Sziasztok! Itt van az új rész, nem ez lett a legjobb, de nem is a legrosszabb :) Tényleg sajnálom, hogy ennyit kellett várni rá. Nem ígérek semmit a következőre nézve, nem leszünk itthon a két ünnep között, de mindent megteszek, hogy minél hamarabb fent legyen.
Boldog karácsonyt előre is :)
Csanna
2013 május
Hirtelen ébredtem fel, úgy tűnt, mintha csak perceket aludtam volna, pedig az óra már nyolcat mutatott. Sarára nézve láttam, hogy ő még mélyen alszik, úgyhogy óvatosan kicsúsztam mellőle, ügyelve, hogy ne ébresszem fel. Gyorsan összeütöttem egy egyszerű reggelit, kihasználtam az alkalmat, hogy meglephetem. Csendben leraktam a tálcát az éjjeli szekrényre, aztán kényelmesen elhelyezkedtem a hintaszékben és figyeltem, ahogy alszik. Órákig tudtam volna így csodálni. Arca sima volt, nyugodt, a mindennapok gondjai eltűntek vonásairól. Lassan négy éve ismertem, de képtelen voltam betelni szépségével. Olyan volt, mint Aphrodite, az én Aphroditem. Egyszerűen minden egyes porcikája tökéletes volt számomra.
Szája szélén halvány mosoly jelent meg, egyik kezével hátra nyúlt, valószínűleg engem keresett. Mikor csak az üres lepedőt találta, összeráncolta homlokát és gyorsan kinyíltak a szemei.
- Kit keresel ennyire? - kérdeztem halkan, mire tekintete rám villant és lágyan elmosolyodott.
- Mit csinálsz ott? - kérdezte, hangja tele volt hívogatással, aminek képtelen voltam ellenállni.
Odaléptem mellé, leguggoltam a fejéhez és lágyan elsimítottam arcába hulló kissé kócos haját.
- Téged néztelek - mondtam, mire felvonta szemöldökét. - Azt mondják, a terhesség még szebbé teszi a nőket. Azon gondolkoztam, hogy ez nálad megtörténhet-e. Már most olyan vagy, mint egy angyal, ha még gyönyörűbb leszel, az... - nem találtam a megfelelő szót, hogy mit művelne velem, de Sara így is elpirult.
Mosolyogva arcára simítottam a kezem és egy lágy, 'Jó reggelt!' csókot nyomtam édes ajkaira.
- Éhes vagy? - kérdeztem.
- Honnan tudtad? - kérdezett vissza nevetve, mire az ágyra raktam a megpakolt tálcát.
Jóízűen látott neki a reggelinek, szinte mindent megevett, aztán hirtelen megmerevedett és a szája elé kapta a kezét. A következő pillanatban eltolt magától, gyorsan indult meg a fürdőszoba felé. Mikor rájöttem, hogy mi a baj, utána siettem.
- Iker, ne! Menj ki! - nyögte erőtlenül, de ügyet se vetettem rá, óvatosan elhúztam haját az útból és összefogtam a tarkóján.
Finoman simogattam a hátát, türelmesen vártam, míg végül mély, szaggatott lélegzetet vett és felemelte a fejét.
- Sajnálom - suttogta.
- Sara, ez teljesen természetes, már megbeszéltük. Jól vagy? - fordítottam magam felé az arcát.
- Megmosom a fogam és jól leszek - állt fel és a mosdókagylóhoz lépett.
Két hete tudjuk, hogy terhes, szerencsére a reggeli rosszullétek csak három-négynaponta jelentkeztek, mostanában pedig még ritkábban.
Figyeltem, ahogy kiöblíti a száját, mikor felnézett, tekintetünk találkozott a tükörben.
- Ilyenkor is szépnek látsz? - kérdezte, nem voltam biztos benne, hogy milyen érzések tükröződnek hangjában.
Kedvem lett volna megforgatni a szememet, de végül elmosolyodtam.
- Hát persze.
- Öregszel, romlik a látásod - cukkolt nevetve, mire elvigyorodtam és határozottan megindultam felé, ő azonban gyorsan ellépett mellőlem és kisietett az ajtón.
- Nem fogócskázok veled, mert még a végén elesel és nem akarok kockáztatni semmit. Meg amúgy is elkapnálak - fontam össze kezem a mellkasom előtt.
Csalódottan elhúzta a száját, annyira kamaszlányos volt ez a mozdulat, hogy önkéntelenül felnevettem.
- Szóval öregnek tartasz? - kaptam el a karját és magamhoz rántottam.
- Hmm... - húzta végig orra hegyét a torkomon, forró ajkát a bőrömre szorította.
Mosolyogva fúrtam arcom a hajába, kezem szinte automatikusan simult hasára. Egyelőre még lapos volt, ami azt jelentette, hogy nem fenyegetett minket a veszély, hogy boldogságunkra a kelleténél hamarabb fény derül, de már alig vártam, hogy érezzem a növekedését a tenyerem alatt.
