58. fejezet

Sziasztok! Itt az első, igazán EB-s rész, remélem tetszeni fog. A suli indulásával adódik a kérdés, hogy lesz a friss? Szerencsés vagyok az órarendet illetően, nincsenek délutáni óráim, de helyette kaptam egy november eleji OKTV-t, úgyhogy már most rengeteget kell tanulnom. Elvileg kedden indul a KRESZ-tanfolyam, az még nem biztos, hogy megyek is, de mindenképpen kevesebb időm lesz írni, mint a szünetben. Próbálom hetenként hozni, valószínűleg a hétvégéken - amíg nem indul be a röplabdaszezon. Nem akarok még semmi konkrétat írni, pár fejezet múlva úgyis kiforrja magát, hogy hogy a legjobb, addig is igyekszem, hogy tudjam magam tartani az ígéretemhez és minden hétvégén legyen új rész. 

Puszi

Csanna

2012 június

A pályára lépve átjárt az a bizonyos ismerős, izgatottsággal, szenvedéllyel és bizonyítási vággyal teli érzés. A közönség tombolt, a lelátó egyik része pirosban, a másik kékben tündökölt. A csoport első és valószínűleg legfontosabb meccse előtt álltunk. Nagyon fontos lenne a győzelem, de az olaszok méltó ellenfeleink lesznek, nem fognak ingyen adni semmit.

A himnuszok és a csapatkapitányi teendők elvégzése után engedélyeztem egy gyors pillantást a Telecinco stáb felé. Elkaptam Sara tekintetét, aki biztatóan rám mosolygott. Csak egy pillanat volt az egész, aztán újra a srácok felé fordulta és minden mást kizártam a fejemből.

Mi kezdtünk jobban, letámadtunk, védekezésre kényszerítettük az olaszokat. Folyamatosan a tizenhatosuk körül passzolgattunk, de gólt nem sikerült szereznünk. A percek múlásával azonban sikerült felvenniük a meccs ritmusát és egyre veszélyesebb helyzeteket alakítottak ki, sokszor épp, hogy tudtam védeni egy-egy próbálkozást. Fél óra elteltével teljesen kiegyenlítődött a meccs, felváltva adódtak helyzetek nálunk és az azzurriknál is. A feszültség növekedésével a szabálytalanságok is egyre gyakoribbak lettek, de a bíró jól vezette a meccset, sikerült kordában tartania az indulatokat. A félidő végeztével tudtuk, hogy a második játékrész még keményebb lesz. Del Bosque megdicsért minket, jó volt a taktikánk, már csak a gól hiányzott.

Keményen kezdtük a folytatást is, de valami mindig közbejött az utolsó pillanatban. Az olaszok is veszélyeztettek, Sese hülyéskedett el egy labdát, a hazaadásából majdnem gól született, de szerencsére visszaért és tisztázni tudott. Szikrázó tekintettel néztem rá.

- Basszus, bocsánat - hadarta. - Figyelek, tényleg.

Prandelli döntött először a csere mellett, Di Natale érkezésével pedig a lehető legjobbat húzta. Mindössze pár perccel a beállása után nagyszerű labdát kapott, a védőink egy az egyben lemaradtak, muszáj volt kijönnöm a kapuból, hogy zárjam a szöget. A hosszú oldal felé lőtte a labdát, még megpattant rajtam, de ez már nem befolyásolta nagy mértékben az irányát, a hálóban kötött ki. Az olaszok rohantak ünnepelni, én pedig dühösen álltam fel.

Nem tartott sokáig az ellenfél öröme. Mindössze három perc telt el, mikor David egészen fantasztikus passzt adott Cescnek, aki tétovázás nélkül lőtte a kapuba, kiegyenlítve az állást. Ha ez lehetséges, ezek után még nagyobb iramot kezdtünk diktálni, de újabb gól már nem született, hiába volt sok lehetősége mindkét csapatnak.

A lefújás után kissé csalódottan vettem le a kesztyűimet. Az a fajta meccs volt ez, amin igazságos a döntetlen, a két csapat nagyon egy szinten játszott, de mégsem voltunk elégedettek vele, mert folyamatosan ott lebegett előttünk a győzelem, mindössze karnyújtásnyira. Gigi mosolyogva nyújtotta felém a mezét, én pedig a csere után szorosan megöleltem. A mai napig ő az egyik példaképem, fantasztikus érzés ellene játszani.

