Sziasztok! Nem akarok kifogásokkal jönni, nem is fogok. Nagyon szégyellem magam, hiába írtam minden nap, nem tudtam hamarabb hozni, nem volt rá időm. Nem is akarok több szót erre fecsérleni. Remélem tetszeni fog nektek, és kicsit kárpótol titeket a késésért.
Csanna
2012 június
A szabadnap után, amit Sarával töltöttem, újra visszaállt a mindennapi menetrend, a szokásos edzések, megbeszélések, interjúk. A maximumot beleadva készültünk a franciák elleni negyeddöntőre. A kieséses szakaszban jó volt a mérlegünk, de nem alapoztunk a múltra. Más csapatok ellen játszottunk, más felállásban, máskor. Bár mindenki minket tartott esélyesebbnek, nem engedhettük meg magunknak, hogy a győztesek fölényével vonuljunk ki a pályára egy olyan csapat ellen, amely Karimot vagy éppen Riberyt tudhatja a soraiban.
Kicsit késve értem be az öltözőbe, a Mesterrel kellett beszélnem egy-két dologról. A többiek vidáman néztek Gerardra, akinek valami egészen szokatlan arckifejezés ült az arcán.
- Hát veled meg mi történt?
- Tudod Shak meg én... hát dolgozunk a babán - vigyorodott el. - És most lehet, hogy sikerült - mondta ábrándos mosollyal az arcán.
- Hű, gratulálok!
- Még nem biztos semmi, még nem mutat semmit a teszt, csak ő érzi úgy, hogy sikerült. Remélem igaza van - sóhajtott fel. - De ha bármit kikotyogtok - nézett végig rajtunk komolyan, mire megráztuk a fejünket.
Íratlan szabály volt, hogy ami az öltözőben történik vagy elhangzik, az ott is marad, mindenki tartotta magát hozzá. Örültem, Gerardnak, tudtam, hogy nagyon boldogok Shakirával. A lehetséges baba pedig egyből elindította az én fantáziámat is. Elképzeltem, ahogy kezem Sara kerekedő pocakjára simítom, ahogy érzem az apró rúgásokat...
- Iker, úgy nézel ki, mint akinek szintén gyereke lesz. Miről nem tudunk? - szakította félbe álmodozásomat Xavi.
- Nincs semmi - szögeztem le gyorsan.
Türelem. Ez nem rólam szól. Várnom kell Sarára, még akkor is, ha vannak pillanatok, mikor majd' megőrülök, annyira szeretném már.
- Hé, minden oké? - kérdezte halkan Xavi, mikor egymás mellé keveredtünk a szálloda felé menet. - Furcsa arcot vágsz.
- Igen, persze - bólintottam automatikusan.
- És akkor most az igazat... - mosolyodott el.
Túl jól ismer, hogy hazudjak neki, úgyhogy felvázoltam neki a "problémát".
- ... Tudom, hogy ha siettetem, csak rosszabb lesz. De olyan régen beszéltünk már erről, tudni szeretném, hogy most mit gondol róla. Mennyit kell még várnom? Csak olyan nehéz ezt szóba hozni, hogy ne érezze kényszernek.
- Miért van az, hogy mindig nekem kell szerelmi tanácsokat adnom neked? - nevetett fel röviden, utalva arra, hogy a világbajnokság idején is beszéltünk a magánéletemről. - Figyelj, szerintem kérdezd meg. Ha valakiknek, hát nektek van olyan erős a kapcsolatotok, hogy bármiről tudjatok beszélni. De ezt te is tudod, csak kell egy kis megerősítés. Ahogy Sarát ismerem, nem kínoz direkt ezzel, szólni fog, ha készen áll rá.
- Tudom - sóhajtottam. - És általában tudom is ezt kezelni, csak ilyenkor.. Ha szóba jön a gyerektéma, mindig elképzelem, hogy mi lenne, ha...
- Beszélj vele - veregette meg a vállamat, aztán előrement, hogy üdvözölje a hotel ajtajában ránk váró Davidot és Carlest.
A két sérült, emiatt kimaradó játékos hiánya mindenkit feldobott, egyértelműen ők voltak az este középpontjai. Eddig is nézték a meccseinket, azután is itt lesznek. És ami még fontosabb, ők látták kívülről is a játékunkat, tudtak olyan tanácsokat adni, amik helyretették az önbizalmunkat a horvátok után.
Már mindkét csapat melegített, túl voltunk a futáson és a nyújtáson, épp a kesztyűmet igyekeztem minél gyorsabban felvenni. Víctor és Pepe már a kapuban állt, intettem nekik, hogy mindjárt megyek én is, kezdjék el nyugodtan. Egy pillanatra Sarára néztem, a franciák térfelén állt az alapvonal mellett, ő is a melegítést figyelte. Valószínűleg megérezte a tekintetem, mert rám nézett és egy gyors mosolyt küldött felém, aztán újra a munkájára koncentrált. Pár méterre tőle két fiatal srác, Nasri és Martin szórakozott a labdával, néha váltottak pár szót, nevetgéltek. Már félig elfordultam tőlük, hogy a saját csapatommal foglalkozzak, mikor a szemem sarkából láttam, hogy Martin egy kapáslövéssel próbálkozik. A labda Sara felé száguldott, akinek sikerült elugrania az útból, a mögötte álló kamerát azonban telibe találta. Véletlennek is tűnhetett volna, ha a két srác nem pacsizik össze röhögve és ha nem ennyire pontos lett volna.
