 |
| Imádom ezt a képet ;) <3 |
Pár óra alvás után, ha frissen nem is, de éberebben indultam el a Bernabéuba, az idei év első edzésére. Mikor beléptem az öltözőbe, rá kellett jönnöm, hogy én vagyok a legjobb állapotban. Na jó, talán Ricky frissebb volt, de a többiek... Kómás fejjel néztem rám, előre féltem, hogy mit fogunk kapni Místertől.
- Iker... - "köszöntött" Sergio.
Intettem egyet üdvözlésül, majd értetlenül szétnéztem.
- Cristiano?
- Fürdik - jött a válasz Karimtól.
- Akarom tudni, hogy miért edzés előtt?
- Mondjuk úgy, hogy ez volt a legdurvább szilvesztere és nem akarja, hogy kirakják. És az a poén, hogy ő egy kortyot sem ivott...
- De Iker - szólt közbe Pepe. - Te is ott voltál, nem láttad?
- Másra figyeltem - motyogtam, mire többen is elvigyorodtak.
- Na igen... Nem gondolod, hogy kihagytál minket valamiből?
- Nem - mondtam kifejezéstelen arccal, majd ledobtam a cuccom egy szabad helyre.
A srácok rájöttek, hogy nem vagyok beszédes hangulatban, mivel békén hagytak, egészen addig, míg Cristiano ki nem jött a zuhanyzóból.
- Iker, na végre! Ki volt az a csaj, akivel össze voltatok ragadva tegnap? Jól nézett ki...
- Hagyd békén Sarát! - mondtam komolyan, hangsúlyomra többen is felkapták a fejüket.
Cris jó fej, lehet vele baromkodni, de a csajozási szokásait mindenki ismeri. Nem akartam, hogy Sara is a hálójába kerüljön. Sőt, egyáltalán nem akartam, hogy Sara kapcsolatba lépjen vele.
- Oké, oké, csak hülyülök. Nem kell azonnal leharapni a fejem.
Pár perc múlva befutott Mourinho. Mindenki előre húzta a fejét, de az edző simán kiparancsolt minket az öltözőből, miszerint "dolgunk van, nem érünk rá pihenni!"
A hűvös levegő kicsit felrázott minket, miközben a szokásos, bemelegítő köröket róttuk a pályán. Sergio egy ideig hátul bolondozott a többiekkel, de aztán "véletlenül" mellém keveredett.
- Figyelj, nem tudod, hogy jutott haza Sara? - kérdezte kissé bűntudatosan.
- Nálam volt.
Sergio csak bólintott, így éreztem, hogy nem jutott el a tudatáig, amit mondtam. Számoltam a másodperceket és...
- Miii? - kérdezte, kissé hangosabban a kelleténél.
Hirtelen megállt, mire a mögötte futó Mesut beleütközött, elesett, magával rántva Xabit... Szép kis dominó lett belőle.
- Ramos! - üvöltötte Mourinho. - Ne most szórakozz, gyerünk futás tovább!
- Elnézést Míster!
Döbbenten nézett rám, szinte hallottam, ahogy kattognak a kerekei.
- De miért?
- Mert elvesztette a kulcsát és nem tudott hol aludni.
- Aludni, mi? - vihogott, mire kapott egy taslit. - Bocs!
Nem volt idő tovább beszélgetni, nekem kapusedzés volt, kissé távolabb a többiektől. Silvinot sem hatotta meg túlzottan, hogy hullák vagyunk, a kimerülésig dolgoztatott minket.
A edzés végére rá kellett jönnöm, hogy sokkal éberebbnek érzem magam, mint három órája.
- Ki fogsz nyírni, ugye? - ült le mellém Sese.
- Hajnalban erősen fontolgattam ezt a lehetőséget - adtam neki igazat.
- Sajnálom! De Lara...
- Nem akarom hallani, mivel telt az éjszakátok - szakítottam félbe mosolyogva.
- Miért van olyan érzésem, hogy nem mondtad el neki?
- Mert nem voltam olyan állapotban. Legyen elég ennyi.