Az öltözőben fáradtan ültem le a padra, csendben vártuk az edzőnket.

- Bocs, srácok - szólalt meg halkan Nando.

- Mi? - kérdeztük többen is.

- Elszúrtam. Eldönthettem volna, de...

- Hé, fogd be! - szólt rá kedvesen Juan. - Senki nem hibáztat téged.

- Én is belőhette volna egyet a millióból - vont vállat Andrés. - Ez ma ilyen meccs volt. Nem rajtad múlt - veregette meg a Kölyök vállát.

Mindannyian tudtuk, hogy nagy rajta a teher, David sérülése miatt mindenki tőle várta a gólokat, őt tartották az első számú csatárnak.

Már túl voltunk a sajtótájékoztatókon, néhányan elmentek interjút adni Sarának, mikor megrezzent a telefonom.

"Öt perc múlva a játékoskijárónál."

- Hova mész? - kérdezte Sese, mikor felpattantam.

- Mindjárt jövök - legyintettem, de ő összehúzott szemekkel nézett rám, rájött az igazságra.

- Menj - sóhajtott.

Elvigyorodtam, mert tudtam, hogy fedezni fog, ha kell, úgyhogy egy hálás pillantás után kiléptem az ajtón. Befordultam a sarkon, a pályára vezető folyosó teljesen üres volt. Pár másodperc múlva sietős lépteket hallottam, aztán feltűnt Sara. Mikor meglátott, elmosolyodott és szorosan átölelt.

- Annyira büszke vagyok rád! Fantasztikus voltál. Tudom, hogy ki fogsz nyírni ezért, de tényleg San Iker vagy - susogta.

- Sara - kezdtem tiltakozni, de ő egy csókkal félbeszakított.

Ajka szenvedélyes táncot járt az enyémmel, ujjai a hajamban kalandoztak, én pedig megfordítottam és a falnak szorítottam.

- Te jó ég! - nyögtem fel, mikor lábát a csípőm köré fonta, hogy még közelebb húzzon magához. - Megőrjítesz - toltam el magamtól zihálva.

- Bocsi, de valahogy meg kellett mutatnom, hogy mennyire büszke vagyok rád - mondta, de a szeme gyanúsan csillogott, miszerint nem is bánja annyira.

- Mi lesz itt, ha nyerünk? - nevettem el magam, még mindig levegő után kapkodva.

- Ez most neked szólt, nem a csapatnak. Hallottad volna, hogy éltetett JJ. A szabadrúgás, Motta fejese, Marchisio lövései, mondjam még? - sorolta mosolyogva. - Ha nem te állsz ott, nem hoztuk volna döntetlenre.

- Ez nem így van - kezdtem volna újra tiltakozni, de ezúttal sem engedte, hogy végigmondjam.

- Igazán elfogadhatnád már, hogy te több vagy egy kapusnál.

Lehajtottam a fejem és egy puszit leheltem a nyakára, eltitkolva zavarom. Ha Sara dicsért meg, az mindig különösen sokat jelentett, most pedig valami egészen új lelkesedést láttam a szemében, ami egyszerre töltött el örömmel és hozott zavarba.

- Köszönöm - suttogtam végül, mire felkuncogott és felemelte a fejem, hogy a szemembe nézhessen.

- Tudod, milyen jó érzés, hogy a világ legjobb kapusa a vőlegényem? Mikor az emberek nekem is gratulálnak? Annyira büszke vagyok ilyenkor. Olyan jó érzés, hogy hozzám tartozol és... - ajkába harapva kereste a szavakat, de végül egyszerűen megcsókolt.

Átfontam a derekát és megemeltem, ezúttal sokkal lágyabban forrtak össze ajkaink. Nyelve táncot járt az enyémmel, óráknak tűnő percek után szakadtunk el egymástól, mikor már elfogyott a levegőnk.

Az órájára nézett és elfintorodott.

- Mennem kell, még nem végeztünk az interjúkkal és JJ mindkettőnket lefejez, ha megtudja, hogy veled voltam.

- Szerintem a Mester is segítene neki - nevettem fel halkan.

Ez is több volt, mint reméltem, azt hittem, csak a csoportkör után tudunk újra találkozni. Puszit nyomtam a homlokára, ő pedig végigsimított az arcomon, aztán elváltunk egymástól. Ő a pálya felé ment, én vissza az öltözőbe.

