60. fejezet

Sziasztok! Meghoztam az új részt, az EB döntővel. Remélem tetszeni fog és sikerült visszaadnom a hangulatát. Még egy fontos dolog, aztán hagylak titeket olvasni. A frissek egészen biztosan csak péntek-szombat-vasárnap fognak felkerülni, hétköznap csupán pár sorra van idő. Megpróbálok minden héten új részt hozni, ha mégsem tudok, írok a chatbe. És most jó olvasást, remélem tetszeni fog :)

Puszi

Csanna

2012 július

Az elmúlt négy nap a felkészülésről szólt, testben és lélekben egyaránt. A motivációnkkal nem volt baj, nagyon szerettünk volna nyerni. Örültünk, hogy Olaszországot kaptuk ellenfelünknek, a csoportkör meccséből sok tapasztalatot gyűjtöttünk össze, tudtuk, hogy nagyjából mire kell számítanunk.

SMS-t jelzett a telefonom, Sara írt, hogy leszállt a gépe. Betartottam, amit mondtam, nem hívtam - bár néha szinte lehetetlen volt ellenállni. Valószínűleg tudta, hogy szükségem van arra, hogy tudjam, minden rendben van vele, minden nap üzent. Tudtam, hogy esélyem sem lesz elkapni még a meccs előtt, minden percünk be volt táblázva. Most hogy tudtam, újra itt van, még égetőbb volt a vágy, hogy lássam. Át akartam ölelni, megkérdezni, hogy van, elmondani neki, hogy bármikor segítek. De erre csak a döntő után lesz lehetőség. A melegítés során csak egyszer találkozott a tekintetünk, kérdő pillantásomra megnyugtató mosollyal válaszolt. Egyelőre be kellett érnem ennyivel.

Az öltözőben egyre kézelfoghatóbbá vált a feszültség, már csak percek voltak hátra a kezdésig. Volt, aki még most is zenét hallgatott, más némán meredt maga elé, néhányan pedig az utolsó alkalmat is kihasználták a melegítésre. Ez volta legidegtépőbb, a holtidő, mikor annyit kellett tennünk, hogy várunk.

- Menjünk már! - pattant fel Sese. - Nem bírok tovább itt ülni.

Egyetértően álltunk fel, a kijárónál vártuk meg, míg megérkeznek a bírók és az olaszok.

- Ügyesen - kaptam meg Sergiotól a szokásos puszit, aztán elfoglaltam helyen a sor elején és kiléptem a pályára.

A lelátók szinte felrobbantak, mindkét szurkolótábor egyszerre kezdte el éltetni a saját csapatát. Felsorakoztunk a himnuszokhoz, átöleltük egymást. Mindig feszült pillanatok voltak a kezdés előtti utolsó percek, de most, hogy ekkora volt a tét, az izgalom megsokszorozódott.

Mindenki elfoglalta a helyét, a bíró a sípjába fújt. Elkezdődött. Abban a pillanatban elszállt minden idegességem, csak a játékra koncentráltam. A közönség hangjai is megváltoztak. Mi kezdtük a meccset, így a szurkolóink rögtön az első labdaérintést tapssal jutalmazták, míg az azzuri drukkerek fütyülni kezdtek.

Egyértelműen miénk volt a meccs első pár perce. Ahogy kezdtünk belemelegedni, úgy váltunk egyre magabiztosabbá, egyre közelebb és közelebb kerültünk az olasz kapuhoz, de még nagyon az elején jártunk.

Figyeltem, ahogy Andrés szépen kiugratta Cesc-t, aki könnyedén futotta le védőjét.

- Add be középre! - kiabáltam, hiába tudtam, hogy a zajban nem hallja a hangomat.

Azt tette, amit mondtam, beívelte a labdát, pontosan az érkező David fejére, aki nem tévesztette el a célt és a kapuba fejelt.

Boldogan öklöztem a levegőbe, hiszen alig egy negyed óra elteltével sikerült minimális előnyre szert tennünk. Természetesen messze volt még a vége, de mosolyogva néztem, ahogy a többiek az apró csatárt éltetik.

