67. fejezet

Ilyen lett :)

2013 május
Félálomban érzékeltem, ahogy Sara óvatosan kibújik az ölelésemből, mire tiltakozva felmorogtam.
- Aludj még - suttogta és egy puszit lehelt az arcomra.
Még hallottam, ahogy a táskájában kotorászik, aztán újra álomba merültem.
Fogalmam sem volt, mennyi idő múlva keltem újra fel, de már jóval kipihentebb voltam. Sara nem volt mellettem, úgyhogy felkaptam egy nadrágot és a keresésére indultam. Csodálkoztam, hogy már fent van, mostanában nagyon fáradt volt, tegnap éjszaka is már félig aludt, mikor hazaértem a meccsről. Azt hittem, a konyhában lesz, de nem volt a földszinten. A kulcsait a szokott helyükön találtam, nyilvánvalóan itthon volt, de a házban teljes csend uralkodott.
- Sara? - szólaltam meg hangosan, de nem jött válasz.
Idegesen siettem fel újra a lépcsőn, egyértelműen aggódtam. A szobánkba belépve tekintetem egyből a fürdőszoba ajtajára siklott. Semmilyen hang nem szűrődött ki, mégis odaléptem és lenyomtam a kilincset. Be volt zárva.
- Sara? - kopogtam be, a hangom nem volt nyugodt.
Pár másodperc múlva halk kattanást hallottam és Sara kinyitotta az ajtót. Valami történt, azonnal láttam, ahogy az arcára néztem.
- Mi a baj? - kérdeztem ijedten.
Szó nélkül behúzott a fürdőbe, tekintetünk még mindig összekapcsolódott.
- Mi történt? - kérdeztem újra.
A mosdókagylóhoz lépett és valamit kivett, a tenyerébe rejtette. Hosszan, merőn nézett a szemembe, aztán kifelé fordította kezét és kinyitotta ujjait. Végtelennek tűnő másodpercekig meredtem a kezében tartott tárgyra, először fel sem fogtam, mi az. Magamon éreztem pillantását, úgyhogy a szemem levettem tenyeréről és az arcára néztem. Valami nagyon erős érzelem játszott komoly vonásai mögött, a szemén látszott, hiába is próbálta leplezni. Újra a lázmérőre hasonlító valamire néztem, de ekkor már észrevettem azt is, amit az előbb még nem. A két csíkot. Képtelenség lenne leírni, mit éreztem, mikor rájöttem, mit tart a kezében, mit próbál a tudtomra adni. A szívem ezerrel dübörgött a mellkasomban, arcomon széles mosoly terült szét, átszeltem a köztünk lévő távolságot, a karjaimba kaptam és szorosan átöleltem.
- Istenem, Sara! - suttogtam folyamatosan, lehunyt szemekkel arcom a hajába temetve. - Ez... ez biztos? - kérdeztem, mire fejével a kagyló felé intett.
Nem akartam elengedni, de kíváncsiságom erősebb volt. Mikor megpillantottam a két másik, szintén pozitív terhességi tesztet, már nem tudtam visszafojtani könnyeimet, éreztem, ahogy lassan ellepik a szemem. Több, mint három éve vártam már erre a pillanatra, ezerszer elképzeltem, de természetesen a közelébe sem ért a valóságnak. Mikor meglátta könnyes szemeimet, az ajkába harapott és az első könnycsepp lassan lecsordult az arcán.
Két gyors lépéssel megszüntettem a köztünk lévő távolságot, felkaptam és megpörgettem, miközben ajkam már az övét kutatta. Mellkasa vadul hullámzott, könnyei az én arcomat is nedvessé tették, karjait a nyakam köré fonta. Szája együtt mozgott az enyémmel, mindenütt ott volt, az össze gondolatot kitörölte a fejemből és csupán egy maradt: Gyerekünk lesz!
Kezem kihúztam a hajából, végigsimítottam testén, míg végül elértem a hasát. Mosolyogva szakadt el tőlem, arca ragyogott, boldogságtól csillogó szeme az enyémet kutatta, miközben homlokom az övének döntöttem.
Apró puszikat nyomtam arca minden pontjára, ujjaim finoman köröztek hasán. Valahol a tenyerem alatt ott volt a gyerekünk. A miénk. Még belegondolni is hihetetlen volt.
- Szeretlek - ismételgettem két csók között. - Nem is sejtettem, hogy létezhet ilyesfajta boldogság.
- Én sem - szorította ajkát az enyémre egy hosszú pillanatra.
Képtelen voltam, elengedni, éreznem kellett, ahogy teste valamely pontja az enyémhez ér. Mindkettőnk arcán ott játszott az a boldog mosoly, ami a következő hónapok során ott is marad.
- Hogy jöttél rá?
- Két hete késik. Már hamarabb is megcsinálhattam volna a tesztet, de nem mertem, féltem, hogy túl hamar kezdek bizakodni. És ott voltak az apró jelek: fáradtság, bizonyos ételek kívánása, a reggeli rosszullétek...
- Nem is voltál rosszul reggelente - mondtam döbbenten.
- Valahogy sose voltál itthon olyankor - vont vállat mosolyogva.
- Miért nem mondtad?
- Meg akartam várni, hogy mit mutat a teszt. Nem akartam, hogy te is csalódj, ha negatív lett volna.
- Sara... - sóhajtottam, de abbahagytam a mondatot és elnevettem magam. - Már nincs jelentősége. Képtelen vagyok leírni ezt az érzést.
- Van róla fogalmam, hogy milyen lehet - somolygott és lábujjhegyre állt, hogy meg tudjon csókolni.
Szembe fordítottam a tükörrel és hátulról átöleltem, kezeim a hasán találkoztak. Ujjait az enyémekbe fűzte és a tükrön keresztül hosszasan elmerültünk egymás tekintetében. Végül lehajoltam, végigcsókoltam az álla és a válla vonalát, mire felkuncogott.
- Holnap elmegyek az orvosomhoz. Elkísérsz?
- Ez felesleges kérdés volt - mondtam. - Nem tudod, mióta...?
- Hát... számolgattam. Két hete késik, ez biztos. Az orvos holnap valószínűleg meg fogja tudni mondani, de... Van egy olyan érzésem, hogy azon az éjszakán, mikor... mikor neveztek a keretbe, de nem játszottál és utána... Akkor elég nagy esély volt rá. Lehet, hogy teljes tévedésben vagyok és csak azért mondom ezt, mert nagyon sokat jelentett nekem az az éjszaka, de én így érzem. Holnap megtudjuk, mi az igazság.
Lágy mosollyal néztem rá, ahogy felidéztem az említett együttlétünket.
- Szeretlek - mondtam csendesen.
- Én is szeretlek. És sokadjára is köszönöm, hogy vártál rám.
- Megérte - leheltem puszit a homlokára.
Kihúztam a fürdőszobából, le a konyhába. Reggeli készítés közben újra és újra rápillantottam, tekintetem sokszor elidőzött a hasán. Ha jók a megérzései, nyolc hónap múlva igazi család leszünk. Lelki szemeim előtt megjelent egy kislány, Sara vonásaival és gyönyörű, zöld szemeivel. A kép lassan eltűnt, a kislány helyett most egy fiút képzeltem el, az ő szemei is ugyanolyan különleges színűek voltak, mint a Saráé.
- Hol jársz? - riasztott fel Sara a képzelődésemből.
- Néhány évvel később. Próbálom elképzelni a gyerekünket.
A gyerekünket. Fantasztikus érzés volt kimondani.
- Tökéletes lesz. Ha a te mosolyodat örökli, főleg.
Felnevettem és magamhoz húztam egy hosszú csókra.
- Mikor mondjuk el anyáéknak?
- Nem tudom - sóhajtott. - Az egyik felem most azonnal rohanna haza, hogy személyesen mondhassam el és lássam az örömüket, de... A józan eszem azt súgja, hogy várjunk még egy kicsit. Nem tudom pontosan, hogy mikortól lehet megállapítani, hogy minden rendben van a babával, hogy rendesen fejlődik. Szerintem várjuk meg a szívhangot - mondta bizonytalanul.
Mikor rájöttem, mire gondol, elsápadtam, a tökéletes boldogság buborékomon repedés támadt. Igaza volt. Hiszen még semmit sem tudunk. Mi van, ha... Éreztem, hogy kezdek bepánikolni, ami valószínűleg látszott is rajtam, mert Sara megnyugtatóan simított végig az arcomon.
- Hé, hé, nyugi. Minden rendben lesz. Ez csak túlzott elővigyázatosság. Nem kell félned, ő lesz a legegészségesebb gyerek a világon.
Szorosan átöleltem a derekát, arcom a hajába fúrtam.
- Ne ijesztgess! Ezek után megfordult a fejemben, hogy a következő nyolc hónapra bezárlak a szobába, hogy nehogy valami bajod essen.
- Még jó, hogy nincsenek ilyen fura hajlamaid - nevette el magát. - Tényleg ne aggódj emiatt. Nem lesz semmi baj, érzem.
Csókot nyomtam a hajába, aztán visszatértem a reggelihez és mindent megtettem, hogy elfelejtsem a kétségeket. Mikor Sara kisimult, nyugodt arcára néztem, én is megnyugodtam. Nem kell túlreagálni a dolgokat.

Mosolyogva tettem le a telefont. Nagyon nagy kihívás volt, de sikerült kibírnom, hogy semmit ne mondjak anyának. A beszélgetésünk témája eszembe juttatott valamit, lassan egy ötlet kezdett körvonalazódni a fejemben.
- El kell mennem elintézni egy dolgot. Sietek - nyomtam egy puszit Sara arcára, aztán felkaptam a kocsikulcsot és gyorsan kiléptem a házból.
Nem volt messze az úticélom, ráadásul rajtam kívül senki nem volt a boltban, úgyhogy nyugodtam válogathattam.
- Ebből kérek - mondtam végül.
- Mennyit? - kérdezte a nő.
- 39-et - válaszoltam mosolyogva.
Alig húsz perc alatt megjártam, óvatosan kivettem a rózsacsokrot a kocsiból és beléptem az ajtón. Sara a nappaliban olvasott, mosolyogva nézett rám, aztán kezét a szája elé kapva pattant fel.
- Iker, te jó ég! - lépett közelebb. - Ez... ez gyönyörű. De miért?
- Köszönöm - mondtam. - Köszönöm, hogy itt vagy velem. Hogy nem azért szeretsz, mert híres vagyok, hogy elfogadsz úgy, ahogy vagyok, hogy nem akarsz megváltoztatni. Köszönöm, hogy mindig mellettem állsz, hogy támogatsz, nélküled nem tudtam volna végigcsinálni az elmúlt hónapokat, Köszönöm, hogy a gyereked apja lehetek, hogy egy család leszünk, hogy megadod nekem mindazt, amire szükségem van - mondtam halkan, lázasan, őszintén.
Sara könnyes szemekkel ölelt át, de mielőtt megcsókolt volna, kissé elhúzódtam. Értetlenül nézett rám, én azonban szélesen elmosolyodtam.
- Boldog Anyák napját! -  suttogtam.
Szája enyhén szétnyílt, mikor rájött, mire gondolok, arcát a nyakamba fúrta.
- Jajj, Iker, te annyira...
- Igen? - kérdezte, nevetve.
- Bolond, nem normális, romantikus, imádnivaló és tökéletesen vagy - mondta.
- Tetszik, ahogy változnak a jelzők - kacsintottam rá, mire megforgatta a szemeit.
- Ne hülyéskedd el ezt a pillanatot!
- Eszembe sincs - mondtam komolyabban, de még mindig mosolyogva.
- Akkor jó - susogta és forrón csókolni kezdett.
Óvatosan leraktam a virágokat az asztalra, aztán hevesen a hajába túrtam és boldogan viszonoztam csókjait.
- Te tényleg hihetetlen vagy - harapott az ajkába, mikor elszakadtunk egymástól és megszámolta a rózsákat. - Köszönöm!