- Éhes vagy még? - kérdeztem végül, de megrázta a fejét.
- Figyelj... Gondolkoztam. Tudom, hogy holnap megyünk vissza az orvoshoz, de nem biztos, hogy a Konföderációs Kupa előtt el kéne mondani anyáéknak. Majdnem három hétig nem is fognak látni, a Föld másik oldalán leszünk, nem akarom, hogy aggódjanak. Majd ha hazajöttünk.
Tudtam, hogy igaza van, már nekem is megfordult a fejemben. Alig vártam, hogy lássam szüleim örömét, de okosnak kellett lenni, hogy a megfelelő időben osszuk meg velük a hírt.
- Nagyon biztos vagy abban, hogy engem is behívnak. Körülbelül fél éve nem is játszottam - mondtam ki halkan a kétségeimet.
- Tudom, hogy behívnak - simította kezét az arcomra. - Nem játszottál, de nem azért, mert nem vagy jó formában. Mindenki tudja, hogy készen állsz, bármikor visszatérhetsz és mivel megkaptad a lehető legjobb szülinapi ajándékot Mourinho távozásával, jövőre már újra te leszel a kapuban. Emiatt felesleges aggódnod.
- Nekem a te ajándékod tetszett - fontam karjaimat a dereka köré és magamhoz húztam.
- De örülsz neki, hogy elmegy? - kérdezte komolyan.
Nem beszéltünk még erről, csak pár nappal ezelőtt jelentették be a hírt, hogy edzőnk távozik az év végén.
- Nem, nem így mondanám. Sokat köszönhetünk neki. Megnyertük a bajnokságot, a Kupát, újra a legjobbak között voltunk a Bajnokok Ligájában. Nagyon jó edző, de ez az év nem úgy sikerült, ahogy szerette volna, de nem hibáztatom érte, nem ő a felelős. Nem fogok rossz emlékeket őrizni róla.
- Azért volt néhány idióta döntése - fintorgott.
Tudtam, hogy a múlt hétvégére gondol, mikor Diego nem játszott egy apróbb betegség miatt. Nagyon reméltem, hogy végre megkapom a lehetőséget, de még a keretbe sem nevezett.
- Nem akarok erre gondolni - ráztam meg a fejem. - Attól nem lesz jobb, ha haragszom rá. Nyilván megvan az oka rá, hogy miért teszi ezt és nem én vagyok a megfelelő személy, hogy az edzői döntést megkérdőjelezzem.
- Annyira ritka, hogy valaki ennyire... jó legyen - suttogta Sara, mire zavartan elmosolyodtam és lehajtottam a fejem, ő azonban lágyan állam alá csúsztatta kezét és megcsókolt.
- Mehetünk? - léptem be a házba sietve, edzés után.
- Hova ez a nagy sietség? - sietett le Sara a lépcsőn, szavait megcáfolta izgatottságtól csillogó arca.
- Szeretném újra látni a gyerekünket - mosolyodtam el, aztán leguggoltam elé, kissé felhúztam pólóját és megpusziltam puha bőrét.
Karját a nyakam köré fonta, miközben arcom a hasához simítottam. Tudtam, hogy a baba a lehető legjobb helyen van, de ahogy átöleltem derekát, még inkább védelmezni akartam mindkettőjüket.
Mikor felálltam, Sara boldogan fúrta arcát a mellkasomba, próbált a lehető legközelebb húzni magához.
- Menjünk - suttogta végül és kézen fogva kivezetett a házból.
- Várj! - fordítottam szembe magammal, mielőtt beszállhatott volna a kocsiba. - Tudom, hogy te is sietni akarsz, de van egy jó hírem - mondtam széles mosollyal, mire kíváncsian felvonta a szemöldökét. - Megkaptam a behívót a keretbe - suttogtam boldogan.
- Tudtam! - nevetett fel. - Tudtam, hogy behívnak. A válogatott nem lenne ugyanaz nélküled - ölelt át hevesen, mire akaratlanul is felszisszentem. - Mi a baj? - merevedett meg.
- Csak rosszul estem edzésen - legyintettem és próbáltam elterelni a témát, ő azonban már feltűrte a pólómat és aggódva vette szemügyre kissé már kékülő oldalamat. Finoman körberajzolta ujjhegyével a folt körvonalát, aztán sokkal lágyabban karolt át.
- Vigyázz magadra! - lehelt puszit a nyakamra.
- Elmúlik - emeltem fel a fejét és összeillesztettem ajkainkat.
Felsóhajtott, mikor nyelvemet végighúztam szája vonalán, hogy elmélyítsem a csókot és finoman eltolt magától.
- Várj még egy kicsit - mosolygott rám.
- Ameddig csak szeretnéd - fúrtam arcom a hajába, aztán kinyitottam neki az ajtót.
Figyeltem, ahogy az orvos finoman felkeni Sara hasára a gélt, aztán életre kelt a monitor. Az elmosódott szürke foltok között hirtelen megláttam. Elakadt a lélegzetem. Három hét alatt rengeteget nőtt, most már nem csak egy apró folt volt a képernyőn. Sarára pillantottam, aki ugyanolyan elragadtatással nézett rám.
- Nézzék! - mutatott az orvos egy pontra, aztán babrált valamit a géppel és a következő pillanatban halk, ütemes dobogás töltötte be a szobát.
Egy pillanatig tartott, míg rájöttem, hogy a baba szívverését hallgatjuk. Tekintetem újra Sarára vándorolt, csukott szemein át egy könnycsepp gördült végig az arcán. Odahajoltam hozzá és lecsókoltam, mire mosolyogva nyitotta ki szemeit.
Fantasztikus volt hallani az ütemes szívveréseket, a biztos jelét annak, hogy a gyerekünkkel minden rendben van. Bármeddig el tudtam volna hallgatni. Aztán hirtelen csend lett. Rémülten emeltem fel a fejem, a pánik egy pillanat alatt átjárta a testem.
- Mi történt? - kérdeztem, hangom remegett a félelemtől.
- Nincs semmi baj, ez teljesen normális - mondta az orvos egy megnyugtató mosoly kíséretében. - Még csak hét hetes, szinte elveszik az anyaméhben. Megváltozott a testhelyzete, a hangok másképp terjednek. Minden rendben, nézzék csak! - mutatott újra a szívére.
Igaza volt, az apró pont továbbra is ütemesen, egyenletesen pulzált. A félelem amilyen hirtelen jött, olyan hamar távozott, hatalmas megkönnyebbülés vette át a helyért.
- Van egy kérdésem - mondta Sara, miután felöltözött. - A Konföderációs Kupa június közepén kezdődik, de hamarabb el kell utaznom. Nem veszélyes a repülés a babára nézve? - szavai közben kezét a hasára csúsztatta, a mozdulat ösztönösségén muszáj volt mosolyognom.
- Sokat vitatkoznak erről, de a legtöbb vélemény szerint nyugodtan repülhet. Nyilván nem mindennap, az nagyon megterhelő lenne, de egyébként nem jelent problémát. Mikor kell mennie?
- Június második hetében.
- Jöjjön még el előtte egy vizsgálatra - tanácsolta, aztán kezet nyújtott. - Sok sikert Brazíliában - mosolygott rám, mire elnevettem magam.
Kéz a kézben léptünk ki az utcára, ahol Sara felém fordult.
- Egy másodpercre megállt a szívem...
- Tudom - húztam magamhoz és arcom a hajába fúrtam. - Szörnyű volt. Nem is akarok erre gondolni. Gyere, menjünk el ebédelni valahova - fogtam meg újra a kezét és a kocsi felé indultam.
2013 június
A Las Rozas konferenciatermében egyre több csapattársam jelent meg.
- Iker - hallottam meg Xavi hangját, mire mosolyogva fordultam felé. - Hogy vagy? - kérdezte, hangján éreztem, hogy ez nem csak a szokásos udvarias kérdés.
- Nagyon jól - mondtam őszintén. - Fizikailag és mentálisan is.
- Örülök, hogy itt vagy, a csapatnak szüksége van rád - ölelt meg, aztán félrelépett, hogy Gerard és Cesc is üdvözölni tudjon.
Az elmúlt fél órában elképesztő mennyiségű szeretetet kaptam, szinte felfoghatatlan volt. A klubnál már megszoktam, hogy nem beszélünk a helyzetemről, így most kicsit hirtelen jött az a rengeteg támogató szó, amit a csapattársaim zúdítottak rám. Egytől-egyig mindannyian mellettem álltak és együttérző kézfogásokkal üdvözöltek, ami fantasztikus érzés volt.
A következő napokat az összeszokással töltöttük, meg kellett ismernünk az új csapattagokat, és a régieknek is egymásra kellett hangolódniuk, aztán Miamiba utaztunk, hogy ott fejezzük be a felkészülést a Konföderációs Kupára.
A Haiti elleni meccs reggelén a többség már az ebédlőben volt, mikor lementem. Mindannyian széles mosollyal fogadtak, amit nem tudtam mire vélni, éreztem, hogy valamiről nem tudok. Del Bosque intett, hogy menjek oda hozzá, úgyhogy átvágtam az asztalok között és helyet foglaltam a Mester mellett.
- Iker, azt akarom, hogy játssz ma este - mondta köntörfalazás nélkül.
Megmerevedtem. Számítottam ugyan rá, hogy meg fogom kapni a lehetőséget valamelyik meccsen, de nem gondoltam volna, hogy rögtön az elsőn pályára léphetek. Ajkamba haraptam, hogy elfojtsam mosolyomat, mert tudtam, hogy még akar valamit mondani.
