72. fejezet

Sziasztok! Ezer bocsánat, nem így terveztem, de megint kicsit összejöttek a dolgok, nem sok időm volt, ha meg igen, akkor az árammal voltak problémák a hó miatt... :) Remélem, a következőt gyorsabban tudom hozni.
Köszönöm az előző fejezethez érkezett pipákat és kommentet, valamint az új olvasókat, jó látni, hogy ennyien vagytok, mikor belekezdtem, elképzelni se mertem, hogy ilyen sok embert érdekelni fog a történetem :)
Jó olvasást!
Csanna

2013 augusztus

- Tényleg hazamész? - kérdezte Sergio sokadjára.

- Igen - mondtam, szintén sokadjára.

Az edzőtábornak vége volt, a csapat nagy része délután repül haza. A spanyol válogatott játékosok azonban maradnak, kivéve engem. Majdnem két hete nem láttam Sarát, ráadásul ez a barátságos meccs senkinek nem hiányzott. A honvágy és az összezártság a második hét végére már kissé nyűgössé tett minket, mindenki szeretett volna már otthon lenni a családjával.

- Akkor csak hogy tisztázzuk: hazarepülsz Madridba, ami körülbelül 9 óra, aztán visszarepülsz Guayaquilba, ami meg van vagy 12 óra. Majdnem egy napot repülsz és otthon vagy alig fél napot. Te hülye vagy - mondta teljesen nyugodtan. - Ráadásul hulla leszel, mire visszaérsz.

- Nem érdekel, Sese. Vagy hazamegyek most, vagy még napokig nem látom a családomat. Tudom, hogy ez furcsa neked, de egyszer majd a te barátnőd is terhes lesz és akkor majd megérted, mi ez az érzés - veregettem meg a vállát mosolyogva, aztán felkaptam az ágy mellett heverő bőröndömet és csatlakoztam a hazarepülők csoportjához.

Nem szóltam Sarának, mert tudtam, hogy késő este fogok hazaérni, nem akartam, hogy éjszakázzon miattam, ráadásul szerettem volna meglepni. Próbáltam aludni az út során, nem akartam, hogy a fáradtság befolyásolja a teljesítményemet. Mindegy, hányszor hívtak már be a válogatottba, mindig megtiszteltetést jelentett számomra.

Mikor kiléptem a reptér ajtaján, mosolyogva szívtam magamba Madrid illatát. Gyorsan fogtam egy taxit, alig volt forgalom, úgyhogy fél órán belül már a házunk előtt álltam. Csendben nyitottam ki a bejárati ajtót, aztán mikor beléptem, alig bírtam ki, hogy ne nevessem el magam. Doce és Uno éberen, a fülüket hegyezve, teljes mozdulatlanságban álltak a lépcső előtt, aztán mikor rájöttek, hogy én vagyok az, egymással versengve rohantak elém üdvözölni. 

- Shh halkan! - próbáltam csitítani őket, nem akartam felébreszteni Sarát. - Jól van, nyugi, még a végén felborítotok - nevettem halkan.

Mikor zajt hallottam az emeletről, átléptem a két kutyán és mosolyogva vártam, hogy Sara felbukkanjon. Pár pillanattal később álmos arccal jelent meg a lépcső tetején, de egy azonnal felébredt, mikor meglátott.

- Iker! - mosolyodott el szélesen. - Mit csinálsz itt? - kérdezte, miközben lesietett a lépcsőn és kitárt karjaimba ugrott. 

- Hazajöttem - suttogtam, mire újra kérdésre nyitotta a száját, én azonban gyorsan megcsókoltam.

Nevetve hagyta, hogy ajkam birtokba vegye az övét, miközben egyik kezemet az arcára simítottam, a másikat pedig a derekára vezettem és közelebb húztam magamhoz testét.

- Hiányoztál - fúrta fejét a vállamba, mikor elszakadtunk egymástól.

- Te is nekem. Ezért vagyok most itt - nyomtam egy puszit a homlokára, mire kissé elhúzódott, hogy a szemembe tudjon nézni.
- Nem lesz meccsetek?
- Dehogynem. Holnap este megyek vissza - mondtam magától értetődően, mire Sara szemöldöke a homloka közepéig szaladt.
- Egy napra jöttél?
- Ühüm - mormoltam, miközben ajkam felfedező útra indultak az arcán. - Mondtam, hogy hiányoztál - mosolyogtam rá.
- Nem vagy normális - suttogta, de éreztem, ahogy karjait még szorosabban fonja a nyakam köré. - Most én is szidjalak össze, hogy nem tesz jót neked?
- Nem szidtalak össze - nevettem fel tiltakozva. - Csak aggódtam.
Szavaim közben kezem a hasára vándorolt, arcomra mosolyt csalt az érezhető változás. Az egyik bő pólóm volt rajta, de már ez sem rejtette el pocakját. Lágyan végigsimított az arcomon, aztán összekulcsolta ujjainkat és a szobánk felé vettük az irányt.
- Álmos vagy - lehelt puszit a szemem alatt karikákra, mire mormoltam valamit válaszképpen. - Gyere, aludjunk, holnap lesz idő minden másra.
Nem tiltakoztam, követtem az emeletre, aztán másodpercek alatt ledobtam magamról a felesleges ruhákat és bedőltem az ágyba. Fáradt voltam, de boldogan húztam magamhoz Sarát, hosszú napok után végre tudtam, hogy nyugodtan fogok tudni aludni.

Fogalmam sem volt, hány óra van, mikor felkeltem. Sara békésen szuszogott mellettem, úgyhogy óvatosan a hátamra fordultam és próbáltam kissé összeszedni magam. Az időeltolódás miatt kába voltam, de pár perc lusta semmittevés után kicsit kitisztult a fejem és kevésbé fáradtan fordultam újra Sara felé. Mosolyogva figyeltem, képtelen voltam visszafogni magam, felemeltem a kezem és óvatosan kisimítottam összekuszálódott haját az arcából. Kicsit összehúzta a szemöldökét, a szemét egy pillanatra szorosabban hunyta le, aztán pislogott párat és hunyorogva felnézett rám.
- Jó reggelt - morogta álmosan, mire elnevettem magam és puszikkal borítottam el arcát. - Szúrsz - kuncogott fel és fészkelődni kezdett.
- Nem volt időm borotválkozni a repülőn - vigyorogtam rá, mire játékosan megforgatta a szemeit, aztán kezeit a mellkasomra tette, én pedig hagytam, hogy a hátamra fordítson és felém hajoljon.
- Mikor indul a géped?
- Hatkor - válaszoltam, mire alig látható fintor futott végig az arcán.
- Akkor van tíz óránk együtt. Mit szeretnél csinálni?
- Először is csinálok valami reggelit - nyomtam egy gyors puszit a homlokára és kimásztam az ágyból.
A kutyák újra kitörő örömmel üdvözöltek, kellett pár perc, míg lenyugodtak és hagyták, hogy bemenjek a konyhába. Sara mosolyogva jött le utánam, mikor meglátta a készülő melegszendvicseket és a rengeteg gyümölcsöt, nagyot sóhajtva a hasára simította a kezét.
- Nagyon kezd hasonlítani az apukájára. Ha továbbra is ennyit eszek, olyan leszek a kilencedik hónapra, mint egy elefánt.
- És akkor mi lesz? - kérdeztem felé fordulva, miközben felé nyújtottam a kezem, ő pedig kihasználva az alkalmat a karjaimba bújt.
- Hát, nem is tudom... - hajtotta le a fejét. - Engem zavarna.
- Engem viszont egyáltalán nem. Sara, nincs olyan nő, aki ne hízna egy kilót se a terhesség alatt. Ez teljesen természetes, nincs rajta semmi kivetnivaló. Tudod, hogy nekem nem ez számít.
- Jó, de...
- Semmi de - szorítottam ajkam az övére, hogy félbeszakítsam. - Tökéletes vagy, attól függetlenül, hogy mennyit mutat a mérleg.
Megforgatta a szemeit és grimaszolt, de nem hozta többet szóba a témát, inkább jókedvűen nekilátott elfogyasztani a reggelit.
- Tele vagyok - csúszott lentebb a széken, miután az utolsó morzsáig mindent eltüntetett.
- Örülök neki, kell az energia.
- Miért mit tervezel? - pillantott rám csillogó tekintettel, mire görcsbe rándult a gyomrom.
- Hmmm... vannak ötleteim - nevettem fel, miközben megkerültem az asztalt és mosolyogva megálltam előtte. - Például elmehetnénk sétálni a kutyákkal, vehetnénk valamit a visszafele útra Guayanába, a kocsit is le kéne mosni... - soroltam, de tekintetét látva nem bírtam tovább, kitört belőlem a nevetés és megcsókoltam...