Másnap izgatottan szorítottam Sara kezét, miközben arra vártunk, hogy az orvos behívjon minket. Egyszerre pattantunk fel, mikor nyílt az ajtó, az asszisztens elmosolyodott türelmetlenségünkön.
- Sajnálom, de először meg kell vizsgálnom Sarát. Addig várjon kint, kérem! - jelent meg az orvos is az ajtóban.
Csalódottan ültem vissza, legszívesebben el sem engedtem volna a kezét.
- Csak pár perc - mondta Sara halkan, hogy csak én halljam, aztán becsukta az ajtót maga mögött.
Feszülten várakoztam, tudtam, hogy most dől el, hogy nem veszélyeztetett terhes-e. Bármit megadtam volna, hogy mellette lehessek, de az ajtó makacsul zárva maradt. A percek óráknak tűntek, de végül újra megjelent az asszisztens és intett, hogy menjek be.
Sara már a a vizsgálóasztalon feküdt, pólóját felhúzta, szabadon hagyva egyelőre lapos hasát. Tekintetem tele volt kérdésekkel, ahogy leültem mellé és újra összefűztem ujjainkat.
- A doki szerint minden rendben van - mondta ki a legfontosabbat.
A megkönnyebbülés hullámokban öntött el, nem törődve a többiekkel homlokom az övének döntöttem és egy gyors csókot nyomtam a szájára.
A következő pillanatban a monitor életre kelt, mire izgatottan dőltem előre, Sara pedig erősebben szorította a kezemet. Az orvos csendben koncentrált, fürkészte a képet, végül elmosolyodott és egy apró pontra mutatott.
- Gratulálok - mondta. - Úgy látom, szépen beágyazódott, a vizsgálat és az ultrahang alapján négy hetes lehet - gyors, mosolygós pillantást váltottunk Sarával, jó volt a megérzése. - Ami azt jelenti... hogy karácsonyi baba lesz - mondta egy gyors számolás után.
Felváltva néztem hol Sarára, hol a monitorra, miközben próbáltam visszatartani könnyeimet. Még mindig nem tudtam felfogni, hogy szülők leszünk, ez az egész olyan volt, mint egy álom. Van egy gyönyörű barátnőm, aki szeret és az első közös gyerekünket várja. Egyszerűen túl szép ahhoz, hogy igaz legyen.
- Kérhetünk egy képet? - kérdezte Sara.
- Természetesen - mondta az asszistensnő mosolyogva, mint aki már várta a kérdést.
Miközben Sara öltözött, az orvos elmondta, mire kell számítani a következő hetekben, mire kell figyelni.
- Három hét múlva találkozunk, ha bármi probléma van, hamarabb - mondta végül, miután kezet fogtunk.
Elrejtettem a táskámban a képet, aztán Sarát átölelve kilöktem az ajtót és kiléptünk a meleg májusi utcára. Pár percig egyikünk sem szólalt meg, de volt valami meghitt ebben a csendben, mindketten tudtuk, hogy ugyanarra gondolunk.
Pár saroknyira álltunk meg, nem akartuk magunkra terelni a figyelmet. Mikor észrevettem pár lesifotóst, most kivételesen elmosolyodtam.
- Ha tudnák, hogy milyen cikket írhatnának rólunk... - suttogtam Sara fülébe, mire felnevetett és puszit nyomott a nyakamra.
- Remélem csak hónapok múlva tudják meg. Elég, ha a családunk és a barátaink tudnak róla.
Mosolyogva szálltam be a kocsiba, az órára pillantva tudtam, hogy nem lesz már időm hazamenni edzés előtt.
- Hazavezetsz Valdebebasból?
- Persze, de hogy jössz haza? - kérdezte.
- Valakivel elhozatom magam - legyintettem, ez nem okozott problémát csapaton belül.
Negyed óra múlva megálltam a parkolóban, Sara pedig velem együtt kiszállt.
- Sietek haza, addig is vigyázz magadra - öleltem meg. - És... vigyázz Rá is - tettem hozzá és kezem finoman hasára simítottam, mire elmosolyodott.
Az öltöző felé tartva képtelen voltam a komolyságra, lelki szemeim előtt még mindig az ultrahangos kép lebegett.
- Sziasztok - léptem be, a csapat nagy része már ott volt.
- Mitől vagy ilyen boldog, Kapitány? - kérdezték szinte mindannyian.
Ez volt az átka a szinte mindennapi találkozásoknak, a másik legapróbb változását is észrevettük, semmit nem lehetett hosszú távon titokban tartani.
- Csak jó napom van - vontam vállat, végül is tényleg ez volt az igazság.
A legtöbben megelégelték ezt a választ, azonban Sergio és Xabi fürkészve néztek rám továbbra is. Próbáltam figyelmen kívül hagyni őket és öltözni kezdtem.
- Nem mondod el, ugye? - kérdezte Sese halkan.
Lehunytam a szemem egy pillanatra és elfojtottam egy sóhajt. Nem akartam megbántani.
- Sergio, ez most még nem olyan dolog, amit elmondhatnék bárkinek is. De az elsők között leszel, aki megtudja - válaszoltam szintén suttogva.
Megértette, hogy nem akarok róla beszélni és egy vidám mosollyal békén hagyott.
Edzés közben próbáltam koncentrálni, tudtam, hogy muszáj jól teljesítenem, úgyhogy az összes gondolatomat próbáltam az agyam egy hátsó részébe szorítani, több-kevesebb sikerrel. Este azonban, mikor fáradtan pakoltam a táskámba, már képtelen voltam visszafojtani halvány mosolyomat.
- Xabi, el tudnál vinni? Sara hozott - fordultam az öltözőben maradt társam felé.
- Persze, gyere - kotorászott zsebében a slusszkulcs után.
Csendben lépkedtünk egymás mellett, de néha magamon éreztem fürkésző tekintetét. Az út harmadánál járhattunk, mikor megszólalt.
- Jól gondolom, hogy gratulálnom kell? - kérdezte.
Értetlenül kaptam rá a szemem, fogalmam sem volt, hogy tényleg arra érti-e, amire gondolok.
- Hogy érted?
- Iker, az a peched van, hogy kétgyermekes apuka vagyok és most várom a harmadikat. Ismerem ezt a mosolyt - intett felém -, engem nem tudsz becsapni.
Nevetve döntöttem a támlának a fejem, eszembe sem jutott, hogy ez árulkodó lehet.
- Hát... - kezdtem, de leintett.
- Ha Sarának bármilyen kérdése van, Nagore szívesen segít - mondta egyszerűen, aztán témát váltott és a következő meccsről kezdett beszélni.
Mikor megálltunk a házunk előtt tudtam, hogy muszáj kérnem valamit.
- Xabi... - kezdtem, de kitalálta, mit akarok mondani és megrázta a fejét.
- Köztünk marad - nyugtatott meg, mire megnyugodtam.
- Köszönöm - mondtam őszintén és finoman becsuktam a kocsija ajtaját.
Sara a konyhában volt, a vacsorámat melegítette. Hátulról átöleltem, állam a feje búbjára támasztottam, mire egy pillanatra abbahagyta amit csinált és szorosan simult a karjaimba.
- Xabi üzeni, hogy Nagore szívesen ad tanácsokat - mondtam.
Döbbentem fordult meg, kissé ijedten nézett fel rám.
- Te elmondtad a fiúknak?
- Nem, dehogy! Csak tudod, Xabinak van már tapasztalata és rájött, miért vagyok ennyire boldog.
Sara elnézően ingatta a fejét, aztán visszafordult a tűzhelyhez. Kivettem az ultrahangos képet a táskámból felvittem a szobánkba, a polcra tettem, hogy mindig szem előtt legyen. Sara feljött utánam, úgyhogy mosolyogva a karjaimba vontam és megcsókoltam.
- Nyolc hónap - suttogtam.

66. fejezet

Sziasztok! Sajnálom, hogy megint késtem, tényleg nem akartam. De rájöttem, hogy a sérülésről írni sokkal nehezebb, mint gondoltam volna és nem úgy jött az ihlet, ahogy szerettem volna. Ezért úgy döntöttem, erről kevesebbet írok, próbálom csak a legfontosabbakat belerakni, máson lesz a hangsúly :) 
Csanna

2013 február-április
- Ígérd meg, hogy nem csinálsz semmi hülyeséget! - kérte Sara sokadjára. - Tényleg csak azt csináld, ami nem fáj. És figyelj Carlosra!

- Sara, nyugodj meg - mondtam mosolyogva. - Vigyázni fogok, nekem sem az az érdekem, hogy megint lesérüljek.

- Jó, tudom, túlságosan aggódok, de csak azért, mert nem akarom, hogy megint keresztülmenj ezen.

Ma lesz az első edzésem, amit nem a konditeremben fogok végezni. Pár nappal ezelőtt megkaptam végre az engedélyt, azóta szinte folyamatosan a valdebebasi edzőteremben voltam, hogy visszanyerjem a formám.

Két hete történt a sérülés, így szinte hihetetlennek tűnt, hogy ilyen gyorsan visszamehetek a pályára. Azt persze tudtam, hogy ez nem azt jelenti, hogy a hétvégén már újra a kapuban állhatok, ez annál sokkal hosszabb lesz. A neheze még csak most jön, de a tény, hogy a vártnál gyorsabban haladok, teljesen feldobott és még több elszántságot adott. 

- Ügyesen - sóhajtott fel Sara, majd egy gyors csók után engedte, hogy elinduljak.

Teljesen megértettem, hiszen az elmúlt napokban ő volt végig mellettem, látta minden apró hangulatváltozásomat. Neki legalább olyan nehéz volt, mint nekem.
A biztonság kedvéért még volt egy rögzítő kötés a kezemen, de ez már nem gátolt meg semmiben. Boldogan szálltam ki a kocsiból a parkolóban, erre a pillanatra vártam már napok óta.
- Csak nem visszatért hozzánk San Iker? - fogadott Pipita az öltözőben mosolyogva.
Ahogy végignéztem a srácokon, tudtam, hogy ők is boldogok. Minden egyes sikeres visszatérés sokat jelentett számunkra. Olyanok voltunk, mint egy nagy család, amely már nem az igazi, ha valaki hiányzik.
A pályán Carlos felé vettem az irányt, ő volt a sport terapeutánk. Egy gyors megbeszélés után megkaptam az első feladatot, képtelen voltam visszafojtani mosolyom, ahogy nekiláttam a futásnak. A hideg februári levegő csípte az arcom, a szél beférkőzött a melegítőm alá, de nagyon kevés dolog van a világon, amiért ezt most elcseréltem volna. Újra ott lehettem, ahol jól éreztem magam, ismerős környezetben. Egyelőre kíméltük a kezemet, tudtam, hogy a védésekre még várni kell. De nekem maga a tény, hogy újra a pályán lehettem, elég volt.
Túlságosan hamar lett vége az edzésnek, de tudtam, hogy Carlosnak igaza van. Éreztem a két hetes kiesést, a testem hamarabb jelezte, hogy ennyi elég volt. Fáradtan figyeltem, ahogy Toniék az utolsó gyakorlatot végzik. Diego jó volt, nagyon jó. Már most tudtam, hogy nem lesz könnyű dolgom, ha vissza akarom szerezni az első számú kapus posztját, de a kihívás csak még jobban ösztönzött, hogy a legjobbamat nyújtsam.
Hazaérve Sarának nem is kellett kérdeznie semmit, minden érzelmem az arcomra volt írva, úgyhogy egyszerűen csak megölelt. Mosolyogva fúrtam arcom a hajába, újra rádöbbentem, hogy mennyire szerencsés vagyok, hogy ő itt van nekem. Nélküle nem lettem volna képes ilyen hamar újra edzésbe állni, ő adott erőt.

