48. fejezet

Sziasztok! Nagyon köszönöm a megértéseteket, hálás vagyok érte. Eredetileg az egész nyaralást egy részbe szerettem volna rakni, de az úgy már tényleg nagyon hosszú lett volna, meg hogy őszinte legyek, itt most kicsit "megállt a tudomány", eddig ment az írás, nem hiszem, hogy tudnék még érdemi mondatokat rakni ehhez a fejezethez. Úgyhogy gyűjtök egy kis ihletet a folytatáshoz, aztán jövök, amint tudok :)
Csanna

A bőröndök már sorban álltak a szobában, minden készen volt a holnapi utazásra. Csak egy dolog volt még hátra. Sajnos Docet nem tudtuk magunkkal vinni, bármennyire is szerettük volna, ezért kénytelen voltunk itthon hagyni. Sokáig gondolkoztunk, hogy mi legyen vele, végül Sara találta meg a megoldást, teljesen véletlenül. Cristianotól kért tanácsot, aki felajánlotta, hogy vigyük hozzá nyugodtan, majd ő vigyáz rá.

Mikor leparkoltunk a háza előtt, egy pillanatra mindketten az új házunk felé pillantottunk. Ha hazaértünk, elkezdjük a költözést. Cris a medence partján ült, megpróbálta rávenni a saját kutyáját, hogy menjen be a medencébe. Végül megfogta és egyszerűen bedobta, majd ő is utána ugrott.

- Biztos, hogy a megfelelő személyre bíztuk a kutyánkat? - kérdeztem elég hangosan ahhoz, hogy Cris is meghallja.

Felénk kapta a fejét és szélesen elmosolyodott, majd intett, hogy menjünk be. Kiengedtem Docet is a kocsiból, aki boldogan rohant oda a két másik kutyához.

- Minden oké lesz, ugye haver? - simogatta meg Docet. - Vigyázok rá.

Nehéz volt otthagyni, hiszen az elmúlt hónapokban folyamatosan velünk volt, csupán pár nap volt, hogy nem láttam a meccsek miatt. Tudtuk, hogy Cristianonál nem lesz baja, de a hazafele úton a szokottnál csendesebbek voltunk.

- Na - ölelte át a derekamat Sara. - Ne legyél már ilyen szomorú miatta. Jó dolga lesz ott.

- Tudom - sóhajtottam és egy puszit nyomtam a homlokára. - De azért szokatlan lesz, hogy le fogok tudni úgy feküdni, hogy nem ugrik rám senki - nevettem el magam.

- Csak én - javított ki.

- De neked megengedem. Doce viszont... - ráztam a fejem mosolyogva. - Azt hiszem, lefekszem és megpróbálok aludni. Az időeltolódás mindig kikészít.

- Menj - csókolt meg hosszan. - Én még pakolászok egy kicsit.

×××

A hotelszoba kényelmes és hatalmas ágyában sokáig tudtam volna aludni, de az ébresztőóra kegyetlenül megszólalt, nem hagyva, hogy élvezzük a pihenést.

- Utálom az időzónákat - morogta Sara, miközben az oldalára fordult és egy lágy puszival köszöntött.

Erre elmosolyodtam és fölé gördültem.

- Te még maradhatsz - nyomtam egy csókot az ajkaira, miközben felkeltem.

- Megyek veled - ült fel ő is az ágyban, majd felsóhajtott. - Te jó ég, nekem még nem reggel hét óra van, hanem hajnali egy - ásított.

- Mondom, maradj, aludd ki magad, majd utánam jössz - kotorásztam a bőröndben egy póló után.

- Nem - rázta meg a fejét, majd finoman arrább tolt és tétovázás nélkül megtalálta a megfelelő ruhadarabokat.

- Miért van, az, hogy te még álmosan is eligazodsz a ruhák között? - nevettem el magam.

- Őstehetség - vont vállat.

Az étterem a korai óra miatt még viszonylag kihalt volt, így nyugodtan megreggeliztünk, majd a tegnap kibérelt kocsival útnak indultunk. A találkozás helyszíne Mexikóváros egyik külső részére volt megbeszélve, a forgalmat bekalkulálva legalább háromnegyed órás útra számítottunk.