×××

Izgatottan és reményekkel telve szálltam fel a csapat buszára, ami a stadionba vitt minket a szezon első meccsére. A többiek nevetgéltek, egymással hülyéskedtek, miközben én a gondolataimba merülve elfoglaltam a szokásos helyem a buszon és kibámultam az ablakon. Mióta mindenki visszaért Madridba és a csapat teljes létszámmal edzett, a médiában mindennapossá váltak a kapuskérdést firtató cikkek. Senki nem tudott semmit, még mi sem. Nem tudtuk, hogy a Mester meghozta-e már a döntést vagy nem, mindenki csak találgatott. Őszintén reménykedtem, hogy megkapom a lehetőséget és visszatérhetek a Bernabéuban is, de Diego nagyon kemény vetélytárs volt. Csak annyit tehettünk, hogy a legjobbunkat nyújtottuk edzésről edzésre, így próbálva meggyőzni az edzői stábot. 

Végigsétáltam az ismerős folyosókon, a stadion még üres volt, a nézőket csak később kezdik el beengedni. Mindenki várta már ezt a meccset. Egy gyors pillantást vetettem a pályára, aztán bementem az öltözőbe, hogy meghallgassam Ancelottit.

Pár mondat után nem húzta tovább a dolgot, rátért a kezdőre.

- Diego, Dani, Sergio... - sorolta a neveket, mire fejem az öltöző ajtajának döntöttem és nagyon igyekeztem, hogy az arcom ugyanolyan érzelemmentes maradjon, mint amilyen egy perccel ezelőtt volt.

Le voltam sokkolva. Tudtam persze, hogy mindkettőnknek 50-50 százalék esélye van, de én tényleg mindent megtettem és ezek szerint ez sem volt elég. Mikor fogok újra játszani?

A többiek vetettek rám egy-egy óvatos pillantást, amiből rájöttem, hogy nem sikerült úgy álcázni érzelmeimet, mint szerettem volna. Hátat fordítva nekik kezdtem el öltözni, miközben magamat győzködtem. Ez csak erre az egy meccsre vonatkozik. Még nem dönthetett a szezon egészére nézve. Még nincs vége mindennek. 

- Jössz, Iker? - kérdezte Diego, mire felnéztem és rájöttem, hogy már csak ketten vagyunk az öltözőben.

- Persze - kaptam fel a kulacsom és a törölközőm, aztán halványan rámosolyogtam a csapattársamra és a pálya felé vettem az irányt.

- Hé! - kiáltott utánam és igyekezett beérni. - Figyelj, nem tudom, miért így döntött, de...

- Diego - szakítottam félbe. - Megtörtént. Jó srác vagy, megérdemled a lehetőséget. Tudom, hogy mindent meg fogsz tenni - tártam szét a karom.