×××
Két nappal később még mindig semmi hírem nem volt Saráról. Nem mintha annyira bántott volna, hogy egy pólóval kevesebb van a szekrényemben. De maga a tény, hogy nem hívott, nem keresett, nem kíváncsi rám... Kétségtelen, megbántottam.
Reggel kaptam egy SMS-t Mourinhotól, miszerint a Barca döntetlent játszott, nyernünk kell és vezetni fogjuk a tabellát. Én megértem, hogy nem kéne elszalasztani a lehetőséget, de most fontosabb dolgok foglalkoztattak.
Pont végeztem az ebéddel, mikor csengettek. Meg se néztem, ki az, csak megnyomtam a gombot és beengedtem. Másodpercekkel később kopogtak az ajtón, úgyhogy kimentem az előszobába és beengedtem... Sarát.
- Szia Iker! Nem zavarlak?
- Nem - mondtam döbbenten.
Valószínűleg ő is érezte rajtam a meglepődöttséget, ezért mentegetőzni kezdett.
- Ne haragudj, hogy ilyen hirtelen állítottam be, tudom, hogy szólnom kellett volna, csak elég húzós két nap volt. Az előrehelyezésem miatt egy csomó minden szakadt a nyakamba... De mindegy, ez az én dolgom, nem terhellek vele.
- Gyere bentebb! - hívtam.
- Csak egy percre jöttem... Tudom, hogy ma meccsed lesz és biztos sok dolgod van. Csak szerettem volna megköszönni, hogy az elmúlt egy-két hétben szó nélkül fuvaroztál meg kihúztál a bajból. Visszahoztam a pólót... A szilveszter miatt külön hálás vagyok. Örülök, hogy megismerhettelek, Iker!
Hallottam, hogy mit mond, de mégis, egészen máshol jártam. Annyira más volt most és ebből csak egy dologra tudtam következtetni. Már menni készült, mikor elhatároztam magam és megszólaltam.
- Sara, én... Ne haragudj rám! Nem akartalak megbántani szilveszterkor, csak túlságosan... féltem.
Visszafordult és értetlenül nézett rám.
- Talán nem is jó szó, hogy féltem. Inkább nem bíztam magamban eléggé, ideges voltam és rajtad vezettem le a feszültségem. Hidd el, nagyon sajnálom a viselkedésem, te lennél az utolsó ember, akit bántani akarnék.
Hát ennyi volt. Kimondtam, most már muszáj lesz az egészet megosztani vele.
Végre ránéztem, döbbenten, szótlanul állt. Elmosolyodtam.
- Tudod, fogalmad sincs, milyen hatással vagy rám. Ez az egész akkor kezdődött, mikor a nagy rohanásban majdnem fellöktelek. Akkor még nem voltam biztos benne, de pár nap múlva rájöttem. Bár még csak egyszer láttalak, de sikerült teljesen a hatásod alá kerülnöm. Elvarázsoltál. A személyiséged, a közvetlenséged... Túl vonzó voltál, nem tudtam neked ellenállni. Nem mintha annyira törtem volna magam... És aztán... kihívtam magam ellen a sorsot, mikor felajánlottam, hogy segítek, amíg nem lesz kocsid. Észrevétlenül megnyíltam előtted, jobban, mint eddig bárki előtt. De közben nem tudhattam, te mit gondolsz rólam. Titokzatos voltál és nem egyértelmű. Eleinte nem akartam elmondani, de rájöttem, hogy ez az egész sokkal komolyabb, mint gondoltam. De nem tudtam, hogy és mikor kéne elmondanom, folyton halogattam, miközben a feszültség gyűlt bennem és szilveszterkor már nem bírtam tovább. Az előtte lévő héten nem voltam önmagam, túlságosan hiányoztál és aztán túl hirtelen jött a találkozás. Tényleg, ha fel tudok készülni rá, hogy újra találkozunk, nem így viselkedtem volna. Sajnálom. Ami utána jött, már csak hab volt a tortán. Idegileg teljesen kikészültem, nem tudtalak elképzelni a házamban, ahogy nálam alszol. Vagyis el tudtalak és pont ezért lettem ideges. Mindegy, már nem számít. Nem tudom, te mit érzel, de én beléd szerettem, Sara - mondtam ki.
