján folyamatosan telefonáltam, próbáltam az utolsó részletet is úgy megszervezni, hogy tökéletes legyen. Hihetetlenül boldog voltam, mikor megtudtam, hogy az utolsó jegy is elkelt, teltház lesz. Örültem, hogy az emberek segítenek, hogy minél többet tudunk adományozni egy jó célért.
Délben egy közös ebéden vettünk részt a vendégekkel és a főszereplőkkel, a gyerekekkel. Svédasztal volt, rengeteg étellel. Úgy tűnt, minden jól megy. Aztán egyszer csak furcsán kezdtem érezni magam, az arcom viszketett, és mintha nem láttam volna olyan jól.
- Te jó ég Iker, mi van veled? - kérdezte hirtelen Hierro.
- Megvagyok, miért?
- Hát, elég durván be van dagadva az arcod... - kezdte, aztán maga után húzott, hogy keressen egy tükröt.
Döbbenten meredtem az arcomra, teljesen felpuffadt. Már nem viszketett, sokkal inkább fájt. A látásom hol éles volt, hol homályos. Ekkor már többen megálltak, hogy megnézzék, mi van velem. A meccsig már csak két óra volt.
- Halasszuk el - mondta valaki. - Így nem léphetsz pályára, ez nagyon durva allergia.
- Nem, jól vagyok. Addig lehet elmúlik - ráztam a fejem ellentmondást nem tűrve.
- Iker, ez nem játék. Menj el az orvoshoz, kiír valamit, holnap visszajövünk.
- Nem. Ez nem rólam szól. A gyerekek miatt vagyok itt, nem fújhatjuk le. Jól leszek - kerültem ki a körülöttem állókat és lementem a pályára, hogy ellenőrizzem, minden rendben van-e.
Lehet, hogy tényleg le kellett volna mondanom a programot, de úgy éreztem, nem fair a gyerekekkel szemben. Ettem valamit, amire allergiás vagyok. Ez nem lehet kizáró ok. Azok, akiknek ezt szerveztük, sokkal nagyobb gondokkal küzdenek, nem mondhatom le csak azért, hogy elmenjek az orvoshoz egy injekcióért vagy gyógyszerért.
Sara a kezdés előtt fél órával érkezett, én pedig elé siettem. Úgy voltam vele, jobb, ha úgy szembesül a dolgokkal, hogy csak ketten vagyunk.
- Iker! Úristen, mi történt veled? - torpant meg, mikor meglátott a parkolóban.
- Nyugi, minden rendben. Csak allergia valamire, amit ebédre ettem, de már most jobban vagyok. El fog múlni.
- Nagyon fáj? - kérdezte aggódó fénnyel a szemében.
- Túlélem - mosolyogtam rá, aztán odaadtam neki a belépőjét.
- Megkérdezném, hogy miért nem mondtad le, de.... az a helyzet, hogy túl jól ismerlek - mosolyodott el halványan és megszorította a kezem.
Minden a lehető legjobban alakult. A nézőtér lassan megtelt, az adomány folyamatosan nőtt, az egész este pedig fantasztikus volt. A meccs jó hangulatban telt, aztán jött néhány koncert, de a legtöbb időt a gyerekekre fordítottuk. Kaptak aláírást, fényképet, amit szerettek volna.
Az allergiám óráról órára lassan elmúlt, mikor éjfél körül kiléptem a létesítmény ajtaján, hogy megkeressem Sarát és hazamenjünk, már alig látszott valami.
- Fantasztikus vagy - ölelt át hirtelen hátulról, mire megfordultam és a karjaimba vontam.
- Olyan boldog vagyok most - ismertem be mosolyogva, mire lábujjhegyre állt és ajkával lassan közelített az enyémhez.
- Ha adnának Aranylabdát azért, mert vagy... - kezdte mosolyogva, de nem engedtem, hogy befejezze, megcsókoltam.
Elfúlva sóhajtott fej, hajamba túrva próbált még közelebb húzódni hozzám. Nyelveink lassú táncba kezdtek, ahogy a csók egyre inkább elmélyült. Általában figyeltünk arra, hogy ne keltsünk nagy feltűnést, a magánéletünket megpróbáltuk a lehető legjobban elhatárolni. De voltak pillanatok, mint például a mostani, mikor nem érdekelt minket, hány autó húz el mellettünk, hányan látnak és ismernek fel. Csupán szerettük volna érzékeltetni, mit érzünk a másik iránt, mennyire szükségünk van egymásra. És ha ez egy lassan kiürülő parkolóban történik, akkor ott.

Szóval, ezt a cikket tényleg Sara írta. Az én spanyol szókincsem kimerül a köszönési formákban, ezért feltúrtam a netet, hogy találjak egy angol változatot. Sikerült, de nem tudom, mennyire van jól lefordítva. És én sem vagyok egy diplomás szövegfordító, de kihoztam a szövegből, amit tudtam :)