74. fejezet

Sziasztok! 

Szerintem már a képből rájöttetek, hogy miről fog szólni ez a fejezet, mondtam a múltkor, hogy nem szeretném sokáig húzni :) Nagyon sokat gondolkodtam, hogyan kéne megírni, hiszen ez az egész nagyon személyes dolog, ugyanakkor mióta megtudtam, hogy gyerekük lesz erre a fejezetre vártam. Megpróbáltam megkeresni az arany középutat, nem tudom, mennyire sikerült, ezt majd ti eldöntitek. Mindenesetre én imádtam írni, nem is nagyon akartam abbahagyni, de muszáj a KRESZ-re is tanulnom, mert a műszaki rész bárhogy is szeretném, nem megy be a fejembe magától :) 

Remélem tetszeni fog és szorítsatok nekem kedden ;)

Puszi,

Csanna

2014 január

Eljött és eltelt a karácsony, majd a szilveszter is, mi pedig minden nap egyre jobban vártunk már a fiunk érkezését. Lezajlott az utolsó vizsgálat is, az orvos újra megnyugtatott minket, hogy minden rendben van és Sara már "mindenórás", azaz bármikor megszülethet a baba. A nevét még mindig nem döntöttük el, öt alternatíva maradt, majd ezek közül választjuk ki a legjobban hozzáillőt.

Valami romantikus film ment a TV-ben, de mi inkább aludtunk, mint néztük.

- Tudod, mi jutott eszembe? - kérdezte Sara álmosan.

- Hmm? - motyogtam.

- Szerinted mit fog szólni a két kutya, ha hazajövünk egy apró emberrel, aki nem tud velünk játszani, ráadásul a mi figyelmünket is elvonja róluk?

Halkan felnevettem, miközben tekintetem a kutyákra siklott. Tökéletes ellentétek voltak. Doce, a jólnevelt, fegyelmezett, aki leste minden kérésünket és Uno, az izgága, rakoncátlan, aki mindig azt kereste, mit kéne szétszedni és mindig teljes sebességgel közlekedett.

- Docevel nem lesz baj, Uno pedig... őt egy ideig még lefoglalja a karácsonyi dekoráció és a karácsonyfa megsemmisítése és mire vége az ünnepeknek, már meg is szokta a babát - öleltem magamhoz szorosabban.

- Remélem igazad lesz - fúrta arcát a nyakamba, hogy elfojtson egy ásítást.

- Gyere, aludjunk - mondtam nevetve, ő pedig tiltakozás nélkül indult a hálószobánk felé.

Pocakja miatt már csak úgy tudtunk aludni, ha hátát a mellkasomnak vetette, de ez a póz is tökéletesen megfelelt, hiszen kezem a hasára simítva biztonságban tudtam mindkettejüket.

- Jó éjt - mormoltam a hajába, de választ már nem kaptam, mert Sara valószínűleg abban a pillanatban elaludt, ahogy feje a párnához ért.

- Iker! - hallottam valahonnan messziről Sara hangját. - Iker!

- Hmm? - morogtam álmosan.

- Kelj fel! - mondta, hangja alapján teljesen éber volt.

- Miért? - nyitottam ki résnyire a szemeimet, döbbenten konstatáltam, hogy még sötét van kint. - Baj van? - kérdeztem, hirtelen minden álom kiment a szememből.

- Azt hiszem, itt az idő - suttogta kezét a hasára simítva.

Mikor szavai eljutottak az agyamig, kipattantam az ágyból, az első kezembe akadó ruhadarabokat magamra kaptam, aztán aggódva néztem Sarára.

- Jól vagy? Ne hívjak orvost? Ülj le, míg kiállok a kocsival, egy perc és itt vagyok érted.

- Minden oké, csak... csak siessünk - mondta halkan, hangja tele volt sürgetéssel, én pedig kiviharzottam az ajtón, lerohantam a földszintre és szinte kitéptem a garázs ajtaját a helyéről. Kínzó lassúsággal telt el az a pár másodperc, míg az automata kapu felemelkedett, türelmetlenül doboltam a kormányon, aztán amilyen gyorsan csak tudtam, kiálltam a hídra.

Visszasiettem a házba, felsegítettem Sarára a kabátot, majd felkaptam a sarokban heverő táskát az összekészített cuccokkal és alig tíz perccel azután, hogy Sara felkeltett már úton voltunk.

Aggódó pillantásokat vetettem Sarára, miközben a megengedettnél jóval nagyobb sebességgel hajtottam végig az utakon, szerencsére a korai órán még alig volt forgalom. A kórház ajtajához eső legközelebbi parkolóban álltam meg, hogy a lehető legkevesebbet kelljen sétálnia. Szerencsére gyorsan felvették Sarát, egy nővér felkísért minket az előkészítő szobába, pár perccel később pedig befutott az orvos.

- Császármetszést beszéltünk meg, ugye?

Napokig fűztem Sarát, hogy ezt a módot válassza, míg végül beadta a derekát. Szerettem volna a lehető legtöbb fájdalomtól megkímélni és elkerülni a lehetséges komplikációkat. 

- Mikor vacsorázott? - kérdezte a doktor.

- Olyan fél 7 körül - pillantott rám megerősítést várva, mire bólintottam.

- Akkor még várnunk kell egy kicsit a műtéttel, addig is elvégezzük a szükséges vizsgálatokat, nem kell nagy dologra gondolni, vérvétel, EKG, meg ilyesmi - mosolygott nyugtatóan. - Tud járni vagy hozzak egy tolószéket.

- Nem, nem, menni fog - mondta Sara azonnal, én pedig akaratlanul is elmosolyodtam. 

A következő órák azzal teltek, hogy egyik vizsgálóból a másikba mentünk, közben pedig figyeltük, hogy a fájások milyen gyakran követik egymást. Bár a császármetszéshez ez nem volt fontos, de szerettük volna elkerülni, hogy túl sokáig várjunk és esetleg magától induljon be a szülés.

Végül visszaértünk a szobába, ahol kaptunk pár percet kettesben.

- Bent leszel? - kérdezte a kezemet szorongatva.

- Nehogy azt hidd, hogy egy másodpercre is elengedlek - suttogtam mosolyogva, majd közelebb hajolva hozzá lágyan megcsókoltam.

Mikor hallottam, hogy nyílik mögöttem az ajtó, elhúzódtam és megnyugtatóan mosolyogtam rá, miközben belül engem is majd' szétvetett az idegesség.

- Egy időre el kell rabolnom Sarát, hogy előkészítsük a műtéthez és ha bent szeretne lenni, Önnek is be kell öltöznie - mondta az orvos, úgyhogy kénytelen voltam kihúzni kezemet a Saráéból és követni az ápolónőt. Egy kicsi, csempézett falú helyiségbe vezetett, ahol valami fertőtlenítővel kellett megmosnom a karom, valamint kaptam steril ruhákat, amiket fel kellett lennem, hogy bemehessek a műtőbe. 

Mikor végre visszaengedtek, Sara már megkapta az érzéstelenítőt, úgyhogy deréktól lefelé semmit nem érzett. A fejéhez léptem és újra összekulcsoltam ujjainkat, nyugtatóan köröztem a kézfején. Tekintetem a falon lévő órára esett és megdöbbentem: már majdnem két óra volt. Hihetetlen, hogy már több, mint hat órája itt vagyunk. Az események teljesen összefolytak, az idő egy behatárolhatatlan tényezővé vált számomra. 

Egyre többen lettünk a szobában, végül megérkezett Sara orvosa és elkezdődött. Nem láthattunk semmit a nagy elválasztó vászon miatt, de pár szóból nagyjából tudtuk, hogy hol tartanak. Elmerültünk egymás tekintetében, folyamatosan simogattam kézfejét, arcát, haját, miközben halk szavakat mormoltam a fülébe. 

Érezhető volt, hogy az orvosok egyre izgatottabbá váltak, úgyhogy tudtam, mindjárt elérkezik a perc, amire annyira vártunk már. Tekintetem összetalálkozott egy nővérével, aki már ott állt szorosan a doktor mögött, hogy elvehesse a babát és rám mosolygott.

- És itt is van - hallottam meg az orvos hangját, a következő pillanatban pedig felsírt a fiunk.

Úgy éreztem, megfulladok az érzelmeim tengerében. Éreztem, ahogy könnyek csorognak végig az arcomon, hallottam, ahogy a gyerekorvos egyből vizsgálni kezdi, láttam, ahogy a Sara arcán végigfutó érzelmek összhangban vannak az enyémmel, aztán hirtelen már csak azt fogtam fel, hogy egy nővér odaint magához, én pedig életemben először láthattam a fiamat. 

Tökéletes. Ez a szó visszhangzott a fejemben, miközben csak úgy faltam apró teste minden porcikáját. Már nem sírt, hatalmas szemei kíváncsian meredtek a világra, miközben rengetegen sürögtek körülötte, elvágták a köldökzsinórt, megmérték, megvizsgálták, kicsit megtisztították, aztán bebugyolálták egy puha pólyába és a következő pillanatban már a kezemben volt. 

Leírhatatlan érzés volt. Számtalanszor elképzeltem már, hogy milyen lesz a karjaimban tartani, milyen lesz, ahogy tekintetünk először találkozik, ahogy bőre az enyémhez ér, de a valóság mindent felülírt. Sara felé fordultam, aki annak ellenére, hogy az orvos külön megkérte, ne mozgassa a fejét, kíváncsian pillantott felénk. 

- Odavihetem? - kérdeztem az egyik ápolótól, aki beleegyezően bólintott.

Sara fejéhez léptem és leguggolva hozzá úgy tartottam a gyerekünket, hogy nagyobb mozgás nélkül ő is megérinthesse. Szemeit elfutották a könnyek, gyönyörű arca ragyogott a boldogságtól, ahogy megpillantotta. 

- Martín - suttogta, mire elmosolyodtam.

Ez a név volt a kedvencem a kezdetek óta és mikor megláttam, nekem is egyből ez ugrott be. 

- Annyira tökéletes - simított végig az arcán.

A műtét még legalább fél órán át tartott, addig Martín az én karjaimban aludt. Végül Sarát kitolták és egy megfigyelő szobában helyezték el. 

- Most már megfoghatom? - kérdezte, hangja tele volt várakozással.

- Természetesen - mondta az orvos mosolyogva.

Elmondta, hogy mire figyeljek Saránál, aztán magunkra hagyott minket és végre először együtt lehettünk hárman, igazi családként. Martínt finoman Sara mellkasára fektettem, aki ösztönös mozdulattal tartotta, arcán a szeretet és az ámulat csodás keveréke tükröződött. Odahúztam egy széket az ágy mellé és elbűvölve figyeltem őket.

Család. Mindig is erről álmodtam. Négy évvel ezelőtt megtaláltam a számomra tökéletes társat Sara személyében, akiért bármit megtettem volna, most pedig megkaptam tőle a létező legjobb ajándékot. Ahogy rájuk pillantottam, úgy éreztem, egyszerűen már nem fér belém több szeretet. 

Sara mosolyogva pillantott rám, szemei olvadt smaragdként csillogtak. Hozzá hajoltam és egy hosszú puszit nyomtam az arcára.

- Szeretlek - suttogta.

- Én is szeretlek, Kicsim! - mondtam lágyan.

- Soha nem álmodtam arról, hogy ez ilyen fantasztikus érzés lehet. 

Nem kellett megszólalnunk, hogy tudjuk, mit érez a másik. Az olyan közhelyes kifejezések, mint a "földöntúli boldogság" és a "büszke családfő" most mind értelmet nyert számomra. 

- Hogy vagy? Iszol valamit? Kérjek neked fájdalomcsillapítót? Szólj, ha szeretnél valamit - mondtam halkan, észben tartva az orvos kérését.

- Ne aggódj miattam - simított végig az arcomon. - Egy kicsit fáj, de...

- Szólok egy nővérnek, hogy adjon be valamit - ugrottam fel, nem engedve, hogy befejezze.

- Iker, nem kell - suttogta tiltakozva, hogy ne ébressze fel Martínt.

- Az orvos mondta, hogy nem lesz kellemes a következő néhány óra, én viszont szeretném, ha minél jobban ki tudnád élvezni, az első órákat a fiaddal - próbáltam meggyőzni és kiléptem a folyosóra, hogy intsek egy épp arra járó nővérnek. - Kérhetnék egy fájdalomcsillapítót?

- Természetesen - mondta, aztán pár perc múlva visszatért és Sara ellenkezését figyelmen kívül hagyva az infúziós tasakba injekciózta a gyógyszert. - Szóljon, ha kell az újabb adag - kacsintott rám, mire Sara látványosan elhúzta a száját.

- Kettő az egy ellen, ez így nem ér!

- Csak a legjobbat szeretném neked - ültem le újra mellé és puszit leheltem ajkaira.

A következő pillanatban Martín megmozdult és sírni kezdett, mire egy pillanatra mindketten megmerevedtünk, aztán Sara elmosolyodott.

- Ha abból indulunk ki, hogy úgy néz ki, mint az apukája, akkor biztosan éhes - nézett rám.

- Szerintem inkább rád hasonlít - nevettem el magam. - Legalábbis ha van egy kis szerencséje, akkor így van.

Megforgatta a szemeit, aztán segítségkérően rám pillantott.

- Segítesz felülni? - kérte.

Amennyire tudtam, ülő helyzetbe emeltem az ágyat, aztán karom Sara háta mögé csúsztatva segítettem neki elhelyezkedni. Az ajkába harapott, fájdalmas grimaszából kitaláltam, hogy nem ez élete legkellemesebb élménye és reménykedtem, hogy a fájdalomcsillapító minél hamarabb hatni fog. 

- Itt hagyhatlak egy kicsit? Néhányan nagyon várják már a jó hírt - vettem elő a telefonom, mire bólintott.

Csak félig csuktam be magam mögött az ajtót, aztán sorra felhívtam a szüleinket, a nagyszüleinket, Unait, Irenet, a barátainkat, majd végül a klubbot is, hogy elkérezkedjek a mai edzésről. Visszalépve a szobába éreztem, hogy a könnyek újra ellepik a szemem. Sara teljes természetességgel és ösztönösséggel szoptatta Martínt, miközben halkan duruzsolt hozzá. Olyan meghitt pillanatuk volt ez kettejüknek, hogy akaratlanul is visszaléptem, hogy magukra hagyjam őket, de ekkor felpillantott és elmosolyodott.

- Tökéletes anya vagy - mondtam halkan, mire arcán halvány pír terült el.
- Ez azért még erős túlzás - rázta meg a fejét.
- Hidd el, így van. Egyébként mindenki gratulál, mindenki sír és mindenki megígérte, hogy ahogy tud, jön - adtam át az üzeneteket, mire elnevette magát.

- A srácok tudják már? - kérdezte, kitalálva a gondolataimat.

- Még nem, de nem leszek ott edzésen, úgyhogy hamar le fog esni nekik. Szerintem készüljünk fel néhány abszurd ajándékra - figyelmeztettem előre, ismerve a fiúkat.

- Valahogy érzem, hogy nem fogjuk megúszni - helyeselt, aztán lepillantott Martínra, aki időközben újra elaludt. - Átveszed egy kicsit? Ki kell mennem a mosdóba.

- Biztos? - kérdeztem.

- Igen Iker, biztos, hogy ki kell mennem - forgatta meg a szemeit játékosan.

- Nem, úgy értettem, biztos, hogy fel tudsz kelni?

- Muszáj lesz - mondta, mire átvettem tőle a fiunkat és aggódva figyeltem, ahogy megpróbál leszállni.

- Várj! - kértem, és óvatosan a kiságyba fektettem Martínt, majd odaléptem Sarához, hogy tartsam a hátát.

- Köszönöm - sóhajtott megkönnyebbülten, így már könnyebben fel tudott állni. 