A hetek gyorsan teltek én pedig egyre erősebbnek éreztem magam. Az edzések napról napra nehezedtek, de egyre jobban bírtam, lassan már teljes edzésmunkát végezhettem. Március közepén aztán végre védhettem, újra csatlakozhattam a többiekhez. Azonban nem volt minden felhőtlen boldogság. Lassan kezdtem észrevenni, hogy a Mourinhoval való kapcsolatom megváltozott. Visszagondolva egyetlen konkrét dátumot sem tudnék mondani, hogy mikor kezdődött. Ez inkább lassan, folyamatosan, szinte észrevehetetlenül következett be. Továbbra is tiszteltük egymást, de a gondolkodásunk egyre inkább különbözött és egy idő után nem tudtunk úgy tenni, mintha nem vennénk észre. Csak remélni tudtam, hogy ennek semmilyen hatása nem lesz a munkára nézve.
Végül április elején, körülbelül két hónappal a műtét után végre neveztek a keretbe. Én már hetekkel ezelőtt úgy éreztem, hogy kész vagyok rá, de ezt a döntést csak a Míster hozhatta meg. Nem dédelgettem felesleges álmokat, nyilvánvaló volt, hogy nem én fogok játszani. Diego élete formájában játszott, egyértelmű volt, hogy keményen kell küzdenem, ha újra kezdő akarok lenni, de a versenyhelyzet mindkettőnket arra ösztönzött, hogy a maximumot hozzuk ki magunkból.
Csendben elfoglaltam egy szabad helyet a kispad második sorában, nem akartam felhívni magamra a média figyelmét. Így is tudtam, hogy Diego minden megmozdulása után engem fog keresni a kamera, nem akartam megkönnyíteni a dolgukat. Jó meccs volt, a fiúk könnyedén játszottak, nem kellett megszenvedni a győzelemért. Bár a bajnokságban már nem sok esélyünk volt a győzelemre, de minden pont fontos volt, hiszen tudtuk, hogy bármikor jöhet egy hullámvölgy a Barcelonánál és addig is a lehető legtöbb pontot kellett megszereznünk.
Gyorsan végeztem a meccs után, próbáltam elkerülni a riportereket. Éppen a Míster nyilatkozott, úgyhogy szerencsésen el tudtam slisszolni mögötte, de egy mondat akaratlanul is megütötte a fülemet.
- Sajnálom, hogy nem igazoltuk le hamarabb Diego Lopezt - mondta.
Nagyon kellett vigyáznom, hogy semmi ne látszódjon az arcomon, úgy kellett továbbmennem, mintha nem hallottam volna semmit. Eddig is voltak apró félmondatai, kis szurkálódásai, de próbáltam nem törődni vele. Ez azonban nyilvánvaló és egyértelmű kijelentés volt, nem lehetett félreérteni. És ebben a pillanatban rájöttem, hogy én már nem fogok játszani ebben a szezonban, bármi történjék is.
Dühösen ültem be a kocsiba, nem vártam meg a többieket. Otthon akartam lenni, elfelejteni ezt az egészet. Miért? Mi történt, ami miatt ennyire megváltozott? Soha, egyetlen rossz szót nem szóltam, mindig is a klubot helyeztem az első helyre. Miért kell ezt kapnom cserébe?
Sara ébren fogadott, mikor hazaértem. Azonnal látta rajtam, hogy valami nem stimmel.
- Mi a baj? - kérdezte.
- A Míster szerint hamarabb le kellett volna igazolni Diegot.
Arca egy csapásra megváltozott, összeszorította ajkát, szeme dühösen csillogott.
- Idióta - sziszegte. - Iker, tudod, mi a baja? Hogy téged jobban szeretnek. Lehet, hogy megnyerte a Kupát és a bajnokságot, de a szurkolók nagy része még mindig téged választana. És ezt nem tudja elfogadni.
- Miért jó neki, ha ilyeneket mond? Miért nem mondja a szemembe? Évek óta ismer, tudja, hogy gyűlölöm, ha valaki nem egyenes ember.
Szorosan megölelt, míg végül testemben lassan csökkent a feszültség. Ma már nem tehettem semmit. Ezek után azonban muszáj lesz beszélnem vele, tudnom kell, hogy szerepelek-e a tervei között.
Csendesen feküdtem az ágyban, Sara nyugodt lélegzését hallgatva. Fejemben pörögtek az emlékek, egészen gyerekkoromtól kezdve. Volt már, hogy küzdenem kellett a helyemért, hogy a kispadra raktak hosszabb-rövidebb ideig, de az összes edzőmmel jó volt a kapcsolatom és meg tudtuk beszélni. Idáig. Mi változtatta meg? Önkritikusan próbáltam visszagondolni az elmúlt hónapokra. Elkényelmesedtem volna? Tény, hogy múlt év decemberéig biztos volt a helyem, de e miatt nem edzettem kevesebb intenzitással. Vagy az a bizonyos telefon Xavinak? De hát senki nem tilthatja meg, hogy a szabadidőmben felhívjam egy gyerekkori barátomat! Nem találtam a megoldást, de azt tudtam, hogy ezek után, ha csak nem történik valami Diegoval, nem fogok védeni. Esetleg a bajnokság végén kapok majd néhány lehetőséget a tét nélküli meccseken, de sem a Kupában, sem a BL-ben nem léphetek pályára. Aztán eszembe jutott még valami, amitől görcsbe rándult a gyomrom. A Konföderációs Kupa, a világbajnokság selejtezői... Játéklehetőség nélkül nem fognak beválogatni. Tudtam, hogy van még egy kis időm és valószínűleg del Bosque beszélni fog velem a helyzetről, de a gondolatra, hogy a padozás kihathat a válogatottbeli helyemre, összeszorult a torkom. Nem lehet itt vége! Akaratom ellenére éreztem, ahogy egy könnycsepp gördül végig az arcomon, majd lassan több követte. Óvatosan, hogy ne keltsem fel Sarát kikászálódtam az ágyból és halkan eltoltam az erkélyajtót. A hűvös levegő kitisztította kicsit a fejem, leültem az egyik székbe és némán meredtem a sötét égre. Percek teltek el, mikor meghallottam Sara csendes lépteit.
- Miért nem alszol? - kérdezte.
Felé fordultam, mire elakadt a lélegzete. Gyorsan átszelte a köztünk lévő távolságot, én pedig az ölembe húztam.
- Ne csináld ezt, kérlek - fonta át a nyakam. - Ez az ember nem éri meg.
Arcom a hajába fúrtam, belélegeztem semmihez sem fogható illatát.
- Hogy segítsek? - simította kezét az arcomra, hogy a szemembe tudjon nézni.
- Tereld el a figyelmem, nem akarok erre gondolni - sóhajtottam.
Közelebb hajolt hozzám, egy lágy csókot nyomott az ajkamra, majd felhúzott és visszavezetett a szobába.
- Feküdj le - kérte.
Megtettem, de ő mosolyogva mutatta, hogy forduljak a hasamra. Nem értettem, mit akar, de átfordultam, ő pedig a csípőmre ült. Lassan végighúzta ujját gerincem mentén, mire testemen jóleső borzongás futott végig. Aztán lassan, a vállamtól kezdve végigmasszírozta hátam, egyetlen pontot sem hagyott ki. Puha kezei finoman, mégis határozottan dolgoztak, a feszültség pedig folyamatosan csökkent bennem, végül teljesen ellazulva feküdtem az ágyon.
Kezeit hirtelen ajkai váltották fel, apró csókokat lehelt bőrömre. Mosolyogva fordultam meg alatta, lehúztam magamhoz és egy hosszú csókkal háláltam meg a masszázst. Átfordultam, vigyázva, hogy ne nehézkedjek rá teljesen, miközben ajkaimmal egyre lentebb merészkedtem. Fentebb gyűrtem a pólóját, tenyerem forró bőrére tapadt, ismeretlen mintákat rajzoltam hasára. Hajamba túrt, újra visszahúzott magához, így nyelveink egymásra találtak és lassú táncba kezdtek. Csak akkor szakadtunk el egymástól, mikor már elfogyott a levegőm. Megragadtam a kínálkozó alkalmat és levettem róla a pólót, örömmel konstatáltam, hogy alatta nem visel semmit. Nem számít, hányszor láttam már így, szépsége minden alkalommal megbabonázott. Kezem és ajkam bejárta az ismerős területeket, apró érintésekkel és lágy csókokkal igyekeztem a legtöbb örömöt okozni neki, sóhajai pedig biztosítottak róla, hogy jól csinálom. A szemébe nézve minden érzését tisztán láthattam, tekintete olyan volt, mint az olvadt smaragd, lágyan csillogott a holdfényben. Lábait a derekam köré fonta, csípőjét az enyémhez szorította. Szemmel szinte észrevehetetlenül, de számomra nagyon is érzékelhetően kezdte el édes kínzásomat. Hajába temettem arcom, hogy tompítsam nyögéseimet, miközben Sara leügyeskedte rólam az utolsó köztünk álló ruhadarabot is. Nem késlekedtem, tudtam, hogy ő is ugyanarra vágyik, amire én. Lassan, mindenféle sietség nélkül szeretkeztünk, élveztük, hogy testünk minden egyes pontja kiegészíti egymást.
Egész életemben egy ilyen kapcsolatra vágytam. Sarában minden megvolt, amit kerestem, minden, amire szükségem volt. Mellette lettem önmagam, mellette váltam azzá, aki lenni akartam, mellette nőttem fel.
Figyeltem gyönyörű arca minden rezdülését, éreztem, ahogy egyre erősebben szorítja a kezem, tudtam, hogy ő is közel jár már. Szinte teljesen egyszerre értük el a csúcsot, szorosan átöleltem remegő testét és a hátamra fordultam. Fejét a mellkasomra fektette, egyedül szapora lélegzetvételeink törték meg a tökéletes csendet.
- Köszönöm - suttogtam végül.
Sara összeráncolt szemöldökkel nézett rám, hirtelen nem is értette, mire gondolok, hiszen olyan távolinak tűnt már, mikor egy órával ezelőtt arra kértem, hogy terelje el a figyelmem.
- Bármikor. Bármit - lehelt puszit a mellkasomra.
Legördült rólam, az oldalamhoz bújt, én pedig átöleltem a derekát és egy utolsó, mosolygós csókot nyomtam ajkaira. Csakis neki köszönhettem, hogy a pár órával ezelőtti események ellenére is képes voltam boldogan elaludni.