- Ejnye, San Iker - vigyorgott Pepe, mikor beléptem, de mosolyából arra következtettem, hogy remekül szórakozik. - Hát szabad ilyet?

- Miről beszélsz? - tettem az ártatlant, de a többiek kegyetlenül kinevettek.

- Mondjuk, a te helyedben én sem hagytam volna ki - vont vállat Gerard. - Nem köpünk be.

Miután az utolsó ember is visszajött az interjúról, felszálltunk a buszra és visszaindultunk a szállodába. A nevetés egyre ritkábban és halkabban csendült fel, a társaság nagy része tíz percen belül elaludt. Fél füllel hallottam, ahogy Sese Larával skypeol, aztán engem is elnyomott az álom.

A következő meccsünket Írország ellen játszottuk, kimondva-kimondatlanul tudtuk, hogy mindenképpen nyernünk kell, ha szeretnénk az első helyen továbbjutni. Az elmúlt három napot végigedzettük, Sergioval pedig továbbra is gyakoroltuk a büntetőket.

- Sese, mennünk kell! - kezdtem összeszedni a labdákat. - Féltől megbeszélésünk van és még szeretnék lezuhanyozni.

- Csak még egyet - sziszegte.

Az előző két lövését sikerült kivédenem, úgyhogy sóhajtva belementem, hadd próbálja meg még egyszer. Beálltam középre, ő pedig a labda mögé állva nekikészült a rúgásnak. Balra dőltem el, ő azonban finoman megemelte a labdát és bepanenkázta. Tudhattam volna, hogy így lövi, minden edzésen megpróbálta legalább egyszer.

- Te panenka mester - nevettem el magam, miközben levettem a kesztyűmet.

Óvatos mosolyra húzta a száját, de nem válaszolt, ami valahogy gyanússá tette. Nem kérdeztem rá, de tudtam, hogy tervez valamit.

A megbeszélés elhúzódott, kielemeztük az írek taktikáját, rávilágítottunk az erősségükre és a gyengéjükre, teljesen felkészültünk belőlük.

- Ez egy nyerhető meccs, csak össze kell szedni magunkat fejben - zárta a mondandóját del Bosque. - És Segio! Légy szíves, aludj tovább hétnél, a többieknek szüksége van a pihenésre - mondta, mire mindenki nevetve fordult Sese felé.

A csapat egy része körbeülte a pókerasztalt, a másik fele pedig a TV előtt ülve nézte a csoport másik meccsét. Eddig az is nekünk kedvezett, döntetlenre állt, így egy győzelemmel egy kis előnyre tehetnénk szert.

Kivételesen nem a kártyázókhoz csatlakoztam, inkább lehuppantam Gerard mellé és a mérkőzést figyeltem, elsősorban a horvátok játékát. Egy másodpercre láttam Sarát a Telecinco stábjánál, onnantól kezdve gondolataim más irányba kalandoztak el. A titkos találka óta csak telefonon beszéltünk, tudtam, hogy a csoportkör végéig esélyem sincs, hogy úgy lehessek vele, mint a barátja. Nem csak a csókok és lágy érintések hiányoztak, hanem a mindennapi életünk apró darabkái. Ahogy szemében különös csillogással vár a meccsek után, ahogy reggelenként nevetve veszi tudomásul álmos morgásomat, ahogy együtt készítjük a vacsorát... Más fajta volt ez, mint két évvel ezelőtt, de nem tudtam eldönteni, melyik a rosszabb. Változtunk azóta, ahogy a kapcsoltunk is, akkor az volt a nehéz, most ez. A kemény edzések és a srácok folyamatos szövegelése sikeresen elterelte a figyelmemet napközben, de az esti órákban nem tudtam minden percben lekötni a figyelmem. 

Elkaptam Sese pillantását, kitalálhatta mi jár a fejemben, mert megforgatta a szemeit és elvigyorodott, aztán felállt és a liftek felé intett a fejével. Csatlakoztam hozzá, egyikünk sem szólalt meg, míg ki nem kerültünk a többiek hallótávolságából.

