50. fejezet

Sziasztok! Siettem, ahogy tudtam, de az igazi ihlet csak ma szállt meg, úgyhogy a fejezet nagy részét ma alkottam meg. Hogy őszinte legyek, a lehető legrosszabbra tudtam időzíteni ezt az 50. fejezetet, mivel nem tudtam semmi "extrával" szolgálni nektek, ez pont nem olyan része a történetnek. De megfogadtam a tanácsot, amit kaptam és jó hosszú lett :) Remélem elnyeri a tetszéseteket.

És még valami. Nagyon, nagyon köszönöm mindenkinek, aki a Bloglovinon követ, már 31-en vagytok, egészen elképesztő. Az igazat megvallva eleinte féltem, hogy lesztek-e annyian, mint itt, de egyszerűen fantasztikusak vagytok, nagyon köszönöm mindenkinek :)

Csanna

Július közepén újra megkezdődtek az edzések. Éppen egy dugóban ültem Valdebebas felé, idegesen doboltam a kormányon. A lehajtó már csak pár méterre volt tőlem, de sor teljesen beállt, nem akartam rögtön az első nap elkésni.

A Míster ma hirdeti ki az utazó keretet Amerikába, az edzőtáborba. Bár sok újdonságra és meglepetésre nem számítottunk, pár új srác a B csapatból mindig velünk tartott. 

Végre megindult a sor, én pedig kiraktam az indexem, átsoroltam, majd lekanyarodtam a sportkomplexum felé.

- Iker! - üdvözölt Pipita, ugyanakkor érkezett, mint én.

Nem sokat találkoztunk a srácokkal a nyáron, úgyhogy az öltöző zengett a sztoriktól. Sese átkarolta a vállam és komolyan nézett rám.

- Te, Iker! Egy dolgot nem értek - kezdte, mire kíváncsian fordultam felé. - A fél nyaradat Amerikában töltötted. Voltál az Államokban, Mexikóban, Chilében, Brazíliában... Tudom, milyen ott az élet: Copacabana, óceán, tűző napfény, dögös csajok monokiniben - magyarázta, mire felvontam a szemöldököm. - Jó, akkor Sara bikiniben, tökmindegy - legyintett, miszerint ez mellékes. - Szóval aranyéleted volt. Egy dolog nem tiszta. Hogy a fenébe tudtál hazajönni úgy, hogy ugyanolyan fehér vagy, mint mikor elmentél? De komolyan, nézd meg! - rakta karját az enyém mellé, tényleg volt egy kis színkülönbség.

Egy rövid ideig csend volt az öltözőben, aztán szinte egyszerre kezdünk el nevetni.

- Serg, ez még csak az első nap, de te máris megölöd az összes agysejtünket. Össze leszünk zárva egész évben, ne csináld ezt velünk már ma! - röhögött Cris.

- Most miért?

- Arra nem gondoltál - csapott a vállára Ricky -, hogy te is barnultál, ezért nem tűnik fel?

- Sese, alapból világos a bőröm, ne várd tőlem, hogy néger leszek - vigyorogtam rá a fejemet csóválva.

- Valljátok be, hogy hiányoztam - tárta szét a karját saját magán nevetve.

- Szörnyen, Ramos - lépett be Mourinho. - Indulás a pályára, tisztáznunk kell egykét dolgot.

Vidáman vonultunk ki a gyepre, majd körbeálltuk a Místert, aki magyarázni kezdett.

- Nem fogok örömittas beszédet mondani a viszontlátásról, arra nincs időnk, a mai nappal hivatalosan megkezdődik az előszezonunk. Ahogy látom, mindenki sürgősen felkeresi az orvost és kér egy étrendet, mert nyáron gondolom élveztétek, hogy mást is ehettek a tortillán, csirkemellen és önteteken kívül. Olyan formában akarlak látni titeket, ahogy májusban voltatok, addig mondjatok le a nehéz kajákról.

Vigyorogva néztünk össze a többiekkel, Mourinho belekezdett. Gyorsan kihirdette a keretet, majd rátért az utazásra.

- Július kilencedikén, azaz most szombaton indul a gépünk kettőkor. Nem várunk senkire - futott át egy mosoly az arcán, mivel pontosan tudta, hogy a magángép miatt hajlamosak vagyunk kényelmesen érkezni. - Három mérkőzésünk lesz, az utolsó július 23-án, másnap indulunk haza, utána itthon folytatjuk a felkészülését.

Gyorsan kiszámoltuk, hány napot jelent és kissé szomorúan elhúztuk a szánkat.

- Lara lefejez, ha ezt elmondom neki - sziszegte Sergio.

- Már megint összevesztetek?

- Ő most jött haza. Én most megyek. Nincs időnk egymásra - túrt a hajába.

- És még valami, mielőtt kezdünk. Gondolkozzatok, hogy Iker maradjon-e a kapitány... - mondta, mire mindenki döbbenten nézett rá.

- Hát persze, hogy ő marad! - kezdte Sese, majd a többiek is csatlakoztak hozzá.

Csendben hallgattam, ahogy a srácok mondják a magukét, jólesett, hogy ragaszkodnak hozzám. Fogalmam sem volt, miért akarna Mou lecserélni, hiszen a szezon végén nem tett utalást erre. 

- Jól van, később visszatérünk rá - intézte el Míster gyorsan.

- Nincs mire visszatérni - mondta Sese, miközben mellettem futott. - Miért cserénénk le?

- Nem tudom, biztos van valami oka - vontam vállat.

- Nem is érdekel? - nézett rám kíváncsian.

- Biztos el fogja mondani - zártam le a témát.

Tényleg így tett, a közel három órás fárasztó edzés után odahívott magához.

- Iker, beszélnünk kell! - intett.

Egy sóhajjal megszabadultam a kesztyűimtől és az edző mellé léptem. Az irodája felé vettük az irányt, hellyel kínált és tétovázás nélkül belekezdett, nem köntörfalazós típus.

- Nézd, nincs veled személyes problémám. Egyetlen ok van, ami miatt felvetettem ezt a kérdést. Úgy gondolom, egy olyan játékos, aki a mezőnyben játszik, sok szempontból hasznosabb lenne kapitányként. Neked nem nagyon lehet kirohangálni a kapuból és jobban össze tudná fogni a többieket, ha ott van közöttük.

- Mikor Raúl elment és én kaptam meg a szalagot, felvetődött ez a kérdés - kulcsoltam össze a kezeimet. - Ennél a klubnál fontos, hogy olyan ember viselje a szalagot, aki régóta játszik a csapat színeiben. Én vagyok itt a legrégebben és nem tervezek elmenni. Nem gondolom, hogy problémát jelentene, hogy kapus vagyok, évek óta így játszunk és eddig nem volt gond - mondtam. - Ha a csapatnak úgy jobb, ha a többiek úgy gondolják, odaadom másnak, de őszintén szólva nem értem, miért most kellene változtatni. Mikor idejöttél, azt mondtad, jó így, elfogadtad.

- Iker - mosolyodott el. - Nem kell, hogy mindenbe egyezzen a véleményünk, nem kell barátoknak lennünk, csupán jó kollégáknak. Már az előző szezonban is éreztem, hogy van egy kis ellentét a kettőnk... gondolkodása között, de én nem fogok bocsánatot kérni és szerintem te sem várod el. Mint mondtam, a kérdésemnek nincs személyes vonatkozása, szakmai szempontból úgy láttam, hogy meg kell kérdeznem, de a csapat és a te reakciódból is úgy következtettem, hogy nem lesz változás. 

- Rendben - bólintottam. - Örülök, hogy tisztáztuk - álltam fel és kezet fogtam vele.

Csendben lépkedtem a folyosón, az öltözőből kihallatszott a többiek hülyéskedése, valamint Cris tisztának nem teljesen mondható hangja a zuhany alól.

- Na? Mi volt? - nézett rám mindenki, mikor beléptem.

- Úgy néz ki, maradok - mondtam nekik, mire láthatóan elégedetten bólintottak.

- Mi a francért cserélnénk le, San Iker? - kérdezte el Ricky, mire elmosolyodtam.

- A Míster úgy gondolta, hogy egy mezőnyjátékos jobb lenne. Hagyjuk most ezt egy kicsit, oké? - kértem őket.
Bár Mourinho azt mondta, csak szakmai a felvetése, de mégis váratlanul ért és rosszul esett. Tudnia kellett, hogy megy ez itt a Real Madridnál. Ha kell, odaadom a karszalagot másnak, nem erről van szó. Csupán hirtelen jött, nem számítottam rá.