- Tudom, hogy készen állsz rá, sose volt baj a formáddal. Tudtam, hogy fizikailag már készen állsz, és őszintén mondom neked, hogy ha így folytatod, jövőre nem is lehet kérdés, hogy ki védjen a Madridban. Nem sok olyan embert tudnék felsorolni, aki több hónapos kihagyás után ilyen formában van. Féltem attól, hogy lelkileg milyen állapotban leszel, mert ez a helyzet mindenkit megvisel, a te személyiségeddel meg főleg - mondta halvány mosollyal. - De örülök, hogy feleslegesek voltak a kételyeim. Azért kezdesz most, hogy visszaszedd azt a rutint, amit az utóbbi időben nem tudtál megtapasztalni. Egyszerűnek tűnhet, de teljesen más a meccs az edzés végén, a saját csapattársaid ellen és egy rendes mérkőzés, még ha barátságos is. Csak negyvenöt percet kapsz, utána lecseréllek, mert Víctornak és Pepének is szeretnék lehetőséget adni a mai és a következő meccsen.
- Köszönöm - mondtam egyszerűen.
- Ezt csak magadnak köszönheted, Iker, te küzdöttél meg érte - tette kezét a vállamra, aztán mosolyogva a többiek felé intett, miszerint ennyit akart mondani.
- A Kapitányunk visszatér - kiabálta Sese, mikor felálltam a Mester asztalától.
Ujjammal a halántékomnál köröztem, ezzel jelezve, hogy nem normális, mire az egész ebédlő felröhögött.
- Miért van az, hogy ti hamarabb tudtátok, mint én?
- Iker, ez már akkor nyilvánvaló volt, mikor téged is behívtak. Megérdemled, hogy itt legyél - mondta Pepe.
- Amúgy Szívszerelmed írt - lengette meg Sese a telefonom.
- Az miért van nálad? - nyúltam érte, de eszébe se volt visszaadni. - Megnézted? - kérdeztem, nem is vártam választ előbbi kérdésemre.
- Nem - húzta el a száját.
- Szerencsére - vigyorogtam megkönnyebbülten.
- Meg akartam - tette hozzá. - Köszönd meg Xabinak, hogy elvette tőlem.
Megforgattam a szemem, aztán hálásan Xabira pillantottam, aki rám kacsintott. Sese számára a magánélet nem létező fogalom, ha a csapattársairól volt szó, ehhez már hozzászoktunk és elfogadtuk. Most azonban hálásan mosolyogtam Xabira, aki valószínűleg megsejtette, mit írt Sara. Nem voltunk még kész rá, hogy örömünket megosszuk másokkal is.
- Na, add ide! - nyújtottam ki a kezem a telefonomért.
- Mit kapok cserébe? - vonta fel a szemöldökét.
- Sese, három másodperced van - emeltem fel a kezem és visszafelé számoltam.
- Jól van már - forgatta meg a szemeit röhögve. - Idegbajos...
- Még jó, hogy nálam van a szobakulcsunk. Lehet, hogy véletlenül kizárlak... - vetettem fel a legkedvesebb mosolyomat elővéve.
- Ezek állandóan ezt csinálják? Hogy bírod? - fordult Juan röhögve Xabi felé, aztán felállt, tőlem elvette a szobakulcsot, Sesétől a telefont és a két tárgy gazdát cserélt.
- Kösz - mondta Sergio és elégedetten csúsztatta a kulcsot a zsebébe.
Miután egyszer a folyosón töltötte az éjszakát, mindig gondosan ügyelt arra, hogy nála legyen. Már nem figyeltem rájuk, időközben megnyitottam Sara üzenetét és mosolyogva néztem az ultrahangképre. Ez már 4D-s kép volt, így a baba sokkal könnyebben és tisztábban kivehető volt.
"Nagyobb lesz, mint az apukája volt :)" - írta Sara, utalva arra, hogy megint hatalmasat nőtt.
Széles mosollyal nyomtam meg a hívás gombot, hogy a vizsgálat minden percéről információt szerezzek és hogy elújságoljam neki a jó híreket.
- Ideges vagy? - kérdezte Sese a játékoskijáróban.
- Izgulok - mondtam őszintén.
- Ne aggódj, minden rendben lesz.
A bíró a következő pillanatban megadta a jelzést, mire elindultunk kifelé. A stadion nem volt tele, de a nézők a nevemet kezdték skandálni, mikor megláttak, mire hálásan elmosolyodtam.
135 napja nem játszottam rendes meccsen. Az egykor mindennapinak tűnő dolgok, mint a csapatkép, a kapitányi teendők és az utolsó, gyors melegítő mozdulatok ma hatalmas ajándékok voltak. Minden újabb másodperc egy ajándék volt. A kapu felé futva rá kellett jönnöm, hogy elszoktam a dolgoktól és ez megijesztett. Nem volt idegen, csupán szokatlan. A hangulat, az adrenalin lüktetése, az utolsó utasítások. Mindenre újra rácsodálkoztam.