Teltek a másodpercek, a percek, de ő nem válaszolt. Arca sem árult el semmilyen érzelmet. Aztán már nem bírtam tovább. Túlságosan régóta vártam erre a percre, mintsem most elszalasszam. Lassan közelebb léptem hozzá és átöleltem a derekát. A szemébe néztem, de onnan ismét nem tudtam kiolvasni semmit. Aztán lassan - nagyon lassan - közelebb hajoltam hozzá. Mikor szám az övéhez ért, lehunytam a szemem. Finoman becézgettem telt ajkait, de pillanatnyi örömön hamar elszállt mikor rájöttem, hogy nem viszonozza a csókot. Csalódott sóhajjal húzódtam el.
- Oké. Megértettem - mondtam halkan.
Lassan kinyitotta a szemét és szólásra nyitotta a száját, de közbevágtam.
- Ne! Kérlek... Elfogadom, hogy most nem akarsz látni egy ideig... sokáig. Nem kérhetem tőled, hogy maradjunk barátok, nekem az már nem menne. Egyszerűen csak köszönöm, hogy megismerhettelek és...
- Iker - szólalt meg Sara, hangja lágyan csengett. - Igazad van, nem akarok a barátod lenni. Nem, mert az a lehetőség, ami felvázoltál, sokkal jobban tetszik - mosolyodott el.
Hitetlenkedve emeltem fel a fejemet, majd nekem is széles mosoly ömlött szét az arcomon. A köztünk lévő távolságot ezúttal sokkal bátrabban szeltem át. Karjaimat a dereka köré fontam, miközben ő a nyakamat ölelte át. Ez a csók egészen más volt, mint az előző. Telt ajkai együtt mozogtak az enyémmel, minden más gondolatot kizárva a fejemből. Egyik kezem lassan elindult felfele a hátán, mígnem végigsimítottam a haján, majd az arcán. Eközben ő kezével a hajamba túrt, finom borzongást váltva ki belőlem. Próbáltam még szorosabban magamhoz húzni, bár ez gyakorlatilag lehetetlen volt, testünk teljesen összepréselődött.
Lágy csók volt, kissé visszafogott és ami a legfontosabb szerelmes. Soha nem éreztem még ilyen intenzíven. Soha egy csók sem volt még ilyen jó. Igen, sok barátnőm volt az utóbbi időben, nem vagyok rá büszke. De az érzést, amit irántuk éreztem, össze se lehet hasonlítani ezzel. Láttam magam kívülről, olyan voltam, mint egy szerelmes kamasz. Sara apró köröket rajzolt a tarkómra, minden egyes érintésére a szívem hevesebben kezdett verni.
Csak hosszú percek után szakadtunk el egymástól, akkor is azért, mert elfogyott a levegőnk. Homlokomat az övének döntöttem és csillogó szemekkel fürkésztem. Kezeimet végighúztam a vállain, le a karján, míg összekulcsoltam az övével. Így álltunk egymással szemben, ki tudja meddig. Végül Sara törte meg a csendet.
- Remélem, hogy ez nem egy újabb álom.
Felvontam a szemöldököm.
- Újabb? Ezek szerint álmodtál már róla?
Mikor rájött, hogy elszólta magát, mélyen elpirult. Felnevettem és a derekát átölelve húztam magamhoz, mire fejét a mellkasomba fúrta.
- Nincs mit szégyellni rajta! - súgtam a fülébe. - És ez a valóság - tettem hozzá mosolyogva.
Egy idő után elhúzódott, mire értetlenül néztem rá.
- Mikor kell indulnod?
- Még ráérünk - fogtam meg a kezét és a nappaliba húztam.
Leültem a kanapéra, majd kérdőn néztem Sarára, mivel ő kissé tétován álldogált mellettem. Végre leült, de kissé nagyobb volt a távolság kettőnk között, mint szerettem volna. Kinyújtottam felé a karom, mire elmosolyodott és hozzám bújt.
- Most te jössz! - suttogtam a hajába.
Felemelte a fejét a vállamról és értetlenül nézett rám.