- Hey! - kiáltottam oda nekik hirtelen felindultságból. - The goal line is over there! - mutattam a pálya felé.
Az arcukról lerítt a meglepődés, eddig nem vettek észre.
- Concentrate on the match - tettem hozzá, mire Sara zavartan lehajtotta a fejét, de így sem tudta elrejteni pirosló arcát.
- OK, OK, sorry - bólintottak felénk, aztán a pálya közepe felé indulva magunkra hagytak minket.
- Fejlődik az angoltudásod - mondta végül apró mosollyal.
- Azt hiszem jobb, ha most úgy teszek, mintha ezt nem is láttam volna és visszamegyek a többiekhez, mielőtt valaki kiszúr minket - kacsintottam rá.
Fél óra múlva magamban mosolyogtam, miközben lepacsiztam minden francia játékossal. A két srác messzire elkerülte Sarát főleg, ha labda volt náluk, néha pedig rám pillantottak, hogy figyelem-e őket. Nem mondhatni, hogy haragudtam volna rájuk, de azért örültem, hogy megfogadták a tanácsomat és a barátnőm helyett a kapura rúgták a labdákat.
A bíró belefújt a sípjába, a mérkőzés elkezdődött. Próbáltunk egyszerre támadni és lezárni a területeket a franciák elől. Pár kisebb lehetőség után Jordi sprintelt fel észveszejtő gyorsasággal a bal oldalon, a labdát művészi pontossággal adta be, Xabi pedig érkezett, a kapus mozgásával ellentétesen fejelt a kapuba, ahogy azt tanítják, gólt szerezve a 100. válogatott meccsén. Az ellenfelünket megfogta a gól, az addiginál is kevesebbet veszélyeztettek. Mi is éreztük, hogy ha nem szúrjuk el, ez a meccs megvan, úgyhogy visszavettünk a tempóból, nem fárasztottuk magunkat feleslegesen. Meglepődtünk, hogy a franciák ennyire tanácstalanok voltak, egy-két villanáson kívül semmit nem mutattak abból, ami bennük van. A második félidő ha lehet, még könnyebb volt számunkra. Néha-néha a franciák megindultak a tizenhatosunk felé, de könnyedén el tudtuk tőlük halászni a labdát. Nekünk is volt egy-két ígéretes helyzetünk, de a végeredmény csak a meccs végén alakult ki. Pedrot buktatták, a bíró büntetőt ítélt, Xabi pedig magabiztosan értékesítette. Ez a mérkőzés róla szólt, a végső sípszó után mindeki őt kezdte ünnepelni. Interjúra is őt hívták először, úgyhogy komótosan levettem a mezemet, feldobtam a lelátóra, szinte utolsóként indultam az öltözők felé. JJ hevesen integetett felém az interjúzónából, mire elfojtott mosollyal léptem oda hozzá. Fogadni mertem volna, hogy ma nem hagynak ki. Sara égő pillantással nézett végig rajtam, ami még szélesebb mosolygásra késztetett. Próbáltam komolyan válaszolni a kérdéseire, ami nehezebben ment, mint gondoltam volna. A szikrák pattogtak közöttünk, pedig egy méterre álltunk egymástól, csupán a másik szemvillanásából tudtuk egymás gondolatait. Az utolsó kérdés után mosolyogva elköszöntem tőle, de ő fejével egy csendesebb rész felé intett, így az öltöző helyett a felé indultam.
- Gyűlölöm ezt a trikót - markolta meg az említett ruhadarabot, mire nevetve öleltem át. - Pont annyira feszül rajtad, hogy az már idegtépő legyen, főleg hogy tudom, mi van alatta - simított végig a mellkasomon, de még időben elkaptam a kezét. - Mi volt ez a meccs előtt? - váltott témát, feltéve azt a kérdést, ami igazán izgatta.
- Úgy gondoltam, helyre teszem a dolgokat a fejükben. Sara - simítottam végig az arcán. - Lehet, hogy eddig nem csináltam ilyet, de csak azért, mert nem volt rá szükség. Tudod, hogy bármikor megvédelek, legyen szó a sajtóról, a csapattársaimról vagy éppen néhány hormonzavaros franciáról, akiknek nincs jobb dolguk, mint a pálya szélén álló legszebb lányra lövöldözni az Európa bajnokság negyeddöntője előtt.
- Tudom. És köszönöm - csókolt meg lágyan. - Na menj, ünnepeljetek! - tolt el magától finoman, de én tiltakozva felmorogtam és még szorosabban húztam magamhoz. - Iker! - nevetett fel két követelőző csók között. - Muszáj visszamennem, még dolgoznom kell.
Válaszképpen belepusziltam a nyakába, de tudtam, hogy mennie kell. Grimaszolva ugyan, de engedtem, hogy kibontakozzon a karjaimból, egészen addig követtem a tekintetemmel, míg alakja el nem tűnt a meccs utáni forgatagban.
- Miért van az, hogy mindig nekem kell szerelmi tanácsokat adnom neked? - nevetett fel röviden, utalva arra, hogy a világbajnokság idején is beszéltünk a magánéletemről. - Figyelj, szerintem kérdezd meg. Ha valakiknek, hát nektek van olyan erős a kapcsolatotok, hogy bármiről tudjatok beszélni. De ezt te is tudod, csak kell egy kis megerősítés. Ahogy Sarát ismerem, nem kínoz direkt ezzel, szólni fog, ha készen áll rá.
- Tudom - sóhajtottam. - És általában tudom is ezt kezelni, csak ilyenkor.. Ha szóba jön a gyerektéma, mindig elképzelem, hogy mi lenne, ha...
- Beszélj vele - veregette meg a vállamat, aztán előrement, hogy üdvözölje a hotel ajtajában ránk váró Davidot és Carlest.
A két sérült, emiatt kimaradó játékos hiánya mindenkit feldobott, egyértelműen ők voltak az este középpontjai. Eddig is nézték a meccseinket, azután is itt lesznek. És ami még fontosabb, ők látták kívülről is a játékunkat, tudtak olyan tanácsokat adni, amik helyretették az önbizalmunkat a horvátok után.
Már mindkét csapat melegített, túl voltunk a futáson és a nyújtáson, épp a kesztyűmet igyekeztem minél gyorsabban felvenni. Víctor és Pepe már a kapuban állt, intettem nekik, hogy mindjárt megyek én is, kezdjék el nyugodtan. Egy pillanatra Sarára néztem, a franciák térfelén állt az alapvonal mellett, ő is a melegítést figyelte. Valószínűleg megérezte a tekintetem, mert rám nézett és egy gyors mosolyt küldött felém, aztán újra a munkájára koncentrált. Pár méterre tőle két fiatal srác, Nasri és Martin szórakozott a labdával, néha váltottak pár szót, nevetgéltek. Már félig elfordultam tőlük, hogy a saját csapatommal foglalkozzak, mikor a szemem sarkából láttam, hogy Martin egy kapáslövéssel próbálkozik. A labda Sara felé száguldott, akinek sikerült elugrania az útból, a mögötte álló kamerát azonban telibe találta. Véletlennek is tűnhetett volna, ha a két srác nem pacsizik össze röhögve és ha nem ennyire pontos lett volna.- Hey! - kiáltottam oda nekik hirtelen felindultságból. - The goal line is over there! - mutattam a pálya felé.
Az arcukról lerítt a meglepődés, eddig nem vettek észre.
- Concentrate on the match - tettem hozzá, mire Sara zavartan lehajtotta a fejét, de így sem tudta elrejteni pirosló arcát.
- OK, OK, sorry - bólintottak felénk, aztán a pálya közepe felé indulva magunkra hagytak minket.
- Fejlődik az angoltudásod - mondta végül apró mosollyal.
- Azt hiszem jobb, ha most úgy teszek, mintha ezt nem is láttam volna és visszamegyek a többiekhez, mielőtt valaki kiszúr minket - kacsintottam rá.
Fél óra múlva magamban mosolyogtam, miközben lepacsiztam minden francia játékossal. A két srác messzire elkerülte Sarát főleg, ha labda volt náluk, néha pedig rám pillantottak, hogy figyelem-e őket. Nem mondhatni, hogy haragudtam volna rájuk, de azért örültem, hogy megfogadták a tanácsomat és a barátnőm helyett a kapura rúgták a labdákat.
A bíró belefújt a sípjába, a mérkőzés elkezdődött. Próbáltunk egyszerre támadni és lezárni a területeket a franciák elől. Pár kisebb lehetőség után Jordi sprintelt fel észveszejtő gyorsasággal a bal oldalon, a labdát művészi pontossággal adta be, Xabi pedig érkezett, a kapus mozgásával ellentétesen fejelt a kapuba, ahogy azt tanítják, gólt szerezve a 100. válogatott meccsén. Az ellenfelünket megfogta a gól, az addiginál is kevesebbet veszélyeztettek. Mi is éreztük, hogy ha nem szúrjuk el, ez a meccs megvan, úgyhogy visszavettünk a tempóból, nem fárasztottuk magunkat feleslegesen. Meglepődtünk, hogy a franciák ennyire tanácstalanok voltak, egy-két villanáson kívül semmit nem mutattak abból, ami bennük van. A második félidő ha lehet, még könnyebb volt számunkra. Néha-néha a franciák megindultak a tizenhatosunk felé, de könnyedén el tudtuk tőlük halászni a labdát. Nekünk is volt egy-két ígéretes helyzetünk, de a végeredmény csak a meccs végén alakult ki. Pedrot buktatták, a bíró büntetőt ítélt, Xabi pedig magabiztosan értékesítette. Ez a mérkőzés róla szólt, a végső sípszó után mindeki őt kezdte ünnepelni. Interjúra is őt hívták először, úgyhogy komótosan levettem a mezemet, feldobtam a lelátóra, szinte utolsóként indultam az öltözők felé. JJ hevesen integetett felém az interjúzónából, mire elfojtott mosollyal léptem oda hozzá. Fogadni mertem volna, hogy ma nem hagynak ki. Sara égő pillantással nézett végig rajtam, ami még szélesebb mosolygásra késztetett. Próbáltam komolyan válaszolni a kérdéseire, ami nehezebben ment, mint gondoltam volna. A szikrák pattogtak közöttünk, pedig egy méterre álltunk egymástól, csupán a másik szemvillanásából tudtuk egymás gondolatait. Az utolsó kérdés után mosolyogva elköszöntem tőle, de ő fejével egy csendesebb rész felé intett, így az öltöző helyett a felé indultam.
- Gyűlölöm ezt a trikót - markolta meg az említett ruhadarabot, mire nevetve öleltem át. - Pont annyira feszül rajtad, hogy az már idegtépő legyen, főleg hogy tudom, mi van alatta - simított végig a mellkasomon, de még időben elkaptam a kezét. - Mi volt ez a meccs előtt? - váltott témát, feltéve azt a kérdést, ami igazán izgatta.
- Úgy gondoltam, helyre teszem a dolgokat a fejükben. Sara - simítottam végig az arcán. - Lehet, hogy eddig nem csináltam ilyet, de csak azért, mert nem volt rá szükség. Tudod, hogy bármikor megvédelek, legyen szó a sajtóról, a csapattársaimról vagy éppen néhány hormonzavaros franciáról, akiknek nincs jobb dolguk, mint a pálya szélén álló legszebb lányra lövöldözni az Európa bajnokság negyeddöntője előtt.
- Tudom. És köszönöm - csókolt meg lágyan. - Na menj, ünnepeljetek! - tolt el magától finoman, de én tiltakozva felmorogtam és még szorosabban húztam magamhoz. - Iker! - nevetett fel két követelőző csók között. - Muszáj visszamennem, még dolgoznom kell.
Válaszképpen belepusziltam a nyakába, de tudtam, hogy mennie kell. Grimaszolva ugyan, de engedtem, hogy kibontakozzon a karjaimból, egészen addig követtem a tekintetemmel, míg alakja el nem tűnt a meccs utáni forgatagban.
×××
Egy lépés. Egyetlen meccs. Az eddigi legfontosabb. Az elődöntő, Portugália ellen. A győztes a Németország - Olaszország párbajából továbbjutót várja a döntőben. Tudtuk, hogy ez a Portugália nem ugyanaz, mint akivel két éve játszottunk. Erősebbek, fejben érettebbek, jobb focit játszanak, mint akkor. Ráadásul Cristiano nagyszerű formában volt, ami nem könnyítette meg a dolgunkat.
Tele volt a levegő feszültséggel, mindkét fél nyerni akart. Az első percekben próbáltuk felmérni egymást, megtalálni a rést a pajzson, közben pedig ügyelni arra, hogy nekik ez ne sikerüljön. Felváltva alakultak ki helyzetek, hol az egyik, hol a másik kapunál. Andrés, Alvaro és David előtt is adódtak lehetőségek, de nem sikerült előnyre szert tennünk. A másik oldalon főleg Cris volt a veszélyes, mindig figyelnünk kellett rá, akár jobbal, ballal vagy éppen fejjel veszélyeztetett. Nagyon kemény volt az iram, egy másodpercnyi pihenőt sem engedhettünk meg magunknak, tudtuk, hogy azt azonnal észrevennék és ki is kihasználnák. Már a szünetben folyt rólunk a víz, de a java még hátra volt. Egyértelműen a portugálok kezdték jobban a második félidőt, Cris és Almeida felválltva próbálkoztak. Megtalálták a megfelelő taktikát ellenünk, nem akartak alkalmazkodni a mi játékstílusunkhoz, játszották az övéket, ami meglepően jól sikerült. Kicsit később, mint kellett volna, de sikerült felébrednünk és az erőviszonyok újra kiegyenlítődtek. A kilencven perc minden másodpercét végighajtottuk, de nem sikerült gólt rúgni, így jöhetett a hosszabbítás. Ez már eggyértelműen a miénk volt, Jesús, Andrés és Sese lábában is benne volt a döntő gól, de Rui Patrício jó munkát végzett. Hiába tettünk meg mindent, hogy eldöntsük a meccset a büntetők előtt, nem sikerült. Fáradtan, de elszántan öleltük át egymást a kispad előtt, próbáltunk még egy kis kitartást önteni egymásba.
Körbeálltuk az edzőt, a többiek azt beszélték, hogy ki rúgjön, én pedig már a portugálokra koncentráltam. Tőlünk Xabi vállalkozott elsőként, magabiztosan lépett a labdához. Az ő büntetője általában bemegy, kellett a csapatnak egy kis lelki erő, miszerint az első lövés sikeres. Nekifutott, lőtt, a portugálok kapusa pedig kitolta a labdát. Mindenki a fejéhez kapott: még alig kezdtük el, máris hátrányban vagyunk? Nem, ki kell védenem Moutinho próbálkozását! Elszántam léptem a kapu elé, próbáltam kizárni minden felesleges, zavaró tényezőt, csak a felém sétáló játékosra figyeltem. Lerakta a labdát, nekikészült, lőtt, a labda pedig nekem vágódott és kipattant rólam. Egy gyors pillantást vetettem a társaimra, megkönnyebbültnek és boldognak tűntek, de csak egy pillanatra, aztán újra feszült figyelemmel ölelkeztek össze, figyelték a labdához lépő Andrést, nagyon sok múlott most rajta, ő pedig magabiztosan lőtte középra a labdát. A portugálok közül Pepinho indult el felém. Felidéztem magam előtt a Real Madrid edzéseit, az ő büntetőrúgását, de aztán ki is zártam a fejemből. Az semmit nem jelent, bárhova rúghatja. Mégis úgy éreztem, hogy a bal oldalt fogja választani, az nála biztosabb. Arra vetődtem tehát, a megérzésem is jó volt, de a labda még befért a kezeim és a kapufa között, ezzel újra egyenlő lett az állás. Közülünk Gerard érkezett, nem rogyott meg a vállára nehezedő teher miatt, ugyanoda gurított, mint Andrés. Egy apró kis közjáték után Nani állt a játékszer mögé és ő sem hibázott. Egyre nőtt bennem a feszültség, érezni lehetett, hogy valaki hamarosan rontani fog. Elkaptam Sese pillantását, az övé volt a következő. A stadionban egy