Szerencsére a fürdőszoba nem volt messze, látszott rajta, hogy minden lépés fájdalmat okoz neki. Hallottam, ahogy megnyitja bent a csapot, gondoltam, hogy a lehetőségekhez képest kicsit felfrissíti magát, úgyhogy felhívtam az öcsémet és megkértem, hogy ugorjon be egy ismerősömhöz és hozza el a számomra készített dolgokat.
Mikor Martín megint sírdogálni kezdett, egy másodperc alatt felkaptam és próbáltam csitítani, szerencsére hamarosan elcsendesedett és némán nézett rám. Mosolyogva figyeltem, ahogy hatalmas szemeivel fürkészi a még ismeretlen világot, de nem találhatta elég érdekesnek, mert gyorsan visszaaludt. Időközben Sara kijött, már sokkal könnyebben járt, mint pár perccel ezelőtt.
- Olyan jó titeket nézni - mondta mosolyogva, mire átadtam neki a fiunkat és mindkettejüket átöleltem.
- Mondtam már, hogy köszönöm? - mormoltam a fülébe.
- Mit? - pillantott fel rám.
- Őt - néztem Martínra, mire Sara mosolyogva emelte fel a fejét, hogy megcsókoljon.
- Én köszönöm, hogy türelmes voltál - susogta.
Mielőtt válaszolhattam volna, kopogtak, aztán a következő pillanatban nyílt az ajtó és belépett Irene és a barátja, Adrian, egy nagy csokor rózsával.
- Istenem, de édes - suttogta elragadtatva, aztán szorosan megölelt minket és a karjaiba vette az alvó gyerekünket. - Olyan hihetetlen, hogy szülők lettetek - nézett ránk nevetve, mire magamhoz húztam Sarát és a fiunk születése óta először végre rendesen is megölelhettem, vigyázva persze, hogy ne szorítsam túl erősen.
- Még nekünk is - mondtam.
Sara átvette a virágokat és belerakta a szobában található vázák egyikébe. Az ápolónőknek valószínűleg volt már tapasztaltuk ebben, úgyhogy előre elhelyeztek néhányat a polcokon.
- Hasonlít rád - fürkészte Adrian Sara, majd a kicsi arcát, aztán rám vándorolt a pillantása. - És rád is - tette hozzá mosolyogva.
- Gyönyörű kissrác - lépett a barátja mellé Irene. - Unait is láttuk, szerintem pár perc és itt van ő is - tette hozzá.
Igaza volt, rövidesen belépett a bátyám, kezében egy táskával, amiben a kért holmik voltak. Mielőtt átadta volna, kotorászott benne egy kicsit és előhúzott egy macit, amin... egy Barcelona mez volt. Sarából kitört a nevetés az arckifejezésem láttán, aztán fájdalmasan a hasához kapott.
- Jól vagy? - ugrottam hozzá.
- Igen, csak elfelejtettem, hogy a nevetés fájdalmas lehet egy ideig. De ez az arc mindent megért - vigyorgott.
- Úgy gondoltam, adok választási lehetőséget a gyereknek, mert ha rajtad múlik, akkor nem lesz neki - röhögött Unai, miközben elhelyezte a plüssjátékot a szekrényen. - De mivel szeretnék még életben maradni, ezért vettem hozzá egy ilyet is - húzott ki a táskából egy Real Madrid mezt, mire nevetve vettem ki a kezéből az ajándékot és ráhúztam a macira, eltüntetve alatta a vörös-kék mezt.
- Bolond vagy - öleltem meg, a többiek pedig kiválóan szórakoztak a testvéri bosszantáson.
Nem maradtak sokáig, hagyták Sarát pihenni, de megígérték, hogy holnap is benéznek pár percre. Boldogan kísértem ki őket, aztán visszamentem a szobába, Sara időközben visszabújt az ágyba. Akárhányszor tekintete Unai ajándékára esett, elmosolyodott.
- Ha Unai ilyet hoz, el se tudom képzelni, Sesétől és a többiektől mit fogunk kapni - mondta.
- Lehet jobb is - nevettem. - Ha már az ajándékoknál tartunk... - kaptam fel a táskát, amit Unai hagyott itt és kivettem belőle az én ajándékomat.
A karkötő egyszerű volt, négy medállal, rajtuk a Sara, Martín és az én nevemmel, valamint egy szívvel.
 - Iker - lágyul el Sara, mikor meglátta. - Ez csodaszép! Köszönöm - húzta le a fejem magához, hogy megcsókoljon, aztán felemelte a csuklóját, hogy rátehessem.
Mosolyogva kezdett el játszadozni a medálokkal, miközben kiemeltem a többi ajándékot: egy, a spanyol válogatott és egy, a Real Madrid színeiben pompázó apró mez, rajta a fiunk nevével, néhány pici cipő és egy focilabda.
Sara nevetve vette kezébe az egyik mezt és hitetlenkedve rázta a fejét.
- Hogy tudtad ennyi idő alatt elintézni?
- Néha jó, ha az embernek vannak kapcsolatai és egy testvére, aki elhozza neki a cuccokat - adtam választ.
- Valahogy úgy érzem, nem a kézilabda lesz a kedvenc sportja - nézett végig az ajándékokon, tény ami tény, hogy mindegyik focis volt.
- Ha szeretné, akkor az lesz. De azért próbálkozok - kacsintottam rá.
Újra kivettem a kiságyból és Sara karjaiba adtam, majd elmentem, hogy rendeljek valami vacsorát magamnak. Mikor visszaértem, mindketten aludtak, úgyhogy csendesen elhelyezkedtem a sarokban lévő kanapén és némán figyeltem őket. Hosszú napunk volt és én is fáradt voltam, de képtelen voltam elaludni. Túl sok érzelem volt még bennem és egyelőre nem fogtam fel teljesen, hogy ez a valóság. Elképzelni sem tudtam, mivel érdemeltem ki, hogy ilyen tökéletes családom lehet, abban azonban biztos voltam, hogy nincs olyan dolog, amit meg ne tennék értük. Halkan felálltam, visszaültem az ágyhoz, hogy minél közelebb tudhassam magamhoz őket, kezem a Saráéra simítottam és tudtam, hogy a prioritásaim végleg megváltoztak. 

73. fejezet

Sziasztok! Már nekem is elegem van saját magamból, hogy mindig ezzel jövök, de tényleg nincs időm. Most lesz a KRESZ vizsgám, úgyhogy minden hétköznap délutánom foglalt, ráadásul a műszaki részt nem nekem találták ki, muszáj vagyok leülni és megtanulni, szóval most tényleg csak hétvégén van időm írni. Mindenesetre nagyon igyekeztem, hogy még ma fel tudjam rakni, nem vagyok elégedett vele, de képtelen voltam most ennél jobbat írni. Nem igazán akarom már húzni a dolgokat (ha elolvassátok, rájöttök, miről van szó :)), úgyhogy a következő részben lesznek érzelmek rendesen, úgy tervezem. Ezen kívül azon is gondolkoztam, meddig akarom még írni, abban biztos vagyok, hogy legkésőbb augusztus 31-ig befejezem, mert ha már most időhiányban szenvedek, el se tudom képzelni, mi lesz a végzős évemben. Bármilyen furcsán is hangzik, az utolsó fejezet váza már megvan a fejemben, akár most is le tudnám írni, de inkább várok még vele, mert vannak még terveim és eszembe sincs túl hamar befejezni :)

Jó olvasást,

Csanna

2013 szeptember

Biztos voltam benne, hogy kint hatalmas a hangzavar, hiszen a Galatasaray otthonában nem is várhattam mást. De a fejemben csend volt, csak a szapora szívverésemet hallottam. Gondolataim visszarepültek egészen januárig, újra végigéltem a sérülésem óta eltelt hónapokat. Már akkor tudtam, hogy nehéz lesz az út, tele veszélyes kanyarokkal és akadályokkal. De soha nem gondoltam volna, hogy ennyit kell küzdenem. Most, alig pár perccel a rendes visszatérésem előtt már mosolyogva tudtam visszagondolni a hátam mögött lévő hosszú hónapokra. Most már láttam azt is, amit akkor még nem. Soha nem voltam egyedül. A családom, a barátaim, a csapattársaim, a szurkolók végig támogattak, nem engedték, hogy egy percre is feladjam. És persze ott volt Sara, aki nélkül tudom, hogy nem sikerült volna. Éppen ezért ma értük fogok játszani. Értük és a fiamért, akinek láthatatlan jelenléte olyan erőt adott nekem, aminek létezéséről eddig fogalmam sem volt.

Már csak pár perc volt hátra és számunkra is megkezdődik a Bajnokok Ligája idei kiírása. Ancelotti tartotta a szavát, úgyhogy hamarosan tétmeccsen is pályára léphetek a sérülésem óta. A nyári lehetőségekért és az Al Sadd elleni barátságos meccsért is hálás voltam neki, hogy játszhattam, de mindannyian tudtuk az öltözőben, hogy igazából végig erre vártam. 

Sergio megveregette a vállamat hátulról, mire felé fordultam, a szokásos meccs előtti szerencsepuszin kívül egy gyors, de annál szorosabb ölelést is kaptam tőle.

- Sok sikert, Kapitány - mondta halkan, mire elmosolyodtam. 

Végigpillantottam a csapaton, mindenki mosolygósan nézett rám, tekintetükben láttam, hogy ők is boldogok, hogy újra játszhatok, ami nagyon sokat jelentett. 

A következő pillanatban a bíró jelt adott, én pedig megfogtam a mellettem álló kissrác kezét és kiléptem a stadionba. Az érzelmek elhatalmasodtak rajtam, de próbáltam úrrá lenni felettük és kizárni mindent, csak a meccsre koncentrálni. Megkaptam a bizalmat, amire vágytam, most bizonyítanom kell, hogy még mindig jó formában vagyok. Semmi más nem számít.