Nem sok dolgom volt a meccs alatt, pár passz, néhány szöglet és egy védés. Nem hibáztam, de nem is voltam olyan magabiztos, mint amilyennek kellett volna lennem. Tudtam, mit kell tennem, elvégeztem a dolgom, de nem voltam elégedett magammal. Nem úgy ment, ahogy szerettem volna. Mégis, maga a tudat, hogy újra a pályán lehetek, bizonyíthatok, mindent felülmúlt. Talán ezzel elkezdődik valami új.
Túlságosan hamar lepergett a 45 perc. Próbáltam leplezni csalódottságomat, de nehezen ment.
- Hé - ölelte át Sese a vállam. - Jó voltál. Egészen más érzés úgy játszani, hogy te vagy mögöttem. Hidd el, a következő meccsedre már nem kell ennyit várni.
Mindenkitől kaptam néhány biztató szót, végül beláttam, hogy nem is várhattam volna mást. Ennyi kihagyás után nem lehet minden tökéletes. Annyit biztosan elmondhattam, hogy volt már ennél rosszabb meccsem is.
A mérkőzés vége után visszakaptam a telefonomat, döbbenten láttam, hogy rengeteg üzenetem érkezett. A szüleimtől, a madridi csapattársaimtól és természetesen Sarától.
"Az elmúlt 135 nap minden perce ezért volt. Nagyon büszke vagyok rád. Szeretlek!"
Meghatottan néztem az üzenetet. Újra és újra bizonyítja, hogy mennyire figyel rám. Soha nem említettem neki, hogy mennyi idő telt el, mégis pontosan tudta.
"Neked köszönhetem. Nektek." - írtam vissza mosolyogva.
- Ilyenkor is szépnek látsz? - kérdezte, nem voltam biztos benne, hogy milyen érzések tükröződnek hangjában.
Kedvem lett volna megforgatni a szememet, de végül elmosolyodtam.
- Hát persze.
- Öregszel, romlik a látásod - cukkolt nevetve, mire elvigyorodtam és határozottan megindultam felé, ő azonban gyorsan ellépett mellőlem és kisietett az ajtón.
- Nem fogócskázok veled, mert még a végén elesel és nem akarok kockáztatni semmit. Meg amúgy is elkapnálak - fontam össze kezem a mellkasom előtt.
Csalódottan elhúzta a száját, annyira kamaszlányos volt ez a mozdulat, hogy önkéntelenül felnevettem.
- Szóval öregnek tartasz? - kaptam el a karját és magamhoz rántottam.
- Hmm... - húzta végig orra hegyét a torkomon, forró ajkát a bőrömre szorította.
Mosolyogva fúrtam arcom a hajába, kezem szinte automatikusan simult hasára. Egyelőre még lapos volt, ami azt jelentette, hogy nem fenyegetett minket a veszély, hogy boldogságunkra a kelleténél hamarabb fény derül, de már alig vártam, hogy érezzem a növekedését a tenyerem alatt.
- Éhes vagy még? - kérdeztem végül, de megrázta a fejét.
- Figyelj... Gondolkoztam. Tudom, hogy holnap megyünk vissza az orvoshoz, de nem biztos, hogy a Konföderációs Kupa előtt el kéne mondani anyáéknak. Majdnem három hétig nem is fognak látni, a Föld másik oldalán leszünk, nem akarom, hogy aggódjanak. Majd ha hazajöttünk.
Tudtam, hogy igaza van, már nekem is megfordult a fejemben. Alig vártam, hogy lássam szüleim örömét, de okosnak kellett lenni, hogy a megfelelő időben osszuk meg velük a hírt.
- Nagyon biztos vagy abban, hogy engem is behívnak. Körülbelül fél éve nem is játszottam - mondtam ki halkan a kétségeimet.
- Tudom, hogy behívnak - simította kezét az arcomra. - Nem játszottál, de nem azért, mert nem vagy jó formában. Mindenki tudja, hogy készen állsz, bármikor visszatérhetsz és mivel megkaptad a lehető legjobb szülinapi ajándékot Mourinho távozásával, jövőre már újra te leszel a kapuban. Emiatt felesleges aggódnod.
- Nekem a te ajándékod tetszett - fontam karjaimat a dereka köré és magamhoz húztam.
- De örülsz neki, hogy elmegy? - kérdezte komolyan.
Nem beszéltünk még erről, csak pár nappal ezelőtt jelentették be a hírt, hogy edzőnk távozik az év végén.
- Nem, nem így mondanám. Sokat köszönhetünk neki. Megnyertük a bajnokságot, a Kupát, újra a legjobbak között voltunk a Bajnokok Ligájában. Nagyon jó edző, de ez az év nem úgy sikerült, ahogy szerette volna, de nem hibáztatom érte, nem ő a felelős. Nem fogok rossz emlékeket őrizni róla.
