34. fejezet

Sziasztok! Sajnálom, hogy megint késtem, pedig tényleg nagyon igyekeztem. Igazából ez a fejezet csak előrevetíti, hogy mi várható a továbbiakban, hogy milyen hangulatú fejezetek következnek. Remélem tetszeni fog :)

Puszi: Csanna

Mikor beléptem a házba és meghallottam a zongorát, egy pillanatra összeráncoltam a homlokom. Túlságosan valódinak tűnt ahhoz, hogy valahonnan szóljon, ráadásul fogalmam sem volt, hogy Sara szereti ezt a fajta zenét. Kérdőn léptem be a nappaliba, majd földbe gyökerezett a lábam. Kellett pár pillanat, míg felfogtam, hogy tényleg jól látom-e. Sara ott ült egy zongoránál, ő játszott, láthatóan teljesen belemerült a dalba, mivel nem vett észre. Nekidőltem az ajtónak és mosolyogva figyeltem, nem akartam megzavarni. Az arca kisimult, boldognak és nyugodtnak tűnt, ami az utóbbi időben ritka volt. 

Fogalmam sem volt, hogy zongorázik, soha nem mondta. A hangszer pedig valamikor a nap folyamán kerülhetett a házba, mivel reggel még nem volt ott, ez biztos. 

A zongora hirtelen elhallgatott, mire ellöktem magam a faltól. Sara összerezzent és felém kapta a fajét, majd felpattant.

- Nem is hallottam, hogy hazajöttél.

- Nagyon koncentráltál - húztam magamhoz mosolyogva. - Milyen rejtett tulajdonságaid vannak még?

- Nyolc éves koromban tanultam meg zongorázni, de évek óta nem játszottam, nem is tudom, miért hagytam abba. Tudtam, hogy a garázsban ott van letakarva, de teljesen megfeledkeztem róla. Lara testvére most költözött be, úgyhogy elhoztam a többi cuccomat is. Nem akartam ott hagyni. Ugye nem baj? - nézett rám.

- Egyáltalán nem. Jó volt látni, hogy mennyire élvezed - csókoltam meg lágyan.

Ahogy átkaroltam vékony derekát, elfojtottam egy sóhajt. Mindig is karcsú volt, de az utóbbi időben rengeteget fogyott. Azt mondja, a sok stressz miatt van, rengeteget kell dolgoznia, de látom rajta, hogy valami más is van a háttérben, amit egyelőre nem mond el. 

- Játssz még valamit - kértem, mire mosolyogva leült a székre, ujjait a billentyűkre rakta és egyszer csak áradni kezdett a zene.

