64. fejezet

Sziasztok! Hát itt van... A rész, amit egyszerre vártam és próbáltam elhúzni. Nem volt könnyű megírni, mert rengeteg érzelem van benne. Nem vagyok elégedett vele, de jelen pillanatban ennyit tudtam kihozni magamból. Kíváncsi vagyok, hogy nektek tetszik-e.

Remélem, tudok még egy új fejezetet hozni a szünetben, de nem akarok semmit megígérni, mert egy hét múlva OKTV lesz és nagyon sokat kell tanulnom.

Puszi,

Csanna

2013 január
- Gyerünk már srácok, mennünk kell! - sürgetett Cris mindenkit.

Gyorsan felkaptam a sportszáramat, meghúztam a cipőfűzőm, hónom alá csaptam a kesztyűm és kisiettem a folyosóra. A Valencia elleni harmadik összecsapásunk következett, szoros egymásutánban. Az előző meccsek jól sikerültek, először kettő, majd öt gólt lőttünk nekik. Sikerült megőrizni a kapum érintetlenségét, mióta újra én kaptam meg a bizalmat Mourinhotól. Mindent megtettem, hogy bizonyítsak.

- Gyertek már! - szólt be mégegyszer Cristiano az öltözőajtón.

A Valencia játékosai már kint álltak, mi is gyorsan összerendeződtünk és a bírók vezetésével kivonultunk a pályára. Egy döntetlen is elég volt a továbbjutáshoz, de mi győzni akartunk. Az előző két meccsből önbizalmat merítettünk és újra mi akartunk nyerni. 

Az első megmozdulás mindig nagyon fontos volt számomra. Ha jól kezdtem, az magabiztosságot adott, ösztönzött a meccs további részében. Most azonban hibáztam, alig pár perc után helyzetbe került a Valencia, én pedig rosszul mozdultam ki a labdára. Csak a szerencsén múlott, hogy nem lett gól. Miután kirúgtam a labdát a mezőnybe, próbáltam némileg lenyugodni, összeszedni magam és a folytatásra koncentrálni. 

Jól játszottunk, Cris többször is veszélyeztetett, sikerült hamar belerázódnunk a meccsbe. Az első negyedóra végén szöglethez jutott a hazai csapat. A legtöbben a tizenhatoson belül helyezkedtek, harcoltak a jobb pozícióért, csupán néhányan maradtak hátul biztosítani. Figyeltem, ahogy a labda ívesen közeledik, kiléptem a kapuból, hogy lehúzzam. Azonban elszámoltam a szöget, a labda elrepült mellettem és egy valenciai játékoshoz került, aki a földre fejelte. Rengetegen voltunk egy helyen, a játékszer a földön pattogott. Elindultam, hogy rá tudjak vetődni, Alvaro ugyanekkor döntött úgy, hogy tisztázni akar. Mindketten elvétettük, a labda helyett a kezemet találta el. Azonnal tudtam, hogy baj van.

A fájdalom egyre erősebb lett, úgyhogy letéptem magamról a kesztyűt és kétségbeesetten meredtem a már kissé megdagadt kezemre. Az orvosi stáb gyorsan megérkezett, Juan óvatosan felemelte a kezem és szemügyre vette sérülésem. Akármilyen óvatos volt is a mozdulata, felszisszentem. Mintha késsel szurkáltak volna, ráadásul a zsibbadás egyre erősebb lett. Tudtam, hogy ez nem jelent jót.

- Iker, ez nem néz ki túl jól - mondta őszintén. - Tudod így folytatni?

- Mekkora a kockázat? - kérdeztem halkan.

Elhúzta a száját, aztán intett az egyik segítőjének, aki tapaszt és fáslit nyújtott felé.

- Figyelj, ezt rá tudjuk rakni, bekötözzük, de többet nem tehetünk. Kezd dagadni, nem kéne megerőltetned. De ha azt mondod, hogy így is menni fog...