A szokásos melegítő körök után szomorúan figyeltem Diegot, aki elkezdte az első számú kapusok szokásos melegítését. Valószínűleg túlságosan feltűnő volt a hangulatom, mert Villiam, a kapusedző tűnt fel mellettem hirtelen.

- Iker, jól vagy? - kérdezte és egyből tudtam, mire gondol.

- Hát persze. Legalább játszhatok a Bernabéu Kupán - mondta félig viccesen, félig szomorúan.

Nyilvánvaló volt, hogy aki ma nem kap lehetőséget, az pályára léphet Raúl hivatalos búcsúmeccsén is, úgyhogy ez egy kicsit enyhítette a csalódottságomat.

Villiam mélyen a szemembe nézett, aztán a vállamra tette a kezét és halkan, hogy csak én halljam, megszólalt.

- Hidd el, Iker, meg fogod kapni a lehetőséget. Évek óta dolgozom együtt Carloval, tudom, hogy egy ilyen tehetséget és legendát, mint te, nem fog a padon jegelni. Légy türelmes és dolgozz úgy, mint eddig és nem lesz baj. Addig is, melegíts még egy kicsit, mert mindig történhet valami, mikor be kell ugrani a padról - hagyott magamra.

Tűnődve néztem utána, nagyon szerettem volna hinni neki. Teljesítettem a kérését, csináltam még pár nyújtó mozdulatot, aztán csatlakoztam a többi kispados játékoshoz, hogy együtt nézzük végig a meccset.
- Iker! - intett magához Ancelotti a mérkőzés után, mire kérdőn léptem oda hozzá. - Szeretnék veled beszélni egy kicsit. Tudom, hogy ez most nehéz helyzet neked, de örülök, amiért sikerül ennyire profiként kezelned. Őszinte leszek veled, ha tegnap kérdezik meg, nem tudtam volna megmondani, ki fog ma játszani. Azért választottam végül Diegot, mert ő többet tudott edzeni a csapattal, több ideje volt felkészülni. Ez nem azt jelenti, hogy te már nem fogsz játszani a szezonban, ez csak az első meccs volt. Évek óta vagy már a legmagasabb szinten, szerintem nem kell arról beszélnem, hogy milyen nehéz feladat a kapusok rotálása, te is pontosan tudod. Mindent megteszek, hogy minél hamarabb megtaláljam a megfelelő megoldást és megkapd azt játékmennyiséget, amire szükséged van. Azért mondom ezt el neked, mert tudom, hogy sok ajánlatot kaptál már más klubboktól, nyilván lesz még több is. Én azonban számolok veled, szeretném, ha itt maradnál, de természetesen nem kényszeríthetlek semmire - mondta.
Egy ideig csendben végiggondoltam a hallottakat, aztán halvány mosollyal az arcomon válaszoltam.
- Köszönöm. Nem tervezem, hogy elmenjek, legalábbis most nem. Harcolni akarok és újra játszani - mondtam, az edző szavai visszaadták a hitem.
Kezet fogtunk, aztán a parkoló felé vettem az irányt, egyértelműen jobb hangulatban, mint tíz perccel ezelőtt. Ennyire volt szükségem, a tudatra, hogy az edzőm számít rám. Gyorsan bepattantam a kocsiba, alig vártam, hogy otthon legyek.
Sara nem volt a földszinten, úgyhogy halkan felsiettem az emeletre, a szobába benyitva pedig képtelen voltam nem mosolyogni a látványon. A két kutya az ágy mellett feküdt egymás hegyén-hátán, álmosan emelték fel fejüket, mikor észrevettek. Sara aludt, a mellette heverő könyv kismamáknak szólt, valószínűleg kiesett a kezéből, miközben a TV még mindig be volt kapcsolva, de már a következő meccset adták. Óvatosan, hogy ne ébresszem fel, bementem a fürdőszobába, gyorsan elkészültem, aztán becsusszantam mellé az ágyba és magunkra húztam a takarót.
Bármennyire is igyekeztem, mégis sikerült felkeltenem, álmosan fordult meg a karjaimban és rám hunyorgott.
- Iker - mormolta, aztán arcát a nyakamba fúrva szorosan átölelt. - Annyira sajnálom.
Szorosan magamhoz húztam, szinte eggyé olvadtunk az ölelésben.
- Most ne beszéljünk erről. Fáradt vagy, aludj - nyomtam puszit a homlokára. - Majd holnap.
Ahhoz is túl álmos volt, hogy tiltakozzon, egyszerűen az oldalamhoz bújt és lehunyta a szemeit, alig pár másodperc múlva pedig már aludt is, mire mosolyogva leheltem puszit az arcára.