A vezető gól kissé megváltoztatta a játék képét, az ellenfelünk minél hamarabb szerette volna ledolgozni a hátrányát, szöglet után szöglet következett, folyamatos nyomást gyakoroltak a kapunkra. Aztán lassan kezdtek tisztázódni az erőviszonyok, mindkét csapat lenyugodott és higgadtan próbáltunk játszani. Az első félidő közepén jártunk, mikor az olaszok egyik játékosa, Chiellini megsérült, nem tudta folytatni a játékot. Nem tervezett csere volt ez náluk, de túl kellett lépni rajta, ugyanúgy hajtani, mint addig.

Jó meccs volt, tudtuk játszani azt, amit szerettünk, ezúttal nem érhetett minket az a vád, hogy unalmasak vagyunk. Nem nagyon beszéltünk erről az öltözőben, de a tény, hogy a világ kritizálja a tici-tacát, csak plusz motivációt jelentett. Mindenkinek be akartuk bizonyítani, hogy ez a játékstílus igenis élvezetes és hatékony.

Egy hátraadott labdát íveltem előre, ami rövidesen Xavihoz került. Láttam, ahogy Jordi elindul, elképesztő sebességgel, az olaszok védők képtelenek voltak lekövetni ezt a sebességváltást. Xavi is észlelte, tökéletes passzát követően Jordi ellőtte Gigi mellett a labdát és a különbség már két gól volt. A lelátó valósággal felrobbant, a közönség és mi is talán ekkor kezdtük el igazán hinni, hogy ez meglehet. Egy gól még behozható, elég egy apró figyelmetlenség, de kettőt lőni egy olyan védelem ellen, amely Sesét, Gerardot, Álvarot vagy az éppen ünneplő Jordit tudhatja a soraiban, már nehezebb feladat.

Minden piros mezes széles vigyorral vonult be az öltözőbe, míg az olaszok döbbenten és szomorúan hagyták el a pályát. Senki nem számított rá, hogy már egy félidőt követően viszonylag nagy előnyben lesz az egyik csapat.

- Erről beszéltem, emberek! Hinni kell és minden lehetséges! Most úgy játszotok, ahogy azt elvárom tőletek - dicsért minket a Mester.

A második félidőre is elszántan vonultunk ki, tudtuk hogy az eredménytől függetlenül nem bízhatjuk el magunkat még hátra van legalább negyvenöt perc, még sok minden történhet. Ráadásul a másik oldalon csere történt, Di Natale futott ki az öltözőből. Szerintem mindannyiunk fejében végigfutott az általa szerzett gól a csoportkör meccsén, tudtuk, hogy erősödött a csapat a pályára lépésével. Rögtön egy helyzettel indított, de fejese ha kicsivel is, elkerülte a kaput.

Ez a játékrész is ugyanolyan lendületesen kezdődött, mint ahogy a másik befejeződött. Egyaránt volt lehetőségünk nekünk és az olaszoknak is, Di Natale érkezése egyértelműen színt vitt a játékukba.

Aztán a félidő fele előtt valamivel megtörtént az, amire senki nem számított. Motta lesérült, nem tudta folytatni a döntőt. Mivel pár perccel ezelőtt megtörtént a harmadik csere is a másik oldalon, az olaszok tizen maradtak a pályán. Mi is döbbentek voltunk, de az ellenfél játékosainak arcán eluralkodott a kétségbeesés. Még hátra van jó néhány perc és egyel kevesebben vannak. Ezek után az azzurik inkább a védekezésre koncentráltak, mi pedig kicsit visszavettünk a tempóból.

Voltak még helyzeteink, de az állás csak az utolsó tíz percben változott. Xavi ügyesen lefülelt egy átadást, a frissen pályára lépő Nando pedig köszönte szépen a labdát és ügyesen lőtt Buffon mellett a hálóba. A szőke csatár a rá annyira jellemző mozdulattal ugrott a levegőbe, így ünnepelte az újabb találatot.

Innentől kezdve egy új célért is küzdött a  csapat. Ha Nando lő még egy gólt, ő lesz a torna gólkirálya. Annyi kritikát kapott az utóbbi időben, annyi mindenen kellett keresztülmennie, ennyit minimum megérdemelt. Úgyhogy a srácok minden lehetőséget megragadtak, hogy helyzetbe tudjuk hozni a Kölyköt. Két perc volt még hátra hivatalosan, mikor végül sikerült egy tökéletes labdát adni neki. Arra azonban senki nem számított, hogy Fernando inkább lepasszolja a labdát a még nagyobb helyzetben lévő Juanitonak. 4-0. Soha ilyen különbségű döntő nem volt még. A közönség már állva ünnepelt, mindenki a végét várta, de még hátra volt a hosszabbítás.

Láttam, ahogy az olaszok teljesen összetörtek, már csak arra vártak, hogy vége legyen. Átérezni nem tudtam a fájdalmukat, de sajnáltam őket.

- Hé! - kiáltottam oda az oldalbírónak hirtelen. - Hé! Tiszteljük meg az ellenfelet! Tiszteljük meg Olaszországot! Már 4-0!

Mire kimondtam, a bíró lefújta a meccset. Megnyertük. Egyetlen mozdulattal levettem a kesztyűmet és rohantam ünnepelni a többiekhez.

- San Ikeeer! - ölelt át Xavi nevetve, aztán együtt csatlakoztunk a társainkhoz. A Campeones ismerős ritmusára ugráltunk, önfeledten nevetve. Hihetetlen volt, hogy meg tudtuk csinálni, megvédtük a címünket, ráadásul a "triplázás" is sikerült: EB, VB, EB. És akkor még ott volt a számtalan másik rekord, amelyet egyénileg és csapatszinten is megdöntöttünk, de ezek mind eltörpültek a tény mellett, hogy újra felülhettünk Európa trónjára.

A csapat legtöbb tagjának a családja a helyszínen tekintette meg a mérkőzést, úgyhogy a pályát lassan ellepték a gyerekek és barátnők. Láttam, ahogy Albát kézről-kére adják, míg végül eljutott az apjáig, Nora és Leo boldogan játszottak a labdával, miközben Olalla Nandonak gratulált, Daniela Sesét ölelte át.... Mindenki a családjával ünnepelt, úgyhogy én is Sara keresésére indultam. A pálya szélén állt, éppen a Mesterrel készített interjút. Türelmetlenül vártam, hogy végezzenek, nagyon szerettem volna már a közelemben tudni. Végül del Bosque válaszolt az utolsó kérdésre is, mire határozott léptekkel indultam meg felé. Mikor észrevett, széles mosoly ömlött szét az arcán, kitárta a karjait, mire szorosan átöleltem és magamhoz vontam. Éreztem, ahogy ajkai az arcomat érintik, egyszer, kétszer, sokszor, miközben összetéveszthetetlen illata az orromba kúszott.

- Nagyon-nagyon büszke vagyok rád - suttogta, hogy csak én halljam.

Szavai hallatán szívverésem megsokszorozódott, a szemeiben csillogó érzésektől gyomrom a felére zsugorodott. Két kezem közé fogtam az arcát, csak úgy faltam minden apró vonását.

- Hogy vagy? - kérdeztem kissé elkomolyodva.

- Jobban - húzódott közelebb hozzám. - Sokkal jobban.

Egy hosszú puszit nyomtam homlokára, aztán ideiglenesen elbúcsúztam tőle, következett a díjátadás. Vegyes érzelmekkel figyeltem, ahogy az olaszok átveszik az ezüst érmet, lehorgasztott vállakkal várták, hogy sor kerüljön rájuk, aztán abban a pillanatban, mikor elhagyták az emelvényt, csalódott, dühös mozdulattal már meg is szabadultak tőle. Csüggedten, a fűben ülve figyelték, ahogy mi vonulunk fel a lépcsőkön. Egészen más volt a hangulatunk - természetesen. A többiek egymás nyakába ugrálva várták, hogy én is sorra kerüljek és átvehessük a serleget. Kezet fogtam a spanyol herceggel, Platinivel és még sok más fontos személlyel, aztán felléptem a dobogóra és átvettem a nemzeti szalagokkal díszített kupát. Megcsókoltam és a magasba emeltem, újra megtapasztalva azt a bizonyos érzést, amely egyszerre volt hihetetlen, fantasztikus és megható. Záporoztak ránk az ezüst színű konfettik, a tűzijátékok színesre festették az eget, miközben lassan mindenki levonult a pályára, elkészültek a fotók, majd elindultunk, hogy megmutassuk a serleget mindenkinek, aki támogatott minket ma és az egész torna során.

