Elég sok időbe telt, míg összehoztam, mivel sokat kellett keresgélnem hozzá. Amit Ikerről írtam, az teljesen igaz. A Saráról szóló részt részben fejből, részben az internetről szedtem össze. A baj csak az, hogy ezek spanyol cikkek voltak, az online fordítókat pedig mindenki ismeri... Nem baj, összehoztam, jó olvasást hozzá :)
Ahogy kinyitottam a szemem, pillantásom egyből a mellettem alvó szépségre esett. Az éjszaka folyamán valahogy megfordult, így most hátát a mellkasomnak vetve aludt. Egy ideig némán csodáltam minden apró vonását, de aztán már nem bírtam tovább. Óvatosan elsimítottam arcába hulló haját, majd egy puszit nyomtam a homlokára. Mocorogni kezdett, elmosolyodott, de a szemét nem nyitotta ki. Végigsimítottam az arccsontján, mire - kissé hunyorogva - rám nézett.
- Jó reggelt! - mondtam szélesen mosolyogva.
Felnyögött és felém fordult, majd fejét a vállgödrömbe fúrta. Felnevettem és szorosan átöleltem.
- Csak nem álmos vagy még? - kérdeztem. - Fél tíz van...
Rémülten kapta fel a fejét, de mikor az órára pillantott, megkönnyebbült. Felkapott egy párnát és hozzám vágta, én viszont reflexből hárítottam.
- Hé, muszáj mindig védened? - kérdezte mosolyogva.
Megvontam a vállam.
- Biztos vagy benne, hogy ismered az órát? Mert szerintem hét óra van...
- Szerintem is - mondtam pimaszul vigyorogva.
Visszafeküdt mellém, én pedig a hátamra fordultam és magamra húztam. Beletúrtam kissé kócos hajába és megcsókoltam. Éreztem, ahogy mosolyog és tudtam, miért. Kezét a mellkasomon nyugtatta, nyilván érezte, ahogy szívem reagál minden egyes apró érintésére.
- Jó tudni, hogy ilyen hatással vagyok rád - mondta, mikor elhúzódott.
- Fogadjunk, hogy te is így reagálsz!
- Soha nem tagadtam - vágott vissza.
- Mit csinálsz ma? - váltottam témát.
- Semmi különöset nem terveztem. Miért?
- Mit szólnál, ha elvinnélek a családomhoz? Anyu meghívott, hogy ebédeljek velük - vetettem fel.
Elkomolyodott és felült. Látszott rajta, hogy valami frusztrálja.
- Mi a baj, Sara? - ültem fel én is és végigsimítottam az arcán. - Nem kötelezlek semmire, ha túl korainak gondolod. Nem kell jönnöd, ha nem szeretnél.
- Nem, nem szó sincs ilyesmiről. Nagyon szívesen találkoznék a családoddal, de... Mi van, ha nem tetszem nekik? Ha ők mást képzeltek el melléd?
Arcvonásaim ellágyultak és ujjaimat szájára helyeztem, mielőtt folytatta volna.
- E miatt ne aggódj, Sara! Nekik az a fontos, hogy boldog legyek. És melletted az vagyok. Különben is, téged nem lehet nem szeretni - mosolyodtam el. - Akkor? Eljössz?
Bólintott, mire magamhoz húztam. Úgy bújt az ölelésembe, mint egy kiscica.
- Mikor akarsz indulni? - mormolta a nyakamba.
- Tizenegy körül.
Felsóhajtott.
- Akkor addig hazamegyek, átöltözök.
- Szerintem így is tökéletes vagy - mértem végig.
Kétség kívül vonzó volt, ahogy kissé kócosan, a saját méreténél jóval nagyobb pólóban, maga alá húzott lábakkal ült az ágyon.
- Lehet, hogy neked tetszik, de a szüleid nagyot néznének, ha a fiuk pólójában, nadrág nélkül toppannék be - kuncogott.
Megreggeliztünk, majd Sara hazament, hogy felkészüljön a "hivatalos" bemutatásra. Bár ez egészen más lesz, hiszen nem 16 évesen viszem haza bemutatni az első barátnőmet, hanem 28 évesen azt a nőt, akivel le tudnám élni az életem.
Tizenegykor megálltam a háza előtt és kettőt dudáltam. Pár perccel később kilépett a kapun és beült mellém. Áthajoltam hozzá és gyors csókkal köszöntöttem. Lehet, hogy csak pár órára váltunk el, de hiányzott.
- Hol laknak a szüleid?
- Móstolesben.
- Tényleg? - nézett rám meglepetten. - Te is ott születtél?
