Sziasztok! Először is, ne haragudjatok a késésért, nem volt szándékos. Másodszor, tudom, hogy azt mondtam, ez már EB-s rész lett, mégsem sikerült teljesen teljesítenem ezt az ígéretet, mivel úgy már túl hosszú lett volna és nem lett volna időm megírni még a suli előtt. Ez inkább csak ilyen felvezető fejezet lett, nem sok izgalommal, de néha-néha kell ilyen is...
Még mielőtt elkezdenétek olvasni, muszáj mondanom valamit :D Szóval néhány nappal ezelőtt elkezdtem követni egy lányt tumblr-ön, az oldala Ikerrel és Sarával foglalkozik, úgyhogy megnyitottam az első oldalt és egyszerűen nem tudtam bezárni. A képek és cikkek mellett rövid, egy-egy jelenetes történeteket ír Ikerékről, és van egy hosszabb lélegzetvételű története is. Egyszerűen zseniálisan ír. Ha tudtok angolul, nagyon ajánlom. ITT tudjátok megnézni. De a leghihetetlenebb dolog még csak ez után jött. Valaki megkérdezte tőle, hogy melyik a kedvenc fanfictionja. Felsorolt párat, és az első az enyém volt! Gondolhatjátok, majdnem lefordultam a székről :D Soha nem gondoltam volna, hogy ez a történet eljut Spanyolországba, hogy nem csak magyarok olvassák. Remegő kézzel írtam neki, egyszerűen fantasztikus érzés volt. És azóta már több üzenetet is kaptam, amiben kérik a blog linkjét vagy érdeklődnek, hogy mikor lesz új rész. Na jó, még most is vigyorgok és képtelen vagyok róla értelmesen beszélni, úgyhogy csak annyit mondok még, hogy jó olvasást :)
Csanna
2012 június
Hazaérve Madridba kezdődhetett a telefonálás. Minden beszélgetés nagyjából ugyanúgy nézett ki: Nem júliusban tartjuk az esküvőt. Nem, nem vesztünk össze. Igen, még mindig együtt vagyunk. Családi okok miatt halasztjuk el. Nem, még nem tűztük ki az új időpontot.
Sara hangulata folyamatosan két véglet között ingadozott. Izgatott volt az EB miatt, aztán eszébe jutott a nagyapja vagy az elmaradt esküvő és a jó hangulatát mintha elvágták volna. Tudtam, hogy nem könnyű most ez neki, úgyhogy amit csak tudtam, megpróbáltam helyette intézni.
Mikor megszólalt a csengő, meg se néztem, ki az, csak beengedtem. Gondoltam, úgyis Lara, sokat volt nálunk mostanában. Kinyitottam az ajtót és ledöbbentem. Sese vigyorogva dőlt neki a falnak, levette a napszemüvegét és élvezte a hatást. Mivel látta, hogy nem fogok megszólalni, egyszerűen beinvitálta magát.
- Na? - kérdezte, előre tudva a választ.
Mielőtt válaszolhattam volna, Sara sietett le a lépcsőn. Mikor meglátta Sergiot, elnevette magát és közelebb lépve beletúrt a hátvéd immár rövid hajába.
- Jól áll - mosolygott.
- Tudom - kacsintott Sese tisztában léve a ténnyel, hogy ezek után versenybe szállhat Crisszel az első számú szívtipró helyért az öltözőben.
- De miért? - tettem fel a kérdést, amire mindenki kíváncsi volt.
Elképzelni sem tudtam, mi vette rá, hogy megváljon hosszú hajától, ami annyira hozzátartozott, de el kellett ismernem, ez az új frizura sokkal jobban állt neki.
- Kell egy kis változatosság - vont vállat lazán. - Szóval azért jöttem, mert leugrok még Sevillába egy napra. Ha... szeretnél még elmenni a nagyapádhoz a bajnokság előtt, elviszlek.
Csendben Sarára pillantottam, aki szomorú mosollyal az arcán nézett vissza rám, aztán megrázta a fejét.
- Kösz Sergio, ez sokat jelent nekem, tényleg. De ne kerülj miattam, én már... elbúcsúztam tőle - mondta halkan. - Az EB idejére - tette hozzá egy kis bizonytalanság után.
Fél kézzel átöleltem a derekát, miközben egy gyors pillantást váltottunk Sergioval. Egyedül ők tudták, hogy mi a teljes igazság és ezzel a felajánlásával bizonyította, hogy nem olyan bolond ő, mint sokszor látszik.
- Hát, akkor megyek is. Larának nagyon bejön az új külsőm - vigyorgott ránk félreérthetetlenül.
- Már egy percre kezdtem elhinni, hogy felnőttél, de nem - nevettem el magam. - Te semmit nem változol.
Sara elgondolkozva meredt maga elé, aztán összekapta magát és rám mosolygott.
- Segítsek bepakolni?
Del Bosque úgy döntött, hogy ezúttal nem tölthetjük otthon az utolsó éjszakát, a Las Rozasban volt a találkozó, holnap pedig indulunk Gdanskba.
- Ráér az még - legyintettem, de mindketten tudtuk, hogy nem nagyon lehet már halogatni. - Csak tudnám, hogy fog Sese visszaérni időben. Del Bosque utálja, ha késünk.
- Nagyfiú már, megoldja - legyintett, máshol jártak a gondolatai. - Megcsókolsz? - kérdezte hirtelen.
- Mi? - nevettem el magam, merthogy ezt nem szoktuk megkérdezni, inkább csak megtesszük.
Ennek ellenére lehajoltam, hogy teljesítsem a kérését, de legnagyobb döbbenetemre mosolyogva tért ki előlem.