Pár akkord után felismertem a dalt és elmosolyodtam. A kedvenc filmemből játszotta a kedvenc dalomat, fejből, kotta nélkül. Ha lehetséges, még jobban beleszerettem. Egy pillanatra rám nézett, valószínűleg tisztán leolvasható volt az arcomról, mit érzek, mivel lágyan rám mosolygott.
Miután az utolsó hangot is leütötte, megfordult a székkel és elnevette magát.
- Nem sok férfit ismerek, akinek ez lenne a kedvence - mondta.
Megvontam a vállam, mire felállt és közelebb jött.
- Még szerencse, hogy én szeretem a romantikus pasikat - somolygott
Nem bírtam tovább, magamhoz húztam és megcsókoltam. Ujjait a hajamba fűzte, miközben nyelve lassan és édesen játszani kezdett az enyémmel. Ajkai íze elkábított, bőre illata az orromba kúszott, megszédített.
Szorosan összesimultunk, így én is éreztem, ahogy telefonja rezegni kezd a zsebében. Egy sóhajjal eltolt magától, aztán előhúzta a mobilt. Mikor meglátta a hívót, elkomorodott, egy gyors pillantást vetett rám, aztán felsietett az emeletre, hallottam, ahogy becsukja maga mögött a szobánk ajtaját.
Elgondolkozva néztem utána. Mostanában egyre többször vonul félre, ha hívja valaki, az ilyen hívások után általában szótlan volt. Ez azonban más volt. Hosszú perceken keresztül telefonált, majd végül kinyílt a szobánk ajtaja. Vártam, hogy visszajöjjön, de ehelyett bement a fürdőszobába. Újabb percek teltek el, már fel akartam menni hozzá, hogy megnézzem, minden rendben van-e, mikor megjelent.
Mikor megláttam, megijedtem, nem tudtam, mi történt. Látszott rajta, hogy sírt, hiába is próbálta leplezni.
- Sara - léptem közelebb hozzá. - Mi a baj?
Rám emelte a szemeit, aztán a következő pillanatban kitört belőle a zokogás. Szorosan átöleltem, mire arcát a mellkasomba temette, úgy kapaszkodott belém, mint akinek az élete múlik rajta.
- Héhéhé, Sara, mi történt? Na, nyugodj meg, itt vagyok, segítek! - simogattam a haját, de tudtam, hogy ezúttal hagynom kell, hagy adja ki magából a fájdalmat, bármi is okozta.
Végtelennek tűnő percek múlva csillapodott a sírása, mély, szaggatott levegőt vett és felemelte a fejét.
- Ne haragudj - suttogta kissé rekedten.
Letöröltem a könnyeit, aztán az ölembe ültettem.
- Mi történt?
- Már... már nagyon régóta megy a dolog, de eddig reménykedtem benne, hogy talán mégse következik be, ezért nem mondtam. De... Most hívott anya. Elválnak - csuklott el a hangja.
Teljesen ledöbbentem. Hiszen mikor legutóbb náluk voltunk, úgy tűnt, minden a legnagyobb rendben van!
- Anya azt mondta, hogy az elmúlt pár év túl sok volt neki. Bár apával már minden rendben van, de már nem érzik ugyanazt, mint régen. Nem akarják erőltetni. Nem veszekszenek, csendben megoldják, de... Már nem leszünk egy család. Ha hazamegyek, már nem lesznek ott mind a ketten. Tudom, hogy mostanában nem vagyok önmagam és tudom, hogy nem jó ez így, nem omolhatok ennyire össze. Annyira összejött most minden, és egyszer csak azt vettem észre, hogy a dolgok kicsúsztak a kezeim közül.
- Sara... sajnálom - simítottam végig az arcán. - Ha tudok segíteni bármiben, tudod, hogy nekem te vagy az első.
- Köszönöm - mosolygott rám szomorkásan.
Lehajoltam, ajkam a homlokára szorítottam, mire szorosan lehunyta a szemét és az ölelésembe simult. Sokáig maradtunk így, egyikünk sem szólalt meg, nem volt szükség rá. Tudtuk, hogy a következő hónapok nem lesznek könnyűek és abban is biztos voltam, hogy lesznek veszekedéseink. De bíztam benne, hogy Sara elfogadja majd a segítségem.

×××

A következő napok viszonylag nyugodtan teltek, sikerült rábeszélnem Sarát, hogy utazzon pár napra haza, beszélje meg személyesen a dolgot a szüleivel. Eleinte hallani sem akart róla, de végül belátta, hogy szüksége van egy kis pihenésre és szerette volna látni a családját. Azt akarta, hogy én is menjek vele, de engem nem engedtek el három napra, készülünk kellett a következő meccsünkre.

Mikor hazajött, mosolyogva csókoltam meg, nagyon hiányzott. Mikor azonban ellépett tőlem, arcomra fagyott a mosoly. Vékonyabb volt, mint mikor elment. 

- Megint fogytál - mondtam aggódva.

- Tudod, milyen szerencsém van veled? Észreveszed, ha fogyok, de soha nem szólsz meg azért, hogy híztam - mosolygott rám, de átláttam rajta.

- Sara, ez már nem vicces. Nagyon sokat fogytál, nagyon rövid idő alatt, ez veszélyes. Aggódom érted.

- Tudom, Iker, tudom, hogy ez nem jó így. Próbálok hízni, de nem megy. Nagyon sokat kell dolgoznom, hatalmas a felelősség rajtam és most itt van ez a válás.. Összejött minden - túrt a hajába kétségbeesetten.

- Próbálj meg kicsit magadra is figyelni, oké? - húztam újra magamhoz. 

- Néha úgy érzem, te vagy az egyetlen, akit érdekel, mi van velem - suttogta a fülembe.

Mélyen a szemébe nézve válaszoltam.