- Azért volt néhány idióta döntése - fintorgott.
Tudtam, hogy a múlt hétvégére gondol, mikor Diego nem játszott egy apróbb betegség miatt. Nagyon reméltem, hogy végre megkapom a lehetőséget, de még a keretbe sem nevezett.
- Nem akarok erre gondolni - ráztam meg a fejem. - Attól nem lesz jobb, ha haragszom rá. Nyilván megvan az oka rá, hogy miért teszi ezt és nem én vagyok a megfelelő személy, hogy az edzői döntést megkérdőjelezzem.
- Annyira ritka, hogy valaki ennyire... jó legyen - suttogta Sara, mire zavartan elmosolyodtam és lehajtottam a fejem, ő azonban lágyan állam alá csúsztatta kezét és megcsókolt.
- Mehetünk? - léptem be a házba sietve, edzés után.
- Hova ez a nagy sietség? - sietett le Sara a lépcsőn, szavait megcáfolta izgatottságtól csillogó arca.
- Szeretném újra látni a gyerekünket - mosolyodtam el, aztán leguggoltam elé, kissé felhúztam pólóját és megpusziltam puha bőrét.
Karját a nyakam köré fonta, miközben arcom a hasához simítottam. Tudtam, hogy a baba a lehető legjobb helyen van, de ahogy átöleltem derekát, még inkább védelmezni akartam mindkettőjüket.
Mikor felálltam, Sara boldogan fúrta arcát a mellkasomba, próbált a lehető legközelebb húzni magához.
- Menjünk - suttogta végül és kézen fogva kivezetett a házból.
- Várj! - fordítottam szembe magammal, mielőtt beszállhatott volna a kocsiba. - Tudom, hogy te is sietni akarsz, de van egy jó hírem - mondtam széles mosollyal, mire kíváncsian felvonta a szemöldökét. - Megkaptam a behívót a keretbe - suttogtam boldogan.
- Tudtam! - nevetett fel. - Tudtam, hogy behívnak. A válogatott nem lenne ugyanaz nélküled - ölelt át hevesen, mire akaratlanul is felszisszentem. - Mi a baj? - merevedett meg.
- Csak rosszul estem edzésen - legyintettem és próbáltam elterelni a témát, ő azonban már feltűrte a pólómat és aggódva vette szemügyre kissé már kékülő oldalamat. Finoman körberajzolta ujjhegyével a folt körvonalát, aztán sokkal lágyabban karolt át.
- Vigyázz magadra! - lehelt puszit a nyakamra.
- Elmúlik - emeltem fel a fejét és összeillesztettem ajkainkat.
Felsóhajtott, mikor nyelvemet végighúztam szája vonalán, hogy elmélyítsem a csókot és finoman eltolt magától.
- Várj még egy kicsit - mosolygott rám.
- Ameddig csak szeretnéd - fúrtam arcom a hajába, aztán kinyitottam neki az ajtót.
Figyeltem, ahogy az orvos finoman felkeni Sara hasára a gélt, aztán életre kelt a monitor. Az elmosódott szürke foltok között hirtelen megláttam. Elakadt a lélegzetem. Három hét alatt rengeteget nőtt, most már nem csak egy apró folt volt a képernyőn. Sarára pillantottam, aki ugyanolyan elragadtatással nézett rám.
- Nézzék! - mutatott az orvos egy pontra, aztán babrált valamit a géppel és a következő pillanatban halk, ütemes dobogás töltötte be a szobát.
Egy pillanatig tartott, míg rájöttem, hogy a baba szívverését hallgatjuk. Tekintetem újra Sarára vándorolt, csukott szemein át egy könnycsepp gördült végig az arcán. Odahajoltam hozzá és lecsókoltam, mire mosolyogva nyitotta ki szemeit.
Fantasztikus volt hallani az ütemes szívveréseket, a biztos jelét annak, hogy a gyerekünkkel minden rendben van. Bármeddig el tudtam volna hallgatni. Aztán hirtelen csend lett. Rémülten emeltem fel a fejem, a pánik egy pillanat alatt átjárta a testem.
- Mi történt? - kérdeztem, hangom remegett a félelemtől.
- Nincs semmi baj, ez teljesen normális - mondta az orvos egy megnyugtató mosoly kíséretében. - Még csak hét hetes, szinte elveszik az anyaméhben. Megváltozott a testhelyzete, a hangok másképp terjednek. Minden rendben, nézzék csak! - mutatott újra a szívére.
Igaza volt, az apró pont továbbra is ütemesen, egyenletesen pulzált. A félelem amilyen hirtelen jött, olyan hamar távozott, hatalmas megkönnyebbülés vette át a helyért.