- Mi ez az az egész pontosan? - kérdezte kíváncsian.

- Most éppen a BBVA által megrendezett dolog lesz. Olyan gyerekekkel fogok találkozni, akik szüleinek nincs meg az anyagi hátterük, hogy támogassák őket a fociban. Rengetegen lesznek, egész napos program. Lehet, hogy találunk valakit, aki tényleg tehetséges, ilyenkor a Liga valamelyik csapat felkarolja és segíti, amiben csak tudja. De nem ez az elsődleges cél, egyszerűen csak akarunk egy felejthetetlen napot szerezni nekik, ösztönözni őket, hogy ne adják fel - magyaráztam. - Lehet, hogy ki fognak tudni törni innen - mutattam ki az ablakon, éppen egy szegénynegyeden haladtunk át -, de az is lehet, hogy nem. De szeretnénk, ha ez a nap örök emlékként élne bennük.

- Így lesz, ebben biztos vagyok. Mindenesetre nagyon jó embert választottak ki.

Mosolyogva néztem rá.

- Mindig örülök, ha ilyet csinálhatok. Ha hazaértünk, kezdődik ugyanez az alapítványomban. Már alig várom.

- Nem sok ilyen ember van.

- Dehogynem! Ez az egyik legjobb dolog a fociban. És talán az egyetlen jó dolog a hírnévben. Hogy segíthetek.

- Ha most nem vezetnél... - nevette el magát, mire egy gyors pillantást vetettem a visszapillantó tükörre, majd az út szélére irányítottam a kocsit.

- Igen? - mosolyogtam rá féloldalasan.

- Jaj, de bolond vagy! - húzta magához a fejemet és megcsókolt. - Ezt szeretem benned annyira. Hogy ennyire... jó vagy - suttogta, mikor egy pillanatra elváltak ajkaink.

Hirtelen nem tudtam mit mondani, csak újra magamhoz húztam és engedtem, hogy nyelve bebocsájtást nyerjen a számba.

- Én is nagyon szeretlek - mondtam végül, miközben végigsimítottam az arcán.

Halvány félmosollyal az arcomon soroltam vissza a forgalomba, nagyon jólestek a szavai.
Mikor leparkoltam a sportkomplexum előtt, már tele volt a környék emberekkel, akik csak rám vártak. Abban a pillanatban, ahogy kiszálltam, mindenki kiabálni és sikítozni kezdett, mindenki szeretett volna egy közös fényképet vagy autogramot.
- Nyugalom, mindenki fog kapni aláírást - nyugtattam őket, miközben az ajtó felé igyekeztünk.
- Iker! - jött elém Carlos, a főszervező. - Kisasszony - mosolygott Sarára, majd kezet fogott vele. - Jó, hogy hamarabb jöttetek, már alig tudtam tartani a frontot. Szerintem kezdjük el, mert rengeteg gyerek van.
Gyorsan felkaptam magamra a BBVA logójával ellátott pólót és csatlakoztam a gyerekekhez. Mikor megláttak, felém rohantak és mindenki meg akart ölelni, a közelembe jutni.