- Igen. Ott jártam iskolába is. Az apám az Oktatási Minisztérium alkalmazottja, anyámnak régen hajszalon üzlete volt, de most sportszaküzlete van. Apa hatalmas focirajongó, mikor elég nagy lettem elvitt a Móstoles Parkba, ott kezdődött minden - mosolyogtam el nosztalgikusan. - Igazából kényszerűségből lettem kapus, Apu beállított a kapuba és meg kellett próbálnom kivédeni a lövéseit. Valószínűleg ő is meglepődött, mikor rájött, hogy van hozzá tehetségem. És egyre jobb lettem. Egy idő után a barátaimmal is lejártam és akkor már önként vállaltam a kapus posztot. A többiek hálásak voltak, ők inkább mezőnyjátékosok akartak lenni. Az volt a legnagyobb elismerés, mikor nem utolsóként válogattak be a csapatba, mert "kell még egy kapus is", hanem az elsők között, mert bíztak bennem. 7 éves voltam, mikor Apa elvitt egy játékostoborzásra a Real Madridhoz. Antonio Mezquita volt az, aki felfigyelt rám és a testi adottságaimat látva úgy döntöttek, megfelelő leszek a kapus posztra. Viszont még túl fiatal voltam, így azt is megkaptam, hogy menjek vissza egy év múlva. Ezt követően még többet kezdtem gyakorolni, hiszen felcsillant a remény, hogy a legendás klubban játszhassak. A Madrid volt a kedvencem mindig is. Mikor egy évvel később felvettek a gyerekcsapatba, az álmom valósult meg. A rendőrkarrierem elúszott, de nem bántam túlzottan. Minden nap ingázni kellett Madrid és Móstoles között, de apám szó nélkül vitt el, még a legnagyobb esőben is. Nagyon tisztelem őt ezért. A Real Madridnál már profik kezébe kerültem, ők faragtak azzá, ami most vagyok. Nekik köszönhetem a pályafutásomat.
- És a San Iker becenevet hol ragasztották rád? - kérdezte, mire elfintorodtam.
- Már nem tudom, de nem szeretem, ha így hívnak. Nem vagyok szent. Csak egy móstolesi srác. Nem felejtem el, honnan jöttem. Rengeteget köszönhetek a szüleimnek, akik mindenben támogattak. Az apám legalább olyan lelkes volt, mint én. Ha néha nyafogtam a sérüléseim miatt, ő visszaadta a hitemet a fociba. Biztatott, hogy igenis vetődjek azon a móstolesi kavicson. Igaza volt, a madridi fű utána már semminek tűnt... Anyu pedig szó nélkül mosta ki és varrta meg minden egyes nap a koszos és szakadt melegítőimet, ha kellett, velem örült, ha kellett, lelket öntött belém.
- Olyan jó, hogy te nem szálltál el, megmaradtál annak a szerény fiúnak, aki egykor lehettél.
- Nekem a foci a legfontosabb. És most már te is - mosolyogtam rá.
- Mondj még ilyen gyerekkori történeteket! - kérte.
- Tényleg szeretnéd hallani? - kérdeztem kissé hitetlenkedve.
Csillogó szemekkel bólintott.
- Na jó! - sóhajtottam.
A következő egy órában elmeséltem neki, hogy több milliótól fosztottam meg a családomat, hogy a suliból hívtak be a BL csapatba vagy hogy miért kaptunk Unaival baszk nevet.
Mikor megérkeztünk Móstolesbe, Sara elcsendesedett. Egyik kezem az övére simítottam, hogy megnyugtassam.
- Ne izgulj!
Lefékeztem a ház előtt, ahol a gyerekkoromat töltöttem. Hallottam, ahogy Sara mély levegőt vesz és rámosolyogtam.
- Gyere! - szálltam ki.
Előkerestem a kulcsomat és kinyitottam az ajtót. Továbbra sem engedtem el Sara kezét és behúztam az előszobába.
- Sziasztok! - mondtam hangosan.
- Iker, gyorsan ideértél! - lépett be mosolyogva Anya.
Hallottam, ahogy elakad a lélegzete, mikor meglátta Sarát. Kérdőn nézett rám, majd észrevette összefűzött ujjainkat és mindentudóan elmosolyodott.
- Anya, ő itt Sara. Sara, ő itt az anyám, María - mutattam be őket egymásnak.
- Örülök, hogy megismerhetlek. És kérlek, tegezz! - nyújtott kezet Anya.
Sara szégyenlősen elmosolyodott és elfogadta a kinyújtott kezet.
- Köszönöm!
Éreztem, hogy kicsit kényelmetlenül érzi magát, így elengedtem a kezét és inkább magamhoz húztam, átkaroltam a derekát. Még inkább elpirult.
- Nyugi! - mormoltam a hajába, hogy csak ő hallja.
A következő pillanatban belépett az apám és újra lejátszottuk ugyanazt a forgatókönyvet. A nappaliba húztam Sarát, hogy az öcsémnek is bemutassam. Már hallottam is, ahogy ledübörög a lépcsőn.
-Iker, búcsúzz el tőlem, mert megyek Franciaországba! - száguldott le a lépcsőn. - Ooh - állt meg hirtelen, mikor észrevette Sarát.
Szinte hallottam, ahogy kattogott az agya. Nyilván felismerte Sarát, mert elmosolyodott.
- Tudtam! Mondtam, hogy az a lány, aki olyan finom vacsorát főzött karácsonykor, csak szép lehet - nevetett.
Elengedtem Sara kezét és megöleltem a testvéremet. Hét évvel volt fiatalabb nálam, de nagyon szoros volt a kapcsolatunk.
- Jó választás! - csapott a vállamra, zavarba hozva ezzel Sarát.
- Gyertek, ebédeljünk - szólt ki Anya a konyhából.
Mikor beléptünk, már egy terítékkel több volt az asztalon. Sara is észrevette.
- Remélem, nem okoztam kellemetlenséget...
Anya döbbenten felnézett.
- Ugyan, semmi gond nincs belőle. Örülök, hogy Iker végre boldog - mondta és mosolyogva rám nézett.
Sara leült mellém, mire az asztal alatt összekulcsoltam kezeinket. Unaira néztem.
- Mit mondtál Franciaországról?
- Idén ott fogok tanulni - mondta lelkesen. - Az egyetemen volt egy lehetőség, én meg jelentkeztem és tessék!
- Tudsz franciául? - néztem rá kételkedve, mivel nem emlékeztem rá, hogy valaha tanulta volna a nyelvet.
- Majd megtanulok - vont vállat.
Elmosolyodtam. Ez jellemző volt az öcsémre. Laza volt és vicces, de nagyon komolyan vette a tanulást.
Ebéd közben Sara feloldódott, önfeledten beszélgetett a szüleimmel és viccelődött Unaival.
- Boldognak tűnsz vele - mosolygott rám anyám, mikor kettesben maradtunk. - Kedves lánynak tűnik.
- Az is - helyeseltem.
- Nagyon szeret téged - jelentette ki, mire meglepve néztem rá.
- Honnan tudod?
- Csak rátok kell nézni.
- Segítsek? - lépett be Sara.
- Már kész vagyunk - töröltem meg a kezem.
Közelebb lépett hozzám, mire átöleltem és egy puszit nyomtam a hajába. Anya mosolyogva figyelt minket.
- Már karácsonykor tudtam, hogy titkolsz valamit. Gondoltam, hogy előbb-utóbb betoppansz valakivel, mert nem sok lányt engedsz be a házadba, főleg nem, hogy főzzön - mondta.
Még beszélgettünk egy kicsit, aztán elindultunk haza, mert Sarának felvételre kellett mennie a Telecincohoz.
- Nem is volt olyan szörnyű, ugye?
- Egyáltalán nem. Nagyon kedvesek a szüleid. Hasonlítasz rájuk.
- Kedvelnek téged - mondtam. - Elég csak ránézni Anyára, egyből látszik.
Elmosolyodott és szerényen megvonta a vállát.
- Én már meséltem neked a családomról, most mesélj te egy kicsit - kértem.
- Mit szeretnél tudni?
- Amit elmondasz.
Egy ideig nem szólalt meg, kifelé bámult az ablakon. Már éppen nyitottam a számat, hogy visszakozzak, de megszólalt.
- Toledótol nem messze születtem egy kisvárosban, alig 6000 lakosa van. Van egy húgom, Irene, ő négy évvel fiatalabb nálam. A szüleim egyszerű emberek voltak, nem éltünk hatalmas fényűzésben, de szegények sem voltunk. Imádtam ott élni, szinte mindenkit ismertem, a barátnőimmel szinte testvérek voltunk. Most is gyakran találkozok velük. A suliban jó tanuló voltam, de a gimi után nem tudtam eldönteni, hol tanuljak tovább. Egy tanárom ajánlotta, hogy legyek sportújságíró. Kézenfekvőnek tűnt, hiszen szeretek beszélni, fociztam és kézilabdáztam is. Az egyetemen beleszerettem ebbe a szakmába. Aztán... minden megváltozott. Mikor nyáron hazamentem Apu és Anyu között izzott a levegő. Irene mondta el, hogy szinte naponta veszekednek. Azon a nyáron gyorsan fel kellett nőnünk a testvéremmel. Nem lehetett tudni, hogy a szüleink elválnak vagy sem. A következő évben nem mentem vissza az egyetemre, inkább a Radio Marca-nál kezdtem el dolgozni. Zenéről és sportról kellett beszélnem és rájöttem, hogy ez még inkább az én világom. Hogy miért nem mentem vissza egyetemre? Kellett a pénz, mivel apám egyre többet ivott és egy idő után már nehéz lett volna anyámnak. Később a La Sexta televízióhoz kerültem, ott már főműsoridőbe kerültem. És most itt vagyok a Tele5-nél. Most Apu újra a régi önmaga, többet járok haza és lehet, hogy befejezem az egyetemet.
Miután befejezte, csendben ültünk egy ideig. Aztán összekulcsoltam kezeinket, felemeltem és egy puszit nyomtam a kézfejére. Fogalmam sem volt, hogy mi történt vele, mi mindenen kellett keresztülmennie.
Mikor megálltam a háza előtt, egy hosszú csókkal búcsúztam tőle.
- Holnap találkozunk! - mondtam, mielőtt kiszállt volna.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése