17. fejezet

És már itt is az új fejezet. Kicsit rövidke lett, de most ennyi telt tőlem, remélem tetszeni fog. Sietek a következővel :)

- Hé, Pepinho, ébredj! Most szállunk le! - rázta meg Cristiano a mellette ülő Pepe vállát.

Visszafojtott nevetéssel néztük az eseményeket. Pepe nem bírta a repülést, különösen a fel-, és leszállással nem volt kibékülve. Csapkodva, ijedten ült fel, majd mikor eljutott az agyáig, hogy mit mondott Cris, dühösen megszólalt.

- Te sem vagy normális! Tudod, hogy utálom a leszállást, mi a francnak keltettél fel? - kérdezte mérgesen, de hangja elcsuklott, mikor a gép érezhetősen süllyedni kezdett.

- Nyugi, no para. Több százszor repültél már és még most is élsz. Mi történhetne? Ha meg lezuhansz, úgyis meghalsz, feleslegesen görcsölsz...

- Nyugtass még... - sziszegte.

Végül sikeresen túléltük a leszállást és elindultunk a szállodánk felé. Ott Mourinho elmondta, hogy van fél óránk kipakolni, utána kezdődik az edzés. A szobánk tipikus szállodai szoba volt, semmi extra. Éppen a bőröndömből pakoltam ki a szépen összehajtogatott ruhákat, mikor Sergio felháborodottan robbant be az ajtón.

- Hát hallod, milyen szálloda ez? Csak francia csatornákat lehet fogni - bökött a TV felé.

Pislogás nélkül meredtem rá.

- Mivel Franciaországban vagyunk, ez szerintem nem olyan meglepő - mondtam végül.

- De máshol lehet fogni legalább néhány angol vagy spanyol csatornát. De itt... - rázta a fejét értetlenül.

- Jól van, Sese - veregettem meg a vállát. - Menj át Karimhoz, majd ő fordít neked.

- Lángész vagy - vigyorgott rám és már rohant is.

Nevetve folytattam a pakolást. Évek óta ismerem már, de egyszerűen nem tudok hozzászokni a hülyeségeihez.

Húsz perccel később mindannyian a szálloda bejárata előtt várakoztunk, ahonnan általam csak "golfkocsinak" nevezett járművekkel szállítottak el minket a pályára. Néhány őrültebb társunk - Pepe, Marcelo, Sergio - azonnal bekérezkedett a kormány mögé. Csendben letelepedtem az egyik hátsó lésre és felhívtam Sarát.

- Szia! - hallottam a hangján, hogy mosolyog.

- Szia. Nem zavarlak?

- Te nem tudsz rosszkor hívni.

- Ennek örülök - mosolyodtam el önelégülten.

- Mit csinálsz? - kérdezte.

- Most megyünk edzeni.

- Máris? De hát pár órája indultatok el - értetlenkedett.

- Ez itt a kiképzőtábor - mondtam, mire felnevetett.

A jármű hirtelen élesen jobbra indult, letért az útról és a kordon felé tartott, ami elzárta az utat a rengeteg szurkoló elől. Egy pillanat műve volt az egész, utána újra egyenesbe álltunk.

- Sergio! - kiáltottam előre. - Az utat nézd!

Röhögve felemelte a mutatóujját, jelezve, hogy értette, majd összepacsizott Samival.

Gyorsan összeállt, mi okozta a kitérőt. Az út mellett rengeteg rajongó állt, különböző táblákat tartva. Az egyiken ez állt: Sergio, te vagy a legjobb! Ráadásul egy igen dekoratív lány tartotta.

- Iker? - szólt bele Sara a telefonba. - Minden rendben?

- Persze, csak Sergio nem tud egyszerre vezetni és bámulni a lányokat.

- Hmm...

Csak ennyit mondott, de tudtam, mire gondol.

- Sara - kezdtem nagyon lágyan. - Emlékszel, mit mondtam neked, ugye?

- Igen.

- Akkor bízz bennem!

- Jó, oké, tudom. Bocsi.

Időközben megérkeztünk, a többiek leugrottak a golfkocsiról és indultak az öltözőbe.

- Mennem kell - sóhajtottam. - Hiányzol.

- Te is nekem. 

Szomorúan nyomtam ki a telefont. Muszáj lesz hozzászoknom, hogy nem láthatom minden nap. 

Szerencsére Mourinho elintézte, hogy zártkörű edzéseket tarthassunk. Nem mintha bajom lenne a rajongókkal, de nem volt autogram osztogatós kedvem. Ezúttal már különféle felállásokat próbáltunk ki, amik sikerre vihetik a csapatot a Lyon ellen. 

×××

A Lyon stadionjának, a Stade Gerlandnak a folyosóján álltunk, vártuk a bevonulást. Sergio megölelt és megkaptam tőle az ilyenkor elmaradhatatlan szerencsepuszit, ahogy ő hívja. Évek óta játszom már, de egy egészséges izgalom mindig van bennem, főleg a nagyobb mérkőzések előtt. Felmentünk a pályára, majd a hivatalos rész után elkocogtam a kapuig. Szokás szerint megérintettem a felső keresztlécet, aztán vártam a kezdő sípszót. Bár előzetesen a sajtó minket látott esélyesnek, hamar rá kellett jönnünk, hogy igencsak meg kell szenvednünk. Talán a hazai pálya is őket segítette, hiszen érezni lehetett rajtuk az elszántságot, ahogy egyre többet és többet vették célba a kapumat. Néha csak a kapufa segített, bár ha jobban ki tudták volna használni a helyzeteket, még nehezebb dolgom lett volna. Az első félidő gól nélkül telt el, de sajnos a Lyon közelebb állt a vezetés megszerzéséhez, mint mi. A szünetben Mourinho kicsit összerázott minket, de a másik csapattal is ez történhetett, mivel még elszántabbak lettek. A 47. percben aztán lőttek egy gólt, még én is hallottam, ahogy Mourinho a pálya másik oldalán lévő játékosokkal ordít. 