- Ezt hogy érted?
- Én már elmondtam, mit érzek. Rajtad a sor.
- Szerintem elég nyilvánvalóan kiderült...
- Nem baj, én szeretném hallani - cukkoltam.
Belebokszolt a vállamba, mire felnevettem.
- Olyan gonosz vagy! De legyen - adta meg magát egy sóhajjal és visszadöntötte fejét a vállamra. - Tényleg nem tudom, mi szükség van rá, mivel már hallottad, csak akkor még nem fogalmaztam meg nyíltan. Azt hiszem, már az első találkozásunknál többet éreztem, mint barátság, de magamnak sem vallottam be. Nem akartalak jobban megismerni, egy interjú és kész. Aztán... minden jött magától, magaddal ragadtál. A következő interjú, aztán mikor összefutottunk a kávézóban. Azt hiszem, igazából ott jöttem rá, mit is érzek. Önzetlenül segítettél, pedig alig ismertük egymást. Nem sok embert tudnék felsorolni, aki ugyanezt megtette volna. Egyre jobban megismertelek és egyre jobban kitárulkoztam. Egy ideig próbáltam figyelmen kívül hagyni, de igazad van. Ez sokkal komolyabb, mint elsőre hittem. Ami a szilvesztert illeti... Én nem haragszom rád, megértem, hogy összejöttek a dolgok. Tudod, úgy jöttem ma ide, hogy csak beugrok a pólóval, nem zavarlak, mert nem tudtam, hogy haragszol-e rám vagy valami más az ok... És tessék - mosolyodott el. - Erre tényleg gondolni se mertem.
Kiegyenesedett, hogy a szemembe nézhessen.
- Szeretlek! - suttogta.
Soha nem hangzott még ilyen szépnek ez a szó.
- Én is szeretlek - simítottam félre egy hajtincset az arcából, hogy megcsókolhassam.
- Most mi lesz? - kérdezte, mikor elhúzódtam.
- Ezt hogy érted? - kérdeztem vissza.
- Hát... kettőnkkel - motyogta halkan.
Az álla alá nyúltam, hogy felemeljem a fejét.
- Szerintem elég nyilvánvaló, hogy én mit szeretnék.
- Akkor jó, mert én is így gondolom - mosolyodott el, míg én vele egy időben elkomorultam. - Mi a baj? - kérdezte.
- Semmi komoly. De lesznek hátulütői is a mi... kapcsolatunknak. Meg kell szoknod, hogy ha kiderül, mi van köztünk, állandóan lesifotósok fognak követni és a legapróbb dolog miatt is a címlapra kerülhetsz. Persze, egy ideig tudjuk titkolni, de az örökkévalóságig képtelenség. És az idegenbeli meccsek miatt sokszor napokig nem fogunk találkozni... - még folytattam volna, de kezét a számra tapasztotta.
- Feleslegesen aggódsz. Elfelejtetted, hogy én is ismert vagyok, ha nem is annyira, mint te. Már hozzászoktam a fotósokhoz. Nem szeretem őket, de elfogadtam, hogy nap mint nap a nyomomban vannak. Kettővel több vagy kevesebb... fel se fog tűnni. Ami a meccseket illeti. Néha én is veled fogok menni, ha kirendelnek, vagy egyszerűen nem dolgozom aznap. És különben is, ez fordítva is igaz. A munkám miatt nekem is utazgatnom kell. Megoldjuk, ezen ne izgasd magad.
- Rendben.
- Szóval... mikor kell menned?
Felnyögtem. Mindenem a foci, de most legszívesebben itthon maradtam volna Sarával. De nem akartam elveszíteni az állásomat.
- Kilenckor kezdődik a meccs, fél hét körül indulok. Ha lesz annyi akaraterőm - tettem hozzá.
- Koncentrálnod kell, úgyhogy nem maradok sokáig.
Ijedten húztam közelebb magamhoz, mire felnevetett.
- Nyugi. Nem áll szándékomban elmozdulni mellőled - adott egy puszit az arcomra.
- Én is így gondoltam - mondtam elégedetten.
- Azért ennyire ne szállj el magadtól! - vigyorgott.