Tudtam, hogy ha nem indulok el öt percen belül, el fogok késni, úgyhogy fel-alá rohangáltam a házban és mindent, amit találtam, bedobáltam a sporttáskámba. A korán kelés nem tartozott az erősségeim közé, márpedig a Míster úgy döntött, hogy a hétfői szabadnap után kedden már hajnalban berendel minket. Sara kuncogva figyelte, ahogy mérgezett egérként rohangálok a fürdőszoba és a gardrób között, neki még legalább két szabad órája volt.
- Mióta a mezeimben alszol, vészesen fogy a számuk - mondtam, miközben egy tiszta edzőpólót kerestem.
- Odaadjam? - kérdezte Sara nevetve és az éppen viselt mezre mutatott.
- Tudod nagyon jól, hogy akkor biztosan elkések, úgyhogy inkább maradjon - álltam meg egy pillanatra vigyorogva. - Este jövök - hajoltam le hozzá egy csókra, aztán leviharzottam a lépcsőn és szinte kiestem az ajtón.
Legnagyobb meglepetésemre már állt egy kocsi a ház előtt. A Diegoé.
- Iker, ne állj ott, hanem gyere, mert fél óránk van odaérni - húzta le az ablakot.
- Mit csinálsz itt? - kérdeztem döbbenten.
- Elviszlek. Na, gyere már! - intett.
Bepattantam mellé, ő pedig azonnal indult.
- Mindig ennyire késésben vagy?
- Nem, csak utálok korán kelni. Hogyhogy itt vagy?
Nem válaszolt, míg ki nem értünk a főútra. Ekkor egy gyors pillantást vetett rám és felsóhajtott.
- Beszélni akarok veled négyszemközt - mondta határozottan. - Iker, tegnap a feleségem mondta, hogy mit nyilatkozott a Míster. Sajnálom. Nem ezt érdemled. Hülye egy helyzet ez, mert én legalább olyan jól tudom, mint te, hogy készen állsz és tudom, hogy megérdemelnéd a bizalmat. Néztem azt a meccset, mikor megsérültél. Amikor tudom, nézem, mert ez a klub mindig is fontos volt nekem. Mikor másnap megcsörrent a telefonom és a managerem szólt, hogy engem akarnak leigazolni, őszintén meglepődtem, de nagyon örültem. Azért jöttem ide, hogy segítsek a csapatnak és mindent megteszek, hogy a legjobb formámat hozzam, ha már bíztak bennem annyira, hogy engem választottak. Nem vagyok itt régóta, nem ismerek minden múltbéli történetet. Nem tudom, mi történt közted és az edző között. Én tisztelem őt, elismerem a munkáját és hálás vagyok neki, hogy megkaptam a lehetőséget. De nem gondolom azt, hogy igaza lenne veled kapcsolatban. Nem tudom, hogy dolgoztál, mielőtt idejöttem volna, de azóta látom rajtad, hogy az elsőtől az utolsó pillanatig komolyan veszed az edzéseket. Nem könnyíted meg a dolgom, ahogy én se a tiedet, mi most vetélytársak vagyunk. De ettől függetlenül minden tiszteletem a tied, amiért szó nélkül tűröd, bármi jön is és amiért nem adod fel. Azt nem ígérhetem, hogy átadom a helyem, hiszen nekem is fontos, hogy jól teljesítsek, de ha bármilyen segítségre van szükséged, számíthatsz rám! És örülök, hogy újra veled dolgozhatok.
- Köszönöm! - mondtam őszintén, pár másodperces szünet után. - Ez tényleg sokat jelent nekem.

A stadium őrjöngött. Karim pár másodperccel ezelőtt rúgta be a Madrid első gólját. Még kettő kellett. Még két gól és bent vagyunk a BL döntőjében. Körülbelül 10 percünk volt, hogy kiharcoljuk a továbbjutást. Nem bírtam tovább a padon ülni, a többiekkel együtt a kispad előtt álltam. Minden, amit tehettem az volt, hogy innen biztattam a srácokat. 83 percet már lejátszottak. Tudtam, hogy ilyenkor már nem úgy megy a sprint, nem olyan könnyű felugrani, nehezebb egy pontos passzt összehozni. De az arcukon nem látszott a fáradtság, csak az elszántság. A percek megállíthatatlanul peregtek. És akkor hirtelen újra egy emberként üvöltött fel a közönség, Sesének köszönhetően újra megrezdült a háló. Már csak egy gól kellett. Nagyon régen láttam már ennyi küzdeni akarást az arcokon. Nem érdekelt minket semmi, csak az előttünk álló hosszabbítás pár perce. Ennyi idő alatt kellett még egy gólt szerezni. A srácok mindent megtettek, a leglehetetlenebb helyzetből is próbálták kihozni a maximumot. De ez ma kevés volt. Mikor a bíró belefújt a sípjába, térdre estem. Annyira akarták, annyira megérdemelték volna! Végignéztem az ismerős, most a fájdalomtól eltorzult arcokon, aztán lassan felálltam és egyenként odaléptem hozzájuk. Sergio arcát a kezébe temetve guggolt, teljesen össze volt törve.
- Hé! - hajoltam le hozzá. - Serg, szedd össze magad! - húztam fel és megöleltem. - Nem rajtad múlt...
- Tavaly miattam estünk ki az elődöntőben. Aznap este megfogadtam, hogy nem bocsájtok meg magamnak, ha a következő évben nem nyerünk. És most megint kiestünk... - csuklott el a hangja.
- Sergio! Verd ki ezt a hülyeséget a fejedből! Sem tavaly, sem most nem lehetsz felelős. Ez egy csapat, Serg. Együtt nyerünk és veszítünk, senki, érted, senki nem hibáztat téged! Ma este te voltál a legjobb. Vezetted őket, irányítottál. Sokkal jobb csapatkapitány vagy nálam, Sese. Nem hibáztathatod magad - mondtam halkan, hogy csak ő hallja, az én gangom is remegett a visszafojtott könnyektől.
- Te is tudod, hogy ez nem ilyen egyszerű - sóhajtott, mire keserűen elmosolyodtam.
Igen, igaza volt. Én is mindig magamat hibáztattam egy vereségért. De nem hagyhattam, hogy eméssze magát. Finoman az öltöző felé kezdtem vezetni, de ő megrázta a fejét.
- Várj, először meg akarom köszönni a közönségnek. Nélkülük ez sem sikerült volna - mondta, majd lassan a pálya közepére kocogott és körbefordulva megtapsolta a kilátogató több tízezer embert.
Szomorú mosollyal néztem, ahogy könnyek csorognak az arcán, mégis emelt fejjel néz szembe a többiekkel. Nagyon különleges volt a kettőnk kapcsolata, nehéz szavakba önteni. Nem indult a legjobban, elég nagy ellentét volt köztünk mikor idekerült, de amint megkapta az első válogatott meghívóját, valami megváltozott benne és onnantól kezdve lassan barátok lettünk, ma pedig már szinte el sem tudok képzelni egy meccset nélküle. Néha tökéletes ellentétek vagyunk, néha befejezzük egymás mondatait, annyira együtt jár az agyunk. Sese egyszerre bolond és felelősségteljes, a rengeteg hülyesége mellett az ilyen pillanatok bizonyítják, hogy kész bármit megtenni a csapatért.
- Iker - állt meg előttem. - Tudod, Diego nagyon jó kapus és örülök, hogy találtunk valakit, aki ilyen jól pótol téged. De azért hiányzik, ahogy leüvöltöd a fejem a meccseken - mondta halvány mosollyal, mire elnevettem magam és a vállát átkarolva együtt mentünk le az öltözőbe.

65. fejezet

Sziasztok! Sajnálom, hogy nem hoztam hamarabb, de nagyon összejöttek a dolgok és őszintén szólva nem ezt a részt írtam meg a legkönnyebben. Nem lett túl hosszú, inkább csak átvezető rész. Próbálok sietni a következővel.
Csanna

2013 február
A következő napokban szigorú pihenést írt elő az orvos, én azonban már szinte megőrültem a bezártságtól. Bármit megtettem volna, hogy kimozdulhassak egy kicsit.

Az egyetlen dolog, ami kicsit kárpótolt, az az volt, hogy annyit lehettem Sarával, amennyit csak tudtam. Reggelente a lehető legtovább húzta az indulást, este sietett haza. Tudtuk, hogy nem lehet bepótolni az elmúlt éveket, de most megragadtuk az alkalmat és tényleg egymásra figyeltünk. Mióta együtt voltunk csak egyetlen egyszer, a tavalyi szezon végén fakadt ki, hogy nem vagyok vele eleget. Tudtam, hogy a foci sok mindent elvesz tőlem, de amíg nem találkoztunk, csak azzal foglalkoztam, hogy mi mindent ad. Most azonban tudtam, hogy ő sokkal többet érdemelne, nem csak pár órát reggel és este. A hétvégéim mindig a meccsekkel teltek, a BL miatt sokat kellett utaznom és pont azt bántottam vele a legjobban, akinek a legkevesebbet szerettem volna ártani. Úgyhogy most mindent megtettem, hogy a napjaim csak róla szóljanak.

Hallottam, ahogy nyílik az ajtó, gyorsan lekapcsoltam a lámpát és csendben vártam, hogy bejöjjön.

- Iker? - kérdezte tétován, aztán belépett a nappaliba. - Te jó ég! - kapta kezét szája elé. - Ez gyönyörű.

Mosolyogva léptem felé, a padlón lévő gyertyák sejtelmes fénybe vonták alakját. Karjaimat szorosan dereka köré fontam, ő pedig lábujjhegyre állva csókolt meg.

- Ezt minek köszönhetem? - kérdezte, mikor elváltunk.

- Megérdemled - nyomtam egy lágy puszit a szájára, aztán folytattam. - Tudom, hogy mindjárt itt van a születésnapod és szeretném most ezt úgy megünnepelni, ahogy kell. Azt akarom, hogy az a nap csak rólad szóljon. Úgyhogy elviszlek Tenerifére - mosolyogtam rá.

Szólásra nyitotta a száját, de nem jött ki hang a torkán.

- Mielőtt tiltakozni kezdesz, hadd mondjam el, amit gondolok. Sara, nekem te vagy a legfontosabb. És szeretnék neked mindent megadni, amit lehet. De tudom, hogy a foci miatt nincs időm rád, nem annyi, amennyi kellene. Tudom, hogy lehetetlen bepótolni az elmúlt éveket, de most szeretnék tényleg csak veled foglalkozni.

- Iker - simított végig az arcomon. - Verd ki ezt a fejedből. Pontosan tudtam, mit vállalok, mikor összejöttünk. Tudtam, hogy milyen áldozatokat kell hoznom, de nem érdekelt. És megérte - fűzte össze ujjainkat.

Sóhajtva húztam még közelebb magamhoz.

- Köszönöm - suttogta, miközben arcát a nyakamba fúrta.

- Éhes vagy? - kérdeztem.

- Mint a farkas - indult el azonnal a konyha felé, engem is maga után húzva.

Mosolyogva figyelte, ahogy tálalom a vacsorát, miközben a napját ecsetelte. Hirtelen megmerevedett és a hasához kapott, arca grimaszba rándult.

- Minden rendben? - kérdeztem.

- Egy pillanat - pattant fel és besietett a fürdőszobába.

- Sara? - mentem utána, de a csukott ajtót látva megtorpantam.

Türelmetlenül vártam, hogy kijöjjön, a percek óráknak tűntek, míg végre kilépett.

- Jól vagy?

Arca a csalódottság és a szomorúság furcsa keverékét tükrözte, ami megijesztett.

- Persze - sóhajtott fel.

- Mi a baj? - kérdeztem lágyan.

Kezeit a nyakam köré fonta, majd lassan a szemembe nézett.

- Azt hiszem, az első próbálkozások nem jártak sikerrel.

Először nem is értettem, mire gondol, de aztán lassan összeállt a kép és finoman elmosolyodtam.

- Sara, ne ess kétségbe emiatt. Akkor lettem volna meglepődve, ha egyből sikerül. Hiszen egy hónapja sincs még, hogy eldöntöttük, babát szeretnénk.

- Tudom, tudom. De azért jó lett volna - mondta álmodozva.

Hamar rájöttünk, hogy a minden ponton precízen előírt családtervezés nem nekünk való. Eszünkbe sem volt azt követni, nem akartuk, hogy ez az egész egy görcsös akarás legyen mindössze, mert ennél sokkal többet jelentett számunkra. Ugyanúgy folytattuk az életünket, mint eddig, mindenféle számolgatás és táblázat nélkül, egyszerűen csak élveztük egymás társaságát akkor, amikor akartuk és reménykedtünk, hogy minél hamarabb szülők leszünk.

Senkinek nem mondtuk el a terveinket, bár néha nagyon közel álltunk hozzá. Részben azért, mert meglepetésnek szántuk, részben pedig azért, mert nem tudhattuk, hogy meddig kell várnunk és nem akartuk felesleges reménnyel kecsegetetni a családunkat és a barátainkat.

- Ne arra gondolj, hogy most nem sikerült, hanem arra, hogy talán legközelebb.

Szomorkás mosollyal, de bólintott és újra visszahúzott a konyhába. Mielőtt nekiláthattunk volna a vacsorának, megszólalt a telefonom. Egy pillanatig megfordult a fejemben, hogy nem veszem fel, de aztán eszembe jutott, hogy valószínűleg megvan az új kapus.

Mindannyian azt hittük, hogy Toni fog védeni, de a klub vezetése Mourinhoval együtt úgy döntött, hogy új kapusra van szükség. Érthető módon Toni nem a legjobb hangulatban hívott fel reggel, hogy velem is közölje a döntést. Most azonban Sese hívott.

- Diego Lopez mellett döntöttek - kezdte köszönés nélkül.

- Ő jó srác - mondtam. - Toni még mindig kivan?

- Eléggé. Nem érzi a bizalmat és hát te még nálam is jobban tudod, hogy az mennyit számít egy kapusnál. Nem tudom, mi lesz, majd holnap meglátjuk edzésen. Veled mi a helyzet?

- Legszívesebben leszedném magamról ezt a gipszet. Pedig az orvos szerint még egy hétig rajtam kell, hogy legyen. Már most megőrülök, nem tudom, hogy fogom kibírni három hónapig.

- Hé Kapitány, nyugi! Nem vagy egyedül, Sara ott van és mi is segítünk.

- Tudom, tudom, persze. És hálás is vagyok. De ha húsz éven keresztül szinte minden napod a fociról szól, akkor utána nehéz megszokni, hogy van időd másra is.

- Iker - kezdte volna, de félbeszakítottam.

- Nem, nem azért mondtam, hogy sajnáltassam magam. Csak most még nehéz. De most elmegyünk egy kicsit Sarával kettesben, összeszedem magam.

- Remélem is. Attól még, hogy sérült vagy, szükségünk van a kapitányunkra - mondta komolyan, mire elnevettem magam.

- Tudod, hogy ott leszek.

Hátranéztem a vállam fölött, tekintetem találkozott Saráéval.

- Mennem kell, majd beszélünk.

- Jó szórakozást - búcsúzott, aztán letette.

- Bocs, Sese volt az. Megvan az új kapus - léptem vissza a konyhába.

- Iker, tudod, hogy itt vagyok, ha szükséged van valakire.

- Tudom, Sara. És őszintén köszönöm. De még én sem tudom igazából, hogy mi is van velem.

- Utálom ezt a helyzetet - ölelt át szorosan. - Nem jó így látni téged.

- Túl leszek rajta. Megoldjuk valahogy, csak most még nehéz elfogadni. Ne gondoljunk ma erre többet, rendben? - emeltem fel a fejét.

Halvány mosollyal bólintott, aztán finom csókot lehelt az arcomra és kibontakozott ölelésemből.

×××

Tenerife olyan volt, mint a nyugalom szigete. Nem kellett rohannunk sehova, nem voltak szoros időpontok, azt csináltuk, amihez éppen kedvünk volt. Néha egész nap kis mozdultunk a hotelszobából, máskor az egész napot végigsétáltuk és teljesen elfelejtettük, hogy a szigeten kívül is van élet.

- Úgy érzem magam, mint aki nászúton van - mondta Sara mosolyogva.

Pontosan tudtam, miről beszél. Február eleje volt, nem sokan voltak rajtunk kívül a szállodában, néha már úgy éreztük, csak ketten vagyunk. A nap minden perce egymásról szólt, végre kiélveztük, hogy a média ide nem követett minket és egyszerűen csak élveztük, hogy nincsenek kötöttségek. Sara nem erőltette, hogy beszéljünk a sérülésemről és a kétes gondolataimról, hagyta, hogy először magamnak gondoljam végig. Aztán utolsó este, már az ágyban fekve végre beszélni kezdtem és órákon keresztül nem is hagytam abba. Sara pedig csendben, türelmesen végighallgatott, nem szakított félbe. Minden apró kétségemet elmondtam, talán soha nem beszéltem még vele ennyire nyíltan az öltözőről és a Mourinhoval való kapcsolatomról. Nem vártam el, hogy válaszoljon, csak annyit akartam, hogy elmondhassak neki mindent, mert bármi jön is ezután, annak ő is a része lesz. És tudtam, hogy ott lesz, elég volt csak belenézni a szemeibe.

- Köszönöm - mondtam végül, mikor már hosszú ideje egyikünk sem szólalt meg.

- Nem kell. Iker, mi már túl vagyunk azon a ponton, mikor egyszerűen azt mondom, hogy a pasim vagy. Te a párom vagy, a társam, a vőlegényem, mindegy, melyiket használom. És egy kapcsolat nem csak vidám és önfeledt percekből áll. Az lenne a legegyszerűbb, ha csak ennyi lenne. Te mindig ott voltál, mikor szükségem volt rád. Mikor a szüleim elváltak vagy mikor a nagyapám meghalt. Most neked van szükséged rám és mindent meg fogok tenni, hogy segítsek. Mert erről szól egy kapcsolat. Ez magától értetődik, nem kell megköszönni.

Magamhoz húztam és hosszan megcsókoltam, minden érzelmemet belesűrítve. Átadtam magam a pillanatnak, abban a percben nem számított, hogy mi vár ránk Madridban, ha holnap hazamegyünk. Nem akartam erre gondolni, csak Sara érdekelt. Mosolyogva váltunk el egymástól, nem volt szükség szavakra, tekintetében minden benne volt. Megfordult a karjaimban, hátát szorosan a mellkasomnak vetette, mire belepusziltam a nyakába.
- Jó éjt - susogtam.

Másnap muszáj volt korán indulnunk, az orvos délután már várt minket.
- Ha nem veszi le, én vágom le magamnak - morogtam reggel.
- Nyugi - nevetett Sara. - Szerintem hadd döntse el inkább ő.
Elegem volt már a gipszből, túlságosan kiszolgáltatottnak éreztem magam. Ha leveszik, el tudok menni Valdebebasba és ha teljes értékű edzésmunkát még nem is tudok csinálni, de a konditeremben már elkezdhetem a felkészülést. Sara mintha csak kitalálta volna, hogy mi jár a fejemben, összefonta karjait mellkasa előtt és szigorúan nézett rám.
- Várd meg, mit mond az orvos, rendben? Ha túl hamar kezdesz el edzeni, csak ártasz magadnak.
- Tudom, tudom, de képtelen vagyok elhinni, hogy tényleg három hónapig nem játszhatok. Az túl sok.
- Nem biztos még, hogy annyi lesz, még bármi történhet - próbált nyugtatni. - Mennünk kell, lekéssük a gépet!
Nem volt hosszú a repülőút, délre már otthon voltunk. Mikor befordultunk az utcánkba, Sara szemöldökei a homloka közepéig szaladtak, én pedig szélesen elmosolyodtam. A házunk előtt ott állt a születésnapi ajándéka, ahogy előre megbeszéltem.
- Iker...? - nézett rám döbbenten.
- Boldog szülinapot! - hajoltam oda hozzá és egy hosszú puszit nyomtam az arcára.
- Te jó ég! Nem hiszem el - rázta a fejét hitetlenül, arcán lassan boldog mosoly terült szét.
- Gyere, nézd meg - szálltam ki és a feljárón parkoló Mini Cooperhez léptem, melynek orrán egy széles masni díszelgett.
- Imádom - simította végig a kocsi oldalát Sara, aztán csillogó szemekkel szinte a nyakamba ugrott.
- Nagyon, nagyon, nagyon köszönöm - szorította ajkát az enyémre. - Fogalmad sincs, milyen boldog vagyok most. Mindig is egy ilyen kocsira vágytam - nézett hol rám, hol az ajándékára. - Honnan tudtad?
- Megérzés - mondtam vigyorogva, de mikor kétkedő arcára néztem, elnevettem magam. - Vagy lehet csak figyeltem, mikor anyukád a gyerekkorodról mesélt.
- Hihetetlen vagy! - csókolt meg újra.
Mosolyogva adtam oda neki a slusszkulcsot, olyan volt, mint egy kisgyerek, akinek az álma vált valóra.
- Remélem tudod, hogy mostantól mindenhova ezzel megyünk és csak én vezetek.
- Amíg nem vezethetek újra, addig igen - ráztam a fejem. - Tudod mit? Menjünk el ebédelni valahova.
Nem kellett sokat győzködni, alig várta, hogy kipróbálhassa új kocsiját. Egy, a kórházhoz közeli étterembe mentünk, majd egyszerűen átsétáltunk a vizsgálatra. Idegesen vártam, hogy az orvos befejezze a röntgenfelvétel vizsgálatát. Nagyon sok múlt azon, hogy jól forrt-e össze a csont.
- Úgy tűnik, a maga szervezete nagyon gyorsan dolgozik - mosolyodott el végül. - Minden tökéletesen megy eddig, levehetjük a gipszet.
Ennél tökéletesebb választ nem is hallhattam volna. Tíz perc múlva már boldogan meredtem újra fedetlen kezemre. A varratok helye még piros volt, nehezen tudtam mozgatni és egy kicsit még be is volt dagadva, de abban a pillanatban ez nem érdekelt. Egy lépéssel közelebb kerültem a célhoz, csak ez számított.
- Nem szabad megerőltetni - mondta az orvos nyomatékosan, mintha csak összebeszélt volna Sarával.
Bólintottam, de agyam már máshol járt.
- Ráérsz most? - kérdeztem Sarától, mikor kiléptünk a kórház ajtaján.
- Azt hiszem, tudom, hova akarsz menni - mondta fojtott mosollyal. - De ígérd meg, hogy csak beköszönsz és nem csinálsz semmi hülyeséget!
- Pedig be akartam állni az edzésbe - forgattam meg a szemem játékosan. - Nyugi, tudom, hogy még nem szabad - kulcsoltam össze ujjainkat.
Sara Valdebebas felé vette az irányt, én pedig mosolyogva néztem az ismerős tájat. Innentől kezdve könnyebb lesz. Amint újra tudom rendesen mozgatni, már nem lehet akadálya, hogy újra eddzek.
- Bejössz? - kérdeztem, mikor megállt a parkolóban.
- Nem, megvárlak. Nem kellek én most oda - rázta a fejét.
- Sietek - nyitottam ki az ajtót és gyors léptekkel indultam meg a létesítmény felé.
Köszönésképpen bólintottam a biztonsági őrnek, majd tétovázás nélkül indultam a pályára. Tudtam, hogy most ott vannak. Csendesen és feltűnésmentesen foglaltam helyet a lelátón, nem akartam megzavarni őket. Pár perc után azonban nem tudtam visszafojtani röhögésemet. Külső szemmel nézve rendkívül szórakoztató volt az edzés, szinte hihetetlen volt, hogy ennyi hülyeség mellett képesek vagyunk jó teljesítményt nyújtani. Sese, Marcelo és Pepinho vezetésével folyamatosan bohóckodtak, két feladat elvégzése között mindenki dőlt a nevetéstől. Valószínűleg túl feltűnő lehettem, ahogy az első sorban vigyorgok, mivel Sese hirtelen felkapta a fejét és észrevett.
- Ó Kapitány, Kapitányom - üvöltötte el magát, felhívva a többiek figyelmét is a jelenlétemre, aztán vigyorogva indult meg felém.
- Iker, miből vagy te, hogy ilyen gyorsan gyógyulsz? - kérdezte őszinte örömmel.
- Van motivációm - nevettem el magam.
- Mennyi idő még? - kérdezték többen is, de erre nem tudtam válaszolni.
- Iker - hallottam meg Diego hangját a hátam mögött, mire megpördültem.
Jó volt újra látni, évekig játszott ő is a Realnál, jól ismertük egymást és tényleg jól döntött a klub a leigazolásával. Volt elég tapasztalata, ismerte a csapat nagy részét és volt miért bizonyítania.
- Kár, hogy ezért kell újra együtt játszanunk - bökött a kezemre.
Órákig tudtam volna még beszélgetni velük. Olyanok voltunk már, mint egy nagy család, szinte minden nap együtt voltunk, ismertük a másik összes idegesítő szokását. De tudtam, hogy Sara vár rám és az edzést se akartam hosszú távon feltartani.
- Mennem kell srácok - mondtam végül.
- Siess vissza Iker, hiányzol az öltözőből - mondta még utoljára Cris, aztán visszamentek a pályára, én pedig a parkoló felé indultam.
Sara nem kérdezett semmit, de boldog arcomra nézve nem is volt szükség rá, valószínűleg mindent le tudott olvasni róla. Csendben fordult rá a főútra, egyikünk sem törte meg a csendet. Végül kezét az enyémre simította és gyorsan rám mosolygott.
- Nem lesz ez három hónap, Iker. Hidd el, nem mondanám, ha nem így gondolnám.
Felemeltem a kezét és csókot leheltem rá, miközben minden erőmmel azt kívántam, hogy bárcsak igaza lenne.