2013. szeptember 27., péntek

60. fejezet

Sziasztok! Meghoztam az új részt, az EB döntővel. Remélem tetszeni fog és sikerült visszaadnom a hangulatát. Még egy fontos dolog, aztán hagylak titeket olvasni. A frissek egészen biztosan csak péntek-szombat-vasárnap fognak felkerülni, hétköznap csupán pár sorra van idő. Megpróbálok minden héten új részt hozni, ha mégsem tudok, írok a chatbe. És most jó olvasást, remélem tetszeni fog :)
Puszi
Csanna




2012 július
Az elmúlt négy nap a felkészülésről szólt, testben és lélekben egyaránt. A motivációnkkal nem volt baj, nagyon szerettünk volna nyerni. Örültünk, hogy Olaszországot kaptuk ellenfelünknek, a csoportkör meccséből sok tapasztalatot gyűjtöttünk össze, tudtuk, hogy nagyjából mire kell számítanunk.
SMS-t jelzett a telefonom, Sara írt, hogy leszállt a gépe. Betartottam, amit mondtam, nem hívtam - bár néha szinte lehetetlen volt ellenállni. Valószínűleg tudta, hogy szükségem van arra, hogy tudjam, minden rendben van vele, minden nap üzent. Tudtam, hogy esélyem sem lesz elkapni még a meccs előtt, minden percünk be volt táblázva. Most hogy tudtam, újra itt van, még égetőbb volt a vágy, hogy lássam. Át akartam ölelni, megkérdezni, hogy van, elmondani neki, hogy bármikor segítek. De erre csak a döntő után lesz lehetőség. A melegítés során csak egyszer találkozott a tekintetünk, kérdő pillantásomra megnyugtató mosollyal válaszolt. Egyelőre be kellett érnem ennyivel.
Az öltözőben egyre kézelfoghatóbbá vált a feszültség, már csak percek voltak hátra a kezdésig. Volt, aki még most is zenét hallgatott, más némán meredt maga elé, néhányan pedig az utolsó alkalmat is kihasználták a melegítésre. Ez volta legidegtépőbb, a holtidő, mikor annyit kellett tennünk, hogy várunk.
- Menjünk már! - pattant fel Sese. - Nem bírok tovább itt ülni.
Egyetértően álltunk fel, a kijárónál vártuk meg, míg megérkeznek a bírók és az olaszok.
- Ügyesen - kaptam meg Sergiotól a szokásos puszit, aztán elfoglaltam helyen a sor elején és kiléptem a pályára.
A lelátók szinte felrobbantak, mindkét szurkolótábor egyszerre kezdte el éltetni a saját csapatát. Felsorakoztunk a himnuszokhoz, átöleltük egymást. Mindig feszült pillanatok voltak a kezdés előtti utolsó percek, de most, hogy ekkora volt a tét, az izgalom megsokszorozódott.
Mindenki elfoglalta a helyét, a bíró a sípjába fújt. Elkezdődött. Abban a pillanatban elszállt minden idegességem, csak a játékra koncentráltam. A közönség hangjai is megváltoztak. Mi kezdtük a meccset, így a szurkolóink rögtön az első labdaérintést tapssal jutalmazták, míg az azzuri drukkerek fütyülni kezdtek.
Egyértelműen miénk volt a meccs első pár perce. Ahogy kezdtünk belemelegedni, úgy váltunk egyre magabiztosabbá, egyre közelebb és közelebb kerültünk az olasz kapuhoz, de még nagyon az elején jártunk.
Figyeltem, ahogy Andrés szépen kiugratta Cesc-t, aki könnyedén futotta le védőjét.
- Add be középre! - kiabáltam, hiába tudtam, hogy a zajban nem hallja a hangomat.
Azt tette, amit mondtam, beívelte a labdát, pontosan az érkező David fejére, aki nem tévesztette el a célt és a kapuba fejelt.
Boldogan öklöztem a levegőbe, hiszen alig egy negyed óra elteltével sikerült minimális előnyre szert tennünk. Természetesen messze volt még a vége, de mosolyogva néztem, ahogy a többiek az apró csatárt éltetik.
A vezető gól kissé megváltoztatta a játék képét, az ellenfelünk minél hamarabb szerette volna ledolgozni a hátrányát, szöglet után szöglet következett, folyamatos nyomást gyakoroltak a kapunkra. Aztán lassan kezdtek tisztázódni az erőviszonyok, mindkét csapat lenyugodott és higgadtan próbáltunk játszani. Az első félidő közepén jártunk, mikor az olaszok egyik játékosa, Chiellini megsérült, nem tudta folytatni a játékot. Nem tervezett csere volt ez náluk, de túl kellett lépni rajta, ugyanúgy hajtani, mint addig.
Jó meccs volt, tudtuk játszani azt, amit szerettünk, ezúttal nem érhetett minket az a vád, hogy unalmasak vagyunk. Nem nagyon beszéltünk erről az öltözőben, de a tény, hogy a világ kritizálja a tici-tacát, csak plusz motivációt jelentett. Mindenkinek be akartuk bizonyítani, hogy ez a játékstílus igenis élvezetes és hatékony.
Egy hátraadott labdát íveltem előre, ami rövidesen Xavihoz került. Láttam, ahogy Jordi elindul, elképesztő sebességgel, az olaszok védők képtelenek voltak lekövetni ezt a sebességváltást. Xavi is észlelte, tökéletes passzát követően Jordi ellőtte Gigi mellett a labdát és a különbség már két gól volt. A lelátó valósággal felrobbant, a közönség és mi is talán ekkor kezdtük el igazán hinni, hogy ez meglehet. Egy gól még behozható, elég egy apró figyelmetlenség, de kettőt lőni egy olyan védelem ellen, amely Sesét, Gerardot, Álvarot vagy az éppen ünneplő Jordit tudhatja a soraiban, már nehezebb feladat.
Minden piros mezes széles vigyorral vonult be az öltözőbe, míg az olaszok döbbenten és szomorúan hagyták el a pályát. Senki nem számított rá, hogy már egy félidőt követően viszonylag nagy előnyben lesz az egyik csapat.
- Erről beszéltem, emberek! Hinni kell és minden lehetséges! Most úgy játszotok, ahogy azt elvárom tőletek - dicsért minket a Mester.
A második félidőre is elszántan vonultunk ki, tudtuk hogy az eredménytől függetlenül nem bízhatjuk el magunkat még hátra van legalább negyvenöt perc, még sok minden történhet. Ráadásul a másik oldalon csere történt, Di Natale futott ki az öltözőből. Szerintem mindannyiunk fejében végigfutott az általa szerzett gól a csoportkör meccsén, tudtuk, hogy erősödött a csapat a pályára lépésével. Rögtön egy helyzettel indított, de fejese ha kicsivel is, elkerülte a kaput.
Ez a játékrész is ugyanolyan lendületesen kezdődött, mint ahogy a másik befejeződött. Egyaránt volt lehetőségünk nekünk és az olaszoknak is, Di Natale érkezése egyértelműen színt vitt a játékukba.
Aztán a félidő fele előtt valamivel megtörtént az, amire senki nem számított. Motta lesérült, nem tudta folytatni a döntőt. Mivel pár perccel ezelőtt megtörtént a harmadik csere is a másik oldalon, az olaszok tizen maradtak a pályán. Mi is döbbentek voltunk, de az ellenfél játékosainak arcán eluralkodott a kétségbeesés. Még hátra van jó néhány perc és egyel kevesebben vannak. Ezek után az azzurik inkább a védekezésre koncentráltak, mi pedig kicsit visszavettünk a tempóból.
Voltak még helyzeteink, de az állás csak az utolsó tíz percben változott. Xavi ügyesen lefülelt egy átadást, a frissen pályára lépő Nando pedig köszönte szépen a labdát és ügyesen lőtt Buffon mellett a hálóba. A szőke csatár a rá annyira jellemző mozdulattal ugrott a levegőbe, így ünnepelte az újabb találatot.
Innentől kezdve egy új célért is küzdött a  csapat. Ha Nando lő még egy gólt, ő lesz a torna gólkirálya. Annyi kritikát kapott az utóbbi időben, annyi mindenen kellett keresztülmennie, ennyit minimum megérdemelt. Úgyhogy a srácok minden lehetőséget megragadtak, hogy helyzetbe tudjuk hozni a Kölyköt. Két perc volt még hátra hivatalosan, mikor végül sikerült egy tökéletes labdát adni neki. Arra azonban senki nem számított, hogy Fernando inkább lepasszolja a labdát a még nagyobb helyzetben lévő Juanitonak. 4-0. Soha ilyen különbségű döntő nem volt még. A közönség már állva ünnepelt, mindenki a végét várta, de még hátra volt a hosszabbítás.
Láttam, ahogy az olaszok teljesen összetörtek, már csak arra vártak, hogy vége legyen. Átérezni nem tudtam a fájdalmukat, de sajnáltam őket.
- Hé! - kiáltottam oda az oldalbírónak hirtelen. - Hé! Tiszteljük meg az ellenfelet! Tiszteljük meg Olaszországot! Már 4-0!
Mire kimondtam, a bíró lefújta a meccset. Megnyertük. Egyetlen mozdulattal levettem a kesztyűmet és rohantam ünnepelni a többiekhez.
- San Ikeeer! - ölelt át Xavi nevetve, aztán együtt csatlakoztunk a társainkhoz. A Campeones ismerős ritmusára ugráltunk, önfeledten nevetve. Hihetetlen volt, hogy meg tudtuk csinálni, megvédtük a címünket, ráadásul a "triplázás" is sikerült: EB, VB, EB. És akkor még ott volt a számtalan másik rekord, amelyet egyénileg és csapatszinten is megdöntöttünk, de ezek mind eltörpültek a tény mellett, hogy újra felülhettünk Európa trónjára.
A csapat legtöbb tagjának a családja a helyszínen tekintette meg a mérkőzést, úgyhogy a pályát lassan ellepték a gyerekek és barátnők. Láttam, ahogy Albát kézről-kére adják, míg végül eljutott az apjáig, Nora és Leo boldogan játszottak a labdával, miközben Olalla Nandonak gratulált, Daniela Sesét ölelte át.... Mindenki a családjával ünnepelt, úgyhogy én is Sara keresésére indultam. A pálya szélén állt, éppen a Mesterrel készített interjút. Türelmetlenül vártam, hogy végezzenek, nagyon szerettem volna már a közelemben tudni. Végül del Bosque válaszolt az utolsó kérdésre is, mire határozott léptekkel indultam meg felé. Mikor észrevett, széles mosoly ömlött szét az arcán, kitárta a karjait, mire szorosan átöleltem és magamhoz vontam. Éreztem, ahogy ajkai az arcomat érintik, egyszer, kétszer, sokszor, miközben összetéveszthetetlen illata az orromba kúszott.
- Nagyon-nagyon büszke vagyok rád - suttogta, hogy csak én halljam.
Szavai hallatán szívverésem megsokszorozódott, a szemeiben csillogó érzésektől gyomrom a felére zsugorodott. Két kezem közé fogtam az arcát, csak úgy faltam minden apró vonását.
- Hogy vagy? - kérdeztem kissé elkomolyodva.
- Jobban - húzódott közelebb hozzám. - Sokkal jobban.
Egy hosszú puszit nyomtam homlokára, aztán ideiglenesen elbúcsúztam tőle, következett a díjátadás. Vegyes érzelmekkel figyeltem, ahogy az olaszok átveszik az ezüst érmet, lehorgasztott vállakkal várták, hogy sor kerüljön rájuk, aztán abban a pillanatban, mikor elhagyták az emelvényt, csalódott, dühös mozdulattal már meg is szabadultak tőle. Csüggedten, a fűben ülve figyelték, ahogy mi vonulunk fel a lépcsőkön. Egészen más volt a hangulatunk - természetesen. A többiek egymás nyakába ugrálva várták, hogy én is sorra kerüljek és átvehessük a serleget. Kezet fogtam a spanyol herceggel, Platinivel és még sok más fontos személlyel, aztán felléptem a dobogóra és átvettem a nemzeti szalagokkal díszített kupát. Megcsókoltam és a magasba emeltem, újra megtapasztalva azt a bizonyos érzést, amely egyszerre volt hihetetlen, fantasztikus és megható. Záporoztak ránk az ezüst színű konfettik, a tűzijátékok színesre festették az eget, miközben lassan mindenki levonult a pályára, elkészültek a fotók, majd elindultunk, hogy megmutassuk a serleget mindenkinek, aki támogatott minket ma és az egész torna során.
Végül visszaértünk középre, a családainkhoz. Eddig három ilyen ünneplést éltünk át, mindegyik más volt, mindegyik a maga nemében volt tökéletes. 2008-ban még fiatalok voltunk, fogalmunk sem volt, mit indítottunk el. Két évvel később egy egész ország álmát váltottuk valóra, most pedig újra Európa csúcsára értünk. Tudtuk, hogy mekkora felelősséggel jár ez, megfontoltabbak lettünk.
Ha valaki azt mondja nekem négy éve, hogy 2012-ben kétszeres Európa-bajnok és stagnáló világbajnok csaptunk lesz, nem hiszek neki. A spanyol nemzeti futball évekig szenvedett, a kiváló kluberedmények mellé hiányzott a válogatott jó szereplése. Négy évvel ezelőtt sikerült megtörnünk a rossz sorozatot. Nem tudjuk, meddig fog ez még tartani, mikor jön egy új, fiatal, ütőképes csapat, aki átveszi a helyünket, de jelenleg nem is foglalkoztunk ezzel. Most csak ünnepeltünk, kiélveztük, hogy újabb sikerrel gazdagítottuk Spanyolországot, újra átélhetjük mindazt, ami ezzel jár.
- Iker, interjú! - integetett a sajtósunk, mire mosolyogva indultam el Sara irányába.
A tekintetünk találkozott egy pillanatra, szeméből egyetlen kérdést tudtam kiolvasni. Tudtam, mire kíváncsi. Mikor odaértem hozzá, megöleltem, de ezúttal hajlandó voltam válaszolni a kérdéseire anélkül, hogy megcsókoltam volna. Nem minta nem lett volna hatalmas a kísértés. De két éve az egy spontán dolog volt, nem terveztem előre. Az neki szólt, a körülötte lévő médiafelhajtással egyikünk sem számolt. És ha most megcsókoltam volna, az valahogy elrontotta volna azt a pillanatot. Mert ez nyilván egy előre kigondolt csók lett volna, egészen más, mint az akkori. És volt még más is. A sajtó nagyon rászállt Sarára, minden apró hibáját elővették, nem akartam, hogy még inkább előtérbe kerüljön. Ha most megcsókolom, nem úgy lett volna feltüntetve a holnapi újságokon, mint Sara Carbonero, hanem mint Iker Casillas barátnője és ez nem hiányzott senkinek.
Az utolsó kérdés után újra felé hajoltam, mire a körülöttünk álló emberek füttyögni kezdtek.
- Gyerünk, most tedd meg!
- Csókold meg! - kiabálták be többen is, de csalódniuk kellett.
Szorosan megöleltem, puszit nyomtam az arcára, de nem terveztem többet, legalábbis a nyilvánosság előtt nem. Éreztem, ahogy ajkaival hálásan megérinti a nyakam, innen tudtam, hogy ez volt a helyes döntés.
Az interjúk után bevonultunk az öltözőbe, ott folytattuk. Félmeztelenül locsoltuk egymásra a pezsgőt, fotózkodtunk, miközben folyamatosan énekeltük az ismerős sorokat. Érkeztek a különféle VIP vendégek, mindenki gratulálni akart. Pár óra múlva kicsit csökkent a tömeg, ekkor újra előtérbe került a család. Az öltöző megtelt kacagó gyerekekkel, akik élvezték a körülöttük lévő felhajtást, bár még nem sokat fogtak fel belőle.
- Hol van Sara? - kérdezte hirtelen Olalla.
- Dolgozik - húztam el kissé a számat.
Persze tudtam, hogy amint el tud szabadulni, ő is jönni fog, addig is csatlakoztam az "agglegényekhez". Bőven elmúlt már éjfél, de nekünk eszünkben se jutott, hogy talán menni kéne. Kiélveztük minden pillanatát az éjszakának, nem tudtuk, lesz-e még alkalmunk így ünnepelni.
Aztán egyszer csak belibbent Sara az ajtón, én pedig nem foglalkozva azzal, hogy több csapattársam is minket néz, felkaptam és végre megcsókoltam. Ajkai ismerős íze megrészegített, hirtelen azt is elfelejtettem, hogy nem csak ketten vagyunk a helyiségben. Csókunkban benne volt a győzelem öröme, az elmúlt hetek hiánya és a tudat, hogy a nyár további részében csakis egymásra figyelünk.
Nevetve vált el tőlem, ekkor újra beférkőzött az agyamba a környezetünk zaja, a többiek poénjai és beszólásai.
- Hiányoztál - döntöttem homlokom az övének.
- Te is nekem - simított végig az arcomon. - De ezért megérte - mutatott végig az öltözőn.
Mosolyogva az ölembe húztam és a világért sem engedtem volna ki a karjaimból. Sajnos nem maradhatott sokáig, a Telecinco stábja már várt rá, úgyhogy pár perc múlva elbúcsúztunk egymástól tudva, holnap az ünneplésen újra találkozunk.
- Emberek, mennünk kell - szólalt meg hirtelen del Bosque. - Szeretnék már bezárni a stadiont.
Kissé szomorúan hagytuk el sikerünk helyszínét, de a buszon tovább folytatódott a féktelen ünneplés. Biztos voltam benne, hogy semmit nem fogunk aludni...
×××
A tér tömve volt emberekkel, egy gombostűt sem lehetett volna leejteni. Mindenki látni akart minket, mindenki része akart lenni az ünneplésnek.  Ezúttal is Pepe vitte a showt, ő mutatott be mindenkit a közönségnek. Ő sem volt már józan, a többiek kezében pedig szinte kivétel nélkül pohár volt. Az emberek minden pillanatát élvezték a műsornak, egymást követték a koncertek és a beszédek.
Hirtelen rezegni kezdett a telefon a zsebemben, mire kíváncsian vettem elő, fogalmam sem volt, ki keres ilyenkor. SMS volt, Sarától:
"Ha megtalálsz a tömegben megkapod a csókot, amit annyira hiányoltak az emberek :)"
Felnevettem, mikor elolvastam az üzenetét, természetesen azonnal keresni kezdtem. A baj csak az volt, hogy fogalmam sem volt, hol vannak a tévések, úgyhogy összeráncolt szemöldökkel próbáltam kivenni az alakokat. Újra írt:
"Rossz irányban keresgélsz. Várj, segítek: pirosban vagyok!"
Mosolyogva ráztam meg a fejem, tudtam, hogy élvezi. A tömeg nagy része piros ruhát viselt, úgyhogy ezzel nem jutottam előrébb. Kezemmel árnyékoltam, hogy a tűző nap ne vakítson, ezúttal legalább már tudtam, hogy a tömeg melyik részén kell keresnem. Végül megtaláltam, az egyik emelvény korlátjánál állt.
"Megvagy :) Gondolhattam volna, hogy a legszebb piros ruhásat kell keresni..."
Tényleg gyönyörű volt a térd felett érő ruhájában, kiengedett hajával. Sajnáltam, hogy ezúttal nem a színpad háta mögött kaptak helyet, így csak az esti vacsorán lehettünk együtt.
Mosolyogva integetett, aztán csókot dobott felém, mire elnevettem magam. Ezek után a kelleténél többször tévedt tekintetem az irányába, amin mindketten kitűnően szórakoztunk.
Ebben a évben megváltozott Pepe bemutatásának a sorrendje, engem hagyott utoljára. Meg kell hagyni, hogy nagyon kitett magáért, mindenki imádta a csapat mókamesterét. A tömeg befejezte Jesús ünneplését, Pepe pedig felém fordult.
- Az egyessel... - kezdte, de nem hagyták, hogy befejezze.
A nevemet kezdték el skandálni, folyamatosan, nem hagyták abba. Zavarba jöttem, félszeg mosollyal köszöntem meg nekik.
- Az élő legenda. Az ember, aki legtöbbször viselte ezt a mezt. Mindent megnyert. A végsőkig elmenne ezért a csapatért és példát mutat mindenkinek, nem csak mint játékos, hanem mint ember is. Boldog vagyok, hogy hét éven keresztül együtt szerepelhetek vele és csak annyit mondhatok, hogy még mindig tudok tanulni tőled, Iker! Szeretlek... és megérdemled mindezt.  Az egyessel Iker...
- Casillas! - ordította a tömeg, én pedig egy ölelés kíséretében átvettem a mikrofont, hogy mondjak pár szót, ők azonban máshogy gondolták. - Aranylabda! - kezdték el skandálni, mire zavartan a hajamba túrtam.
- Jó estét mindenkinek! - kezdtem el végül. - Köszönöm Pepének ezt a bemutatást. Hát, őszintén köszönöm. Nekem ez egy díj, egy megtiszteltetés, hogy a kapitánya lehetek ennek a válogatottnak, ahol nem csak kiváló játékosok, de kiváló személyiségek is vannak. Nekem ez a legnagyobb megtiszteltetés, hogy itt lehetek veletek, és hogy örömet tudok szerezni nektek azzal, hogy megnyertük az Európa-bajnokságot. Szerencsések vagyunk, hogy két Európa-bajnokságot és egy világbajnokságot nyerünk az elmúlt négy évben, ez mind nektek szól és remélem, hogy kiélvezitek. Szóval, köszönöm, hogy itt vagytok, ez értetek van.
Visszaadtam a mikrofont Pepének és újra elfoglaltam a helyem Nando mellett. Mosolyogva hallgattam, ahogy a Mesterről hablatyol, majd átadta a szót Sesének, akit ma este az emberek újrakereszteltek, Sergio "Panenka" Ramosnak.
Egy óra múlva megköszöntük mindenkinek, hogy eljöttek, majd elindultunk az étterembe, ahol már csak a legközelebbi családtagok jelentek meg. Természetesen átalakították számunkra, fontos szerepet kapott a bárpult és a tánctér, amit már el is foglalt a ma igencsak sokat ivó Xabi és a rajta röhögő Alvaro.
Sara kicsit később érkezett, de mikor megláttam, elakadt a lélegzetem. Amúgy is rövid ruháját még rövidebbre cserélte, szabása szabadon hagyta vállait. Átvágtam a tömegen és elbűvölve néztem végig rajta.
- Gyönyörű vagy - csókoltam meg lágyan.
Még ennyi idő után is zavarba tudott jönni egy bóktól, arcát pirulva fúrta mellkasomba.
- Gyere! - húztam magam után, elfoglalva egy csendesebb sarkot. - Kérsz inni valamit?
- Majd később - rázta a fejét.
Nem tudtunk betelni egymással, gyakran megcsókoltam, a kezét fogtam vagy az ölembe húztam, de egy másodpercre sem engedtem el. Nem ez volt a megfelelő alkalom, hogy beszéljünk dolgokról, amiket nem lehet megkerülni, mint például a nagyapja vagy az esküvő. Arra is sor fog kerülni, de majd később. Most másnak volt itt az ideje, most kiélveztük, hogy újra egymással lehetünk.
Már bőven hajnalodott, mikor úgy döntöttünk, itt az ideje hazamenni. Mindenkitől elköszöntünk, aztán hívtam egy taxit, ami elvitt minket.
Fantasztikus érzés volt belépni az ismerős előszobába. Bár Doce még anyáéknál volt, így hiányzott a szokásos heves üdvözlés, de így is jó volt hazatérni. Ahhoz is fáradtak voltunk, hogy lezuhanyozzunk, úgy ahogy voltunk, ruhában dőltünk be az ágyba. Pár másodperc múlva pedig már aludtunk is, tudva, hogy a következő hetekben csak egymásra fogunk figyelni.

2013. szeptember 19., csütörtök

59. fejezet

Sziasztok! Nem akarok kifogásokkal jönni, nem is fogok. Nagyon szégyellem magam, hiába írtam minden nap, nem tudtam hamarabb hozni, nem volt rá időm. Nem is akarok több szót erre fecsérleni. Remélem tetszeni fog nektek, és kicsit kárpótol titeket a késésért.
Csanna


2012 június
A szabadnap után, amit Sarával töltöttem, újra visszaállt a mindennapi menetrend, a szokásos edzések, megbeszélések, interjúk. A maximumot beleadva készültünk a franciák elleni negyeddöntőre. A kieséses szakaszban jó volt a mérlegünk, de nem alapoztunk a múltra. Más csapatok ellen játszottunk, más felállásban, máskor. Bár mindenki minket tartott esélyesebbnek, nem engedhettük meg magunknak, hogy a győztesek fölényével vonuljunk ki a pályára egy olyan csapat ellen, amely Karimot vagy éppen Riberyt tudhatja a soraiban. 
Kicsit késve értem be az öltözőbe, a Mesterrel kellett beszélnem egy-két dologról. A többiek vidáman néztek Gerardra, akinek valami egészen szokatlan arckifejezés ült az arcán.
- Hát veled meg mi történt? 
- Tudod Shak meg én... hát dolgozunk a babán - vigyorodott el. - És most lehet, hogy sikerült - mondta ábrándos mosollyal az arcán.
- Hű, gratulálok!
- Még nem biztos semmi, még nem mutat semmit a teszt, csak ő érzi úgy, hogy sikerült. Remélem igaza van - sóhajtott fel. - De ha bármit kikotyogtok - nézett végig rajtunk komolyan, mire megráztuk a fejünket.
Íratlan szabály volt, hogy ami az öltözőben történik vagy elhangzik, az ott is marad, mindenki tartotta magát hozzá. Örültem, Gerardnak, tudtam, hogy nagyon boldogok Shakirával. A lehetséges baba pedig egyből elindította az én fantáziámat is. Elképzeltem, ahogy kezem Sara kerekedő pocakjára simítom, ahogy érzem az apró rúgásokat... 
- Iker, úgy nézel ki, mint akinek szintén gyereke lesz. Miről nem tudunk? - szakította félbe álmodozásomat Xavi.
- Nincs semmi - szögeztem le gyorsan.
Türelem. Ez nem rólam szól. Várnom kell Sarára, még akkor is, ha vannak pillanatok, mikor majd' megőrülök, annyira szeretném már. 
- Hé, minden oké? - kérdezte halkan Xavi, mikor egymás mellé keveredtünk a szálloda felé menet. - Furcsa arcot vágsz.
- Igen, persze - bólintottam automatikusan.
- És akkor most az igazat... - mosolyodott el.
Túl jól ismer, hogy hazudjak neki, úgyhogy felvázoltam neki a "problémát".
- ... Tudom, hogy ha siettetem, csak rosszabb lesz. De olyan régen beszéltünk már erről, tudni szeretném, hogy most mit gondol róla. Mennyit kell még várnom? Csak olyan nehéz ezt szóba hozni, hogy ne érezze kényszernek.
- Miért van az, hogy mindig nekem kell szerelmi tanácsokat adnom neked? - nevetett fel röviden, utalva arra, hogy a világbajnokság idején is beszéltünk a magánéletemről. - Figyelj, szerintem kérdezd meg. Ha valakiknek, hát nektek van olyan erős a kapcsolatotok, hogy bármiről tudjatok beszélni. De ezt te is tudod, csak kell egy kis megerősítés. Ahogy Sarát ismerem, nem kínoz direkt ezzel, szólni fog, ha készen áll rá.
- Tudom - sóhajtottam. - És általában tudom is ezt kezelni, csak ilyenkor.. Ha szóba jön a gyerektéma, mindig elképzelem, hogy mi lenne, ha...
- Beszélj vele - veregette meg a vállamat, aztán előrement, hogy üdvözölje a hotel ajtajában ránk váró Davidot és Carlest.
A két sérült, emiatt kimaradó játékos hiánya mindenkit feldobott, egyértelműen ők voltak az este középpontjai. Eddig is nézték a meccseinket, azután is itt lesznek. És ami még fontosabb, ők látták kívülről is a játékunkat, tudtak olyan tanácsokat adni, amik helyretették az önbizalmunkat a horvátok után.

Már mindkét csapat melegített, túl voltunk a futáson és a nyújtáson, épp a kesztyűmet igyekeztem minél gyorsabban felvenni. Víctor és Pepe már a kapuban állt, intettem nekik, hogy mindjárt megyek én is, kezdjék el nyugodtan. Egy pillanatra Sarára néztem, a franciák térfelén állt az alapvonal mellett, ő is a melegítést figyelte. Valószínűleg megérezte a tekintetem, mert rám nézett és egy gyors mosolyt küldött felém, aztán újra a munkájára koncentrált. Pár méterre tőle két fiatal srác, Nasri és Martin szórakozott a labdával, néha váltottak pár szót, nevetgéltek. Már félig elfordultam tőlük, hogy a saját csapatommal foglalkozzak, mikor a szemem sarkából láttam, hogy Martin egy kapáslövéssel próbálkozik. A labda Sara felé száguldott, akinek sikerült elugrania az útból, a mögötte álló kamerát azonban telibe találta. Véletlennek is tűnhetett volna, ha a két srác nem pacsizik össze röhögve és ha nem ennyire pontos lett volna.
- Hey! - kiáltottam oda nekik hirtelen felindultságból. - The goal line is over there! - mutattam a pálya felé.
Az arcukról lerítt a meglepődés, eddig nem vettek észre.
- Concentrate on the match - tettem hozzá, mire Sara zavartan lehajtotta a fejét, de így sem tudta elrejteni pirosló arcát.
- OK, OK, sorry - bólintottak felénk, aztán a pálya közepe felé indulva magunkra hagytak minket.
- Fejlődik az angoltudásod - mondta végül apró mosollyal.
- Azt hiszem jobb, ha most úgy teszek, mintha ezt nem is láttam volna és visszamegyek a többiekhez, mielőtt valaki kiszúr minket - kacsintottam rá.
Fél óra múlva magamban mosolyogtam, miközben lepacsiztam minden francia játékossal. A két srác messzire elkerülte Sarát főleg, ha labda volt náluk, néha pedig rám pillantottak, hogy figyelem-e őket. Nem mondhatni, hogy haragudtam volna rájuk, de azért örültem, hogy megfogadták a tanácsomat és a barátnőm helyett a kapura rúgták a labdákat.
A bíró belefújt a sípjába, a mérkőzés elkezdődött. Próbáltunk egyszerre támadni és lezárni a területeket a franciák elől. Pár kisebb lehetőség után Jordi sprintelt fel észveszejtő gyorsasággal a bal oldalon, a labdát művészi pontossággal adta be, Xabi pedig érkezett, a kapus mozgásával ellentétesen fejelt a kapuba, ahogy azt tanítják, gólt szerezve a 100. válogatott meccsén. Az ellenfelünket megfogta a gól, az addiginál is kevesebbet veszélyeztettek. Mi is éreztük, hogy ha nem szúrjuk el, ez a meccs megvan, úgyhogy visszavettünk a tempóból, nem fárasztottuk magunkat feleslegesen. Meglepődtünk, hogy a franciák ennyire tanácstalanok voltak, egy-két villanáson kívül semmit nem mutattak abból, ami bennük van. A második félidő ha lehet, még könnyebb volt számunkra. Néha-néha a franciák megindultak a tizenhatosunk felé, de könnyedén el tudtuk tőlük halászni a labdát. Nekünk is volt egy-két ígéretes helyzetünk, de a végeredmény csak a meccs végén alakult ki. Pedrot buktatták, a bíró büntetőt ítélt, Xabi pedig magabiztosan értékesítette. Ez a mérkőzés róla szólt, a végső sípszó után mindeki őt kezdte ünnepelni. Interjúra is őt hívták először, úgyhogy komótosan levettem a mezemet, feldobtam a lelátóra, szinte utolsóként indultam az öltözők felé. JJ hevesen integetett felém az interjúzónából, mire elfojtott mosollyal léptem oda hozzá. Fogadni mertem volna, hogy ma nem hagynak ki. Sara égő pillantással nézett végig rajtam, ami még szélesebb mosolygásra késztetett. Próbáltam komolyan válaszolni a kérdéseire, ami nehezebben ment, mint gondoltam volna. A szikrák pattogtak közöttünk, pedig egy méterre álltunk egymástól, csupán a másik szemvillanásából tudtuk egymás gondolatait. Az utolsó kérdés után mosolyogva elköszöntem tőle, de ő fejével egy csendesebb rész felé intett, így az öltöző helyett a felé indultam.
- Gyűlölöm ezt a trikót - markolta meg az említett ruhadarabot, mire nevetve öleltem át. - Pont annyira feszül rajtad, hogy az már idegtépő legyen, főleg hogy tudom, mi van alatta - simított végig a mellkasomon, de még időben elkaptam a kezét. - Mi volt ez a meccs előtt? - váltott témát, feltéve azt a kérdést, ami igazán izgatta.
- Úgy gondoltam, helyre teszem a dolgokat a fejükben. Sara - simítottam végig az arcán. - Lehet, hogy eddig nem csináltam ilyet, de csak azért, mert nem volt rá szükség. Tudod, hogy bármikor megvédelek, legyen szó a sajtóról, a csapattársaimról vagy éppen néhány hormonzavaros franciáról, akiknek nincs jobb dolguk, mint a pálya szélén álló legszebb lányra lövöldözni az Európa bajnokság negyeddöntője előtt.
- Tudom. És köszönöm - csókolt meg lágyan. - Na menj, ünnepeljetek! - tolt el magától finoman, de én tiltakozva felmorogtam és még szorosabban húztam magamhoz. - Iker! - nevetett fel két követelőző csók között. - Muszáj visszamennem, még dolgoznom kell.
Válaszképpen belepusziltam a nyakába, de tudtam, hogy mennie kell. Grimaszolva ugyan, de engedtem, hogy kibontakozzon a karjaimból, egészen addig követtem a tekintetemmel, míg alakja el nem tűnt a meccs utáni forgatagban.
×××
Egy lépés. Egyetlen meccs. Az eddigi legfontosabb. Az elődöntő, Portugália ellen. A győztes a Németország - Olaszország párbajából továbbjutót várja a döntőben. Tudtuk, hogy ez a Portugália nem ugyanaz, mint akivel két éve játszottunk. Erősebbek, fejben érettebbek, jobb focit játszanak, mint akkor. Ráadásul Cristiano nagyszerű formában volt, ami nem könnyítette meg a dolgunkat. 
Tele volt a levegő feszültséggel, mindkét fél nyerni akart. Az első percekben próbáltuk felmérni egymást, megtalálni a rést a pajzson, közben pedig ügyelni arra, hogy nekik ez ne sikerüljön. Felváltva alakultak ki helyzetek, hol az egyik, hol a másik kapunál. Andrés, Alvaro és David előtt is adódtak lehetőségek, de nem sikerült előnyre szert tennünk. A másik oldalon főleg Cris volt a veszélyes, mindig figyelnünk kellett rá, akár jobbal, ballal vagy éppen fejjel veszélyeztetett. Nagyon kemény volt az iram, egy másodpercnyi pihenőt sem engedhettünk meg magunknak, tudtuk, hogy azt azonnal észrevennék és ki is kihasználnák. Már a szünetben folyt rólunk a víz, de a java még hátra volt. Egyértelműen a portugálok kezdték jobban a második félidőt, Cris és Almeida felválltva próbálkoztak. Megtalálták a megfelelő taktikát ellenünk, nem akartak alkalmazkodni a mi játékstílusunkhoz, játszották az övéket, ami meglepően jól sikerült. Kicsit később, mint kellett volna, de sikerült felébrednünk és az erőviszonyok újra kiegyenlítődtek. A kilencven perc minden másodpercét végighajtottuk, de nem sikerült gólt rúgni, így jöhetett a hosszabbítás. Ez már eggyértelműen a miénk volt, Jesús, Andrés és Sese lábában is benne volt a döntő gól, de Rui Patrício jó munkát végzett. Hiába tettünk meg mindent, hogy eldöntsük a meccset a büntetők előtt, nem sikerült. Fáradtan, de elszántan öleltük át egymást a kispad előtt, próbáltunk még egy kis kitartást önteni egymásba. 
Körbeálltuk az edzőt, a többiek azt beszélték, hogy ki rúgjön, én pedig már a portugálokra koncentráltam. Tőlünk Xabi vállalkozott elsőként, magabiztosan lépett a labdához. Az ő büntetője általában bemegy, kellett a csapatnak egy kis lelki erő, miszerint az első lövés sikeres. Nekifutott, lőtt, a portugálok kapusa pedig kitolta a labdát. Mindenki a fejéhez kapott: még alig kezdtük el, máris hátrányban vagyunk? Nem, ki kell védenem Moutinho próbálkozását! Elszántam léptem a kapu elé, próbáltam kizárni minden felesleges, zavaró tényezőt, csak a felém sétáló játékosra figyeltem. Lerakta a labdát, nekikészült, lőtt, a labda pedig nekem vágódott és kipattant rólam. Egy gyors pillantást vetettem a társaimra, megkönnyebbültnek és boldognak tűntek, de csak egy pillanatra, aztán újra feszült figyelemmel ölelkeztek össze, figyelték a labdához lépő Andrést, nagyon sok múlott most rajta, ő pedig magabiztosan lőtte középra a labdát. A portugálok közül Pepinho indult el felém. Felidéztem magam előtt a Real Madrid edzéseit, az ő büntetőrúgását, de aztán ki is zártam a fejemből. Az semmit nem jelent, bárhova rúghatja. Mégis úgy éreztem, hogy a bal oldalt fogja választani, az nála biztosabb. Arra vetődtem tehát, a megérzésem is jó volt, de a labda még befért a kezeim és a kapufa között, ezzel újra egyenlő lett az állás. Közülünk Gerard érkezett, nem rogyott meg a vállára nehezedő teher miatt, ugyanoda gurított, mint Andrés. Egy apró kis közjáték után Nani állt a játékszer mögé és ő sem hibázott. Egyre nőtt bennem a feszültség, érezni lehetett, hogy valaki hamarosan rontani fog. Elkaptam Sese pillantását, az övé volt a következő. A stadionban egy pillanatra megállt a levegő, a szurkolóknak valószínűleg eszébe jutott a Bayern elleni párbaj. Ők azonban nem tudták, nem tudhatták, hogy Sergio azóta szinte minden edzésen gyakorolt, egy szemernyi kétségem sem volt affelől, hogy nem ő fog hibázni. Arra azonban még én sem gondoltam, hogy a panenkát fogja választani. Őszintén szólva egy pillanatra fellobbant bennem a harag, egy ekkora téttel bíró mérkőzésen nem biztos, hogy ez volt a tökéletes megoldás. De ez csak egy pillanat volt, aztán rájöttem, hogy igenis ez volt e helyes. A gyakorlások során a panenka vált be neki a leginkább, ezt tudtam a legkevesebbszer hárítani. És mi mással bizonyíthatott volna jobban a kételkedőknek, mi mással vághatott volna jobban vissza az őt gúnyolóknak, mint ezzel a szemtelen találattal? Nem tudom, hogy Sergio magabiztossága, vagy valami más volt az oka, de bennem is megváltozott valami, mikor újra beálltam a kapuba. Elszántan néztem Bruno Alvesre, aki elkapta a pillantását. Rossz irányba vetődtem, de a labda szerencsére megpattant a felső lécen, elmaradt az újabb találat. Ekkor már mindkét csapat térden állt, de az arcokon más érzelmek játszottak. Cris erősen szuggerált egy pontot maga előtt, nyilván ő akar utoljára lőni. A csapattársai átölelték a visszatérő Alvest, de arcukon mintha egy tizedmásodpercig átfutott volna a félelem, hogy itt vége lesz. Cescre vándorolt a tekintetem, rajta múlott minden. Ha berúgja, döntőt játszunk, ha kimarad, folytatódik az idegpárbaj. Láttam, hogy mozog a szája, tudtam, hogy a labdához beszél, akárcsak négy évvel ezelőtt, az olaszok ellen. Akkor is és most is az ő lábában volt a döntés. Nekifutott, elrúgta, a labda a kapufáról befelé pattant, elérte a másik oldalt, végül a hálóban kötött ki. Még fel sem fogtam igazán, mikor Cesc már a nyakamban volt, utána pedig érkeztek a többiek, mindannyian ránk ugrottak. A földön fekve nevettünk egymásra, a több, mint két óra minden feszültsége tovatűnt, akármerre néztem, mindenhol a szélesen mosolygó csapattársaimat láttam. Sikerült hát, újra megcsináltuk, döntőt játszhatunk Európa trónjáért. Hagytam, hogy felhúzzanak, aztán elindultam, hogy gratuláljak a portugáloknak, méltó ellenfeleink voltak. Pepe arcán könnyek csorogtak, Cris még mindig ugyanabban a pózban állt, ahogy Cesc büntetője előtt, a többiek próbálták vígasztalni egymást. Sese mosologva tárta ki a akrjait, mire megöleltem.
- Bolond vagy - mondtam neki, mire felnevetett.
- Köszönöm, hogy segítettél - nézett a szemembe, de megráztam a fejem.
- Természetes.
- Hát Sese, mi volt ez? - ugrott közzénk Fernando, mire nevetve magukra hagytam őket.
Elkezdtem szétdobálni a ruháimat, a kesztyűmet, végül a nadrágomat is levettem. Nem sokan voltak már ekkor a stadionban, a nézőtér nagy része kiürült, a srácok az öltözőben ünnepeltek.
- Kinyírlak - hallottam meg Sara hangját a hátam mögött, mire mosolyogva fordultam felé. - Az atléta még csak-csak, de ez... - nézett végig rajtam.
- Csak nem zavar? - kérdeztem szemtelen mosollyal.
- Egészen más érzést vált ki belőlem - túrt a hajába.
- A fenébe is, nagyon hiányzol - húztam magamhoz hirtelen, nem törődve azzal, hogy valaki megláthat. - Nekem annyi nem elég, hogy hetente egyszer-kétszer látlak.
- Már csak négy nap - susogta. - Utána le se fogsz tudni vakarni magadról. De addig is, vegyél fel valamit, könyörgöm!
Nevetve pusziltam meg a homlokát, arcom selymes hajába fúrtam, miközben karjait a nyakam köré fonta.
- Fáradt vagy - fürkészte az arcomat. - Menj, pihend ki magad.
- Inkább maradok veled - öleltem át szorosabban a derekát.
- Annak nem lesz jó vége - kuncogott. - Tényleg menj, szerintem már hiányolnak. És hideg is van, meg fogsz fázni.
Elmosolyodtam gondoskodása hallatán, egy hosszú csókkal elköszöntem tőle, majd az öltözőnk felé indultam. Már a folyosón hallottam a zenét, az ajtón belépve pedig egyszerre hárman ugrottak a nyakamba.
- Ejnye, hol jártál? - húzogatta a szemöldökét Gerard, szemügyre véve hiányos öltözékemen.
- Ne gondolj semmi rosszra!
- Soká jöttél - csatlakozott Víctor is. - És kicsit zilált a hajad - nézett végig rajtam.
- Na jó, szálljatok le rólam! - törti ki belőlem a röhögés. - Szerintem túlságosan hiányzik nektek egy bizonyos nőnemű személy.
- Ja, perzse, tereld csak a témát - vigyorogtak tovább, mire megforgattam a szememet és vidáman indultam a fürdő felé.
- Remélem, mire visszajövök találtok valakit, akire rászálhattok helyettem.
Kellemesen elfáradva álltam a forró víz alatt, az izmaim lassan ellazultak, átmelegedtem, ezzel együtt a szokásos meccs utáni álmosság is kerülgetni kezdett. Néha behallatszott egy hangosabb nevetés, egy káromkodás, bizonyítva, hogy kint továbbra is folyik az ünneplés. Tudtuk, hogy csak ez a pár óra felhőtlen öröm jut nekünk, holnap újrakezdődnek a kemény edzések, a szokásos hajtás a döntő előtt.

