Utolsó bejegyzés

Sziasztok! Eljött ez is, az utolsó bejegyzés. Rengeteg érzelem és gondolat kavarog most bennem, megpróbálom a lehető legjobban megfogalmazni, hogy mit is érzek most. Őszintén szólva nem így terveztem, egy videót akartam csinálni utolsó ajándékként, de a technika ördöge megtréfált, annyira zajos és szinte alig hallatszik a hangom, úgyhogy maradok inkább a hagyományos formánál :)
Írhatnék most a látogatottságról, a feliratkozók és a pipák számáról, mindenféle számadatról, de úgy döntöttem, inkább arról írok, hogy jutottunk el idáig, a 76. fejezetig.

2012. január 30-án nyílt meg ez a blog, ekkor kattintottam rá arra az ominózus "Blog létrehozása" gombra. Az ötlet azonban nem egyik percről a másikra pattant ki a fejemből, már hónapokkal előtte ott motoszkált a gondolataim mélyén. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy nem ez volt az első történetem, volt két korábbi blogom is. Évekkel ezelőtt engem is elkapott a Twilight-Robsten láz, amiből két történet is született, de egyiket sem éreztem a magaménak, nem is voltak igazán ötleteim, úgyhogy mindkettőt töröltem. 

Aztán jött a 2010-es világbajnokság, ahol végérvényesen beleszerettem a fociba, a spanyol válogatottba, Spanyolországba és a kultúrájába. Sok oka van annak, hogy miért éppen Iker Casillas lett a kedvencem, de tény, hogy egy hónap leforgása alatt mondhatni, megváltozott az életem. Máig emlékszem, mikor a megnyert döntő után mosolyogva néztem meg újra és újra az interjút, ahol elcsattant az a bizonyos csók. 

Mindig is élénk volt a fantáziám, szerettem álmodozni és egy-egy unalmas pillanatomban azon kaptam magam, hogy gondolkozom, vajon mit csinálhatott Iker és Sara a világbajnokság után, hogy találkoztak először... Ezek a "történetek" rövidek voltak, csak a fejemben léteztek és nem volt közöttük összefüggés. 