Mikor leparkoltam a házunk előtt, már állt ott egy másik kocsi. Nem lepődtem meg teljesen, hiszen Unai szólt, hogy itthon vannak, beugranak a héten, csupán azt felejtette el megemlíteni, hogy új autójuk van. Csendben léptem be a házba, nem tudtam, alszik-e David, nem akartam felébreszteni. Valószínűleg nem hallották meg, hogy becsuktam az ajtót, mert a beszélgetés nem szakadt meg. A férfihang, amit hallottam kiszűrődni, azonban nem az öcsémé volt.
- ... szóval tényleg köszönöm. Ne haragudj, nem akartam így rád törni, de szükségem volt az egyik legjobb barátom tanácsára.
- Ugyan már, David, ez természetes. Meg kell beszélnem Ikerrel, de nem hiszem, hogy lesz ellene kifogása.
Összeráncoltam a szemöldököm. David? Honnan ismerős nekem ennyire? Mikor beugrott, nem lettem nyugodtabb. Ő volt az, aki miatt kissé összevesztünk, David Sánchez, Sara volt pasija és most az egyik legjobb barátja. Az ominózus eset óta nem is hallottam róla. Már be akartam menni a nappaliba, de David kérdése megállított.
- Köszönöm. Mi van veletek? Boldognak tűnsz...
- Az is vagyok, David, nem is tudod mennyire. Iker egyszerűen tökéletes.
Elmosolyodtam és úgy döntöttem, végighallgatom, bár tudtam, hogy nem szép dolog kihallgatni őket. De a kíváncsiságom erősebb volt.
- Ő pontosan az a típusú pasi, akire nekem szükségem van. Nyugodt, tudja, hogy kell kezelni a kitöréseimet, mindig én vagyok az első neki. Tisztában vagyok azzal, hogy elkényeztet - hallottam a hangján, hogy mosolyog. - Annyira gyorsan jöttünk össze, hogy eleinte féltem, nem fog működni, túl gyors az egész. De ő figyelt rá, hogy semmit ne siessünk el, pedig néha... nehéz volt bírni velem - nevetett fel. - Még csak másfél éve vagyunk együtt, de már most rengeteg dolgot kaptam tőle. Te is ismered, mi volt a véleményem a focistákról. Iker példája megtanított rá, hogy ne általánosítsak. Képtelen vagyok elmondani, mennyire szeretem - sóhajtott.
- Látom rajtad - nevetett fel David.
- Nem mondom, hogy nincsenek veszekedéseink, de a legtöbb miattam van. Szerintem teljesen kikészítem szegényt, pedig én tényleg bízok benne és annyiszor beszéltünk már erről. Tudom, hogy nem jó, amit csinálok. De mikor legutóbb összekaptunk, mondott valamit, aminek köszönhetően helyre kattant az agyam. Azt mondta, majd szól, ha lát valakit, aki jobb nálam valamiben. Tudom, hogy csak azért mondta, hogy megnyugtasson, de ez nagyon sokat segített. Úgyhogy próbálok én is lenyugodni és bebizonyítani neki, hogy mennyire szeretem és hogy ne aggódjon, nem leszek hárpia, ha feleségül vesz.
Ajkamba haraptam, hogy visszafojtsam feltörni készülő nevetésem.
- Szóval közeleg az esküvő? - kérdezte David meglepetten.
- Nem. Vagyis nem tudom. Iker tudja, hogy én nyáron szeretném, már rögtön az eljegyzés után ezt megbeszéltük. Azt is, hogy Corral de Almaguerben lesz. De a többi része még teljesen képlékeny. Most kezdődik az előszezon, nem hiszem, hogy lesz idő egy esküvőre ezen a nyáron. Jövőre ott az EB, bár még nem beszéltünk róla, de biztos vagyok benne, hogy Vicente megint behívja. Utána úgy tudom, kapnak egy kis szünetet. Talán majd akkor.
- Úgy nézel ki, mint aki már várja.
- Miért, melyik nő nem? - kérdezte mosolyogva.
Lelki szemeim előtt megjelent Sara, fehér ruhában, boldog mosollyal az arcán. Eddig bírtam, ellöktem magam a faltól és beléptem a nappaliba. Sara nekem háttal ült, David azonban felpattant, mikor meglátott.
- Mi az? - fordult hátra Sara, mikor meglátott, teljesen ledöbbent. - Iker! Mikor jöttél? Nem is hallottuk, ahogy bejöttél!
Tudtam, mire kíváncsi igazából, úgyhogy csak elmosolyodtam, de ő megértette. Elpirult és halkan felnyögött, de én nem zavartattam magam, egy gyors puszit nyomtam az arcára és üdvözöltem Davidot is.
- Azt hittem, Unaiék vannak itt, ezért halkan jöttem be.
- Nem, David jött, mert beszélni akart velem egy-két dologról. És megkérdezte, hogy mikor költözünk, mert szüksége lenne egy házra.
- Meg akarod venni? - néztem rá.
- Igen. Most egy albérletben lakok, de összeköltözök a barátnőmmel és kéne egy nagyobb ház.
Bólintottam, aztán magam mellé húztam Sarát és egy újabb puszit nyomtam az arcára.
- Megyek, nem zavarlak titeket. És Iker - állt meg előttem. - Tudom, hogy már régen volt, de még nem volt alkalmam személyesen bocsánatot kérni az... incidens miatt. Tényleg csak azt tudom felhozni mentségnek, hogy az ember hülyén reagál, ha Spanyolország egyik leghíresebb focistájával találkozik.
- Már nem haragszom - nyugtattam meg mosolyogva.
Nagy nehezen elengedtem Sarát, hogy kikísérje Davidot, majd mikor visszajött egyből magamhoz húztam. Kissé oldalra hajtotta a fejét, kíváncsian és láthatóan zavarban nézett rám. Felnevettem, majd megcsókoltam, így köszönve meg neki a kissé szokatlan vallomást.
- Ugye tudod, hogy ez nem volt szép tőled? - karolta át a nyakam.
- Te mit csináltál volna az én helyemben? - kérdeztem mosolyogva.
- Ugyanezt - temette fejét a mellkasomba.
- Ezek után még nehezebben foglak itthon hagyni két hétre - sóhajtottam, mire döbbenten nézett rám.
- Micsoda? Két hét? Hova mész? - aztán meg is válaszolta magának a kérdéseket. - Hát persze... edzőtábor.
Szorosan átöleltem, ő pedig fejét a nyakamba fúrva simult hozzám, teste követte az én testem vonalát.
- Mikor mentek? - suttogta.
- Szombaton - simítottam végig a haján.
- De... tavaly miért nem volt ilyen hosszú?
- A világbajnokság miatt. Az borított mindent.
- Nem foglak látni két hétig? - úgy tűnt, most esett le neki igazából. - Voltunk mi már ilyen sokáig távol egymástól?
- Nem rémlik - nevettem el magam. - De mindennap beszélünk majd, hidd el, észre sem veszed és már itthon leszek.
- Ezt nehezen tudom elhinni - bontakozott ki a karjaimból és pakolászni kezdett. - Akkor megint csúszik a költözés?
- Nem feltétlenül. Még itthon leszek pár napot, addig segítek, utána meg szólok Bicinek, hogy nézzen be néha. Úgyis felajánlotta a furgonját, szívesen segít - tettem hozzá, mielőtt tiltakozni kezdett volna.
- Mit történt? - kérdezte hirtelen. - Olyan... furcsa vagy.
Elhúztam a számat és félrenéztem. Hát persze, hogy észrevette.
- Iker? Baj van? - jött közelebb újra és fürkészve próbálta elkapni a tekintetem.
- Semmi komoly - ráztam meg a fejem.
- De mi az? Látom rajtad - fogta meg a kezem.
- Edzésen kicsit... meglepődtem. Mourinho felvetette, hogy legyen más a kapitány - mondtam, mire szemei kitágultak. - A többiek persze ellenezték, ő is érezte, hogy ez nem lesz egyszerű menet, úgyhogy beszélt velem négyszemközt. Azt mondta, hogy nincs személyes oka, csupán szakmai. De én már nem vagyok biztos benne.
- Ez az ember nem normális - mondta lassan, mire felnevettem és átöleltem a nyakát. - Iker, ha ezt érzed, beszéld meg vele. Még csak most fog kezdődni a szezon, ne legyen máris ellentét, arra ráértek a végső hajtásban.
- Nem tudom. Mindegy, majd rájövök, mit kéne csinálni. Megyek, pakolok egy kicsit - engedtem el.
Az emeleten már sorban álltak a dobozok, mind tele könyvekkel, ruhákkal, a különféle tárgyinkkal. Fogtam egyet, ami még üres volt és a szekrényhez léptem. Pakolni kezdtem a még ott lévő könyveket, mikor a szemem megakadt valamin. Összeráncolt szemöldökkel vettem ki az albumnak tűnő könyvet a többi közül és kíváncsian kinyitottam. A következő pillanatban széles mosoly terült szét az arcomon. Tényleg az volt, egy fotóalbum, a legelső kép rögtön Sarát ábrázolta újszülött korában. A pakolásról egészen megfeledkezve lapoztam végig az albumot, már-már meghatottan pillantottam a gyerekkorát ábrázoló képekre.
- Valamiért éreztem, hogy nem pakolni fogsz, mikor feljövök - szólalt meg Sara a hátam mögött.
Megfordultam és mosolyogva néztem rá. Mikor meglátta, mit tartok a kezemben, könyörgő arcot vágott.
- Mondd, hogy nem nézted végig.
- Még nem - vigyorodtam el, mire arcát a kezébe temette. - Ne már, Sara! Tudod, milyen jó érzés ezeket végignézni? - pörgettem végig az oldalakat.
Sóhajtva jött közelebb és az oldalamnak dőlt.
- Már akkor is szép voltál - nyomtam egy puszit a hajára, aztán újra az albumnak szenteltem a figyelmem.
Sara egy idő után felengedett és kérés nélkül is beszélni kezdett egy-egy képről. Miután végignéztük, jöttek az én gyerekkori fotóim - természetesen. A délután elrepült, anélkül, hogy bármit is pakoltunk volna. Végigdőltünk az ágyon, Sara feje a mellkasomon feküdt, a kezemben pedig ott voltak a fotók.
- Meg fogok őrülni nélküled - szólalt meg váratlanul, mire az oldalamra fordultam és kisimítottam haját az arcából.
- Minden rendben lesz. Menj el valahova Larával, ő is unatkozni fog Sergio nélkül. Hidd el, még jó is lesz, pasik nélkül beszélgetni egy kicsit.
- Kötve hiszem - sóhajtott fel, aztán közelebb húzódott hozzám és egy lágy puszit nyomott az arcomra.
Engedtem, hogy visszafordítson a hátamra és lovaglóülésben rám ült. Kérdőn felvontam a szemöldököm, kíváncsian, hogy mire készül.
- Na jó. Hallottad, hogy mi a véleményem az esküvőről. Érdekelne a tied - hajolt közelebb hozzám, meleg lehelete az arcomat simogatta.
- Biztos, hogy most beszélgetni akarsz? - markoltam meg a felsője alját és kezeim meztelen bőrére simultak.
Ez a helyzet akaratlanul is beindította a fantáziámat, hiszen testünk szinte minden ponton összeért.
- Teljesen - mosolygott rám kissé kajánul, figyelmen kívül hagyva könyörgő tekintetem. - Annyira pasiból vagy - nevetett halkan a fejét rázva.
- Ha ez megnyugtat, beléd is sok nőiesség szorult - vágtam vissza széles mosollyal.
- Kétség kívül ez volt életem legszebb bókja - forgatta meg játékosan a szemeit, majd egy pillanatra ajka az enyémen időzött. - Szóval, mit gondolsz? - nézett rám nyomatékosan.
- Azt, hogy te egy nagyon veszélyes, gonosz és csábító boszorkány vagy - túrtam a hajába.
- Iker! - csapott a mellkasomra. - Ha nem válaszolsz, még sokkal rosszabb lesz.
Hogy nyomatékot adjon szavainak, fészkelődni kezdett rajtam, külön figyelmet fordítva a csípője mozgására. Természetesen meg is lett az eredménye, mindketten éreztük, hogy a nadrág már kissé szűk nekem.
- Hoppá - lehelte angyali mosollyal az arcán.
- Ez övön aluli volt - méltatlankodtam, de nem bírtam ki nevetés nélkül.
Próbáltam figyelmen kívül hagyni a szorító érzést az alhasamban, lehunytam a szemem és mély levegőt vettem.
- Szóval esküvő? Mi szólsz a holnaphoz? - nyitottam ki a szemem és vigyorogva konstatáltam döbbent arckifejezését. - Nyugi, csak hülyéskedek. Hát... ezen a nyáron már nem hiszem. Nincs elég időnk megszervezni. De jövőre, ha vége lesz az Európa bajnokságnak, bármikor.
- Akkor te is szeretnéd? Nem... ijesztettelek meg?
- Micsoda? Miről beszélsz? - fürkésztem a tekintetét és kissé felkönyököltem.
- Hát... Sok férfi megijed az esküvőtől. Az eljegyzés még rendben van, de mikor szóba kerül a nagy nap... - motyogta.
- Ezt meg honnan szedted? - kérdeztem mosolyogva és visszahanyatlottam a párnára. - Szerinted azért kértem meg a kezed, hogy aztán menyasszony maradj életed végéig? Jaj Sara, néha olyan butaságokat tudsz gondolni - simogattam meg az arcát. - Ami engem illet, már alig várom, hogy fehér ruhában lássalak.
- Akkor jó - sóhajtott megkönnyebbülten.
- Csak tudnám, mi jár a fejedben néha...
- Jobb, ha erre nem válaszolok - somolygott. - De tény, hogy néha magamat is meglepem.
Úgy tűnt, megtudta, amit akart, úgyhogy egy határozott mozdulattal fordítottam a helyzetünkön és én kerültem felülre.
- Most én jövök - csókoltam végig a nyaka vonalát, mire felnevetett.
- Várom a kérdést - sóhajtott elfúló hangon, mert ajkaim már a kulcscsontjánál jártak.
- Hmm... Mit gondolsz... mit kéne csinálni egy olyan lánnyal... aki nagyon szemtelen? - kérdeztem, miközben csókokkal hintettem be puha bőrét.
- Van egy-két ötletem - vonta fel a szemöldökét.
Mielőtt azonban pontosan részletezhette volna, mire gondol, rezegni kezdett a telefonja a táskájában.
- Ezt egyszerűen nem hiszem el! - nyögtem fel és homlokom az övének döntöttem.
Kacagva csúszott ki alólam és kutatni kezdett a telefon után, én viszont úgy maradtam, hason, fejem a párnába fúrva.
- Szia Lara - köszöntötte a hívót, hallottam a hangján, hogy még mindig mosolyog. - Igen, köszönöm. Iker is jól van - mondta, mire felmordultam. - Igen, mondta... Nem, még nem... Ő is mondott valami ilyesmit... Persze, lehet róla szó... Majd akkor hívlak, ha sikerült elintéznem.
Miután elköszöntek egymástól, éreztem, hogy újra besüpped az ágy és oldalra fordítottam a fejem, így szembetaláltam magam Sara mosolygó arcával.
- Hol tartottunk?
- Azt hiszem, Lara és Sergio tényleg összeillenek. Mindketten tudják, hogy készítsenek ki - sóhajtottam, majd magamhoz húztam és ott folytattuk, ahol abbahagytuk...