- Nem így értettem. Ha megnyeritek az Európa bajnokságot, megcsókolsz majd?
- Fogalmam sincs - mondtam őszintén. - Ezt lehetetlen előre megmondani. De te mit szeretnél?
- Nem tudom. Két éve nagyon jólesett, de ha most újra megteszed, mondhatják, hogy előre megterveztük. Pedig abban pont az volt a jó, hogy spontán jött.
- Akkor bízzuk megint a véletlenre - mosolyogtam rá.
Felemeltem a fejét, egy futó csókot nyomtam az ajkaira, de neki más ötlete volt. Behúzott a nappaliba, újra megcsókolt, egyszerre édesen, vadul és sóvárogva. A tegnapi volt az utolsó éjszakánk együtt, a búcsúnk pedig legalább olyan szenvedélyesre sikerült, mint a két évvel ezelőtti. Bár most nem volt semmilyen tiltás, mindketten tudtuk, hogy az éjszakákat a csapattal kell töltenem, a mindennapi edzések mellett nem sok időnk lesz találkozni, úgyhogy örömmel viszonoztam Sara repetáért könyörgő csókjait...
Kivettem mindkét bőröndöt a csomagtartóból, aztán követtem Sarát a hotelbe.
- Nézd meg, nincs eltiltva Sarától, egyből nem tud elszakadni tőle - köszöntött Xavi, de nem tudtam komolyan venni, mert mellette is ott volt barátnője, Nuria.
- Te beszélsz? - vágtam vissza, aztán nevetve megöleltem. - Melyik az én szobám?
Xabi odadobta a kulcsot, úgyhogy magam után húzva Sarát elindultam a liftek felé. Amint becsukódott az ajtó, hirtelen sürgetően éreztem, hogy Sara mindössze egy lépésre van tőlem. Rápillantottam, az ő arcán is hasonló érzelmek tündököltek. Senki nem volt itt rajtunk kívül, úgyhogy mindenféle tétovázás nélkül szorítottam ajkam az övére. Nevetése halk nyögésbe fulladt, mikor végighúztam nyelvem szája vonalán. Nem tudom, meddig mentünk volna el, de a lift hirtelen megállt, mi pedig kénytelenek voltunk elszakadni egymástól.
Belépve a szobába ledobtam a cuccaimat az ágy mellé, aztán Sarára emeltem a tekintetem, aki még mindig az ajtóban állt. Kinyújtottam felé a kezem, mire tétovázás bújt az ölelésembe. Átkarolta a nyakam, homlokát az övének döntötte és halvány mosollyal az arcán fürkészett.
- Nem maradhatnék itt ma éjszakára?
- Ez nem rajtam múlik - nevettem fel. - De nem hiszem, hogy del Bosque kivételt tenne velünk.
- Miért érzem úgy, hogy egyre nehezebb elbúcsúzni tőled? - sóhajtott.
- Mert egyre jobban szeretsz? - vetettem fel vigyorogva.
A mellkasomba boxolt, de nem tudtam komolyan venni, mert a következő pillanatban puszit nyomott ugyanarra a helyre, karjait pedig újra a nyakam köré kulcsolta.
- Különben sem kell elbúcsúznunk. A hétvégén újra találkozunk. És meg is csókolhatsz majd.
Nevetve lépett el tőlem, kinyitotta az ajtót és a folyosó felé intett.
- A srácokat ismerve jobb, ha lemegyünk, mielőtt kitalálnak valamit, ami nem történt meg.
Az előcsarnokba érve nem úszhattuk meg a beszólásokat, szinte mindenkitől kaptunk egy-egy "kedves" szót. Időközben befutott Sese is, épp időben, mert pár perccel utána az edzőnk is megérkezett. A társaság nagy része még a barátnőjével vagy a családjával volt, úgyhogy adott nekünk egy kis időt. A legtöbben jönnek majd utánunk Lengyelországba, ezúttal nem volt olyan nehéz a búcsú. Sara tűnődve nézett fel rám.
- Min töröd ennyire a fejed? - simítottam el néhány tincset az arcából.
- Azon gondolkoztam, hogy mennyire szépek a lengyel lányok...
- Ezt a pár napot kibírom nélküled - szakítottam félbe nevetve.
- Csak elővigyázatos vagyok.
- Két és fél év után és egy majdnem-esküvővel teljesen megértem az aggodalmad - nyomtam egy puszit az orrára, mire mosolyogva megragadta az ingem gallérját és lehúzott magához egy hosszú csókra.
- Vigyázz magadra! - susogta.
- Hívlak, ha leszálltunk. És a hétvégére keresek egy olyan éttermet, ahol nincsenek lengyel pincérnők, csak pincérek - vigyorogtam rá.
- Én is így gondoltam - húzta végig ajkát állam vonalán, mielőtt újra megcsókolt volna.
- Tudod mit? Én meg üzenem az összes olyan focistának, aki szingli és meg fogod interjúvolni, hogy boldog párkapcsolatban élsz.
- Átadom - kuncogott.
Természetesen csak húztuk egymás agyát, a féltékenységgel kapcsolatos legutóbbi vitánk csaknem egy éve volt.
- Azt hiszem, lejárt a búcsúzásra szánt idő - sóhajtott fel, majd lábujjhegyre állt egy utolsó csókért.
Egy pillanatig még szorosan öleltük egymást, legszívesebben így maradtam volna örökre, de del Bosque tekintetét folyamatosan a hátamban éreztem, úgyhogy lassan elengedtem és egy lépést hátráltam. Sara mosolyogva simított végig az arcomon, aztán csatlakozott Larához és közösen hagyták el a hotelt.