Fáradtan töröltem le az izzadtságot a homlokomról. Lehetett harminc fok, a Nap már órák óta változatlan intenzitással sütött, de ez láthatóan senkit nem zavart. A rengeteg, széles mosoly az arcokon bármit megért. Már túl voltunk a bemelegítésen és a játékon is, a tizenegyesek nagy része is lement. Még volt pár gyerek, akik izgatott arckifejezéssel szorongatták a labdájukat, azon gondolkoztak, hogy rúgják a labdát, hogy az a hálóban kössön ki. Nagyon egyszerű taktikám volt. Ha láttam, hogy valaki jó mozgású, már régóta játszik, akkor rendes büntetőként fogtam fel és próbáltam kivédeni. A kisebbeknél azonban néha tudatosan a másik irányba dőltem, megadva nekik a sikerélményt.
Az utolsó gyerek is lerakta a labdát, nekifutott, én pedig a jobb sarok felé vetődtem. Szerencsém volt, a labda nekivágódott a lábamnak, így a kapufa mellett pattogott el.
- Szép volt! - borzoltam össze a haját. - Nem sokon múlt, hogy nem ment be.
Még legalább egy órát töltöttem autogramok osztogatásával, de eszembe se jutott sürgetni senkit. Hihetetlen nap volt. Eredetileg a gyerekeknek akartunk felejthetetlen élményt nyújtani, de én talán még többel gazdagodtam. Ennyi optimizmust, reményt és örömöt ritkán láttam csillogni a szemekben. Mikor elkészült az utolsó utáni fénykép is, mosolyogva a kapuhoz mentem, felkaptam a vizes kulacsomat és a felét a hajamra öntöttem, hogy kicsit felfrissüljek.
- Rúghatok én is egyet? - hallottam meg a hangját magam mögül.
Megpördültem és szembetaláltam magam Sara mosolygó arcával. Hóna alatt ott volt a labda, egyik szemöldökét felvonva várt választ.
Kihívó mosoly terült szét az arcomon.
- Azt hiszed, gólt tudsz rúgni nekem? - fontam össze a karomat a mellkasom előtt magabiztosan.
- Tudom - kacagott fel.
- Hát jó - bólintottam és beálltam a gólvonalra.
Arra számítottam, hogy nagy erővel valamelyik sarkot veszi célba, hiszen így volt a legtöbb esélye. Lerakta a labdát, hátrált pár lépést, aztán a szemembe nézett. Huncut csillogást láttam benne, mire elvigyorodtam. A következő pillanatban nekifutott, a mozgásából ítélve a jobb sarok felé vetődtem. Arra azonban nem számítottam, hogy finoman megemeli a labdát, ami a kapu közepe felé tartott, majd megrezdült a háló. Panenka.
Hitetlenkedve pattantam fel, Sara jóízűen nevetett rajtam, mire elszántan indultam felé. Ő azonban futni kezdett előlem, de nem sok esélye volt. Pár méter után elkaptam a karját, szorosan magamhoz rántottam és átöleltem a derekát.
- Szóval panenka? - hajoltam közel hozzá, orrunk szinte összeért.
- Ez a specialitásom - mosolygott szemtelenül.
Nevetve csókoltam meg, mire karjait a nyakam köré fonta és lábujjhegyre emelkedett. Ajkam játékra hívta az övét, mindketten mosolyogtunk közben.
- El kell ismernem, hogy szép volt - néztem sóhajtva a kapu felé.
- Köszönöm - puszilta meg az arcom, majd belém karolt és így hagytuk el a pályát.
- Iker, el sem tudom mondani, mennyire köszönöm - ölelt meg Carlos búcsúzóul. - Sokkal tartozunk neked ezért.
- Ugyan már - legyintettem. - Én is nagyon élveztem.