×××

Sara felvette a cipőjét és kérdőn nézett rám, várta, hogy miért nem indulunk. Ellöktem magam a faltól és bujkáló mosollyal az arcomon öleltem át a derekát.

- Ha arról akarsz meggyőzni, hogy hagyjam a csapatot és maradjak itthon veled, jó úton jársz. Gyönyörű vagy - csókoltam meg.

- De hát ez csak egy egyszerű ing meg nadrág - mondta értetlenül.

- Ezt imádom benned. Neked nem kell kiöltözni, hogy jól nézz ki - hajoltam újból közelebb hozzá, ő pedig nem késlekedett megadni nekem, amit kértem. - Menjünk, mert még a végén lekésem a gépet.
Sara csendesebb volt, mint máskor szokott lenni, de őszintén szólva én se csattantam ki az örömtől, hogy itt kell hagynom két hétre. Soha nem töltöttünk még ennyi időt távol egymástól. A világbajnokság egy hónap volt, de ott legalább láttuk egymást.
Nem aggódtam, tudtam, hogy ez csak tovább lendítheti a kapcsolatunkat, és abban is biztos voltam, hogy nagyszerűen fogja magát élvezni Larával a wellness szállodában, engem pedig a fiúk fognak szórakoztatni a hülyeségeikkel. Ettől függetlenül az ebéd elfogyasztása után nem sok kedvünk volt felállni és elindulni a reptérre. Sara szórakozottan játszott az ujjaimmal, miközben én az arcát figyeltem.
- Mennünk kell - mondtam végül, mire bólintott.
A reptér csupán tíz percre volt tőlünk, az idő pedig túl gyorsan telt.
- Bejössz? - kérdeztem, mikor találtam egy szabad parkolót.
- Nem biztos, hogy jó ötlet... - kezdte, de aztán mégis kiszállt és a kezemet szorítva jött mellettem.
 Intettem a csapattársaimnak, aztán Sara felé fordultam és átöleltem a derekát.
- Ne szomorkodj egész végig, oké? Két hét múlva jövök - hajoltam le kissé, hogy a szemébe tudjak nézni.
- Vigyázz magadra. És ne engedd, hogy a többiek kikészítsenek - mosolyodott el halványan.
Elnyomva egy sóhajt magamhoz húztam és mélyen beszívtam az illatát, hogy a lehető legtovább őrizzem meg. Kezei a mellkasomon nyugodtak, mikor felnézett rám. Tekintetéből rengeteg dolgot tudtam kiolvasni. Tudtam, hogy már nincs sok időnk, úgyhogy összeillesztettem ajkainkat és próbáltam az összes érzelmemet belesűríteni a csókba. Finoman harapdálta az ajkamat, majd nyelve rátalált az enyémre. Olyan volt, mintha ezernyi tűzijáték robbant volna a testem különböző pontjain. Képtelen voltam elszakadni tőle, kezeim az arcát simogatta, így próbáltam megjegyezni finom vonásait.
Végül elfogyott a levegőnk, zihálva húzódtunk el.
- Hiányozni fogsz - suttogta.
- Hívlak - ígértem. - Minden nap. Szeretlek.
- Én is szeretlek - simult bele az ölelésembe még egyszer utoljára.
Aztán ellépett tőlem, én pedig finoman kihúztam enyémet az övéből és egy mosollyal az arcomon figyeltem, ahogy visszamegy a kocsihoz. Egészen addig követtem a tekintetemmel, mígnem kifordult a parkolóból és eltűnt a többi autós között.
- Ugye nem így fogsz kinézni végig? Mert akkor másik szobatársat kérek - szólalt meg mellettem Sese.
- Majd meglátjuk, hogy fogsz kinézni a második héten - vigyorodtam el. - Hogy is mondtad? Nincs időtök egymásra.... Most jött haza... Szerintem neked rosszabb lesz - csaptam a vállára.
Savanyú arcot vágott, mire nevetve tereltem be a többiekhez, ahol Mourinho már erősen nézte az óráját.
- Vigyázz, Amerika, jövünk! - vihogott Pepe, aztán megszólalt a zenei válogatás első száma Cris hordozható rádiójából, úgyhogy a megfelelő alaphangulattal indultunk el a gépek felé.