Visszafordultam a többiekhez, csendben leültem Sese mellé, az edzőnk pedig belekezdett az elmaradhatatlan "első" beszédébe. Mosolyogva hallgattam, miközben gondolataim szárnyra kaptak. Vártam már ezt a kontinens bajnokságot, szerettem a válogatottban játszani. Más volt a hangulat, mint a klubcsapatban, de mindkettőt másért szerettem.
Del Bosque mondott néhány szót a csoportunkról is. Nem volt a legkönnyebb, de nem is a miénk volt a halálcsoport. Az Olaszország elleni mérkőzésünk egyértelműen a csoport rangadója volt, a horvátok erős kerettel jönnek. A média az íreket könyvelte el utolsóként, de tudtuk, hogy nem becsülhetjük le őket, minden meccsnek ugyanakkora elszántsággal kell nekivágnunk.
Nehezen tudtam elaludni, sokáig csak forgolódtam az ágyban. A focinak ezzel a részével nem voltam kibékülve. Sara alig fél órára volt tőlem, mégsem lehettem vele. A délutáni magabiztosság, miszerint nemsokára találkozunk, ennyit kibírunk, eltűnt és kínzóan üres volt mellettem az ágy.
Csak hajnalban tudtam elaludni, a fáradtság végül legyőzött. Úgy tűnt, csak pár pillanatra hunytam le a szemem, mikor felriadtam. Először fogalmam sem volt, mi keltett fel, de a szobám előtt egyre hangosabban szólt a zene, én pedig kétségbeesetten fúrtam fejem a párnába.
- Sergio Ramos! - sziszegtem a párnába, de nem adtam meg neki azt az elégtételt, hogy kinyitom az ajtót.
Valószínűleg ő is rájött erre, mert a következő pillanatban megszólalt a telefonom. Nem a szokásos dallam szólt, hanem az Ai se eu te pego, a hívó pedig az ajtóm előtt egyre hangosabban énekelte a dalt.
- Sose unod meg? - léptem ki végül a folyosóra, belátva, hogy ma már nem alszok többet.
- Nem - vigyorgott rám. - Figyelj... három és Sábado na balada... - én pedig tehetetlenül nevettem el magam.
Miután meggyőződött róla, hogy nem alszom vissza, elindult Xabi szobája felé. Sergio a válogatottban még saját magát is felülmúlta, ha összekerült Pepével, abból jó nem sülhetett ki. Megszokhattam volna már, hogy mindig ő kelt, de még reménykedek, hogy egyszer tovább tudok aludni hétnél úgy, hogy ő is a közelben van.
A szemem sarkából láttam, hogy Sese már Cescnél jár, mikor Xabi állt meg mellettem.
- Egyszer, csak egyszer lennék én az utolsó - morogta álmosan. - De mindig mi részesülünk abban a megtiszteltetésbe, hogy először minket kelt fel.
- Sesét ismerve ő így fejezi ki, hogy minket különösen kedvel.
Egyre több álmos csapattársam jelent meg a folyosón, kissé morcosak voltak ugyan, de nem tűntek mérgesnek. Megszoktuk már, hogy Sergio nem teljesen normális és talán hiányzott is volna az ébresztője, ha egyszer kimarad.
- Hé Serg! - kiáltott oda neki Juanito. - Azt mond már meg, hogy ha vagy olyan kedves, hogy mindannyiunkat felkeltesz, miért nem ébreszted fel soha a Mestert? - kérdezte, mire elröhögtük magunkat, elképzelve edzőnk arcát, ahogy a táncoló Sergiora mered.
- Sikerült - szólalt meg egy mély hang mögöttünk.
Sese gyorsan kinyomta a zenét, a hirtelen beálló csendben mindenki del Bosquet fürkészte, aki végtelennek tűnő másodpercek után elmosolyodott, mi pedig megkönnyebbülten felsóhajtottunk. Ezt megúsztuk.
Belépve a szobába ledobtam a cuccaimat az ágy mellé, aztán Sarára emeltem a tekintetem, aki még mindig az ajtóban állt. Kinyújtottam felé a kezem, mire tétovázás bújt az ölelésembe. Átkarolta a nyakam, homlokát az övének döntötte és halvány mosollyal az arcán fürkészett.
- Nem maradhatnék itt ma éjszakára?
- Ez nem rajtam múlik - nevettem fel. - De nem hiszem, hogy del Bosque kivételt tenne velünk.
- Miért érzem úgy, hogy egyre nehezebb elbúcsúzni tőled? - sóhajtott.
- Mert egyre jobban szeretsz? - vetettem fel vigyorogva.
A mellkasomba boxolt, de nem tudtam komolyan venni, mert a következő pillanatban puszit nyomott ugyanarra a helyre, karjait pedig újra a nyakam köré kulcsolta.
- Különben sem kell elbúcsúznunk. A hétvégén újra találkozunk. És meg is csókolhatsz majd.
Nevetve lépett el tőlem, kinyitotta az ajtót és a folyosó felé intett.
- A srácokat ismerve jobb, ha lemegyünk, mielőtt kitalálnak valamit, ami nem történt meg.
Az előcsarnokba érve nem úszhattuk meg a beszólásokat, szinte mindenkitől kaptunk egy-egy "kedves" szót. Időközben befutott Sese is, épp időben, mert pár perccel utána az edzőnk is megérkezett. A társaság nagy része még a barátnőjével vagy a családjával volt, úgyhogy adott nekünk egy kis időt. A legtöbben jönnek majd utánunk Lengyelországba, ezúttal nem volt olyan nehéz a búcsú. Sara tűnődve nézett fel rám.
- Min töröd ennyire a fejed? - simítottam el néhány tincset az arcából.