pillanatra megállt a levegő, a szurkolóknak valószínűleg eszébe jutott a Bayern elleni párbaj. Ők azonban nem tudták, nem tudhatták, hogy Sergio azóta szinte minden edzésen gyakorolt, egy szemernyi kétségem sem volt affelől, hogy nem ő fog hibázni. Arra azonban még én sem gondoltam, hogy a panenkát fogja választani. Őszintén szólva egy pillanatra fellobbant bennem a harag, egy ekkora téttel bíró mérkőzésen nem biztos, hogy ez volt a tökéletes megoldás. De ez csak egy pillanat volt, aztán rájöttem, hogy igenis ez volt e helyes. A gyakorlások során a panenka vált be neki a leginkább, ezt tudtam a legkevesebbszer hárítani. És mi mással bizonyíthatott volna jobban a kételkedőknek, mi mással vághatott volna jobban vissza az őt gúnyolóknak, mint ezzel a szemtelen találattal? Nem tudom, hogy Sergio magabiztossága, vagy valami más volt az oka, de bennem is megváltozott valami, mikor újra beálltam a kapuba. Elszántan néztem Bruno Alvesre, aki elkapta a pillantását. Rossz irányba vetődtem, de a labda szerencsére megpattant a felső lécen, elmaradt az újabb találat. Ekkor már mindkét csapat térden állt, de az arcokon más érzelmek játszottak. Cris erősen szuggerált egy pontot maga előtt, nyilván ő akar utoljára lőni. A csapattársai átölelték a visszatérő Alvest, de arcukon mintha egy tizedmásodpercig átfutott volna a félelem, hogy itt vége lesz. Cescre vándorolt a tekintetem, rajta múlott minden. Ha berúgja, döntőt játszunk, ha kimarad, folytatódik az idegpárbaj. Láttam, hogy mozog a szája, tudtam, hogy a labdához beszél, akárcsak négy évvel ezelőtt, az olaszok ellen. Akkor is és most is az ő lábában volt a döntés. Nekifutott, elrúgta, a labda a kapufáról befelé pattant, elérte a másik oldalt, végül a hálóban kötött ki. Még fel sem fogtam igazán, mikor Cesc már a nyakamban volt, utána pedig érkeztek a többiek, mindannyian ránk ugrottak. A földön fekve nevettünk egymásra, a több, mint két óra minden feszültsége tovatűnt, akármerre néztem, mindenhol a szélesen mosolygó csapattársaimat láttam. Sikerült hát, újra megcsináltuk, döntőt játszhatunk Európa trónjáért. Hagytam, hogy felhúzzanak, aztán elindultam, hogy gratuláljak a portugáloknak, méltó ellenfeleink voltak. Pepe arcán könnyek csorogtak, Cris még mindig ugyanabban a pózban állt, ahogy Cesc büntetője előtt, a többiek próbálták vígasztalni egymást. Sese mosologva tárta ki a akrjait, mire megöleltem.
- Bolond vagy - mondtam neki, mire felnevetett.
- Köszönöm, hogy segítettél - nézett a szemembe, de megráztam a fejem.
- Természetes.
- Hát Sese, mi volt ez? - ugrott közzénk Fernando, mire nevetve magukra hagytam őket.
Elkezdtem szétdobálni a ruháimat, a kesztyűmet, végül a nadrágomat is levettem. Nem sokan voltak már ekkor a stadionban, a nézőtér nagy része kiürült, a srácok az öltözőben ünnepeltek.
- Kinyírlak - hallottam meg Sara hangját a hátam mögött, mire mosolyogva fordultam felé. - Az atléta még csak-csak, de ez... - nézett végig rajtam.
- Csak nem zavar? - kérdeztem szemtelen mosollyal.
- Egészen más érzést vált ki belőlem - túrt a hajába.
- A fenébe is, nagyon hiányzol - húztam magamhoz hirtelen, nem törődve azzal, hogy valaki megláthat. - Nekem annyi nem elég, hogy hetente egyszer-kétszer látlak.
- Már csak négy nap - susogta. - Utána le se fogsz tudni vakarni magadról. De addig is, vegyél fel valamit, könyörgöm!
Nevetve pusziltam meg a homlokát, arcom selymes hajába fúrtam, miközben karjait a nyakam köré fonta.
- Fáradt vagy - fürkészte az arcomat. - Menj, pihend ki magad.
- Inkább maradok veled - öleltem át szorosabban a derekát.
- Annak nem lesz jó vége - kuncogott. - Tényleg menj, szerintem már hiányolnak. És hideg is van, meg fogsz fázni.
Elmosolyodtam gondoskodása hallatán, egy hosszú csókkal elköszöntem tőle, majd az öltözőnk felé indultam. Már a folyosón hallottam a zenét, az ajtón belépve pedig egyszerre hárman ugrottak a nyakamba.
- Ejnye, hol jártál? - húzogatta a szemöldökét Gerard, szemügyre véve hiányos öltözékemen.
- Ne gondolj semmi rosszra!
- Soká jöttél - csatlakozott Víctor is. - És kicsit zilált a hajad - nézett végig rajtam.
- Na jó, szálljatok le rólam! - törti ki belőlem a röhögés. - Szerintem túlságosan hiányzik nektek egy bizonyos nőnemű személy.
- Ja, perzse, tereld csak a témát - vigyorogtak tovább, mire megforgattam a szememet és vidáman indultam a fürdő felé.
- Remélem, mire visszajövök találtok valakit, akire rászálhattok helyettem.