Kétségbeesetten temettem arcom a tenyerembe. Sérült kezem lüktetett, egyre sürgetőbb volt, hogy meghozzam a döntést. Magamon éreztem a többiek pillantását, tudtam, ők mit tennének, de csak én mondhattam ki. Ha most tovább folytatom, nem segítek a csapatnak, ráadásul ha tovább erőltetem, a pályafutásom is bánhatja. 

- Nincs értelme - suttogtam alig hallhatóan, szinte csak magamnak, aztán hangosabban is megismételtem.

Lassan felálltam, átadtam a csapatkapitányi karszalagot a hozzám legközelebbi társamnak, aztán levonultam a pályáról. Az orvosok követtek. Az öltözőben leültem a padra, ők pedig azonnal nekiláttak a vizsgálatnak. Csendesen tűrtem, hogy átmozgassák, tapogassák, tudtam, hogy mindent megtesznek, ami tőlük telik.

- Oké, röntgen nélkül nem akarok semmit biztosra mondani, de szerintem nem tört el. Nincs annyira megdagadva és mozgatni is tudod. Valószínű valamelyik szalaggal lesz baj - mondta hosszú hallgatás után Juan.

Megkönnyebbülve bólintottam. Ez a kisebbik rossz. 

- Mennyi idő, míg újra játszhatok? - tettem fel a legfontosabb kérdést, mire akaratlanul is elnevette magát.

- Iker, nem akarlak tévesen hitegetni bármivel is. Ha az életem múlna rajta, 1-2 hét pihenőt biztos mondanék, de biztosat csak holnap reggel fogsz tudni. Ha hazaértünk, menj el a kórházba, bekötik rendesen és holnap megröntgenezik. Most adok egy kis jeget rá, hogy lelohadjon és ne fájjon annyira.

- Köszönöm - mondtam halkan, mire megveregette a vállam.

1-2 hét. Csak ennyit kell kibírnom, utána újra edzhetek. Még ez is rémesen hosszú kihagyásnak tűnt, főleg úgy, hogy eddig megúsztam mindenféle komoly sérülés nélkül. De ahhoz képest, hogy mi történhetett volna, hogy mitől féltem, ez nem annyira komoly.
Úgy döntöttem, lezuhanyzok és felveszek valami melegebb ruhát, mielőtt felmennék a többiekhez. Fél kézzel kicsit lassabban, de megszabadultam a mezemtől, mikor észrevettem valamit és keserűen elmosolyodtam. Tudhattam volna... A sportszáram színe volt felül. Nem voltam különösebben babonás a meccsek előtt, de a sportszáramat mindig kifordítva vettem fel. Majdnem öt éve volt már, hogy kaptam egy levelet. A börtönből küldték, egy cigány származású fegyenc írta. Akkoriban nem voltam rendben, szakítottam Evával, a formám sem volt az elvárt szinten. A férfi azt írta, ez azért van, mert rosszul viselkedtem és megátkoztak, de ha fordítva hordom a sportszárat, ez megszűnik. Először jót mosolyogtam rajta, de aztán kipróbáltam. És segített. Újra formába jöttem, megtaláltam a szerelmet. Azóta mindig így hordtam, most azonban a sietség miatt nem figyeltem és rendesen vettem fel. Meg is lett az eredménye...

Egy jégkockákkal teli zacskóval és a meleg kabáttal a vállamon ültem le a kispadra.

- Mit mondtak? - kérdezte azonnal Jese.

- Valószínűleg szalag, de kell egy röntgen - ismételtem el Juan szavait.

- Megijesztettél, Kapitány. De örülök, hogy nincs nagy baj.

- Hát még én - sóhajtottam fel őszintén.

Már majdnem három volt, mikor elhagytam a kórházat. Fáradtan indultam haza, semmire nem vágytam, csak hogy megöleljem Sarát és végre lefeküdjek. Tudtam, hogy aggódik, szerettem volna minél hamarabb megnyugtatni, úgyhogy a kelleténél gyorsabban vezettem haza.
Azonnal hallottam sietős lépteit a lépcsőn, mire akaratlanul is elmosolyodtam.
- Végre! - szakadt ki belőle, mikor meglátott. - Hogy vagy? Mit mondtak? Nagyon fáj? - kérdezte gyors egymásutánban.
Ép kezemmel szorosan magamhoz húztam, egy hosszú pillanatig arcom a hajába fúrtam, támaszt keresve.
- Nagyon megijesztettél - suttogta, miközben finoman két tenyere közé fogta bekötött kezem. - Mit mondott az orvos?
- Elvileg nem tört el, de holnap reggel be kell mennem még egyszer a kórházba, hogy csináljanak egy röntgent.
Megkönnyebbülten hunyta le a szemeit, miközben karjait nyakam köré fonva ölelt át.
- Mennyit kell kihagynod?
- 1-2 hét.
- Szerencsés vagy - mondta mosolyogva, aztán lágyan megcsókolt. - Sokkal rosszabbra számítottam. Ne tedd ezt többé, rendben? Soha nem aggódtam még ennyire.
- Jól vagyok - nyomtam puszit a homlokára.
- Nagyon fáj?
Igazság szerint a fájdalom semmit nem csökkent az elmúlt órákban, de nem akartam nyugtalanítani, úgyhogy megráztam a fejem.
Nehezen tudtam elaludni attól függetlenül, hogy álmos voltam. A fejemben pörögtek az elmúlt órák eseményei, a kezem folyamatosan lüktetett, ráadásul ott volt az az émelyítő érzés is, ami lassan bekúszott a gondolataim közé. Mert mi van, ha.... Ha Juan tévedett? Ha ez nem egy szalagszakadás? Miért fáj még mindig ennyire? Mit fog mutatni holnap a röntgen? Kérdések ezrei kavarogtak bennem, ahelyett, hogy megnyugodtam volna, csak még idegesebb lettem.
- Miért nem alszol még? - motyogta Sara.
- Sajnálom - suttogtam. - Nem akartalak felébreszteni.
- Nem ezt kérdeztem - fordult felém. - Minden rendben lesz holnap, ne aggódj emiatt. Próbálj meg pihenni egy kicsit - fúrta arcát a mellkasomba.