Nincs mit tenni, jobb volt a másik csapat, de a Bernabéuban mi leszünk otthon, a tét is nagyobb lesz és ki fogjuk harcolni a továbbjutást.

Az öltözőben a vereség ellenére egész jó volt a hangulat, majd a csapat egy része elment sajtótájékoztatót adni. Sokáig álltam a zuhany alatt, a meccs eléggé leszívta az energiámat. Miután mindenki visszaért, még elmentünk a szállodába a cuccainkért és indultunk a reptérre. A gép csak ránk várt, ahogy elfoglaltuk a helyünket, már indultunk is haza. Így is hajnali kettő volt, mire megérkeztünk a barajasi reptérre. A csapat busza szerencsére hazaszállított minket, így nem kellett a taxival bajlódni. Egyetlen vágyam az volt, hogy végre bedőlhessek az ágyba és aludhassak. 

Otthon ahhoz is fáradt voltam, hogy felmenjek a fürdőszobába, így inkább a lentiben fürödtem le még egyszer. A zuhany felfrissített, kicsivel éberebben mentem föl a lépcsőn a hálószobába. Ahogy benyitottam, földbe gyökerezett a lábam. Valaki volt az ágyamban. Ijedtségem csak egy másodpercig tartott, utána rájöttem, ki az és széles mosoly ömlött szét az arcomon. Halkan mellé léptem, nem akartam felébreszteni, majd óvatosan bebújtam mellé. Álmában is megérezhette közelségemet, mivel a Hold fénye mellett láttam, hogy halványan elmosolyodik és szorosan hozzám simult. Teljesen váratlanul ért, azt hittem, csak este láthatom újra. Békés arcát tanulmányozva lassan elnyomott az álom.

Pár óra múlva mocorgásra keltem fel. Mikor kinyitottam a szemem, láttam, hogy még sötét van kint. Eleinte nem tudtam, mi az a zaj, amit hallok, de aztán rájöttem, hogy az eső veri az ablakot, majd nem sokkal később megdörrent az ég. Sara az ablak előtt állt, de mikor halkan felsóhajtottam, megfordult. 

- Ne haragudj! Felébresztettelek?

- Nem, a vihar volt - mondtam, majd kinyújtottam a karom, jelezve, hogy jöjjön vissza mellém. Boldogan bújt az ölelésembe.

- Szia - suttogtam a hajába, mire felkuncogott.
Szorosan átkarolta a nyakamat, szemeit lehunyta, telt ajkai résnyire elnyíltak. Ha akartam, se tudtam volna ellenállni neki. Lassan közelebb hajoltam hozzá és egy puszit leheltem az ajkaira. Aztán még egyet, de ez már kissé hosszabb volt. Mikor harmadjára is összeillesztettem ajkainkat, már én sem bírtam tovább és engedtem, hogy nyelve utat törjön a számba. Végigsimítottam az arcán, majd hajába túrva próbáltam még közelebb vonni magamhoz. Amikor Sara az ajkaim közé sóhajtott, kellemes borzongás futott végig a gerincem mentén. Sajnos egy idő után el kellett szakadnom tőle, mivel elfogyott a levegőm. Homlokom az övének döntöttem és elmerültem gyönyörű szemeiben. Volt azonban egy kérdés, ami nagyon fúrta az oldalamat.
- Hogy jöttél be? - kérdeztem végül.
Titokzatosan elmosolyodott, mint aki számított a kérdésre.
- Anyukád segített.
Csak ennyit mondott, de nem kérdeztem többet. Sara a ablak felé pillantott, ahol még javában tombolt a vihar.
- Nem szeretem az esőt. Ilyenkor nem tudok aludni - magyarázta.
Hatalmasat villámlott, majd pár másodperc múlva érkezett a mennydörgés. Hatalmasat csattant, nagyon közel volt hozzánk. Sara összerándult a karjaimban, mire még szorosabban öleltem és finoman simogatni kezdtem a karját. Hogy eltereljem a figyelmét, beszélni kezdtem Lyonról, leírtam neki a szállodát, elmondtam a legjobb poénokat, amiket a srácok sütöttek el, majd rátértem a meccsre. Mire feleszméltünk, már hajnali öt volt, a vihar pedig lassan elcsendesedett. Sara hálásan nézett rám.
- Köszönöm! - suttogta.
- Nincs mit - mosolyogtam rá.
Végigsimított a szemem alatti karikákon és kissé bűntudatosan megszólalt.
- Kilencven percet játszottál, hajnalban értél haza, én meg nem hagytalak aludni...
- De itt vártál az ágyamban, és ez mindent kárpótol.
- Aludjunk - ásított.
Fejét a mellkasomra fektette és kényelembe helyezte magát. Amint leraktam a fejem a párnára, már aludtam is...