Reggel mikor pillantásom az órára esett, egy rövid pillanatra bepánikoltam, már fél kilencet mutatott. Aztán mégis visszahunytam a szemeimet és visszamerültem az édes semmittevésbe. Hétfő volt, meccs után nem kellett reggel edzésre mennünk, Sara is szabadnapos volt ma. Kezem a pocakjára simítottam, pár másodperccel később pedig egy apró rúgást érzetem a tenyerem alatt. Elmosolyodtam: szóval a fiunk is felkelt már.
- Csak óvatosan, ne ébresszük fel anyut, hadd pihenje ki magát - mondtam halkan, miközben Sara hasán köröztem ujjaimmal. - Ugye tudod, hogy már alig várjuk, hogy megszüless? Valamiért úgy érzem, hogy nem fogok tudni neked ellenállni és mindent meg fogok engedni - felnevettem, mert tökéletesen el tudtam képzelni a helyzetet.
A következő pillanatban Sara megmozdult és mosolyogva fordult felém.
- Szóval engedékeny apuka leszel? - kuncogott.
- Majd meglátjuk - csókoltam meg lágyan.
Felültem, hátam az ágy támlájának vetve, Sara pedig az ölembe hajtotta a fejét és elkomolyodva nézett rám.
- Figyelj - kezdte. - A tegnapi meccs... Nem tudom, hogy lesz a folytatásban, hogy mit tervez Ancelotti. De én melletted vagyok, bármiről is legyen szó - fúrta tekintetét az enyémbe, én pedig megértettem, miről van szó.
- Beszéltünk a meccs után. Azt mondta, meg fogom kapni a lehetőséget. Valószínűleg megkapom a BL-t, esetleg a Kupát is. Nem tudom, szerintem még ő se döntött véglegesen. Azt tudom, hogy játszani akarok, nem akarok még egy olyan évet, mint a tavalyi, nem akarok a kispadon ülni. Megemlítette, hogy vannak klubbok, akik érdeklődnek, de nem tudom... Én itt nőttem fel. Mindig is ez a klub volt a második családom. Tudom, hogy ritka az ilyen, de én szeretném itt befejezni a karrierem, ha ez lehetséges. Ugyanakkor mindjárt itt van a világbajnokság. 33 éves leszek, nekem már lehet ez lesz az utolsó. Szeretnék ott lenni és segíteni a csapatnak, de ez csak akkor lehetséges, ha játszok év közben. Lehet, hogy könnyebb lenne elfogadni egy ajánlatot. De nekem Madrid az otthonom, nem tudom magam elképzelni egy másik városban. És tőled sem várhatom el, hogy hagyd itt a családod, a munkát és költözz el miattam egy másik országba - suttogtam.
- Iker, tudod, hogy mennék. Több mint három éve vagyunk együtt, eljegyeztél, év végén megszületik az első gyerekünk. Nem tudsz olyat kérni, amit ne tennék meg - mosolyodott el lágyan.
- De...
- Nincs de - szakított félbe. - Szeretlek és éppen ezért bárhogy döntesz is, veled leszek.
Sóhajtva húztam magamhoz és összeillesztettem az ajkainkat, így köszönve meg szavait.
- Én is szeretlek - mormoltam.
Tekintetünk összekapcsolódott, szeméből minden kérdésemre ki tudtam olvasni a választ.
- Harcolni akarok a helyemért, maradni akarok. Még legalább januárig, akkorra úgyis eldől, hogy van-e értelme ennek az egésznek. És mert szeretném, ha a fiunk itt nőne fel.
Válaszul egy puszit nyomott az arcomra, aztán a hasára simította kezét.
- Gondolkoztál már azon, hogy mi legyen a neve? - váltott könnyedebb témára.
- Van néhány ötletem - nevettem fel. - De előbb kíváncsi vagyok a tiedre.
- Hát... Tetszik a Marco, a David, a Bruno, a Cristiano... - kezdte sorolni, én azonban nevetve félbeszakítottam.
- A Cristianot felejtsd el! Nem akarom egész életemben azt hallgatni Cristől, hogy róla neveztük el a gyerekünket - ráztam a fejem, mert túlságosan is ismertem már a portugált.
- Jó jó, akkor hagyj halljam a tieidet - kérte.
- Martín vagy Mauro - mondtam, kíváncsi voltam a véleményére.
- Tetszik - bólintott. - De... Mi van akkor, ha kiválasztunk egy nevet, de mikor meg születik rájövünk, hogy nem is illik rá.
- Sara, ezen ne rágódj! Rengeteg időnk van még. És különben is, hol van az megírva, hogy muszáj előre eldönteni a nevét? Kiválasztunk párat ami tetszik és majd eldöntjük, hogy melyik illik hozzá.
- Igazad van - bólintott.
- Mint mindig - tettem hozzá nevetve, aztán ügyesen kitértem előre, mielőtt az oldalamba ütött volna. - Jössz reggelizni? - másztam ki az ágyból.
- Mintha nem tudnád a választ - mondta incselkedve, aztán szinte kiugrott az ágyból és mosolyogva csatlakozott hozzám.