Kellemesen elfáradva álltam a forró víz alatt, az izmaim lassan ellazultak, átmelegedtem, ezzel együtt a szokásos meccs utáni álmosság is kerülgetni kezdett. Néha behallatszott egy hangosabb nevetés, egy káromkodás, bizonyítva, hogy kint továbbra is folyik az ünneplés. Tudtuk, hogy csak ez a pár óra felhőtlen öröm jut nekünk, holnap újrakezdődnek a kemény edzések, a szokásos hajtás a döntő előtt.
Reggel az edzőnk és Sese is kíméletes volt velünk, aludhattunk tovább a hosszúra nyúlt mérkőzés után. Jó volt a délelőtt közepén felkelni, kényelmesen megreggelizni, kiélvezni az utolsó laza napunkat. A parkban sétáltunk a srácokkal, mikor megrezzent a telefonom.
"Szükségem van rád."
Csak ennyit írt, de azonnal tudtam, hogy valami történt. Szerencsém volt, a Telecinco ideiglenes bázisa csupán negyed órára volt tőlünk, megnyújtva a lépteimet tíz perc alatt ott voltam. A legtöbben kint ültek a szabadban, ők is élvezték a szabadnapot. Egyből észrevettem Sarát, aki magányosan, maga elé meredve dőlt neki a hatalmas dobozokban tárolt hangosítófelszerelésnek.
- Sara? - öleltem át azonnal. - Mi történt?
Válasz helyett felzokogott, arcát a nyakamba fúrta. Ijedten próbáltam kivenni folyamatosan elcsukló szavait.
- Ma reggel tudtam meg... Nagyapa... muszáj hazamennem...
Mikor megértettem, miről van szó, egy halk, kétségbeesett nyögés szakadt ki belőlem, olyan szorosan húztam magamhoz, hogy már-már attól féltem, fájdalmat okozok neki.
- Annyira sajnálom, Sara - suttogtam.
Finoman letöröltem könnyeit, de újak csordultak a helyükre. Tehetetlennek éreztem magam, pedig bármit megtettem volna, hogy legalább egy kicsit enyhíthessek a fájdalmán.
- Hogy segítsek? - kérdeztem végül, de megrázta a fejét és elhúzódott.
Karjait összefonva maga előtt próbált megnyugodni, hiába mondtam neki, hogy sírja ki magát.
- Haza kell menned, a családoddal kell lenned - suttogtam. - Sőt, nem is kéne visszajönnöd...
Halk, reszketeg nevetése félbeszakított.
- Nem tehetem meg. Csak... Csak a temetésre engednek el, utána jönnöm kell vissza.
- Hol van JJ? Beszélek vele - indultam meg határozottan a stúdió felé, de utánam kapott.
- Ne, kérlek! Így is ki van akadva...
- Nem érdekel, nem dolgozhatsz így! Meg kell értenie!
- Iker - suttogta szomorúan. - Maradj itt!
Megtörten öleltem át újra, nem zavart, hogy nem viszonozza. Tudtam, hogy nem direkt csinálja, egyszerűen csak össze van törve.
- Kérlek szépen mondd el, hogy segítsek - könyörögtem.
- Csak maradj itt!
- Nem megyek sehova - ígértem, két kezem közé fogva arcát ajkam hosszasan a homlokára szorítottam. - Menjünk be, jó? - intettem a szállása felé.
Egész nap az ágyán feküdtünk, Sara a karjaim közé fúrta magát, fejét a mellkasomra fektette. Csak néha-néha szólaltunk meg, leginkább csendben simogattam a hátát, haját. Nem tehettem mást, ez most az ő harca volt, én csak annyit tehettem, hogy minden pillanatban mellette voltam. Akkor, mikor beszélgetni akart valakivel, akkor, mikor alig kapott levegőt a zokogástól és akkor is, mikor a főnöke a részvétnyilvánítás mellett azt is közölte, hogy a döntőn számít rá.
Már sötétedett, mozdulatlanságából arra tudtam következtetni, hogy elaludt. Örültem neki, tudtam, hogy az éjszaka nem sokat fog pihenni, legalább most aludjon egy kicsit. Mikor megszólalt a telefonom, halkan szitkozódva nyomtam ki, de szerencsére nem ébredt fel. Pár másodperccel később jött az SMS.
"Hol a fenébe vagy? A Mester kezd hiányolni."
"Sarával. Tudod." - írtam vissza, remélve, hogy használja az agyát, rájön, hogy mi történt.
"Add át neki a részvétem. Éjfélig kaptál kimenőt." - jött az üzenete pár perc múlva.
Hálásan hunytam le a szemem. Nem csak megértette, de intézkedett is, hogy még egy kicsit maradhassak. Nem lett volna szívem most magára hagyni.
Szerettem volna, ha megállíthatom msot az időt, hogy ne kelljen elmennem, de nem tehettem meg. Az órák villámgyorsan peregtek, nekem pedig indulnom kellett. Óvatosan próbáltam kihúzni karom a válla alól, mégis felébredt.
- Sara, édes, mennem kell - suttogtam, félresimítva haját az arcából.
- Hány óra van?
- Éjfél lesz.
Csodálkozva meredt maga elé, valószínűleg nem számított rá, hogy ennyit fog aludni.
- Köszönöm...