Végül visszaértünk középre, a családainkhoz. Eddig három ilyen ünneplést éltünk át, mindegyik más volt, mindegyik a maga nemében volt tökéletes. 2008-ban még fiatalok voltunk, fogalmunk sem volt, mit indítottunk el. Két évvel később egy egész ország álmát váltottuk valóra, most pedig újra Európa csúcsára értünk. Tudtuk, hogy mekkora felelősséggel jár ez, megfontoltabbak lettünk.

Ha valaki azt mondja nekem négy éve, hogy 2012-ben kétszeres Európa-bajnok és stagnáló világbajnok csaptunk lesz, nem hiszek neki. A spanyol nemzeti futball évekig szenvedett, a kiváló kluberedmények mellé hiányzott a válogatott jó szereplése. Négy évvel ezelőtt sikerült megtörnünk a rossz sorozatot. Nem tudjuk, meddig fog ez még tartani, mikor jön egy új, fiatal, ütőképes csapat, aki átveszi a helyünket, de jelenleg nem is foglalkoztunk ezzel. Most csak ünnepeltünk, kiélveztük, hogy újabb sikerrel gazdagítottuk Spanyolországot, újra átélhetjük mindazt, ami ezzel jár.

- Iker, interjú! - integetett a sajtósunk, mire mosolyogva indultam el Sara irányába.

A tekintetünk találkozott egy pillanatra, szeméből egyetlen kérdést tudtam kiolvasni. Tudtam, mire kíváncsi. Mikor odaértem hozzá, megöleltem, de ezúttal hajlandó voltam válaszolni a kérdéseire anélkül, hogy megcsókoltam volna. Nem minta nem lett volna hatalmas a kísértés. De két éve az egy spontán dolog volt, nem terveztem előre. Az neki szólt, a körülötte lévő médiafelhajtással egyikünk sem számolt. És ha most megcsókoltam volna, az valahogy elrontotta volna azt a pillanatot. Mert ez nyilván egy előre kigondolt csók lett volna, egészen más, mint az akkori. És volt még más is. A sajtó nagyon rászállt Sarára, minden apró hibáját elővették, nem akartam, hogy még inkább előtérbe kerüljön. Ha most megcsókolom, nem úgy lett volna feltüntetve a holnapi újságokon, mint Sara Carbonero, hanem mint Iker Casillas barátnője és ez nem hiányzott senkinek.

Az utolsó kérdés után újra felé hajoltam, mire a körülöttünk álló emberek füttyögni kezdtek.

- Gyerünk, most tedd meg!

- Csókold meg! - kiabálták be többen is, de csalódniuk kellett.

Szorosan megöleltem, puszit nyomtam az arcára, de nem terveztem többet, legalábbis a nyilvánosság előtt nem. Éreztem, ahogy ajkaival hálásan megérinti a nyakam, innen tudtam, hogy ez volt a helyes döntés.

Az interjúk után bevonultunk az öltözőbe, ott folytattuk. Félmeztelenül locsoltuk egymásra a pezsgőt, fotózkodtunk, miközben folyamatosan énekeltük az ismerős sorokat. Érkeztek a különféle VIP vendégek, mindenki gratulálni akart. Pár óra múlva kicsit csökkent a tömeg, ekkor újra előtérbe került a család. Az öltöző megtelt kacagó gyerekekkel, akik élvezték a körülöttük lévő felhajtást, bár még nem sokat fogtak fel belőle.

- Hol van Sara? - kérdezte hirtelen Olalla.

- Dolgozik - húztam el kissé a számat.