- Van egy kérdésem - mondta Sara, miután felöltözött. - A Konföderációs Kupa június közepén kezdődik, de hamarabb el kell utaznom. Nem veszélyes a repülés a babára nézve? - szavai közben kezét a hasára csúsztatta, a mozdulat ösztönösségén muszáj volt mosolyognom.
- Sokat vitatkoznak erről, de a legtöbb vélemény szerint nyugodtan repülhet. Nyilván nem mindennap, az nagyon megterhelő lenne, de egyébként nem jelent problémát. Mikor kell mennie?
- Június második hetében.
- Jöjjön még el előtte egy vizsgálatra - tanácsolta, aztán kezet nyújtott. - Sok sikert Brazíliában - mosolygott rám, mire elnevettem magam.
Kéz a kézben léptünk ki az utcára, ahol Sara felém fordult.
- Egy másodpercre megállt a szívem...
- Tudom - húztam magamhoz és arcom a hajába fúrtam. - Szörnyű volt. Nem is akarok erre gondolni. Gyere, menjünk el ebédelni valahova - fogtam meg újra a kezét és a kocsi felé indultam.
2013 június
A Las Rozas konferenciatermében egyre több csapattársam jelent meg.
- Iker - hallottam meg Xavi hangját, mire mosolyogva fordultam felé. - Hogy vagy? - kérdezte, hangján éreztem, hogy ez nem csak a szokásos udvarias kérdés.
- Nagyon jól - mondtam őszintén. - Fizikailag és mentálisan is.
- Örülök, hogy itt vagy, a csapatnak szüksége van rád - ölelt meg, aztán félrelépett, hogy Gerard és Cesc is üdvözölni tudjon.
Az elmúlt fél órában elképesztő mennyiségű szeretetet kaptam, szinte felfoghatatlan volt. A klubnál már megszoktam, hogy nem beszélünk a helyzetemről, így most kicsit hirtelen jött az a rengeteg támogató szó, amit a csapattársaim zúdítottak rám. Egytől-egyig mindannyian mellettem álltak és együttérző kézfogásokkal üdvözöltek, ami fantasztikus érzés volt.
A következő napokat az összeszokással töltöttük, meg kellett ismernünk az új csapattagokat, és a régieknek is egymásra kellett hangolódniuk, aztán Miamiba utaztunk, hogy ott fejezzük be a felkészülést a Konföderációs Kupára.
A Haiti elleni meccs reggelén a többség már az ebédlőben volt, mikor lementem. Mindannyian széles mosollyal fogadtak, amit nem tudtam mire vélni, éreztem, hogy valamiről nem tudok. Del Bosque intett, hogy menjek oda hozzá, úgyhogy átvágtam az asztalok között és helyet foglaltam a Mester mellett.
- Iker, azt akarom, hogy játssz ma este - mondta köntörfalazás nélkül.
Megmerevedtem. Számítottam ugyan rá, hogy meg fogom kapni a lehetőséget valamelyik meccsen, de nem gondoltam volna, hogy rögtön az elsőn pályára léphetek. Ajkamba haraptam, hogy elfojtsam mosolyomat, mert tudtam, hogy még akar valamit mondani.
- Tudom, hogy készen állsz rá, sose volt baj a formáddal. Tudtam, hogy fizikailag már készen állsz, és őszintén mondom neked, hogy ha így folytatod, jövőre nem is lehet kérdés, hogy ki védjen a Madridban. Nem sok olyan embert tudnék felsorolni, aki több hónapos kihagyás után ilyen formában van. Féltem attól, hogy lelkileg milyen állapotban leszel, mert ez a helyzet mindenkit megvisel, a te személyiségeddel meg főleg - mondta halvány mosollyal. - De örülök, hogy feleslegesek voltak a kételyeim. Azért kezdesz most, hogy visszaszedd azt a rutint, amit az utóbbi időben nem tudtál megtapasztalni. Egyszerűnek tűnhet, de teljesen más a meccs az edzés végén, a saját csapattársaid ellen és egy rendes mérkőzés, még ha barátságos is. Csak negyvenöt percet kapsz, utána lecseréllek, mert Víctornak és Pepének is szeretnék lehetőséget adni a mai és a következő meccsen.
- Köszönöm - mondtam egyszerűen.
- Ezt csak magadnak köszönheted, Iker, te küzdöttél meg érte - tette kezét a vállamra, aztán mosolyogva a többiek felé intett, miszerint ennyit akart mondani.
- A Kapitányunk visszatér - kiabálta Sese, mikor felálltam a Mester asztalától.
Ujjammal a halántékomnál köröztem, ezzel jelezve, hogy nem normális, mire az egész ebédlő felröhögött.
- Miért van az, hogy ti hamarabb tudtátok, mint én?
- Iker, ez már akkor nyilvánvaló volt, mikor téged is behívtak. Megérdemled, hogy itt legyél - mondta Pepe.
- Amúgy Szívszerelmed írt - lengette meg Sese a telefonom.
