74. fejezet

Sziasztok! 

Szerintem már a képből rájöttetek, hogy miről fog szólni ez a fejezet, mondtam a múltkor, hogy nem szeretném sokáig húzni :) Nagyon sokat gondolkodtam, hogyan kéne megírni, hiszen ez az egész nagyon személyes dolog, ugyanakkor mióta megtudtam, hogy gyerekük lesz erre a fejezetre vártam. Megpróbáltam megkeresni az arany középutat, nem tudom, mennyire sikerült, ezt majd ti eldöntitek. Mindenesetre én imádtam írni, nem is nagyon akartam abbahagyni, de muszáj a KRESZ-re is tanulnom, mert a műszaki rész bárhogy is szeretném, nem megy be a fejembe magától :) 

Remélem tetszeni fog és szorítsatok nekem kedden ;)

Puszi,

Csanna

2014 január

Eljött és eltelt a karácsony, majd a szilveszter is, mi pedig minden nap egyre jobban vártunk már a fiunk érkezését. Lezajlott az utolsó vizsgálat is, az orvos újra megnyugtatott minket, hogy minden rendben van és Sara már "mindenórás", azaz bármikor megszülethet a baba. A nevét még mindig nem döntöttük el, öt alternatíva maradt, majd ezek közül választjuk ki a legjobban hozzáillőt.

Valami romantikus film ment a TV-ben, de mi inkább aludtunk, mint néztük.

- Tudod, mi jutott eszembe? - kérdezte Sara álmosan.

- Hmm? - motyogtam.

- Szerinted mit fog szólni a két kutya, ha hazajövünk egy apró emberrel, aki nem tud velünk játszani, ráadásul a mi figyelmünket is elvonja róluk?

Halkan felnevettem, miközben tekintetem a kutyákra siklott. Tökéletes ellentétek voltak. Doce, a jólnevelt, fegyelmezett, aki leste minden kérésünket és Uno, az izgága, rakoncátlan, aki mindig azt kereste, mit kéne szétszedni és mindig teljes sebességgel közlekedett.

- Docevel nem lesz baj, Uno pedig... őt egy ideig még lefoglalja a karácsonyi dekoráció és a karácsonyfa megsemmisítése és mire vége az ünnepeknek, már meg is szokta a babát - öleltem magamhoz szorosabban.

- Remélem igazad lesz - fúrta arcát a nyakamba, hogy elfojtson egy ásítást.

- Gyere, aludjunk - mondtam nevetve, ő pedig tiltakozás nélkül indult a hálószobánk felé.

Pocakja miatt már csak úgy tudtunk aludni, ha hátát a mellkasomnak vetette, de ez a póz is tökéletesen megfelelt, hiszen kezem a hasára simítva biztonságban tudtam mindkettejüket.

- Jó éjt - mormoltam a hajába, de választ már nem kaptam, mert Sara valószínűleg abban a pillanatban elaludt, ahogy feje a párnához ért.

- Iker! - hallottam valahonnan messziről Sara hangját. - Iker!

- Hmm? - morogtam álmosan.

- Kelj fel! - mondta, hangja alapján teljesen éber volt.

- Miért? - nyitottam ki résnyire a szemeimet, döbbenten konstatáltam, hogy még sötét van kint. - Baj van? - kérdeztem, hirtelen minden álom kiment a szememből.

- Azt hiszem, itt az idő - suttogta kezét a hasára simítva.

Mikor szavai eljutottak az agyamig, kipattantam az ágyból, az első kezembe akadó ruhadarabokat magamra kaptam, aztán aggódva néztem Sarára.

- Jól vagy? Ne hívjak orvost? Ülj le, míg kiállok a kocsival, egy perc és itt vagyok érted.

- Minden oké, csak... csak siessünk - mondta halkan, hangja tele volt sürgetéssel, én pedig kiviharzottam az ajtón, lerohantam a földszintre és szinte kitéptem a garázs ajtaját a helyéről. Kínzó lassúsággal telt el az a pár másodperc, míg az automata kapu felemelkedett, türelmetlenül doboltam a kormányon, aztán amilyen gyorsan csak tudtam, kiálltam a hídra.

Visszasiettem a házba, felsegítettem Sarára a kabátot, majd felkaptam a sarokban heverő táskát az összekészített cuccokkal és alig tíz perccel azután, hogy Sara felkeltett már úton voltunk.

Aggódó pillantásokat vetettem Sarára, miközben a megengedettnél jóval nagyobb sebességgel hajtottam végig az utakon, szerencsére a korai órán még alig volt forgalom. A kórház ajtajához eső legközelebbi parkolóban álltam meg, hogy a lehető legkevesebbet kelljen sétálnia. Szerencsére gyorsan felvették Sarát, egy nővér felkísért minket az előkészítő szobába, pár perccel később pedig befutott az orvos.

- Császármetszést beszéltünk meg, ugye?

Napokig fűztem Sarát, hogy ezt a módot válassza, míg végül beadta a derekát. Szerettem volna a lehető legtöbb fájdalomtól megkímélni és elkerülni a lehetséges komplikációkat. 

- Mikor vacsorázott? - kérdezte a doktor.

- Olyan fél 7 körül - pillantott rám megerősítést várva, mire bólintottam.

- Akkor még várnunk kell egy kicsit a műtéttel, addig is elvégezzük a szükséges vizsgálatokat, nem kell nagy dologra gondolni, vérvétel, EKG, meg ilyesmi - mosolygott nyugtatóan. - Tud járni vagy hozzak egy tolószéket.

- Nem, nem, menni fog - mondta Sara azonnal, én pedig akaratlanul is elmosolyodtam. 

A következő órák azzal teltek, hogy egyik vizsgálóból a másikba mentünk, közben pedig figyeltük, hogy a fájások milyen gyakran követik egymást. Bár a császármetszéshez ez nem volt fontos, de szerettük volna elkerülni, hogy túl sokáig várjunk és esetleg magától induljon be a szülés.

Végül visszaértünk a szobába, ahol kaptunk pár percet kettesben.

- Bent leszel? - kérdezte a kezemet szorongatva.

- Nehogy azt hidd, hogy egy másodpercre is elengedlek - suttogtam mosolyogva, majd közelebb hajolva hozzá lágyan megcsókoltam.

Mikor hallottam, hogy nyílik mögöttem az ajtó, elhúzódtam és megnyugtatóan mosolyogtam rá, miközben belül engem is majd' szétvetett az idegesség.

- Egy időre el kell rabolnom Sarát, hogy előkészítsük a műtéthez és ha bent szeretne lenni, Önnek is be kell öltöznie - mondta az orvos, úgyhogy kénytelen voltam kihúzni kezemet a Saráéból és követni az ápolónőt. Egy kicsi, csempézett falú helyiségbe vezetett, ahol valami fertőtlenítővel kellett megmosnom a karom, valamint kaptam steril ruhákat, amiket fel kellett lennem, hogy bemehessek a műtőbe. 

Mikor végre visszaengedtek, Sara már megkapta az érzéstelenítőt, úgyhogy deréktól lefelé semmit nem érzett. A fejéhez léptem és újra összekulcsoltam ujjainkat, nyugtatóan köröztem a kézfején. Tekintetem a falon lévő órára esett és megdöbbentem: már majdnem két óra volt. Hihetetlen, hogy már több, mint hat órája itt vagyunk. Az események teljesen összefolytak, az idő egy behatárolhatatlan tényezővé vált számomra. 

Egyre többen lettünk a szobában, végül megérkezett Sara orvosa és elkezdődött. Nem láthattunk semmit a nagy elválasztó vászon miatt, de pár szóból nagyjából tudtuk, hogy hol tartanak. Elmerültünk egymás tekintetében, folyamatosan simogattam kézfejét, arcát, haját, miközben halk szavakat mormoltam a fülébe. 

Érezhető volt, hogy az orvosok egyre izgatottabbá váltak, úgyhogy tudtam, mindjárt elérkezik a perc, amire annyira vártunk már. Tekintetem összetalálkozott egy nővérével, aki már ott állt szorosan a doktor mögött, hogy elvehesse a babát és rám mosolygott.

- És itt is van - hallottam meg az orvos hangját, a következő pillanatban pedig felsírt a fiunk.

Úgy éreztem, megfulladok az érzelmeim tengerében. Éreztem, ahogy könnyek csorognak végig az arcomon, hallottam, ahogy a gyerekorvos egyből vizsgálni kezdi, láttam, ahogy a Sara arcán végigfutó érzelmek összhangban vannak az enyémmel, aztán hirtelen már csak azt fogtam fel, hogy egy nővér odaint magához, én pedig életemben először láthattam a fiamat. 

Tökéletes. Ez a szó visszhangzott a fejemben, miközben csak úgy faltam apró teste minden porcikáját. Már nem sírt, hatalmas szemei kíváncsian meredtek a világra, miközben rengetegen sürögtek körülötte, elvágták a köldökzsinórt, megmérték, megvizsgálták, kicsit megtisztították, aztán bebugyolálták egy puha pólyába és a következő pillanatban már a kezemben volt. 

Leírhatatlan érzés volt. Számtalanszor elképzeltem már, hogy milyen lesz a karjaimban tartani, milyen lesz, ahogy tekintetünk először találkozik, ahogy bőre az enyémhez ér, de a valóság mindent felülírt. Sara felé fordultam, aki annak ellenére, hogy az orvos külön megkérte, ne mozgassa a fejét, kíváncsian pillantott felénk. 

- Odavihetem? - kérdeztem az egyik ápolótól, aki beleegyezően bólintott.

Sara fejéhez léptem és leguggolva hozzá úgy tartottam a gyerekünket, hogy nagyobb mozgás nélkül ő is megérinthesse. Szemeit elfutották a könnyek, gyönyörű arca ragyogott a boldogságtól, ahogy megpillantotta. 

- Martín - suttogta, mire elmosolyodtam.

Ez a név volt a kedvencem a kezdetek óta és mikor megláttam, nekem is egyből ez ugrott be. 

- Annyira tökéletes - simított végig az arcán.

A műtét még legalább fél órán át tartott, addig Martín az én karjaimban aludt. Végül Sarát kitolták és egy megfigyelő szobában helyezték el. 

- Most már megfoghatom? - kérdezte, hangja tele volt várakozással.

- Természetesen - mondta az orvos mosolyogva.

Elmondta, hogy mire figyeljek Saránál, aztán magunkra hagyott minket és végre először együtt lehettünk hárman, igazi családként. Martínt finoman Sara mellkasára fektettem, aki ösztönös mozdulattal tartotta, arcán a szeretet és az ámulat csodás keveréke tükröződött. Odahúztam egy széket az ágy mellé és elbűvölve figyeltem őket.

Család. Mindig is erről álmodtam. Négy évvel ezelőtt megtaláltam a számomra tökéletes társat Sara személyében, akiért bármit megtettem volna, most pedig megkaptam tőle a létező legjobb ajándékot. Ahogy rájuk pillantottam, úgy éreztem, egyszerűen már nem fér belém több szeretet. 

Sara mosolyogva pillantott rám, szemei olvadt smaragdként csillogtak. Hozzá hajoltam és egy hosszú puszit nyomtam az arcára.

- Szeretlek - suttogta.

- Én is szeretlek, Kicsim! - mondtam lágyan.

- Soha nem álmodtam arról, hogy ez ilyen fantasztikus érzés lehet. 

Nem kellett megszólalnunk, hogy tudjuk, mit érez a másik. Az olyan közhelyes kifejezések, mint a "földöntúli boldogság" és a "büszke családfő" most mind értelmet nyert számomra. 

- Hogy vagy? Iszol valamit? Kérjek neked fájdalomcsillapítót? Szólj, ha szeretnél valamit - mondtam halkan, észben tartva az orvos kérését.

- Ne aggódj miattam - simított végig az arcomon. - Egy kicsit fáj, de...

- Szólok egy nővérnek, hogy adjon be valamit - ugrottam fel, nem engedve, hogy befejezze.

- Iker, nem kell - suttogta tiltakozva, hogy ne ébressze fel Martínt.

- Az orvos mondta, hogy nem lesz kellemes a következő néhány óra, én viszont szeretném, ha minél jobban ki tudnád élvezni, az első órákat a fiaddal - próbáltam meggyőzni és kiléptem a folyosóra, hogy intsek egy épp arra járó nővérnek. - Kérhetnék egy fájdalomcsillapítót?

- Természetesen - mondta, aztán pár perc múlva visszatért és Sara ellenkezését figyelmen kívül hagyva az infúziós tasakba injekciózta a gyógyszert. - Szóljon, ha kell az újabb adag - kacsintott rám, mire Sara látványosan elhúzta a száját.

- Kettő az egy ellen, ez így nem ér!

- Csak a legjobbat szeretném neked - ültem le újra mellé és puszit leheltem ajkaira.

A következő pillanatban Martín megmozdult és sírni kezdett, mire egy pillanatra mindketten megmerevedtünk, aztán Sara elmosolyodott.

- Ha abból indulunk ki, hogy úgy néz ki, mint az apukája, akkor biztosan éhes - nézett rám.

- Szerintem inkább rád hasonlít - nevettem el magam. - Legalábbis ha van egy kis szerencséje, akkor így van.

Megforgatta a szemeit, aztán segítségkérően rám pillantott.

- Segítesz felülni? - kérte.

Amennyire tudtam, ülő helyzetbe emeltem az ágyat, aztán karom Sara háta mögé csúsztatva segítettem neki elhelyezkedni. Az ajkába harapott, fájdalmas grimaszából kitaláltam, hogy nem ez élete legkellemesebb élménye és reménykedtem, hogy a fájdalomcsillapító minél hamarabb hatni fog. 

- Itt hagyhatlak egy kicsit? Néhányan nagyon várják már a jó hírt - vettem elő a telefonom, mire bólintott.

Csak félig csuktam be magam mögött az ajtót, aztán sorra felhívtam a szüleinket, a nagyszüleinket, Unait, Irenet, a barátainkat, majd végül a klubbot is, hogy elkérezkedjek a mai edzésről. Visszalépve a szobába éreztem, hogy a könnyek újra ellepik a szemem. Sara teljes természetességgel és ösztönösséggel szoptatta Martínt, miközben halkan duruzsolt hozzá. Olyan meghitt pillanatuk volt ez kettejüknek, hogy akaratlanul is visszaléptem, hogy magukra hagyjam őket, de ekkor felpillantott és elmosolyodott.

- Tökéletes anya vagy - mondtam halkan, mire arcán halvány pír terült el.
- Ez azért még erős túlzás - rázta meg a fejét.
- Hidd el, így van. Egyébként mindenki gratulál, mindenki sír és mindenki megígérte, hogy ahogy tud, jön - adtam át az üzeneteket, mire elnevette magát.

- A srácok tudják már? - kérdezte, kitalálva a gondolataimat.

- Még nem, de nem leszek ott edzésen, úgyhogy hamar le fog esni nekik. Szerintem készüljünk fel néhány abszurd ajándékra - figyelmeztettem előre, ismerve a fiúkat.

- Valahogy érzem, hogy nem fogjuk megúszni - helyeselt, aztán lepillantott Martínra, aki időközben újra elaludt. - Átveszed egy kicsit? Ki kell mennem a mosdóba.

- Biztos? - kérdeztem.

- Igen Iker, biztos, hogy ki kell mennem - forgatta meg a szemeit játékosan.

- Nem, úgy értettem, biztos, hogy fel tudsz kelni?

- Muszáj lesz - mondta, mire átvettem tőle a fiunkat és aggódva figyeltem, ahogy megpróbál leszállni.

- Várj! - kértem, és óvatosan a kiságyba fektettem Martínt, majd odaléptem Sarához, hogy tartsam a hátát.

- Köszönöm - sóhajtott megkönnyebbülten, így már könnyebben fel tudott állni. 