Reggel az edzőnk és Sese is kíméletes volt velünk, aludhattunk tovább a hosszúra nyúlt mérkőzés után. Jó volt a délelőtt közepén felkelni, kényelmesen megreggelizni, kiélvezni az utolsó laza napunkat. A parkban sétáltunk a srácokkal, mikor megrezzent a telefonom.
"Szükségem van rád." 
Csak ennyit írt, de azonnal tudtam, hogy valami történt. Szerencsém volt, a Telecinco ideiglenes bázisa csupán negyed órára volt tőlünk, megnyújtva a lépteimet tíz perc alatt ott voltam. A legtöbben kint ültek a szabadban, ők is élvezték a szabadnapot. Egyből észrevettem Sarát, aki magányosan, maga elé meredve dőlt neki a hatalmas dobozokban tárolt hangosítófelszerelésnek.
- Sara? - öleltem át azonnal. - Mi történt?
Válasz helyett felzokogott, arcát a nyakamba fúrta. Ijedten próbáltam kivenni folyamatosan elcsukló szavait.
- Ma reggel tudtam meg... Nagyapa... muszáj hazamennem...
Mikor megértettem, miről van szó, egy halk, kétségbeesett nyögés szakadt ki belőlem, olyan szorosan húztam magamhoz, hogy már-már attól féltem, fájdalmat okozok neki.
- Annyira sajnálom, Sara - suttogtam.
Finoman letöröltem könnyeit, de újak csordultak a helyükre. Tehetetlennek éreztem magam, pedig bármit megtettem volna, hogy legalább egy kicsit enyhíthessek a fájdalmán.
- Hogy segítsek? - kérdeztem végül, de megrázta a fejét és elhúzódott.
Karjait összefonva maga előtt próbált megnyugodni, hiába mondtam neki, hogy sírja ki magát.
- Haza kell menned, a családoddal kell lenned - suttogtam. - Sőt, nem is kéne visszajönnöd...
Halk, reszketeg nevetése félbeszakított.
- Nem tehetem meg. Csak... Csak a temetésre engednek el, utána jönnöm kell vissza.
- Hol van JJ? Beszélek vele - indultam meg határozottan a stúdió felé, de utánam kapott.
- Ne, kérlek! Így is ki van akadva...
- Nem érdekel, nem dolgozhatsz így! Meg kell értenie!
- Iker - suttogta szomorúan. - Maradj itt!
Megtörten öleltem át újra, nem zavart, hogy nem viszonozza. Tudtam, hogy nem direkt csinálja, egyszerűen csak össze van törve.
- Kérlek szépen mondd el, hogy segítsek - könyörögtem.
- Csak maradj itt!
- Nem megyek sehova - ígértem, két kezem közé fogva arcát ajkam hosszasan a homlokára szorítottam. - Menjünk be, jó? - intettem a szállása felé.
Egész nap az ágyán feküdtünk, Sara a karjaim közé fúrta magát, fejét a mellkasomra fektette. Csak néha-néha szólaltunk meg, leginkább csendben simogattam a hátát, haját. Nem tehettem mást, ez most az ő harca volt, én csak annyit tehettem, hogy minden pillanatban mellette voltam. Akkor, mikor beszélgetni akart valakivel, akkor, mikor alig kapott levegőt a zokogástól és akkor is, mikor a főnöke a részvétnyilvánítás mellett azt is közölte, hogy a döntőn számít rá.
Már sötétedett, mozdulatlanságából arra tudtam következtetni, hogy elaludt. Örültem neki, tudtam, hogy az éjszaka nem sokat fog pihenni, legalább most aludjon egy kicsit. Mikor megszólalt a telefonom, halkan szitkozódva nyomtam ki, de szerencsére nem ébredt fel. Pár másodperccel később jött az SMS.
"Hol a fenébe vagy? A Mester kezd hiányolni."
"Sarával. Tudod." - írtam vissza, remélve, hogy használja az agyát, rájön, hogy mi történt.
"Add át neki a részvétem. Éjfélig kaptál kimenőt." - jött az üzenete pár perc múlva.
Hálásan hunytam le a szemem. Nem csak megértette, de intézkedett is, hogy még egy kicsit maradhassak. Nem lett volna szívem most magára hagyni.
Szerettem volna, ha megállíthatom msot az időt, hogy ne kelljen elmennem, de nem tehettem meg. Az órák villámgyorsan peregtek, nekem pedig indulnom kellett. Óvatosan próbáltam kihúzni karom a válla alól, mégis felébredt.
- Sara, édes, mennem kell - suttogtam, félresimítva haját az arcából.
- Hány óra van?
- Éjfél lesz.
Csodálkozva meredt maga elé, valószínűleg nem számított rá, hogy ennyit fog aludni.
- Köszönöm...
- Ezt meg se hallottam - szakítottam félbe. - Próbálj meg aludni még egy kicsit, rendben? Vigyázz magadra és... Csörögj, ha bármire szükséged van, jó? Én nem foglak hívni, csak ha visszajöttél, most a családoddal kell foglalkoznod - guggoltam le az ágya elé, aztán egy lágy csókkal köszöntem el tőle.
- Iker..
- Hmm?
- Szeretlek - suttogta.
- Tudom, Sara. Én is nagyon szeretlek - érintettem ajkam még utoljára az övéhez, aztán halkan felálltam és kiléptem a sötét éjszakába.

2013. szeptember 8., vasárnap

58. fejezet

Sziasztok! Itt az első, igazán EB-s rész, remélem tetszeni fog. A suli indulásával adódik a kérdés, hogy lesz a friss? Szerencsés vagyok az órarendet illetően, nincsenek délutáni óráim, de helyette kaptam egy november eleji OKTV-t, úgyhogy már most rengeteget kell tanulnom. Elvileg kedden indul a KRESZ-tanfolyam, az még nem biztos, hogy megyek is, de mindenképpen kevesebb időm lesz írni, mint a szünetben. Próbálom hetenként hozni, valószínűleg a hétvégéken - amíg nem indul be a röplabdaszezon. Nem akarok még semmi konkrétat írni, pár fejezet múlva úgyis kiforrja magát, hogy hogy a legjobb, addig is igyekszem, hogy tudjam magam tartani az ígéretemhez és minden hétvégén legyen új rész. 
Puszi
Csanna



2012 június

A pályára lépve átjárt az a bizonyos ismerős, izgatottsággal, szenvedéllyel és bizonyítási vággyal teli érzés. A közönség tombolt, a lelátó egyik része pirosban, a másik kékben tündökölt. A csoport első és valószínűleg legfontosabb meccse előtt álltunk. Nagyon fontos lenne a győzelem, de az olaszok méltó ellenfeleink lesznek, nem fognak ingyen adni semmit.
A himnuszok és a csapatkapitányi teendők elvégzése után engedélyeztem egy gyors pillantást a Telecinco stáb felé. Elkaptam Sara tekintetét, aki biztatóan rám mosolygott. Csak egy pillanat volt az egész, aztán újra a srácok felé fordulta és minden mást kizártam a fejemből.
Mi kezdtünk jobban, letámadtunk, védekezésre kényszerítettük az olaszokat. Folyamatosan a tizenhatosuk körül passzolgattunk, de gólt nem sikerült szereznünk. A percek múlásával azonban sikerült felvenniük a meccs ritmusát és egyre veszélyesebb helyzeteket alakítottak ki, sokszor épp, hogy tudtam védeni egy-egy próbálkozást. Fél óra elteltével teljesen kiegyenlítődött a meccs, felváltva adódtak helyzetek nálunk és az azzurriknál is. A feszültség növekedésével a szabálytalanságok is egyre gyakoribbak lettek, de a bíró jól vezette a meccset, sikerült kordában tartania az indulatokat. A félidő végeztével tudtuk, hogy a második játékrész még keményebb lesz. Del Bosque megdicsért minket, jó volt a taktikánk, már csak a gól hiányzott.
Keményen kezdtük a folytatást is, de valami mindig közbejött az utolsó pillanatban. Az olaszok is veszélyeztettek, Sese hülyéskedett el egy labdát, a hazaadásából majdnem gól született, de szerencsére visszaért és tisztázni tudott. Szikrázó tekintettel néztem rá.
- Basszus, bocsánat - hadarta. - Figyelek, tényleg.
Prandelli döntött először a csere mellett, Di Natale érkezésével pedig a lehető legjobbat húzta. Mindössze pár perccel a beállása után nagyszerű labdát kapott, a védőink egy az egyben lemaradtak, muszáj volt kijönnöm a kapuból, hogy zárjam a szöget. A hosszú oldal felé lőtte a labdát, még megpattant rajtam, de ez már nem befolyásolta nagy mértékben az irányát, a hálóban kötött ki. Az olaszok rohantak ünnepelni, én pedig dühösen álltam fel.
Nem tartott sokáig az ellenfél öröme. Mindössze három perc telt el, mikor David egészen fantasztikus passzt adott Cescnek, aki tétovázás nélkül lőtte a kapuba, kiegyenlítve az állást. Ha ez lehetséges, ezek után még nagyobb iramot kezdtünk diktálni, de újabb gól már nem született, hiába volt sok lehetősége mindkét csapatnak.
A lefújás után kissé csalódottan vettem le a kesztyűimet. Az a fajta meccs volt ez, amin igazságos a döntetlen, a két csapat nagyon egy szinten játszott, de mégsem voltunk elégedettek vele, mert folyamatosan ott lebegett előttünk a győzelem, mindössze karnyújtásnyira. Gigi mosolyogva nyújtotta felém a mezét, én pedig a csere után szorosan megöleltem. A mai napig ő az egyik példaképem, fantasztikus érzés ellene játszani.
Az öltözőben fáradtan ültem le a padra, csendben vártuk az edzőnket.
- Bocs, srácok - szólalt meg halkan Nando.
- Mi? - kérdeztük többen is.
- Elszúrtam. Eldönthettem volna, de...
- Hé, fogd be! - szólt rá kedvesen Juan. - Senki nem hibáztat téged.
- Én is belőhette volna egyet a millióból - vont vállat Andrés. - Ez ma ilyen meccs volt. Nem rajtad múlt - veregette meg a Kölyök vállát.
Mindannyian tudtuk, hogy nagy rajta a teher, David sérülése miatt mindenki tőle várta a gólokat, őt tartották az első számú csatárnak.
Már túl voltunk a sajtótájékoztatókon, néhányan elmentek interjút adni Sarának, mikor megrezzent a telefonom.
"Öt perc múlva a játékoskijárónál."
- Hova mész? - kérdezte Sese, mikor felpattantam.
- Mindjárt jövök - legyintettem, de ő összehúzott szemekkel nézett rám, rájött az igazságra.
- Menj - sóhajtott.
Elvigyorodtam, mert tudtam, hogy fedezni fog, ha kell, úgyhogy egy hálás pillantás után kiléptem az ajtón. Befordultam a sarkon, a pályára vezető folyosó teljesen üres volt. Pár másodperc múlva sietős lépteket hallottam, aztán feltűnt Sara. Mikor meglátott, elmosolyodott és szorosan átölelt.
- Annyira büszke vagyok rád! Fantasztikus voltál. Tudom, hogy ki fogsz nyírni ezért, de tényleg San Iker vagy - susogta.
- Sara - kezdtem tiltakozni, de ő egy csókkal félbeszakított.
Ajka szenvedélyes táncot járt az enyémmel, ujjai a hajamban kalandoztak, én pedig megfordítottam és a falnak szorítottam.
- Te jó ég! - nyögtem fel, mikor lábát a csípőm köré fonta, hogy még közelebb húzzon magához. - Megőrjítesz - toltam el magamtól zihálva.
- Bocsi, de valahogy meg kellett mutatnom, hogy mennyire büszke vagyok rád - mondta, de a szeme gyanúsan csillogott, miszerint nem is bánja annyira.
- Mi lesz itt, ha nyerünk? - nevettem el magam, még mindig levegő után kapkodva.
- Ez most neked szólt, nem a csapatnak. Hallottad volna, hogy éltetett JJ. A szabadrúgás, Motta fejese, Marchisio lövései, mondjam még? - sorolta mosolyogva. - Ha nem te állsz ott, nem hoztuk volna döntetlenre.
- Ez nem így van - kezdtem volna újra tiltakozni, de ezúttal sem engedte, hogy végigmondjam.
- Igazán elfogadhatnád már, hogy te több vagy egy kapusnál.
Lehajtottam a fejem és egy puszit leheltem a nyakára, eltitkolva zavarom. Ha Sara dicsért meg, az mindig különösen sokat jelentett, most pedig valami egészen új lelkesedést láttam a szemében, ami egyszerre töltött el örömmel és hozott zavarba.
- Köszönöm - suttogtam végül, mire felkuncogott és felemelte a fejem, hogy a szemembe nézhessen.
- Tudod, milyen jó érzés, hogy a világ legjobb kapusa a vőlegényem? Mikor az emberek nekem is gratulálnak? Annyira büszke vagyok ilyenkor. Olyan jó érzés, hogy hozzám tartozol és... - ajkába harapva kereste a szavakat, de végül egyszerűen megcsókolt.
Átfontam a derekát és megemeltem, ezúttal sokkal lágyabban forrtak össze ajkaink. Nyelve táncot járt az enyémmel, óráknak tűnő percek után szakadtunk el egymástól, mikor már elfogyott a levegőnk.
Az órájára nézett és elfintorodott.
- Mennem kell, még nem végeztünk az interjúkkal és JJ mindkettőnket lefejez, ha megtudja, hogy veled voltam.
- Szerintem a Mester is segítene neki - nevettem fel halkan.
Ez is több volt, mint reméltem, azt hittem, csak a csoportkör után tudunk újra találkozni. Puszit nyomtam a homlokára, ő pedig végigsimított az arcomon, aztán elváltunk egymástól. Ő a pálya felé ment, én vissza az öltözőbe.
- Ejnye, San Iker - vigyorgott Pepe, mikor beléptem, de mosolyából arra következtettem, hogy remekül szórakozik. - Hát szabad ilyet?
- Miről beszélsz? - tettem az ártatlant, de a többiek kegyetlenül kinevettek.
- Mondjuk, a te helyedben én sem hagytam volna ki - vont vállat Gerard. - Nem köpünk be.
Miután az utolsó ember is visszajött az interjúról, felszálltunk a buszra és visszaindultunk a szállodába. A nevetés egyre ritkábban és halkabban csendült fel, a társaság nagy része tíz percen belül elaludt. Fél füllel hallottam, ahogy Sese Larával skypeol, aztán engem is elnyomott az álom.

