Huhúú micsoda este volt! Amíg tartott az EB tudatosan nem írtam semmi ezzel kapcsolatos dolgot. Részben, mert inkább a történetre koncentráltam, részben pedig mert nem akartam, hogy az érzelmeim elvigyék a bejegyzést esetleg rossz irányba. De most jöhet egy boldogságtól kicsattanó pár sor...
Rengetegen támadták a válogatottat az unalmas játék miatt. Megölik a focit, sehol sincsenek a két évi formájukhoz képest, del Bosque megőrült... hogy ne is folytassam. Igen, részben igazuk volt. Néhány meccs nem az izgalomról szólt, de könyörgöm! Hol van az megírva, hogy az összes meccsen le kell rágnunk mind a tíz körmünket? Sehol. Na ugye. Nem voltak mindig a topon. De így is eljutottak a döntőig, és ezt nem lehet a szerencsének betudni. Mert tudatosan játszottak úgy ahogy, ha nem volt rá szükség, nem adták ki magukból a maximumot, tartalékoltak. És meg is lett az eredmény... :)
A del Bosque-t ért kritikákat igazságtalannak tartom. Jó, nem rakott fel csatárt. De egyetlen meccsen sem kaptak ki. Néha volt egy-két rossz húzása, de ki tud mondani egyetlen olyan edzőt is, aki nem követ el hibákat pályafutása során?
Torres dettó. Az olaszok ellen még én is szívtam a fogam, hogy két hatalmas lehetőséget puskázott el. De látszott, mennyi akarás van benne, és próbált élni az edző bizalmával. Azért valljuk be, teljesen mindegy, hány percet játszott, mindig volt legalább egy nagy helyzete.
És akkor most a döntő... Már reggel gyomorgörccsel ébredtem, el sem tudtam képzelni, hogy fogom kibírni a meccs 90 percét. A 120-ba bele sem mertem gondolni. A tizenegyesekbe meg pláne. Délelőtt még csak-csak neteztem, de aztán rájöttem, hogy az idegrendszeremnek sokkal jobbat teszek azzal, ha kikapcsolom a gépet és nem olvasok se statisztikákat, se semmilyen találgatásokat. És tényleg jobb lett, egészen hét óráig. Utána már le se lehetett lőni.
Nyolc órakor talpig harci díszben ültem le a kanapéra. Természetesen nem csak úgy egy tetszőleges helyre. Pont a sarokba. Mert mikor megnyerték a VB-t, ott ültem, csakúgy, mint az EB meccseiken. Kivéve az első csoportmérkőzést, ami ugye döntetlen lett. Jó, tudom, hülye szokás, de mindenkinek lehet valami őrültsége.
Spanyol mez pipa, spanyol karkötők pipa, spanyol háttérkép a telefonban pipa (az egész EB alatt az volt, már csak kabalából sem állítottam át...:)), sangria a hűtőben pipa. Kezdődhetett a meccs.
Izgulás, ezres pulzus, remegő ujjak.... Így jellemezném a lelki állapotomat.
Az első gólnál akkorát vágtam a térdemre, hogy mára belilult. Nem baj. A másodiknál inkább már csak tapsoltam és ujjongtam. A harmadiknál már előkerült a sangria, de még bele sem ittam, mikor jött a negyedik. Közben folyamatosan vigyorogtam, Casillas védéseinél pedig mindig egy hangos "huhh" hagyta el a számat.
Mikor lefújták a meccset Torrest mutatták. Lehajtott fejjel sétált és halványan elmosolyodott. Eddig is kedveltem, de ez után még inkább. Megtehette volna, hogy belövi a második lehetőségét is, és akkor 4 góllal tuti gólkirály. Így is az, de ez most lényegtelen. 10-ből 8 focista tuti előtte volna, és ebből 6 szinte biztosan a kapusba. De Torres nem. Ő inkább önzetlenül odaadta Matának.
Ezután jött a meccs legcukibb része, mikor az össze gyereket beadták a pályára. Istenem, Torres gyerekei.... :) Annyira megható volt, mindenki azonnal ment a családjához, nem éltették magukat külön-külön, együtt akarták átélni, hogy ők most történelmet írtak.
Délben biztosra vettem, hogy sírni fogok, mondjuk én egy szorosabb meccsre számítottam. Hát, nem jött össze, de közel voltam hozzá.
Azért sajnáltam, hogy nem csókolta meg Sarát, két éve hihetetlenül édesek voltak. Két puszi és egy ölelés még belefért, Sara így is zavarba jött... :)
Egyébként csak én éreztem úgy, hogy szívesen nézném az ő gyerekeiket is a pályán? Ez nem volt célzás... :P
Összességében egy jó Európa-bajnokság volt, a spanyolok történelmet írtak, ez így még jobban tetszik. Ráadásul a szemünk láttára. Szerintem hálásak lehetünk, hogy láthatjuk őket játszani, hiszen ki tudja, mi jön ez után. És most nem a világvégére gondolok xD
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése