64. fejezet

Sziasztok! Hát itt van... A rész, amit egyszerre vártam és próbáltam elhúzni. Nem volt könnyű megírni, mert rengeteg érzelem van benne. Nem vagyok elégedett vele, de jelen pillanatban ennyit tudtam kihozni magamból. Kíváncsi vagyok, hogy nektek tetszik-e.

Remélem, tudok még egy új fejezetet hozni a szünetben, de nem akarok semmit megígérni, mert egy hét múlva OKTV lesz és nagyon sokat kell tanulnom.

Puszi,

Csanna

2013 január
- Gyerünk már srácok, mennünk kell! - sürgetett Cris mindenkit.

Gyorsan felkaptam a sportszáramat, meghúztam a cipőfűzőm, hónom alá csaptam a kesztyűm és kisiettem a folyosóra. A Valencia elleni harmadik összecsapásunk következett, szoros egymásutánban. Az előző meccsek jól sikerültek, először kettő, majd öt gólt lőttünk nekik. Sikerült megőrizni a kapum érintetlenségét, mióta újra én kaptam meg a bizalmat Mourinhotól. Mindent megtettem, hogy bizonyítsak.

- Gyertek már! - szólt be mégegyszer Cristiano az öltözőajtón.

A Valencia játékosai már kint álltak, mi is gyorsan összerendeződtünk és a bírók vezetésével kivonultunk a pályára. Egy döntetlen is elég volt a továbbjutáshoz, de mi győzni akartunk. Az előző két meccsből önbizalmat merítettünk és újra mi akartunk nyerni. 

Az első megmozdulás mindig nagyon fontos volt számomra. Ha jól kezdtem, az magabiztosságot adott, ösztönzött a meccs további részében. Most azonban hibáztam, alig pár perc után helyzetbe került a Valencia, én pedig rosszul mozdultam ki a labdára. Csak a szerencsén múlott, hogy nem lett gól. Miután kirúgtam a labdát a mezőnybe, próbáltam némileg lenyugodni, összeszedni magam és a folytatásra koncentrálni. 

Jól játszottunk, Cris többször is veszélyeztetett, sikerült hamar belerázódnunk a meccsbe. Az első negyedóra végén szöglethez jutott a hazai csapat. A legtöbben a tizenhatoson belül helyezkedtek, harcoltak a jobb pozícióért, csupán néhányan maradtak hátul biztosítani. Figyeltem, ahogy a labda ívesen közeledik, kiléptem a kapuból, hogy lehúzzam. Azonban elszámoltam a szöget, a labda elrepült mellettem és egy valenciai játékoshoz került, aki a földre fejelte. Rengetegen voltunk egy helyen, a játékszer a földön pattogott. Elindultam, hogy rá tudjak vetődni, Alvaro ugyanekkor döntött úgy, hogy tisztázni akar. Mindketten elvétettük, a labda helyett a kezemet találta el. Azonnal tudtam, hogy baj van.

A fájdalom egyre erősebb lett, úgyhogy letéptem magamról a kesztyűt és kétségbeesetten meredtem a már kissé megdagadt kezemre. Az orvosi stáb gyorsan megérkezett, Juan óvatosan felemelte a kezem és szemügyre vette sérülésem. Akármilyen óvatos volt is a mozdulata, felszisszentem. Mintha késsel szurkáltak volna, ráadásul a zsibbadás egyre erősebb lett. Tudtam, hogy ez nem jelent jót.

- Iker, ez nem néz ki túl jól - mondta őszintén. - Tudod így folytatni?

- Mekkora a kockázat? - kérdeztem halkan.

Elhúzta a száját, aztán intett az egyik segítőjének, aki tapaszt és fáslit nyújtott felé.

- Figyelj, ezt rá tudjuk rakni, bekötözzük, de többet nem tehetünk. Kezd dagadni, nem kéne megerőltetned. De ha azt mondod, hogy így is menni fog...

Kétségbeesetten temettem arcom a tenyerembe. Sérült kezem lüktetett, egyre sürgetőbb volt, hogy meghozzam a döntést. Magamon éreztem a többiek pillantását, tudtam, ők mit tennének, de csak én mondhattam ki. Ha most tovább folytatom, nem segítek a csapatnak, ráadásul ha tovább erőltetem, a pályafutásom is bánhatja. 

- Nincs értelme - suttogtam alig hallhatóan, szinte csak magamnak, aztán hangosabban is megismételtem.

Lassan felálltam, átadtam a csapatkapitányi karszalagot a hozzám legközelebbi társamnak, aztán levonultam a pályáról. Az orvosok követtek. Az öltözőben leültem a padra, ők pedig azonnal nekiláttak a vizsgálatnak. Csendesen tűrtem, hogy átmozgassák, tapogassák, tudtam, hogy mindent megtesznek, ami tőlük telik.

- Oké, röntgen nélkül nem akarok semmit biztosra mondani, de szerintem nem tört el. Nincs annyira megdagadva és mozgatni is tudod. Valószínű valamelyik szalaggal lesz baj - mondta hosszú hallgatás után Juan.

Megkönnyebbülve bólintottam. Ez a kisebbik rossz. 

- Mennyi idő, míg újra játszhatok? - tettem fel a legfontosabb kérdést, mire akaratlanul is elnevette magát.

- Iker, nem akarlak tévesen hitegetni bármivel is. Ha az életem múlna rajta, 1-2 hét pihenőt biztos mondanék, de biztosat csak holnap reggel fogsz tudni. Ha hazaértünk, menj el a kórházba, bekötik rendesen és holnap megröntgenezik. Most adok egy kis jeget rá, hogy lelohadjon és ne fájjon annyira.

- Köszönöm - mondtam halkan, mire megveregette a vállam.

1-2 hét. Csak ennyit kell kibírnom, utána újra edzhetek. Még ez is rémesen hosszú kihagyásnak tűnt, főleg úgy, hogy eddig megúsztam mindenféle komoly sérülés nélkül. De ahhoz képest, hogy mi történhetett volna, hogy mitől féltem, ez nem annyira komoly.
Úgy döntöttem, lezuhanyzok és felveszek valami melegebb ruhát, mielőtt felmennék a többiekhez. Fél kézzel kicsit lassabban, de megszabadultam a mezemtől, mikor észrevettem valamit és keserűen elmosolyodtam. Tudhattam volna... A sportszáram színe volt felül. Nem voltam különösebben babonás a meccsek előtt, de a sportszáramat mindig kifordítva vettem fel. Majdnem öt éve volt már, hogy kaptam egy levelet. A börtönből küldték, egy cigány származású fegyenc írta. Akkoriban nem voltam rendben, szakítottam Evával, a formám sem volt az elvárt szinten. A férfi azt írta, ez azért van, mert rosszul viselkedtem és megátkoztak, de ha fordítva hordom a sportszárat, ez megszűnik. Először jót mosolyogtam rajta, de aztán kipróbáltam. És segített. Újra formába jöttem, megtaláltam a szerelmet. Azóta mindig így hordtam, most azonban a sietség miatt nem figyeltem és rendesen vettem fel. Meg is lett az eredménye...

Egy jégkockákkal teli zacskóval és a meleg kabáttal a vállamon ültem le a kispadra.

- Mit mondtak? - kérdezte azonnal Jese.

- Valószínűleg szalag, de kell egy röntgen - ismételtem el Juan szavait.

- Megijesztettél, Kapitány. De örülök, hogy nincs nagy baj.

- Hát még én - sóhajtottam fel őszintén.

Már majdnem három volt, mikor elhagytam a kórházat. Fáradtan indultam haza, semmire nem vágytam, csak hogy megöleljem Sarát és végre lefeküdjek. Tudtam, hogy aggódik, szerettem volna minél hamarabb megnyugtatni, úgyhogy a kelleténél gyorsabban vezettem haza.
Azonnal hallottam sietős lépteit a lépcsőn, mire akaratlanul is elmosolyodtam.
- Végre! - szakadt ki belőle, mikor meglátott. - Hogy vagy? Mit mondtak? Nagyon fáj? - kérdezte gyors egymásutánban.
Ép kezemmel szorosan magamhoz húztam, egy hosszú pillanatig arcom a hajába fúrtam, támaszt keresve.
- Nagyon megijesztettél - suttogta, miközben finoman két tenyere közé fogta bekötött kezem. - Mit mondott az orvos?
- Elvileg nem tört el, de holnap reggel be kell mennem még egyszer a kórházba, hogy csináljanak egy röntgent.
Megkönnyebbülten hunyta le a szemeit, miközben karjait nyakam köré fonva ölelt át.
- Mennyit kell kihagynod?
- 1-2 hét.
- Szerencsés vagy - mondta mosolyogva, aztán lágyan megcsókolt. - Sokkal rosszabbra számítottam. Ne tedd ezt többé, rendben? Soha nem aggódtam még ennyire.
- Jól vagyok - nyomtam puszit a homlokára.
- Nagyon fáj?
Igazság szerint a fájdalom semmit nem csökkent az elmúlt órákban, de nem akartam nyugtalanítani, úgyhogy megráztam a fejem.
Nehezen tudtam elaludni attól függetlenül, hogy álmos voltam. A fejemben pörögtek az elmúlt órák eseményei, a kezem folyamatosan lüktetett, ráadásul ott volt az az émelyítő érzés is, ami lassan bekúszott a gondolataim közé. Mert mi van, ha.... Ha Juan tévedett? Ha ez nem egy szalagszakadás? Miért fáj még mindig ennyire? Mit fog mutatni holnap a röntgen? Kérdések ezrei kavarogtak bennem, ahelyett, hogy megnyugodtam volna, csak még idegesebb lettem.
- Miért nem alszol még? - motyogta Sara.
- Sajnálom - suttogtam. - Nem akartalak felébreszteni.
- Nem ezt kérdeztem - fordult felém. - Minden rendben lesz holnap, ne aggódj emiatt. Próbálj meg pihenni egy kicsit - fúrta arcát a mellkasomba.

Már órák óta a kórházban vagyunk, az eredményre várunk. Juannak köszönhetően nem kellett várakoznom sehol, de a röntgent nem lehetett meggyorsítani. Türelmetlenül vártam, hogy behívjon az orvos, Sara keze megnyugtatóan simult az enyémbe. Egyszerre pattantunk fel, mikor nyílt az ajtó.
- Jöjjenek be - mondta az asszisztens nő.
Dr. Del Cerro komor arccal várt, összeszorult a gyomrom. Idegesen szorítottam Sara kezét, mire hüvelyk ujjával körözni kezdett a kézfejemen.
- Foglaljanak helyet - mutatott a székekre. - Megkaptam a röntgen felvételeket - fordította úgy a számítógép monitorját, hogy mi is láthassuk.
Gyorsan végigfuttattam tekintetem a csontokon, mikor megakadt a szemem valamin...
- Sajnos nincsenek jó híreim. Látható, hogy van egy apró törés, a csont kissé elmozdult - mutatott a jól kivehető sérülésre.
A fülemben doboló vértől alig hallottam szavait, lélegzetvételeim zihálásba csaptak át. Eltört. Csak ez a szó létezett. Kétségbeesetten dőltem hátra, arcom kezembe temettem.
- Iker - suttogta Sara csendesen. - Figyelj egy kicsit.
- Az lesz a legjobb és a leggyorsabb, ha megműtjük. Nem lesz nagy beavtakozás, ez rutinnak számít. Két apró vágást ejtünk és helyrerakjuk az elmozdult csontdarabot. Két csavart rakunk bele és ha minden rendben megy, akkor azok ott is maradnak.
Sara halkan felnyögött ezt hallva, engem azonban jobban megijesztett maga a műtét. Soha nem műtöttek még, ráadásul ha valami, bármi rosszul sül el, egy életre elköszönhetek a focitól.
Próbáltam összeszedni magam, legalább addig, míg elhagyjuk a kórházat.
- Minél hamarabb megoperáljuk, annál jobb. Ma már sajnos lehetetlen, de holnap, ha nem jön közbe semmi, Önnel kezek. Ha itt végeztünk, szólok az altató orvosnak, hogy vizsgálja meg.
- Mennyi időt vesz igénybe a gyógyulás? - alig ismertem rá a saját hangomra.
Az orvos mély levegőt vett, ami nem bíztatott sok jóval.
- Ez sok mindentől függ, de ha most kellene megmondanom, akkor három hónap. Minimum.
Szavai egyesével kattantak a helyükre, mikor felfogtam, mit mond, ledöbbentem. Három hónap. Az azt jelenti, hogy ki kell hagynom a bajnokság tavaszi részét, fontos BL- és Kupa meccseket. Három hónapig nem játszhatok.
Képtelen voltam ennyi információt hirtelen feldolgozni. Láttam magamat kívülről, ahogy elfehéredve ülök a kényelmetlen széken, erősen szorítva Sara kezét. Tíz perc. Ennyi idejébe került az orvosnak, hogy akaratlanul eltapossa az utolsó reménysugarat is, hogy nem komoly a dolog. Mintha bedobtak volna a vízbe, súlyokkal a testemen, amik lefelé húztak.
Soha nem voltam még sérült. 16 éve játszom az első csapatban és soha, egyetlen sérülésem sem volt. És most megtörtént, ráadásul egyből a lehető legrosszabb. Egyetlen apró, buta mozdulat volt az egész, amely egy hatalmas lavinát indított el.
A következő fél órára képtelen voltam visszaemlékezni, pedig ott voltam, egyeztettem az orvossal, megbeszéltük a részleteket. Aztán hirtelen már a parkolóban voltam, kétségbeesetten dőlve a kocsinak.
- Iker - ölelt át Sara. - Kérlek, szedd össze magad. Megijesztesz - suttogta.
Olyan szorosan öleltem, amennyire csak tudtam. Úgy éreztem, szükségem van egy támaszra, szükségem van rá, különben összetörök.
- Mi lesz most, Sara? - tettem fel a kérdést, ami percek óta foglalkoztatott.
Arcom két keze közé fogta, lágyan végigsimított ujjaival bőrömön.
- Figyelj rám, rendben? - nézett a szemembe. - Végig fogod csinálni. Ha bárki mással történt volna meg, azt mondanám, hogy lehet megtörik. De biztos vagyok benne, hogy te nem fogsz. Erős vagy, erősebb, mint bárki, akit ismerek és nem fogod feladni. Igen, lesznek nehéz percek, lesznek akadályok és apró kudarcok, de tudom, hogy vissza fogsz térni. És itt leszek melletted. Segítek - suttogta az utolsó szót, aztán megcsókolt, egyszerre hevesen és lágyan.
- Menjünk haza - kértem csendesen, miután elhúzódott.
Otthon végigdőltem a kanapén, semmi másra nem vágytam, csak hogy visszapörgethessem az időt és újra ott állhassak a szögletrúgás előtt. Tudtam, mit csinálnék másképp.
- Ne csináld ezt - guggolt le a fejemhez Sara. - Tudom, hogy ez most nagyon kilátástalannak tűnik, három hónap tényleg hosszú idő. De nem leszel egyedül, rengetegen támogatnak. Ki kell tartanod miattuk is.
Arrébb csúsztam, hogy neki is legyen helye, mire kérés nélkül feküdt mellém. Szükségem volt rá.
- Eljössz holnap?
- Ez felesleges kérdés volt. El se fogok mozdulni mellőled.
Köszönetképpen puszit leheltem hajába, aztán lentebb csúsztam és arcom a nyakába fúrtam. Illata lassan minden mást kitörölt a fejemből, sikerült kicsit megnyugodnom és elaludnom.
Fogalmam sem volt, hány óra lehet, mikor felébredtem. Sara még mindig mellettem feküdt, lustán simogatta a hátam. Orrom lassan megtelt a konyhából jövő illatokkal, innen tudtam, hogy közben felkelt és megcsinálta a vacsorát. Belecsókoltam a nyakába, mire alig hallhatóan felkuncogott és a szemembe nézett.
- Gyere, egyél valamit - állt fel, hogy helyet hagyjon nekem is.
Jólesően ásítottam, aztán az órára néztem. Majdnem három órát aludtam. Időközben kicsit leülepedtek bennem a dolgok és rájöttem, hogy Sarának megint igaza van. Nem adhatom fel rögtön az első bukkanónál.
- Látom, kicsit jobban vagy - fürkészett.
- Igen. Köszönöm - nyomtam egy futó csókot az ajkaira. - Mindig tudod, hogy rakd helyre az agyam.
- Ez természetes.
Ezzel tudtam volna vitatkozni, de nem ez volt most a lefontosabb. Minden percben éreztem, hogy figyel rám, bármikor kész volt, ha segíteni kellett.
- Az elnök hívott, míg aludtál - mondta hirtelen, mire majdnem félrenyeltem a falatot.
- Florentino felhívott téged?
- Jaj nem - nevette el magát. - Téged hívott. Nem vettem fel, szerintem hívd vissza. És ahogy láttam, Sergiotól is van néhány nem fogadott hívásod.
Egy sóhajjal a kezembe vettem a telefont, először az elnököt hívtam. Tájékoztattam a helyzetről, neki is voltak hírei.
- Iker, a média már most elég sok mindent kiderített, holnap is ott lesznek a műtéten. Tudom, hogy nem ezek a legjobb hírek, amiket kap, de nem tudtam mit tenni. Egyébként én is elmegyek, szeretnék beszélni az orvossal.
Egyáltalán nem örültem a hírnek, hogy a TV jelen lesz a kórházban, de nem lepődtem meg. Csak azt reméltem, hogy tartják majd a két lépés távolságot és hagynak egy kis nyugtot nekem.
- Iker, egyszer nem megyek veled meccsre és máris eltöröd a kezed - kezdte Sese köszönés nélkül, mikor felvette a telefont. - Hogy lehettél ilyen szerencsétlen?
- Kösz Serg, tényleg ez a biztatás hiányzott még nekem - nevettem el magam akaratlanul is.
- Figyelj, ha Sara nem ér rá és segítség kell... - váltott komolyabb hangnemre.
- Köszönöm - mondtam, ezúttal őszintén.
Gyorsan eltelt az este, az összes csapattársamig eljutott a hír, úgyhogy folyamatosan hívtak és kaptam az üzeneteket.
- Komolyan elveszem azt a telefont - mondta végül Sara. - Pihenned kellene, holnap nem lesz könnyű napod.
- Nyugi - mondtam mosolyogva.
- Tényleg feküdj le - intett a háló felé. - Rád fér a pihenés.

