2014. február 16., vasárnap

73. fejezet

Sziasztok! Már nekem is elegem van saját magamból, hogy mindig ezzel jövök, de tényleg nincs időm. Most lesz a KRESZ vizsgám, úgyhogy minden hétköznap délutánom foglalt, ráadásul a műszaki részt nem nekem találták ki, muszáj vagyok leülni és megtanulni, szóval most tényleg csak hétvégén van időm írni. Mindenesetre nagyon igyekeztem, hogy még ma fel tudjam rakni, nem vagyok elégedett vele, de képtelen voltam most ennél jobbat írni. Nem igazán akarom már húzni a dolgokat (ha elolvassátok, rájöttök, miről van szó :)), úgyhogy a következő részben lesznek érzelmek rendesen, úgy tervezem. Ezen kívül azon is gondolkoztam, meddig akarom még írni, abban biztos vagyok, hogy legkésőbb augusztus 31-ig befejezem, mert ha már most időhiányban szenvedek, el se tudom képzelni, mi lesz a végzős évemben. Bármilyen furcsán is hangzik, az utolsó fejezet váza már megvan a fejemben, akár most is le tudnám írni, de inkább várok még vele, mert vannak még terveim és eszembe sincs túl hamar befejezni :)
Jó olvasást,
Csanna


2013 szeptember
Biztos voltam benne, hogy kint hatalmas a hangzavar, hiszen a Galatasaray otthonában nem is várhattam mást. De a fejemben csend volt, csak a szapora szívverésemet hallottam. Gondolataim visszarepültek egészen januárig, újra végigéltem a sérülésem óta eltelt hónapokat. Már akkor tudtam, hogy nehéz lesz az út, tele veszélyes kanyarokkal és akadályokkal. De soha nem gondoltam volna, hogy ennyit kell küzdenem. Most, alig pár perccel a rendes visszatérésem előtt már mosolyogva tudtam visszagondolni a hátam mögött lévő hosszú hónapokra. Most már láttam azt is, amit akkor még nem. Soha nem voltam egyedül. A családom, a barátaim, a csapattársaim, a szurkolók végig támogattak, nem engedték, hogy egy percre is feladjam. És persze ott volt Sara, aki nélkül tudom, hogy nem sikerült volna. Éppen ezért ma értük fogok játszani. Értük és a fiamért, akinek láthatatlan jelenléte olyan erőt adott nekem, aminek létezéséről eddig fogalmam sem volt.
Már csak pár perc volt hátra és számunkra is megkezdődik a Bajnokok Ligája idei kiírása. Ancelotti tartotta a szavát, úgyhogy hamarosan tétmeccsen is pályára léphetek a sérülésem óta. A nyári lehetőségekért és az Al Sadd elleni barátságos meccsért is hálás voltam neki, hogy játszhattam, de mindannyian tudtuk az öltözőben, hogy igazából végig erre vártam. 
Sergio megveregette a vállamat hátulról, mire felé fordultam, a szokásos meccs előtti szerencsepuszin kívül egy gyors, de annál szorosabb ölelést is kaptam tőle.
- Sok sikert, Kapitány - mondta halkan, mire elmosolyodtam. 
Végigpillantottam a csapaton, mindenki mosolygósan nézett rám, tekintetükben láttam, hogy ők is boldogok, hogy újra játszhatok, ami nagyon sokat jelentett. 
A következő pillanatban a bíró jelt adott, én pedig megfogtam a mellettem álló kissrác kezét és kiléptem a stadionba. Az érzelmek elhatalmasodtak rajtam, de próbáltam úrrá lenni felettük és kizárni mindent, csak a meccsre koncentrálni. Megkaptam a bizalmat, amire vágytam, most bizonyítanom kell, hogy még mindig jó formában vagyok. Semmi más nem számít.
A bíró belefújt a sípjába, a játék elkezdődött, ezzel együtt több tízezer török szurkoló kezdett énekelni. Az adrenalin ismerős áramlása a testemben mosolygásra késztetett, most, hogy elkezdődött, olyan volt, mintha nem hagytam volna ki egy napot sem. Ajkamba haraptam, hogy elfojtsam a mosolyom és kiléptem a kapuból, hogy lehúzzak egy messziről érkező lövést. Láttam, hogy Sergio is érkezik, hogy tisztázzon, valószínűleg nem hallotta meg a kiáltásom, miszerint ott vagyok. A levegőben ütköztünk, könyöke a bordáimat találta el. Szorosan fogtam a labdát, nem törődtem az oldalamba hasító fájdalommal.
Pár perccel később egy jól eltalált távoli lövést kellett kitolnom, leérkezésnél tompítás nélkül estem a fájó bal oldalamra. Tudtam, hogy ez így nem lesz jó. Eleinte még reménykedtem, hogy a fájdalom enyhül és idővel elmúlik, de rá kellett jönnöm, hogy ez több egy szerencsétlen ütközésnél. Összeszorított fogakkal néztem fel az eredményjelzőre. Még csak tíz perc telt el a meccsből, tudtam, hogy nem fogok kibírni még nyolcvanat. Intettem az orvosi stábnak, hogy valami gond van és a hozzám hátrakerülő labdát kirúgtam.
Juan nem is kérdezte, hogy mi a baj, az ütközésből és a fájdalmas arckifejezésemből minden kiderült számára.
- Figyelj, bekötjük, de mást nem nagyon lehet vele tenni - magyarázta, miközben betekerték az oldalamat.
- Iker, ez én voltam? - jött oda Sergio, mire bólintottam, Pepe pedig bemutatta a szerencsétlen mozdulatot. - Basszus. Nem láttam - mondta, arcán végigfutott a döbbenet.
Visszahúztam a kesztyűimet, egyelőre úgy döntöttem, folytatom. Pár perc múlva azonban lemondóan ráztam meg a fejem. Ez így nem lesz jó, le kell mennem. Intettem Ancelotti felé, hogy csere lesz, aztán elindultam a pálya széle felé.
- Iker! - kiáltott utánam Pepe, mire átnyújtottam neki a csapatkapitányi karszalagot, ő pedig futólag megölelt. - Minden rendben lesz - mondta, de mindketten tudtuk, hogy ezzel a kijelentéssel még várni kell.
Gyorsan megöleltem Diegot, aztán lerobogtam az öltözőbe, nyomomban az orvosi csapattal. Kétségbeesetten rogytam le a padra. Miért? Ennyi jutott nekem? 10 perc? Tudtam, hogy nem vagyok képes végigcsinálni az elmúlt hónapokat még egyszer.
Juan nem engedte, hogy túlságosan magam alá kerüljek, gyorsan vizsgálni kezdett.
- Figyelj, röntgen nélkül nem tudok biztosat mondani, de nem tűnik komolynak. Valószínű, hogy csak egy kis zúzódás, pár nap pihenő és a régi leszel. Peches ütközés volt, ez minden - mondta hosszú percek némasága után.
Egy pillanatra megkönnyebbültem, de aztán eszembe jutott, hogy januárban ugyanezt hallottam. Csak egy zúzódás, pár nap pihenő... És utána ki kellett hagynom majd' nyolc hónapot. Próbáltam kitörölni a fejemből a baljós gondolatokat, azzal biztattam magam, hogy akkor sokkal nagyobb volt a fájdalom és nem akart elmúlni, most azonban szép lassan enyhülni kezdett.
A félidőben Sergio első útja hozzám vezetett.
- Iker, ugye minden oké? Sajnálom, nem láttalak - mondta, miközben aggódva fürkészett.
- Juan azt mondta, csak egy zúzódás.
- Remélem igaza van - sóhajtott.
- Sese, ne emészd magad, véletlen volt. Már nem akarlak kinyírni - vigyorogtam rá, mire ő is elmosolyodott.
- Pedig féltem egy kicsit - vágta le magát a padra, hogy meghallgassa Ancelottit.
Eszembe se jutott hibáztatni, ez bármikor, bárkivel megtörténhet egy meccs alatt. Természetesen szomorú és csalódott voltam, hogy nem úgy sikerült a visszatérés, ahogy szerettem volna, de az enyhülő fájdalom miatt éreztem, hogy nem lesz semmi komoly baj.

Hajnalban értünk haza, fáradtan, de elégedetten. Fölényesen tudtunk nyerni, a mutatott játék pedig sok jót ígért a szezon további részére. A házba belépve tudtam, hogy Sara még ébren van és alig várja, hogy végre a saját szemével is meggyőződhessen arról, hogy jól vagyok. Hiába hívtam fel közvetlenül a meccs után, tudtam, hogy aggódik. Alig dobtam le a táskámat a cipők mellé, mikor megjelent a nappali ajtajában.
- Na végre! - tört ki belőle, aztán gyorsan átszelte a köztünk lévő pár métert és átölelte a nyakamat. - Hogy vagy?
- Jobban, már nem fáj annyira - mosolyogtam rá megnyugtatóan. - Holnap elmegyek röntgenre, de szerintem igaza lesz Juannak, csak egy kis zúzódás.
Finoman felhúzta a pólómat, szemügyre véve a lila foltot a bordám alatt, aztán tenyerét lágyan rásimította és halvány mosollyal nézett rám.
- Túl sokat aggódom mostanában érted.
- Sajnálom - szorítottam ajkam a homlokára. - Nem direkt csinálom - mondtam halkan nevetve, aztán megfogtam a kezét és a nappaliba húztam.
Elmosolyodtam a szemem elé táruló látványon. A kanapén párnák és plédek hevertek össze-vissza, a TV halkan szólt a háttérben, az asztalon pedig rengeteg kismama könyv feküdt, mindenféle cetlikkel és post-itokkal megjelölve a fontosabb részeknél.
- Újabb kötelező olvasmány? - emeltem fel mosolyogva a számomra még új könyvet.
- Nem lehet eléggé felkészülni, ráadásul tele vannak ellentmondásokkal - túrt a hajába fáradtan, mire magamhoz öleltem.
- Sara, mondtam már, nem kell aggódnod. Ezt nem lehet könyvekből megtanulni. Persze, segít, de nem szabad mindig ezekre hagyatkozni.
- Tudom, csak...
- Hidd el, mindenki azt mondja, hogy bízz a megérzéseidben. Márpedig azok általában jók - csókoltam meg, hogy megnyugtassam. - Ne aggódj emiatt, minden jön majd magától.
- Mindig tudod, hogy nyugtass meg - sóhajtott fel, majd egy újabb csók után ellépett tőlem, hogy rendet rakjon, mielőtt felmennénk aludni.
- Tudod mit? - kaptam el hátulról a derekát. - Aludjunk most itt, majd holnap segítek elpakolni - mondtam, majd egy gyors, de finom mozdulattal ledöntöttem a kanapéra.
Nevetve fordult az oldalára, csillogó szemekkel figyelte, ahogy én is elhelyezkedek mellette. Kisimítottam néhány kósza tincset az arcából, aztán egy hosszú pillanatra összeillesztettem az ajkainkat.
- Úgy tűnik, jobban vagy - mondta halkan.
- Ez a te hatásod - nyomtam egy puszit a hajába, aztán mosolyogva figyeltem, ahogy még fészkelődik egy kicsit, majd a tökéletes pozíciót megtalálva fejét az oldalamba fúrta, majd egyenletes szuszogását hallgatva lassan én is álomba merültem.
×××
2013 november
Az ősz úgy repült el, hogy alig vettem észre. A Bajnokok Ligája elindulásával megkaptam a lehetőséget, amivel a legjobb tudásom szerint próbáltam élni. Voltak jó és kevésbé jó meccseim, de a lényeg az volt, hogy a csapat és Ancelotti bízott bennem. A Király Kupa decemberben indult, azt is én fogom kapni, így tovább tudom gyarapítani a meccsek számát. Természetesen ennél is többet szeretnék, minden alkalommal jó lenne a pályára lépni, de ez a megoldás a lehető legjobb Diegonak és nekem is, úgyhogy egyikünk sem panaszkodik soha, egyszerűen csak keményen dolgozunk és a mérkőzések során mindent próbálunk kihozni magunkból.
Ajkam finoman a még alvó Sara homlokára szorítottam, majd óvatosan, nehogy felébresszem, készülődni kezdtem, végül csendesen behúztam magam mögött a szobaajtót. Nem tudtam megállni, hogy ne nézzek be az emelet másik szobájába, ahol egyre több és több babadolog tűnt fel. Nemrég kipakoltunk minden felesleges holmit, aztán szép lassan kezdtünk bevásárolni. Egyelőre még minden rendszer nélkül, egymás hegyén hátán feküdt a rengeteg játék, ruha és takaró, de a látvány már így is mosolygásra késztetett.
A konyhában összeütöttem egy gyors reggelit, amivel meglephetem Sarát, aztán felkaptam a kulcsom és elindultam. Mosolyogva néztem a kulcscsomóm új, apró darabjára, ami a Pont de l'Archevêché egyik lakatját nyitja. Az elmúlt hétvégét Párizsban töltöttük, ott ünnepeltük az évfordulónkat és nem hagyhattuk ki a híres korlátot, amin a szerelmesek több ezer lakatot helyeztek el. Tökéletes hétvége volt, tele romantikával, mindketten tudtuk, hogy valószínűleg ezek voltak az utolsó napok, amiket igazán kettesben tölthettünk és kizárva a külvilágot mi is átlagos szerelmespár lehettünk. 
Jókedvűen léptem be az edzőközpontba, aztán megláttam Sergiot és a mosolyom még szélesebbé vált. Természetesen hozzám is eljutott a nagy hír, úgyhogy utána siettem és még azelőtt megállítottam, hogy belépett volna az öltözőbe.
- Mi a helyzet, apuci? - kérdeztem vigyorogva, mire megtorpant és nevetve fordult felém. 
- Szóval hallottad - túrt a hajába.
- Nehéz lett volna figyelmen kívül hagyni, annyi helyen közzétetted. Nem is tudtam, hogy ilyen terveid vannak.
Válaszolni sajnos már nem tudott, mert beléptünk az öltözőbe, ahol a többiek egészen másképp fogadták. Mindenkit meglepett a hír, Sergio imádta ugyan a gyerekeket, de soha nem mondta, hogy a közeljövőben ő is szeretne. Tudtuk, hogy jól megvannak Pilarral, de erre senki nem számított.
Fabio vigyorogva kezébe nyomott egy kinyomtatott oldalt a pelenkázásról, Cris azzal hülyéskedett, hogy Sese híres, ezer wattos mosolya vajon meddig fog ragyogni az ébren töltött éjszakák után, Pepe eljátszotta a sértődöttet, miszerint Sergio "utánozza", hiszen ő is csak nemrég tudta meg, hogy újra apa lesz. 
- Egy dolgot mondj meg nekem - kérte Marcelo. - Mit fejeltél le, mikor megtudtad a hírt? - bökött a Sese homlokán virító sebre, mire kitört a röhögés az öltözőben.
Körülbelül tíz percet kellett kibírnia, míg kiszórakoztuk magunkat, aztán abbahagytuk a hülyéskedést és gratuláltunk neki. Bármennyire is hihetetlennek tűnt elsőre, látszott rajta, hogy már most nagyon büszke a leendő gyerekére, ráadásul nagyon sokan voltunk most az öltözőben, akik át tudtuk érezni az örömét.
- Most komolyan, terveztétek? - kérdeztem tőle a melegítő körök alatt.
- Hát, beszéltünk róla. Azt nem mondtuk, hogy most azonnal, úgyhogy meglepetés volt, mikor kiderült, de azt tudtuk, hogy szeretnénk valamikor, szóval... Így sikerült. Most már megértem ezt a hülye vigyort a fejeden, szerintem én is így nézek ki - mondta, mire oldalba löktem és nevetve folytattuk az edzést.
×××
2013 december 
A ház előtt két ismeretlen kocsi állt, úgyhogy kíváncsian nyitottam ki az ajtót. Az emeletről beszélgetést és hangos kacagást hallottam leszűrődni, mire felsiettem a lépcsőn és megálltam a fiunk szobája előtt, ahonnan a hangokat hallottam. Kíváncsian nyitottam ki az ajtót, aztán az elém táruló látvány hatására döbbentem álltam meg a küszöbön. Sara, az unokatestvére, Marine és egy másik barátnője, Laura már az utolsó simításokat végezték a szobán, melynek falait most különböző rajzok díszítették. A csillagok, hajók, házak és léghajók színes keveréke fantasztikusan nézett ki együtt, egészen egyedi hangulatot varázsoltak a szobának.
- Iker - mosolygott rám Sara, mikor észrevett. - Hogy tetszik?
- Csodálatos - néztem körbe újra és újra. - Köszönöm - pillantottam a lányokra, akik mosolyogva húzták meg az utolsó vonalakat.
- Nem akarsz te is dolgozni egy kicsit? - nyújtott felém Sara egy ecsetet, aztán az egyik léghajóra mutatott, amire egy 1-es szám volt rajzolva. - Ezt meghagytuk neked - kacsintott rám.
Nevetve vettem át az ecsetet és a festéket, aztán nekiláttam, hogy én is hozzátegyek egy kicsit a fiam szobájához. A lányok hamarosan elmentek, fél órával később pedig mi is befejeztük Sarával és elégedetten néztünk körbe. Gyönyörű lett és ami a legjobb volt, hogy kevesebb, mint egy hónap múlva már lakója is lesz. 
- Arra gondoltam - kezdte Sara -, hogy ide még festhetnénk egy nagy Atletico címert - mutatott a kiságy feletti falra, mire grimaszolva fejeztem ki véleményem a dologról. - De lehet Barcelona is, ha azt szeretnéd - pislogott ártatlanságot színlelve.
- Nem vicces - morogtam, ő azonban felkuncogott és hozzám lépve ajkait lágyan az arcomra szorította. 
Pár pillanatig még játszottam a durcást, de aztán átfontam a derekát és mosolyogva néztem le rá. Valószínűleg csak erre várt, mert a következő pillanatban végighúzta festékes ujját az arcomon, kék csíkot rajzolva a bőrömre. 
- Hé - nevettem fel, miközben Sara gyorsan kibontakozott a karjaimból és menekülőre fogta. - Ezt visszakapod - kaptam fel a palettát és utána siettem.
Gyorsan utolértem, elkaptam a csípőjénél fogva és nem törődve tiltakozásával, én is összefestékeztem az arcát. Folyamatosan nevetve kentük egymásra a kimaradt festéket, nem törődve azzal, hogy mi lesz a hajunkkal vagy a ruhánkkal. Végül szorosan átöleltem hátulról, belepusziltam a nyakába, ő pedig kuncogva döntötte fejét a vállamra.
- Szerintem jobb, ha most egyből elmegyünk zuhanyozni - néztem végig magunkon, Sara pedig egyetértően bólintott.
- Úristen - túrt a hajába, mikor meglátta magát a tükörben.
- Te kezdted - böktem oldalba.
Rengeteg időbe telt, míg lemostuk magunkról és egymásról a festéket, Sara haja pedig igazi kihívást jelentett. Egy jó óra múlva szálltunk ki a zuhanyzóból, mosolyogva figyeltem, ahogy Sara maga köré tekeri a törülközőt. 
- Igazi mintaszülők leszünk - vigyorgott rám, mire magamhoz húztam és megpusziltam a homlokát, aztán összeráncoltam a szemöldököm.
- Jól vagy? - kérdeztem.
- Persze, miért?
- Mert körülbelül 38 fokos lázad van - mondtam, miközben kezem a homlokára szorítottam, hogy biztos legyek benne.
Tűzforró volt, a szeme is lázasan csillogott, úgyhogy minden tiltakozása ellenére, miszerint ő jól van, az ágyba dugtam és a kezébe nyomtam egy lázmérőt, hamarosan kiderült, hogy igazam van. Makacsul próbált felkelni, de ezúttal nem engedtem.
- Sara, légy szíves, maradj az ágyban. Majd én elpakolok, megcsinálom a vacsorát. Meg kell gyógyulnod, pár hét múlva szülni fogsz, addigra erősnek kell lenned.
Ez elegendő érvnek bizonyult, mivel hagyta, hogy betakarjam és bevette az orvos által előírt, kismamáknak is szedhető gyógyszert. Miután megbizonyosodtam róla, hogy tényleg nem fog felkelni, magára hagytam, gyorsan rendet raktam a gyerekszobában, majd lementem a konyhába, hogy összeüssek valami vacsorát. Már majdnem kész voltam, mikor lépteket hallottam magam mögül, mire szemrehányóan megfordultam.
- Mit csinálsz? - kérdeztem.
- Csak ezért jöttem - emelte fel a kezében lévő könyvet.
- Pihenned kéne - sóhajtottam.
- Ez nekem pihenés. Különben sem tudok mit csinálni, nem bámulhatom a falat, míg te idelent vagy - tiltakozott.
- Akkor menjünk fel - vettem ki a sütőből a tortillát, mire Sara szemei felcsillantak.
- Ettől meggyógyulok - vett ki két tányért a szekrényből, mire megcsóváltam a fejem. 