Hatodik díj :)

Sziasztok! Újabb díjat kaptam, nagyon szépen köszönöm, Juci!

Szabályok:

1. Írj magadról 11 dolgot!

2. Válaszolj 11 kérdésre!

3. Tegyél fel 11 kérdést!

4. Küldd tovább 11 embernek!

Írj magadról 11 dolgot!

1. Ma hivatalosan is leérettségiztem, úgyhogy igazi "nyááár van" fejem van :)

2. F1 rajongó vagyok

3. Nagyon makacs tudok lenni

4. Angol és töri faktos leszek jövőre

5. 3-as számú a mezem a röplabda csapatban

6. Kitűnő lettem :)

7. Van két kutyám

8. Erről a blogról nem tud sem a családom, sem a barátaim, túlságosan is a magaménak érzem, hogy elmondjam nekik

9. A jövőbeli munkám hétről hétre változik, csak a sport a biztos (sportjogász, sportriporter, sportpszichológus...)

10. Tavaly én lettem az év diákja a gimiben

11. Imádom a tengert

Válaszolj 11 kérdésre!

1. Kedvenc színész/színésznő?

Nem tudom, konkrét kedvenc nincs, ha mégis mondanom kell valakit, talán Leonardi DiCaprio és Amanda Seyfried.

2. Kedvenc szín?

Narancs

3. Legjobb hely, ahol valaha jártál?

Húha... :) Velence

4. Kedvenc sport?

Ha nézni kell, akkor foci, ha csinálni, akkor röpi.

5. Van tesód?

Egy öcsém. Régen nagyon nehéz volt, de most már jól kijövünk :)

6. Kedvenc zene?

Most éppen Pink - Just give me a reason.

7. Tavasz vagy ősz?

Tavasz

8. Kedvenc tantárgy?

Angol

9. Egy nyelv, amit feltétlenül meg akarsz tanulni

Spanyol

10. Egy hely, ahova legalább egyszer el akarsz jutni.

Spanyolország. Elég nagy, de bizonyos értelemben ez is egy hely...

11. Kedvenc könyved?

Jay Asher - Tizenhárom okom volt

Ha nem baj, én már nem adom tovább, mert ez a díj már körbeért, mindenki megkapta, akinek adnám. De még egyszer nagyon köszönöm, örülök, hogy rám gondoltál.

Más: ahogy azt olvashattátok, ma reggel kilenckor kiléptem a teremből, ahol az érettségi zajlott. Úgyhogy szabad vagyok, nyár van, szabadidő... :) Még ma elkezdem a részt, a héten biztos fent lesz.

Puszi

Csanna

Nagyon fontos - minden bloggernek!!!

Sziasztok!
Kérlek titeket, olvassátok el és ti is rakjátok ki a blogotokra, mert nagyon-nagyon fontos!

Szóval, a Blog Reader meg fog szűnni július 1-jén, azaz nem fogjátok látni, hogy azoknak a blogoknak a frissítéseit, amikre fel vagy iratkozva, a te feliratkozóid pedig el fognak tűnni. Én Noricii blogján olvastam, onnan másolom be, mit kell tennetek, ha el akarjátok kerülni, hogy elveszítsétek az olvasóitokat és továbbra is lássátok a követett blogok frissítéseit.

"Bizonyára a blogspot ezen rész - a design készítő, fanfic író - nem igazán értesült erről az "eseményről". Csak páran tudnak róla nekem is a nővérem szólt, mivel ő egy teljesen más műfajba blogol, de ez most teljesen mindegy. Bizonyára fogalmatok sincs, hogy mi az a Google Reader, mert én se tudtam először.
Mi az a Google Reader?
Mindennap fellépsz a blogspot fiókodba, s megnézed milyen friss bejegyzések kerültek fel más-más blogra. Ezt jelenti a Google Reader, ami behozza a friss bejegyzéseket, hogy ne kelljen mindig, folyamatosan nézned az adott blogod. Nos, ez fog megszűnni. TEHÁT EZ[KÉP]

Akkor mi lesz? Mindennap sorba meg kell néznem a blogokat?
Nem, nem kell! Van egy olyan oldal, ahova ha beregisztrálsz minden blogod bekerül, amit követsz és úgy fogod OTT(!) azon az oldalon látni, mintha blogspoton lennél. De, csak is látni fogod. Ott tudomásom szerint nem írhatsz bejegyzést a blogodra(bloglovinon), csak látod a friss bejegyzéseket. Ugyan úgy berakhatod a saját blogodat is, de csak azt látod ott, hogy kiköveti ott bloglovinon.Tehát blogspoton felrakod az új részt és bloglovinon látják.

Tehát körülbelül három hét múlva már nem fogod blogspoton látni a friss bejegyzéseket tudomásom szerint.

Mi az a "bloglovin"?Az említett oldal, melynek segítségével láthatod kedvenc blogjaid legújabb bejegyzéseit.

BLOGLOVIN LINK!
Megkérlek titeket, hogy minél több emberhez juttassátok le ezt a leírást. Akár linkeld valahova ezt a bejegyzést, vagy ilyesmik. FONTOS LENNE!

PONTOSÍTOK!
A feliratkozók is eltűnnek magyar idő szerint július 1.-jén "

Menjetek fel Noricii oldalára, ő képekkel elmagyarázza, hogy kell Bloglovin'-os oldalt készíteni. Kérlek titeket, rakjátok ki ezt a sajátok blogotokra, hogy minél több emberhez eljusson. 

ITT tudod követni az én blogomat!

Csanna

49. fejezet

Hola! :) Itt az új rész, ha lehet ilyet mondani, nekem tetszik. Van benne minden, ami a nyári szünet elején kell az embernek. Anélkül, hogy elárulnék bármit is előre, amiről a fejezet első része szól, az tényleg megtörtént, csak én egy kicsit átalakítottam. Remélem nektek is tetszeni fog, jó olvasást! :)

Már csak 9 nap van az érettségiig, addig nem garantálom, hogy lesz friss, sajnálom.

Puszi mindenkinek

Csanna

- Iker, engedj már! - nevetett fel  Sara, mikor már sokadjára húztam vissza magamhoz a derekánál fogva. - Így sose érünk le a medencéhez.

Mosolyogva öleltem át hátulról, arcom a nyakába fúrva szívtam be csodás illatát.

- Csak magadat hibáztathatod - fordítottam szembe a tükörrel és fürdőruhás alakjára mutattam.

- Jaj, ne már - sóhajtott, aztán megfordult a karjaimban. - Ne csináld ezt, még a végén elpirulok - mosolygott. - Gyere! - bontakozott ki az ölelésemből, aztán megragadta a kezem és maga után húzott.

A medence partján találtunk két szabad napozóágyat, úgyhogy gyorsan lepakoltuk rá az összes cuccunkat és célba vettük a csalogató vizet. Mivel a medence folyamatosan mélyült, először csak az elején szórakoztattuk egymást, de egy idő után a mélyebb rész felé kezdtünk el sétálni.

- Nem fog leérni a lábam - állt meg Sara, mikor már a válláig ért a víz. - Tudok úszni, de azért...

- Gyere! - nevettem el magam és hagytam, hogy a hátamra másszon.

Éreztem, hogy ajkai a nyakamon kalandoznak, mire libabőr borította el a testemet.

- Hideg a víz? - suttogta a fülembe mosolyogva.

- Hmm... - finoman lefejtettem karjait a nyakam körül, de csak azért, hogy a karjaimba vehessem. - Szemtelen vagy - hajoltam közelebb hozzá, ő pedig egy ártatlan mosollyal válaszolt.

Lehajtottam a fejem és egy rövid csók erejéig összeillesztettem ajkainkat. A medence ezen részén már nem sokan voltak, de éreztem a ránk szegeződő pillantásokat.

- Mondtam már, hogy nagyon szép vagy? - fürkésztem az arcát.

- Az utóbbi tíz percben még nem - pirult el. - Már hiányérzetem volt.

Ajkam az arcára szorítottam, miközben lassan kifelé indultam. Pár méterrel később ficánkolni kezdett, úgyhogy leraktam és a kezét fogtam tovább.

- Azt hiszem, alszok egyet - nyomott el egy ásítást, mikor leheveredett az egyik ágyra. - Nem volt kellemes a tegnap éjszakánk. Hol a kalapom?

- Fent láttam a szobában.

- Két perc - indult vissza a hotelhez.

Összetoltam a két napágyat és kényelmesen elhelyezkedtem. Csukott szemekkel élveztem a napfényt, mikor hirtelen egy árnyék vetült rám.

- Hamar visszaér... - nyitottam ki a szemem, Sarára számítva, de egy ismeretlen nő állt előttem. - Segíthetek?

- Jó napot! Gaby Elizalde vagyok a Fox Sportstól. Én fogok interjút készíteni Önnel.

- Interjút? - ültem fel csodálkozva. - Nem tudok semmilyen interjúról.

- Carlos nem szólt? Vele beszéltem, tegnap szerettük volna megcsinálni, de mondta, hogy inkább ma lenne a megfelelő. Azt mondta, hogy szól.

- Hát elfelejtette - túrtam a hajamba. - Miről lenne szó?

- Miért van itt Mexikóban, hogy értékeli a Madrid évét, csak a szokásos - mosolyodott el. - Halasszuk későbbre?

- Már csak ma vagyok itt - tártam szét a karom.

A következő pillanatban feltűnt mellettem Sara, kezében a szalmakalappal, amit annyira imádok rajta, de arcán ezúttal komor kifejezés ült, tekintete Gaby és köztem ugrált.

- Segíthetünk valamiben? - ült le mellém.

- Interjút kéne csinálnom, de... - húzta el a száját.

- Interjút? - szakította félbe. - Nem is mondtad - nézett rám csodálkozva.

- Carlos elfelejtett szólni - ráztam meg a fejem. - Mindegy, csináljuk meg.

Őszintén szólva semmi kedvem nem volt az egészhez, szívesebben töltöttem volna Sarával azt a fél órát, órát, amíg kérdésekre kell válaszolgatnom, de ha már eljött, akkor nem küldöm el.

Éreztem, hogy Sara testéből árad a feszültség, mire megnyugtatóan átöleltem.

- Maradsz, vagy...?

Végignézett Gabyn, de olyan tekintettel, ahogy csak a nők tudnak egymásra nézni.

- Vedd fel - hajította felém a pólómat, aztán hátra se nézve visszament a hotelbe.

Égnek emeltem a szememet, más sem hiányzott, mint hogy kiakadjon.

- Valami rosszat mondtam? - ült le mellém.

- Nem - sóhajtottam.

- Igyunk meg valamit, és közben megcsinálom, rendben? - mosolygott rám, mire kicsit összébb pakoltam a cuccunkat, felkaptam magamra a pólómat és elindultunk a büfé felé.

- Tegeződjünk, akkor egyszerűbb lesz - néztem rá egy pillanatra, aztán tekintetemet a szállodára fordítottam.

Felnéztem a mi szobánk ablakára, ahol egy másodpercre mintha Sarát láttam volna a függöny mögött, de nem voltam biztos magamban. Gaby követte a pillantásomat és felsóhajtott.

- Figyelj, menj utána, addig elfoglalom magam.

- Nem - ráztam meg a fejem határozottan.

Egy órával később elköszöntem a riporternőtől, majd lassan leszálltam a bárszékről és a hotel bejáratát céloztam meg. Annyira tudtam, hogy mi fog most jönni és semmi kedvem nem volt az egészhez. Kissé felpaprikázott hangulatban érkeztem meg a szobánk elé, mikor benyitottam, Sara az ágyon ült törökülésben és a laptopján dolgozott.

- Már végeztetek is? - nézett fel hűvösen.

- Elmondanád, hogy mi bajod van? - csuktam be az ajtót erősebben a szükségesnél. - Miért van az, hogy van pár hónap, mikor minden oké, aztán hirtelen minden előjel nélkül bekattansz?

- És az miért van, hogy egész véletlenül mindig olyankor tűnnek fel melletted "jó hírű"  lányok- rajzolt idézőjeleket a levegőbe -, mikor én nem vagyok ott?

- Mert Gabyval mi a baj? - vontam fel a szemöldököm.

Pötyögött egy kicsit a billentyűzeten, aztán felém fordította a gépet. A képernyőn rengeteg kép tűnt fel, minden Gaby szerepelt, hiányos öltözetben. Kifejezéstelen arccal futtattam rajtuk végig a szemem, aztán Sarára pillantottam.

- Fantasztikus - mondtam gúnyosan. - És mit kezdjek vele?

- Egészen véletlenül... Nem tudtál te erről bármit is?

- Úgy néztem ki, mint aki lelkesedik az ötletért? Na jó, tudod mit? Nem érdemlem meg, hogy kételkedj bennem. Mutatok valamit - húztam magam elé a laptopot.

Anélkül, hogy bezártam volna az oldalt, megnyitottam két új lapot és beírtam Luciana Salazar nevét, majd a Saráét is.

- Egészen véletlenül - kezdtem úgy, ahogy ő - nem látsz valami különbséget a képek között? Biztos nagyon fantasztikus, hogy ezek a nők így keresnek és hogy millió férfi veszi meg az újságokat miattuk, de engem jobban érdekel ez - kattintottam Sara egy képére, amin éppen a híreket olvasta fel. - Meglepődnél, ha azt mondom, hogy teljes mértékben hidegen hagynak a képeik? Nem érdekelnek. Jobban tisztelem azokat a nőket, akik normális munkával keresik meg a pénzüket. Belőlük van millió - böktem a képekre. - Belőled egy. Szerinted ezek a nők, akikben több a szilikon, mint a normális izom, bőr, vagy a franc tudja, mi, végigültek volna egy egész napot azt nézve, hogy idegen gyerekekkel focizok? Szerinted ők ott ülnének a meccseimen, mikor éppen nem "dolgoznak"? Szerinted ők okosak, normálisak, sebezhetők, szépek annyira, mint te vagy? Miért kell ezt újra és újra elmondanom? Miért játsszuk el mindig ezt feleslegesen? Miért nem érted meg, hogy szükségtelen féltékenynek lenned az ilyen nőkre? Majd ha látok valakit, aki a közeledbe ér bármiben is, szólok, megígérem. De nem vagyok hajlandó tönkretenni a nyaralásunkat csak azért, mert olyasvalaki csinált velem interjút, aki neked nem tetszik. Lent leszek a medencénél, majd szólj, ha megértetted - álltam fel mellőle és kiléptem a folyosóra.

Idegesen dőltem végig a medence partján, egyszerűen képtelen voltam felfogni, hogy másfél év után még mindig képes kiakadni hülyeségeken. Ezúttal tényleg majdnem elaludtam, mikor megéreztem, hogy valaki mellém telepszik. Kinyitottam a szemem és oldalra fordítottam a fejem. Sara átkarolta felhúzott lábait, állát a térdére fektette és a napszemüvegével játszott.

- A helyedben én már rég szakítottam volna magammal - suttogta és rám emelte a tekintetét.

- Miért csinálod ezt? - kérdeztem.

- Nem tudom - simított végig bátortalanul a karomon, ujjaival követte ereim mintázatát. - Tudom, hogy nagyon hülye vagyok és ha sokáig csinálom még ezt, tényleg az lesz a vége, hogy szakítasz velem. Te miért nem vagy féltékeny? - kérdezte, mire elnevettem magam.

- Ó, az vagyok én, csak nem mutatom. Végiggondolom magamban, hogy mennyi értelme van rágódni a dolgon, rájövök, hogy semmi, mert szeretsz és túllépek rajta.

- Ezt megjegyzem - mosolyodott el halványan. - Megbocsájtasz?

Egy hosszú pillanatig fürkészve néztem a szemébe, aztán egy sóhajjal kitártam a karom. - Gyere ide!

Nem kellett kétszer mondani neki, megkönnyebbülten simult az oldalamhoz.

- Tényleg szólni fogsz, ha látsz valakit, aki...?

- Ez nagyon megmaradt benned - nevettem fel. - Szólok. De ne sok reményt fűzz hozzá, hogy találok bárkit is - pusziltam meg a homlokát.

- És tényleg sebezhető vagyok? - fektette fejét a mellkasomra, hogy a szemembe nézhessem.

- Mi ez a nagy kíváncsiság? - öleltem szorosabban. - De amúgy igen. Te vagy a legsebezhetőbb nő, akivel eddig találkoztam - mondtam, mire elfintorodott.

- Nem akarok gyengének tűnni.

- Nem is vagy az. Erős vagy, nagyon ragaszkodsz dolgokhoz, van, amiért bármit megtennél, nem mindenkitől fogadsz el segítséget és pont ezért vagy sebezhető.

- Jó hallani, hogy ennyire ismersz.

Pár percig csendben feküdtünk, aztán Sara széles mosollyal az arcán felült.

- Na, mi jutott eszedbe? - fontam át a derekát.

- Azt kérdezted, miért csinálom. Megtaláltam a választ. Ilyenkor kapom a legszebb vallomásokat tőled.
Egy pillanatig döbbenten meredtem rá, aztán magamra rántottam és megcsókoltam. Ujjaim a hajába vándoroltak, miközben lassan átfordultam, hogy felülre kerüljek. Kihúztam egyik kezem a hajából és simogatni kezdtem az oldalát, mire finoman elhúzódott.

- Ezt ne itt - motyogta.

- Te annyira nem vagy normális - hajoltam felé újra, de ő ügyesen kicsúszott alólam. - Csak szólj, ha szerelmi vallomást akarsz, nem kell összevesznünk miatta - suttogtam halkan nevetve.

- Tudom. Nem is ez a valódi ok, arra még nem jöttem rá. De jól hangzott - túrt a hajamba.

- Szeretlek - simítottam végig az arcán.

- Mindegy, hányszor mondod, ez marad a kedvencem. Bár a fenti is tetszett - pillantott a szállodára. - És én is szeretlek.

Újra visszafeküdt a mellkasomra.

- Szerinted mi van Docevel? - kérdezte.

- Hát... Ha abból indulunk ki, hogy Cris vigyáz rá... Szerintem a szomszédban hajkurássza a lány kutyákat - vigyorogtam.

- Ne már! Még nincs is fél éves - nevetett.

- Nyugi, csak hülyéskedek. Minden rendben van vele, Cris vigyáz rá. Legalábbis ajánlom neki.

×××

Három nappal később már Trancosoban, egy brazíliai kisvárosban voltunk. A chilei utazás minden gond nélkül zajlott, úgyhogy mától tényleg csak magunkkal foglalkoztunk. Mikor reggel lesétáltunk a partra, mindkettőnknek elakadt a lélegzete. A kilométer hosszú strandon a pálmafák és a puha homok közötti sáv élesen kirajzolódott, az óceán hullámai halk morajlással gördültek ki a partra.

- Ez gyönyörű - ölelte át Sara a derekam.

- És az a legjobb az egészben, hogy simán találunk olyan helyet, ahol csak mi vagyunk. Ilyen hosszú parton kizárt, hogy tömeg van - indultam el az óceán felé, hogy a sekély vízben sétálva keressük meg a megfelelő helyet.

Sara szabad kezében a cipőjét lóbálta, a széltől lobogó tincsei újra és újra végigsimították az arcomat. Pár perc séta után találtunk egy részt, ahol napágyak voltak lerakva, de nem volt jele, hogy bárki lenne ott rajtunk kívül, szóval gyorsan lepakoltunk és célba vettük az óceánt.

- Úristen, de hideg - hagyta el egy halk sikoly Sara száját, mikor belegázoltunk.

- Megszokod gyorsan. Menjünk bentebb - fogtam meg a kezét.

Gyorsan rájöttünk, hogy az óceán sokkal kiszámíthatatlanabb, mint eddig bármi, amivel találkoztunk. Még csak derékig ért a víz, mikor hátra fordultam, hogy a kissé lemaradt Sarának magyarázzak, de a következő pillanatban telibe talált egy méteres hullám. Mikor nagyjából összeszedtem magam, Sara már előttem állt és rajtam nevetett.

- Látnod kellett volna azt az arcot - ölelt át.

Gyorsan megfordítottam, úgyhogy a következő hullám őt kapta hátba, mire felsikított.

- Iker! - fonta körül a nyakamat. - Gonosz vagy - suttogta a fülembe.

- Te kezdted - öleltem át a derekát és puszit nyomtam a szájára.

- Hogy is volt az a mondatod a fotósokról? - kérdezte hirtelen.

- Miért?

- Nem jött össze, szerintem már legalább tíz képet lőtt rólunk - sziszegte.

Idegesen fordultam meg, egyenesen a paparazzo fényképezőjének a lencséjébe néztem és elkáromkodtam magam.

- Miért nem hagynak békén minket? - fúrta arcát a nyakamba.

- Oké, ne foglalkozz velük - nyugtattam, de belül én is tomboltam.

A part lassan megtelt emberekkel, de mi csak akkor jöttünk ki a vízből, mikor láttuk, hogy a fotós összeszedi a felszerelését és távozik.

- Gyere, meghívlak egy koktélra - mutattam a közeli bárra. - És együnk valamit - tettem hozzá, mikor megkordult a hasam. 

Csak akkor döntöttünk úgy, hogy visszamegyünk a szállodába, mikor a Nap már lefelé indult az égen.

- Jó, hogy úgy döntöttünk, még maradunk. Imádom ezt a strandot, pedig ez még csak az első nap. Bemegyünk este Porto Seguroba?

- Persze - mosolyogtam rá.

Porto Seguro csupán néhány kilométerre feküdt Trancosotól, de jóval nagyobb volt. Találtunk egy jó kis éttermet, ahol megvacsoráztunk, majd találomra elindultunk a városban. Brazíliához méltóan az éjszaka csak úgy pezsgett, mindenhol nyitva voltak a boltok, az utcákon táncosok, zenészek szórakoztatták a turistákat. Az egyetlen hátránya az volt a rengeteg embernek, hogy sokan felismertek. Alapjában véve ezt nem bántam, de most szerettem volna kikapcsolni egy kicsit és ugyanolyan átlag ember lenni, mint a körülöttem lévők. Sara is így érezhetett, mert hirtelen megállt az egyik zenésznél és bekapcsolódott a körülötte táncolók csoportjába. Nevetve néztem karcsú alakját, de mikor integetni kezdett, hogy csatlakozzak hozzá, megráztam a fejem.

- Miért nem? - jött vissza hozzám, mire a derekát átölelve arrébb sétáltam.

- Az én tánctudásom nem vetekszik a tiéddel.

- Ne már, Iker - könyörgött. - Csak szórakozzunk egy kicsit.

Hirtelen ötlettől vezérelve behúztam egy sikátorba. Cipőjének hangja visszhangzott a szűk térben, a sikátor végén újabb keskeny utcákra bukkantunk. Mivel az utca nagyjából párhuzamosan haladt a turistáknak szánt főutcával, visszafelé kezdtem el húzni, a zenész irányába. Egyre közelebbről hallottuk a zenét, a nevetést, de rajtunk kívül senki nem volt a sikátorban.

- Mit tervezel? - kérdezte.

Végül megálltam, szembefordítottam magammal és átöleltem.

- Táncolok veled.

Felcsillantak a szemei, mire felnevettem és hagytam, hogy a zene lassan magával ragadjon. A gyors ütemű szamba véget ért, mire Sara csalódottan felsóhajtott. Valaki kiabált valamit, talán olaszul, a következő pillanatban pedig a férfi újra játszani kezdett, ezúttal sokkal lassabban, romantikusabban. Sara rám mosolygott, aztán átölelte a nyakam és szorosan hozzám simult. Lassan lépkedtünk a zene ütemére, néha ő vezetett, néha én. Kissé elléptem tőle, hogy megforgassam, de a következő pillanatban már húztam is vissza magamhoz. Nem tartott tovább pár percnél, utána újra felcsendültek a jól ismert brazil dallamok, a testünk pedig együtt mozdult meg az új ütemre.

- Még hogy nem tudsz táncolni - túrt a hajamba, mire lehajoltam, hogy meg tudjam csókolni.

- Hát, azért téged nem tudlak utolérni benne - nevettem fel halkan.

Rengetek számot táncoltunk végig, nem számítottam rá, hogy én is legalább annyira fogom élvezni, mint Sara, de így lett. Csak akkor hagytuk abba, mikor hallottuk, hogy a tömeg a főutcán szétszéled, innen tudtuk, hogy vége van.

- Köszönöm - nézett fel rám, miközben az oldalamhoz simulva lépkedett mellettem.

- Igazán nincs mit - nyomtam egy puszit a hajába, aztán kiléptünk a nyüzsgő utcára és hagytuk, hogy a tömeg magával sodorjon minket is.

48. fejezet

Sziasztok! Nagyon köszönöm a megértéseteket, hálás vagyok érte. Eredetileg az egész nyaralást egy részbe szerettem volna rakni, de az úgy már tényleg nagyon hosszú lett volna, meg hogy őszinte legyek, itt most kicsit "megállt a tudomány", eddig ment az írás, nem hiszem, hogy tudnék még érdemi mondatokat rakni ehhez a fejezethez. Úgyhogy gyűjtök egy kis ihletet a folytatáshoz, aztán jövök, amint tudok :)
Csanna

A bőröndök már sorban álltak a szobában, minden készen volt a holnapi utazásra. Csak egy dolog volt még hátra. Sajnos Docet nem tudtuk magunkkal vinni, bármennyire is szerettük volna, ezért kénytelen voltunk itthon hagyni. Sokáig gondolkoztunk, hogy mi legyen vele, végül Sara találta meg a megoldást, teljesen véletlenül. Cristianotól kért tanácsot, aki felajánlotta, hogy vigyük hozzá nyugodtan, majd ő vigyáz rá.

Mikor leparkoltunk a háza előtt, egy pillanatra mindketten az új házunk felé pillantottunk. Ha hazaértünk, elkezdjük a költözést. Cris a medence partján ült, megpróbálta rávenni a saját kutyáját, hogy menjen be a medencébe. Végül megfogta és egyszerűen bedobta, majd ő is utána ugrott.

- Biztos, hogy a megfelelő személyre bíztuk a kutyánkat? - kérdeztem elég hangosan ahhoz, hogy Cris is meghallja.

Felénk kapta a fejét és szélesen elmosolyodott, majd intett, hogy menjünk be. Kiengedtem Docet is a kocsiból, aki boldogan rohant oda a két másik kutyához.

- Minden oké lesz, ugye haver? - simogatta meg Docet. - Vigyázok rá.

Nehéz volt otthagyni, hiszen az elmúlt hónapokban folyamatosan velünk volt, csupán pár nap volt, hogy nem láttam a meccsek miatt. Tudtuk, hogy Cristianonál nem lesz baja, de a hazafele úton a szokottnál csendesebbek voltunk.

- Na - ölelte át a derekamat Sara. - Ne legyél már ilyen szomorú miatta. Jó dolga lesz ott.

- Tudom - sóhajtottam és egy puszit nyomtam a homlokára. - De azért szokatlan lesz, hogy le fogok tudni úgy feküdni, hogy nem ugrik rám senki - nevettem el magam.

- Csak én - javított ki.

- De neked megengedem. Doce viszont... - ráztam a fejem mosolyogva. - Azt hiszem, lefekszem és megpróbálok aludni. Az időeltolódás mindig kikészít.

- Menj - csókolt meg hosszan. - Én még pakolászok egy kicsit.

×××

A hotelszoba kényelmes és hatalmas ágyában sokáig tudtam volna aludni, de az ébresztőóra kegyetlenül megszólalt, nem hagyva, hogy élvezzük a pihenést.

- Utálom az időzónákat - morogta Sara, miközben az oldalára fordult és egy lágy puszival köszöntött.

Erre elmosolyodtam és fölé gördültem.

- Te még maradhatsz - nyomtam egy csókot az ajkaira, miközben felkeltem.

- Megyek veled - ült fel ő is az ágyban, majd felsóhajtott. - Te jó ég, nekem még nem reggel hét óra van, hanem hajnali egy - ásított.

- Mondom, maradj, aludd ki magad, majd utánam jössz - kotorásztam a bőröndben egy póló után.

- Nem - rázta meg a fejét, majd finoman arrább tolt és tétovázás nélkül megtalálta a megfelelő ruhadarabokat.

- Miért van, az, hogy te még álmosan is eligazodsz a ruhák között? - nevettem el magam.

- Őstehetség - vont vállat.

Az étterem a korai óra miatt még viszonylag kihalt volt, így nyugodtan megreggeliztünk, majd a tegnap kibérelt kocsival útnak indultunk. A találkozás helyszíne Mexikóváros egyik külső részére volt megbeszélve, a forgalmat bekalkulálva legalább háromnegyed órás útra számítottunk.

- Mi ez az az egész pontosan? - kérdezte kíváncsian.

- Most éppen a BBVA által megrendezett dolog lesz. Olyan gyerekekkel fogok találkozni, akik szüleinek nincs meg az anyagi hátterük, hogy támogassák őket a fociban. Rengetegen lesznek, egész napos program. Lehet, hogy találunk valakit, aki tényleg tehetséges, ilyenkor a Liga valamelyik csapat felkarolja és segíti, amiben csak tudja. De nem ez az elsődleges cél, egyszerűen csak akarunk egy felejthetetlen napot szerezni nekik, ösztönözni őket, hogy ne adják fel - magyaráztam. - Lehet, hogy ki fognak tudni törni innen - mutattam ki az ablakon, éppen egy szegénynegyeden haladtunk át -, de az is lehet, hogy nem. De szeretnénk, ha ez a nap örök emlékként élne bennük.

- Így lesz, ebben biztos vagyok. Mindenesetre nagyon jó embert választottak ki.

Mosolyogva néztem rá.

- Mindig örülök, ha ilyet csinálhatok. Ha hazaértünk, kezdődik ugyanez az alapítványomban. Már alig várom.

- Nem sok ilyen ember van.

- Dehogynem! Ez az egyik legjobb dolog a fociban. És talán az egyetlen jó dolog a hírnévben. Hogy segíthetek.

- Ha most nem vezetnél... - nevette el magát, mire egy gyors pillantást vetettem a visszapillantó tükörre, majd az út szélére irányítottam a kocsit.

- Igen? - mosolyogtam rá féloldalasan.

- Jaj, de bolond vagy! - húzta magához a fejemet és megcsókolt. - Ezt szeretem benned annyira. Hogy ennyire... jó vagy - suttogta, mikor egy pillanatra elváltak ajkaink.

Hirtelen nem tudtam mit mondani, csak újra magamhoz húztam és engedtem, hogy nyelve bebocsájtást nyerjen a számba.

- Én is nagyon szeretlek - mondtam végül, miközben végigsimítottam az arcán.

Halvány félmosollyal az arcomon soroltam vissza a forgalomba, nagyon jólestek a szavai.
Mikor leparkoltam a sportkomplexum előtt, már tele volt a környék emberekkel, akik csak rám vártak. Abban a pillanatban, ahogy kiszálltam, mindenki kiabálni és sikítozni kezdett, mindenki szeretett volna egy közös fényképet vagy autogramot.
- Nyugalom, mindenki fog kapni aláírást - nyugtattam őket, miközben az ajtó felé igyekeztünk.
- Iker! - jött elém Carlos, a főszervező. - Kisasszony - mosolygott Sarára, majd kezet fogott vele. - Jó, hogy hamarabb jöttetek, már alig tudtam tartani a frontot. Szerintem kezdjük el, mert rengeteg gyerek van.
Gyorsan felkaptam magamra a BBVA logójával ellátott pólót és csatlakoztam a gyerekekhez. Mikor megláttak, felém rohantak és mindenki meg akart ölelni, a közelembe jutni.

Fáradtan töröltem le az izzadtságot a homlokomról. Lehetett harminc fok, a Nap már órák óta változatlan intenzitással sütött, de ez láthatóan senkit nem zavart. A rengeteg, széles mosoly az arcokon bármit megért. Már túl voltunk a bemelegítésen és a játékon is, a tizenegyesek nagy része is lement. Még volt pár gyerek, akik izgatott arckifejezéssel szorongatták a labdájukat, azon gondolkoztak, hogy rúgják a labdát, hogy az a hálóban kössön ki. Nagyon egyszerű taktikám volt. Ha láttam, hogy valaki jó mozgású, már régóta játszik, akkor rendes büntetőként fogtam fel és próbáltam kivédeni. A kisebbeknél azonban néha tudatosan a másik irányba dőltem, megadva nekik a sikerélményt.
Az utolsó gyerek is lerakta a labdát, nekifutott, én pedig a jobb sarok felé vetődtem. Szerencsém volt, a labda nekivágódott a lábamnak, így a kapufa mellett pattogott el.
- Szép volt! - borzoltam össze a haját. - Nem sokon múlt, hogy nem ment be.
Még legalább egy órát töltöttem autogramok osztogatásával, de eszembe se jutott sürgetni senkit. Hihetetlen nap volt. Eredetileg a gyerekeknek akartunk felejthetetlen élményt nyújtani, de én talán még többel gazdagodtam. Ennyi optimizmust, reményt és örömöt ritkán láttam csillogni a szemekben. Mikor elkészült az utolsó utáni fénykép is, mosolyogva a kapuhoz mentem, felkaptam a vizes kulacsomat és a felét a hajamra öntöttem, hogy kicsit felfrissüljek.
- Rúghatok én is egyet? - hallottam meg a hangját magam mögül.
Megpördültem és szembetaláltam magam Sara mosolygó arcával. Hóna alatt ott volt a labda, egyik szemöldökét felvonva várt választ.
Kihívó mosoly terült szét az arcomon.
- Azt hiszed, gólt tudsz rúgni nekem? - fontam össze a karomat a mellkasom előtt magabiztosan.
- Tudom - kacagott fel.
- Hát jó - bólintottam és beálltam a gólvonalra.
Arra számítottam, hogy nagy erővel valamelyik sarkot veszi célba, hiszen így volt a legtöbb esélye. Lerakta a labdát, hátrált pár lépést, aztán a szemembe nézett. Huncut csillogást láttam benne, mire elvigyorodtam. A következő pillanatban nekifutott, a mozgásából ítélve a jobb sarok felé vetődtem. Arra azonban nem számítottam, hogy finoman megemeli a labdát, ami a kapu közepe felé tartott, majd megrezdült a háló. Panenka.
Hitetlenkedve pattantam fel, Sara jóízűen nevetett rajtam, mire elszántan indultam felé. Ő azonban futni kezdett előlem, de nem sok esélye volt. Pár méter után elkaptam a karját, szorosan magamhoz rántottam és átöleltem a derekát.
- Szóval panenka? - hajoltam közel hozzá, orrunk szinte összeért.
- Ez a specialitásom - mosolygott szemtelenül.
Nevetve csókoltam meg, mire karjait a nyakam köré fonta és lábujjhegyre emelkedett. Ajkam játékra hívta az övét, mindketten mosolyogtunk közben.
- El kell ismernem, hogy szép volt - néztem sóhajtva a kapu felé.
- Köszönöm - puszilta meg az arcom, majd belém karolt és így hagytuk el a pályát.
- Iker, el sem tudom mondani, mennyire köszönöm - ölelt meg Carlos búcsúzóul. - Sokkal tartozunk neked ezért.
- Ugyan már - legyintettem. - Én is nagyon élveztem.
Mi hagytuk el utoljára a parkolót, a nap már lefelé indult az égen, de még volt néhány óra sötétedésig.
- Nem unatkoztál nagyon? - kérdeztem tőle vezetés közben.
- Dehogy! - mondta csillogó szemekkel. - Még nézni is nagyszerű volt. Nagyon értesz a nyelvükön. És rengeteg szülővel beszélgettem, volt mit csinálnom...
Még mondta volna tovább, de a telefonom csörgése félbeszakította. Mivel Mexikóban nem lehetett tudni, melyik kocsiban ül rendőr és melyikben nem, ráadásul előszeretettel vadásztak telefonáló autósokra, odaadtam Sarának, hogy vegye fel.
- Szia Carlos, Sara vagyok.... Itt van mellettem, csak vezet... Még fél óra körülbelül. Miért? - a következő pillanatban elsápadt és riadtan rám kapta a tekintetét. - Úristen... Jó, jó... Igen, tudjuk, mit kell csinálni. Köszönöm, hogy szóltál - mondta, majd letette.
- Mi a baj, Sara? - kérdeztem a hirtelen beállt csöndben.
- Floridát most hagyta el egy tornádó. Még nem lehet tudni, hogy elér-e idáig, de hatalmas vihar lesz, az biztos. Carlos azt mondta, hogy menjünk vissza a szállodába minél gyorsabban. Aztán várjunk - hunyta le a szemeit és fejét az ülésnek döntötte.
A gázra léptem, miközben végigsimítottam a combján. Tudtam, hogy utálja a vihart, hogy fél tőle.
- Nyugodj meg! Nem lesz semmi baj - mondtam, de belül én is ideges voltam.
Évek óta jártunk már a Madriddal Amerikába edzőtáborozni, de eddig szerencsénk volt, ha volt is vihar, csak a széle ért el minket. Reménykedtem, hogy ez most is így lesz.
A fél óra út helyett tizenöt perc múlva leparkoltunk a szálloda előtt. Nem igazán törődtem útközben a sebességkorlátozással, csak vissza akartam érni minél előbb. Jobb, ha olyan emberek között vagyunk, akik átéltek már ilyet és tudják, mit kell tenni.
A vihar szele már érződött, tudni lehetett, hogy ennél csak erősebb lesz, de már ez is ijesztő volt. Mikor beléptünk a hotel ajtaján, a recepciós egyből elénk sietett.
- Senor Casillas, tornádóveszély van... - hadarta.
- Tudunk róla - szakítottam félbe, mire kissé megnyugodott.
- Kérem, fáradjanak fel a szobájukba, amint tudunk valamit, szólunk. Csak akkor kell kiüríteni a hotelt, ha biztos, hogy a tornádó erre tart, egyébként teljes biztonságban vannak.
- Köszönjük - mosolyogtam rá, aztán Sarát a lift felé húztam és megnyugtatóan simogattam a karját. - Hallottad, itt nem lehet bajunk. Nyugi - szorítottam ajkam a hajára, miközben arra vártunk, hogy megérkezzünk a mi emeletünkre.
- Utálom a vihart - motyogta a mellkasomba. - Főleg az ekkorát.
Erre akaratlanul is elmosolyodtam és még közelebb húztam magamhoz.
- Nem lesz semmi baj. Csak egy kis szél meg eső. Menj, fürödj le, az megnyugtat. Rendelek vacsorát - löktem finoman a fürdőszoba felé.
- Bocs, tudom, hogy hülyén viselkedek - mentegetőzött, mire visszahúztam magamhoz.
- Egyszerűen csak félsz, semmi baj - mosolyogtam rá.
Egy hosszú pillanatig átölelt, aztán az összes cuccával együtt bevonult a fürdőbe, én pedig egy nagy sóhajjal felhívtam a szobaszervizt és leadtam a vacsorarendelést.

Egy óra telt el, de nem tudtunk sok újat. A vihar egyre nagyobb intenzitással tombolt odakint, a TV-ben folyamatosan jöttek az újabb és újabb infók, de mind arról szólt, hogy maradjunk a helyünkön, lehet, hogy elkerül minket a java.
Sara szorosan a mellkasomhoz bújva feküdt mellettem, folyamatosan simogattam a hátát és próbáltam megnyugtatni, több-kevesebb sikerrel.
- Mi lesz, ha tényleg jön? - suttogta.
- Akkor követjük azoknak az utasításait, akik tudják, mit kell tenni. De nem fog jönni, úgyhogy nyugi. Próbálj meg aludni - simítottam végig a haján.
- Nem megy - sóhajtott, és felállt mellőlem.
Az ablakhoz lépett, összefonta kezeit maga előtt és nézte a vihart. Pár perc telt el így, ő a kinti őrületet nézte, én pedig őt, aztán hirtelen megmerevedett.
- Iker - mondta halkan, de a következő pillanatban már ott voltam mellette. - Az ott...? - mutatott egy pontra a távolban.
Összeráncoltam a szemöldököm, miközben az általa mutatott irányba néztem. Aztán megláttam azt, amit ő, és nagyon igyekeznem kellett, hogy nyugodt tudjak maradni. A látóhatár szélén egy tölcsér tűnt fel előttünk, de túl messze volt ahhoz, hogy a mozgására következtessünk. Sara megfordult a karjaimban és fejét a mellkasomba temette, szorosan kapaszkodott belém. Átöleltem karcsú testét, miközben szemem nem vettem le a tornádóról. Úgy tűnt, hogy dél felé mozog, de nem jön közelebb. A következő pillanatban megdörrent az ég, mire Sara összerezzent.
- Shhh - csitítottam. - Szerintem nem erre jön - fürkésztem.
Oldalra fordította a fejét, hogy ő is lássa, aztán rám nézett. A szeme csillogott a könnyektől.
- Ez annyira szörnyű. Teljesen mindegy, merre megy, emberek vannak az útjában...
- Biztos vagyok benne, hogy tudnak róla és már elmentek onnan - mondtam és tényleg így gondoltam.
- Menjünk vissza, nem akarom látni - lépett el az ablaktól.
Mikor kopogtak az ajtón, mindketten összerezzentünk. A recepciós volt.
- Nem erre jön, az óceán felé megy, ott valószínűleg megsemmisül.
- Köszönöm - mosolyodtam el megkönnyebbülten, miközben a férfi már a következő ajtón kopogott be. - Túl vagyunk rajta - öleltem át Sarát. - Ez már csak egy mindennapi vihar, semmi bajunk nem lesz tőle.
- Hála az égnek - sóhajtott fel, aztán az ajkába harapott. - Volt már ilyen hisztis barátnőd? - kérdezte lehajtott fejjel.
Lágyan elmosolyodtam és felemeltem a fejét.
- Volt már olyan barátnőm, akit ennyire szerettem? - kérdeztem vissza, aztán nagyon finoman megcsókoltam.
Éreztem, hogy megnyugodott és nem érti a viselkedését, de engem egyáltalán nem zavart. Megértettem, hogy fél a vihartól, de képtelen lettem volna ezért hisztisnek nevezni.
- Köszönöm - mosolygott rám.
- Igazán nincs mit. De most már aludjunk. Hosszú volt a nap.
Az ágyban feküdve még mindketten sokáig ébren voltunk. Nem beszélgettünk, mindketten elmerültünk a gondolatainkban. Egészen más végignézni egy ekkora vihart a kényelmes nappaliból, biztonságban. Ott nem kell azon izgulni, hogy merre megy a tornádó, hogy mi leszünk-e azok, akiket a TV mutat pár perc múlva, mint áldozatok. Csak most tudtam igazán átérezni azok fájdalmát, akik elveszítettek valakit egy ilyen katasztrófában, csak most, mikor engem is megérintett a vihar szele. Most is emberek vannak odakint, akiknek nincs hol aludni, akik a szeretteiket keresik.
Oldalra fordítottam a fejem, tekintetem találkozott Sara pillantásával. Ez adta meg a végső lökést. Felkeltem, felkapcsoltam a lámpát az ágy mellett és elővettem a csekkfüzetem. Ráírtam egy összeget, aztán aláírtam. Hallottam, ahogy Sara is felkel, majd átölelte a derekamat és kivette kezemből a tollat. Anélkül, hogy egy pillantást vetett volna az enyémre, lapozott egyet és ő is ráírt egy értéket. Bár együtt csináltuk, mégis személyes volt az egész, ezért egyikünk sem kérdezte meg a másiktól, hogy mennyit ajánlott fel. Miután aláírta, lekapcsolta a villanyt és visszabújtunk az ágyba.

Másnap reggel gyönyörű idő volt, nyoma sem volt a tegnap esti viharnak. A város azonban tele volt mentőkkel, akik erősítésért jöttek, még több emberre volt szükség a mentéshez. Egyszerűen odaléptünk a vezetőjükhöz és átadtuk neki a csekkeket. Először fel sem fogta, mit lát, de a következő másodpercben szorosan átölelt mindkettőnket és könnyes szemekkel hálálkodott.
- Csak így tudunk segíteni - mondta Sara mosolyogva.
- Kérem, ne nagyon hangoztassák - tettem hozzá. - Azok, akiknek tudniuk kell róla, már tudják.
- Ez csak természetes. Köszönöm. Nem tudok mást mondani.
- Nem is kell.
Összekulcsoltam ujjaimat a Saráéval, így mentünk vissza a kocsihoz. Egymásra mosolyogtunk, kicsit könnyebben, mint tegnap. Mi csak ennyit tehettünk azokért, akik most odakint vannak, de jobban éreztük magunkat tőle.
- Azt hiszem, egy nagyon nyugodt napra van szükségem - sóhajtott Sara.
- A medence megfelel? - öleltem át mosolyogva.
- Tökéletesen.

Helyzetjelentés

Sziasztok! Ma volt a betekintés, és azt kell mondanom, meglepődtem kellemesen és kevésbé kellemesen is. Az angolom nagyon jól sikerült, azt osztályban, de amennyire tudom, az évfolyamon is az enyém lett a legjobb, "megelőztem" a nyelvi osztályt is :) Kár, hogy ennek nem sok jelentősége van, mivel emelt szintűre is megyek majd... Nem baj, tapasztalatnak jó volt. Ami igazán számított, az a földrajz volt, az viszont rosszabb lett (csak 79%). Ha maximum pontosra csinálom a szóbelit, akkor meglehet 86%, ahhoz viszont nagyon kell tanulni. És itt jön a lényeg, ami tényleg a blogra vonatkozik. Eszméletlenül sokat kell majd tanulnom a következő három hétben, 40 tétel (+ az angol...) nem megy be csak úgy a fejembe, bárhogy szeretném is :) Szóval ne sokat várjatok tőlem a következőkben. Lehet jobb lenne azt mondani, hogy most egy szünet jön, de én valamiért félek. Az megszakítaná ezt az egészet, szóval nem lesz szünet, lesznek új részek, ígérem, jó hosszúak lesznek kárpótlásul azért, amiért nem biztos, hogy lesz friss minden héten. Tudom, hogy az elmúlt hónapban sem tudtam túl sokat írni, és megértem, ha kicsit (nagyon) mérgesek/csalódottak/szomorúak vagytok, és érezhetitek úgy, hogy folyton csak mentegetőzöm. Tényleg sajnálom. Június 25. Ez a szóbelim időpontja, utána igyekszem majd behozni a lemaradást. Ígérem.
Csanna