- Azon gondolkoztam, hogy mennyire szépek a lengyel lányok...
- Ezt a pár napot kibírom nélküled - szakítottam félbe nevetve.
- Csak elővigyázatos vagyok.
- Két és fél év után és egy majdnem-esküvővel teljesen megértem az aggodalmad - nyomtam egy puszit az orrára, mire mosolyogva megragadta az ingem gallérját és lehúzott magához egy hosszú csókra.
- Vigyázz magadra! - susogta.
- Hívlak, ha leszálltunk. És a hétvégére keresek egy olyan éttermet, ahol nincsenek lengyel pincérnők, csak pincérek - vigyorogtam rá.
- Én is így gondoltam - húzta végig ajkát állam vonalán, mielőtt újra megcsókolt volna.
- Tudod mit? Én meg üzenem az összes olyan focistának, aki szingli és meg fogod interjúvolni, hogy boldog párkapcsolatban élsz.
- Átadom - kuncogott.
Természetesen csak húztuk egymás agyát, a féltékenységgel kapcsolatos legutóbbi vitánk csaknem egy éve volt.
- Azt hiszem, lejárt a búcsúzásra szánt idő - sóhajtott fel, majd lábujjhegyre állt egy utolsó csókért.
Egy pillanatig még szorosan öleltük egymást, legszívesebben így maradtam volna örökre, de del Bosque tekintetét folyamatosan a hátamban éreztem, úgyhogy lassan elengedtem és egy lépést hátráltam. Sara mosolyogva simított végig az arcomon, aztán csatlakozott Larához és közösen hagyták el a hotelt.
Visszafordultam a többiekhez, csendben leültem Sese mellé, az edzőnk pedig belekezdett az elmaradhatatlan "első" beszédébe. Mosolyogva hallgattam, miközben gondolataim szárnyra kaptak. Vártam már ezt a kontinens bajnokságot, szerettem a válogatottban játszani. Más volt a hangulat, mint a klubcsapatban, de mindkettőt másért szerettem.
Del Bosque mondott néhány szót a csoportunkról is. Nem volt a legkönnyebb, de nem is a miénk volt a halálcsoport. Az Olaszország elleni mérkőzésünk egyértelműen a csoport rangadója volt, a horvátok erős kerettel jönnek. A média az íreket könyvelte el utolsóként, de tudtuk, hogy nem becsülhetjük le őket, minden meccsnek ugyanakkora elszántsággal kell nekivágnunk.
Nehezen tudtam elaludni, sokáig csak forgolódtam az ágyban. A focinak ezzel a részével nem voltam kibékülve. Sara alig fél órára volt tőlem, mégsem lehettem vele. A délutáni magabiztosság, miszerint nemsokára találkozunk, ennyit kibírunk, eltűnt és kínzóan üres volt mellettem az ágy.
Csak hajnalban tudtam elaludni, a fáradtság végül legyőzött. Úgy tűnt, csak pár pillanatra hunytam le a szemem, mikor felriadtam. Először fogalmam sem volt, mi keltett fel, de a szobám előtt egyre hangosabban szólt a zene, én pedig kétségbeesetten fúrtam fejem a párnába.
- Sergio Ramos! - sziszegtem a párnába, de nem adtam meg neki azt az elégtételt, hogy kinyitom az ajtót.
Valószínűleg ő is rájött erre, mert a következő pillanatban megszólalt a telefonom. Nem a szokásos dallam szólt, hanem az Ai se eu te pego, a hívó pedig az ajtóm előtt egyre hangosabban énekelte a dalt.
- Sose unod meg? - léptem ki végül a folyosóra, belátva, hogy ma már nem alszok többet.
- Nem - vigyorgott rám. - Figyelj... három és Sábado na balada... - én pedig tehetetlenül nevettem el magam.
Miután meggyőződött róla, hogy nem alszom vissza, elindult Xabi szobája felé. Sergio a válogatottban még saját magát is felülmúlta, ha összekerült Pepével, abból jó nem sülhetett ki. Megszokhattam volna már, hogy mindig ő kelt, de még reménykedek, hogy egyszer tovább tudok aludni hétnél úgy, hogy ő is a közelben van.
A szemem sarkából láttam, hogy Sese már Cescnél jár, mikor Xabi állt meg mellettem.
- Egyszer, csak egyszer lennék én az utolsó - morogta álmosan. - De mindig mi részesülünk abban a megtiszteltetésbe, hogy először minket kelt fel.
- Sesét ismerve ő így fejezi ki, hogy minket különösen kedvel.
Egyre több álmos csapattársam jelent meg a folyosón, kissé morcosak voltak ugyan, de nem tűntek mérgesnek. Megszoktuk már, hogy Sergio nem teljesen normális és talán hiányzott is volna az ébresztője, ha egyszer kimarad.
- Hé Serg! - kiáltott oda neki Juanito. - Azt mond már meg, hogy ha vagy olyan kedves, hogy mindannyiunkat felkeltesz, miért nem ébreszted fel soha a Mestert? - kérdezte, mire elröhögtük magunkat, elképzelve edzőnk arcát, ahogy a táncoló Sergiora mered.
- Sikerült - szólalt meg egy mély hang mögöttünk.
Sese gyorsan kinyomta a zenét, a hirtelen beálló csendben mindenki del Bosquet fürkészte, aki végtelennek tűnő másodpercek után elmosolyodott, mi pedig megkönnyebbülten felsóhajtottunk. Ezt megúsztuk.