Mi hagytuk el utoljára a parkolót, a nap már lefelé indult az égen, de még volt néhány óra sötétedésig.
- Nem unatkoztál nagyon? - kérdeztem tőle vezetés közben.
- Dehogy! - mondta csillogó szemekkel. - Még nézni is nagyszerű volt. Nagyon értesz a nyelvükön. És rengeteg szülővel beszélgettem, volt mit csinálnom...
Még mondta volna tovább, de a telefonom csörgése félbeszakította. Mivel Mexikóban nem lehetett tudni, melyik kocsiban ül rendőr és melyikben nem, ráadásul előszeretettel vadásztak telefonáló autósokra, odaadtam Sarának, hogy vegye fel.
- Szia Carlos, Sara vagyok.... Itt van mellettem, csak vezet... Még fél óra körülbelül. Miért? - a következő pillanatban elsápadt és riadtan rám kapta a tekintetét. - Úristen... Jó, jó... Igen, tudjuk, mit kell csinálni. Köszönöm, hogy szóltál - mondta, majd letette.
- Mi a baj, Sara? - kérdeztem a hirtelen beállt csöndben.
- Floridát most hagyta el egy tornádó. Még nem lehet tudni, hogy elér-e idáig, de hatalmas vihar lesz, az biztos. Carlos azt mondta, hogy menjünk vissza a szállodába minél gyorsabban. Aztán várjunk - hunyta le a szemeit és fejét az ülésnek döntötte.
A gázra léptem, miközben végigsimítottam a combján. Tudtam, hogy utálja a vihart, hogy fél tőle.
- Nyugodj meg! Nem lesz semmi baj - mondtam, de belül én is ideges voltam.
Évek óta jártunk már a Madriddal Amerikába edzőtáborozni, de eddig szerencsénk volt, ha volt is vihar, csak a széle ért el minket. Reménykedtem, hogy ez most is így lesz.
A fél óra út helyett tizenöt perc múlva leparkoltunk a szálloda előtt. Nem igazán törődtem útközben a sebességkorlátozással, csak vissza akartam érni minél előbb. Jobb, ha olyan emberek között vagyunk, akik átéltek már ilyet és tudják, mit kell tenni.
A vihar szele már érződött, tudni lehetett, hogy ennél csak erősebb lesz, de már ez is ijesztő volt. Mikor beléptünk a hotel ajtaján, a recepciós egyből elénk sietett.
- Senor Casillas, tornádóveszély van... - hadarta.
- Tudunk róla - szakítottam félbe, mire kissé megnyugodott.
- Kérem, fáradjanak fel a szobájukba, amint tudunk valamit, szólunk. Csak akkor kell kiüríteni a hotelt, ha biztos, hogy a tornádó erre tart, egyébként teljes biztonságban vannak.
- Köszönjük - mosolyogtam rá, aztán Sarát a lift felé húztam és megnyugtatóan simogattam a karját. - Hallottad, itt nem lehet bajunk. Nyugi - szorítottam ajkam a hajára, miközben arra vártunk, hogy megérkezzünk a mi emeletünkre.
- Utálom a vihart - motyogta a mellkasomba. - Főleg az ekkorát.
Erre akaratlanul is elmosolyodtam és még közelebb húztam magamhoz.
- Nem lesz semmi baj. Csak egy kis szél meg eső. Menj, fürödj le, az megnyugtat. Rendelek vacsorát - löktem finoman a fürdőszoba felé.
- Bocs, tudom, hogy hülyén viselkedek - mentegetőzött, mire visszahúztam magamhoz.
- Egyszerűen csak félsz, semmi baj - mosolyogtam rá.
Egy hosszú pillanatig átölelt, aztán az összes cuccával együtt bevonult a fürdőbe, én pedig egy nagy sóhajjal felhívtam a szobaszervizt és leadtam a vacsorarendelést.