Persze tudtam, hogy amint el tud szabadulni, ő is jönni fog, addig is csatlakoztam az "agglegényekhez". Bőven elmúlt már éjfél, de nekünk eszünkben se jutott, hogy talán menni kéne. Kiélveztük minden pillanatát az éjszakának, nem tudtuk, lesz-e még alkalmunk így ünnepelni.

Aztán egyszer csak belibbent Sara az ajtón, én pedig nem foglalkozva azzal, hogy több csapattársam is minket néz, felkaptam és végre megcsókoltam. Ajkai ismerős íze megrészegített, hirtelen azt is elfelejtettem, hogy nem csak ketten vagyunk a helyiségben. Csókunkban benne volt a győzelem öröme, az elmúlt hetek hiánya és a tudat, hogy a nyár további részében csakis egymásra figyelünk.

Nevetve vált el tőlem, ekkor újra beférkőzött az agyamba a környezetünk zaja, a többiek poénjai és beszólásai.

- Hiányoztál - döntöttem homlokom az övének.

- Te is nekem - simított végig az arcomon. - De ezért megérte - mutatott végig az öltözőn.

Mosolyogva az ölembe húztam és a világért sem engedtem volna ki a karjaimból. Sajnos nem maradhatott sokáig, a Telecinco stábja már várt rá, úgyhogy pár perc múlva elbúcsúztunk egymástól tudva, holnap az ünneplésen újra találkozunk.

- Emberek, mennünk kell - szólalt meg hirtelen del Bosque. - Szeretnék már bezárni a stadiont.

Kissé szomorúan hagytuk el sikerünk helyszínét, de a buszon tovább folytatódott a féktelen ünneplés. Biztos voltam benne, hogy semmit nem fogunk aludni...

×××

A tér tömve volt emberekkel, egy gombostűt sem lehetett volna leejteni. Mindenki látni akart minket, mindenki része akart lenni az ünneplésnek.  Ezúttal is Pepe vitte a showt, ő mutatott be mindenkit a közönségnek. Ő sem volt már józan, a többiek kezében pedig szinte kivétel nélkül pohár volt. Az emberek minden pillanatát élvezték a műsornak, egymást követték a koncertek és a beszédek.
Hirtelen rezegni kezdett a telefon a zsebemben, mire kíváncsian vettem elő, fogalmam sem volt, ki keres ilyenkor. SMS volt, Sarától:

"Ha megtalálsz a tömegben megkapod a csókot, amit annyira hiányoltak az emberek :)"
Felnevettem, mikor elolvastam az üzenetét, természetesen azonnal keresni kezdtem. A baj csak az volt, hogy fogalmam sem volt, hol vannak a tévések, úgyhogy összeráncolt szemöldökkel próbáltam kivenni az alakokat. Újra írt:
"Rossz irányban keresgélsz. Várj, segítek: pirosban vagyok!"
Mosolyogva ráztam meg a fejem, tudtam, hogy élvezi. A tömeg nagy része piros ruhát viselt, úgyhogy ezzel nem jutottam előrébb. Kezemmel árnyékoltam, hogy a tűző nap ne vakítson, ezúttal legalább már tudtam, hogy a tömeg melyik részén kell keresnem. Végül megtaláltam, az egyik emelvény korlátjánál állt.
"Megvagy :) Gondolhattam volna, hogy a legszebb piros ruhásat kell keresni..."
Tényleg gyönyörű volt a térd felett érő ruhájában, kiengedett hajával. Sajnáltam, hogy ezúttal nem a színpad háta mögött kaptak helyet, így csak az esti vacsorán lehettünk együtt.
Mosolyogva integetett, aztán csókot dobott felém, mire elnevettem magam. Ezek után a kelleténél többször tévedt tekintetem az irányába, amin mindketten kitűnően szórakoztunk.
Ebben a évben megváltozott Pepe bemutatásának a sorrendje, engem hagyott utoljára. Meg kell hagyni, hogy nagyon kitett magáért, mindenki imádta a csapat mókamesterét. A tömeg befejezte Jesús ünneplését, Pepe pedig felém fordult.
- Az egyessel... - kezdte, de nem hagyták, hogy befejezze.
A nevemet kezdték el skandálni, folyamatosan, nem hagyták abba. Zavarba jöttem, félszeg mosollyal köszöntem meg nekik.
- Az élő legenda. Az ember, aki legtöbbször viselte ezt a mezt. Mindent megnyert. A végsőkig elmenne ezért a csapatért és példát mutat mindenkinek, nem csak mint játékos, hanem mint ember is. Boldog vagyok, hogy hét éven keresztül együtt szerepelhetek vele és csak annyit mondhatok, hogy még mindig tudok tanulni tőled, Iker! Szeretlek... és megérdemled mindezt.  Az egyessel Iker...
- Casillas! - ordította a tömeg, én pedig egy ölelés kíséretében átvettem a mikrofont, hogy mondjak pár szót, ők azonban máshogy gondolták. - Aranylabda! - kezdték el skandálni, mire zavartan a hajamba túrtam.
- Jó estét mindenkinek! - kezdtem el végül. - Köszönöm Pepének ezt a bemutatást. Hát, őszintén köszönöm. Nekem ez egy díj, egy megtiszteltetés, hogy a kapitánya lehetek ennek a válogatottnak, ahol nem csak kiváló játékosok, de kiváló személyiségek is vannak. Nekem ez a legnagyobb megtiszteltetés, hogy itt lehetek veletek, és hogy örömet tudok szerezni nektek azzal, hogy megnyertük az Európa-bajnokságot. Szerencsések vagyunk, hogy két Európa-bajnokságot és egy világbajnokságot nyerünk az elmúlt négy évben, ez mind nektek szól és remélem, hogy kiélvezitek. Szóval, köszönöm, hogy itt vagytok, ez értetek van.
Visszaadtam a mikrofont Pepének és újra elfoglaltam a helyem Nando mellett. Mosolyogva hallgattam, ahogy a Mesterről hablatyol, majd átadta a szót Sesének, akit ma este az emberek újrakereszteltek, Sergio "Panenka" Ramosnak.
Egy óra múlva megköszöntük mindenkinek, hogy eljöttek, majd elindultunk az étterembe, ahol már csak a legközelebbi családtagok jelentek meg. Természetesen átalakították számunkra, fontos szerepet kapott a bárpult és a tánctér, amit már el is foglalt a ma igencsak sokat ivó Xabi és a rajta röhögő Alvaro.
Sara kicsit később érkezett, de mikor megláttam, elakadt a lélegzetem. Amúgy is rövid ruháját még rövidebbre cserélte, szabása szabadon hagyta vállait. Átvágtam a tömegen és elbűvölve néztem végig rajta.
- Gyönyörű vagy - csókoltam meg lágyan.
Még ennyi idő után is zavarba tudott jönni egy bóktól, arcát pirulva fúrta mellkasomba.
- Gyere! - húztam magam után, elfoglalva egy csendesebb sarkot. - Kérsz inni valamit?
- Majd később - rázta a fejét.
Nem tudtunk betelni egymással, gyakran megcsókoltam, a kezét fogtam vagy az ölembe húztam, de egy másodpercre sem engedtem el. Nem ez volt a megfelelő alkalom, hogy beszéljünk dolgokról, amiket nem lehet megkerülni, mint például a nagyapja vagy az esküvő. Arra is sor fog kerülni, de majd később. Most másnak volt itt az ideje, most kiélveztük, hogy újra egymással lehetünk.
Már bőven hajnalodott, mikor úgy döntöttünk, itt az ideje hazamenni. Mindenkitől elköszöntünk, aztán hívtam egy taxit, ami elvitt minket.
Fantasztikus érzés volt belépni az ismerős előszobába. Bár Doce még anyáéknál volt, így hiányzott a szokásos heves üdvözlés, de így is jó volt hazatérni. Ahhoz is fáradtak voltunk, hogy lezuhanyozzunk, úgy ahogy voltunk, ruhában dőltünk be az ágyba. Pár másodperc múlva pedig már aludtunk is, tudva, hogy a következő hetekben csak egymásra fogunk figyelni.