×××
Két nappal később fáradtan vettem le a kesztyűimet egy hosszúra nyúlt edzés után. Hála az égnek a gdanski edzőközpont közel volt a szállodánkhoz, pár perc múlva már az ágyamban pihenhetek. Lassan sétáltam el a pálya széléhez, magamra öntöttem a kulacsomban lévő vizet, felfrissítve magam. Mikor visszanéztem, már csak Sese volt a pályán, ő azonban nem úgy nézett ki, mint aki menni készül. Tudtam, mit fog csinálni, úgyhogy elfojtva egy sóhajt visszahúztam a kesztyűimet és elindultam felé. Nem vett észre, elszántan futott neki és teljes erőből belerúgott a tizenegyespontra helyezett labdába, ami a kapu felső sarkában kötött ki.
- Nem lenne jobb, ha egy kapus is lenne veled szemben? - kérdeztem, mire összerezzent és megpördült, hogy a szemembe nézhessen.
- Fáradt vagy - mondta.
Vállat vonva kihalásztam a kapuból a labdát és odadobtam neki.
- Kösz - mosolyodott el.
Legalább fél órát gyakoroltunk még, végül muszáj volt abbahagyni, kezdett sötétedni és del Bosque nem díjazta volna, ha elkésünk a vacsoráról. Nekem is jól jött ez a plusz edzés, rám fért egy kis gyakorlás büntetővédés terén.
Sergio nem mondott semmit, de tudtam, hogy nem ez volt ez első és nem is az utolsó alkalom. Az ilyen tornákon benne volt a levegőben az esetleges tizenegyespárbaj, ő pedig szeretett volna biztosra menni. Egyikünk sem hozta szóba az ominózus Bayern elleni esetet, az öltözőben soha nem volt téma, nem haragudtunk rá emiatt, de néha láttam, hogy maga elé meredve elbambul, ilyenkor valószínűleg ezen filózott.
- Lara eljön valamelyik meccsre?
- Nem - rázta a fejét csalódottan. - Nincs is Spanyolországban, Moto GP-n van. És Sara?
- Holnap jön.
Ajkába harapott, hogy ne mondja ki, amit először gondolt, de így sem úszta meg, az oldalába könyökölve figyelmeztettem, hogy tartsa féken a gondolatait.
Vacsora után a többiek még lent maradtak, én azonban csendben felmentem a szobámba, remélve, hogy ma könnyebben el tudok aludni. Hiányzott Sara. Azt hittem, ha kibírunk egymás nélkül két hetet, ez a négy nap viszonylag könnyű lesz, de tévedtem. Rá kellett jönnöm, hogy félig meddig viccesnek szánt mondatomban, miszerint egyre jobban szeret, azért hiányzok neki, több igazság volt, mint gondoltam volna. Hiányzott a mosolya, a nevetése, a gyönyörű, semmihez sem fogható zöld szemei, puha teste, ahogy az enyémhez simul éjszakánként. Az éjszakák voltak a legrosszabbak. Napközben még csak-csak el tudtam terelni a gondolataimat, muszáj volt koncentrálnom az edzéseken, a fiúk nem hagyták, hogy elkalandozzak. De este, a sötét szobában túl nagy és túl üres volt az ágy.
Reggel csak egy átmozgató edzésünk volt, a meccs előtti napon már nem kockáztattunk. Mosolyogva néztem a többieket, arcukon ugyanolyan izgatottság játszott, mint amit én is éreztem, mindenki várta már a családját.
Utolsóként léptem be a hotelbe, tudtam, hogy Sara még nem lesz itt. Néhányan már megérkeztek, Nando felváltva puszilgatta Norat és Leot, Cesc Daniellat üdvözölte szenvedélyesen, Alvaro pedig egyszerre ölelte Albat és Carlotat.
Kopogtak a szobám ajtaján, én pedig észveszejtő sebességgel pattantam fel. Hatalmas hévvel téptem fel az ajtót, de nem Sara állt előtte, hanem Sergio. A csalódottság valószínűleg kiült az arcomra, mivel felnevetett.
- Nem kéne ennyire örülni nekem. Már megyek is, csak át kell adnom a Mester üzenetét, miszerint nem alszik itt senki, nincs kivétel, holnap meccsünk lesz.
Sóhajtva bólintottam, gondoltam, hogy valami ilyesmire kell számítanom. Most, hogy itt volt a család, akaratlanul is megkörnyékeztük volna az edzőt, hogy hátha enged egy kicsit. Természetesen igaza volt, a mérkőzés előtti éjszakán semmi nem terelheti el a figyelmünket, de azért jó volt egy kicsit álmodozni.
- Hé - bökött a liftek felé, mire villámgyorsan megfordultam.
Sara közeledett a folyosón, de még nem vett észre, a táskájával babrált. Hátrasimította haját az arcából, de a mozdulat közepén megmerevedett, mikor megpillantott a folyosó közepén. Egy hosszú pillanatig csak néztük egymást, aztán kitártam felé a karom, ő pedig gyorsan megszüntette a közöttünk lévő pár métert. Boldogan fúrtam arcom selymes hajába, tüdőmet átjárta mámorító illata. A lehetetlennél is közelebb próbáltam húzni magamhoz, teste minden egyes pontját érezni akartam, ahogy hozzám simul.
- Te jó ég, nagyon hiányoztál - szorítottam ajkam a homlokára.
- Nem is tudod, mennyire - mormolta a bőrömbe.
Két kezem közé fogtam az arcát, szemem csak úgy falta tökéletes vonásait. Egy szűziesen lágy csókot nyomtam a szájára, de mikor másodjára is találkoztak ajkaink, már nem tudtam arra gondolni, hogy bárki megláthat minket. Fejemből elszállt az összes józan gondolat, csak az ajka maradt, ahogy az enyémhez simul, édes illata, bőre puhasága a tenyerem alatt.
Mosolyogva szakadtunk el egymástól, megfogtam a kezét és a szobámba húztam.
- Fáradt vagy? - öleltem át újra, mikor észrevettem a sötét árnyékokat a szeme alatt.
- Nem, minden rendben. Csak túl puha a párnám hozzád képest - kulcsolta át a nyakam. - Nem tudnál becsempészni valahogy ide ma éjszakára?
- Ez sajnos lehetetlen - nevettem el magam. - Itt leszel holnap?
- Persze. Ki nem hagynám.
Tudtam, hogy a Telecinco amúgy is ki fogja rendelni, de hangjából arra következtettem, hogy akkor is eljönne megnézni, ha nem kéne közvetítenie és ez jólesett. A támogatása és az önfeláldozása nélkül most nem lehetnék itt. Tudtam, hogy nem tudok annyi időt tölteni vele, amennyit megérdemel, de soha nem panaszkodott emiatt. Újra megcsókoltam, ezúttal hálásan, ő pedig egyből megérezte a különbséget.
- Éhes vagy? Ígértem neked egy éttermet...
- Tényleg kerestél egyet? - nevetett fel boldogan.
- Mondtam, hogy elviszlek, nem?
Fél óra múlva a lengyel étlapon próbáltam eligazodni, végül Sara - miután kedvesen kinevetett - lefordította nekem az angol szöveget, úgyhogy egy kissé körülményesen, de sikerült megrendelnünk az ebédet. Kérés nélkül beszélni kezdett az eddigi meccsekről, az elmúlt négy napjáról, mindenről, amiből kimaradtam, de neki fontos volt.
- Hogy van a nagyapád? - kérdeztem hirtelen, de azonnal meg is bántam.
Sóhajtott, elkapta rólam a tekintetét és szomorúan meredt a már félig üres tányérjára. Átnyúltam az asztalon és finoman végigsimítottam arccsontján.
- Sajnálom - suttogtam.
- Nem, nincs semmi baj - emelte fel a fejét. - Csak pont ma beszéltem anyával. Ha ilyen gyorsan romlik az állapota, nem biztos, hogy... - nem mondta ki, de tudtam, mire gondol.
Bármit megtettem volna, hogy enyhítsek egy kicsit a fájdalmán, de tudtam, hogy ez most nem lehetséges. Soha nem kellemes érzés szembenézni a halállal, főleg akkor nem, ha egy hozzánk közel álló emberrel történik meg a legrosszabb.
- Ne beszéljünk most erről - rázta meg a fejét. - Most ki akarom élvezni, hogy itt vagy velem.
- Gyere, menjünk le a kikötőhöz. Gyönyörű a város.
Egymást átölelve sétáltunk le a tengerhez, leültünk a rakparton és csendesen beszélgettünk. A tiszta, tengeri levegő itt még jobban érezhető volt, sirályok köröztek a fejünk felett, időről időre befutott vagy éppen elindult egy-egy hajó. Mosolyogva integettem Pepének, aki a családjával szintén a kikötőt választotta, aztán újra Sara felé fordultam.
- Halljam, hány srácnak kellett már átadnod az üzenetem?
- Ne akard tudni - nevette el magát, a szeme csillogott, élvezte a helyzetet. - Tíz után már nem számoltam.
Egyik kezem a dereka köré fontam, közelebb húztam magamhoz, a másikat a combjára simítottam és megcsókoltam.
- Féltékeny vagy? - kérdezte huncut mosollyal.
- Nem - mondtam őszintén. - Szerintem ők féltékenyek rám, hogy ilyen gyönyörű barátnőm van.
- Bolond vagy - hajtotta fejét a mellkasomra. - De szeretlek.
- Én is szeretlek - suttogtam a hajába. - A végtelenségig itt tudnék maradni, de ez lehetetlen - sóhajtottam, mikor ránéztem az órámra.
Túl gyorsan közeledett a vacsora időpontja, amit már újra a csapattal kellett töltenem. Sara megérezte a feszültséget a testemben mert elhúzódott és apró grimasszal felállt.
- Mennünk kell - mondta.
- Vagy el is rabolhatlak, felszállunk arra a hajóra - böktem az egyikre - és egy hónap múlva visszajönnénk.
- Nem fogod miattam kihagyni az EB-t. De bármikor elrabolhatsz - nyomott egy puszit az arcomra, mielőtt visszaindultunk volna.
A hotel előtt szembefordítottam magammal, átöleltem és homlokom az övének döntöttem.
- Ügyes legyél! - susogta. - Ha holnap nyertek, a többi meccs már meglesz.
- Jó lenne, ha ilyen egyszerű volna - nevettem fel halkan, aztán összeillesztettem ajkainkat egy hosszú csókra. - Ha még öt percet maradsz tuti, hogy felviszlek valahogy - sóhajtottam.
- Ne kísérts!
- Most azért kell elmenned, hogy tudjak aludni. De pont azért nem tudok aludni, mert nem vagy ott velem.
- Tudom, Iker - ölelt még szorosabban. - Én is így vagyok vele. De holnap a meccs után talán el tudok szabadulni egy fél órára, akkor nem kell megint napokat várni. Majd üzenek valahogy.
- Minden rosszba beleviszel - csókoltam a nyakába elfojtott nevetéssel. - De nem bánom.
- Menned kell - mondta ki, amit mindketten szerettünk volna elkerülni. - Sok sikert! Vigyázz magadra! És aludj jól, amennyire ez lehetséges - mondta, minden mondat után egy csókkal ajándékozva meg, végül finoman lökött egyet rajtam, hogy menjek már.