Egy óra telt el, de nem tudtunk sok újat. A vihar egyre nagyobb intenzitással tombolt odakint, a TV-ben folyamatosan jöttek az újabb és újabb infók, de mind arról szólt, hogy maradjunk a helyünkön, lehet, hogy elkerül minket a java.
Sara szorosan a mellkasomhoz bújva feküdt mellettem, folyamatosan simogattam a hátát és próbáltam megnyugtatni, több-kevesebb sikerrel.
- Mi lesz, ha tényleg jön? - suttogta.
- Akkor követjük azoknak az utasításait, akik tudják, mit kell tenni. De nem fog jönni, úgyhogy nyugi. Próbálj meg aludni - simítottam végig a haján.
- Nem megy - sóhajtott, és felállt mellőlem.
Az ablakhoz lépett, összefonta kezeit maga előtt és nézte a vihart. Pár perc telt el így, ő a kinti őrületet nézte, én pedig őt, aztán hirtelen megmerevedett.
- Iker - mondta halkan, de a következő pillanatban már ott voltam mellette. - Az ott...? - mutatott egy pontra a távolban.
Összeráncoltam a szemöldököm, miközben az általa mutatott irányba néztem. Aztán megláttam azt, amit ő, és nagyon igyekeznem kellett, hogy nyugodt tudjak maradni. A látóhatár szélén egy tölcsér tűnt fel előttünk, de túl messze volt ahhoz, hogy a mozgására következtessünk. Sara megfordult a karjaimban és fejét a mellkasomba temette, szorosan kapaszkodott belém. Átöleltem karcsú testét, miközben szemem nem vettem le a tornádóról. Úgy tűnt, hogy dél felé mozog, de nem jön közelebb. A következő pillanatban megdörrent az ég, mire Sara összerezzent.
- Shhh - csitítottam. - Szerintem nem erre jön - fürkésztem.
Oldalra fordította a fejét, hogy ő is lássa, aztán rám nézett. A szeme csillogott a könnyektől.
- Ez annyira szörnyű. Teljesen mindegy, merre megy, emberek vannak az útjában...
- Biztos vagyok benne, hogy tudnak róla és már elmentek onnan - mondtam és tényleg így gondoltam.
- Menjünk vissza, nem akarom látni - lépett el az ablaktól.
Mikor kopogtak az ajtón, mindketten összerezzentünk. A recepciós volt.
- Nem erre jön, az óceán felé megy, ott valószínűleg megsemmisül.
- Köszönöm - mosolyodtam el megkönnyebbülten, miközben a férfi már a következő ajtón kopogott be. - Túl vagyunk rajta - öleltem át Sarát. - Ez már csak egy mindennapi vihar, semmi bajunk nem lesz tőle.
- Hála az égnek - sóhajtott fel, aztán az ajkába harapott. - Volt már ilyen hisztis barátnőd? - kérdezte lehajtott fejjel.
Lágyan elmosolyodtam és felemeltem a fejét.
- Volt már olyan barátnőm, akit ennyire szerettem? - kérdeztem vissza, aztán nagyon finoman megcsókoltam.
Éreztem, hogy megnyugodott és nem érti a viselkedését, de engem egyáltalán nem zavart. Megértettem, hogy fél a vihartól, de képtelen lettem volna ezért hisztisnek nevezni.
- Köszönöm - mosolygott rám.
- Igazán nincs mit. De most már aludjunk. Hosszú volt a nap.
Az ágyban feküdve még mindketten sokáig ébren voltunk. Nem beszélgettünk, mindketten elmerültünk a gondolatainkban. Egészen más végignézni egy ekkora vihart a kényelmes nappaliból, biztonságban. Ott nem kell azon izgulni, hogy merre megy a tornádó, hogy mi leszünk-e azok, akiket a TV mutat pár perc múlva, mint áldozatok. Csak most tudtam igazán átérezni azok fájdalmát, akik elveszítettek valakit egy ilyen katasztrófában, csak most, mikor engem is megérintett a vihar szele. Most is emberek vannak odakint, akiknek nincs hol aludni, akik a szeretteiket keresik.
Oldalra fordítottam a fejem, tekintetem találkozott Sara pillantásával. Ez adta meg a végső lökést. Felkeltem, felkapcsoltam a lámpát az ágy mellett és elővettem a csekkfüzetem. Ráírtam egy összeget, aztán aláírtam. Hallottam, ahogy Sara is felkel, majd átölelte a derekamat és kivette kezemből a tollat. Anélkül, hogy egy pillantást vetett volna az enyémre, lapozott egyet és ő is ráírt egy értéket. Bár együtt csináltuk, mégis személyes volt az egész, ezért egyikünk sem kérdezte meg a másiktól, hogy mennyit ajánlott fel. Miután aláírta, lekapcsolta a villanyt és visszabújtunk az ágyba.

Másnap reggel gyönyörű idő volt, nyoma sem volt a tegnap esti viharnak. A város azonban tele volt mentőkkel, akik erősítésért jöttek, még több emberre volt szükség a mentéshez. Egyszerűen odaléptünk a vezetőjükhöz és átadtuk neki a csekkeket. Először fel sem fogta, mit lát, de a következő másodpercben szorosan átölelt mindkettőnket és könnyes szemekkel hálálkodott.
- Csak így tudunk segíteni - mondta Sara mosolyogva.
- Kérem, ne nagyon hangoztassák - tettem hozzá. - Azok, akiknek tudniuk kell róla, már tudják.
- Ez csak természetes. Köszönöm. Nem tudok mást mondani.
- Nem is kell.
Összekulcsoltam ujjaimat a Saráéval, így mentünk vissza a kocsihoz. Egymásra mosolyogtunk, kicsit könnyebben, mint tegnap. Mi csak ennyit tehettünk azokért, akik most odakint vannak, de jobban éreztük magunkat tőle.
- Azt hiszem, egy nagyon nyugodt napra van szükségem - sóhajtott Sara.
- A medence megfelel? - öleltem át mosolyogva.
- Tökéletesen.