- Ezt meg se hallottam - szakítottam félbe. - Próbálj meg aludni még egy kicsit, rendben? Vigyázz magadra és... Csörögj, ha bármire szükséged van, jó? Én nem foglak hívni, csak ha visszajöttél, most a családoddal kell foglalkoznod - guggoltam le az ágya elé, aztán egy lágy csókkal köszöntem el tőle.
- Iker..
- Hmm?
- Szeretlek - suttogta.
- Tudom, Sara. Én is nagyon szeretlek - érintettem ajkam még utoljára az övéhez, aztán halkan felálltam és kiléptem a sötét éjszakába.
- Bolond vagy - mondtam neki, mire felnevetett.- Köszönöm, hogy segítettél - nézett a szemembe, de megráztam a fejem.
- Természetes.
- Hát Sese, mi volt ez? - ugrott közzénk Fernando, mire nevetve magukra hagytam őket.
Elkezdtem szétdobálni a ruháimat, a kesztyűmet, végül a nadrágomat is levettem. Nem sokan voltak már ekkor a stadionban, a nézőtér nagy része kiürült, a srácok az öltözőben ünnepeltek.
- Kinyírlak - hallottam meg Sara hangját a hátam mögött, mire mosolyogva fordultam felé. - Az atléta még csak-csak, de ez... - nézett végig rajtam.
- Csak nem zavar? - kérdeztem szemtelen mosollyal.
- Egészen más érzést vált ki belőlem - túrt a hajába.
- A fenébe is, nagyon hiányzol - húztam magamhoz hirtelen, nem törődve azzal, hogy valaki megláthat. - Nekem annyi nem elég, hogy hetente egyszer-kétszer látlak.
- Már csak négy nap - susogta. - Utána le se fogsz tudni vakarni magadról. De addig is, vegyél fel valamit, könyörgöm!
Nevetve pusziltam meg a homlokát, arcom selymes hajába fúrtam, miközben karjait a nyakam köré fonta.
- Fáradt vagy - fürkészte az arcomat. - Menj, pihend ki magad.
- Inkább maradok veled - öleltem át szorosabban a derekát.
- Annak nem lesz jó vége - kuncogott. - Tényleg menj, szerintem már hiányolnak. És hideg is van, meg fogsz fázni.
Elmosolyodtam gondoskodása hallatán, egy hosszú csókkal elköszöntem tőle, majd az öltözőnk felé indultam. Már a folyosón hallottam a zenét, az ajtón belépve pedig egyszerre hárman ugrottak a nyakamba.
- Ejnye, hol jártál? - húzogatta a szemöldökét Gerard, szemügyre véve hiányos öltözékemen.
- Ne gondolj semmi rosszra!
- Soká jöttél - csatlakozott Víctor is. - És kicsit zilált a hajad - nézett végig rajtam.
- Na jó, szálljatok le rólam! - törti ki belőlem a röhögés. - Szerintem túlságosan hiányzik nektek egy bizonyos nőnemű személy.
- Ja, perzse, tereld csak a témát - vigyorogtak tovább, mire megforgattam a szememet és vidáman indultam a fürdő felé.
- Remélem, mire visszajövök találtok valakit, akire rászálhattok helyettem.
Kellemesen elfáradva álltam a forró víz alatt, az izmaim lassan ellazultak, átmelegedtem, ezzel együtt a szokásos meccs utáni álmosság is kerülgetni kezdett. Néha behallatszott egy hangosabb nevetés, egy káromkodás, bizonyítva, hogy kint továbbra is folyik az ünneplés. Tudtuk, hogy csak ez a pár óra felhőtlen öröm jut nekünk, holnap újrakezdődnek a kemény edzések, a szokásos hajtás a döntő előtt.
Reggel az edzőnk és Sese is kíméletes volt velünk, aludhattunk tovább a hosszúra nyúlt mérkőzés után. Jó volt a délelőtt közepén felkelni, kényelmesen megreggelizni, kiélvezni az utolsó laza napunkat. A parkban sétáltunk a srácokkal, mikor megrezzent a telefonom.
"Szükségem van rád."
Csak ennyit írt, de azonnal tudtam, hogy valami történt. Szerencsém volt, a Telecinco ideiglenes bázisa csupán negyed órára volt tőlünk, megnyújtva a lépteimet tíz perc alatt ott voltam. A legtöbben kint ültek a szabadban, ők is élvezték a szabadnapot. Egyből észrevettem Sarát, aki magányosan, maga elé meredve dőlt neki a hatalmas dobozokban tárolt hangosítófelszerelésnek.
- Sara? - öleltem át azonnal. - Mi történt?
Válasz helyett felzokogott, arcát a nyakamba fúrta. Ijedten próbáltam kivenni folyamatosan elcsukló szavait.
- Ma reggel tudtam meg... Nagyapa... muszáj hazamennem...
Mikor megértettem, miről van szó, egy halk, kétségbeesett nyögés szakadt ki belőlem, olyan szorosan húztam magamhoz, hogy már-már attól féltem, fájdalmat okozok neki.
- Annyira sajnálom, Sara - suttogtam.
Finoman letöröltem könnyeit, de újak csordultak a helyükre. Tehetetlennek éreztem magam, pedig bármit megtettem volna, hogy legalább egy kicsit enyhíthessek a fájdalmán.
- Hogy segítsek? - kérdeztem végül, de megrázta a fejét és elhúzódott.
Karjait összefonva maga előtt próbált megnyugodni, hiába mondtam neki, hogy sírja ki magát.
- Haza kell menned, a családoddal kell lenned - suttogtam. - Sőt, nem is kéne visszajönnöd...
Halk, reszketeg nevetése félbeszakított.