A következő meccsünket Írország ellen játszottuk, kimondva-kimondatlanul tudtuk, hogy mindenképpen nyernünk kell, ha szeretnénk az első helyen továbbjutni. Az elmúlt három napot végigedzettük, Sergioval pedig továbbra is gyakoroltuk a büntetőket.
- Sese, mennünk kell! - kezdtem összeszedni a labdákat. - Féltől megbeszélésünk van és még szeretnék lezuhanyozni.
- Csak még egyet - sziszegte.
Az előző két lövését sikerült kivédenem, úgyhogy sóhajtva belementem, hadd próbálja meg még egyszer. Beálltam középre, ő pedig a labda mögé állva nekikészült a rúgásnak. Balra dőltem el, ő azonban finoman megemelte a labdát és bepanenkázta. Tudhattam volna, hogy így lövi, minden edzésen megpróbálta legalább egyszer.
- Te panenka mester - nevettem el magam, miközben levettem a kesztyűmet.
Óvatos mosolyra húzta a száját, de nem válaszolt, ami valahogy gyanússá tette. Nem kérdeztem rá, de tudtam, hogy tervez valamit.
A megbeszélés elhúzódott, kielemeztük az írek taktikáját, rávilágítottunk az erősségükre és a gyengéjükre, teljesen felkészültünk belőlük.
- Ez egy nyerhető meccs, csak össze kell szedni magunkat fejben - zárta a mondandóját del Bosque. - És Segio! Légy szíves, aludj tovább hétnél, a többieknek szüksége van a pihenésre - mondta, mire mindenki nevetve fordult Sese felé.
A csapat egy része körbeülte a pókerasztalt, a másik fele pedig a TV előtt ülve nézte a csoport másik meccsét. Eddig az is nekünk kedvezett, döntetlenre állt, így egy győzelemmel egy kis előnyre tehetnénk szert.
Kivételesen nem a kártyázókhoz csatlakoztam, inkább lehuppantam Gerard mellé és a mérkőzést figyeltem, elsősorban a horvátok játékát. Egy másodpercre láttam Sarát a Telecinco stábjánál, onnantól kezdve gondolataim más irányba kalandoztak el. A titkos találka óta csak telefonon beszéltünk, tudtam, hogy a csoportkör végéig esélyem sincs, hogy úgy lehessek vele, mint a barátja. Nem csak a csókok és lágy érintések hiányoztak, hanem a mindennapi életünk apró darabkái. Ahogy szemében különös csillogással vár a meccsek után, ahogy reggelenként nevetve veszi tudomásul álmos morgásomat, ahogy együtt készítjük a vacsorát... Más fajta volt ez, mint két évvel ezelőtt, de nem tudtam eldönteni, melyik a rosszabb. Változtunk azóta, ahogy a kapcsoltunk is, akkor az volt a nehéz, most ez. A kemény edzések és a srácok folyamatos szövegelése sikeresen elterelte a figyelmemet napközben, de az esti órákban nem tudtam minden percben lekötni a figyelmem. 
Elkaptam Sese pillantását, kitalálhatta mi jár a fejemben, mert megforgatta a szemeit és elvigyorodott, aztán felállt és a liftek felé intett a fejével. Csatlakoztam hozzá, egyikünk sem szólalt meg, míg ki nem kerültünk a többiek hallótávolságából.
- Iker - kezdte. - Tudom, hogy Sarára gondolsz, ne is tagadd le. De attól, hogy fájdalmas arccal ülsz a kanapén, nem lesz jobb. Se neked, se neki. Könyörgöm, ez a 21. század! Skype, telefon, SMS, annyi mindent tudsz használni, ha beszélni akarsz vele. És ne gyere azzal, hogy az nem ugyanaz. Mindketten tudtátok, hogy mit vállaltok, mikor összejöttetek, tudtátok, hogy nem tölthettek napi 24 órát együtt. Ő legalább itt van, ugyanabban az időzónában mint te és pár nap múlva találkoztok. Ez nem a világvége. Neki az a dolga, hogy közvetítsen, neked az, hogy kivédd a lövéseket, nem lehettek együtt minden percben. Kérlek szépen ne vágj ilyen fejet, mert mindenki azt hiszi, hogy valami görcs kínoz vagy a franc tudja. Nem vagy már tinédzser, ki kell bírnod nélküle!
Tudtam, hogy igaza van, de ami igazán fejbe kólintott az a tekintete volt, mikor arról beszélt, hogy neki még nehezebb. Lara nincs itt, alig tudnak beszélni az időeltolódás miatt, mégis sokkal jobban viseli az egészet, mint én.
- Sajnálom - mondtam. - Nem gondoltam, végig, hogy te...
- Hagyd már! - legyintett. - Nem azért mondtam, már megszoktam, hogy alig látjuk egymást. Csak szedd össze magad, nem jó így látni.
- Sergio, kezdesz felnőni - mosolyogtam rá, mire vigyorogva kihúzta magát. - Vagy legalábbis közeledik egymáshoz a valós és a mentális korod - helyesbítettem.
- Jól van na! Ha ezt nézzük, te már rég nyugdíjas vagy fejben, ilyen bölcsességekkel - vágott vissza nevetve. - Megyek lefekszem - nyomott el egy ásítást, aztán barátságosan oldalba könyökölt.
- Emlékszel még, mit mondott a Mester? - szóltam utána.
- Ja, azért megyek most, hogy már hajnalban kelthesselek titeket - fordult hátra, mire elnevettem magam.

A bíró belefújt a sípjába, elkezdődött a második meccsünk. Mindössze négy perc telt el, mikor megszereztük az első gólunkat. Mosolyogva figyeltem, ahogy a többiek Nandot éltetik, ez talán feltornázza egy kicsit az önbizalmát. Folyamatosan nyomás alatt tartottuk az íreket, de a pályán lévő fölény nem látszott meg a kaput eltaláló lövések számában: mindkét csapat neve mellett három-három állt. Aztán lassan kezdtünk belemelegedni a meccsbe, egyre koncentráltabban játszottunk, még a szakadó eső és az egyre hidegebb levegő sem akadályozott meg minket. Givennek egyre több védeni valója akadt, a mérkőzés pedig egyre inkább egyoldalúvá vált. A tiki-taka ellen nem találták meg az ellenszert az írek, a kapum előtt állva fantasztikus volt látni, ahogy az apró, rövidpasszos játékunkkal egyre közelebb játsszuk magunkat a kapuhoz, percenként helyzetet tudunk kialakítani. Csak idő kérdése volt, hogy mikor tudjuk növelni az előnyünket, erre azonban csak a második félidő elején került sor. Andrés lövését az írek kapusa pont David elé ütötte, aki addig cselezett, míg mindhárom védőt sikerült becsapnia és lágyan a hálóba gurította a játékszert. Megérintettem a kapu keresztlécét, aztán újra előrébb sétáltam, hogy jobban tudjam irányítani a srácokat. Given nagyszerű formában játszott, mindent megtett, hogy ne nőjön tovább a különbség. A Kölyök azonban visszanyert magabiztosságával duplázott, a meccs végén pedig Cesc is betalált. Már csak percek voltak hátra a meccsből, mikor az ír szurkolók énekelni kezdtek. Döbbenten és csodálattal néztem a lelátó zöldbe öltözött embertömegére. Kikaptak, kiestek, de mégis boldogok voltak, nekik sikerült az, ami rengeteg másik országnak nem: kijutottak az Európa bajnokságra. 
- Hihetetlen - olvastam le Sese szájáról, mikor hátrapasszolta nekem a labdát.
Az írek dalával együtt a meccs is véget ért, mosolyogva pacsiztam le a többiekkel, aztán Givenhez sétáltam.
- Nagyon jó voltál ma - öleltem meg, aztán kicseréltük a mezünket. 
- Köszönöm. Sok sikert - intett a többiek felé, mire elmosolyodtam.
Mindenki elégedett volt az öltözőben, elhoztuk a három pontot és a gólkülönbségünknek köszönhetően vezettük is a csoportot. 
- Nando, még a végén gólkirály leszel - löktem oldalba mosolyogva, mire szerényen lehajtotta a fejét. - Hidd el végre, hogy jó vagy.
- Kösz, San Iker - sandított rám, mire felhorkantam.
- Miért nem szoktok már le erről a névről?
- Mert te vagy San Iker - adott szerinte logikus választ Xavi. - Jobb, ha elfogadod végre, mert úgyis így fogunk hívni. Vagy lehetsz Mofeta is - vigyorgott rám gonoszan.
- Az nem úgy volt! - nevettem el magam.
- Mindig letagadod - rázta a fejét Pepe. - Gyanús vagy.
- Te ott se voltál - vágtam hozzá a kulacsom röhögve. - Összefogtok ellenem.
 Mosolyogva húztuk egymás agyát, most kivételesen én voltam a célpont, de nem bántam. Imádtam ezt a csapatot, a pályán és a pályán kívül is kiálltam volna bármelyikükért.
- Jól van, maradjon a San Iker - tettem fel végül a kezem megadóan, a többiek pedig elégedetten bólintottak.

Nem örültem túlzottan, hogy a horvátok elleni meccsel zárjuk a csoportkört, a csapatuk jó formában volt, nem számíthattunk könnyű meccsre. A mérkőzés előtt szárnyra kaptak a pletykák, hogy megegyeztünk a 2-2-es eredményben és a továbbjutásban, de ezt a kérdést mindig elvből elutasítottuk az újságírók előtt. Nevetséges az egész, a győzelemért játszunk, mindent meg fogunk tenni, hogy bebiztosítsuk a csoportelsőséget.
Mi kezdtünk jobban, de hiába hajtottunk, valami miatt nem tudtunk veszélyes helyzetet kialakítani. Fél óra elteltével mindössze pár lövési kísérlettel büszkélkedtünk, egyre idegesebbek lettünk. Kellett volna egy gól, nekünk és a játék színvonalának egyaránt. Hiába játszottunk fölényben, képtelen voltunk vezetést szerezni, nem ment úgy a játék, mint szerettük volna. A szünetben megtudtuk, hogy az olaszok már vezetnek, így csak második helyen juthatunk tovább. Reméltem, hogy ez a tény kicsit helyrebillent minket és sikerül végre gólt szereznünk, de ez a bizakodás gyorsan elpárolgott, elég volt csak pár perc játék a második félidőben. Az ellenfél egyre veszélyesebb lett, jóval több dolgom akadt, mint az elején.
- Gyerünk már, srácok! - sziszegtem egy veszélyes Rakitic fejes után. - Csináljunk már valamit!
Mikor Busi elszórakozott egy tiszta lehetőséget, kezdtem kételkedni a motiváltságunkban. Az ellenfelünk támadásai egyre gyakoribbak lettek, vészesen kellett volna egy gól. Kezdtem beletörődni, hogy ebből ma már nem lesz gól, mikor a csereként beállt Jesús végre a hálóba juttatta a játékszert Andrés passza után. Kissé idegesebben, mint szoktam, de megpaskoltam a kapufát, aztán már csak a végső sípszót vártam, hogy vége legyen végre ennek. Nem érdemeltük meg a győzelmet, nem küzdöttünk úgy, mint kellett volna.
Mindannyian egyetértettünk abban, hogy a franciák elleni elődöntőben ennél jóval többre lesz szükségünk, ha szeretnénk megnyerni ezt a kontinensbajnokságot. 
A folyosón vártam a többieket, mikor a Telecinco stábja szembe jött velem. Félreálltam, hogy elengedjem őket, közben találkozott a tekintetem Saráéval. Könnyedén kiolvasta a szememből az érzéseimet, mivel megnyugtató mosolyt küldött felém, aztán kissé lemaradt, hogy kettesben lehessen velem.
- Nyugi - fogta meg a kezem. - Rendben lesz minden, csak fejben szedjétek össze magatokat. Nem lesz gond - nyomott egy gyors csókot a számra, aztán már el is szakadt tőlem és ment is tovább, hogy ne tűnjön fel senkinek a távolléte.
Tudtam, hogy soha nem hazudna nekem ilyen dolgokban, úgyhogy kissé megkönnyebbülve hagytam el a többiek nyomában a stadiont. Meg tudjuk csinálni. Még nem veszett el semmi, csak koncentrálni kell.

2013. szeptember 1., vasárnap

57. fejezet

Sziasztok! Először is, ne haragudjatok a késésért, nem volt szándékos. Másodszor, tudom, hogy azt mondtam, ez már EB-s rész lett, mégsem sikerült teljesen teljesítenem ezt az ígéretet, mivel úgy már túl hosszú lett volna és nem lett volna időm megírni még a suli előtt. Ez inkább csak ilyen felvezető fejezet lett, nem sok izgalommal, de néha-néha kell ilyen is...
Még mielőtt elkezdenétek olvasni, muszáj mondanom valamit :D Szóval néhány nappal ezelőtt elkezdtem követni egy lányt tumblr-ön, az oldala Ikerrel és Sarával foglalkozik, úgyhogy megnyitottam az első oldalt és egyszerűen nem tudtam bezárni. A képek és cikkek mellett rövid, egy-egy jelenetes történeteket ír Ikerékről, és van egy hosszabb lélegzetvételű története is. Egyszerűen zseniálisan ír. Ha tudtok angolul, nagyon ajánlom. ITT tudjátok megnézni. De a leghihetetlenebb dolog még csak ez után jött. Valaki megkérdezte tőle, hogy melyik a kedvenc fanfictionja. Felsorolt párat, és az első az enyém volt! Gondolhatjátok, majdnem lefordultam a székről :D Soha nem gondoltam volna, hogy ez a történet eljut Spanyolországba, hogy nem csak magyarok olvassák. Remegő kézzel írtam neki, egyszerűen fantasztikus érzés volt. És azóta már több üzenetet is kaptam, amiben kérik a blog linkjét vagy érdeklődnek, hogy mikor lesz új rész. Na jó, még most is vigyorgok és képtelen vagyok róla értelmesen beszélni, úgyhogy csak annyit mondok még, hogy jó olvasást :)
Csanna


2012 június
Hazaérve Madridba kezdődhetett a telefonálás. Minden beszélgetés nagyjából ugyanúgy nézett ki: Nem júliusban tartjuk az esküvőt. Nem, nem vesztünk össze. Igen, még mindig együtt vagyunk. Családi okok miatt halasztjuk el. Nem, még nem tűztük ki az új időpontot.
Sara hangulata folyamatosan két véglet között ingadozott. Izgatott volt az EB miatt, aztán eszébe jutott a nagyapja vagy az elmaradt esküvő és a jó hangulatát mintha elvágták volna. Tudtam, hogy nem könnyű most ez neki, úgyhogy amit csak tudtam, megpróbáltam helyette intézni.
Mikor megszólalt a csengő, meg se néztem, ki az, csak beengedtem. Gondoltam, úgyis Lara, sokat volt nálunk mostanában. Kinyitottam az ajtót és ledöbbentem. Sese vigyorogva dőlt neki a falnak, levette a napszemüvegét és élvezte a hatást. Mivel látta, hogy nem fogok megszólalni, egyszerűen beinvitálta magát.
- Na? - kérdezte, előre tudva a választ.
Mielőtt válaszolhattam volna, Sara sietett le a lépcsőn. Mikor meglátta Sergiot, elnevette magát és közelebb lépve beletúrt a hátvéd immár rövid hajába.
- Jól áll - mosolygott.
- Tudom - kacsintott Sese tisztában léve a ténnyel, hogy ezek után versenybe szállhat Crisszel az első számú szívtipró helyért az öltözőben.
- De miért? - tettem fel a kérdést, amire mindenki kíváncsi volt.
Elképzelni sem tudtam, mi vette rá, hogy megváljon hosszú hajától, ami annyira hozzátartozott, de el kellett ismernem, ez az új frizura sokkal jobban állt neki.
- Kell egy kis változatosság - vont vállat lazán. - Szóval azért jöttem, mert leugrok még Sevillába egy napra. Ha... szeretnél még elmenni a nagyapádhoz a bajnokság előtt, elviszlek.
Csendben Sarára pillantottam, aki szomorú mosollyal az arcán nézett vissza rám, aztán megrázta a fejét.
- Kösz Sergio, ez sokat jelent nekem, tényleg. De ne kerülj miattam, én már... elbúcsúztam tőle - mondta halkan. - Az EB idejére - tette hozzá egy kis bizonytalanság után.
Fél kézzel átöleltem a derekát, miközben egy gyors pillantást váltottunk Sergioval. Egyedül ők tudták, hogy mi a teljes igazság és ezzel a felajánlásával bizonyította, hogy nem olyan bolond ő, mint sokszor látszik.
- Hát, akkor megyek is. Larának nagyon bejön az új külsőm - vigyorgott ránk félreérthetetlenül.
- Már egy percre kezdtem elhinni, hogy felnőttél, de nem - nevettem el magam. - Te semmit nem változol.
Sara elgondolkozva meredt maga elé, aztán összekapta magát és rám mosolygott.
- Segítsek bepakolni?
Del Bosque úgy döntött, hogy ezúttal nem tölthetjük otthon az utolsó éjszakát, a Las Rozasban volt a találkozó, holnap pedig indulunk Gdanskba.
- Ráér az még - legyintettem, de mindketten tudtuk, hogy nem nagyon lehet már halogatni. - Csak tudnám, hogy fog Sese visszaérni időben. Del Bosque utálja, ha késünk.
- Nagyfiú már, megoldja - legyintett, máshol jártak a gondolatai. - Megcsókolsz? - kérdezte hirtelen.
- Mi? - nevettem el magam, merthogy ezt nem szoktuk megkérdezni, inkább csak megtesszük.
Ennek ellenére lehajoltam, hogy teljesítsem a kérését, de legnagyobb döbbenetemre mosolyogva tért ki előlem. 
- Nem így értettem. Ha megnyeritek az Európa bajnokságot, megcsókolsz majd? 
- Fogalmam sincs - mondtam őszintén. - Ezt lehetetlen előre megmondani. De te mit szeretnél?
- Nem tudom. Két éve nagyon jólesett, de ha most újra megteszed, mondhatják, hogy előre megterveztük. Pedig abban pont az volt a jó, hogy spontán jött.
- Akkor bízzuk megint a véletlenre - mosolyogtam rá.
Felemeltem a fejét, egy futó csókot nyomtam az ajkaira, de neki más ötlete volt. Behúzott a nappaliba, újra megcsókolt, egyszerre édesen, vadul és sóvárogva. A tegnapi volt az utolsó éjszakánk együtt, a búcsúnk pedig legalább olyan szenvedélyesre sikerült, mint a két évvel ezelőtti. Bár most nem volt semmilyen tiltás, mindketten tudtuk, hogy az éjszakákat a csapattal kell töltenem, a mindennapi edzések mellett nem sok időnk lesz találkozni, úgyhogy örömmel viszonoztam Sara repetáért könyörgő csókjait...

Kivettem mindkét bőröndöt a csomagtartóból, aztán követtem Sarát a hotelbe. 
- Nézd meg, nincs eltiltva Sarától, egyből nem tud elszakadni tőle - köszöntött Xavi, de nem tudtam komolyan venni, mert mellette is ott volt barátnője, Nuria.
- Te beszélsz? - vágtam vissza, aztán nevetve megöleltem. - Melyik az én szobám?
Xabi odadobta a kulcsot, úgyhogy magam után húzva Sarát elindultam a liftek felé. Amint becsukódott az ajtó, hirtelen sürgetően éreztem, hogy Sara mindössze egy lépésre van tőlem. Rápillantottam, az ő arcán is hasonló érzelmek tündököltek. Senki nem volt itt rajtunk kívül, úgyhogy mindenféle tétovázás nélkül szorítottam ajkam az övére. Nevetése halk nyögésbe fulladt, mikor végighúztam nyelvem szája vonalán. Nem tudom, meddig mentünk volna el, de a lift hirtelen megállt, mi pedig kénytelenek voltunk elszakadni egymástól.
Belépve a szobába ledobtam a cuccaimat az ágy mellé, aztán Sarára emeltem a tekintetem, aki még mindig az ajtóban állt. Kinyújtottam felé a kezem, mire tétovázás bújt az ölelésembe. Átkarolta a nyakam, homlokát az övének döntötte és halvány mosollyal az arcán fürkészett.
- Nem maradhatnék itt ma éjszakára?
- Ez nem rajtam múlik - nevettem fel. - De nem hiszem, hogy del Bosque kivételt tenne velünk.
- Miért érzem úgy, hogy egyre nehezebb elbúcsúzni tőled? - sóhajtott.
- Mert egyre jobban szeretsz? - vetettem fel vigyorogva.
A mellkasomba boxolt, de nem tudtam komolyan venni, mert a következő pillanatban puszit nyomott ugyanarra a helyre, karjait pedig újra a nyakam köré kulcsolta.
- Különben sem kell elbúcsúznunk. A hétvégén újra találkozunk. És meg is csókolhatsz majd.
Nevetve lépett el tőlem, kinyitotta az ajtót és a folyosó felé intett.
- A srácokat ismerve jobb, ha lemegyünk, mielőtt kitalálnak valamit, ami nem történt meg.
Az előcsarnokba érve nem úszhattuk meg a beszólásokat, szinte mindenkitől kaptunk egy-egy "kedves" szót. Időközben befutott Sese is, épp időben, mert pár perccel utána az edzőnk is megérkezett. A társaság nagy része még a barátnőjével vagy a családjával volt, úgyhogy adott nekünk egy kis időt. A legtöbben jönnek majd utánunk Lengyelországba, ezúttal nem volt olyan nehéz a búcsú. Sara tűnődve nézett fel rám.
- Min töröd ennyire a fejed? - simítottam el néhány tincset az arcából.
- Azon gondolkoztam, hogy mennyire szépek a lengyel lányok...
- Ezt a pár napot kibírom nélküled - szakítottam félbe nevetve.
- Csak elővigyázatos vagyok.
- Két és fél év után és egy majdnem-esküvővel teljesen megértem az aggodalmad - nyomtam egy puszit az orrára, mire mosolyogva megragadta az ingem gallérját és lehúzott magához egy hosszú csókra.
- Vigyázz magadra! - susogta.
- Hívlak, ha leszálltunk. És a hétvégére keresek egy olyan éttermet, ahol nincsenek lengyel pincérnők, csak pincérek - vigyorogtam rá.
- Én is így gondoltam - húzta végig ajkát állam vonalán, mielőtt újra megcsókolt volna.
- Tudod mit? Én meg üzenem az összes olyan focistának, aki szingli és meg fogod interjúvolni, hogy boldog párkapcsolatban élsz.
- Átadom - kuncogott.
Természetesen csak húztuk egymás agyát, a féltékenységgel kapcsolatos legutóbbi vitánk csaknem egy éve volt.
- Azt hiszem, lejárt a búcsúzásra szánt idő - sóhajtott fel, majd lábujjhegyre állt egy utolsó csókért.
Egy pillanatig még szorosan öleltük egymást, legszívesebben így maradtam volna örökre, de del Bosque tekintetét folyamatosan a hátamban éreztem, úgyhogy lassan elengedtem és egy lépést hátráltam. Sara mosolyogva simított végig az arcomon, aztán csatlakozott Larához és közösen hagyták el a hotelt.
Visszafordultam a többiekhez, csendben leültem Sese mellé, az edzőnk pedig belekezdett az elmaradhatatlan "első" beszédébe. Mosolyogva hallgattam, miközben gondolataim szárnyra kaptak. Vártam már ezt a kontinens bajnokságot, szerettem a válogatottban játszani. Más volt a hangulat, mint a klubcsapatban, de mindkettőt másért szerettem.
Del Bosque mondott néhány szót a csoportunkról is. Nem volt a legkönnyebb, de nem is a miénk volt a halálcsoport. Az Olaszország elleni mérkőzésünk egyértelműen a csoport rangadója volt, a horvátok erős kerettel jönnek. A média az íreket könyvelte el utolsóként, de tudtuk, hogy nem becsülhetjük le őket, minden meccsnek ugyanakkora elszántsággal kell nekivágnunk.

Nehezen tudtam elaludni, sokáig csak forgolódtam az ágyban. A focinak ezzel a részével nem voltam kibékülve. Sara alig fél órára volt tőlem, mégsem lehettem vele. A délutáni magabiztosság, miszerint nemsokára találkozunk, ennyit kibírunk, eltűnt és kínzóan üres volt mellettem az ágy.
Csak hajnalban tudtam elaludni, a fáradtság végül legyőzött. Úgy tűnt, csak pár pillanatra hunytam le a szemem, mikor felriadtam. Először fogalmam sem volt, mi keltett fel, de a szobám előtt egyre hangosabban szólt a zene, én pedig kétségbeesetten fúrtam fejem a párnába.
- Sergio Ramos! - sziszegtem a párnába, de nem adtam meg neki azt az elégtételt, hogy kinyitom az ajtót.
Valószínűleg ő is rájött erre, mert a következő pillanatban megszólalt a telefonom. Nem a szokásos dallam szólt, hanem az Ai se eu te pego, a hívó pedig az ajtóm előtt egyre hangosabban énekelte a dalt.
- Sose unod meg? - léptem ki végül a folyosóra, belátva, hogy ma már nem alszok többet.
- Nem - vigyorgott rám. - Figyelj... három és Sábado na balada... - én pedig tehetetlenül nevettem el magam.
Miután meggyőződött róla, hogy nem alszom vissza, elindult Xabi szobája felé. Sergio a válogatottban még saját magát is felülmúlta, ha összekerült Pepével, abból jó nem sülhetett ki. Megszokhattam volna már, hogy mindig ő kelt, de még reménykedek, hogy egyszer tovább tudok aludni hétnél úgy, hogy ő is a közelben van.
A szemem sarkából láttam, hogy Sese már Cescnél jár, mikor Xabi állt meg mellettem.
- Egyszer, csak egyszer lennék én az utolsó - morogta álmosan. - De mindig mi részesülünk abban a megtiszteltetésbe, hogy először minket kelt fel.
- Sesét ismerve ő így fejezi ki, hogy minket különösen kedvel.
Egyre több álmos csapattársam jelent meg a folyosón, kissé morcosak voltak ugyan, de nem tűntek mérgesnek. Megszoktuk már, hogy Sergio nem teljesen normális és talán hiányzott is volna az ébresztője, ha egyszer kimarad.
- Hé Serg! - kiáltott oda neki Juanito. - Azt mond már meg, hogy ha vagy olyan kedves, hogy mindannyiunkat felkeltesz, miért nem ébreszted fel soha a Mestert? - kérdezte, mire elröhögtük magunkat, elképzelve edzőnk arcát, ahogy a táncoló Sergiora mered.
- Sikerült - szólalt meg egy mély hang mögöttünk.
Sese gyorsan kinyomta a zenét, a hirtelen beálló csendben mindenki del Bosquet fürkészte, aki végtelennek tűnő másodpercek után elmosolyodott, mi pedig megkönnyebbülten felsóhajtottunk. Ezt megúsztuk.
×××
Két nappal később fáradtan vettem le a kesztyűimet egy hosszúra nyúlt edzés után. Hála az égnek a gdanski edzőközpont közel volt a szállodánkhoz, pár perc múlva már az ágyamban pihenhetek. Lassan sétáltam el a pálya széléhez, magamra öntöttem a kulacsomban lévő vizet, felfrissítve magam. Mikor visszanéztem, már csak Sese volt a pályán, ő azonban nem úgy nézett ki, mint aki menni készül. Tudtam, mit fog csinálni, úgyhogy elfojtva egy sóhajt visszahúztam a kesztyűimet és elindultam felé. Nem vett észre, elszántan futott neki és teljes erőből belerúgott a tizenegyespontra helyezett labdába, ami a kapu felső sarkában kötött ki.
- Nem lenne jobb, ha egy kapus is lenne veled szemben? - kérdeztem, mire összerezzent és megpördült, hogy a szemembe nézhessen.
- Fáradt vagy - mondta.
Vállat vonva kihalásztam a kapuból a labdát és odadobtam neki.
- Kösz - mosolyodott el.
Legalább fél órát gyakoroltunk még, végül muszáj volt abbahagyni, kezdett sötétedni és del Bosque nem díjazta volna, ha elkésünk a vacsoráról. Nekem is jól jött ez a plusz edzés, rám fért egy kis gyakorlás büntetővédés terén.
Sergio nem mondott semmit, de tudtam, hogy nem ez volt ez első és nem is az utolsó alkalom. Az ilyen tornákon benne volt a levegőben az esetleges tizenegyespárbaj, ő pedig szeretett volna biztosra menni. Egyikünk sem hozta szóba az ominózus Bayern elleni esetet, az öltözőben soha nem volt téma, nem haragudtunk rá emiatt, de néha láttam, hogy maga elé meredve elbambul, ilyenkor valószínűleg ezen filózott.
- Lara eljön valamelyik meccsre? 
- Nem - rázta a fejét csalódottan. - Nincs is Spanyolországban, Moto GP-n van. És Sara?
- Holnap jön.
Ajkába harapott, hogy ne mondja ki, amit először gondolt, de így sem úszta meg, az oldalába könyökölve figyelmeztettem, hogy tartsa féken a gondolatait.
Vacsora után a többiek még lent maradtak, én azonban csendben felmentem a szobámba, remélve, hogy ma könnyebben el tudok aludni. Hiányzott Sara. Azt hittem, ha kibírunk egymás nélkül két hetet, ez a négy nap viszonylag könnyű lesz, de tévedtem. Rá kellett jönnöm, hogy félig meddig viccesnek szánt mondatomban, miszerint egyre jobban szeret, azért hiányzok neki, több igazság volt, mint gondoltam volna. Hiányzott a mosolya, a nevetése, a gyönyörű, semmihez sem fogható zöld szemei, puha teste, ahogy az enyémhez simul éjszakánként. Az éjszakák voltak a legrosszabbak. Napközben még csak-csak el tudtam terelni a gondolataimat, muszáj volt koncentrálnom az edzéseken, a fiúk nem hagyták, hogy elkalandozzak. De este, a sötét szobában túl nagy és túl  üres volt az ágy.
Reggel csak egy átmozgató edzésünk volt, a meccs előtti napon már nem kockáztattunk. Mosolyogva néztem a többieket, arcukon ugyanolyan izgatottság játszott, mint amit én is éreztem, mindenki várta már a családját.
Utolsóként léptem be a hotelbe, tudtam, hogy Sara még nem lesz itt. Néhányan már megérkeztek, Nando felváltva puszilgatta Norat és Leot, Cesc Daniellat üdvözölte szenvedélyesen, Alvaro pedig egyszerre ölelte Albat és Carlotat.
Kopogtak a szobám ajtaján, én pedig észveszejtő sebességgel pattantam fel. Hatalmas hévvel téptem fel az ajtót, de nem Sara állt előtte, hanem Sergio. A csalódottság valószínűleg kiült az arcomra, mivel felnevetett.
- Nem kéne ennyire örülni nekem. Már megyek is, csak át kell adnom a Mester üzenetét, miszerint nem alszik itt senki, nincs kivétel, holnap meccsünk lesz.
Sóhajtva bólintottam, gondoltam, hogy valami ilyesmire kell számítanom. Most, hogy itt volt a család, akaratlanul is megkörnyékeztük volna az edzőt, hogy hátha enged egy kicsit. Természetesen igaza volt, a mérkőzés előtti éjszakán semmi nem terelheti el a figyelmünket, de azért jó volt egy kicsit álmodozni.
- Hé - bökött a liftek felé, mire villámgyorsan megfordultam.
Sara közeledett a folyosón, de még nem vett észre, a táskájával babrált. Hátrasimította haját az arcából, de a mozdulat közepén megmerevedett, mikor megpillantott a folyosó közepén. Egy hosszú pillanatig csak néztük egymást, aztán kitártam felé a karom, ő pedig gyorsan megszüntette a közöttünk lévő pár métert. Boldogan fúrtam arcom selymes hajába, tüdőmet átjárta mámorító illata. A lehetetlennél is közelebb próbáltam húzni magamhoz, teste minden egyes pontját érezni akartam, ahogy hozzám simul.
- Te jó ég, nagyon hiányoztál - szorítottam ajkam a homlokára.
- Nem is tudod, mennyire - mormolta a bőrömbe.
Két kezem közé fogtam az arcát, szemem csak úgy falta tökéletes vonásait. Egy szűziesen lágy csókot nyomtam a szájára, de mikor másodjára is találkoztak ajkaink, már nem tudtam arra gondolni, hogy bárki megláthat minket. Fejemből elszállt az összes józan gondolat, csak az ajka maradt, ahogy az enyémhez simul, édes illata, bőre puhasága a tenyerem alatt.
Mosolyogva szakadtunk el egymástól, megfogtam a kezét és a szobámba húztam.
- Fáradt vagy? - öleltem át újra, mikor észrevettem a sötét árnyékokat a szeme alatt.
- Nem, minden rendben. Csak túl puha a párnám hozzád képest - kulcsolta át a nyakam. - Nem tudnál becsempészni valahogy ide ma éjszakára?
- Ez sajnos lehetetlen - nevettem el magam. - Itt leszel holnap?
- Persze. Ki nem hagynám.
Tudtam, hogy a Telecinco amúgy is ki fogja rendelni, de hangjából arra következtettem, hogy akkor is eljönne megnézni, ha nem kéne közvetítenie és ez jólesett. A támogatása és az önfeláldozása nélkül most nem lehetnék itt. Tudtam, hogy nem tudok annyi időt tölteni vele, amennyit megérdemel, de soha nem panaszkodott emiatt. Újra megcsókoltam, ezúttal hálásan, ő pedig egyből megérezte a különbséget.
- Éhes vagy? Ígértem neked egy éttermet...
- Tényleg kerestél egyet? - nevetett fel boldogan.
- Mondtam, hogy elviszlek, nem?
Fél óra múlva a lengyel étlapon próbáltam eligazodni, végül Sara - miután kedvesen kinevetett - lefordította nekem az angol szöveget, úgyhogy egy kissé körülményesen, de sikerült megrendelnünk az ebédet. Kérés nélkül beszélni kezdett az eddigi meccsekről, az elmúlt négy napjáról, mindenről, amiből kimaradtam, de neki fontos volt.
- Hogy van a nagyapád? - kérdeztem hirtelen, de azonnal meg is bántam.
Sóhajtott, elkapta rólam a tekintetét és szomorúan meredt a már félig üres tányérjára. Átnyúltam az asztalon és finoman végigsimítottam arccsontján.
- Sajnálom - suttogtam.
- Nem, nincs semmi baj - emelte fel a fejét. - Csak pont ma beszéltem anyával. Ha ilyen gyorsan romlik az állapota, nem biztos, hogy... - nem mondta ki, de tudtam, mire gondol.
Bármit megtettem volna, hogy enyhítsek egy kicsit a fájdalmán, de tudtam, hogy ez most nem lehetséges. Soha nem kellemes érzés szembenézni a halállal, főleg akkor nem, ha egy hozzánk közel álló emberrel történik meg a legrosszabb.
- Ne beszéljünk most erről - rázta meg a fejét. - Most ki akarom élvezni, hogy itt vagy velem.
- Gyere, menjünk le a kikötőhöz. Gyönyörű a város.
Egymást átölelve sétáltunk le a tengerhez, leültünk a rakparton és csendesen beszélgettünk. A tiszta, tengeri levegő itt még jobban érezhető volt, sirályok köröztek a fejünk felett, időről időre befutott vagy éppen elindult egy-egy hajó. Mosolyogva integettem Pepének, aki a családjával szintén a kikötőt választotta, aztán újra Sara felé fordultam.
- Halljam, hány srácnak kellett már átadnod az üzenetem?
- Ne akard tudni - nevette el magát, a szeme csillogott, élvezte a helyzetet. - Tíz után már nem számoltam.
Egyik kezem a dereka köré fontam, közelebb húztam magamhoz, a másikat a combjára simítottam és megcsókoltam.
- Féltékeny vagy? - kérdezte huncut mosollyal.
- Nem - mondtam őszintén. - Szerintem ők féltékenyek rám, hogy ilyen gyönyörű barátnőm van.
- Bolond vagy - hajtotta fejét a mellkasomra. - De szeretlek.
- Én is szeretlek - suttogtam a hajába. - A végtelenségig itt tudnék maradni, de ez lehetetlen - sóhajtottam, mikor ránéztem az órámra.
Túl gyorsan közeledett a vacsora időpontja, amit már újra a csapattal kellett töltenem. Sara megérezte a feszültséget a testemben mert elhúzódott és apró grimasszal felállt.
- Mennünk kell - mondta.
- Vagy el is rabolhatlak, felszállunk arra a hajóra - böktem az egyikre - és egy hónap múlva visszajönnénk.
- Nem fogod miattam kihagyni az EB-t. De bármikor elrabolhatsz - nyomott egy puszit az arcomra, mielőtt visszaindultunk volna.
A hotel előtt szembefordítottam magammal, átöleltem és homlokom az övének döntöttem.
- Ügyes legyél! - susogta. - Ha holnap nyertek, a többi meccs már meglesz.
- Jó lenne, ha ilyen egyszerű volna - nevettem fel halkan, aztán összeillesztettem ajkainkat egy hosszú csókra. - Ha még öt percet maradsz tuti, hogy felviszlek valahogy - sóhajtottam.
- Ne kísérts!
- Most azért kell elmenned, hogy tudjak aludni. De pont azért nem tudok aludni, mert nem vagy ott velem.
- Tudom, Iker - ölelt még szorosabban. - Én is így vagyok vele. De holnap a meccs után talán el tudok szabadulni egy fél órára, akkor nem kell megint napokat várni. Majd üzenek valahogy.
- Minden rosszba beleviszel - csókoltam a nyakába elfojtott nevetéssel. - De nem bánom.
- Menned kell - mondta ki, amit mindketten szerettünk volna elkerülni. - Sok sikert! Vigyázz magadra! És aludj jól, amennyire ez lehetséges - mondta, minden mondat után egy csókkal ajándékozva meg, végül finoman lökött egyet rajtam, hogy menjek már.
- Jó éjt! - hajoltam le hozzá egy utolsó utáni csókra, aztán kénytelen kelletlen elengedtem a derekát és belöktem a hotel ajtaját.
Visszanéztem, még ott állt, úgyhogy intettem neki egy utolsót, mielőtt csatlakoztam volna a többiekhez a vacsorához.