- Sara, számtalanszor mondtam már. A barátod vagyok és egy barátnak szerintem az a dolga, hogy a másikat boldoggá tegye, vigyázzon rá. Ki akarlak hozni ebből a hullámvölgyből, mert nem jó látni, hogy nem vagy önmagad.
- Tudom, hogy mondtam már, de köszönöm. Nem sokan tennék ezt meg - felelte, aztán puha ajkai a bőrömet kezdték cirógatni.
Bármeddig tudtam volna élvezni kényeztetését, mégis eltoltam magamtól. Kérdő tekintetét látva felnevettem.
- Ha ezt tovább folytatod, el fogok késni az edzésről - magyaráztam.
Elpirult, beharapta az ajkát, ami még gyönyörűbbé tette.
- Hányra kell menned? - vonta fel a szemöldökét.
- Sara - nevettem. - Majd este.
- Nem fogom elfelejteni - próbált fenyegetni, de csak egy csókot kapott válaszul.
- Ajánlom is. Tényleg mennem kell, csak azért vagyok még itthon, mert meg akartalak várni - vettem fel a kabátomat, ezzel is jelezve, hogy tényleg nincs időm másra.
Megcsóválta a fejét, majd finoman lökött rajtam egyet az ajtó felé.

Fél óra múlva megálltam a valdebebasi parkolóban, majd besiettem az öltözőbe.
- Na, hazajött Szívszerelmed? - vigyorgott rám Sese, mikor észrevett.
Csak annyit tudott, hogy hazautazott, az okot nem mondtam el neki.
- Igen, pont találkoztunk. Figyelj, össze tudnánk futni valamikor négyen? Lara, te, Sara meg én. Sara élete mostanában nem olyan könnyű, jó lenne, ha beszélhetne egy barátnőjével.
Legnagyobb meglepetésemre megrázta a fejét és elfintorodott.
- Nem fog menni, legalábbis úgy nem, hogy mind a négyen ott legyünk. Lara meg én most... szüneteltetjük egy kicsit a dolgot - magyarázta, mire megtorpantam.
- Micsoda? Nem is mondtad...
- Volt neked is elég dolgod mostanában.
- De mi történt?
- Nem tudom. Megijedtem. Ismersz, Iker, tudod, hogy én nem bírom ezeket a mély, bensőséges kapcsolatokat, mint amiben te is élsz. Nekem térre van szükségem. De ez most egyre inkább kezd komollyá válni.
- És ez zavar?
- Igen. Nem. A francba Iker, azt hiszem, beleszerettem Larába.
- Már épp ideje volt - vigyorodtam el. - De mi a baj? Ezért?
- Igen. Én sose éreztem még így, érted. Mondtam Larának, hogy nekem ez sok, lassítsunk egy kicsit, de ő nem értette meg. Szakítani akart, de én kértem tőle egy kis időt, hogy átgondoljam a dolgokat. Fogalmam sincs, mit csináljak.
- Sese, mondd el neki, mit érzel iránta. Könnyebb lesz, nekem elhiheted. Ne félj a szerelemtől, ideje, hogy felnőj végre! - csaptam a vállára.
Megmosolyogtatott az ijedtsége. Sergio mindig is szerette hangsúlyozni, hogy őutána futnak a nők és nem fordítva. És most, mikor életében először komolyabb érzéseket kezdett táplálni Lara iránt, meghátrált. Nagyon régóta ismerem, találkoztam már mindkét arcával. Általában imád hülyéskedni, ő az öltöző bohóca, élvezi az életet. De volt olyan szerencsém, hogy elkaptam néhány ritka pillanatát. Sese szenvedélyesen szerette a családját, igazi andalúz volt. Most pedig jött valaki, aki iránt szintén hasonlót érez és ez megzavarta. Neki egy kapcsolat szigorúan addig tartott, amíg lazán tudta venni a dolgokat. Most nem vette észre, hol változott meg a szórakozás és vált szerelemmé, de már nem tudott kihátrálni.
- Tudom, hogy ez most új neked meg minden, de hidd el, nem olyan rossz ez a szerelem, mint hiszed.
- Ja, biztos - fintorgott. - Nem szeretnék olyan hülye fejjel járkálni, mint te, akárhányszor Saráról van szó.