- Nem tehetem meg. Csak... Csak a temetésre engednek el, utána jönnöm kell vissza.
- Hol van JJ? Beszélek vele - indultam meg határozottan a stúdió felé, de utánam kapott.
- Ne, kérlek! Így is ki van akadva...
- Nem érdekel, nem dolgozhatsz így! Meg kell értenie!
- Iker - suttogta szomorúan. - Maradj itt!
Megtörten öleltem át újra, nem zavart, hogy nem viszonozza. Tudtam, hogy nem direkt csinálja, egyszerűen csak össze van törve.
- Kérlek szépen mondd el, hogy segítsek - könyörögtem.
- Csak maradj itt!
- Nem megyek sehova - ígértem, két kezem közé fogva arcát ajkam hosszasan a homlokára szorítottam. - Menjünk be, jó? - intettem a szállása felé.
Egész nap az ágyán feküdtünk, Sara a karjaim közé fúrta magát, fejét a mellkasomra fektette. Csak néha-néha szólaltunk meg, leginkább csendben simogattam a hátát, haját. Nem tehettem mást, ez most az ő harca volt, én csak annyit tehettem, hogy minden pillanatban mellette voltam. Akkor, mikor beszélgetni akart valakivel, akkor, mikor alig kapott levegőt a zokogástól és akkor is, mikor a főnöke a részvétnyilvánítás mellett azt is közölte, hogy a döntőn számít rá.
Már sötétedett, mozdulatlanságából arra tudtam következtetni, hogy elaludt. Örültem neki, tudtam, hogy az éjszaka nem sokat fog pihenni, legalább most aludjon egy kicsit. Mikor megszólalt a telefonom, halkan szitkozódva nyomtam ki, de szerencsére nem ébredt fel. Pár másodperccel később jött az SMS.
"Hol a fenébe vagy? A Mester kezd hiányolni."
"Sarával. Tudod." - írtam vissza, remélve, hogy használja az agyát, rájön, hogy mi történt.
"Add át neki a részvétem. Éjfélig kaptál kimenőt." - jött az üzenete pár perc múlva.
Hálásan hunytam le a szemem. Nem csak megértette, de intézkedett is, hogy még egy kicsit maradhassak. Nem lett volna szívem most magára hagyni.
Szerettem volna, ha megállíthatom msot az időt, hogy ne kelljen elmennem, de nem tehettem meg. Az órák villámgyorsan peregtek, nekem pedig indulnom kellett. Óvatosan próbáltam kihúzni karom a válla alól, mégis felébredt.
- Sara, édes, mennem kell - suttogtam, félresimítva haját az arcából.
- Hány óra van?
- Éjfél lesz.
Csodálkozva meredt maga elé, valószínűleg nem számított rá, hogy ennyit fog aludni.
- Köszönöm...
- Ezt meg se hallottam - szakítottam félbe. - Próbálj meg aludni még egy kicsit, rendben? Vigyázz magadra és... Csörögj, ha bármire szükséged van, jó? Én nem foglak hívni, csak ha visszajöttél, most a családoddal kell foglalkoznod - guggoltam le az ágya elé, aztán egy lágy csókkal köszöntem el tőle.
- Iker..
- Hmm?
- Szeretlek - suttogta.
- Tudom, Sara. Én is nagyon szeretlek - érintettem ajkam még utoljára az övéhez, aztán halkan felálltam és kiléptem a sötét éjszakába.
Szia!
VálaszTörlésNagyon jó volt ez a fejezet is és már nagyon vártam. Tényleg naponta többször is feljöttem és először észre se vettem hogy új fejezet van fent, csak később esett le :)
Jó olvasni ezeket a részeket, mert szegény Ikernek
nincs sok szerencséje mostanában, gondolok itt a keddi napra (és pont Ramos volt az elkövető).
Csak így tovább!
Puszi,
Fruzsi
Szia!
VálaszTörlésKöszönöm és sajnálom méágegyszer. A következőt megpróbálom gyorsabban hozni :)
Ne is monnd, kedden egyszerűen le voltam sokkolva! Visszajön, bemutat egy fantasztikus védést és 15 perc után le kell cserélni... Mindenre gondoltam, csak erre nem. Nem voltam túl nyugodt az éjszaka, ráadásul olvastam néhány "kedves" kommentet is, amiben kifejtették, hogy mennyire örülnek a sérülésének, amitől még idegesebb lettem. De aztán szerda reggel az első amit megláttam Sese képe volt, amit feltöltött, és már tudtam, hogy nincs semmi komoly. Remélem minél hamarabb elkezdheti a rendes edzéseket, mert abban a pár percből, amit láthattunk tőle kedden bizonyította, hogy ő még mindig a régi :)
Puszi
Csanna
Én meg kedden pont jöttem haza a moziból, tök jó kedvem volt. Úzközben hívott anyu hogy mi történt és valahogy meg se lepődtem, éreztem hogy valami úgyis történni fog. A stúdióban meg később a neten meg jöttek a hülye hozzászólások hogy nem is sérült meg, meg csak kitalálták, stb. Ezen nagyon kiakadtam és csak arra tudtam gondolni hogy ezek most tényleg arról az emberről beszélnek akit tavaly még mindenki éltetett? De én is megnyugodtam amikor láttam Sese képét és hogy nincs semmi baj.
VálaszTörlésA fejezet miatt meg ne aggódj, nem azért mondtam mert hibáztatlak. Bárkinek összejöhetnek a dolgok. :)