Ideges voltam. A folyosó tele volt kamerákkal, riporterekkel és más sajtó munkatársakkal, az orvosok alig tudták őket kiküldeni.
- Na jó, aki nem szoros hozzátartozó, az most kimegy - csattant fel Dr. Del Cerro. - Ikernek fél órán belül műtétje lesz, nincs szüksége a kérdéseikre.
- Köszönöm - mondtam hálásan.
- Megőrjítenek - forgatta a szemeit. - Ne izguljon, hamar túl lesz rajta, alszik egy jót - próbált megnyugtatni, aztán intett Sarának, aki eddig félrehúzódva állt, hogy jöjjön közelebb.
Leült az ágy mellé és megfogta sértetlen kezem.
- Igaza van a doktornak, nem kell aggódnod. Minden rendben lesz. Mikor felébredsz, már túl leszel rajta.
Fentebb tornáztam magam az ágyon, hogy meg tudjam csókolni. Ajka lágyan, megnyugtatóan olvadt az enyémbe, kiűzve fejemből a baljós gondolatokat.
- Mennünk kell - mondta az orvos, mire Sara egy utolsó puszit nyomott az arcomra, aztán hagyta, hogy a nővérek kigurítsanak a szobából...
Mikor magamhoz tértem, az első, akit megláttam, Dr. Del Cerro volt.
- Hogy van? - kérdezte.
- Kábán - mondtam őszintén.
Agyam egyre több részletet tudott felfogni. Tudtam, hogy még nem a kórteremben vagyok, a fehér csempék idegenek voltak számomra. Az egész testemen ólmos fáradtság uralkodott, alig tudtam megmozdítani a fejem, hogy lenézzek a kezemre. Vastagon be volt gipszelve, már nem fájt, ami valószínűleg a rengeteg fájdalomcsillapítónak volt köszönhető.
- Hol vagyok? - kérdeztem.
- A műtő egyik előterében. Nem akartuk kivinni, míg nem tért magához, kint lépni is alig lehet a kameráktól.
- Sara?
- Ő is kint van. Csakúgy, mint Florentino Perez.
Vártunk még pár percet, mikor már képes voltam összehozni egy hihetőnek tűnő mosolyt, kinyitották az ajtókat. Azonnal forogni kezdtek a kamerák, villogtak a fényképezőgépek. Szerencsére csak pár percet kellett kibírnom, aztán udvariasan, de ellenállást nem tűrve kiparancsolták őket. Sara feldúltan lépett be az ajtón.
- Komolyan mondom, bármennyit fizetek nekik, csak szálljanak le rólad! Miért nem értik meg, hogy neked most nyugalomra van szükséged? Most volt egy órás műtéted, de semmi baj, legyünk önzők, ne foglalkozzunk azzal, hogy mi a jó neked, csak magunkkal törődjünk - fakadt ki, aztán lágyabban folytatta. - Hogy vagy?
- Kicsit álmosan.
- Aludj vissza, ilyenkor az segít a legtöbbet.
Odahúzott egy széket az ágy mellé, ujjait összekulcsolta az enyémmel.
- Szólj, ha kell valami.
- Nem jössz ide? - veregettem meg az ágyat.
- Iker - nevette el magát. - Ezt nem lehet, az orvos kitilt, ha észrevesz.
- Majd vigyázunk. Kérlek! Erre van szükségem - vetettem be mosolyom, aminek tudtam, hogy nem tud ellenállni.
- Szörnyű vagy - adta meg magát, mire felnevettem.
Óvatosan felhajtotta a takarót, fejét a mellkasomra hajtotta, én pedig ép karommal átöleltem a derekát, arcom a hajába temettem.
- Köszönöm - suttogtam.
- Nincs mit. Majd rád fogom, ha valaki ránk nyit.
- Nem ezt - mosolyodtam el. - Az elmúlt napokat. A mait. Mindent.
- Mondat már, Iker. Ez természetes. Szeretlek - suttogta, majd felemelte a fejét és puszit nyomott az államra.
- Én is szeretlek.
Csendesen feküdtünk, mindketten elmerültünk a gondolatainkban. Bármennyire álmos voltam, nem tudtam aludni, ahhoz túl sok érzelem kavargott bennem.
Túl voltam a műtéten, ezzel elkezdődött egy hosszú és nehéz út, aminek a végén ott lebegett a cél. A visszatérésem. Mert biztos voltam benne, hogy vissza fogok térni. Igen, lesznek nehéz napjaim, mikor legszívesebben feladnám, tudtam, hogy ez ezzel fog járni. De harcolnom kell magamért, a csapatért és Saráért. Vissza kell adnom neki mindazt, amit kaptam, mert nélküle nem tartanék itt. Őérte fogok küzdeni.

63. fejezet

Sziasztok! Most hagy mondjak mindent a végén, először olvassátok el :)

2013 január
- Köszönöm! - suttogta Sara még egyszer, sokadjára.

A gépünk finom puffanással landolt a madridi reptéren, hazaértünk. Odahajoltam hozzá és egy hosszú puszit nyomtam az arcára, aztán kikapcsoltam a biztonsági övem és beálltam a lassan haladó sorba a kijárat felé.

Az elmúlt napokat Londonban töltöttük, ez volt az én karácsonyi ajándékom Sarának.

- Még most sem hiszem el, hogy elvittél Londonba - mosolygott Sara.

- Pedig már haza is értünk - öleltem át nevetve.

- Ne hülyéskedj! Ez nagyon fontos nekem. Mondhatjuk úgy is, hogy Londonban kezdtem el igazán önmagam lenni. És az, hogy most veled együtt újra elmehettem.... Ez mindennél többet jelent számomra.

Egy lágy csókkal köszönte meg még egyszer az ajándékot, aztán felvettük a csomagjainkat és hazaindultunk. Holnap már újra edzésünk lesz, a hétvégén pedig játszunk.

A szünet alatt sikerült feltöltődnöm, rendbe szedni a gondolataimat, így újult erővel vártam az első megbeszélést. Elszánt voltam, harcolni akartam, hogy vissza tudjam szerezni helyem a kapuban.

- Sok sikert! - motyogta Sara álmosan, mikor reggel kimásztam mellőle az ágyból. - Gondolok rád.

- Vagy inkább visszaalszol - nevettem.

- El fogsz késni - nyomott el egy ásítást.

Igaza volt, a reggelek soha nem voltak könnyűek Madridban, most pedig a csúszós utak csak még nehezebbé tették a közlekedést.

- Este jövök - hajoltam felé, hogy búcsúzóul megcsókoljam.

Jó volt újra látni a srácokat, hallgatni a folyamatos hülyeségüket. Szokás szerint egy gyors megbeszéléssel kezdtük az öltözőben, volt pár rutinszerű orvosi vizsgálat, aztán mehettünk is a pályára. Jó volt a hangulat, már egyáltalán nem érződött a szünet előtti feszültség, kényszeres megfelelni akarás. Sokkal pozitívabbak voltunk mindannyian.

Toni és én is keményen dolgoztunk, de nem volt köztünk feszültség. Mindketten tudtuk, hogy a legjobbunkat kell nyújtanunk. Aztán jött az edzőmeccs. Ezúttal is Toni került abba a csapatba, amely kisebb-nagyobb változtatásokkal játszani fog a hétvégén. Nem lepődtem megtúlzottan a Míster döntésén. Ez még csak az első edzés, nem fog azonnal változtatni, türelmesnek kell lennem.

A hét előrehaladtával folyamatosan cserélgetett minket, hol ő, hol én kaptam meg az első számú kapus helyét. Egyikünk sem tudta, ki fog játszani a vasárnap.

Végül Toni kapta meg a lehetőséget. Próbáltam nyugodtan kezelni a helyzetet, bólintottam egyet Mourinho felé, aztán barátságos mosollyal az arcomon megöleltem Tonit, sok sikert kívánva neki. Belül azonban nehezebben dolgoztam fel az újabb kudarcot. Tényleg úgy éreztem, hogy a lehető legtöbbet nyújtottam az edzéseken. De ha a csapatnak most nem én kellek, akkor elfogadom a döntést.

A sors furcsa fintora, hogy mégis pályára léphettem. Toni elkövette azt a hibát, amit minden kapus elkövet élete során. Rosszul szerelte az ellenfelét, nem a labdát találta el, így már az ötödik percben kiállították. Azonnal felpattantam, próbáltam a lehető leggyorsabban elkészülni. A Míster gyors utasításokat adott, de csak félig tudtam rá figyelni, fejben már a büntetőre koncentráltam.

Xabi Prieto jobbra lőtte a labdát, én azonban balra vetődtem, így esélyem sem volt. Rögtön utána eladtam, a labdát, amelyből újra helyzetet tudott kialakítani a Sociedad. Dühös voltam magamra, nem engedhettem meg magamnak ilyen ostoba hibákat. Teltek a percek, lassan belerázódtam a meccsbe, sikerült felvennem a ritmust. Ennek ellenére két további gólt is kaptam, az egyik mindenképpen védhető lett volna, ha jó irányba mozdulok és a másiknál is lehettem volna határozottabb. Szerencsére Cris és a többiek remek formában voltak, nekik köszönhetően mégis sikerült győzelemmel levonulnunk a pályáról. Toni össze volt törve a hibája miatt, de én sem voltam nyugodtabb. Most tökéletesen meg tudtam érteni, hogy miért nem én kezdtem.

Hazaérve Sara megnyugtató öleléssel fogadott, de most ez sem segített. Idegesen forgolódtam az ágyban, képtelen voltam elaludni.

- Iker, mi a baj? - kérdezte Sara.

- Igaza van Mourinhonak. Nem vagyok formában.

Hirtelen ült fel, szemében harag csillant meg.

- Ezt most azonnal verd ki a fejedből, érted? Iker, hát nem látod, mennyivel nyugodtabb a csapat, ha te állsz a kapuban? Igen, kaptál három gólt, de ebből az egyik egy büntető volt, ráadásul akkor alig fél perce álltál a kapuban. A másik kettőt sem lehet egyedül a te nyakadba varrni. Ne engedd, hogy Mourinho megingasson. Igenis te vagy a legjobb, a csapatnak szüksége van rád. Bizonyítsd be, hogy nincs igaza a kételkedőknek! Nem adhatod fel - suttogta az utolsó mondatot.