A bíró belefújt a sípjába, a játék elkezdődött, ezzel együtt több tízezer török szurkoló kezdett énekelni. Az adrenalin ismerős áramlása a testemben mosolygásra késztetett, most, hogy elkezdődött, olyan volt, mintha nem hagytam volna ki egy napot sem. Ajkamba haraptam, hogy elfojtsam a mosolyom és kiléptem a kapuból, hogy lehúzzak egy messziről érkező lövést. Láttam, hogy Sergio is érkezik, hogy tisztázzon, valószínűleg nem hallotta meg a kiáltásom, miszerint ott vagyok. A levegőben ütköztünk, könyöke a bordáimat találta el. Szorosan fogtam a labdát, nem törődtem az oldalamba hasító fájdalommal.
Pár perccel később egy jól eltalált távoli lövést kellett kitolnom, leérkezésnél tompítás nélkül estem a fájó bal oldalamra. Tudtam, hogy ez így nem lesz jó. Eleinte még reménykedtem, hogy a fájdalom enyhül és idővel elmúlik, de rá kellett jönnöm, hogy ez több egy szerencsétlen ütközésnél. Összeszorított fogakkal néztem fel az eredményjelzőre. Még csak tíz perc telt el a meccsből, tudtam, hogy nem fogok kibírni még nyolcvanat. Intettem az orvosi stábnak, hogy valami gond van és a hozzám hátrakerülő labdát kirúgtam.
Juan nem is kérdezte, hogy mi a baj, az ütközésből és a fájdalmas arckifejezésemből minden kiderült számára.
- Figyelj, bekötjük, de mást nem nagyon lehet vele tenni - magyarázta, miközben betekerték az oldalamat.
- Iker, ez én voltam? - jött oda Sergio, mire bólintottam, Pepe pedig bemutatta a szerencsétlen mozdulatot. - Basszus. Nem láttam - mondta, arcán végigfutott a döbbenet.
Visszahúztam a kesztyűimet, egyelőre úgy döntöttem, folytatom. Pár perc múlva azonban lemondóan ráztam meg a fejem. Ez így nem lesz jó, le kell mennem. Intettem Ancelotti felé, hogy csere lesz, aztán elindultam a pálya széle felé.
- Iker! - kiáltott utánam Pepe, mire átnyújtottam neki a csapatkapitányi karszalagot, ő pedig futólag megölelt. - Minden rendben lesz - mondta, de mindketten tudtuk, hogy ezzel a kijelentéssel még várni kell.
Gyorsan megöleltem Diegot, aztán lerobogtam az öltözőbe, nyomomban az orvosi csapattal. Kétségbeesetten rogytam le a padra. Miért? Ennyi jutott nekem? 10 perc? Tudtam, hogy nem vagyok képes végigcsinálni az elmúlt hónapokat még egyszer.
Juan nem engedte, hogy túlságosan magam alá kerüljek, gyorsan vizsgálni kezdett.
- Figyelj, röntgen nélkül nem tudok biztosat mondani, de nem tűnik komolynak. Valószínű, hogy csak egy kis zúzódás, pár nap pihenő és a régi leszel. Peches ütközés volt, ez minden - mondta hosszú percek némasága után.
Egy pillanatra megkönnyebbültem, de aztán eszembe jutott, hogy januárban ugyanezt hallottam. Csak egy zúzódás, pár nap pihenő... És utána ki kellett hagynom majd' nyolc hónapot. Próbáltam kitörölni a fejemből a baljós gondolatokat, azzal biztattam magam, hogy akkor sokkal nagyobb volt a fájdalom és nem akart elmúlni, most azonban szép lassan enyhülni kezdett.
A félidőben Sergio első útja hozzám vezetett.
- Iker, ugye minden oké? Sajnálom, nem láttalak - mondta, miközben aggódva fürkészett.
- Juan azt mondta, csak egy zúzódás.
- Remélem igaza van - sóhajtott.
- Sese, ne emészd magad, véletlen volt. Már nem akarlak kinyírni - vigyorogtam rá, mire ő is elmosolyodott.
- Pedig féltem egy kicsit - vágta le magát a padra, hogy meghallgassa Ancelottit.
Eszembe se jutott hibáztatni, ez bármikor, bárkivel megtörténhet egy meccs alatt. Természetesen szomorú és csalódott voltam, hogy nem úgy sikerült a visszatérés, ahogy szerettem volna, de az enyhülő fájdalom miatt éreztem, hogy nem lesz semmi komoly baj.

Hajnalban értünk haza, fáradtan, de elégedetten. Fölényesen tudtunk nyerni, a mutatott játék pedig sok jót ígért a szezon további részére. A házba belépve tudtam, hogy Sara még ébren van és alig várja, hogy végre a saját szemével is meggyőződhessen arról, hogy jól vagyok. Hiába hívtam fel közvetlenül a meccs után, tudtam, hogy aggódik. Alig dobtam le a táskámat a cipők mellé, mikor megjelent a nappali ajtajában.
- Na végre! - tört ki belőle, aztán gyorsan átszelte a köztünk lévő pár métert és átölelte a nyakamat. - Hogy vagy?
- Jobban, már nem fáj annyira - mosolyogtam rá megnyugtatóan. - Holnap elmegyek röntgenre, de szerintem igaza lesz Juannak, csak egy kis zúzódás.
Finoman felhúzta a pólómat, szemügyre véve a lila foltot a bordám alatt, aztán tenyerét lágyan rásimította és halvány mosollyal nézett rám.
- Túl sokat aggódom mostanában érted.
- Sajnálom - szorítottam ajkam a homlokára. - Nem direkt csinálom - mondtam halkan nevetve, aztán megfogtam a kezét és a nappaliba húztam.
Elmosolyodtam a szemem elé táruló látványon. A kanapén párnák és plédek hevertek össze-vissza, a TV halkan szólt a háttérben, az asztalon pedig rengeteg kismama könyv feküdt, mindenféle cetlikkel és post-itokkal megjelölve a fontosabb részeknél.
- Újabb kötelező olvasmány? - emeltem fel mosolyogva a számomra még új könyvet.
- Nem lehet eléggé felkészülni, ráadásul tele vannak ellentmondásokkal - túrt a hajába fáradtan, mire magamhoz öleltem.
- Sara, mondtam már, nem kell aggódnod. Ezt nem lehet könyvekből megtanulni. Persze, segít, de nem szabad mindig ezekre hagyatkozni.
- Tudom, csak...
- Hidd el, mindenki azt mondja, hogy bízz a megérzéseidben. Márpedig azok általában jók - csókoltam meg, hogy megnyugtassam. - Ne aggódj emiatt, minden jön majd magától.
- Mindig tudod, hogy nyugtass meg - sóhajtott fel, majd egy újabb csók után ellépett tőlem, hogy rendet rakjon, mielőtt felmennénk aludni.
- Tudod mit? - kaptam el hátulról a derekát. - Aludjunk most itt, majd holnap segítek elpakolni - mondtam, majd egy gyors, de finom mozdulattal ledöntöttem a kanapéra.
Nevetve fordult az oldalára, csillogó szemekkel figyelte, ahogy én is elhelyezkedek mellette. Kisimítottam néhány kósza tincset az arcából, aztán egy hosszú pillanatra összeillesztettem az ajkainkat.
- Úgy tűnik, jobban vagy - mondta halkan.
- Ez a te hatásod - nyomtam egy puszit a hajába, aztán mosolyogva figyeltem, ahogy még fészkelődik egy kicsit, majd a tökéletes pozíciót megtalálva fejét az oldalamba fúrta, majd egyenletes szuszogását hallgatva lassan én is álomba merültem.

×××

2013 november

Az ősz úgy repült el, hogy alig vettem észre. A Bajnokok Ligája elindulásával megkaptam a lehetőséget, amivel a legjobb tudásom szerint próbáltam élni. Voltak jó és kevésbé jó meccseim, de a lényeg az volt, hogy a csapat és Ancelotti bízott bennem. A Király Kupa decemberben indult, azt is én fogom kapni, így tovább tudom gyarapítani a meccsek számát. Természetesen ennél is többet szeretnék, minden alkalommal jó lenne a pályára lépni, de ez a megoldás a lehető legjobb Diegonak és nekem is, úgyhogy egyikünk sem panaszkodik soha, egyszerűen csak keményen dolgozunk és a mérkőzések során mindent próbálunk kihozni magunkból.

Ajkam finoman a még alvó Sara homlokára szorítottam, majd óvatosan, nehogy felébresszem, készülődni kezdtem, végül csendesen behúztam magam mögött a szobaajtót. Nem tudtam megállni, hogy ne nézzek be az emelet másik szobájába, ahol egyre több és több babadolog tűnt fel. Nemrég kipakoltunk minden felesleges holmit, aztán szép lassan kezdtünk bevásárolni. Egyelőre még minden rendszer nélkül, egymás hegyén hátán feküdt a rengeteg játék, ruha és takaró, de a látvány már így is mosolygásra késztetett.
A konyhában összeütöttem egy gyors reggelit, amivel meglephetem Sarát, aztán felkaptam a kulcsom és elindultam. Mosolyogva néztem a kulcscsomóm új, apró darabjára, ami a Pont de l'Archevêché egyik lakatját nyitja. Az elmúlt hétvégét Párizsban töltöttük, ott ünnepeltük az évfordulónkat és nem hagyhattuk ki a híres korlátot, amin a szerelmesek több ezer lakatot helyeztek el. Tökéletes hétvége volt, tele romantikával, mindketten tudtuk, hogy valószínűleg ezek voltak az utolsó napok, amiket igazán kettesben tölthettünk és kizárva a külvilágot mi is átlagos szerelmespár lehettünk. 

Jókedvűen léptem be az edzőközpontba, aztán megláttam Sergiot és a mosolyom még szélesebbé vált. Természetesen hozzám is eljutott a nagy hír, úgyhogy utána siettem és még azelőtt megállítottam, hogy belépett volna az öltözőbe.

- Mi a helyzet, apuci? - kérdeztem vigyorogva, mire megtorpant és nevetve fordult felém. 

- Szóval hallottad - túrt a hajába.

- Nehéz lett volna figyelmen kívül hagyni, annyi helyen közzétetted. Nem is tudtam, hogy ilyen terveid vannak.