- Jó éjt! - hajoltam le hozzá egy utolsó utáni csókra, aztán kénytelen kelletlen elengedtem a derekát és belöktem a hotel ajtaját.
Visszanéztem, még ott állt, úgyhogy intettem neki egy utolsót, mielőtt csatlakoztam volna a többiekhez a vacsorához.
Vacsora után a többiek még lent maradtak, én azonban csendben felmentem a szobámba, remélve, hogy ma könnyebben el tudok aludni. Hiányzott Sara. Azt hittem, ha kibírunk egymás nélkül két hetet, ez a négy nap viszonylag könnyű lesz, de tévedtem. Rá kellett jönnöm, hogy félig meddig viccesnek szánt mondatomban, miszerint egyre jobban szeret, azért hiányzok neki, több igazság volt, mint gondoltam volna. Hiányzott a mosolya, a nevetése, a gyönyörű, semmihez sem fogható zöld szemei, puha teste, ahogy az enyémhez simul éjszakánként. Az éjszakák voltak a legrosszabbak. Napközben még csak-csak el tudtam terelni a gondolataimat, muszáj volt koncentrálnom az edzéseken, a fiúk nem hagyták, hogy elkalandozzak. De este, a sötét szobában túl nagy és túl üres volt az ágy.
Reggel csak egy átmozgató edzésünk volt, a meccs előtti napon már nem kockáztattunk. Mosolyogva néztem a többieket, arcukon ugyanolyan izgatottság játszott, mint amit én is éreztem, mindenki várta már a családját.
Utolsóként léptem be a hotelbe, tudtam, hogy Sara még nem lesz itt. Néhányan már megérkeztek, Nando felváltva puszilgatta Norat és Leot, Cesc Daniellat üdvözölte szenvedélyesen, Alvaro pedig egyszerre ölelte Albat és Carlotat.
Kopogtak a szobám ajtaján, én pedig észveszejtő sebességgel pattantam fel. Hatalmas hévvel téptem fel az ajtót, de nem Sara állt előtte, hanem Sergio. A csalódottság valószínűleg kiült az arcomra, mivel felnevetett.
- Nem kéne ennyire örülni nekem. Már megyek is, csak át kell adnom a Mester üzenetét, miszerint nem alszik itt senki, nincs kivétel, holnap meccsünk lesz.
Sóhajtva bólintottam, gondoltam, hogy valami ilyesmire kell számítanom. Most, hogy itt volt a család, akaratlanul is megkörnyékeztük volna az edzőt, hogy hátha enged egy kicsit. Természetesen igaza volt, a mérkőzés előtti éjszakán semmi nem terelheti el a figyelmünket, de azért jó volt egy kicsit álmodozni.
- Hé - bökött a liftek felé, mire villámgyorsan megfordultam.
Sara közeledett a folyosón, de még nem vett észre, a táskájával babrált. Hátrasimította haját az arcából, de a mozdulat közepén megmerevedett, mikor megpillantott a folyosó közepén. Egy hosszú pillanatig csak néztük egymást, aztán kitártam felé a karom, ő pedig gyorsan megszüntette a közöttünk lévő pár métert. Boldogan fúrtam arcom selymes hajába, tüdőmet átjárta mámorító illata. A lehetetlennél is közelebb próbáltam húzni magamhoz, teste minden egyes pontját érezni akartam, ahogy hozzám simul.
- Te jó ég, nagyon hiányoztál - szorítottam ajkam a homlokára.
- Nem is tudod, mennyire - mormolta a bőrömbe.
Két kezem közé fogtam az arcát, szemem csak úgy falta tökéletes vonásait. Egy szűziesen lágy csókot nyomtam a szájára, de mikor másodjára is találkoztak ajkaink, már nem tudtam arra gondolni, hogy bárki megláthat minket. Fejemből elszállt az összes józan gondolat, csak az ajka maradt, ahogy az enyémhez simul, édes illata, bőre puhasága a tenyerem alatt.
Mosolyogva szakadtunk el egymástól, megfogtam a kezét és a szobámba húztam.
- Fáradt vagy? - öleltem át újra, mikor észrevettem a sötét árnyékokat a szeme alatt.
- Nem, minden rendben. Csak túl puha a párnám hozzád képest - kulcsolta át a nyakam. - Nem tudnál becsempészni valahogy ide ma éjszakára?
- Ez sajnos lehetetlen - nevettem el magam. - Itt leszel holnap?
- Persze. Ki nem hagynám.
Tudtam, hogy a Telecinco amúgy is ki fogja rendelni, de hangjából arra következtettem, hogy akkor is eljönne megnézni, ha nem kéne közvetítenie és ez jólesett. A támogatása és az önfeláldozása nélkül most nem lehetnék itt. Tudtam, hogy nem tudok annyi időt tölteni vele, amennyit megérdemel, de soha nem panaszkodott emiatt. Újra megcsókoltam, ezúttal hálásan, ő pedig egyből megérezte a különbséget.
- Éhes vagy? Ígértem neked egy éttermet...
- Tényleg kerestél egyet? - nevetett fel boldogan.
- Mondtam, hogy elviszlek, nem?
Fél óra múlva a lengyel étlapon próbáltam eligazodni, végül Sara - miután kedvesen kinevetett - lefordította nekem az angol szöveget, úgyhogy egy kissé körülményesen, de sikerült megrendelnünk az ebédet. Kérés nélkül beszélni kezdett az eddigi meccsekről, az elmúlt négy napjáról, mindenről, amiből kimaradtam, de neki fontos volt.
- Hogy van a nagyapád? - kérdeztem hirtelen, de azonnal meg is bántam.