- Iker - kezdte. - Tudom, hogy Sarára gondolsz, ne is tagadd le. De attól, hogy fájdalmas arccal ülsz a kanapén, nem lesz jobb. Se neked, se neki. Könyörgöm, ez a 21. század! Skype, telefon, SMS, annyi mindent tudsz használni, ha beszélni akarsz vele. És ne gyere azzal, hogy az nem ugyanaz. Mindketten tudtátok, hogy mit vállaltok, mikor összejöttetek, tudtátok, hogy nem tölthettek napi 24 órát együtt. Ő legalább itt van, ugyanabban az időzónában mint te és pár nap múlva találkoztok. Ez nem a világvége. Neki az a dolga, hogy közvetítsen, neked az, hogy kivédd a lövéseket, nem lehettek együtt minden percben. Kérlek szépen ne vágj ilyen fejet, mert mindenki azt hiszi, hogy valami görcs kínoz vagy a franc tudja. Nem vagy már tinédzser, ki kell bírnod nélküle!

Tudtam, hogy igaza van, de ami igazán fejbe kólintott az a tekintete volt, mikor arról beszélt, hogy neki még nehezebb. Lara nincs itt, alig tudnak beszélni az időeltolódás miatt, mégis sokkal jobban viseli az egészet, mint én.

- Sajnálom - mondtam. - Nem gondoltam, végig, hogy te...

- Hagyd már! - legyintett. - Nem azért mondtam, már megszoktam, hogy alig látjuk egymást. Csak szedd össze magad, nem jó így látni.

- Sergio, kezdesz felnőni - mosolyogtam rá, mire vigyorogva kihúzta magát. - Vagy legalábbis közeledik egymáshoz a valós és a mentális korod - helyesbítettem.

- Jól van na! Ha ezt nézzük, te már rég nyugdíjas vagy fejben, ilyen bölcsességekkel - vágott vissza nevetve. - Megyek lefekszem - nyomott el egy ásítást, aztán barátságosan oldalba könyökölt.

- Emlékszel még, mit mondott a Mester? - szóltam utána.

- Ja, azért megyek most, hogy már hajnalban kelthesselek titeket - fordult hátra, mire elnevettem magam.

A bíró belefújt a sípjába, elkezdődött a második meccsünk. Mindössze négy perc telt el, mikor megszereztük az első gólunkat. Mosolyogva figyeltem, ahogy a többiek Nandot éltetik, ez talán feltornázza egy kicsit az önbizalmát. Folyamatosan nyomás alatt tartottuk az íreket, de a pályán lévő fölény nem látszott meg a kaput eltaláló lövések számában: mindkét csapat neve mellett három-három állt. Aztán lassan kezdtünk belemelegedni a meccsbe, egyre koncentráltabban játszottunk, még a szakadó eső és az egyre hidegebb levegő sem akadályozott meg minket. Givennek egyre több védeni valója akadt, a mérkőzés pedig egyre inkább egyoldalúvá vált. A tiki-taka ellen nem találták meg az ellenszert az írek, a kapum előtt állva fantasztikus volt látni, ahogy az apró, rövidpasszos játékunkkal egyre közelebb játsszuk magunkat a kapuhoz, percenként helyzetet tudunk kialakítani. Csak idő kérdése volt, hogy mikor tudjuk növelni az előnyünket, erre azonban csak a második félidő elején került sor. Andrés lövését az írek kapusa pont David elé ütötte, aki addig cselezett, míg mindhárom védőt sikerült becsapnia és lágyan a hálóba gurította a játékszert. Megérintettem a kapu keresztlécét, aztán újra előrébb sétáltam, hogy jobban tudjam irányítani a srácokat. Given nagyszerű formában játszott, mindent megtett, hogy ne nőjön tovább a különbség. A Kölyök azonban visszanyert magabiztosságával duplázott, a meccs végén pedig Cesc is betalált. Már csak percek voltak hátra a meccsből, mikor az ír szurkolók énekelni kezdtek. Döbbenten és csodálattal néztem a lelátó zöldbe öltözött embertömegére. Kikaptak, kiestek, de mégis boldogok voltak, nekik sikerült az, ami rengeteg másik országnak nem: kijutottak az Európa bajnokságra. 

- Hihetetlen - olvastam le Sese szájáról, mikor hátrapasszolta nekem a labdát.

Az írek dalával együtt a meccs is véget ért, mosolyogva pacsiztam le a többiekkel, aztán Givenhez sétáltam.

- Nagyon jó voltál ma - öleltem meg, aztán kicseréltük a mezünket. 

- Köszönöm. Sok sikert - intett a többiek felé, mire elmosolyodtam.

Mindenki elégedett volt az öltözőben, elhoztuk a három pontot és a gólkülönbségünknek köszönhetően vezettük is a csoportot. 