Válaszolni sajnos már nem tudott, mert beléptünk az öltözőbe, ahol a többiek egészen másképp fogadták. Mindenkit meglepett a hír, Sergio imádta ugyan a gyerekeket, de soha nem mondta, hogy a közeljövőben ő is szeretne. Tudtuk, hogy jól megvannak Pilarral, de erre senki nem számított.

Fabio vigyorogva kezébe nyomott egy kinyomtatott oldalt a pelenkázásról, Cris azzal hülyéskedett, hogy Sese híres, ezer wattos mosolya vajon meddig fog ragyogni az ébren töltött éjszakák után, Pepe eljátszotta a sértődöttet, miszerint Sergio "utánozza", hiszen ő is csak nemrég tudta meg, hogy újra apa lesz. 

- Egy dolgot mondj meg nekem - kérte Marcelo. - Mit fejeltél le, mikor megtudtad a hírt? - bökött a Sese homlokán virító sebre, mire kitört a röhögés az öltözőben.

Körülbelül tíz percet kellett kibírnia, míg kiszórakoztuk magunkat, aztán abbahagytuk a hülyéskedést és gratuláltunk neki. Bármennyire is hihetetlennek tűnt elsőre, látszott rajta, hogy már most nagyon büszke a leendő gyerekére, ráadásul nagyon sokan voltunk most az öltözőben, akik át tudtuk érezni az örömét.

- Most komolyan, terveztétek? - kérdeztem tőle a melegítő körök alatt.

- Hát, beszéltünk róla. Azt nem mondtuk, hogy most azonnal, úgyhogy meglepetés volt, mikor kiderült, de azt tudtuk, hogy szeretnénk valamikor, szóval... Így sikerült. Most már megértem ezt a hülye vigyort a fejeden, szerintem én is így nézek ki - mondta, mire oldalba löktem és nevetve folytattuk az edzést.

×××

2013 december 

A ház előtt két ismeretlen kocsi állt, úgyhogy kíváncsian nyitottam ki az ajtót. Az emeletről beszélgetést és hangos kacagást hallottam leszűrődni, mire felsiettem a lépcsőn és megálltam a fiunk szobája előtt, ahonnan a hangokat hallottam. Kíváncsian nyitottam ki az ajtót, aztán az elém táruló látvány hatására döbbentem álltam meg a küszöbön. Sara, az unokatestvére, Marine és egy másik barátnője, Laura már az utolsó simításokat végezték a szobán, melynek falait most különböző rajzok díszítették. A csillagok, hajók, házak és léghajók színes keveréke fantasztikusan nézett ki együtt, egészen egyedi hangulatot varázsoltak a szobának.

- Iker - mosolygott rám Sara, mikor észrevett. - Hogy tetszik?

- Csodálatos - néztem körbe újra és újra. - Köszönöm - pillantottam a lányokra, akik mosolyogva húzták meg az utolsó vonalakat.

- Nem akarsz te is dolgozni egy kicsit? - nyújtott felém Sara egy ecsetet, aztán az egyik léghajóra mutatott, amire egy 1-es szám volt rajzolva. - Ezt meghagytuk neked - kacsintott rám.

Nevetve vettem át az ecsetet és a festéket, aztán nekiláttam, hogy én is hozzátegyek egy kicsit a fiam szobájához. A lányok hamarosan elmentek, fél órával később pedig mi is befejeztük Sarával és elégedetten néztünk körbe. Gyönyörű lett és ami a legjobb volt, hogy kevesebb, mint egy hónap múlva már lakója is lesz. 

- Arra gondoltam - kezdte Sara -, hogy ide még festhetnénk egy nagy Atletico címert - mutatott a kiságy feletti falra, mire grimaszolva fejeztem ki véleményem a dologról. - De lehet Barcelona is, ha azt szeretnéd - pislogott ártatlanságot színlelve.

- Nem vicces - morogtam, ő azonban felkuncogott és hozzám lépve ajkait lágyan az arcomra szorította. 

Pár pillanatig még játszottam a durcást, de aztán átfontam a derekát és mosolyogva néztem le rá. Valószínűleg csak erre várt, mert a következő pillanatban végighúzta festékes ujját az arcomon, kék csíkot rajzolva a bőrömre. 

- Hé - nevettem fel, miközben Sara gyorsan kibontakozott a karjaimból és menekülőre fogta. - Ezt visszakapod - kaptam fel a palettát és utána siettem.

Gyorsan utolértem, elkaptam a csípőjénél fogva és nem törődve tiltakozásával, én is összefestékeztem az arcát. Folyamatosan nevetve kentük egymásra a kimaradt festéket, nem törődve azzal, hogy mi lesz a hajunkkal vagy a ruhánkkal. Végül szorosan átöleltem hátulról, belepusziltam a nyakába, ő pedig kuncogva döntötte fejét a vállamra.

- Szerintem jobb, ha most egyből elmegyünk zuhanyozni - néztem végig magunkon, Sara pedig egyetértően bólintott.

- Úristen - túrt a hajába, mikor meglátta magát a tükörben.

- Te kezdted - böktem oldalba.

Rengeteg időbe telt, míg lemostuk magunkról és egymásról a festéket, Sara haja pedig igazi kihívást jelentett. Egy jó óra múlva szálltunk ki a zuhanyzóból, mosolyogva figyeltem, ahogy Sara maga köré tekeri a törülközőt. 

- Igazi mintaszülők leszünk - vigyorgott rám, mire magamhoz húztam és megpusziltam a homlokát, aztán összeráncoltam a szemöldököm.

- Jól vagy? - kérdeztem.

- Persze, miért?

- Mert körülbelül 38 fokos lázad van - mondtam, miközben kezem a homlokára szorítottam, hogy biztos legyek benne.

Tűzforró volt, a szeme is lázasan csillogott, úgyhogy minden tiltakozása ellenére, miszerint ő jól van, az ágyba dugtam és a kezébe nyomtam egy lázmérőt, hamarosan kiderült, hogy igazam van. Makacsul próbált felkelni, de ezúttal nem engedtem.

- Sara, légy szíves, maradj az ágyban. Majd én elpakolok, megcsinálom a vacsorát. Meg kell gyógyulnod, pár hét múlva szülni fogsz, addigra erősnek kell lenned.

Ez elegendő érvnek bizonyult, mivel hagyta, hogy betakarjam és bevette az orvos által előírt, kismamáknak is szedhető gyógyszert. Miután megbizonyosodtam róla, hogy tényleg nem fog felkelni, magára hagytam, gyorsan rendet raktam a gyerekszobában, majd lementem a konyhába, hogy összeüssek valami vacsorát. Már majdnem kész voltam, mikor lépteket hallottam magam mögül, mire szemrehányóan megfordultam.

- Mit csinálsz? - kérdeztem.

- Csak ezért jöttem - emelte fel a kezében lévő könyvet.

- Pihenned kéne - sóhajtottam.

- Ez nekem pihenés. Különben sem tudok mit csinálni, nem bámulhatom a falat, míg te idelent vagy - tiltakozott.

- Akkor menjünk fel - vettem ki a sütőből a tortillát, mire Sara szemei felcsillantak.

- Ettől meggyógyulok - vett ki két tányért a szekrényből, mire megcsóváltam a fejem. 

- Legalább ilyenkor engedd meg, hogy kiszolgáljalak - toltam arrébb a kezét, mikor fel akarta vágni a tésztát. 

Megforgatta a szemeit, de nem ellenkezett, úgyhogy halvány, győzedelmes mosollyal megfogtam a két tányért és felvittem a szobánkba. Sara láthatóan beletörődött a dologba, mert mosolyogva felült és egy hálás csókot kaptam tőle köszönetképpen. 

Vacsora közben tekintetem a rengeteg ultrahangképre vándorolt, a legelső és a legutóbbi közti óriási különbségen képtelen voltam nem mosolyogni. Szinte hihetetlen, hogy ebből az apró, alig látható pöttyből mára egy egészséges baba lett, aki hamarosan megszületik. Szemem a sarokban lévő táskára siklott, amibe már összepakoltuk a kórházban szükséges cuccokat, hogy ne az utolsó pillanatban kelljen kapkodni. Sara kitalálhatta, mi jár a fejemben, mert kezét a hasára simítva dőlt az oldalamnak.

- Olyan ez az egész, mint egy álom. De ha így van, nem akarok felébredni - susogta, mire rámosolyogtam és összeillesztettem ajkainkat.

- Aludj egy kicsit, minél hamarabb meggyógyulsz, annál hamarabb kapod vissza a konyhát - suttogtam két csók között, bevetve minden meggyőzési képességemet. - Ezt pedig majd én olvasom, míg te alszol - vettem ki a kezéből a könyvet.

- Hé, ez nem a te dolgod - kapott utána nevetve, én azonban magasra feltartottam a könyvet, hogy ne érhesse el. - Gonosz vagy - morogta, aztán nekem háttal lefeküdt és magára rántotta a takarót.

Visszafojtott nevetéssel öleltem át, arcom a nyakába temettem és játékosan összeborzoltam a haját.

- Szeretlek, te bolond nőszemély - mormoltam a fülébe, mire mosolyogva fordította felém az arcát.