Már órák óta a kórházban vagyunk, az eredményre várunk. Juannak köszönhetően nem kellett várakoznom sehol, de a röntgent nem lehetett meggyorsítani. Türelmetlenül vártam, hogy behívjon az orvos, Sara keze megnyugtatóan simult az enyémbe. Egyszerre pattantunk fel, mikor nyílt az ajtó.
- Jöjjenek be - mondta az asszisztens nő.
Dr. Del Cerro komor arccal várt, összeszorult a gyomrom. Idegesen szorítottam Sara kezét, mire hüvelyk ujjával körözni kezdett a kézfejemen.
- Foglaljanak helyet - mutatott a székekre. - Megkaptam a röntgen felvételeket - fordította úgy a számítógép monitorját, hogy mi is láthassuk.
Gyorsan végigfuttattam tekintetem a csontokon, mikor megakadt a szemem valamin...
- Sajnos nincsenek jó híreim. Látható, hogy van egy apró törés, a csont kissé elmozdult - mutatott a jól kivehető sérülésre.
A fülemben doboló vértől alig hallottam szavait, lélegzetvételeim zihálásba csaptak át. Eltört. Csak ez a szó létezett. Kétségbeesetten dőltem hátra, arcom kezembe temettem.
- Iker - suttogta Sara csendesen. - Figyelj egy kicsit.
- Az lesz a legjobb és a leggyorsabb, ha megműtjük. Nem lesz nagy beavtakozás, ez rutinnak számít. Két apró vágást ejtünk és helyrerakjuk az elmozdult csontdarabot. Két csavart rakunk bele és ha minden rendben megy, akkor azok ott is maradnak.
Sara halkan felnyögött ezt hallva, engem azonban jobban megijesztett maga a műtét. Soha nem műtöttek még, ráadásul ha valami, bármi rosszul sül el, egy életre elköszönhetek a focitól.
Próbáltam összeszedni magam, legalább addig, míg elhagyjuk a kórházat.
- Minél hamarabb megoperáljuk, annál jobb. Ma már sajnos lehetetlen, de holnap, ha nem jön közbe semmi, Önnel kezek. Ha itt végeztünk, szólok az altató orvosnak, hogy vizsgálja meg.
- Mennyi időt vesz igénybe a gyógyulás? - alig ismertem rá a saját hangomra.
Az orvos mély levegőt vett, ami nem bíztatott sok jóval.
- Ez sok mindentől függ, de ha most kellene megmondanom, akkor három hónap. Minimum.
Szavai egyesével kattantak a helyükre, mikor felfogtam, mit mond, ledöbbentem. Három hónap. Az azt jelenti, hogy ki kell hagynom a bajnokság tavaszi részét, fontos BL- és Kupa meccseket. Három hónapig nem játszhatok.
Képtelen voltam ennyi információt hirtelen feldolgozni. Láttam magamat kívülről, ahogy elfehéredve ülök a kényelmetlen széken, erősen szorítva Sara kezét. Tíz perc. Ennyi idejébe került az orvosnak, hogy akaratlanul eltapossa az utolsó reménysugarat is, hogy nem komoly a dolog. Mintha bedobtak volna a vízbe, súlyokkal a testemen, amik lefelé húztak.
Soha nem voltam még sérült. 16 éve játszom az első csapatban és soha, egyetlen sérülésem sem volt. És most megtörtént, ráadásul egyből a lehető legrosszabb. Egyetlen apró, buta mozdulat volt az egész, amely egy hatalmas lavinát indított el.
A következő fél órára képtelen voltam visszaemlékezni, pedig ott voltam, egyeztettem az orvossal, megbeszéltük a részleteket. Aztán hirtelen már a parkolóban voltam, kétségbeesetten dőlve a kocsinak.
- Iker - ölelt át Sara. - Kérlek, szedd össze magad. Megijesztesz - suttogta.
Olyan szorosan öleltem, amennyire csak tudtam. Úgy éreztem, szükségem van egy támaszra, szükségem van rá, különben összetörök.
- Mi lesz most, Sara? - tettem fel a kérdést, ami percek óta foglalkoztatott.
Arcom két keze közé fogta, lágyan végigsimított ujjaival bőrömön.