- Legalább ilyenkor engedd meg, hogy kiszolgáljalak - toltam arrébb a kezét, mikor fel akarta vágni a tésztát. 
Megforgatta a szemeit, de nem ellenkezett, úgyhogy halvány, győzedelmes mosollyal megfogtam a két tányért és felvittem a szobánkba. Sara láthatóan beletörődött a dologba, mert mosolyogva felült és egy hálás csókot kaptam tőle köszönetképpen. 
Vacsora közben tekintetem a rengeteg ultrahangképre vándorolt, a legelső és a legutóbbi közti óriási különbségen képtelen voltam nem mosolyogni. Szinte hihetetlen, hogy ebből az apró, alig látható pöttyből mára egy egészséges baba lett, aki hamarosan megszületik. Szemem a sarokban lévő táskára siklott, amibe már összepakoltuk a kórházban szükséges cuccokat, hogy ne az utolsó pillanatban kelljen kapkodni. Sara kitalálhatta, mi jár a fejemben, mert kezét a hasára simítva dőlt az oldalamnak.
- Olyan ez az egész, mint egy álom. De ha így van, nem akarok felébredni - susogta, mire rámosolyogtam és összeillesztettem ajkainkat.
- Aludj egy kicsit, minél hamarabb meggyógyulsz, annál hamarabb kapod vissza a konyhát - suttogtam két csók között, bevetve minden meggyőzési képességemet. - Ezt pedig majd én olvasom, míg te alszol - vettem ki a kezéből a könyvet.
- Hé, ez nem a te dolgod - kapott utána nevetve, én azonban magasra feltartottam a könyvet, hogy ne érhesse el. - Gonosz vagy - morogta, aztán nekem háttal lefeküdt és magára rántotta a takarót.
Visszafojtott nevetéssel öleltem át, arcom a nyakába temettem és játékosan összeborzoltam a haját.
- Szeretlek, te bolond nőszemély - mormoltam a fülébe, mire mosolyogva fordította felém az arcát.
- Én is szeretlek, te kis zsarnok - húzta le a fejem magához, hogy újra megcsókolhasson.
Lágyan beleharaptam alsó ajkába, mire egész testével felém fordult és még közelebb húzott magához. Kuncogva szakadt el tőlem, elhelyezkedett mellettem, fejét a mellkasomra fektette, én pedig fél karral átöleltem és figyeltem, ahogy lassan álomba merül, majd kinyitottam a könyvet és elmerültem a kisbabák világában.


3 megjegyzés:

  1. Szia!
    Nagyon örültem az új résznek, de annak nem hogy majd abba fogod hagyni. Persze érthető hogy miért. Emlékszem az én végzős évemre. Semmire se volt időm, a próbák miatt csak éjszaka tudtam tanulni. Annak se lenne semmi értelme hogy havonta 1 részt írsz meg, mert a végén már te is nyűgnek éreznéd. De messze van még nyár vége! Addig vár ránk egy vb is :)
    A rész nagyon tetszett. Naná hogy az egész banda Sesét szívatja. Sara és Iker pedig annyira aranyosak, hogy nem is találok szavakat. Nagyon tetszett.
    Várom a következőt, csak így tovább!
    Puszi,
    Fruzsi

    VálaszTörlés
  2. Szia! Hű, a szalagtűzőről e is felejtkeztem, mikor írtam a bejegyzést. A mi tánctanárunk már most márciusban el akarja kezdeni a próbákat, de remélem, hogy ez nem fogja annyira csökkenteni az írásra szánt időt.
    Néha nagyon kíváncsi vagyok írás közben, hogy a valóságban hogy zajlott a dolog, mint például mikor kiderült, hogy Sese apa lesz. De ezek örökre öltözői titkok maradnak :)
    Nagyon örülök, hogy tetszett és köszönöm, hogy írtál!
    Puszi
    Csanna

    VálaszTörlés
  3. Ne is mond. Nálunk volt osztálytánc+évfolyamtánc is. Így heti 3 próbánk volt a héten. Nehéz volt, de megérte. Mi is korábban akartuk elkezdeni, de végül is csak szeptemberben fogtunk hozzá és még így is bőven kész lettünk.
    Hát igen, ezeket sose tudjuk meg. De néhány edzéses videóról is lejön hogy néha elég bolond a társaság, hát még az öltözőben :)
    Fruzsi

    VálaszTörlés