- Én is szeretlek, te kis zsarnok - húzta le a fejem magához, hogy újra megcsókolhasson.

Lágyan beleharaptam alsó ajkába, mire egész testével felém fordult és még közelebb húzott magához. Kuncogva szakadt el tőlem, elhelyezkedett mellettem, fejét a mellkasomra fektette, én pedig fél karral átöleltem és figyeltem, ahogy lassan álomba merül, majd kinyitottam a könyvet és elmerültem a kisbabák világában.

72. fejezet

Sziasztok! Ezer bocsánat, nem így terveztem, de megint kicsit összejöttek a dolgok, nem sok időm volt, ha meg igen, akkor az árammal voltak problémák a hó miatt... :) Remélem, a következőt gyorsabban tudom hozni.
Köszönöm az előző fejezethez érkezett pipákat és kommentet, valamint az új olvasókat, jó látni, hogy ennyien vagytok, mikor belekezdtem, elképzelni se mertem, hogy ilyen sok embert érdekelni fog a történetem :)
Jó olvasást!
Csanna

2013 augusztus

- Tényleg hazamész? - kérdezte Sergio sokadjára.

- Igen - mondtam, szintén sokadjára.

Az edzőtábornak vége volt, a csapat nagy része délután repül haza. A spanyol válogatott játékosok azonban maradnak, kivéve engem. Majdnem két hete nem láttam Sarát, ráadásul ez a barátságos meccs senkinek nem hiányzott. A honvágy és az összezártság a második hét végére már kissé nyűgössé tett minket, mindenki szeretett volna már otthon lenni a családjával.

- Akkor csak hogy tisztázzuk: hazarepülsz Madridba, ami körülbelül 9 óra, aztán visszarepülsz Guayaquilba, ami meg van vagy 12 óra. Majdnem egy napot repülsz és otthon vagy alig fél napot. Te hülye vagy - mondta teljesen nyugodtan. - Ráadásul hulla leszel, mire visszaérsz.

- Nem érdekel, Sese. Vagy hazamegyek most, vagy még napokig nem látom a családomat. Tudom, hogy ez furcsa neked, de egyszer majd a te barátnőd is terhes lesz és akkor majd megérted, mi ez az érzés - veregettem meg a vállát mosolyogva, aztán felkaptam az ágy mellett heverő bőröndömet és csatlakoztam a hazarepülők csoportjához.

Nem szóltam Sarának, mert tudtam, hogy késő este fogok hazaérni, nem akartam, hogy éjszakázzon miattam, ráadásul szerettem volna meglepni. Próbáltam aludni az út során, nem akartam, hogy a fáradtság befolyásolja a teljesítményemet. Mindegy, hányszor hívtak már be a válogatottba, mindig megtiszteltetést jelentett számomra.

Mikor kiléptem a reptér ajtaján, mosolyogva szívtam magamba Madrid illatát. Gyorsan fogtam egy taxit, alig volt forgalom, úgyhogy fél órán belül már a házunk előtt álltam. Csendben nyitottam ki a bejárati ajtót, aztán mikor beléptem, alig bírtam ki, hogy ne nevessem el magam. Doce és Uno éberen, a fülüket hegyezve, teljes mozdulatlanságban álltak a lépcső előtt, aztán mikor rájöttek, hogy én vagyok az, egymással versengve rohantak elém üdvözölni. 

- Shh halkan! - próbáltam csitítani őket, nem akartam felébreszteni Sarát. - Jól van, nyugi, még a végén felborítotok - nevettem halkan.

Mikor zajt hallottam az emeletről, átléptem a két kutyán és mosolyogva vártam, hogy Sara felbukkanjon. Pár pillanattal később álmos arccal jelent meg a lépcső tetején, de egy azonnal felébredt, mikor meglátott.

- Iker! - mosolyodott el szélesen. - Mit csinálsz itt? - kérdezte, miközben lesietett a lépcsőn és kitárt karjaimba ugrott. 

- Hazajöttem - suttogtam, mire újra kérdésre nyitotta a száját, én azonban gyorsan megcsókoltam.

Nevetve hagyta, hogy ajkam birtokba vegye az övét, miközben egyik kezemet az arcára simítottam, a másikat pedig a derekára vezettem és közelebb húztam magamhoz testét.

- Hiányoztál - fúrta fejét a vállamba, mikor elszakadtunk egymástól.

- Te is nekem. Ezért vagyok most itt - nyomtam egy puszit a homlokára, mire kissé elhúzódott, hogy a szemembe tudjon nézni.
- Nem lesz meccsetek?
- Dehogynem. Holnap este megyek vissza - mondtam magától értetődően, mire Sara szemöldöke a homloka közepéig szaladt.
- Egy napra jöttél?
- Ühüm - mormoltam, miközben ajkam felfedező útra indultak az arcán. - Mondtam, hogy hiányoztál - mosolyogtam rá.
- Nem vagy normális - suttogta, de éreztem, ahogy karjait még szorosabban fonja a nyakam köré. - Most én is szidjalak össze, hogy nem tesz jót neked?
- Nem szidtalak össze - nevettem fel tiltakozva. - Csak aggódtam.
Szavaim közben kezem a hasára vándorolt, arcomra mosolyt csalt az érezhető változás. Az egyik bő pólóm volt rajta, de már ez sem rejtette el pocakját. Lágyan végigsimított az arcomon, aztán összekulcsolta ujjainkat és a szobánk felé vettük az irányt.
- Álmos vagy - lehelt puszit a szemem alatt karikákra, mire mormoltam valamit válaszképpen. - Gyere, aludjunk, holnap lesz idő minden másra.
Nem tiltakoztam, követtem az emeletre, aztán másodpercek alatt ledobtam magamról a felesleges ruhákat és bedőltem az ágyba. Fáradt voltam, de boldogan húztam magamhoz Sarát, hosszú napok után végre tudtam, hogy nyugodtan fogok tudni aludni.

Fogalmam sem volt, hány óra van, mikor felkeltem. Sara békésen szuszogott mellettem, úgyhogy óvatosan a hátamra fordultam és próbáltam kissé összeszedni magam. Az időeltolódás miatt kába voltam, de pár perc lusta semmittevés után kicsit kitisztult a fejem és kevésbé fáradtan fordultam újra Sara felé. Mosolyogva figyeltem, képtelen voltam visszafogni magam, felemeltem a kezem és óvatosan kisimítottam összekuszálódott haját az arcából. Kicsit összehúzta a szemöldökét, a szemét egy pillanatra szorosabban hunyta le, aztán pislogott párat és hunyorogva felnézett rám.
- Jó reggelt - morogta álmosan, mire elnevettem magam és puszikkal borítottam el arcát. - Szúrsz - kuncogott fel és fészkelődni kezdett.
- Nem volt időm borotválkozni a repülőn - vigyorogtam rá, mire játékosan megforgatta a szemeit, aztán kezeit a mellkasomra tette, én pedig hagytam, hogy a hátamra fordítson és felém hajoljon.
- Mikor indul a géped?
- Hatkor - válaszoltam, mire alig látható fintor futott végig az arcán.
- Akkor van tíz óránk együtt. Mit szeretnél csinálni?
- Először is csinálok valami reggelit - nyomtam egy gyors puszit a homlokára és kimásztam az ágyból.
A kutyák újra kitörő örömmel üdvözöltek, kellett pár perc, míg lenyugodtak és hagyták, hogy bemenjek a konyhába. Sara mosolyogva jött le utánam, mikor meglátta a készülő melegszendvicseket és a rengeteg gyümölcsöt, nagyot sóhajtva a hasára simította a kezét.
- Nagyon kezd hasonlítani az apukájára. Ha továbbra is ennyit eszek, olyan leszek a kilencedik hónapra, mint egy elefánt.
- És akkor mi lesz? - kérdeztem felé fordulva, miközben felé nyújtottam a kezem, ő pedig kihasználva az alkalmat a karjaimba bújt.
- Hát, nem is tudom... - hajtotta le a fejét. - Engem zavarna.
- Engem viszont egyáltalán nem. Sara, nincs olyan nő, aki ne hízna egy kilót se a terhesség alatt. Ez teljesen természetes, nincs rajta semmi kivetnivaló. Tudod, hogy nekem nem ez számít.
- Jó, de...
- Semmi de - szorítottam ajkam az övére, hogy félbeszakítsam. - Tökéletes vagy, attól függetlenül, hogy mennyit mutat a mérleg.
Megforgatta a szemeit és grimaszolt, de nem hozta többet szóba a témát, inkább jókedvűen nekilátott elfogyasztani a reggelit.
- Tele vagyok - csúszott lentebb a széken, miután az utolsó morzsáig mindent eltüntetett.
- Örülök neki, kell az energia.
- Miért mit tervezel? - pillantott rám csillogó tekintettel, mire görcsbe rándult a gyomrom.
- Hmmm... vannak ötleteim - nevettem fel, miközben megkerültem az asztalt és mosolyogva megálltam előtte. - Például elmehetnénk sétálni a kutyákkal, vehetnénk valamit a visszafele útra Guayanába, a kocsit is le kéne mosni... - soroltam, de tekintetét látva nem bírtam tovább, kitört belőlem a nevetés és megcsókoltam...