- Figyelj rám, rendben? - nézett a szemembe. - Végig fogod csinálni. Ha bárki mással történt volna meg, azt mondanám, hogy lehet megtörik. De biztos vagyok benne, hogy te nem fogsz. Erős vagy, erősebb, mint bárki, akit ismerek és nem fogod feladni. Igen, lesznek nehéz percek, lesznek akadályok és apró kudarcok, de tudom, hogy vissza fogsz térni. És itt leszek melletted. Segítek - suttogta az utolsó szót, aztán megcsókolt, egyszerre hevesen és lágyan.
- Menjünk haza - kértem csendesen, miután elhúzódott.
Otthon végigdőltem a kanapén, semmi másra nem vágytam, csak hogy visszapörgethessem az időt és újra ott állhassak a szögletrúgás előtt. Tudtam, mit csinálnék másképp.
- Ne csináld ezt - guggolt le a fejemhez Sara. - Tudom, hogy ez most nagyon kilátástalannak tűnik, három hónap tényleg hosszú idő. De nem leszel egyedül, rengetegen támogatnak. Ki kell tartanod miattuk is.
Arrébb csúsztam, hogy neki is legyen helye, mire kérés nélkül feküdt mellém. Szükségem volt rá.
- Eljössz holnap?
- Ez felesleges kérdés volt. El se fogok mozdulni mellőled.
Köszönetképpen puszit leheltem hajába, aztán lentebb csúsztam és arcom a nyakába fúrtam. Illata lassan minden mást kitörölt a fejemből, sikerült kicsit megnyugodnom és elaludnom.
Fogalmam sem volt, hány óra lehet, mikor felébredtem. Sara még mindig mellettem feküdt, lustán simogatta a hátam. Orrom lassan megtelt a konyhából jövő illatokkal, innen tudtam, hogy közben felkelt és megcsinálta a vacsorát. Belecsókoltam a nyakába, mire alig hallhatóan felkuncogott és a szemembe nézett.
- Gyere, egyél valamit - állt fel, hogy helyet hagyjon nekem is.
Jólesően ásítottam, aztán az órára néztem. Majdnem három órát aludtam. Időközben kicsit leülepedtek bennem a dolgok és rájöttem, hogy Sarának megint igaza van. Nem adhatom fel rögtön az első bukkanónál.
- Látom, kicsit jobban vagy - fürkészett.
- Igen. Köszönöm - nyomtam egy futó csókot az ajkaira. - Mindig tudod, hogy rakd helyre az agyam.
- Ez természetes.
Ezzel tudtam volna vitatkozni, de nem ez volt most a lefontosabb. Minden percben éreztem, hogy figyel rám, bármikor kész volt, ha segíteni kellett.
- Az elnök hívott, míg aludtál - mondta hirtelen, mire majdnem félrenyeltem a falatot.
- Florentino felhívott téged?
- Jaj nem - nevette el magát. - Téged hívott. Nem vettem fel, szerintem hívd vissza. És ahogy láttam, Sergiotól is van néhány nem fogadott hívásod.
Egy sóhajjal a kezembe vettem a telefont, először az elnököt hívtam. Tájékoztattam a helyzetről, neki is voltak hírei.
- Iker, a média már most elég sok mindent kiderített, holnap is ott lesznek a műtéten. Tudom, hogy nem ezek a legjobb hírek, amiket kap, de nem tudtam mit tenni. Egyébként én is elmegyek, szeretnék beszélni az orvossal.
Egyáltalán nem örültem a hírnek, hogy a TV jelen lesz a kórházban, de nem lepődtem meg. Csak azt reméltem, hogy tartják majd a két lépés távolságot és hagynak egy kis nyugtot nekem.
- Iker, egyszer nem megyek veled meccsre és máris eltöröd a kezed - kezdte Sese köszönés nélkül, mikor felvette a telefont. - Hogy lehettél ilyen szerencsétlen?
- Kösz Serg, tényleg ez a biztatás hiányzott még nekem - nevettem el magam akaratlanul is.
- Figyelj, ha Sara nem ér rá és segítség kell... - váltott komolyabb hangnemre.
- Köszönöm - mondtam, ezúttal őszintén.
Gyorsan eltelt az este, az összes csapattársamig eljutott a hír, úgyhogy folyamatosan hívtak és kaptam az üzeneteket.
- Komolyan elveszem azt a telefont - mondta végül Sara. - Pihenned kellene, holnap nem lesz könnyű napod.
- Nyugi - mondtam mosolyogva.
- Tényleg feküdj le - intett a háló felé. - Rád fér a pihenés.