Szerencsére a fürdőszoba nem volt messze, látszott rajta, hogy minden lépés fájdalmat okoz neki. Hallottam, ahogy megnyitja bent a csapot, gondoltam, hogy a lehetőségekhez képest kicsit felfrissíti magát, úgyhogy felhívtam az öcsémet és megkértem, hogy ugorjon be egy ismerősömhöz és hozza el a számomra készített dolgokat.
Mikor Martín megint sírdogálni kezdett, egy másodperc alatt felkaptam és próbáltam csitítani, szerencsére hamarosan elcsendesedett és némán nézett rám. Mosolyogva figyeltem, ahogy hatalmas szemeivel fürkészi a még ismeretlen világot, de nem találhatta elég érdekesnek, mert gyorsan visszaaludt. Időközben Sara kijött, már sokkal könnyebben járt, mint pár perccel ezelőtt.
- Olyan jó titeket nézni - mondta mosolyogva, mire átadtam neki a fiunkat és mindkettejüket átöleltem.
- Mondtam már, hogy köszönöm? - mormoltam a fülébe.
- Mit? - pillantott fel rám.
- Őt - néztem Martínra, mire Sara mosolyogva emelte fel a fejét, hogy megcsókoljon.
- Én köszönöm, hogy türelmes voltál - susogta.
Mielőtt válaszolhattam volna, kopogtak, aztán a következő pillanatban nyílt az ajtó és belépett Irene és a barátja, Adrian, egy nagy csokor rózsával.
- Istenem, de édes - suttogta elragadtatva, aztán szorosan megölelt minket és a karjaiba vette az alvó gyerekünket. - Olyan hihetetlen, hogy szülők lettetek - nézett ránk nevetve, mire magamhoz húztam Sarát és a fiunk születése óta először végre rendesen is megölelhettem, vigyázva persze, hogy ne szorítsam túl erősen.
- Még nekünk is - mondtam.
Sara átvette a virágokat és belerakta a szobában található vázák egyikébe. Az ápolónőknek valószínűleg volt már tapasztaltuk ebben, úgyhogy előre elhelyeztek néhányat a polcokon.
- Hasonlít rád - fürkészte Adrian Sara, majd a kicsi arcát, aztán rám vándorolt a pillantása. - És rád is - tette hozzá mosolyogva.
- Gyönyörű kissrác - lépett a barátja mellé Irene. - Unait is láttuk, szerintem pár perc és itt van ő is - tette hozzá.
Igaza volt, rövidesen belépett a bátyám, kezében egy táskával, amiben a kért holmik voltak. Mielőtt átadta volna, kotorászott benne egy kicsit és előhúzott egy macit, amin... egy Barcelona mez volt. Sarából kitört a nevetés az arckifejezésem láttán, aztán fájdalmasan a hasához kapott.
- Jól vagy? - ugrottam hozzá.
- Igen, csak elfelejtettem, hogy a nevetés fájdalmas lehet egy ideig. De ez az arc mindent megért - vigyorgott.
- Úgy gondoltam, adok választási lehetőséget a gyereknek, mert ha rajtad múlik, akkor nem lesz neki - röhögött Unai, miközben elhelyezte a plüssjátékot a szekrényen. - De mivel szeretnék még életben maradni, ezért vettem hozzá egy ilyet is - húzott ki a táskából egy Real Madrid mezt, mire nevetve vettem ki a kezéből az ajándékot és ráhúztam a macira, eltüntetve alatta a vörös-kék mezt.
- Bolond vagy - öleltem meg, a többiek pedig kiválóan szórakoztak a testvéri bosszantáson.
Nem maradtak sokáig, hagyták Sarát pihenni, de megígérték, hogy holnap is benéznek pár percre. Boldogan kísértem ki őket, aztán visszamentem a szobába, Sara időközben visszabújt az ágyba. Akárhányszor tekintete Unai ajándékára esett, elmosolyodott.
- Ha Unai ilyet hoz, el se tudom képzelni, Sesétől és a többiektől mit fogunk kapni - mondta.
- Lehet jobb is - nevettem. - Ha már az ajándékoknál tartunk... - kaptam fel a táskát, amit Unai hagyott itt és kivettem belőle az én ajándékomat.
A karkötő egyszerű volt, négy medállal, rajtuk a Sara, Martín és az én nevemmel, valamint egy szívvel.
 - Iker - lágyul el Sara, mikor meglátta. - Ez csodaszép! Köszönöm - húzta le a fejem magához, hogy megcsókoljon, aztán felemelte a csuklóját, hogy rátehessem.
Mosolyogva kezdett el játszadozni a medálokkal, miközben kiemeltem a többi ajándékot: egy, a spanyol válogatott és egy, a Real Madrid színeiben pompázó apró mez, rajta a fiunk nevével, néhány pici cipő és egy focilabda.
Sara nevetve vette kezébe az egyik mezt és hitetlenkedve rázta a fejét.
- Hogy tudtad ennyi idő alatt elintézni?
- Néha jó, ha az embernek vannak kapcsolatai és egy testvére, aki elhozza neki a cuccokat - adtam választ.
- Valahogy úgy érzem, nem a kézilabda lesz a kedvenc sportja - nézett végig az ajándékokon, tény ami tény, hogy mindegyik focis volt.
- Ha szeretné, akkor az lesz. De azért próbálkozok - kacsintottam rá.
Újra kivettem a kiságyból és Sara karjaiba adtam, majd elmentem, hogy rendeljek valami vacsorát magamnak. Mikor visszaértem, mindketten aludtak, úgyhogy csendesen elhelyezkedtem a sarokban lévő kanapén és némán figyeltem őket. Hosszú napunk volt és én is fáradt voltam, de képtelen voltam elaludni. Túl sok érzelem volt még bennem és egyelőre nem fogtam fel teljesen, hogy ez a valóság. Elképzelni sem tudtam, mivel érdemeltem ki, hogy ilyen tökéletes családom lehet, abban azonban biztos voltam, hogy nincs olyan dolog, amit meg ne tennék értük. Halkan felálltam, visszaültem az ágyhoz, hogy minél közelebb tudhassam magamhoz őket, kezem a Saráéra simítottam és tudtam, hogy a prioritásaim végleg megváltoztak.