×××

Izgatottan és reményekkel telve szálltam fel a csapat buszára, ami a stadionba vitt minket a szezon első meccsére. A többiek nevetgéltek, egymással hülyéskedtek, miközben én a gondolataimba merülve elfoglaltam a szokásos helyem a buszon és kibámultam az ablakon. Mióta mindenki visszaért Madridba és a csapat teljes létszámmal edzett, a médiában mindennapossá váltak a kapuskérdést firtató cikkek. Senki nem tudott semmit, még mi sem. Nem tudtuk, hogy a Mester meghozta-e már a döntést vagy nem, mindenki csak találgatott. Őszintén reménykedtem, hogy megkapom a lehetőséget és visszatérhetek a Bernabéuban is, de Diego nagyon kemény vetélytárs volt. Csak annyit tehettünk, hogy a legjobbunkat nyújtottuk edzésről edzésre, így próbálva meggyőzni az edzői stábot. 

Végigsétáltam az ismerős folyosókon, a stadion még üres volt, a nézőket csak később kezdik el beengedni. Mindenki várta már ezt a meccset. Egy gyors pillantást vetettem a pályára, aztán bementem az öltözőbe, hogy meghallgassam Ancelottit.

Pár mondat után nem húzta tovább a dolgot, rátért a kezdőre.

- Diego, Dani, Sergio... - sorolta a neveket, mire fejem az öltöző ajtajának döntöttem és nagyon igyekeztem, hogy az arcom ugyanolyan érzelemmentes maradjon, mint amilyen egy perccel ezelőtt volt.

Le voltam sokkolva. Tudtam persze, hogy mindkettőnknek 50-50 százalék esélye van, de én tényleg mindent megtettem és ezek szerint ez sem volt elég. Mikor fogok újra játszani?

A többiek vetettek rám egy-egy óvatos pillantást, amiből rájöttem, hogy nem sikerült úgy álcázni érzelmeimet, mint szerettem volna. Hátat fordítva nekik kezdtem el öltözni, miközben magamat győzködtem. Ez csak erre az egy meccsre vonatkozik. Még nem dönthetett a szezon egészére nézve. Még nincs vége mindennek. 

- Jössz, Iker? - kérdezte Diego, mire felnéztem és rájöttem, hogy már csak ketten vagyunk az öltözőben.

- Persze - kaptam fel a kulacsom és a törölközőm, aztán halványan rámosolyogtam a csapattársamra és a pálya felé vettem az irányt.

- Hé! - kiáltott utánam és igyekezett beérni. - Figyelj, nem tudom, miért így döntött, de...

- Diego - szakítottam félbe. - Megtörtént. Jó srác vagy, megérdemled a lehetőséget. Tudom, hogy mindent meg fogsz tenni - tártam szét a karom.

A szokásos melegítő körök után szomorúan figyeltem Diegot, aki elkezdte az első számú kapusok szokásos melegítését. Valószínűleg túlságosan feltűnő volt a hangulatom, mert Villiam, a kapusedző tűnt fel mellettem hirtelen.

- Iker, jól vagy? - kérdezte és egyből tudtam, mire gondol.

- Hát persze. Legalább játszhatok a Bernabéu Kupán - mondta félig viccesen, félig szomorúan.

Nyilvánvaló volt, hogy aki ma nem kap lehetőséget, az pályára léphet Raúl hivatalos búcsúmeccsén is, úgyhogy ez egy kicsit enyhítette a csalódottságomat.

Villiam mélyen a szemembe nézett, aztán a vállamra tette a kezét és halkan, hogy csak én halljam, megszólalt.

- Hidd el, Iker, meg fogod kapni a lehetőséget. Évek óta dolgozom együtt Carloval, tudom, hogy egy ilyen tehetséget és legendát, mint te, nem fog a padon jegelni. Légy türelmes és dolgozz úgy, mint eddig és nem lesz baj. Addig is, melegíts még egy kicsit, mert mindig történhet valami, mikor be kell ugrani a padról - hagyott magamra.

Tűnődve néztem utána, nagyon szerettem volna hinni neki. Teljesítettem a kérését, csináltam még pár nyújtó mozdulatot, aztán csatlakoztam a többi kispados játékoshoz, hogy együtt nézzük végig a meccset.
- Iker! - intett magához Ancelotti a mérkőzés után, mire kérdőn léptem oda hozzá. - Szeretnék veled beszélni egy kicsit. Tudom, hogy ez most nehéz helyzet neked, de örülök, amiért sikerül ennyire profiként kezelned. Őszinte leszek veled, ha tegnap kérdezik meg, nem tudtam volna megmondani, ki fog ma játszani. Azért választottam végül Diegot, mert ő többet tudott edzeni a csapattal, több ideje volt felkészülni. Ez nem azt jelenti, hogy te már nem fogsz játszani a szezonban, ez csak az első meccs volt. Évek óta vagy már a legmagasabb szinten, szerintem nem kell arról beszélnem, hogy milyen nehéz feladat a kapusok rotálása, te is pontosan tudod. Mindent megteszek, hogy minél hamarabb megtaláljam a megfelelő megoldást és megkapd azt játékmennyiséget, amire szükséged van. Azért mondom ezt el neked, mert tudom, hogy sok ajánlatot kaptál már más klubboktól, nyilván lesz még több is. Én azonban számolok veled, szeretném, ha itt maradnál, de természetesen nem kényszeríthetlek semmire - mondta.
Egy ideig csendben végiggondoltam a hallottakat, aztán halvány mosollyal az arcomon válaszoltam.
- Köszönöm. Nem tervezem, hogy elmenjek, legalábbis most nem. Harcolni akarok és újra játszani - mondtam, az edző szavai visszaadták a hitem.
Kezet fogtunk, aztán a parkoló felé vettem az irányt, egyértelműen jobb hangulatban, mint tíz perccel ezelőtt. Ennyire volt szükségem, a tudatra, hogy az edzőm számít rám. Gyorsan bepattantam a kocsiba, alig vártam, hogy otthon legyek.
Sara nem volt a földszinten, úgyhogy halkan felsiettem az emeletre, a szobába benyitva pedig képtelen voltam nem mosolyogni a látványon. A két kutya az ágy mellett feküdt egymás hegyén-hátán, álmosan emelték fel fejüket, mikor észrevettek. Sara aludt, a mellette heverő könyv kismamáknak szólt, valószínűleg kiesett a kezéből, miközben a TV még mindig be volt kapcsolva, de már a következő meccset adták. Óvatosan, hogy ne ébresszem fel, bementem a fürdőszobába, gyorsan elkészültem, aztán becsusszantam mellé az ágyba és magunkra húztam a takarót.
Bármennyire is igyekeztem, mégis sikerült felkeltenem, álmosan fordult meg a karjaimban és rám hunyorgott.
- Iker - mormolta, aztán arcát a nyakamba fúrva szorosan átölelt. - Annyira sajnálom.
Szorosan magamhoz húztam, szinte eggyé olvadtunk az ölelésben.
- Most ne beszéljünk erről. Fáradt vagy, aludj - nyomtam puszit a homlokára. - Majd holnap.
Ahhoz is túl álmos volt, hogy tiltakozzon, egyszerűen az oldalamhoz bújt és lehunyta a szemeit, alig pár másodperc múlva pedig már aludt is, mire mosolyogva leheltem puszit az arcára.