Ideges voltam. A folyosó tele volt kamerákkal, riporterekkel és más sajtó munkatársakkal, az orvosok alig tudták őket kiküldeni.
- Na jó, aki nem szoros hozzátartozó, az most kimegy - csattant fel Dr. Del Cerro. - Ikernek fél órán belül műtétje lesz, nincs szüksége a kérdéseikre.
- Köszönöm - mondtam hálásan.
- Megőrjítenek - forgatta a szemeit. - Ne izguljon, hamar túl lesz rajta, alszik egy jót - próbált megnyugtatni, aztán intett Sarának, aki eddig félrehúzódva állt, hogy jöjjön közelebb.
Leült az ágy mellé és megfogta sértetlen kezem.
- Igaza van a doktornak, nem kell aggódnod. Minden rendben lesz. Mikor felébredsz, már túl leszel rajta.
Fentebb tornáztam magam az ágyon, hogy meg tudjam csókolni. Ajka lágyan, megnyugtatóan olvadt az enyémbe, kiűzve fejemből a baljós gondolatokat.
- Mennünk kell - mondta az orvos, mire Sara egy utolsó puszit nyomott az arcomra, aztán hagyta, hogy a nővérek kigurítsanak a szobából...
Mikor magamhoz tértem, az első, akit megláttam, Dr. Del Cerro volt.
- Hogy van? - kérdezte.
- Kábán - mondtam őszintén.
Agyam egyre több részletet tudott felfogni. Tudtam, hogy még nem a kórteremben vagyok, a fehér csempék idegenek voltak számomra. Az egész testemen ólmos fáradtság uralkodott, alig tudtam megmozdítani a fejem, hogy lenézzek a kezemre. Vastagon be volt gipszelve, már nem fájt, ami valószínűleg a rengeteg fájdalomcsillapítónak volt köszönhető.
- Hol vagyok? - kérdeztem.
- A műtő egyik előterében. Nem akartuk kivinni, míg nem tért magához, kint lépni is alig lehet a kameráktól.
- Sara?
- Ő is kint van. Csakúgy, mint Florentino Perez.
Vártunk még pár percet, mikor már képes voltam összehozni egy hihetőnek tűnő mosolyt, kinyitották az ajtókat. Azonnal forogni kezdtek a kamerák, villogtak a fényképezőgépek. Szerencsére csak pár percet kellett kibírnom, aztán udvariasan, de ellenállást nem tűrve kiparancsolták őket. Sara feldúltan lépett be az ajtón.
- Komolyan mondom, bármennyit fizetek nekik, csak szálljanak le rólad! Miért nem értik meg, hogy neked most nyugalomra van szükséged? Most volt egy órás műtéted, de semmi baj, legyünk önzők, ne foglalkozzunk azzal, hogy mi a jó neked, csak magunkkal törődjünk - fakadt ki, aztán lágyabban folytatta. - Hogy vagy?
- Kicsit álmosan.
- Aludj vissza, ilyenkor az segít a legtöbbet.
Odahúzott egy széket az ágy mellé, ujjait összekulcsolta az enyémmel.
- Szólj, ha kell valami.
- Nem jössz ide? - veregettem meg az ágyat.
- Iker - nevette el magát. - Ezt nem lehet, az orvos kitilt, ha észrevesz.
- Majd vigyázunk. Kérlek! Erre van szükségem - vetettem be mosolyom, aminek tudtam, hogy nem tud ellenállni.
- Szörnyű vagy - adta meg magát, mire felnevettem.
Óvatosan felhajtotta a takarót, fejét a mellkasomra hajtotta, én pedig ép karommal átöleltem a derekát, arcom a hajába temettem.
- Köszönöm - suttogtam.
- Nincs mit. Majd rád fogom, ha valaki ránk nyit.
- Nem ezt - mosolyodtam el. - Az elmúlt napokat. A mait. Mindent.
- Mondat már, Iker. Ez természetes. Szeretlek - suttogta, majd felemelte a fejét és puszit nyomott az államra.
- Én is szeretlek.
Csendesen feküdtünk, mindketten elmerültünk a gondolatainkban. Bármennyire álmos voltam, nem tudtam aludni, ahhoz túl sok érzelem kavargott bennem.
Túl voltam a műtéten, ezzel elkezdődött egy hosszú és nehéz út, aminek a végén ott lebegett a cél. A visszatérésem. Mert biztos voltam benne, hogy vissza fogok térni. Igen, lesznek nehéz napjaim, mikor legszívesebben feladnám, tudtam, hogy ez ezzel fog járni. De harcolnom kell magamért, a csapatért és Saráért. Vissza kell adnom neki mindazt, amit kaptam, mert nélküle nem tartanék itt. Őérte fogok küzdeni.