- Figyelj, adok egy tanácsot. Ne küzdj ellene, nem fog menni - veregettem meg a vállát, majd elhallgattam, mert kiértünk a pályára és nem akartam, hogy a többiek is fültanúi legyenek a beszélgetésünknek.
Az edzés első felében még sütött a nap, de aztán teljesen váratlanul szakadni kezdett az eső. Mourinhot nem hatotta meg az időjárás változás, rezdületlen arccal tovább hajtott minket. Minket sem zavart túlzottan az eső, nem ez volt az első ilyen edzésünk. Jót röhögtünk egymáson, ahogy sorra estünk el a pályán megálló vízben, a három óra leteltével pedig mindenki legalább fél órát állt a forró zuhany alatt.
Hazaérve mosolyogva vártam be Sarát, aki szintén akkor szállt ki a kocsijából.
- Hol voltál? - kérdeztem.
- Elmentem venni egy két dolgot a vacsorához, de közben leszakadt az ég - pillantott fel dühösen, még mindig esett.
Magamhoz húztam és ajkam az övére tapasztottam, aztán lassan, de nagyon komolyan nyelveink játszani kezdtek. Sóhajtott, a hajamba túrt és lábujjhegyre állva próbált még közelebb kerülni hozzám. Szorosan öleltem a derekát és felemeltem, hogy ne kelljen nyújtóznia. Már rég nem zavart minket a szakadó eső, hajunk vizesen tapadt a bőrünkhöz, a ruháink teljesen átáztak, de képtelenek voltunk elszakadni a másiktól. Végtelennek tűnő percek után felkaptam és megindultam vele az ajtó felé, mire nevetve a vállamba kapaszkodott. Csak annyi időre álltam meg, míg levettem a cipőmet, egyenesen a fürdőszobába mentem és beléptem a zuhanykabinba. Mindketten összerezzentünk, mikor a forró víz hozzánk ér, hideg testünket szinte égette, mégis jólesett. Arcát a nyakamba temette, meleg leheletétől libabőrös lett az egész testem.
Csak akkor zártam el a vizet, mikor már nem remegett a karjaimban. Felemelte a fejét, a szemében lévő érzelmek láttán újra feltámadt bennem a vágy. Tudtam, hogy nem fogunk megállni és azt is tudtam, hogy ezúttal nem leszünk finomak. A fürdőszobától az ágyig vezető út során megszabadítottuk egymást a ruháktól, mikor végigdöntöttem az ágyon, már semmi nem takarta előlem a testét. Most egyikünk sem akart hosszas bevezetést, egy vérpezsdítő csók után meggyőződtem róla, hogy ő is készen áll, belé temetkeztem, mire ő körmeivel újfent kidekorálta a hátamat. Gyorsak voltunk és cseppet sem finomak, most mindkettőnknek erre volt szüksége. Talán még soha ilyen gyorsan nem értük el a gyönyört, arcom Sara hajába temettem, hogy némileg tompítsam rekedt kiáltásom.
Csendesen ziháltunk, aztán mikor találkozott a pillantásunk, elmosolyodtunk.
- Többször is elővehetnéd ezt az oldalad, nagyon tetszik - túrt a hajamba.
- Csak rajtad múlik, hogy mikor hozod ki belőlem - fordultam meg őt is magammal húzva, hogy ne nehézkedjek rá. - Kis vadmacskám - nyomtam egy lágy puszit a homlokára, mire felnevetett.
Tudtam, hogy ő is emlékszik rá, az első együttlétünkkor szólítottam így.
- Hihetetlen, hogy lassan egy éve - merengett. - Sokkal hosszabb időnek tűnik.
- Hát, az biztos, hogy életem legjobb éve volt. Megnyertük a világbajnokságot, jó évünk volt a Madriddal, meg még volt valami. Mi is? - vigyorogtam rá.
A mellkasomba boxolt, de én elkaptam a kezeit és elkomolyodva simítottam végig az arcán.
- Viccet félretéve, komolyan ez volt életem legszebb éve - mondtam, mire lágyan rám mosolygott. - Mit szeretnél csinálni a napján?
- Mindegy, csak ketten legyünk. Még van egy kis időnk eldönteni - húzódzkodott fentebb és megcsókolt.