Mosolyogva túrtam a hajába és lehúztam magamhoz, hogy megcsókolhassam. Teljesen belefeledkeztem nyelveink játékába, lassan fordítottam a helyzetünkön, finoman ránehézkedtem.

- Te mindig tudod, hogy nyugtass meg.

- Ez természetes. Szükséged van rám, úgyhogy segítek - lehelt puszit a mellkasomra, aztán megpróbált kimászni alólam.

- Mit szeretnél? - kérdeztem mosolyogva, mikor már egy ideje ficánkolt alattam.

- Iker, most játszottál majdnem kilencven percet, pihenned kell. És holnap korán kell mennem.

Sóhajtva az oldalamra fordultam, majd hátulról átöleltem derekát és szorosan magamhoz húztam.

- Jó éjt - pusziltam bele a nyakába.

Megnyugtató szavai ellenére még sokáig kattogott az agyam. Nyilván igaza volt, egy rosszabb meccs miatt nem eshetek azonnal kétségbe. Toni két meccset biztosan nem játszhat, úgyhogy lesz esélyem bizonyítani, hogy jó formában vagyok. Arcom Sara hajába fúrtam, reméltem, hogy illata megnyugtat egy kicsit és el tudok aludni.

Hirtelen összerezzent a karomban, kipattantak a szemei, szaporán kapkodta a levegőt, miközben tenyere lecsúszott a hasára és a kezemre simult.

- Jól vagy? - suttogtam.

- Hűű... - motyogta. - Csak egy álom volt.

- Rosszat álmodtál? - húztam magamhoz szorosabban.

- Nem - rázta a fejét. - Egyáltalán nem. Kifejezetten tetszett. De...

Csodálkozva hallgatott el, láthatóan még mindig az álom hatása alatt volt.

- Elmondod?

- Majd később. Egyelőre én sem értem.

- Minden rendben, Sara?

- Persze - erőltetett mosolyt az arcára, de gyorsan el is tűnt, mikor jobban szemügyre vett. - Nem aludtál semmit, ugye? - simított végig a szemem alatti árnyékokon. - Iker, kérlek, ne csináld ezt!

- Jó, jó - motyogtam, egy gyors puszit nyomtam a homlokára, aztán visszadőltem a párnára.

×××

Napok teltek el, lejátszottunk néhány meccset, melyek mindegyikén sikerült elkerülni, hogy gólt kapjak, látszólag minden olyan volt, mint eddig. Nekem azonban feltűnt, hogy Sara változott. Sokszor elmerengett, nem mindig figyelt arra, amit csinált, gyakran bámult maga elé mindenféle ok nélkül. Lassan aggódni kezdtem érte, de akárhányszor megkérdeztem, hogy minden rendben van-e, egy gyors 'Hát persze' volt a válasz.

- Sara, figyelsz rám? - kérdeztem.

- Hmm?

- Na jó, mi van veled? Napok óta ezt csinálod, megijesztesz - fogtam arcát két kezem közé.

- Iker, jól vagyok. Nincs semmi baj. Sőt! - mosolyodott el.

- Akkor miért vagy ennyire... szétszórt?

- Mert meghoztam egy döntést és kellett az agyamnak egy kis idő, míg feldolgozta - mondta magától értetődően, én viszont egyre inkább összezavarodtam.

- Beavatsz engem is?

- Emlékszel, mikor álmodtam valamit az egyik éjszaka, de nem mondtam el, hogy mit?

Bólintottam. Másnap reggel nem tért ki a dologra, én meg nem kérdeztem rá, azt hittem, elfelejtette.

- Akkor kezdődött az egész. Azért nem mondtam el, mert én magam sem értettem, mi történik. Vártam, hátha tisztázni tudom először magamban a dolgot. És azt hiszem, ma már tudom, mit akarok.
Felvont szemöldökkel vártam, hogy folytassa. Csillogó szemekkel felmosolygott rám, lábujjhegyre állva ajkát az enyémre szorította. Önkéntelenül viszonoztam, heves érzelmei mosolygásra késztettek.
- Ezek után végképp nem értem - túrtam zavartan a hajamba.
- Iker, tudom, hogy számtalanszor mondtam már, de köszönöm. Csak most értettem meg, hogy mennyire szükségem volt a türelmedre, arra, hogy vártál rám. Mindig csak annyit mondtam, hogy még nem, még nem, de igazából én sem tudtam, mit fogok érezni, mikor már én is akarom. És most, hogy ugyanazt érzem, mint te, szinte hihetetlen, hogy te képes voltál éveket várni rám. Én már most majd' meg őrülök. Mindvégig ezt akartam, hogy ne kényszerből, hanem saját akaratból hozzam meg ezt a döntést és ez nélküled nem sikerült volna. Nagyon szeretlek - mondta. - Tudod, miről beszélek, ugye?
Lassan nemet intettem a fejemmel, fogalmam sem volt, mit szeretne mondani.
- Pedig annyira egyértelmű - mosolyodott el lágyan. - Iker, én azon az éjszakán azt álmodtam, hogy terhes vagyok. És álmomban boldog voltam, örültem neki. Mikor felébredtem, össze voltam zavarodva, csalódott voltam, hogy a valóságban nem így van. Napokba telt míg rájöttem, hogy mit szeretnék. Igazából tegnap világosodott meg előttem teljesen. Mikor Davidot a karodban tartottad... az az érzés egyszerűen leírhatatlan. Azt akartam, hogy a mi gyerekünket tartsd így, a miénkre mosolyogj. Iker, én anya szeretnék lenni, a te gyereked, a közös gyerekünk anyja - mondta hevesen.
Megmerevedtem, egy pillanatig levegőt is elfelejtettem venni. Szavai lassan, egyenként jutottak el az agyamig, ahol lassan összefonódtak, értelmet adva mindennek. A szemei csillogásának, gyönyörű mosolyának, a szívem őrült dobogásának, ziháló lélegzetemnek, az életemnek.
Hirtelen és hevesen öleltem át, lábai nem is érték a földet. Érzelmeim robbanásszerűen törtek ki belőlem. Fülemben csengett Sara boldog kacagása, Doce izgatott csaholása körülöttünk, miközben éreztem, ahogy az első könnycsepp végigfolyik az arcomon. Fejem Sara nyakába temettem, de nem azért, mert szégyelltem könnyeimet, hanem mert így még közelebb tudtam kerülni hozzá.
- Istenem, Sara - suttogtam. - Szeretlek! - ismételgettem folyamatosan.
Az elmúlt évek minden kétsége és türelemnek álcázott türelmetlensége elszállt, már alig emlékeztem rá. Csak ez a pillanat számított, a jelen, ahogy összefonódva, egyszerre sírva és nevetve álltunk a nappali közepén.
- Köszönöm - súgta újra Sara, mire elhúzódtam annyira, hogy a szemébe tudjak nézni.
- Nem Sara, ezt nem kell megköszönnöd. Ez magától értetődik.
Újra megcsókolt, szívem szerint szívesen belefeledkeztem volna ajkaink játékába, de ő hamarosan elhúzódott.
- Valamit majdnem elfelejtettem.
A táskájáért nyúlt és kihalászott belőle egy dobozt, majd visszalépett hozzám.
- Az orvos azt mondta, hogy soha ne hagyjam abba a felénél. Szerencséd van, tegnap vettem be az utolsót. Kidobod? - nyújtotta felém a fogamzásgátlót, én pedig széles vigyorral az arcomon vettem el tőle, összegyűrtem és egy határozott mozdulattal a kukába hajítottam.
- Régen dobtam már ki valamit ennyi örömmel - húztam újra magamhoz. - Annyira csodálatos vagy - pusziltam végig az arcát, mire halkan felkuncogott.
A nap hátralévő részében képtelen voltam elengedni. Érezni akartam, ahogy teste valamely pontja érintkezik az enyémmel, látni akartam ugyanazt az izgatott csillogást a szemében, ami az enyémben is ott volt.
Vacsora után megálltam a széke mögött, lehajoltam és hátulról átöleltem.
- Mit szólnál hozzá, ha elkezdenénk a babaváró projektünket? - susogtam a fülébe.
- Épp javasolni akartam - nevette el magát, mire tétovázás nélkül felkaptam és a szobánk felé indultam.

Másnap reggel széles mosollyal az arcomon ébredtem. Még mindig hihetetlen volt, ami tegnap történt. Idő kérdése, és gyerekünk lesz. Nem bírtam ki, muszáj volt felébresztenem Sarát.

- Hány óra van? - morogta álmosan.

- Fél nyolc.

- Aludjunk még egy kicsit - könyörgött. - Ma ráérünk.

- Na jó, kapsz még húsz percet, addig elviszem Docet sétálni.

Szerencsére a környékünk csendes volt, mentes a fotósoktól és a reggeli dugóktól. Doce kiélvezte a szabadságát, alig tudtam rávenni, hogy induljunk haza.

A ház előtt Alvaro kocsija állt, mire megszaporáztam a lépteimet.

- Iker, hagyd kint egy kicsit Docet a kertben - jött ki elénk Sara.

- Mit csinál itt Alvaro?

- Carlota jött, mindjárt megérted. Gyere! - húzott be a házba.

Arbeloa felesége a szőnyegen térdelt, előtte egy fekete, kölyök labrador feküdt.

- Szia Iker! - pattant fel, mikor meglátott. - Remélem nem baj, hogy így rátok törtem.

Legyintettem, aztán rámutattam a kutyakölyökre.

- A tietek?

- Erről lenne szó. Tegnap találtam, hazavittem, de a mi kutyánk nem jön ki vele. Eszembe jutottatok ti. Doce annyira kedves mindenkivel... Ha nem lenne nagy teher... Nem fogadnátok be?

Kérdőn néztem Sarára, de azonnal tudtam, hogy nem kellett volna. Ő már döntött, kérlelő tekintetének pedig képtelen voltam ellenállni.

- Kérlek - lépett közelebb hozzám. - Nézd, milyen aranyos. Nem lesz vele gond, majd én vigyázok rá.

- Docevel beszéld meg - tettem fel a kezem, mire nevetve ölelte át a nyakam.

- Tudtam, hogy megengeded.

- De csak mert tudod, hogyan kell kihasználni, hogy nem tudok neked ellenállni. Na, hozzuk be Docet - sóhajtottam.

Nem volt semmi baj - természetesen. A két kutya percek alatt összebarátkozott, úgyhogy lett egy új családtagunk, Uno.

Hamar a szívünkbe zártuk az új jövevényt, esetlenségével mindig sikerült feldobnia minket.

- Tudod, mi jutott eszembe? - öleltem át Sarát este, mikor kényelmesen elhelyezkedtünk a kanapén. - Ha sikerül - csúsztattam kezem a hasára -, nagycsaládosok leszünk.

- De bolond vagy! - lökött meg nevetve, aztán egy gyors puszit nyomott a számra. - Már alig várom.



Szóval... Rengeteget agyaltam azon, hogyan kéne megírni ezt a fejezetet. Sokáig nem is akartam ezt belerakni, úgy terveztem, meglepetés lesz Ikernek, hogy Sara terhes. De aztán logikusan végiggondoltam a dolgot. Felnőtt emberek ezt megbeszélik, közösen döntik el és nem csak úgy közlik, hogy 'terhes vagyok'. (Még akkor sem, ha Ikernek ez tökéletesen megfelelt volna :)) Úgyhogy megírtam ezt, remélem, hogy nem okoztam csalódást, mert nagyon fontos pontja ez a történetnek. Kicsit rövid lett ugyan, de a következő rész is fontos lesz, a hangulata pedig egészen más, nem akartam egybe rakni a kettőt.
Puszi
Csanna




62. fejezet

Sziasztok! Bocsánat a késésért, szalagtűzőt szervezünk, emellet kicsit rövid is lett, de nem akartam túl sok mindent belezsúfolni. Kettős érzéseim vannak a fejezettel kapcsolatban, vártam is meg nem is. Ezzel a résszel egy új fejezet nyílik meg a történetben, szerintem tudjátok, miről van szó. Van benne egy nagy ugrás, augusztus és december között, de nem akartam felesleges részekkel húzni az időt. A folytatást illetően annyit szeretnék még, hogy természetesen nem lesz minden rész nagyon vidám ezek után, valamint a saját véleményem is benne lesz, elrejtve, nem elrejtve, de nem fogom tudni kibírni, hogy ne írjam le, én mit gondolok az elmúlt majd' egy évről. Hihetetlen, hogy lassan egy éve történt...

Egy kérdésem is van: maradjon Lara a történetben, vagy Pilarral folytassam, ahogy a valóságban is?

És még valami, a hétvégén tuti nem lesz friss (szalagtűző), de sietni fogok.

Puszi

Csanna

2012 augusztus

Izgatottan várakoztunk a játékoskijáróban, már csak másodpercek voltak hátra, hogy megkezdődjön számunkra az új szezon. Az első meccs ráadásul egyből egy rangadó volt a Valencia ellen. Jól sikerült az előszezonunk, a frissen igazolt játékosok gyorsan beilleszkedtek, összhangban volt a csapat.

A Bernabéu közönsége hófehérben fogadott minket, a nézők legalább annyira várták már az új szezont, mint mi. Az elvárásaink ugyanazok voltak: a bajnoki címvédés mellett megszerezni a Tizediket. 

Eleinte minden úgy alakult, ahogy szerettük volna. Pipitának köszönhetően gyorsan megszereztük a vezetést és tudtunk irányítani annak ellenére is, hogy a gól után visszavettünk a tempóból. Nem volt sok dolgom, elégedetten vártam a félidőt, úgy teljesítettünk, ahogy azt elvártuk magunktól. 

Előtte azonban még hátra volt egy szabadrúgás az ellenfelünknek. Tino Costa beívelte a labdát, láttam, hogy Jonas fejelni készül, így kijöttem a kapuból, hogy el tudjam halászni előle a játékszert. Azonban nagyon rosszul számoltam ki a labda ívét, ráadásul Pepe és Xabi is érkezett felszabadítani, az ütközés elkerülhetetlen volt. Éreztem, ahogy Pepinho feje ütközik az enyémmel, éles fájdalom hasított a halántékomba, aztán teljes képszakadás...

Fájdalom. Nem éreztem mást, csak hasogató, szúró, éles fájdalmat. És szédültem. Kinyitottam a szemem, a homályos foltok egyre élesebbek lettek, lassan ki tudtam venni a fölém hajoló orvosunk, Juan Carlos aggódó arcát. 

Mi történt? Miért vagyok a földön? Az utolsó emlékem, hogy elindultam a labdáért...

- Iker? - kérdezte Juan, ezzel egy időben a szemembe világított. - Minden rendben?

Próbáltam felülni, de a szédülés csak még erősebb lett.

- Maradj még egy kicsit - nyomott vissza.

Elvégezte a rutinnak számító vizsgálatokat, aztán engedte, hogy igyak egy kicsit. Körülnézve láttam, hogy Pepe sincs jobb állapotban.

- Mi történt? - kérdeztem.

- Ütköztetek és elájultál pár másodpercre. Tudod folytatni? 

- Megoldom - bólintottam, majd lassan talpra álltam.

A szédülés lassan elmúlt, de még mindig kába voltam, a halántékom pedig szörnyen fájt. 

- Iker, oké vagy? - kérdezte Sese aggódva.

Bizonytalanul bólintottam, igazából én sem tudtam. A kijelzőre pillantottam, hogy megtudjam, mennyit kell még kibírnom, de amit láttam, megdöbbentett. 1-1-et mutatott.

- Gólt kaptam? - ráncoltam a szemöldököm, de bármennyire törtem is magam, képtelen voltam felidézni az eseményeket.

- Ja, Jonas fejelte. Ne emészd magad, mi sem voltunk a helyzet magaslatán. Még van időnk nyerni - veregetett vállon.

A percek összefolytak, nem tudtam volna megmondani, hogy mi történt a szünetig hátralévő időben. A szemem sarkából láttam, hogy Toni az alapvonalon melegít, magamon éreztem a társaim aggódó pillantását. Nem voltam jól. 

Amint meghallottam a sípszót, már indultam is az öltözőbe. Leültem a helyemre, fejem a szekrényajtónak döntve behunytam a szemem és mélyeket lélegeztem. Pepe még nálam is rosszabb állapotban volt, egyértelmű volt, hogy ő nem fogja tudni folytatni. 

Csendesen hallgattam, ahogy a Míster a folytatásról magyaráz, közben tűrtem, hogy az orvosok még egyszer megvizsgáljanak.

- Nincs agyrázkódásod, ez a fejfájás el fog múlni pár perc múlva. Nem látom akadályát a folytatásnak, de ezt te döntöd el - közölte a diagnózisát Juan.

Tudtam, hogy igaza van, már most jobban éreztem magam és még volt tíz percünk. Végignéztem a társaimon, mindannyian a döntésemre vártak.

- Rendben leszek - mondtam végül.
A dokinak igaza volt, mire elkezdődött a második félidő, egy enyhe fejfájáson kívül semmi bajom nem volt, ez pedig nem akadályozott a koncentrálásban.
Sajnos az eredményt már nem tudtuk megváltoztatni, hiába volt rengeteg helyzetünk. Döntetlennel kezdtük a bajnokságot, természetesen csalódottak voltunk, de tudtuk, hogy még nagyon soká lesz vége, a két pontos hátrányt simán le lehet dolgozni.

A meccs után gyorsan letudtam az interjúkat, siettem haza, tudtam, hogy ha Sara látta a meccset, most aggódik, annak ellenére, hogy végig tudtam játszani. Mikor megálltam a ház előtt, a lámpák égtek a földszinten. Már az előszobában várt, mikor beléptem.
- Iker! - sóhajtott fel és a nyakamba borult. - Jól vagy?
- Nincs semmi baj - próbáltam megnyugtatni, de csak még szorosabban ölelt.
- Nagyon megijesztettél - suttogta.
- Sajnálom - szorítottam ajkam homlokára, aztán rámosolyogtam. - De most már jól vagyok.
- Biztos? - fürkészett, továbbra is féltő gondoskodással a szemeiben.
Felemelte a kezét és óvatosan végigsimította arcom azon részét, ahol egy apró púp emlékeztetett az ütközésre. Elkaptam tenyerét és belepusziltam.
- Jobban vagyok, mint valaha.
Mélyen a szemembe nézett, meg akart győződni róla, hogy nem csak azért mondom, hogy megnyugtassam.
- Nem csináld ezt többé velem, nem tudom mit csináltam volna, ha valami komoly bajod van - rázta a fejét.
- Nyugi - csókoltam meg lágyan. - Tényleg teljesen rendben vagyok.
Lehunyt szemekkel fúrta arcát nyakamba, szoros ölelésében érezni lehetett a megkönnyebbülést.
- Fél óráig komolyan azon gondolkodtam, hogy nem engedlek többet meccsre - vallotta be halvány mosollyal az arcán.
- Sara, ez egy véletlen baleset volt, amit ráadásul el is tudtam volna kerülni, ha odafigyelek - próbáltam nyugtatni.
- Tudom, de eszembe jutott, hogy mi van akkor, ha...? Ha esetleg lesz még ilyen. Ha máskor nem leszel ennyire szerencsés. Megijedtem.
- Vigyázok magamra - nyomtam puszit az orrára, mire halkan felnevetett.
- Ajánlom is! Menjünk aludni, elég izgalom jutott mindkettőnknek mára - húzott a lépcső felé, én pedig képtelen voltam ellent mondani neki.

×××

2012 december

Az év vége felé közeledve egyértelműen nem álltak jól a csapat dolgai. A bajnokságban már most jelentős volt a Barcelona előnye és bár a Bajnokok Ligájában jó volt a mérlegünk, nem lehettünk elégedettek. A tavalyi, rekord döntő év után a mostani már-már szörnyű volt. Hiányzott a csapatból az a bizonyos plusz, az a valami, amit nem lehet körülírni, szavakba önteni, mégis feltétlenül szükséges.

Mourinho sípja élesen hasított a levegőbe, mire abbahagytuk a feladatunkat és körülálltuk. Lélegzetünk fehéren szállt a hideg levegőben, ahogy kissé kifulladva hallgattuk a holnapra kitalált taktikát.

- Oké, fejben már megy, most ültessük át a gyakorlatba! - kezdte el kiosztani a trikókat az edzőmeccsre. 

Néhány játékoson elgondolkozott, máskor egyértelmű volt, hogy ki melyik csapatba kerül. Toni fázósan ugrált mellettem, minket hagyott utoljára a Míster.

- Toni! - mutatott az egyik kapura. - Iker, a másikba! - nyújtotta felém a neonszínű edzőtrikót.

Elkaptam kapustársam meglepett pillantását, mikor rájött, hogy ő került a nagy eséllyel holnap kezdőként pályára lépő csapatba. A héten ez már nem először fordult elő, úgyhogy le tudtam vonni a következtetést. Hétfőn még a többiek is kérdőn néztek Mourinhora a csere miatt, ma azonban már tudomásul vették a dolgot
Valószínű volt, hogy a holnapi meccsen nem én fogok védeni. Nem voltam biztos benne, hogy mi ennek az oka, a Míster nem mondott semmit. De volt elég önkritikám, hogy tudjam, az utóbbi pár meccsen többet bizonytalankodtam a szögleteknél és szabadrúgásoknál. Mindent megtettem annak érdekében, hogy javítsak a teljesítményemen, de megértettem edzőnk döntését.
Edzés után a szálloda felé vettük az irányt, holnap reggel utazunk Malagaba.
- Hallod, Iker - csukta be Sese közös szobánk ajtaját. - Mi lesz holnap?
- Remélem nyerünk, szükségünk van minden pontra.
- Nem így értettem. Veled mi lesz?
- Ja - vontam vállat, de nem válaszoltam.
Nem tudtam, mit mondhatnék, de Sergio nem hagyta ennyiben a dolgot.
- Tényleg Toni fog kezdeni, vagy mi van?
- Valószínű - bólintottam végül, megadva magam a kíváncsiságának.
- De miért?
- Figyelj, Toni nagyon jó kapus és csak tisztelni lehet azért, amit tesz. Elmehetne rengeteg klubba játszani, de ő inkább itt marad és az év végén játszik pár meccset. Felnézek rá emiatt.
- Persze, hogy jó, nem ezzel van a bajom. De miért rak ki téged?
- Sok gólt kapok mostanában - motyogtam.
- De nem tehetsz te az összesről! A legtöbben mi is benne voltunk, a védelmet mégsem változtatja meg.
Elmosolyodtam felháborodásán, jólesett, hogy engem véd, de azzal nem jutok előre, ha elkezdek lázongani.
- Sese, holnap Toni véd. Aztán jön egy szünet, utána pedig mindent meg fogok tenni, hogy újra engem válasszon. Te is tudod, hogy van ez. Te is ugyanúgy versenyzel a kezdőbe kerülésért, ahogy én. A maximumot fogom hozni edzéseken, hogy meg tudjam győzni a Místert, hogy nem romlott a teljesítményem.
- Ezt akartam hallani. Jössz kajálni? - pattant fel vigyorogva, mire elnevettem magam. Tipikus Sese.

Fázósan húztam össze magamon a kabátot, miközben leültem Calleti és Alvarito mellé a kispadra. A többiek is lassan szállingóztak kifelé, a második félidő kezdete gyorsan közeledett. Eddig gól nélküli döntetlen volt az állás, ami nem kedvezett nekünk. Ráadásul a játékunk is hagyott némi kivetnivalót maga után annak ellenére, hogy több helyzetünk volt, mint a Malaganak.
A második félidőt azonban szívesebben elfelejtettem volna. Legszívesebben felrohantam volna a pályára, hogy tizenkettedik emberként segítsek a srácoknak, de ezt sajnos nem tehettem meg. Hiába szurkoltam, kiabáltam végig a meccset, nem tehettem semmi konkrétat és ez kikészített. Bármit megtettem volna. hogy egy kicsit átvállaljak a fájdalomból. Mert ez most az volt. A Malaga jobb volt nálunk, a csapatunk pedig csak keresgélte önmagát.
- A bal alsóba fogja lőni! - sziszegtem, mikor Santa Cruz került szembe Tonival.
Természetesen a csatár is észrevette a túlságosan szabadon hagyott pontot és már két góllal vezettek.
Nem sokat javított a kedélyállapotomon, hogy sikerült még egy gólt szereznünk, az eredmény így is 3-2 lett. Egy pillanatra kétségbeesetten dőltem hátra, a kabátot a fejemre húztam. Jó lett volna, ha kiderül, hogy ez az egész csak egy rossz álom és még el sem kezdődött a meccs, de ez hiábavaló remény volt.
Az öltözőben mindenhol csalódott és szomorú arcokat láttam, letaglózott minket az eredmény. Csak abban reménykedtünk, hogy a karácsonyi szünet alatt össze tudjuk szedni magunkat egy kicsit és frissebben kezdünk neki a szezon második felének.

Hajnalban szállt le a gépünk Barajasban, alig vártuk már, hogy hazaérjünk és kialudjuk magunkból a nem túl pozitív érzéseinket. Halkan morogtunk valamit köszönés képpen, aztán bepattantunk az autóinkba és a lehető legrövidebb úton indultunk haza.
Csendesen léptem be a házba, óvatosságom azonban felesleges volt. Doce hevesen üdvözölt, Sara pedig lesietett a lépcsőn. Minden érzelem az arcára volt írva.
- Mielőtt bármit mondasz... - kezdtem, de félbeszakított.
- Kérlek, hadd pofozzam fel Mourinhot - mondta dühösen, elérve, hogy morcos hangulatom ellenére elmosolyodjak.
- Abból semmi jó nem sülne ki.
- De miért gondolta, hogy attól jobb lesz a csapat, ha téged leültet? Zseniális ötlet, ennyi erővel indulhatott volna 1-0-ról a meccs, akkor öngólt lőtt ezzel az ötlettel - füstölgött.
- Sara - próbáltam csitítani. - Nem Toni a hibás a vereségért.
- De ha te vagy a kapuba, nem kaptatok volna hármat.
- Elfogult vagy - borzoltam össze a haját.
Öt perce se voltam itthon, de már sikerült javítani a kedvemen. Tisztában voltam azzal, hogy teljesen szubjektív az irányomban és mindig az én pártomat védi, de dacos ellenállása az edző döntésével szemben szórakoztatott.
- Te vagy a csapatkapitány, a többieknek szükségük van rád! Miért pont téged vett ki? Volt néhány játékos a pályán, akiket le kellett volna cserélni, de a te helyed alap a kezdőben.
- Azt tette, ami szerinte a legjobb a csapatnak.
- Hát akkor elég fura véleménye van a dolgokról. Ha legközelebb nem te védesz...
- Ez most fenyegetés? - mosolyodtam el.
- Nem veszel komolyan - fintorította el arcát sértődötten, mire nevetve húztam magamhoz.
- Sara, mindent megteszek, hogy engem válasszon legközelebb, de nem vonom kétségbe a döntését. Nem volt ma jó a csapat és nagyon valószínű, hogy akkor se nyertük volna, ha engem küld a pályára. Tudod, hogy nagyon sokat jelent nekem, hogy ennyire mellettem állsz és máris sikerült felvidítanod. De tiszteletben kell tartanom az ő véleményét is, attól nem lesz jobb, ha összeveszek vele és a fél csapattal.
- Utálom, hogy ilyen igazságtalan veled szemben - suttogta.
- Én pedig nagyon szeretlek, amiért ennyire kiállsz mellettem - mondtam őszintén.
- Ez természetes.
- Nem, nem az - csókoltam meg. - Hidd el, ez most nagyon sokat segít nekem.
- Én is szeretlek. És ha a következő meccsen nem te játszol, esküszöm, hogy...
- Átadjam neki? - kérdeztem, komolyságot színlelve.
- Természetesen - válaszolta ugyanolyan arckifejezéssel.
Egyszerre pukkant ki belőlünk a nevetés és ha már elkezdtük, alig tudtuk abbahagyni, Elképesztően hálás voltam neki, amiért akaratlanul is elterelte a figyelmemet mindenféle baljós gondolatról és biztosított arról, hogy bármikor kész megvédeni, bárkivel szemben. Csak is neki köszönhettem, hogy a vereség és a kispad ellenére is sikerült viszonylag nyugodt érzésekkel elaludnom.

61. fejezet

Sziasztok! Meghoztam a frisst, nem gondoltam volna, hogy még ma sikerül, de elkapott az ihlet :) Eredetileg nem ezt a témát akartam a középpontba rakni, de nem bírtam ki, ha közvetve is, de muszáj volt megemlítenem, mert már alig várom, hogy ténylegesen írhassak róla. Oké, ez így zavaros, úgyhogy csak jó olvasást!

Csanna

2012 július

Leraktam a hazafelé vett vacsorát az asztalra, aztán Sara keresésére indultam. A kertben találtam meg, az egyik napozóágyon feküdt a medence partján. Halkan a vízhez léptem, belemerítettem a kezemet, majd pár cseppet meztelen hasára ejtettem. Ijedten pattantak ki szemei, nem tudtam nem nevetni rémült arckifejezésén. Mikor rájött, hogy csak én vagyok az, csúnya pillantással jutalmazott.

- Nem volt vicces.

- Dehogynem! - vágtam rá, miközben leültem mellé. - Mit szólnál, ha máshol élveznénk kicsit a napsütést? Mondjuk a Bahamákon...

Döbbenten meredt rám egy pillanatig, a következő másodpercben ajkait az enyémre szorította.

- Gyorsan megbocsátottál - kuncogtam.

- Komolyan mondtad? A Bahamák? - kérdezte, mire bólintottam.

- Az eredeti szállást le kellett mondanom, mert a nászutas villát nem adták volna ki nekünk, de a képeket elnézve a szálloda is gyönyörű.

- Miről beszélsz? - tátotta el a száját. - Én miért nem tudtam erről semmit?

- Meglepetésnek szántam volna, de megváltozott a terv - kezdtem magyarázni, de félbeszakított.

- Imádlak - ölelte át a nyakam és szorosan hozzám bújt.

- Gyere, hoztam vacsorát - húztam fel mosolyogva.

- Elviszel a Bahamákra és még vacsorát is hozol... Azt hiszem, megütöttem veled a főnyereményt - nézett fel rám boldogan.

- És még nem is tudod, mit tervezek estére - mondtam titokzatosan, mire felcsillantak a szemei és megszaporázta lépteit.

Teljesen bepörgött, vacsora közben folyamatosan hadart, tervezte a nyaralást. Mikor látta, hogy végeztem, türelmetlenül pakolta el a tányérokat, nem tudtam megállni nevetés nélkül.

- Hova sietsz ennyire? - öleltem át hátulról.

- Kíváncsi vagyok a terveidre - döntötte fejét a mellkasomnak és felnézett rám.

- Ja, igen. Sajnos elfelejtettem, mit akartam. De biztos lesz valami jó film a TV-ben...

Megmerevedett a karjaimban, de mosolyogva magam felé fordítottam és forró csókkal adtam, tudtára, hogy csak hülyéskedek.

- Olyan gonosz vagy! - motyogta.

- Ühüm... - jártam be ajkammal válla vonalát, mire sóhajtva túrt a hajamba. - Mit szólnál egy közös fürdéshez? - kérdeztem két csók között.

- Támogatom - sóhajtott fel, mikor ajkammal megérintettem a füle mögötti apró területet.

Szorosan fogtuk egymás kezét, miközben felsiettünk a fürdőbe. Ekkor újra átöleltem, lágy csókokkal kényeztettem, miközben lehúztam lenge ruhája cipzárját. Kioldottan fürdőruhája pántjait, szemeimmel követtem az anyagot, ahogy földet ér. Mikor újra belenéztem szemeibe, azok már a szenvedélytől izzottak. Egészen elvette az eszemet ez a gyönyörű, mély, egyedülálló zöld tekintet.
Ujjaival egyszerre lágyan és fürgén szabadított meg a ruháimtól, aztán a hajamba túrva húzott magához, hogy összeilleszthesse ajkainkat. Megemeltem és beléptem vele a zuhanykabinba, majd megnyitottam a vizet. A gőz forró páraként szállt fel, körbeölelte összefonódott testünket.
Tusfürdőjének illata orromba kúszott, miközben lágyan kényeztettem teste minden porcikáját. Jóleső sóhajjal fúrta arcát a nyakamba, aztán elrugaszkodott és lábait a csípőm köré fonta. Kezeim azonnal kerek fenekére vándoroltak, de még nem adtam meg neki, amit szeretett volna. Ajkaimmal bejártam minden elérhető területet, teste puhán olvadt az enyémbe.
- Nem kínozz tovább! - rebegte.
Összeillesztettem testünket, mire ajkait egy apró sikoly hagyta el. Lassan mozogtunk együtt, nem üldöztük a beteljesülést, hagytuk, hogy ránk találjon. Tekintetemmel követtem egy vízcseppet, amely legördült a kulcscsontján, majd mellei között áthaladva végül elérte a pontot, ahol egyesültünk.
Halk sóhajaink és hangos nyögéseink visszaverődtek a kabin faláról, még szorosabban öleltem magamhoz, teste minden részét érezni akartam, ahogy az enyémhez simul. Arcát a nyakamba fúrta, karjaival a lehetetlennél is közelebb húzott, miközben éreztem, hogy már közel jár. Testén remegés futott végig, szinte egyszerre értük el a csúcsot, ajkam az övére szorítottam, hogy elfojtsam rekedt nyögésemet.
Hosszú másodpercekkel később zihálva váltunk el egymástól, óvatosan letettem a földre, de nem engedtem el. Újra kinyitottam a csapot, hogy lemossam magunkról az izzadságot. Sokáig álltunk még a zuhany alatt, immáron a szenvedély helyett a szerelem dominált.
- Máskor is lehet ilyen ötleted - nyomott egy utolsó csókot a számra, mielőtt kiszállt volna mellőlem.
Mosolyogva figyeltem, ahogy törülköző mögé rejti tökéletes testét, aztán elzártam a vizet és én is kiléptem.
- Lesz még - kacsintottam rá.
Nevetve várta meg, míg elkészülök, aztán együtt léptünk be a hálószobába. Gyorsan elhelyezkedett a karjaimban, én pedig leoltottam a lámpát. Pár perc telt csak el, mikor lassan nyílni kezdett a nagy sietségben csak félig becsukott ajtó. Összeráncolt szemöldökkel emeltem fel a fejem, a következő pillanatban egy sötét árny jelent meg az ágy mellet és felugrott hozzánk.
- Doce, ki ne találd! - csattantam fel, de elkéstem.
Már összegömbölyödve feküdt a takarón, Sara pedig hangosan nevetett rajta.
- Hát mi van, Gyönyörűm? Féltékeny vagy Ikerre? - duruzsolta neki, miközben kezei közé fogta busa fejét.
Doce mintha csak értette volna, hanyatt vágta magát és a hasát vakartatta.
- Ez kész - dőltem hátra a fejemet fogva. - A kutyám elcsábítja a menyasszonyomat.
Sara mosolyogva fordult felém és könyörgő pillantásának szinte lehetetlen volt ellenállni.
- Sara, ha most itt marad, soha többet nem fogjuk tudni leküldeni - ráztam a fejem. - És különben is, vannak ötleteim, hogy használjuk az ágyat és Doce nem szerepel köztük.
- Te meg az ötleteid - adta meg magát.
- Gyere Nagyfiú, neked kint van a helyed - másztam ki és kiléptem a folyosóra.
Egy kis nógatás árán, de sikerült kiterelni, aztán gondosan kilincsre csuktam az ajtót. Sara szemei csillogtak a sötétben, miközben visszafeküdtem.
- Még hogy velünk alszik... - morogtam miközben finoman rágördültem és egy hosszúra nyúlt jó éjt csókot adtam neki. - Még ha osztoznom is kell vele, az ágy az én területem.
- Iker - nevetett fel. - Hidd el, te vagy az első. Doce... Nem mondom, hogy a gyerekem, inkább a társam, főleg mikor nem vagy itthon. Nyugodtabb vagyok, hogy mellettem van. De a fontossági sorrend egyértelmű.
- Tudom, tudom - fordultam át a hátamra, ő pedig azonnal kihasználta a lehetőséget és a mellkasomra feküdt.
Csendesen feküdtünk egy ideig, a kérdés már ott volt a nyelvem hegyén, mégsem mondtam ki. Felsóhajtott és fentebb csúszott, hogy a szemembe tudjon nézni.
- Tudom, hogy mit akarsz kérdezni. De nem beszélhetnénk meg máskor? Nem akarok most veszekedni... Ahhoz túl boldog vagyok.
Bólintottam, de ezzel a mondatával akaratlanul is megadta a választ. Ha veszekedés lenne belőle, akkor még mindig ugyanaz az álláspontja.
Ennek ellenére nem törtem össze, mosolyogva húztam magunkra a takarót. Igaza volt, ez a nap túl tökéletes volt ahhoz, hogy elrontsuk egy nézeteltéréssel.

×××

- Iker - torpant meg Sara, mikor az egyik alkalmazott a szálloda helyett a különálló házak felé vezetett minket. - Hova megyünk?
- Nézd! - mutattam a kanyarban feltűnő épületre.
- De... Nem úgy volt, hogy ezt nem adják ki?
- A hotelben már minden lakosztály foglalt volt, ezért felajánlották a házak egyikét. Ez nem a nászutas villa, az kicsit odébb van.
- De miért nem mondtad?
- Meglepetésnek szántam - nyomtam egy puszit a hajába. - Gyere! - fogtam meg a kezét és a szállásunk felé húztam.
A fiatal srác már a bejáratnál várt, kinyitotta az ajtót és előre engedett minket. Belépve gyönyörű látvány tárult a szemünk elé. A ház hatalmas volt, tágas és világos. A falak, a berendezések fából készültek, egyszerre sugározva egyszerűséget és luxust. A hatalmas, faltól-falig érő ablakokon besütött az épp felkelő nap, vöröses ragyogásba vonva mindent.
A kísérőnk látva, hogy nincs már rá szükségünk távozott, mi pedig elindultunk, hogy jobban körülnézzünk. Minden helyiségben hatalmas tér és kifinomultság fogadott minket. A hálószobánkon keresztül kiléptünk a teraszra, ahol már megterített asztal várt minket a reggelivel.
- Gyönyörű - suttogta Sara, szemét a saját, feszített víztükrű medencénkre szegezve, amitől csupán pár méterre már maga az óceán hullámzott. - Egy órája vagyok a szigeten és már beleszerettem.
Mosolyogva öleltem át hátulról, csendesen merültünk el a látványban. Az idilli pillanatot hasam korgása szakította meg.
- Nem is te lennél - fordult szembe velem Sara nevetve.
- Kihasználom a szünetet. Amiről a Míster nem tud, az nem fáj neki - ültem le az asztalhoz és nekiláttam a reggelinek.
Mosolyogva puszit nyomott a halántékomra aztán visszament a házba és elkezdte kipakolni a cuccainkat. Mire én végeztem, ő is kész lett. Nem tudom, hogy csinálja, de ha pakolásról, ruhákról vagy vásárlásról van szó, bármikor fel tud pörögni, még egy több óra hosszás repülőút után is.
- És most? Mit csináljunk? - kérdezte, mikor beléptem az ajtón.
- Sara - nyomtam el egy ásítást. - Ha nem alszok legalább fél órát, nem élem túl a mai napot - mondtam egy bocsánatkérő mosoly kíséretében.
- Fél óra - emelte fel az ujját szigorúan, de szemében pajkos fény csillant.
Fáradtan dőltem be a puha párnák közé, egy szempillantás alatt elaludtam.

Fogalmam sem volt, mennyi az idő, mikor kinyitottam a szemeimet. Hunyorogva fordultam át a másik oldalamra, Sara után kezdtem kutatni. Az üvegajtón keresztül láttam, hogy a medencében van, állát a karjaira támasztva figyelte az óceánt. Átöltöztem, aztán halkan elhúztam az üvegajtót, sikerült észrevétlenül mögé lépnem. Egy puszit nyomtam meztelen lapockájára, mire mosolyogva dőlt neki a mellkasomnak.
- Olyan vagy, mint egy kisbaba: eszel és alszol - fordította hátra a fejét.
Kuncogva öletem át a derekát, tenyerem hasára simítottam, ő pedig fejét a vállamra hajtotta.
- Most már később van? - kérdeztem végül.
Nem válaszolt, de éreztem, hogy most nem ütközök ellenállásba.
- Tudom, hogy mit fogsz mondani - mondtam halkan. - Már múltkor is tudtam. Nem azért kérdezem meg mindig, mert siettetni akarlak, hanem mert tudni szeretném, hogy éppen akkor mit gondolsz róla.
- Utálom, mikor látom látom az arcodon a szomorúságot. Bármit megtennék, hogy örömet okozzak neked, de képtelen vagyok rá. Nem tudom azt mondani, hogy készen állok az anyaságra.
- Sara... - kezdtem el tiltakozni. - Én nem várom el ezt tőled. Csak szeretném megérteni, hogy mi okozza ezt a gátat benned, szeretnék segíteni...
Nem hagyta, hogy befejezze a mondatot, félbeszakított.
- Szeretnél apa lenni.
- Igen, szeretnék. Nem lenne nálam boldogabb ember a földön. De ezt veled szeretném megosztani, azt akarom, hogy te legyél a gyerekem anyja. És várok rád, Sara, addig, ameddig szükséges. De látom, hogy van még valami, valami, amiről nem tudok.
- Túlságosan szeretlek - suttogta alig hallhatóan.
A szemöldököm a homlokom közepéig szaladt, fogalmam sem volt, miről beszél.
- Iker, neked fogalmad sincs arról, hogy mennyit jelentesz nekem. Én... én nem akartam szerelmes lenni. Elegem volt a pasikból, főleg a focistákból. Dolgozni akartam, visszamenni az egyetemre, karriert csinálni. A tökéletes tervembe nem illett bele egy szerelem. Aztán jöttél te, mint egy forgószél, teljesen felkavartad az én nyugodt életemet és mire feleszméltem, már te lettél a legfontosabb számomra. De egyáltalán nem bánom, az a bizonyos novemberi nap életem legboldogabb pillanatai közé tartozik. És minden alkalommal, mikor belenézek a szemedbe tudom, hogy mekkora mázlista vagyok, hogy te is ezt érzed. Végre találtam valakit, aki nem akar megváltoztatni, elfogad minden hibámmal együtt és önmagamért szeret. És pont ezért félek. Mi van, ha nem leszek jó anya? Ha csalódást okozok neked? Ha...
Hevesen szorítottam ajkam az övére, addig csókoltam, míg volt levegőm.
- Ezt a butaságot azonnal verd ki a fejedből! - fogtam arcát két kezem közé. - Sara, hogy jut ilyen az eszedbe? Hiszen David imád téged, annyira jól bánsz vele. És pont azért amit mondtál, amiért elfogadjuk egymást mindennel együtt, azért lesz tökéletes minden, mikor eljön az idő.
- De...
- Nincs de! - nyomtam puszit a homlokára. - Feleslegesen aggódsz.
Szembefordult velem, szemeit lehunyva ölelt át. Arcom nedves tincsei közé fúrtam és szorosan húztam az ölembe.
- Miért nem mondtad ezt hamarabb?
- Nem kérdezted - mosolyodott el halványan, mire nevetve ráztam meg a fejem.
- Annyira bolond tudsz lenni néha! Még hogy csalódást fogsz okozni... Csak tudnám, mi jár a fejedben, mikor ezeket kitalálod - simítottam végig az arcán. - Van még más kétséged? - kérdeztem félig komolyan, félig viccesen.
Ezúttal sokkal szélesebb mosollyal az arcán rázta meg a fejét, majd egy hosszú csókra hajolt felém.
- Tudod, mit szeretek még nagyon benned? - húzódott el hirtelen. - Mindig helyre tudod rakni az agyam, ha hülye gondolataim vannak.
- Valakinek muszáj észnél lenni kettőnk közül...
- Azért ne túlozzunk - forgatta meg játékosan a szemeit, mielőtt kimászott volna a medencéből. - Hogy is van ez? Ettél, aludtál, akkor most megint enni fogsz?
- Vagy lemehetnénk a partra is - szóltam közbe mosolyogva, figyelmen kívül hagyva piszkálódását.

Villámgyorsan elszaladt a két hét, már az utolsó napunkat töltöttük a szigeten. Mindenféle kétség nélkül mondhatom, hogy minden napját élveztem. Sikerült elfelejtenünk a mindennapok stresszeit, annyi időt tudtunk egymással tölteni, amennyit egész évben kellene és a média is viszonylag békén hagyott minket.
Mosolyogva figyeltem Sarát, nagyon úgy tűnt, elaludt a tűző napon. Kezembe vettem a naptejet és lassan bekentem testének minden pontját.
- Hmm... köszönöm - nyitotta ki szemeit hunyorogva, majd ujjait a hajamba fűzve lehúzott magához.
- Máskor is, Cigánylány - mosolyogtam rá.
Az utóbbi pár napban rászoktam, hogy így hívom. Amúgy is kissé kreol árnyalatú bőre hihetetlen barna lett, ő pedig tudta, hogy hangsúlyozza ki.
- Csak féltékeny vagy - nevetett ki, aztán karját az enyém mellé rakta, hogy felhívja figyelmem a kettőnk közti színkülönbségre. - Mondanám, hogy te meg Hófehérke vagy, de...
Szavai halk sikolyba fulladtak, mikor felkaptam, tiltakozása nem gátolt meg abban, hogy mindenféle mártózás nélkül, finoman bedobjam a vízbe. Levegőért kapkodva bukkant fel pár másodperc múlva, képtelen voltam visszafojtani nevetésem arckifejezése láttán.
- Ezt még visszakapod! - fenyegetett játékosan.
Széles vigyorral csatlakoztam hozzá, mire azonnal átölelt és hagyta, hogy én tartsam a vízben.
- És hogy tervezed megbosszulni? - nyomtam egy puszit az arcára, még mindig mosolyogva.
- Szenvedni fogsz - susogta, de szemei szavai ellenére boldogan csillogtak. - Nem akarok hazamenni - váltott témát.
- Pedig nem szívesen hagynálak itt. Majd ráérsz szomorkodni, ha én már az edzőtáborban leszek - húztam közelebb magamhoz.
- Nagyon magabiztos vagy - mondta, mire megszüntettem a köztünk lévő távolságot.
Csókunk minden más gondolatot kiűzött a fejemből, telt ajkai jóleső mámort ígértek. Mikor elszakadtunk egymástól, elégedetten láttam, hogy az ő is ugyanazokkal az érzésekkel küzd, mint én.
- Mennünk kell - sóhajtottam és összefűzve ujjainkat sétáltam ki a vízből.
Sara átölelte a derekamat és felmosolygott rám.
- Azt hiszem, ez volt a kedvenc nyaralásom. Mondjuk, tavaly is ezt mondtam meg azelőtt is. Úgyhogy... Hova megyünk jövőre?