×××

Nem volt könnyű a következő pár hét. Nem csak Madridban, de egész Spanyolországban az volt a fő téma, hogy mi lesz a megoldása a kapuskérdésnek a klubbnál. Az idő előrehaladtával egyre inkább érezni lehetett, hogy a szurkolótábor kezd két részre szakadni attól függően, hogy Diegot vagy engem látnák szívesen a kapuban.

Az Al Sadd elleni meccsen - ami Raúl késői búcsúmeccse volt - élesben tapasztalhattuk meg a megosztottságoz. Körülbelül fél év után léphettem újra a Bernabéu gyepére, nehezen tudtam kordában tartani az érzelmeimet, mikor a közönség a nevemet kezdte skandálni. Minden jól ment, egészen a félidő végéig, amikor is Diego előbújt a kispad árnyékából és melegíteni kezdett. A közönség egy része tapssal, a másik hangos füttyszóval jutalmazta Ancelotti döntését. Kissé csalódott voltam, mert reméltem, hogy végig játszhatok, de a szurkolók heves reakciója meglepett. Pillantásom egy pillanatra találkozott a Diegoéval, arcán láttam, hogy ő se örül annyira a helyzetnek. Nem ő volt a legjobb barátom az öltözőben, de tiszteltük egymást és egyikünk sem akarta, hogy miattunk legyen megosztottság a szurkolók között.