- Az miért van nálad? - nyúltam érte, de eszébe se volt visszaadni. - Megnézted? - kérdeztem, nem is vártam választ előbbi kérdésemre.
- Nem - húzta el a száját.
- Szerencsére - vigyorogtam megkönnyebbülten.
- Meg akartam - tette hozzá. - Köszönd meg Xabinak, hogy elvette tőlem.
Megforgattam a szemem, aztán hálásan Xabira pillantottam, aki rám kacsintott. Sese számára a magánélet nem létező fogalom, ha a csapattársairól volt szó, ehhez már hozzászoktunk és elfogadtuk. Most azonban hálásan mosolyogtam Xabira, aki valószínűleg megsejtette, mit írt Sara. Nem voltunk még kész rá, hogy örömünket megosszuk másokkal is.
- Na, add ide! - nyújtottam ki a kezem a telefonomért.
- Mit kapok cserébe? - vonta fel a szemöldökét.
- Sese, három másodperced van - emeltem fel a kezem és visszafelé számoltam.
- Jól van már - forgatta meg a szemeit röhögve. - Idegbajos...
- Még jó, hogy nálam van a szobakulcsunk. Lehet, hogy véletlenül kizárlak... - vetettem fel a legkedvesebb mosolyomat elővéve.
- Ezek állandóan ezt csinálják? Hogy bírod? - fordult Juan röhögve Xabi felé, aztán felállt, tőlem elvette a szobakulcsot, Sesétől a telefont és a két tárgy gazdát cserélt.
- Kösz - mondta Sergio és elégedetten csúsztatta a kulcsot a zsebébe.
Miután egyszer a folyosón töltötte az éjszakát, mindig gondosan ügyelt arra, hogy nála legyen. Már nem figyeltem rájuk, időközben megnyitottam Sara üzenetét és mosolyogva néztem az ultrahangképre. Ez már 4D-s kép volt, így a baba sokkal könnyebben és tisztábban kivehető volt.
"Nagyobb lesz, mint az apukája volt :)" - írta Sara, utalva arra, hogy megint hatalmasat nőtt.
Széles mosollyal nyomtam meg a hívás gombot, hogy a vizsgálat minden percéről információt szerezzek és hogy elújságoljam neki a jó híreket.
- Ideges vagy? - kérdezte Sese a játékoskijáróban.
- Izgulok - mondtam őszintén.
- Ne aggódj, minden rendben lesz.
A bíró a következő pillanatban megadta a jelzést, mire elindultunk kifelé. A stadion nem volt tele, de a nézők a nevemet kezdték skandálni, mikor megláttak, mire hálásan elmosolyodtam.
135 napja nem játszottam rendes meccsen. Az egykor mindennapinak tűnő dolgok, mint a csapatkép, a kapitányi teendők és az utolsó, gyors melegítő mozdulatok ma hatalmas ajándékok voltak. Minden újabb másodperc egy ajándék volt. A kapu felé futva rá kellett jönnöm, hogy elszoktam a dolgoktól és ez megijesztett. Nem volt idegen, csupán szokatlan. A hangulat, az adrenalin lüktetése, az utolsó utasítások. Mindenre újra rácsodálkoztam.
Nem sok dolgom volt a meccs alatt, pár passz, néhány szöglet és egy védés. Nem hibáztam, de nem is voltam olyan magabiztos, mint amilyennek kellett volna lennem. Tudtam, mit kell tennem, elvégeztem a dolgom, de nem voltam elégedett magammal. Nem úgy ment, ahogy szerettem volna. Mégis, maga a tudat, hogy újra a pályán lehetek, bizonyíthatok, mindent felülmúlt. Talán ezzel elkezdődik valami új.
Túlságosan hamar lepergett a 45 perc. Próbáltam leplezni csalódottságomat, de nehezen ment.
- Hé - ölelte át Sese a vállam. - Jó voltál. Egészen más érzés úgy játszani, hogy te vagy mögöttem. Hidd el, a következő meccsedre már nem kell ennyit várni.
Mindenkitől kaptam néhány biztató szót, végül beláttam, hogy nem is várhattam volna mást. Ennyi kihagyás után nem lehet minden tökéletes. Annyit biztosan elmondhattam, hogy volt már ennél rosszabb meccsem is.
A mérkőzés vége után visszakaptam a telefonomat, döbbenten láttam, hogy rengeteg üzenetem érkezett. A szüleimtől, a madridi csapattársaimtól és természetesen Sarától.
"Az elmúlt 135 nap minden perce ezért volt. Nagyon büszke vagyok rád. Szeretlek!"
Meghatottan néztem az üzenetet. Újra és újra bizonyítja, hogy mennyire figyel rám. Soha nem említettem neki, hogy mennyi idő telt el, mégis pontosan tudta.
"Neked köszönhetem. Nektek." - írtam vissza mosolyogva.