- Nando, még a végén gólkirály leszel - löktem oldalba mosolyogva, mire szerényen lehajtotta a fejét. - Hidd el végre, hogy jó vagy.

- Kösz, San Iker - sandított rám, mire felhorkantam.

- Miért nem szoktok már le erről a névről?

- Mert te vagy San Iker - adott szerinte logikus választ Xavi. - Jobb, ha elfogadod végre, mert úgyis így fogunk hívni. Vagy lehetsz Mofeta is - vigyorgott rám gonoszan.

- Az nem úgy volt! - nevettem el magam.

- Mindig letagadod - rázta a fejét Pepe. - Gyanús vagy.

- Te ott se voltál - vágtam hozzá a kulacsom röhögve. - Összefogtok ellenem.

 Mosolyogva húztuk egymás agyát, most kivételesen én voltam a célpont, de nem bántam. Imádtam ezt a csapatot, a pályán és a pályán kívül is kiálltam volna bármelyikükért.

- Jól van, maradjon a San Iker - tettem fel végül a kezem megadóan, a többiek pedig elégedetten bólintottak.

Nem örültem túlzottan, hogy a horvátok elleni meccsel zárjuk a csoportkört, a csapatuk jó formában volt, nem számíthattunk könnyű meccsre. A mérkőzés előtt szárnyra kaptak a pletykák, hogy megegyeztünk a 2-2-es eredményben és a továbbjutásban, de ezt a kérdést mindig elvből elutasítottuk az újságírók előtt. Nevetséges az egész, a győzelemért játszunk, mindent meg fogunk tenni, hogy bebiztosítsuk a csoportelsőséget.

Mi kezdtünk jobban, de hiába hajtottunk, valami miatt nem tudtunk veszélyes helyzetet kialakítani. Fél óra elteltével mindössze pár lövési kísérlettel büszkélkedtünk, egyre idegesebbek lettünk. Kellett volna egy gól, nekünk és a játék színvonalának egyaránt. Hiába játszottunk fölényben, képtelen voltunk vezetést szerezni, nem ment úgy a játék, mint szerettük volna. A szünetben megtudtuk, hogy az olaszok már vezetnek, így csak második helyen juthatunk tovább. Reméltem, hogy ez a tény kicsit helyrebillent minket és sikerül végre gólt szereznünk, de ez a bizakodás gyorsan elpárolgott, elég volt csak pár perc játék a második félidőben. Az ellenfél egyre veszélyesebb lett, jóval több dolgom akadt, mint az elején.

- Gyerünk már, srácok! - sziszegtem egy veszélyes Rakitic fejes után. - Csináljunk már valamit!

Mikor Busi elszórakozott egy tiszta lehetőséget, kezdtem kételkedni a motiváltságunkban. Az ellenfelünk támadásai egyre gyakoribbak lettek, vészesen kellett volna egy gól. Kezdtem beletörődni, hogy ebből ma már nem lesz gól, mikor a csereként beállt Jesús végre a hálóba juttatta a játékszert Andrés passza után. Kissé idegesebben, mint szoktam, de megpaskoltam a kapufát, aztán már csak a végső sípszót vártam, hogy vége legyen végre ennek. Nem érdemeltük meg a győzelmet, nem küzdöttünk úgy, mint kellett volna.

Mindannyian egyetértettünk abban, hogy a franciák elleni elődöntőben ennél jóval többre lesz szükségünk, ha szeretnénk megnyerni ezt a kontinensbajnokságot. 

A folyosón vártam a többieket, mikor a Telecinco stábja szembe jött velem. Félreálltam, hogy elengedjem őket, közben találkozott a tekintetem Saráéval. Könnyedén kiolvasta a szememből az érzéseimet, mivel megnyugtató mosolyt küldött felém, aztán kissé lemaradt, hogy kettesben lehessen velem.

- Nyugi - fogta meg a kezem. - Rendben lesz minden, csak fejben szedjétek össze magatokat. Nem lesz gond - nyomott egy gyors csókot a számra, aztán már el is szakadt tőlem és ment is tovább, hogy ne tűnjön fel senkinek a távolléte.

Tudtam, hogy soha nem hazudna nekem ilyen dolgokban, úgyhogy kissé megkönnyebbülve hagytam el a többiek nyomában a stadiont. Meg tudjuk csinálni. Még nem veszett el semmi, csak koncentrálni kell.