A második bajnoki forduló sem zajlott le nyugodtan. Idegenben játszottunk, a Granada ellen, a meccs már a végéhez közeledett. Diego rosszul esett, de mivel már csak pár perc volt a meccsből, egyértelmű volt, hogy befejezi. A drukkerek azonban az én nevemet kezdték el skandálni, a legmegdöbbentőbb azonban az volt, hogy nem azok a madridi szurkolók kiabáltak, akik elutaztak megnézni a meccset, hanem a hazaiak, ráadásul pont Diego kapuja mögött. Szerencsére hamar lepergett a maradék pár perc, mindkettőnk számára kényelmetlen volt a szituáció. Figyeltem, ahogy mindenkit megelőzve leviharzik az öltözőbe, mire egy sóhajjal utána indultam. Már messziről hallottam, ahogy dühösen dobálja a cuccait a táskájába, rajta kívül még senki nem volt bent.
- Hé - álltam meg az ajtóban, mire megállt a mozdulat közepén.
- Mi az? - kérdezte egy fokkal nyugodtabban.
- Sajnálom - böktem a pálya felé, mire megvonta a vállát.
- Nem te tehetsz róla.
- Tudom, nem is úgy értettem. Nem érdemled meg, hogy ezt kapd a szurkolóktól - mondtam, mire fejét a kezébe temetve leült a padra.
- Mióta itt vagyok, mindent megteszek, hogy elfogadjanak. Tudtam, hogy nem lesz egyszerű, mert te egy legenda vagy az egész országban, nincs is ezzel semmi baj. Csak annyit szeretnék, hogy fogadjanak el és legalább tiszteljenek annyira, hogy nem kezdik a te neved kiabálni, mikor én vagyok a pályán.
- Hogy van az oldalad? - kérdeztem.
- Nem lesz baj, már most se fáj annyira.
Még mondott volna valamit, de a többiek egyszerre léptek be az öltözőbe, úgyhogy csak legyintett és újra a szekrény felé fordult.
- Hé, minden rendben? - kérdezte Cris, mire egyszerre bólintottunk.
Nem vetődött fel többet a téma, gyorsan összepakoltunk és indultunk haza. A buszon elkaptam Ancelotti tekintetét, éreztem, hogy beszélni akar velem, úgyhogy kihúztam a fülemből a fülhallgatót és a Mester melletti szabad ülésre huppantam le.
- Iker, beszéltem Villiammel, Zizouval és a többiekkel, úgy döntöttünk hogy te kapod meg a Bajnokok Ligáját és a Spanyol Kupát. Mindenki egyetért abban, hogy most talán még jobb formában vagy, mint a sérülésed előtt és hogy szükségünk van a tapasztalatodra a fontos meccseken.
- Köszönöm - mondtam komolyan, de a szám szélén már ott bujkált a boldog mosoly.
Valószínű volt, hogy ez lesz a megoldás, de az edzőm szájából hallani, hogy kicsivel több, mint két hét múlva játszhatok, egészen felemelő volt.
Hazaérve úgy ahogy voltam, cipőben, táskával a kezemben siettem be a nappaliba, hogy minél hamarabb oszthassam meg Sarával is a jó hírt.
- Szia - lépett ki a konyhából mosolyogva, aztán mikor meglátta boldog arckifejezésem, felvonta a szemöldökét. - Mi történt?
- Szeptemberben játszhatok - mondtam, majd elkaptam a derekát és magamhoz vontam.
Egy pillanatra megmerevedett, aztán hevesen átölelte a nyakam és ajkát az arcomra szorította.
- Végre! - szakadt ki belőle, mire elnevettem magam. - Ezt meg kell ünnepelni - fogta kezei közé az arcom, aztán egy lágy csók után a konyhába húzott és az asztalra rakta az illatozó vacsorát.
Mosolyogva figyeltem, legalább olyan lelkes lett a hír hallatán, mint én. Hálásan öleltem át hátulról és a nyakába csókoltam, mire kuncogva fordult meg a karjaimban és elmerültünk egymás tekintetében. Tudtam, hogy nélküle nem lettem volna képes végigcsinálni. Az elmúlt hónapok során végig mellettem volt, mikor már majdnem feladtam, mindig segített, hogy talpra álljak és tovább folytassam. Soha nem fogom tudni meghálálni ezt neki, de a legkevesebb, amit tehetek, hogy ezután itt maradok és harcolok a helyemért a csapatban.