Eközben nem tűntem el teljesen a Blogger világából, rengeteg történetet olvastam, egyre inkább focis témában. A legtöbb főszereplője Cristiano Ronaldo, Fernando Torres vagy Sergio Ramos volt. Én azonban egyre inkább szerettem volna Ikerről olvasni, de hiába kerestem, nem találtam olyat, ami ne lett volna félbehagyva valahol. Lassan körvonalazódni kezdett bennem az ötlet, hogy akkor miért ne írhatnék én egyet róla? Eleinte elvetettem, tele voltam kétségekkel. Lesz olyan, akinek tetszeni fog? Fogják olvasni? Van értelme? És egyáltalán, írok én elég jól ehhez? De a gondolat nem hagyott nyugodni, egyre többet agyaltam rajta, míg végül úgy döntöttem, miért ne? Megpróbálhatom.
Emlékszem, mennyire remegett a kezem, mikor végül megnyomtam a gombot és megszületett ez a blog. Az első nap a tervezgetésről szólt. Mi legyen a címe, hogy nézzen ki az oldal, milyen színek domináljanak?
Eleinte füzetbe írtam, aztán egyre inkább rászoktam a laptopra és a füzetet csak akkor vettem elő, ha nem voltam gépközelben és rám tört az ihlet.
Eltelt pár hét, és a látogatottsági adatok nőni kezdtek, én pedig egyre inkább beleszerettem ebbe a világba. Máig emlékszem, mennyire örültem, mikor megkaptam az első kommentet vagy mikor megláttam, hogy van egy feliratkozóm. Egy-egy kedves sor, egy pipa rengeteget tudott dobni a kedvemen egy rossz napon.
Volt, mikor órákon keresztül csak írtam, képtelen voltam abbahagyni, és olyan is, mikor nagyon meg kellett szenvednem egy-egy fejezettel. Voltak hullámvölgyek és hegyek, de azt mindig is tudtam, a legelejétől kezdve, hogy be fogom fejezni, ennyivel tartozom Nektek.
Volt néhány fordulópont a történet során, mint például mikor megtudtam, hogy más országokból is vannak emberek, akik olvassák a történetemet. Most is, ahogy ezeket a sorokat írom, ott van a mosoly az arcomon, ez máig hihetetlen számomra. Szerintem nem én vagyok az egyetlen, aki ha egy olyan nyelvű blogot talál, amit nem ért, akkor nem olvassa, hiszen a különböző internetes fordítóprogramok minőségét mindenki ismeri és vannak olyan szófordulatok, kifejezések, amiket nem lehet lefordítani. Az a tudat, hogy vannak, akik ennek ellenére is olvassák a történetet, hatalmas lökést adott. Aztán ott volt az is, mikor robbant a hír, hogy a Google Reader meg fog szűnni és mindenkinek át kell regisztrálni a Bloglovinra. Mint utóbb kiderült, ez nem így volt, de őszintén szólva akkor kicsit féltem. Pont akkor jött ez, mikor nem voltam megelégedve a fejezetekkel és nem voltam biztos benne, hogy nem fogok veszíteni emiatt olvasókat. Szerencsére az idő rácáfolt a félelmemre, hiszen nem csak elértétek az addigi számot, de ma már többen vagytok Bloglovinon, mint Blogspoton, amiért nagyon hálás vagyok és nagyon köszönöm. Az ilyen apró momentumok rengeteg erőt adtak. Nem akarom elfelejteni azt sem, mikor úgy döntöttem, ideje megújítani a külsőt és valami komolyabbal előállni. Az valahogy megerősített, hogy ez már egy önálló történet, aminek van eleje és lesz vége.
És persze ott voltak a kommentek, a pipák, a díjak, amelyek folyamatos visszaigazolást nyújtottak, segítettek, hogy elhiggyem: van értelme ennek az egésznek. Nem sok dologban voltam biztos az elején, de azt tudtam, hogy nem én leszek az az író, aki kommenthatárt szab. Olvasóként sosem szerettem ezt, hiszen soha nem azért írtam véleményt valakinek a történetéről, mert muszáj volt, hanem mert önszántamból el akartam mondani neki, hogy tetszik, amit csinál. Éppen ezért voltam és vagyok hálás minden véleményért, amit kaptam, mindegyik a maga módján fontos számomra.
Annyi mindent szeretnék mondani, egyszerre vagyok boldog és szomorú. Boldog, mert végig tudtam csinálni azt, amit elterveztem, bizonyítottam magamnak, hogy képes vagyok arra is, amiről korábban nem is álmodtam, ezáltal jobban megismertem saját magamat. Boldog, mert millió emléket és tapasztalatot nyertem ez alatt a bő két év alatt és biztos vagyok benne, hogy bármikor gondolok is majd vissza ezekre a hónapokra, mindig jó érzéssel fogom tenni. Ugyanakkor fáj most elengednem és azt mondani, hogy vége. Sok minden történt velem ez alatt az idő alatt, az életem része lett ez a történet és éppen ezért szeretném még folytatni, de tudni kell, mikor kell megállni és abbahagyni.
Megígérem, hogy nem zárom be, nem törlöm a blogot. El fogom olvasni az egészet, ki fogom javítani az összes nyelvtani és tartalmi hibát.
Ha van bármilyen kérdésetek, kérésetek a történettel vagy velem kapcsolatban, írjátok meg, szívesen válaszolok bármire.
Nem maradt más hátra, mint hogy köszönöm. Köszönöm annak, aki feliratkozott, annak, aki nem, annak, aki írt kommentet, annak, aki nem, annak, aki pipált és annak is, aki nem. Mindenkinek. Nekem az számít, hogy itt voltatok, részesei voltatok ennek az egésznek, hiszen nélkületek nem valósult volna meg. Köszönöm!
Millió puszi,
Csanna