Reggel mikor pillantásom az órára esett, egy rövid pillanatra bepánikoltam, már fél kilencet mutatott. Aztán mégis visszahunytam a szemeimet és visszamerültem az édes semmittevésbe. Hétfő volt, meccs után nem kellett reggel edzésre mennünk, Sara is szabadnapos volt ma. Kezem a pocakjára simítottam, pár másodperccel később pedig egy apró rúgást érzetem a tenyerem alatt. Elmosolyodtam: szóval a fiunk is felkelt már.
- Csak óvatosan, ne ébresszük fel anyut, hadd pihenje ki magát - mondtam halkan, miközben Sara hasán köröztem ujjaimmal. - Ugye tudod, hogy már alig várjuk, hogy megszüless? Valamiért úgy érzem, hogy nem fogok tudni neked ellenállni és mindent meg fogok engedni - felnevettem, mert tökéletesen el tudtam képzelni a helyzetet.
A következő pillanatban Sara megmozdult és mosolyogva fordult felém.
- Szóval engedékeny apuka leszel? - kuncogott.
- Majd meglátjuk - csókoltam meg lágyan.
Felültem, hátam az ágy támlájának vetve, Sara pedig az ölembe hajtotta a fejét és elkomolyodva nézett rám.
- Figyelj - kezdte. - A tegnapi meccs... Nem tudom, hogy lesz a folytatásban, hogy mit tervez Ancelotti. De én melletted vagyok, bármiről is legyen szó - fúrta tekintetét az enyémbe, én pedig megértettem, miről van szó.
- Beszéltünk a meccs után. Azt mondta, meg fogom kapni a lehetőséget. Valószínűleg megkapom a BL-t, esetleg a Kupát is. Nem tudom, szerintem még ő se döntött véglegesen. Azt tudom, hogy játszani akarok, nem akarok még egy olyan évet, mint a tavalyi, nem akarok a kispadon ülni. Megemlítette, hogy vannak klubbok, akik érdeklődnek, de nem tudom... Én itt nőttem fel. Mindig is ez a klub volt a második családom. Tudom, hogy ritka az ilyen, de én szeretném itt befejezni a karrierem, ha ez lehetséges. Ugyanakkor mindjárt itt van a világbajnokság. 33 éves leszek, nekem már lehet ez lesz az utolsó. Szeretnék ott lenni és segíteni a csapatnak, de ez csak akkor lehetséges, ha játszok év közben. Lehet, hogy könnyebb lenne elfogadni egy ajánlatot. De nekem Madrid az otthonom, nem tudom magam elképzelni egy másik városban. És tőled sem várhatom el, hogy hagyd itt a családod, a munkát és költözz el miattam egy másik országba - suttogtam.
- Iker, tudod, hogy mennék. Több mint három éve vagyunk együtt, eljegyeztél, év végén megszületik az első gyerekünk. Nem tudsz olyat kérni, amit ne tennék meg - mosolyodott el lágyan.
- De...
- Nincs de - szakított félbe. - Szeretlek és éppen ezért bárhogy döntesz is, veled leszek.
Sóhajtva húztam magamhoz és összeillesztettem az ajkainkat, így köszönve meg szavait.
- Én is szeretlek - mormoltam.
Tekintetünk összekapcsolódott, szeméből minden kérdésemre ki tudtam olvasni a választ.
- Harcolni akarok a helyemért, maradni akarok. Még legalább januárig, akkorra úgyis eldől, hogy van-e értelme ennek az egésznek. És mert szeretném, ha a fiunk itt nőne fel.
Válaszul egy puszit nyomott az arcomra, aztán a hasára simította kezét.
- Gondolkoztál már azon, hogy mi legyen a neve? - váltott könnyedebb témára.
- Van néhány ötletem - nevettem fel. - De előbb kíváncsi vagyok a tiedre.
- Hát... Tetszik a Marco, a David, a Bruno, a Cristiano... - kezdte sorolni, én azonban nevetve félbeszakítottam.
- A Cristianot felejtsd el! Nem akarom egész életemben azt hallgatni Cristől, hogy róla neveztük el a gyerekünket - ráztam a fejem, mert túlságosan is ismertem már a portugált.
- Jó jó, akkor hagyj halljam a tieidet - kérte.
- Martín vagy Mauro - mondtam, kíváncsi voltam a véleményére.
- Tetszik - bólintott. - De... Mi van akkor, ha kiválasztunk egy nevet, de mikor meg születik rájövünk, hogy nem is illik rá.
- Sara, ezen ne rágódj! Rengeteg időnk van még. És különben is, hol van az megírva, hogy muszáj előre eldönteni a nevét? Kiválasztunk párat ami tetszik és majd eldöntjük, hogy melyik illik hozzá.
- Igazad van - bólintott.
- Mint mindig - tettem hozzá nevetve, aztán ügyesen kitértem előre, mielőtt az oldalamba ütött volna. - Jössz reggelizni? - másztam ki az ágyból.
- Mintha nem tudnád a választ - mondta incselkedve, aztán szinte kiugrott az ágyból és mosolyogva csatlakozott hozzám.

×××

Nem volt könnyű a következő pár hét. Nem csak Madridban, de egész Spanyolországban az volt a fő téma, hogy mi lesz a megoldása a kapuskérdésnek a klubbnál. Az idő előrehaladtával egyre inkább érezni lehetett, hogy a szurkolótábor kezd két részre szakadni attól függően, hogy Diegot vagy engem látnák szívesen a kapuban.

Az Al Sadd elleni meccsen - ami Raúl késői búcsúmeccse volt - élesben tapasztalhattuk meg a megosztottságoz. Körülbelül fél év után léphettem újra a Bernabéu gyepére, nehezen tudtam kordában tartani az érzelmeimet, mikor a közönség a nevemet kezdte skandálni. Minden jól ment, egészen a félidő végéig, amikor is Diego előbújt a kispad árnyékából és melegíteni kezdett. A közönség egy része tapssal, a másik hangos füttyszóval jutalmazta Ancelotti döntését. Kissé csalódott voltam, mert reméltem, hogy végig játszhatok, de a szurkolók heves reakciója meglepett. Pillantásom egy pillanatra találkozott a Diegoéval, arcán láttam, hogy ő se örül annyira a helyzetnek. Nem ő volt a legjobb barátom az öltözőben, de tiszteltük egymást és egyikünk sem akarta, hogy miattunk legyen megosztottság a szurkolók között.

A második bajnoki forduló sem zajlott le nyugodtan. Idegenben játszottunk, a Granada ellen, a meccs már a végéhez közeledett. Diego rosszul esett, de mivel már csak pár perc volt a meccsből, egyértelmű volt, hogy befejezi. A drukkerek azonban az én nevemet kezdték el skandálni, a legmegdöbbentőbb azonban az volt, hogy nem azok a madridi szurkolók kiabáltak, akik elutaztak megnézni a meccset, hanem a hazaiak, ráadásul pont Diego kapuja mögött. Szerencsére hamar lepergett a maradék pár perc, mindkettőnk számára kényelmetlen volt a szituáció. Figyeltem, ahogy mindenkit megelőzve leviharzik az öltözőbe, mire egy sóhajjal utána indultam. Már messziről hallottam, ahogy dühösen dobálja a cuccait a táskájába, rajta kívül még senki nem volt bent.
- Hé - álltam meg az ajtóban, mire megállt a mozdulat közepén.
- Mi az? - kérdezte egy fokkal nyugodtabban.
- Sajnálom - böktem a pálya felé, mire megvonta a vállát.
- Nem te tehetsz róla.
- Tudom, nem is úgy értettem. Nem érdemled meg, hogy ezt kapd a szurkolóktól - mondtam, mire fejét a kezébe temetve leült a padra.
- Mióta itt vagyok, mindent megteszek, hogy elfogadjanak. Tudtam, hogy nem lesz egyszerű, mert te egy legenda vagy az egész országban, nincs is ezzel semmi baj. Csak annyit szeretnék, hogy fogadjanak el és legalább tiszteljenek annyira, hogy nem kezdik a te neved kiabálni, mikor én vagyok a pályán.
- Hogy van az oldalad? - kérdeztem.
- Nem lesz baj, már most se fáj annyira.
Még mondott volna valamit, de a többiek egyszerre léptek be az öltözőbe, úgyhogy csak legyintett és újra a szekrény felé fordult.
- Hé, minden rendben? - kérdezte Cris, mire egyszerre bólintottunk.
Nem vetődött fel többet a téma, gyorsan összepakoltunk és indultunk haza. A buszon elkaptam Ancelotti tekintetét, éreztem, hogy beszélni akar velem, úgyhogy kihúztam a fülemből a fülhallgatót és a Mester melletti szabad ülésre huppantam le.
- Iker, beszéltem Villiammel, Zizouval és a többiekkel, úgy döntöttünk hogy te kapod meg a Bajnokok Ligáját és a Spanyol Kupát. Mindenki egyetért abban, hogy most talán még jobb formában vagy, mint a sérülésed előtt és hogy szükségünk van a tapasztalatodra a fontos meccseken.
- Köszönöm - mondtam komolyan, de a szám szélén már ott bujkált a boldog mosoly.
Valószínű volt, hogy ez lesz a megoldás, de az edzőm szájából hallani, hogy kicsivel több, mint két hét múlva játszhatok, egészen felemelő volt.
Hazaérve úgy ahogy voltam, cipőben, táskával a kezemben siettem be a nappaliba, hogy minél hamarabb oszthassam meg Sarával is a jó hírt.
- Szia - lépett ki a konyhából mosolyogva, aztán mikor meglátta boldog arckifejezésem, felvonta a szemöldökét. - Mi történt?
- Szeptemberben játszhatok - mondtam, majd elkaptam a derekát és magamhoz vontam.
Egy pillanatra megmerevedett, aztán hevesen átölelte a nyakam és ajkát az arcomra szorította.
- Végre! - szakadt ki belőle, mire elnevettem magam. - Ezt meg kell ünnepelni - fogta kezei közé az arcom, aztán egy lágy csók után a konyhába húzott és az asztalra rakta az illatozó vacsorát.
Mosolyogva figyeltem, legalább olyan lelkes lett a hír hallatán, mint én. Hálásan öleltem át hátulról és a nyakába csókoltam, mire kuncogva fordult meg a karjaimban és elmerültünk egymás tekintetében. Tudtam, hogy nélküle nem lettem volna képes végigcsinálni. Az elmúlt hónapok során végig mellettem volt, mikor már majdnem feladtam, mindig segített, hogy talpra álljak és tovább folytassam. Soha nem fogom tudni meghálálni ezt neki, de a legkevesebb, amit tehetek, hogy ezután itt maradok és harcolok a helyemért a csapatban.