Sóhajtott, elkapta rólam a tekintetét és szomorúan meredt a már félig üres tányérjára. Átnyúltam az asztalon és finoman végigsimítottam arccsontján.
- Sajnálom - suttogtam.
- Nem, nincs semmi baj - emelte fel a fejét. - Csak pont ma beszéltem anyával. Ha ilyen gyorsan romlik az állapota, nem biztos, hogy... - nem mondta ki, de tudtam, mire gondol.
Bármit megtettem volna, hogy enyhítsek egy kicsit a fájdalmán, de tudtam, hogy ez most nem lehetséges. Soha nem kellemes érzés szembenézni a halállal, főleg akkor nem, ha egy hozzánk közel álló emberrel történik meg a legrosszabb.
- Ne beszéljünk most erről - rázta meg a fejét. - Most ki akarom élvezni, hogy itt vagy velem.
- Gyere, menjünk le a kikötőhöz. Gyönyörű a város.
Egymást átölelve sétáltunk le a tengerhez, leültünk a rakparton és csendesen beszélgettünk. A tiszta, tengeri levegő itt még jobban érezhető volt, sirályok köröztek a fejünk felett, időről időre befutott vagy éppen elindult egy-egy hajó. Mosolyogva integettem Pepének, aki a családjával szintén a kikötőt választotta, aztán újra Sara felé fordultam.
- Halljam, hány srácnak kellett már átadnod az üzenetem?
- Ne akard tudni - nevette el magát, a szeme csillogott, élvezte a helyzetet. - Tíz után már nem számoltam.
Egyik kezem a dereka köré fontam, közelebb húztam magamhoz, a másikat a combjára simítottam és megcsókoltam.
- Féltékeny vagy? - kérdezte huncut mosollyal.
- Nem - mondtam őszintén. - Szerintem ők féltékenyek rám, hogy ilyen gyönyörű barátnőm van.
- Bolond vagy - hajtotta fejét a mellkasomra. - De szeretlek.
- Én is szeretlek - suttogtam a hajába. - A végtelenségig itt tudnék maradni, de ez lehetetlen - sóhajtottam, mikor ránéztem az órámra.
Túl gyorsan közeledett a vacsora időpontja, amit már újra a csapattal kellett töltenem. Sara megérezte a feszültséget a testemben mert elhúzódott és apró grimasszal felállt.
- Mennünk kell - mondta.
- Vagy el is rabolhatlak, felszállunk arra a hajóra - böktem az egyikre - és egy hónap múlva visszajönnénk.
- Nem fogod miattam kihagyni az EB-t. De bármikor elrabolhatsz - nyomott egy puszit az arcomra, mielőtt visszaindultunk volna.
A hotel előtt szembefordítottam magammal, átöleltem és homlokom az övének döntöttem.
- Ügyes legyél! - susogta. - Ha holnap nyertek, a többi meccs már meglesz.
- Jó lenne, ha ilyen egyszerű volna - nevettem fel halkan, aztán összeillesztettem ajkainkat egy hosszú csókra. - Ha még öt percet maradsz tuti, hogy felviszlek valahogy - sóhajtottam.
- Ne kísérts!
- Most azért kell elmenned, hogy tudjak aludni. De pont azért nem tudok aludni, mert nem vagy ott velem.
- Tudom, Iker - ölelt még szorosabban. - Én is így vagyok vele. De holnap a meccs után talán el tudok szabadulni egy fél órára, akkor nem kell megint napokat várni. Majd üzenek valahogy.
- Minden rosszba beleviszel - csókoltam a nyakába elfojtott nevetéssel. - De nem bánom.
- Menned kell - mondta ki, amit mindketten szerettünk volna elkerülni. - Sok sikert! Vigyázz magadra! És aludj jól, amennyire ez lehetséges - mondta, minden mondat után egy csókkal ajándékozva meg, végül finoman lökött egyet rajtam, hogy menjek már.
- Jó éjt! - hajoltam le hozzá egy utolsó utáni csókra, aztán kénytelen kelletlen elengedtem a derekát és belöktem a hotel ajtaját.
Visszanéztem, még ott állt, úgyhogy intettem neki egy utolsót, mielőtt csatlakoztam volna a többiekhez a vacsorához.
Szia!
VálaszTörlésElőször is gratulálok. Nem csodálom hogy külföldön is olvassák a történetedet, mert egyszerűen fantasztikusan írsz. Olyan jól át tudod adni a dolgokat. Nemcsak kész tényeket tudunk meg, hanem együtt sírunk, együtt nevetünk velük. Nem tudom ezt az érzést jól kifejezni.
A fejezetről pedig annyit,hogy megint nagyon tetszett és már nagyon vártam. Valahogy jobban szeretem a válogatottas részeket, talán azért,mert úgy szerettem meg a bandát. Az EB-t pedig már nagyon vártam. Jó lesz egy kicsit nosztalgiázni. Sergio pedig hozta a formáját mint mindig.
Csak így tovább :)
Puszi,
Fruzsi
Szia!
VálaszTörlésKöszönöm, tényleg. Jólesik, hogy ennyire szeretitek ezt a történetet és hogy ennyire pozitív dolgokat írtok mindig.
Én is imádom a válogatottas részeket írni, ez a csapat nálam az abszolut favorit, próbálom a lehető legtöbbször megemlíteni őket. Sese pedig... A történet elején még nem kedveltem annyira, de olvastam néhány vele kapcsolatos történetet, ott volt az EB és egyszerűen megszerettem. Az ő részeit írni a történetben nem nehéz, magam előtt látom a hülyeségeit, egyszerre idegesítő és imádnivaló.
Köszönöm, hogy írtál.
Csanna