A következő órák hihetetlen gyorsasággal repültek el. A legapróbb részletekig meg akartuk ismerni egymást. Arra eszméltem fel, hogy Sara felsóhajt majd elhúzódik tőlem.
- Mennem kéne - nézett az órára.
- Még csak öt óra múlt - hajoltam felé egy újabb csókért, amit készséggel viszonzott.
Ajkai elnyíltak, engedte, hogy nyelvemmel végigsimítsak rajta. Karját automatikusan kulcsolta a körém, miközben én kezeimet a csípőjére vezettem.
- Maradj még! - suttogtam az ajkai közé.
Kuncogni kezdett és finoman eltolt magától.
- Iker, holnap is lesz nap...
- Nem érdekel - kaptam újra az ajkai után.
Egy ideig viszonozta, de éreztem, hogy mosolyra húzódik a szája és újra elhúzódott.
- El fogsz késni - mondta.
- Majd játszik Jerzy helyettem. Sara, kérlek! Csak most kaptalak meg...
- Én sem akarok menni, de holnap hálás leszel nekem.
- Ezt nehezen tudom elképzelni.
- Na jó! - állt fel. - Túl meggyőző vagy, úgyhogy megyek, mielőtt tényleg itt maradok.
Kikísértem az előszobába, ahol szembe fordul vele, lábujjhegyre állt és szorosan megölelt.
- Mikor látlak újra? - kérdeztem.
- Holnap. Most te jössz hozzám. Hogy néz az ki, hogy te már főztél nekem, de én neked még nem?
Elmosolyodtam, majd felé hajoltam, hogy behajtsam rajta a búcsúcsókot. Percekkel később elengedtem, ő pedig kilépett az ajtón.
Széles mosollyal az arcomon mentem fel a szobámba, hogy készülődni kezdjek. Nem akartam elhinni, hogy ez tényleg megtörténhet. Igaza volt Sarának, ez olyan, mint egy álom.
×××
Vigyorogva estem be az öltöző ajtaján, mire a többiek kérdőn néztek rám. Érthető, hiszen az elmúlt hetekben nem ezt szokták meg. Így visszagondolva, te jó ég! Mennyit szenvedtem, pedig utólag olyan egyszerűnek tűnik minden. Sergio értetlenül nézett rám, mikor leültem mellé.
- Ki vagy te és mit csináltál Ikerrel?
Ránevettem és megvontam a vállam.
- Jó kedvem van.
- Persze, ok nélkül, gondolom. Mer' mostanában olyan vidám vagy...
- Nem hiszem, hogy menni fog, de megpróbálhatok megint szomorú lenni.
Hátba veregetett, így éreztette velem, hogy boldog, amiért újra a régi vagyok.
Pár perc múlva befutott Mourinho is. Megbeszéltük a taktikát, megkaptuk a lelkesítő beszédet, majd kivonultunk a pályára.
Van, mikor bármennyi helyzetet dolgozunk is ki, egyszerűen nem megy. Mindig közbeszól valami. A kapus, egy védő, a bíró, rosszul van eltalálva a labda, vagy egyszerűen nincs szerencsénk. Ez is egy ilyen este volt. A végtelenségig kihajtottuk magunkat, az Osasuna alig került helyzetbe, mégsem nem tudtuk a labdát a gólvonal mögé juttatni. Mourinho persze mindent megtett, ordítozott, cserélt, eltérő taktikákat vázolt fel különböző esetekre, de ezúttal ez sem jött be.
Hát, mi tényleg megpróbáltuk, de a különbség megmaradt. Csalódott voltam, de tény, hogy sokkal jobban le lettem volna törve, ha a délután eseményei meg nem történtek lennének.
- Nem tűnsz túl szomorúnak - mondta Sergio.
- Hát... még semmi sincs veszve. Úgy értem, még mindig jobb, mint ha kikaptunk volna és a különbség sem nőtt tovább. Még nyerhetünk a végén.
Sese láthatóan kezdte megérteni, mire gondolok, és egyetértően bólintott.
Otthon aztán egy SMS várt Sarától.
"Rajtad nem múlt."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése